Iglesia de Santo Domingo. Szent Domonkos granadai temploma. Ebben a városban annyi látványosabb templom, kápolna, székesegyház van, hogy nem is tudom, mi késztetett rá, hogy belülről is megnézzem. Talán csak annyi a magyarázat, hogy hetek óta minden áldott reggel elbandukolok előtte? Észre sem vettem, úgy tévedtem be a templomba.

Ó-Kasztíliában született, Calaruegában, 1170–72 körül. Nevét (bármily különös is), de Szent Domonkosról kapta. Mégpedig ama Silosi Szent Domonkosról, aki kétszáz esztendővel korábban ugyancsak Hispániában élt, s aki – legendája szerint – kisgyermekként birkapásztor volt, majd remeteségre adva fejét belépett Szent Benedek az idő tájt majd’ félezer esztendős rendjébe. A névadó előd Kasztíliában, a silosi bencés monostor apátjaként halt meg, akkortájt, midőn Magyarországon Szent István királyunk a nagy hatalmú törzsi fejedelemmel, Gyulával tusakodott az erdélyi országrészben, s Ajtonynak – valahol Bolgárországban – görög papok csorgatták varkocsos fejére a keresztvizet. A szentté avatott bencés Domonkos kultusza Kasztíliában erős lehetett, Domingo Guzman, a későbbi nagy Szent Domonkos állítólag maga is tisztelte névrokonát és Benedek-rendi ősét. Tisztelhette is, mert – ahogyan legendája állítja – áldott állapotban lévő anyja éppen a szent életű férfiú sírjánál imádkozva látott csodás álmot: agyarai közt égő fáklyát tartó eb, Domini canis, vagyis az Úr kutyája jelent meg neki, s megjövendölte, hogy fia a dominikánusok szerzetének megalapítója lesz.

Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás, a rajnai misztikus triász, köztük is talán a legtalányosabb és leghatalmasabb, Eckhart mester, aztán az angyalinak mondott piktor, a híres-neves Fra Angelico. De az Úr kutyája volt a tudós Amerigo Vespucci, a megszállott Savonarola vagy az indiánok oltalmazója, Bartolomé de Las Casas atya is. A rend feladata: az egy igaz hitet hirdetni hívők és hitetlenek között. Jelszavuk: Laudare (dicsérni az Istent) – Benedicere (áldani) – Praedicare (hirdetni az igét). Jeligéjük csak annyi: Veritas, vagyis Igazság. A III. Ince (majd III. Honorius) pápa által 1216–17-ben elismert és megerősített rend regulájává Szent Ágoston szabályzata lett; az a szerzetesi “zsinórmérték”, mely a nyugati kolostori regulák legősibbje, hiszen még valamikor a IV. század végén keletkezett, s a szegénységet és önmegtartóztató tisztaságot, a testvéri szeretetet és alázatos engedelmességet, az imádságot, a bibliai szövegek tanulmányozását és a munkavégzést tűzte ki a szerzetesi közösség, a cenobium legfőbb céljául. A stabilitast, vagyis a szerzetesi állandóságot Domonkos csakis a rend közösségéhez való hűségként és a kísértéseknek való állandó ellenállásként érezte magára és rendtársaira nézve kötelezőnek, a stabilitas locit, vagyis a helyhez kötöttséget, a kolostorhoz láncoltság követelményét a kezdetektől elvetette. Szükségszerű is volt a helyhez kötöttség feladása, hiszen Honorius pápa már 1217-ben is a következő szavakkal erősítette meg az új rendet: “abban a reményben erősítjük meg szerzetesi közösségteket, hogy a hit előharcosaivá és a föld igazi világosságává lesztek”. A szerzetesi kötelmek és gyakorlatok mellett Domonkos a gondosan felépített, rendszeres tanulást és az érvelő, meggyőző igehirdetést tartotta testvérei legfőbb kötelességének. És a szerzet valóban megfelelt a pápai bizalomnak, megfelelt alapítója kívánalmainak; a domonkos testvérek közössége hihetetlen gyorsasággal növekedett, széledt szerte a világban: térítettek a Szentföldön, térítettek a kunok és más pogányok, hitehagyott eretnekek, mohamedánok közt, térítettek Indiában, Japánban, Kínában, s felfedezése után az Indiákon, vagyis az Újvilágban. Szemben fiatalabb kor- és rendalapító társával, az Assisiből indult Ferenccel, maga Domonkos is sűrűn utazott. Mozgalmas életútjával mintha felrajzolta volna leendő rendjének hivatását is. Előbb csak Hispánián belül mozgott, majd Dél-Franciaországban, aztán Párizsban, Itáliában is. Életének kutatói szerint jellemének, szellemének alakulásában fontos volt, hogy abban a Hispániában született, ahol fél évezredes múltra tekintett vissza a mohamedánok elleni szüntelen háború, s ahol születésének idejére, a XII. század második felére tért nyerni látszott a keresztény uralom – a hatalmas félsziget északi fele lassan-lassan felszabadult a mór fennhatóság alól. Mások még fontosabbnak tartják a franciaországi hatást. A nagy patrisztikus, Berthold Altaner összetörte a Szent Ferencre emlékeztető jóságos Domonkos minden karakter nélkül való, unalmas képét. Azt a képet, melyet a szentek egyik magyar krónikása is olyan szépen állít elibénk: “Minden szerzetesrendnek megvan a maga sajátos rendházépítési formája és stílusa. […] A dominikánus zárdák úgy épültek, hogy az udvar négyzetének egyik oldalát a templom alkotja, a többi hármat a rendház. Földszintjén széles, nyitott folyosóval, a kerengővel, s az udvar közepén mindig Szent Domonkos szobra áll. […] Ott állt a szombathelyi rendház udvarán is. Hó és eső nem tudták több száz év óta sem elvenni színeit. Ott állott fekete köpenyében és fehér habitusában, kezében könyv s azon jelképes épület, annak jeléül, hogy rendalapító volt. A homlokán aranycsillag; és én még ma is álmodom azzal a csillaggal. Öt évet töltöttem mellette, és mint mindenkinek ott, Szent Domonkos nekem is «Atyám« volt. […] Szent Domonkosban ismertem meg az »atya-alakzatot«. Mint aki sötét szobából lép át egyszerre világosba, úgy tértem magamhoz egy elnyomott, sötét gyermekkor után ebben az udvarban, tizenhárom éves koromban arra, hogy például a Fülöp-szigeteken levő »provinciánk« sokkal közelebb van hozzám, mint mondjuk akár Nagykanizsa.” Ennek a vívódásoktól, ellentmondásoktól mentesnek látszó, jóságos Domonkosnak a hamis képét zúzta össze – szeretettel és tapintattal, de kíméletlenül – Altaner. Az ő nyomdokain haladó fiatalabb kutatók pedig felrajzolták az újabb portrét, mely kissé talán még elnagyolt ugyan, de felfedezhetjük benne a XV. századi metszetekről és festményekről ismert, eretnekeket kínzató és égettető, könyörtelen Domonkos vonásait is. És akkor most vissza Franciaországhoz. Ugyanis ezen újabb kutatók már nem annyira a hispániai, mint inkább a Dél-Franciaországban töltött éveket tartják a legfontosabbnak a rendalapító Szent Domonkos szellemének alakulásában. Calaruega a szülőhely. Aztán a főesperes nagybácsi háza, ahol férfivá cseperedik a kamasz. Tizennyolc esztendősen pedig Palencia teológiája, ahol nyolc (fölöttébb szorgalmatosnak mondott) esztendőt tölt tanulmányaival. Ezt követően a Duero-parti Osma város püspöki káptalanja következik, ahol kanonokká lesz. A kánoni előírások szerint zajló káptalani közösségi élet már a szerzetesi, kolostori életmódra emlékeztet, de püspöke mellől mélyebben belelát az egyházmegye mindennapi gondjaiba is. Zökkenőmentes, átlagos egyházi karrier. Semmi feltűnő, semmi különös. Mígnem aztán, valamikor az 1200-as évek elején – ekkor már elmúlt harmincéves – útra kel püspökével, Diego de Azavedóval Rómába. És Dél-Franciaországban elborzadva tapasztalja, hogy milyen hihetetlen mértékben terjednek az eretnek tanok, hogy hívők tömegei csúsznak ki az egyházi ellenőrzés alól, s hogy az egyházi szervezet meglévő formáiban képtelenség eredményesen fölvenni velük a harcot.

Ez az a pillanat, amikor a későbbi rendalapító Nagy Szent Domonkos alakja kirajzolódik. Eddig csak az anya hite, csodás álma, s talán a fiatal Domingo Guzman tanulásban mutatott rendszeressége és fáradhatatlan szorgalma sejtetett valamit. De amit útja során látnia kell, amivel találkozik, az elborzasztja, megrémíti. Feltehetően úgy érzi, magát a keresztény egyházat fenyegeti veszély – s ezáltal természetesen az ember üdvözülésének lehetőségét is. Manicheus eretnekek, katharok (Dél-Franciaországban albigensek, Itáliában patarénusok), valdensek fordulnak szembe az egyházzal s a tanítással. Dualizmust hirdetnek, szerintük minden, ami evilági, minden, ami anyagi természetű, az eleve rossz, bűnös, Lucifer alkotása. Tagadják a szentségeket, megvetik a keresztény istentiszteletet, nem ismerik el a pápa egyházfőségét, s vele együtt elvetik az egyházi szervezetet is. Szegény aszkéták ők, tagadnak mindent, földbirtokot, vagyont, jólétet – de ne feledjük, hisznek! Az apostoli szegénység utáni vágy, a hitben megrendült, magasabb tökéletesség eszméje hajtja őket. A püspöki fényűzésben, a papság gazdagodásában, az egyház vagyonosodásában is a Gonosz terjedését látják, ezért nem is ismerik el a papot mint az isteni ige közvetítőjét, hanem saját tanítóikhoz vagy egyenesen a Bibliához fordulnak. Gyakran már megjelenésükkel is tüntetnek: sarut és szőrcsuhát hordanak. És 1202 körül, amikor Domingo Guzman, az osmai kanonok Dél-Franciaországban közelebbi kapcsolatba kerül velük, olyan szervezettek, hogy valóban külön életet élnek: saját papjaik és püspökeik, saját iskoláik, kórházaik vannak, zsinatokat tartanak, rongyos, mezítlábas vagy szandálos térítőik szorgalmasan róják az utakat, járják a városokat és falvakat, az öreg püspök és kanonoka úgy dönt, hogy felveszik ellenük a harcot. Rómában engedélyt kérnek és kapnak a hittérítésre, a missziós munkára. Az idős Azavedo hamarosan visszatér Osmába, de Domonkos marad. Évekig marad. Gyalogszerrel kutyagol faluról falura, igyekszik fölvenni a versenyt az eretnek térítőkkel. Böjtöl, éhezik, prédikál, veszekszik és vitatkozik, érvel. Nem sok eredménnyel. Van, ahol meghallgatják, van, ahol kővel, trágyával hajigálják, kinevetik, gúnyolják. Az évek során itt-ott bizonyára még el is tángálják. 1206-ban Prouille-ban menhelyet alapít megesett és megtért asszonyok számára, s a következő években is térít, missziós állomásokat hív életre, mígnem 1210 körül már belátja, hogy többre van szükség: egy egész szervezetre. Mégpedig olyanra, melynek tagjai képzettek, vitára és térítésre képesek, hitükben rendíthetetlenek, s akik életmódjukkal, ruházatukkal, szegénységükkel is példát mutatnak. Egy olyan szerzetesi közösségre van szüksége az egyháznak, mely a lassú és nehézkes, földjeihez, uradalmaihoz kötött bencések és ciszterciek mellett sokkal mozgékonyabb, rugalmasabb, ráadásul vagyontalan, azaz nem földbirtokainak jövedelméből él, tehát képes arra, hogy megjelenjék a falusi és városi emberek közt, azaz ne bevárja őket, hanem maga menjen a hívők és az eltévelyedettek közé.

Jusson csak eszünkbe, milyen szavakkal erősítette meg 1217-ben Honorius pápa a rendet: “abban a reményben erősítjük meg szerzetesi testvériségteket, hogy a hit előharcosaivá és a föld igazi világosságává lesztek”. Domonkos és szerzetesei példásan beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Rendjének bolognai alapítása, majd római megerősítése után, halála előtt két esztendővel, 1219-ben Domonkos Rocamadour Fekete Máriájához zarándokol, hogy a Szűzanya segítségét kérje hatalmas művének sikeres befejezéséhez: a pogányság és eretnekség ellen küzdő, képzett, iskolázott testvérek közösségéből álló rend mielőbbi elterjesztéséhez Európa országaiban. Nem is könyörög hiába, mert a rend hihetetlenül gyorsan növekszik. A rendalapító 1221-ben bekövetkező halálakor Európának talán egyetlen állama sincs, ahol a döméseknek ne volna kolostora. (Magyarországra még maga Domonkos küldte őket; nem kisebb a feladatuk, mint a kunok megtérítése. Magyar Pál, a hazai rendtartomány alapító főnöke 1240-ben, a tatárjárást megelőző esztendőben, közel száz társával együtt a kun misszió közben lett vértanúvá.) Hogy ilyen megdöbbentő gyorsasággal terjed, növekszik a rend, az arról tanúskodik, hogy Domonkos nemcsak meglátta a fenyegető veszedelmet, de képes volt felfedezni abban azt is, ami kisajátítható, magyarán meglelte nyomban a gyógyszert is.

Mert ne feledjük, hogy azért ők mind-mind egy nyelvet beszélnek. Falusi jobbágy és városi polgár, nincstelen nyomorék koldus és várának falai közt gubbasztó úr, leprás beteg és gőgös lovag, távolsági kereskedő vagy iparos, megbízható papi személy vagy tévelygő eretnek, egy dologban megegyeznek: mindőjük hívő, mélyen vallásos ember. Még az eretnekek is. Ők tán erősebben, mint a többiek. Mert azok a valdensek és albigensek (Albi városról elnevezett kathar eretnekek), akikkel Domonkos felveszi a harcot, maguk is Krisztus és az apostolok nyomában járnak, szegénységet, önzetlenséget, alázatot, önmegtartóztatást hirdetnek. Nem hátat fordítanak Istennek és a vallásnak, hanem talán mindenkinél kétségbeesettebben keresik Isten jelenlétét a világban. Szerintük a latin nyelvű szertartás, a monumentális templom, a szentek ereklyéi (kezdve a gyalázatos kínhalál eszközéből, a gyűlöletes keresztfából származó szilánkokkal, melyeket arany és ezüst ereklyetartókba dugnak), a díszes papi öltözetek, a kincsszámba menő szertartási kellékek, pásztorbotok, tálak és kelyhek mind-mind csak elterelik a figyelmet a lényegről, hogy széles e világban, bármerre nézünk is, mindenütt alattomos képmutatás, gőg, nyomor, kín, betegség, halál, igazságtalanság, vagyis a Gonosz uralkodik. Éppen Domonkos életének esztendei azok, amikor Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában odáig fajul a helyzet, hogy míg az eretnekek már önálló püspökségekbe szerveződnek, zsinatot tartanak, addig a keresztény templomok üresen konganak, s az eretnekké lett urak az egyházi birtokokra is ráteszik a kezüket.

Ahogy láttuk, Szent Domonkos egyik magyar életrajzírója jóságos atyaként állítja elibénk a rendalapítót. Ennél sokkal több kellett legyen. Egy kicsit őrült, egy kicsit fanatikus. Vagy csak kegyetlen? De legalábbis iszonyatosan elszánt. Mondjuk úgy, mindenre elszánt. Vagyis elhivatott. Assisi Szent Ferenc napsugaras, üde fiatalemberként idéződik bennünk. Aki csodálatosnak látta a világot, s benne embert, növényt, követ és állatot. Istenszeretete már-már panteizmus, üdvözli a tündöklő napot, a pillangót és a verebet is. Képes meglátni a teremtés csodáját, Isten ragyogó mindenségét, mindent átitató lényét a fa kérgében, a gyom kalászában, a felhők játékában, egy bogár röptében, a kabócák dalában vagy egy koldus elgyötört, szép arcában is. Ferenc derűs, még ha szomorú is. Domonkost, ha nevet, akkor is borúsnak érzem. Ferenc könnyű, de isteni. Domonkos emberien (embertelenül?) súlyos. És valami baljós árnyék is vetül rá. Talán az inkvizíció, a kínpad, a tortúra, Torquemada árnyéka ez?

Mert mit is talál Domonkos Dél-Franciaországban? Vért, mocskot, kegyetlenkedést. Igazságtalan vérontást, hatalmi harcot, az igaz kereszténység nevében elkövetett szabadrablást. Persze talál eretnekeket is. Rengeteget. És a meggyőzésükre, visszatérítésükre rendelt kitűnő szónokokat, heves prédikátorokat, a pápa küldötteit, akik megpróbálják menteni a lelkeket, s velük a birtokokat, az uradalmakat, a templomokat, no meg az egyre bizonytalanabb adót, az egyházi tizedet is. Amikor a Hispániából érkező Domonkos és püspöke átutazik Franciaországnak ezen eretnekmozgalmakkal leginkább sújtott déli részein, éppen akkor kísérli meg III. Ince pápa rábeszélni a francia királyt, hogy indítson keresztes háborút, de ne a Szentföldre, hanem saját hazájába, a katharok ellen. Ugyanerre szólítja fel Toulouse grófját, Raymondot is, aki megtagadja eretnek alattvalóinak felkoncolását, mire a pápai küldött kitagadja. Ezt a küldöttet 1208 januárjában elteszik láb alól, s persze a gyanú a kitagadott Raymond grófra terelődik. Toulouse gőgös ura jó szimattal megérzi a közelgő veszedelmet, de már késő. A pápa megbízottjainak átadja várai kulcsait, 1209 nyarán pedig színes cirkusz, remek színjáték keretében meg is alázkodik. Saját grófságának egyik püspöki székhelyén, a templom főbejáratának lépcsején, az új pápai követ, egy érsek s egy csomó püspök, valamint a szájtáti csőcselék előtt, meztelen felsőtesttel gyakorol bűnbocsánatot. Felesküszik a feszületre és a szent ereklyékre, engedelmességet fogad. Ez sem elég, ugyanott véresre korbácsolják, aztán a pápai legátus pányvát vet a nyakába, s mint a marhát, kötőféken vonszolja be a templomba. Aztán kezdődhet a nagy leszámolás, amiben neki, Raymond grófnak is részt kell vennie. A Németföldön, Észak-Itáliában és Észak-Franciaországban toborzott gyülevész lovagi had, az egyházat s az igaz hitet védelmező keresztes sereg néhány hét alatt felégette, kirabolta a grófság legtöbb városát s falvait. A pápai legátus az őt faggató lovagoknak arra a kérdésére, hogy miként is különböztessék meg az eretnekeket az igaz keresztényektől, azt felelte, hogy ők csak végezzenek mindenkivel, az Úr majd kiválasztja szépen az övéit. A lovagok tehát nem válogattak, böcsülettel tették a dolgukat: a korabeli oklevelek szerint az utak mentén mindenütt temetetlen holtak hevertek, városok és falvak váltak üszkös romokká, és máglyák százai gyúltak az albigensek vezetői, a “perfektek” alatt. És ugyanezekben az esztendőkben, ugyanezen a tájon végzi misszióját Domonkos is. 1215-ben első térítő, igehirdető közösségét is éppen Toulouse városában alapítja. 1219-ben Rocamadourba, a Fekete Máriához is azzal a Simon Monforttal zarándokol el, aki a több éven át folyó kegyetlen keresztes háború hadvezére volt. III. Ince pápa ekkoriban állítólag azt találta volt egyszer álmodni, hogy az egyház épülete düledezni kezd, s már-már össze is roskad, ám megjelenik Domonkos és Ferenc, s vállukat a falnak vetve megakadályozzák a katasztrófát. Az alázatos, jóságos, derűs Ferenc, a betegek és szegények gyámolítója, “Krisztus szegénykéje”, aki alig-alig akart mást, mint maguk az eretnekek – de aki mégsem tagadta meg soha az egyházi hierarchiát, a pápa legfőbb papi hatalmát. És Domonkos, aki már-már olyan, mint egy katonaszent. És milyen gyorsan, milyen zökkenőmentesen halad minden. 1217-ben a dömések már a gyóntatás és a prédikálás kiváltságát is megkapják; ekkortól lesz nevük Prédikáló Testvérek Rendje. 1218-tól privilégiumaik tovább bővülnek: bárhol a világon téríthetnek, terjeszthetik Isten igéjét. Különben éppen az 1215. esztendei, IV. lateráni zsinat az, amelyen III. Ince állandósította s a püspökök jogkörébe utalta az amúgy már évszázadok óta működő inkvizíciót, melyet alig másfél évtizeddel később IX. Gergely pápa a domonkosok felügyelete alá helyezett.

Amikor egy órával ezelőtt Domonkos granadai templomába beléptem, az egyik mellékoltár előtt éppen misét celebráltak. A magas rács, ami egyébként lezárja a kápolnaszerű kis teret, nyitva volt. Szemben három pap, előttük, a rácson belüli öt-hat padsorban idős apácák: fehér ruhában, fölötte fekete kiskabát, fejükön fekete vagy kék főkötő. A középső pap arca, a legfiatalabbé, aki misézik, igazi okos pap-arc. A jobbján álló idős emberé igazi fráter-arc: kerek golyófej, vastag orr, szigorú tekintet, bozontos szemöld, őszülő haja hamis (vagy éppen valódi?) tonzúrát keretez – azaz a férfi majdnem tökkopasz. Ő az. Az Úr kutyája.

A rácson kívül, szemben az oltárral, egyetlen pad. Két asszony áll előtte. Rövidnadrágban vagyok, kicsit feszengek, majd óvatosan mögéjük sompolygok. Elbújok, eltakarom a pucér lábamat, de az Úr kutyája mise közben is figyel. Követi minden mozdulatomat. A szertartás a vége felé közelít, túl vagyunk az úrfelmutatáson, ahogy mögéjük lépek, a két nő már éppen a kézfogással üdvözli egymást. Hátrafordulnak, megpillantanak, és akkor előbb az egyik, a fiatalabb nyújtja felém a kezét, s szorítja meg az enyémet, aztán a másik is. Ő nem emeli, hanem mintegy visszakézből, alulról szorít velem kezet; megszorítja a tenyeremet. Olykor azt hiszem, még hitetlennek is kutyaütő vagyok, most talán mégsem csak árvaságomnak köszönhetően esik jól, hogy ez a két spanyol asszony megszorítja a puha kezével a kezemet.

Szentáldozás, ostya, kehely – később kis zavar támad, az okos képű fiatal pap úgy nyújtja két társának a kelyhet, hogy kevéssé vigyáz a kendővel, nehogy morzsa, csöpp hulljon. A szigorú tekintetű még szigorúbb lesz. Igazít, úgy veszi át a kelyhet, hogy a kendő éppen ott legyen, ahol lennie kell. Szinte érzem, legszívesebben maga csinálná, ő aztán rendesen törölné meg az ajka nyomát a kehely peremén… Odébb ténfergek, az apácák lassan, egymás mögött sorjáznak ki a rács mögül, kezükben összecsukott legyezők.

A főhajó terétől szintén kovácsoltvas ráccsal elhatárolt többi mellékoltáron életnagyságú babák a Madonnák. Rögtön jobbra is áll egy. Fából faragott, hatalmas “Utolsó vacsora” előtt. Gyönyörűen felöltöztetve. Feje körül két-három arasznyi aranynyilakból napsugárkoszorú. Földig omló, bőven redőzött spanyol szoknyában. Arca fehér-rózsaszín. Lesütött szemmel áll. Egy másik, szintén életnagyságú, beljebb, a második oldalkápolna oltárán trónol, fejmagasságban. Selyemben-bársonyban, fodrosan-csipkésen. Bosszant, hogy eszembe jut, mégis eszembe jut: nagy Barbie babák. Magyarország megannyi védőasszonya. Ha nem kegytárgyakként, hanem csak babákként nézem őket, akkor is tetszenek. Szépek. Ezek a jó arányú Madonnák ember- és természetközelibbek, mint kultikussá lett, ványadt társaik. Egyszerűen isteniek! Fejükön korona, csipkefátyol, olykor igazi hajuk is van, csipkés övük, hímzett ruhájuk, a kisdeden fodros, fehér hálórékli. Madonnák és mindenféle számomra ismeretlen szentek. A spanyolországi templomok szobrai. Itt, Domonkos granadai templomában is van belőlük jócskán. Még az öltözetlen, vagyis teljes egészükben faragott szobrokon is van valami valódi. Valami használati tárgy. Valami “kiegészítő”. Mondjuk Szent András vállára igazi köpeny borul. Csak úgy panyókán, épphogy odavetve. Egy másik szent kezében igazi búzakalász. Minden faragott rajta – ruhája, kalapja –, csak az ujjai közé, a markába igazított kalász, s a derekára csomózott madzagöv valódi. Egy másik mellékoltáron azt veszem észre, hogy Krisztus fél lábán, és valóban csak az egyiken, piros bársony, hímzett papucs. Valamelyik női szent, nem ismerem fel, kicsoda – talán éppen attribútumaként? – igazi nádat, foszlásnak indult, pelyhedző buzogányt szorongat. Egy másik szent gyékényszálakat tart, egy harmadiknak a tenyerére igazi, fénylő réztálat helyeztek. Amott a Kisjézus karján igazi olvasó lóg, másik kezében fogadalmi láncocskák, keresztek, fényes, aprócska korongok.

A bal mellékhajó egyik kis kápolnája a Rózsafüzéres Szűzé. A szobor sehol, de az oltáron legalább ezer angyalfejet faragott meg az egykori mester. Amint később a plébánostól megtudom, a szobor maga is gyönyörű, pompázatosan díszes, de – sajnos – éppen restaurálják. Mellette valamivel a Capilla del transito, benne a Szent Szűz: elszenderülése pillanatában, tizenkét apostoltól körülvéve. Dormicion de la Virgen és Virgen del Transito, így nevezi a spanyol nyelv Mária halálát (pontosabban így írja körül azt, ami inkább elszenderülés, hiszen azt a fia általi, azonnali mennybe fölemeltetés, tehát az örök életre való ébredés követi). A főoltárat megkerülve kellemes meglepetés ér: az oltár mögött, jobbra fent B. Margarita de Ungria, az Árpád-házi királykisasszony, Szent Margit képét fedezem fel. IV. Béla királyunk leányát, a nyulak-szigeti dömés kolostor szelíd, jóságos hercegkisaszszony-apácáját koronásan, kereszttel és rózsával ábrázolta a hajdani festő.

Leülök a bejárathoz legközelebb eső, hátsó padsorok egyikébe. Már majdnem elindulnék, de érkezik valaki, szinte be sem lép, nyiszorog még a lengőajtó, és már hallom a susogását, motyogását. Öreg bácsi csoszog el előttem, a legelső, ráccsal elválasztott kis kápolnánál megáll, folyamatosan sustorog, sugdolózik. A rács mögött ember nagyságú fiatal, szép Madonna áll a kápolna kőpadlóján, két kezét előrenyújtja, maga is kissé előrehajol – csipke, fátyol, napsugárkoszorú –, a bácsi leül, a Madonna felé fordul, folyamatosan sutyorog, kér, könyörög, perlekedik. Később kicsit sírdogál is, szortyog, szipog, aztán folytatja a beszélgetést. Amikor elmegyek, oldalvást rám pillant, kicsit visszavesz a hangerőből – családi ügy ez, holmi jöttment idegenre nem tartozik –, de azért nem hagyja abba, sustorog, morog, számon kér.

Fray Luis de Granada. Granadai Lajos testvér. Valami rémlik, de nem nézek utánad. (Ez majd nem bizonyul igaznak.) Sosem fogom megtudni, ki voltál. (Ez viszont igen.) Egy szobor a Plaza de Santo Domingón. Keze a hasán összekulcsolva, a háta mögül tűző nap csak jobb orcáját világítja. Szenvedő arc, árnyékos bal oldalán galambcsorgás nyomaival. Mi lehettél vajon? Nagy tudós, térítő és prédikátor? Domonkos jobbkeze? Esetleg utóda, művének kiteljesítője? Lehettél karibi vizeken hajózó, indiánokat üldöző, kegyetlen misszionárius? Vagy inkább jóságos atya, mint ama kedves Bartolomé de Las Casas? Arcodból, kifejezésedből én inkább erre gyanakszom. De lehettél rajongó is, mint az elveszett Atlantiszt Teotihuacanban fellelni vélő mexikóvárosi kreol úr, a kicsapott jezsuita, Don Carlos Secuenza. Lehettél nagy tudású könyvtáros, a rend történetének vagy Domonkos életrajzának szerzője? Egyáltalán: mikor éltél? Százötven vagy ötszáz éve? A szobor talapzatán évszám nem igazít el, a felirat csak ennyi:

És igenis utánanéztem, tudom, hogy 1504-ben született Granadában, még pontosabban itt, a Realejo negyedben. Luis de Sarriá, író és szónok, a spanyol aszkéta írók fő alakja, túlfűtött, burjánzó stílusú munkák szerzője, meghalt 1588-ban. (Tehát itt születtél, Lajos testvér. Mindössze tizenkét esztendővel azután, hogy a mór Granada elesett, s csak esztendővel azelőtt, hogy Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd unokája, Mária főhercegnő, a későbbi Marie de Hongrie megszületett. Ékesszóló prédikátor és írókolléga voltál, ennyi derül ki a szócikkből. Most, hogy ennyit tudok, most tudok rólad csak igazán keveset.)

Ülök a szobor kőszegélyén, szemben a templommal, a falatka téren. Körbebámulok. Plaza de Santo Domingo. Iglesia de Santo Domingo. Balra, a sarkon, a ház földszintjén a Video-club Sto. Domingo. Mellette a Sto. Domingo Terraza. Alhambra sört reklámoz a Cafe Bar Santo Domingo. A lejtős, szűk utcácskák egyikéből eklektikus fajtájú, zsemleszínű kutya baktat elő. Hazafelé tart már, vagy most indul tekeregni? A terecske jobb szélén, tőlem nem is olyan messze illatozik a zöld színű kutyaillem-doboz. Az eb eltrappol mellettem. Se nyakörv, se póráz, se gazdi – itt ugyanis felnőttek, egyedül járnak sétálni, maguk intézik ügyes-bajos dolgaikat a kutyák. A spenótszínű műanyag dobozra pillantást sem vet, de megtiszteli – szerencsére velem átellenben – a szobor talapzatát. Feltápászkodom. Fiatal mama jön kézen fogva kicsi fiát, illatfelhőt hagy maga mögött. Parfüm. Otthon, tudom, zavarna. Itt nem. A hátam mögötti, lejtős sikátorból kidugja piros orrát egy autóbusz, a 6-os. Itt, a Realejo városrész hegyoldalában olyan pici utcácskák tekeregnek, keresztezik egymást szeszélyesen, hogy a busz alig fér el bennük. Ez is előbb csak óvatosan araszol, vigyázza a sarkot, aztán egy halk, megkönnyebbült sóhajjal kicsusszan a sikátorból, hogy a tér másik sarkán megint lassítson, s kezdje az araszolgatást elölről.

Elindulok, körbesétálom a kolostort és a templomot. A tér sarkában fehér ház, falán az Andalúziában mindenütt megszokott, színes csempedíszítés, homlokzatán ugyancsak csempére festett kép – misekönyvet tanulmányozó, fekete köpönyeges, tonzúrás, glóriás barát, feje fölött csillag, s a felirat: Colegio Mayor Sto. Domingo. Befordulok a Cobertizo de Sto. Domingón. Nevéhez méltón, szűk kis utca, inkább csak sikátor ez (cobertizo annyit tesz, hogy eresz, esőfedél, eső ellen szolgáló kunyhó, esetleg pilasztereken nyugvó fedélszerkezet vagy pajta). A templom falába beépített utcatábla is csempe. Színes csempe, kézi festéssel. Mindenütt ez a gyönyörű csempe: kocsmák oldalában, bejárati ajtók fölött, ablakok keretében, balkonok alján, lakóházak és templomok oldalán, a patiók, az udvarkertek oszlopain és padlóján, a folyosókon, kocsmák és bárok, tabernák belső falán. Belvárosi, sokemeletes bérházakban és a hegyoldalak öreg villáiban is. Itt csak egy csík, egy utcatábla, néhány csempényi ablakdísz, házszám, amott az egész falat beborító, mozgalmas, sokalakos festmény. Granadában, Cordovában, Sevillában, de a legkisebb falvakban is. (Azulejo, így hívják; arab örökség ez is.) Az egyik százéves, a másik háromszáz, a harmadik tegnap készült. A Cobertizo de Sto. Domingo utcatábláján, a kézzel festett szöveg felett szép kék gránátalma kereklik.

Granada. A gránátalma városa. Egyetlen élő gránátalmafát vagy -bokrot sem láttam benne, de a rajzába, a domborképébe belébotlottam mindenütt. Kandelábereken, esőcsatornákon, a gáz- és csatornanyílások fedőlapjain, a szökőkutak öntöttvas cirádáin, festményeken, ötszáz éves templomi freskókon, de a taberna számolócéduláján is. Még az utat szegélyező vastuskók feje is gránátalma formára van öntve. Gránát. Pomagránát. Punica granatum. Kelet, az Ezeregyéj nevezetes gyümölcse. Leveléből valaha hűsítő sörbetet, sőt bort is erjesztettek. “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs…” Hajdanában úgy tartották, kitűnő aphrodisiacum. Erről 1578-as Herbáriumában Mélius Péter nem ír, de azt ő is megemlíti, hogy húsából kitűnő üdítőitalt préselnek. Mások azt mondják, ha fanyar ízű virágát elrágcsálod, megfesti nyáladat, s szép lilát pökhetsz tőle, leheletedet felfrissíti, üdévé, illatossá teszi. Prózaibb, hogy gyökerével – magas csersavtartalma miatt – valaha galandférget hajtottak. A gránátalma ősi kultúrnövény, Egyiptomban, Szíriában, Föníciában is ismerték, a Biblia is sűrűn emlegeti. Mózes II. könyvében írja, hogy drágakövek, láncok, aranycsengettyűk mellett gránátalma ékesíti a főpapi öltözetet. Ugyancsak ő V. könyvében azzal buzdítja a csüggedőket, hogy pompás, termékeny földet ad majd az Úr, ahol búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma és olajfa terem. A Királyok könyve és Jeremiás szerint a jeruzsálemi templomban réz és bronz gránátalmák százai díszítették az oszlopokat. Az Énekek éneke vőlegénye jövendőbelije halántékát gránátalmaszelethez hasonlítja, majd mátkáját tilalmas kerthez, melyben gránátalma s számtalan más ízletes gyümölcs várja az arra érdemest. A menyaszszony sem késlekedik a válasszal, hazavezetni szeretné kedvesét, hogy ottan fűszeres borral, szépséges gránátalmáinak mézédes mustjával kényeztesse. Joel és Aggeus jövendöléseikben a négy éven át újra és újra megújuló sáskavész kapcsán, a kárt felsorolva egysorban említik a gránátalmafát a szőlővel, datolyapálmával, alma-, olaj- és fügefával. Az ókori görög mitológiában a nemzés és a termékenység egyik jelképe volt. Júnót is gyakran ábrázolták gránátalmával a kezében. Némely értekezések a korai keresztény egyház jelképének tekintik.

Ahogy minden településnek – egy magára csak valamicskét adó falunak is –, úgy Granadának is ködbe vész a múltja. A legendák Noé Tubál nevű unokájáról és Ibéria hercegnőről mesélnek. Más regék szerint a város a világszép Grana hercegnőről, Herkules és a tartesszoszi királylány szerelmének gyümölcséről kapta volna a nevét. Ami biztosnak látszik, hogy a legősibb települést, amit Granada elődjének tarthatunk, valamelyik ibér törzs hozta létre. (Tartesszoszt sok kutató megkísérelte az elsüllyedt Atlantisszal azonosítani, ma inkább a bibliai Társist vélik felfedezni benne, ahová Salamon hajói háromesztendőnként aranyért, ezüstért, elefántcsontért, majmokért és páváért indultak útnak.) Ibérek, kelták, keltibérek, föníciaiak, görögök, karthágóiak, rómaiak, zsidók. Jó társaság ez. Mind-mind a régi Granada alapítói, továbbépítői és lakosai. A város ekkori, római kori neve Iliberri. Nem könnyű a név eredetét felfejteni, született is számtalan magyarázat. Il vagy ili falut vagy várost, mindenesetre lakott települést jelent. Berri (a baszk nyelvben máig) annyit tesz, hogy új. Iliberri tehát egyszerűen Újváros. Más magyarázat szerint a berri a héber perah, peri átvétele volna, aminek a jelentése: virágzó. Tehát Iliberri nem más, mint Virágzó város. (Különben a császárkori Róma municípiuma is a Florentinum Iliberri, a Virágzó Iliberri nevet viseli.) Ekkortájt, a IV–V. század idején, a római uralom végén s a vizigót elején tűnik fel először a város mai neve Garnata formában, ám a név akkoriban csak a mai Alhambra domboldalán elterülő, jobbára zsidók lakta külvárost jelöli. Iliberri város tehát a Darro folyó jobb partján lévő hispano–román településből (a mai Albaicin városrész) és a Darro bal parti külvárosból, a “zsidók Granadájából” (Garnátat al-Yahúd), valamint a mai Alhambra helyén magasodó kis erődből állt. (Utóbbi neve némelyek szerint Nata vagy Natívola lehetett.) Úgy tartják, hogy Granadában – éppen a zsidó diaszpórának köszönhetően – igen korán jelent meg a kereszténység. Az elsőnek mondott egyetemes katolikus zsinatot I. Szilveszter pápasága idején, Kr. u. 325-ben hívta össze Niceába Nagy Konstantin. Több forrás szerint Iliberriben olyan erős volt a kereszténység, hogy a IV. század első esztendeiben, a niceait megelőzőn is tartottak már itt katolikus zsinatot. Azt pedig, hogy a zsidók majd mégis olyan feltűnő örömmel fogadják a 711 után Afrikából előnyomuló, hódító muzulmán arabokat, nem magyarázza más, mint a gótok zsidók iránt érzett, s különböző megszorító intézkedésekben rendre meg is nyilvánuló ellenszenve.

Tovább bandukolok, a Cobertizo sarkán festőnő dolgozik. Válla fölött a vászonra pislogok: a templomot festi olajjal. Nem vonalakkal, nem is nagy, színes foltokkal, tónusokkal, hanem apró, tarka ecsetpöttyökkel dolgozik. Megkerülöm a sikátorban a templomot, a Callejon de Sto. Domingóra lyukadok ki, beoldalgok a plébániahivatal nyitott kapuján. A félhomályos folyosón hűvös, nagy nyári csönd fogad, csak az örök egyetlen légy döngicsél valahol a boltozott mennyezet alatt. (Különös érzés fog el, nem lep meg, hiszen sokszor átéltem már, de újra és újra jó érzéssel tölt el, hogy bárhol járok is a világban, most éppen mélyen délen, Andalúziában, hogy ez a légy, ez a hatalmasan és tiszteletet ébresztőn dongó nyári légy, ez nekem már mindig az Alföldet idézi, kántortanító anyai nagyapámék mezőberényi házát, ahol a felhevült kert fölött tömjénes bukszusillat lebegett, s a belső, sötét és néma nagyszobát a fekete zongoránál is súlyosabb ruha-, takaró-, szekrény- és szentképszag és ez a légydöngés töltötte meg.) A Despacho Parroquial (fogadószoba?) bejárata mellett a folyosó falára rajzszögezett plakát arról tudósít, hogy a kínai dominikánusok kanonizációja október 1-jén lesz Rómában, repülőjegyek válthatók ennyiért és ennyiért, közvetlen autóbuszjáratok indulnak Asturiasból, Barcelonából, Bilbaóból, Cordovából, Granadából, Santiagóból és Sevillából.

Mintha hűtőházból bújnék ki, úgy ölel körül az utcán a forró levegő. Elsétálok a templommal egybeépített Santa Cruz la Real kolostor XVI. századi épülete mellett, jobbra fordulok, és ezzel körbeértem, ismét a Plaza de Santo Domingón vagyok. A templom előtt idős, köpcös férfi söprögeti az előző napi esküvő után maradt virágszirmokat és rizsszemeket. Nem, nem ő az egyházfi, feleli barátságosan, szegény az eklézsia, nem telik templomszolgára, ő a templom plébánosa. Barátságos, jó kedélyű férfi. Elmeséli, hogy a Katolikus Királyok alapították a templomot és a kolostort, amikor még be sem vették Granadát, még el sem foglalták a móroktól, mert már a táborban létrehozták a domonkosokat támogató alapítványt, és gyönyörű hely volt ez a terület korábban is, Boabdilnak, az utolsó mór uralkodó édesanyjának, a szigorú Aisának voltak itt csodaszép kertjei csobogókkal, kutakkal, tavacskákkal ékes gránátalma- és narancsligetei. Almansarra, így hívták akkoriban a csodás arab kerteket, melyeket a Katolikus Királyok nem elkoboztak, hanem annak rendje és módja szerint megvásároltak a szerecsen hercegnőtől. Valaha a templom és kolostor is mesésen gazdag volt, de aztán Napóleon katonái kifosztották, és soha többé nem nyerte vissza régi pompáját. Az adomány egyre kevesebb, hiszen a spanyolok vallásossága már rég nem az igazi, nem szívből fakad, inkább csak amolyan máz, aminek mélysége nincsen. Beszél, meg-megáll, aztán tovább söpröget, kis kupacokat csinál, majd egyenként a lapátra húzza őket. Venezuelában más, meséli, ott még él a hit a meszticek szívében. Húsz évet töltött el az Orinoco országában, csak négy-öt esztendeje helyezték ide, Szent Domonkos granadai egyházába, ahol most szívesen megmutatná nekem a Rózsafüzéres Szűz szobrát, de nem teszi, mert nem láthatom, ugyanis nincs a templomban, éppen restaurálják, és akkor lehajol, az utolsó rizs- és virágsziromkupacot is a kislapátjára söpri, és mire felegyenesedik, addigra már Lepantóról, a nagy tengeri ütközetről mesél, amelyben a kecses mozgású, kedves és szellemes Don Juan de Austria – aki még a csatába, a vezérhajó fedélzetére is magával vitte kedvenc gibraltári majmait – legyőzte a török hajóhadat, s így megállította végre a muzulmánok két évszázada tartó tengeri előnyomulását. V. Károly balkézről való fia, az elragadóan fiatal Don Juan az előző évben, 1570-ben még itt harcolt, ezen a vidéken, ő verte le a Granada környékén és a Sierra Nevada háromezer méternél is magasabb, zord hegyei közt, Alpujarras vidékén élő moriszkók (kikeresztelkedett, ámde arab érzelmű és kultúrájú mórok) akkor már három esztendeje tartó lázadását. Lepanto nagy diadal volt, elesett a török admirális, Lala Musztafa pasa, elesett az egyiptomi basa, a kétszázötven török hajó felét elsüllyesztették, a többit elfogták, csak Ali-el-Uludzsi (Hitehagyott Ali vagy más néven a “Skorbutos”) algíri kalózvezér negyven chebeckje, latinvitorlázattal is felszerelt, különösen gyors evezős gályája menekült meg. És kiszabadítottak tizenötezer keresztény gályarabot.

Búcsút int a kislapáttal, elindul a temploma kapuja felé, én pedig Lajos testvér szobrához igyekszem, hogy lejegyezzek néhány olyan apróságot, ami nem ragad meg az emlékezetben. Kettőt ha lépek, amikor utánam szól, int a lapátjával, hogy mennék közelebb, és cinkos mosollyal elárulja, hogy ha a főoltár mögé belesek, ott találom egy hazámfiának, B. Eufemia de Poloniának a képét. Ismét int, kedélyesen hunyorog, eltűnik a súlyos kapu mögött. Nem állom meg mosoly nélkül, annyira nem jellemző a spanyolokra ez a fajta figyelmesség, és anynyira jellemző ez a figyelmetlenség. Amúgy lengyelországi boldog Eufémia festménye valóban ott van az oltár mögött, rögtön a mi Margitunk képe alatt. Amint letelepszem Fray Luis de Granada szobrának talapzatára, eszembe jut egy másik eset. Régi történet, éveken át minden nyáron stoppal, teherautóplatón, tehervonatra kapaszkodva, szekérre kéredzkedve csavarogtuk be keresztül-kasul Erdélyt és a Felvidéket. Ez éppen Eperjesen esett, tizenhat évesek voltunk, a régi katonai temetőben fúrtuk be magunkat éjszakára egy szénaboglyába, hajnalban a főtéri kútban mostunk fogat, amikor odatipegett hozzánk – álomtalan, hajnali, kedves fekete vén madár – egy néni, üres volt az orsó alakú, hatalmas tér, és ő mosolyogva nézett minket, a repedezett, csillogó lakk retiküljét markolászta, aztán a csontos mutatóujját meggörbítve magához hívott, és mint egy összeesküvő, cinkos mosollyal elárulta, hogy ha kinyit a templom, s a főoltár mögé belesünk, fölfelé, az üvegablakokra nézünk, akkor ott majd látunk valamit. Elcsoszogott, és többet nem árult el. Mosakodtunk, aztán hármasban – mi ketten, és a hajnali óarany napfény – lófráltunk Eperjes ódon, macskaköves utcáin, később, amikor a pékségek utcára nyíló, vasrácsos ablakaiból már dudorászás és ínycsiklandó kenyérillat szállongott, s a város fűzőtlen bakancsú félnótása is ott ropogtatta papundeklivel rakott, négykerekű fatalyigáját a macskaköveken, akkor találtunk végre egy nyitott helyet, ahol forró rumos teát reggeliztünk. A templom kapuját hétkor nyitották, és az oltár mögötti színes, festett üvegablakon Magyarország árpádsávos-kettőskeresztes címerét találtuk.

Itt, a Plaza de Santo Domingón ücsörögve az is eszembe jut, hogy 1566-ban, öt esztendővel azelőtt, hogy a merev és kishitű hivatalnok, “nem-szeretek-uralkodni”-Fülöp féltestvére, Don Juan de Austria megsemmisíti Lepantónál a török hajóhadat, amikor a granadai moriszkók utolsó nagy, elkeseredett szabadságharcukra készülődnek, akkor Magyarországon elesik ugyan Szigetvár, de drágán vett győzelmét nem éri meg, ott szenved ki a rommá lőtt vár falai alatt a legtehetségesebb, legnagyobb hódító, II. Szulejmán szultán is. És mégis százhúsz év, hat emberöltő, míg a török kitakarodik. Vér és halál, kapzsiság és kegyetlenség, nagylelkűség és szeretet, ostoba önzés, gyermeki naivság, okos számítás és fanatikus vakhit – Európa keleti és nyugati felén egyaránt. Talán nem is az elcsorgó vér – a szüntelen csatározásokban, ostromokban, végvári harcokban elesettek vére – és nem is a baromként rabszolgapiacokra hurcoltak tíz- és százezrei, nem a lerombolt kastélyok és várak, a kifosztott templomok, kincstárak és levéltárak szomorítanak el igazán (borzalom mindez, de valójában – szerencsére – felfoghatatlan), hanem az, hogy míg spanyolok, angolok, portugálok, hollandok és franciák Új-Granadától és Chilétől fel Kaliforniáig bóklásszák be az új vizeket és partokat, a földgömb derekát méricskélik, Indiák minisztériumait és tanácsait hozzák létre, nagy kereskedelmi és szállítási társaságokat, pénzintézeteket, hajógyárakat és térképészműhelyeket alapítanak, a Föld hosszúsági és szélességi fokait (s ami legalább olyan fontos, a hasznot és a banki kamatlábakat) számítgatják, addig Magyarország legjobbjai eposzi élethalálharcot vívnak, s karddal a kézben alszanak, esznek, szeretkeznek, majd hullanak el a csatatereken. És ennél is szomorúbb, hogy amikor éppen nem harcolnak, nem szeretkeznek és nem alszanak, amikor leteszik a kardot, akkor véget nem érő, kicsinyes és megalázó alkudozásokra fecsérlik tehetségüket, olcsó és nyomorult traktára kényszerülnek olcsó, kicsinyes és nyomorult királyaikkal, az országot megvédeni nem, ámde kifosztani nagyon is szándékozó osztrák–német Habsburg-uralkodókkal.

Igaza van a csuhásnak, morfondírozok Granadai Lajos testvér lábánál ücsörögve, valóban sok magyar rab nyerte vissza a szabadságát Lepantónál. Sok fogságba esett hajdani magyar végvári vitéz harcolt 1571-ben ott a Jón-tengeren, a Pátrai-öböl torkolatánál. Török gályák evezőpadjaihoz láncolt szolnoki, egri, gyulai, szigetvári vitézek (és persze görögök, franciák, olaszok, horvátok) lázadtak fel, törték le lábukról a vasat, s csörtettek fel a hajók bűzös gyomrából a fedélzetre, hogy vízbe szórják a török pattantyúsokat, lefegyverezzék a janicsárokat vagy meghaljanak. Sokan közülük évek óta gubbasztottak éjjel és nappal, ébren és alva az evezőknél, alig remélve, mégis folyton lesve a szabadulást. Nem tudták szegények, hogy megszabadulhatnak a török hadigályák evezőpadjairól, de nem menekülhetnek a sorsuk elől. Néhány hónap múltán sokuk már haza is érkezett (ha a feldúlt, három részre szakadt országban meglelte még egyáltalán otthonát, családját), és írhatta az osztrákok által kifosztott Magyar Kamarához a hiábavaló kérelmeket, hogy ha már hajdan zsold és ellátmány nélkül harcoltak, védték a hazát és a királyt, a romladozó végvárakat, fogságukban meg evezősorokba nyomoríttattak, most legalább valamicske segélyt, ha kaphatnának. Nemhogy pénzt, de még levelükre választ sem igen kaptak. “Romló országban virtus rongy jószág: / Tegnap vitézek, ma vagyunk csak kószák…” És még ők – a Lepantónál hadizsákmánnyá lett török gályák rabjai –, ők a szerencsések. Mert 1571. október 7-én a török hajóhad majd fele odaveszett, kigyulladt, porrá égett, elsüllyedt. Azt pedig, hogy hány evezőpadhoz láncolt magyar veszett oda a gyilkos füstben, fulladt vízbe az elmerülő hajókon, azt csak sejthetjük. Hogy nem voltak kevesen, arról a sztambuli Habsburg-ügyvivőknek a bécsi udvari haditanácsba küldött jelentései tanúskodnak, melyekből kiderül, hogy a magyar földről rabszolgaként hurcolt asszonyok és gyermekek százai-ezrei mellett gyakorta érkeztek a török fővárosba rabul ejtett végvári katonák kisebb-nagyobb csoportjai is. Akiket hamarosan nem váltottak ki (márpedig a többség ilyen volt), azok közül sokakat hadigályákra küldtek. Tudunk olyan vitézekről, akik csak néhány évvel az 1552. évi nagy diadal után estek Eger alatt fogságba, és tizennyolc esztendeig húzták az evezőt a török gályákon. Ott voltak Málta 1565. évi, Ciprus 1570. esztendei ostrománál. Sérült hajójuk idejekorán odébbállott az ütközetből, így nem szabadulhattak Lepantónál sem. Később gályájuk az Égei-tengeren, a Dardanellák bejárata előtt járőrözött, de 1574-ben nem úszták meg a tuniszi Goletta ostromát sem. Ugyanazon esztendő mégis szerencsésnek bizonyult számukra, mert talán Rodosz szigetén, ahová fát vágni hajtották őket, néhány társukkal együtt megszöktek. “Ezt a zúzott, vert fejű magyart / Mindig ütés tartotta, óvta, / Vert hencegések, törött álmok / Után: még konokabban állott…” Néhány hónap múltán már ők is megvetett páriaként, nyomorult koldusként instanciáztak kegyelemkenyérért otthon.

Különben az algíri beglerbég, a kalózvezér Ali-el-Uludzsi (később a szultáni flotta kapudán pasája, vagyis admirálisa), aki negyven gyors gályáját kimenekítette Lepantónál a vesztes ütközetből, valaha maga is keresztény gályarab volt. Az itáliai Calabriában született, szerzetesnek készült, s Castella kolostorából rabolták el az algíri tengeri haramiák. Konok ember lehetett ő is, nem adta könnyen a lelkét: tizennégy évig rohadt a mocsoktól iszamós, bűzös evezőpadhoz láncolva, várta, hogy kolostora kiváltsa. Másfél évtizednyi hiábavaló várakozás után haragra gerjedt; hitét elhagyva kalóznak állt. Ellenségnek éppoly könyörtelen és konok maradt. Ő volt az, aki megszervezte, gondosan előkészítette az andalúziai, Granada és Alpujarras környéki moriszkók 1568-ban kirobbanó nagy lázadását.

És talán az sem érdektelen, hogy ki az az ember, aki itthon, Magyarországon először tudósít Lepantóról. Báró Ghymesi Forgách Ferenc, diplomata, politikus, kitűnő szónok és emlékíró, szereplőinknek, Fray Luis de Granadának, Don Juan de Austriának, Hitehagyott Alinak, a kalóz beglerbégnek és a gályákról szökő magyar végvári vitézeknek kortársa ő. 1535 körül született Budán, s Lepantó után hat esztendővel, 1577-ben halt meg Padovában. Ő már nem annyira a könnyed, élénk reneszánsz, mint inkább a fülledt, tömény barokk hatalmas alakja. Nem tudom, testalkatra milyen volt, de súlyos, robusztus lelkű embernek képzelem. Apja, Forgách Zsigmond még a “táncos király”, II. Lajos és a kedves, tehetséges Mária ajtónállójaként Budán kezdte az udvari szolgálatot. Fia, Ferenc 1550 körül már Bécsben, Ferdinánd mellett sürgölődik, pedig még majdnem gyerek. Amúgy a padovai egyetemen tanult, ott avatták doktorrá is. Oláh Miklós hamar felfedezte tehetségét, pártfogoltját előbb egri kanonokká, majd váradi püspökké nevezte ki. Később királyi titkár. 1557-ben Regensburgban, a német birodalmi gyűlésben a magyar követség vezetője és ünnepelt vezérszónoka. (Magával ragadó beszédének hatására szavazzák meg a gyűlésben az amúgy igencsak szűkmarkú német rendek a török elleni háborúban Magyarországnak nyújtandó nagyobb támogatást.) 1560 körül már Ferdinánd alkancellárja. Bécsben ő az egyik legbefolyásosabb támogatója a krétai görög kalandornak, Heraclides despotának, akit Moldva vajdájává szeretne tétetni. (Bizonyára ebben az elképzelésben is a török elleni harc, a szélesebb körű nemzetközi összefogás eszméje vezérli.) 1564-ben Ferdinánd fölött ő mondja a halotti beszédet, s egyben bécsi udvari karrierjét is búcsúztatja a Stephans-dómban. Miksával nem ért szót, de általában is csalódik a Habsburgokban, mert látja, hogy a császári hatalom csak ímmel-ámmal képviseli Magyarország érdekeit, valójában igen-igen keveset tesz az ország felszabadításáért. 1566-ban, midőn a Miksa vezette, Győrnél gyülekező majd félszázezres királyi haderő mit sem tesz Gyula és Szigetvár felszabadításáért, s a két végvár – utóbbit több mint egy hónapon át védi hősiesen Zrínyi – elesik, Forgách elfordul Bécstől, elhagyja az udvart. Ekkor határozza el azt is, hogy Magyarország históriájának megírásába kezd. Olaszországban időzik, majd Raguzából ajánlja szolgálatait János Zsigmond erdélyi fejedelemnek, akihez a gyulafehérvári udvarba Belgrádon és Temesváron át 1568-ban meg is érkezik. Erdélyben feltehetően a Magyar Királyság felszabadításának legerősebb, ha nem egyetlen bástyáját látja: kívülről sehonnan nem várhatunk segítséget, mondja, hiszen “a külső nemzetek egyetértenek a diadalmas magyar név elpusztításában”. Fejedelmi tanácsos, de a gyulafehérvári fejedelmi udvar mellett időnként Itáliában is időzik. János Zsigmond 1571-ben, a lepantói csata esztendejében meghal. Forgách Báthory István mellé áll, őt szeretné látni a trónon: uralkodása idején Erdély főkancellárjává lesz. Ezekben az esztendőkben írja magyar történeti összefoglalóját De statu reipublicae Hungaricae Ferdinando, Iohanne, Maximiliano regibus ac Iohanne Secundo principe Transsylvaniae commentarii (Följegyzések Magyarország állapotáról Ferdinánd, János és Miksa királyról, valamint II. János erdélyi fejedelemről) címmel, melyben főleg az 1540 és 1572 közötti esztendők eseményeit dolgozza fel. Nagylélegzetű, dühösen szárnyaló munka ez. Ellentmondásos, akár az alkotója. Európai távlatokat érzékeltetni tudó, átfogó, részleteiben is megbízható, kitűnő és érdekfeszítő mű. Szinte lángra gyúl a haragtól. “Adatai kétségbevonhatatlanok ugyan – írja róla a kései utód, a modern kor történésze –, de kritikája éles és rosszindulatú, látásmódja sötét, mélységesen kiábrándult, keserű.” De hát milyen legyen? Hiszen Mohács után, de még a szabad, egész Magyarországon, magyar Budában született. Ő még nem törött gerincű, neki még nem természetes, hogy az országot darabokra szaggatják. Aztán végigélte Buda vesztét. Látta, amint a magyar Alföld virágzó települései, gazdag falvai, nagy mezővárosai néhány évtized alatt felégettettek. Látta ezrek és tízezrek lemészárlását, fiatal nők és gyermekek sokaságának elhurcolását. Megélte a végvárak és városok százainak ostromát, bevételét, védőinek és lakosainak felkoncolását. Hát mitől legyen boldog? Aki odahagyta a császárváros, Bécs biztonságát, aki megutálta a Habsburgok szemfényvesztő, valójában magyarellenes politikáját, joggal kérdezheti a csakúgy kíméletlen Bornemisza Péterrel együtt: “Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom?” Vészharangot kongat nemzete felett, de nem búslakodik, nem kér kegyelmet. Mint feláldozandó bika, sebesült nemes vad, komor, dühös és elkeseredett. Reneszánsznak mondják, pedig igazi barokk alak, munkájában jó és gonosz, nagystílű és nyomorult, hősies és szánni való, gyűlölet és szerelmes indulat együtt lobog. De hát ilyen maga a kor is. A költő Balassi szerelemről, jó hírről, dicsőségről énekel, egy óra múlva pedig nőket erőszakol, dúl, rabol, részegen fosztogat, még írásban is olyan ocsmányul káromkodik, hogy belepirul a kései olvasó. Aztán bajt ví’ a törökkel, végül életét adja a hazáért. Ellentmondásos? – ki tudja, talán éppen hogy tökéletes emberek. Férfias férfiak. Olyanok, amilyet a kor követel. Miként majd később a költő Zrínyi, Forgách is a végvári vitézek hősi példájával kíván lelkesíteni, emlékirata, történeti munkája néhol már-már eposzi. Eger hősi példáját olyan részletesen tárgyalja, hogy az az érzésünk, Gárdonyinknak csak másolnia, stilizálnia kellett. Balassákat és Bebekeket, Szondit, Dobót (és legalább annyira Mekcseyt, Bornemissza Gergelyt), Tury Györgyöt, Zrínyit állítja követendő például elénk: “mégsem oly terméketlen Magyarország földje, hogy hősi erények dicső példáit ne szülte volna”. Közben azért azt sem rejti véka alá, hogy a harminchét napig tartó véres küzdelem után hősi halált halt Zrínyit amúgy “foltos életűnek”, kapzsinak, kegyetlennek, a vendégjog megsértőjének, alakoskodónak, lovagiatlannak, hataloméhesnek, gyűlölködőnek, sőt gyilkosnak tartja. Életének “kimagasló végével”, mondja a kíméletlen krónikás, mégis “rászolgált az jó hírre”. Hogy munkájában Forgách többek közt a lepantói csatára is részletesebben kitér, az tehetségén, széles látókörén és magas hivatalain túl bizonyára a velencei születésű történésznek, Báthory udvari történetírójának, Brutus Mihálynak (Gian Michele Brutonak) is köszönhető, akit éppen az ő tanácsára hívott udvarába a fejedelem, s aki feltehetően a legfrissebb itáliai értesülésekkel láthatta el történetíró kollégáját.

Járványok, mocsok, szenny, döghalál, nyomorúság – barokk pompa, bársony és brokát, selymes aranyfény. Ájtatos hit és gátlástalan öldöklés, paráznaság és költői emelkedettség, büszkén vállalt, állati kegyetlenség és kényszerű hősiesség. Alattomosság, áskálódó kicsinyesség és grandiózus vadság. Eposzi kor ez, eposzi hősökkel. Tetteik, bűneik és erényeik is eposzi méretűek. Ott, ahol generációkon át nap nap után cseberszám ömlik a vér, ahol két nagyhatalom egyszerre rabol és gyilkol, szedi az adót, hajtja vérpadra vagy rabszolgaságba a népet, ahol a minden reggeli ébredés a pór kunyhójában, a végvárak szalmával felszórt pádimentumán és a várkastélyok baldachinos ágyaiban csak egy-egy újabb alkalom a Moirával, az elkerülhetetlen végzettel való szembenézésre, ott érdekesen alakulnak a jellemek. Ahol a minden reggeli ébredés – a pór kunyhójában, a végvárak szalmával felszórt pádimentumán és a várkastélyok baldachinos ágyaiban is – egy-egy újabb alkalom a Moirával, az elkerülhetetlen végzettel való szembenézésre, ott nagyobb és erősebb a hit, de nagyobbak a végletek, súlyosabbak a bűnök is. 1566-ban Zrínyi levágott fejét a budai pasa elrémisztésül elküldeti Miksa császárnak, aki ugyan retteg az immáron Bécset, szeretett városát fenyegető töröktől, de titokban azért örvendezik is, hiszen szívből gyűlölte a szigeti hőst. Öt évvel később, Lepantónál Don Juan de Austria tűzeti karóra a török hajóhad admirálisának, Lala Musztafának a fejét, majd a közelgő vihar elől kikötőbe vontattatván a sérült hajókat, sietősen tér be az útjába kerülő első templomba, hogy hálatelt, gyermeki szívvel rebegjen köszönetet a győzelemért Szűz Máriának.

Bocsánat a hatalmas késésért. Július a legmunkásabb hónap (mindennap délelőtt-délután), s mivel fogalmam sem volt a lepantói csata ügyéről, egy kicsit nyomoznom kellett. Pedig a Santo Domingóban volt a keresztelőm és az esküvőm is. A lényeg: a Szűz valóban a Rózsafüzéres Mária, és egy XVIII. századi Blas Moreno oltárfalon van. És abban az elő-oltárfülkében, amelyik a Szűzé előtt található, van egy nemzeti témájú szobor- és festménysorozat, amelyek közül kiemelkedik a lepantói csatára vonatkozó. Chavarito alkotása, ugyancsak a XVIII. századból, 1711-ből. Fogalmam sincs róla, hogy miért van ott Lepanto és miért a Rózsafüzéres Mária. Most, kedveseim, megyek órára. A jövő héttől szabadság!!

Sed buenos, pero, sobre todo, sed felices. (Legyetek jók, de főleg, legyetek boldogok.) Abrazos. (Ölellek benneteket.) Mari Carmen.”