Én még emlékszem azokra a lázas, nyugtalan esztendőkre, amikor a magyar írók zöme nem petrezselymet árult a világmindenségben, mint ahogy ma árul. A szocializmus rövid ideig tartó, hamis varázslatától megszabadulva, még azok az írók is, akiket tévutakra csábított ez a varázs, látványos vagy csendes önvizsgálatot tartva, visszatértek az irodalom hagyományos világába, ahol a durva megszégyenítéseken átesett szellem szabad, de hierarchikus rendje uralkodott.

Ennek a negyvenöt utáni világnak a magyar irodalomban többféle állócsillaga és bolygója volt. A régiek közül Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Kodolányi, Déry, Vas István, takarásban vagy köd mögött Hamvas Béla, Szentkuthy, az újak között pedig olyanok, mint a Tékozló országot, és a Szarvasokká változott fiúkat író Juhász Ferenc vagy az Apokrifot író Pilinszky s a velük egyenrangú Nagy László, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes.

Ady megüresedett helyét – irodalmi Árpád-házunk spirituális törvénye szerint – Babitsnak kellett elfoglalnia. Nem a titáni kalapácsvetőnek: Szabó Dezsőnek, nem is Móricznak vagy Kosztolányinak, hanem neki, a minden percben megbántható, sőt megsebezhető ideglénynek. Épp Illyés írja róla, hogy Ady megjósolta a “világok omlását”, Babitsnak azonban végig kellett élnie, s a hajdani “szégyenül emlegetett költőtárs” így lett társ a föladatban, a végezni való folytatásában. Valójában akaratlanul. Annak ellenére, hogy a neki írt Ady vers és a Székely Aladár kettejükről készített fényképe, amelyen fejük együtt hajol a Biblia fölé, a jövő előképe is lehetne. A negyvenegy évesen távozó pályatárs után Babitsnak sorsszerűen ott kell maradnia, ahol Ady lélegzete beleivódott a falakba. És nemcsak ott, hanem a kortárs magyar irodalom nagy kiterjedésű frontszakaszán is mindenütt, ahol szavak és szenvedélyek csatáznak, ahol a sorok közt vér folyik, szorongás lapul meg a jelzők között. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy akire az egész irodalom gondja szakad, mint Babitsra, semmivel sem jelenthet kisebb terhet, mint kormányfőként irányítani egy országot. Néha bizony még nehezebb is lehet, mert hadsereg nélkül, rendőrség nélkül, a bíróságok segítsége nélkül egyetlen költőhelytartóként kell ügyelnie arra, hogy az igazság szabadcsapatai Isten kedve szerint csatangolhassanak a tavaszban, egy megcsonkított országban, magukba szíva a télen elhullt állatok édeskés dögszagát s az ibolyákét. Eszelősség és részvét, remény és félelem, méltóság és stílus – ezekre külön-külön, de együtt is figyelnie kell, mert ha a szellemi élet területeit a diszharmónia özönli el, a veszedelem végzetes lehet. Babitsban a nagyság és a szorongás erői küzdöttek egymással, állandó kielégületlenséget és feszültségállapotot teremtve. A stressz, amelyben húsz esztendőn át élt, dolgozott, mércét állított több írónemzedék elé, épp akkora volt, mint a tehetsége. Akárhányszor magam elé idézem utolsó fényképét: beesett arcát, Dante poklát ismerő szemeit, kopaszra nyírt fejét, mindig arra gondolok, hogy a stressz következtében kialakult rák pusztította el. Adyt az alkohol, őt az önmarcangolás.

1941. augusztusában bekövetkezett halála után Illyésen kívül kicsoda léphetett volna helyére? Természetesen nem a költészetben kivívott rangjáról beszélek, hanem az irodalmi életben betöltött szerepéről. Egy ilyen közlő mondatot könnyű leírni, de elképzelni azt a hosszú folyamatot, amelyben eldől, hogy ki lesz, illetve ki lehet Babits örököse, kimerítően nehéz. Nehéz, mert ebben az esetben nem egyenes ágú örökösödésről van szó, nem ügyeskedésről, nem lepedő alatti zsenialitásról, hanem olyan szellemi és erkölcsi föladatok elvégzéséről, amelyekhez spirituális leszármazásra van szükség. Ahogy Illyés a megszűnt Nyugat helyébe lépő Magyar Csillag szerkesztője lett, úgy lett minden ceremoniális választás nélkül Babits utóda. Száz jele volt annak, hogy nem akart az lenni, de a jónási riadalom ellen annyi ellentétes erő és tény halmozódott föl, amellyel mindenkinek számolnia kellett.

Első helyen említhetem a fiatal Illyés költői teljesítményét. Első kötete: a Nehéz föld 1928-ban jelenik meg, s komoly figyelmet ébreszt az irodalomban. Hangja, világa, földrajza, tűzhelyei, a szegénység mélységéből föltörő kiáltásai egészen mások, mint az előtte járó, első Nyugat-nemzedék költőié. De elüt a sorsban és időben hozzá legközelebb álló Erdélyi Józsefétől is, akiről népisége, valóságközelsége és Petőfihez való kötődése alapján azt írja Németh László, hogy Erdélyi megjelenése kultúrtörténeti jelentőségű: ő az irodalom Kodálya.

Ekkor Illyésről még nem lehet ilyen egyértelmű jellemzést adni. A témái ugyan újak, hazaiak, valóságerejűek, magyarok, de a stílusa kissé idegen. Szürrealista és expresszionista képzettársításai sok szállal kötődnek a modern európai költészet “kozmopolitizmusához”. Legvilágosabban Vas István jellemzi Illyés bemutatkozását. Egyik önéletrajzi esszéregényében ezt írja a Nehéz földről: a kötet “ravasz tudással kombinált keverék, melyben, ami modern, az nem volt magyar, s ami magyar, az nem volt modern”.

A Nem én kiáltok verseit író József Attiláról nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani, de épp ez a “lírai tudathasadás” jelezte legnyilvánvalóbban, hogy valami új korszak kezdődött el.

A sodró erejű gátszakadás Illyés munkásságában vált leginkább láthatóvá. 1931-ben második verskötetét, a Sarjúrendeket jelenteti meg, a ’32-es és a ’33-as esztendőben pedig a Három öreget, az Ifjúságot és a Hősökről beszélek című elbeszélő költeményt, amelyek mondanivalójukban és műfajukban nemcsak a tudathasadást szüntetik meg, hanem új tájakat, tárgyakat, szenvedélyeket is fölfedeznek egy forradalmi gondolkodás számára.

A föntebb fölsorolt verskötetek ahhoz bőven elegendők, hogy Illyés a legfontosabb fiatal költők első sorába léphessen, de ahhoz, hogy a legbelsőbb körbe is bejuthasson, ennél több kellett. Szükség volt Illyés személyes adottságaira: eszére, józanságára, műveltségére, humorára. Bárhol megjelent: kávéházakban, baráti társaságban, cselédek közt vagy Babitséknál, a hely szellemi éghajlata azonnal megváltozott. Mindig volt benne valami Petőfiből, Aranyból, a Ludas Matyiból, Ady végzetszerűségéből, Voltaire-ből, valamelyik juhász őséből, de mindez lenyűgöző, Illyés Gyulás átiratban.

Miért emlegetem ezeket az irodalmon kívüli – vagy csak részben kívüli – tulajdonságokat? Azért, mert ha erre nem csodálkoztak volna rá a kortársai, köztük a legnagyobbak is, valószínű, hogy nem őt kérik föl legjelentősebb szerzői estjük bevezetésére. Ugyanis Babits és Móricz Zsigmond őt kérte föl.

Legszívesebben idemásolnám mind a két esszének tekinthető bevezetőt, de csak egy kortyintásnyit kínálhatok belőlük. Ilyeneket ír Babitsról: “Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe… Az ideák, amelyeket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek, és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek, s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte.”

Ez a néhány sor egyidejűleg önvallomás és költői előérzet is egyben. A vívódó Babits hét év múlva írja meg küzdelmes életének metaforikus összefoglalását: a Jónás könyvét.

A Móricz-est bevezetőjéből is idekívánkozik két rövid mondat: “A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez.”

Illyés most is, mint mindig a dolgok sűrűjéből beszél, mintha titokban már napok óta írná odahaza irodalmunk egyik legnagyobb hatású röpiratát: a Pusztulás című útirajzát, amely mögött Móricz arca is földereng.

Az egykéről már többen is írtak Illyés előtt, mégis az ő baljós ekevas kongatására figyelt oda az ország. A Nyugatban megjelent írása legalább olyan döbbenetet keltett, mint az 1791-ben megjelent herderi jóslat. Volt, akit közvetlenül maga a puszta rémlátomás zaklatott föl, s hajszolt bele lelkiismeret-furdalásba vagy cselekvésbe; volt, aki a kongatásból egyszerűen azt értette meg, hogy a magyar tudat az 1867-es kiegyezés óta mennyire elkorcsosult, és mennyire alkalmatlanná vált arra, hogy szembenézzen a nemzet létkérdéseivel a vesztes háború és a trianoni fejszecsapások után.

Maga Babits, Európa egyik legműveltebb és legtájékozottabb értelmiségi embere is belefehéredik az igazságba. Hogyan lehet, hogy ő semmit se tudott arról, amiről Illyés beszél? Érzelmileg úgy viselkedik, mintha eddig a magyar irodalom legzordabb üzeneteit irodalmi élményként élte volna csak át, és most jelentkezik egy fiatal költő, aki a halál kölcsönkért kezével markolja meg mellén az inget, hogy megrázza, és rádöbbentse a valóságra. Mit is írt a múlt században a szatmárcsekei remete? A Zrínyi második énekében azt írta, hogy:

De hiszen az országot járó ifjú író is erről beszél!

Babits zavarából világosan kiderül, hogy Illyés nem pártfogói segítséggel és nem is szorgalmas könyökei révén került az irodalmi élet legbelsőbb körébe, középpontjába, hanem sorsszerűen, a maga igazsága által.

Nem, ez így nem egészen igaz. Abban, hogy ötéves előcsatározások után odakerült, legalább olyan fontos szerepük volt irigyeinek, félremagyarázóinak, az ellenségeinek, mint neki magának. A Pusztulás megjelenése előtt Illyésnek inkább csak a verseit ismerték a pályatársai. Izgatottan figyelték birkózását az avantgardizmussal s új témáival, amelyekben teljesen új szerepet kapott a szegénység, a hazafiság vagy például a Petőfi és Ady által is mitologizált Dózsa György.

A magyar költészet romantikusnak mondható légkörében a fiatal Illyést vállra lehetett emelni, de a gondolkodó, az alapkérdéseket kővel feltörő Illyést már a sarokba kéne szorítani. A hang, amellyel némelyek megkísérlik ezt, olyan, mintha ma szólalna meg: “Nem gondolja Illyés, ha valaki úgy siratja népe pusztulását, hogy közben egy másik nép ellen, jelen esetben a hazai németség ellen, gyűlöletet gerjeszt, az közönséges nacionalizmus? Sőt annál is több, mert ha egyszer átszakadnak a gátak, a gyűlölet árvize mindent elönt. Előbb a németek jönnek, aztán a zsidók és így tovább.”

A magyar szellemi élet máig ható, sorsfordulásos pillanata ez az időszak. Hitler hatalomra kerülése után mindenki megriad, sejti, hogy a trianoni békeszerződéssel átrendezett Európa erőegyensúlya hamarosan fölbomlik, átalakul, s ez az átalakulás a rosszhoz még rosszabbal járul majd hozzá, de gondolataiban senki se az ősokokig hátrál vissza, hanem a félelmei útján megy tovább. Miből kellett volna kiindulnia? Abból, hogyha elfogadható békét kötnek Versailles-ban, nem zúdulhat ránk semmiféle apokalipszis, de mivel rosszat kötöttek, mindnyájunknak együtt lesz féltenivalónk: magyaroknak, zsidóknak, másoknak. Sajnos, a hazai népi és a nemzeti törekvéseket a magyarországi zsidóság zöme a német völkisch mozgalom programjával azonosította, azaz: a fasizmussal. Tagadhatatlan, hogy szorongásának volt oka, de nem az illyési katarzis alapján.

Illyés, a saját bevallása szerint a Pusztulásban elkövetett egy hibát, amely ürügyet adhatott a szándékos félreértésre. A szöveg egyetlen, nagyobb zárójeles szakaszában arról beszél, hogy a gyászos vidékről visszaérkezve Pestre, magamagától is megkérdezi: nem rosszul ítéli-e meg a magyarság helyzetét? Az íráson túl baráti eszmecserében is szívesen megosztaná valakikkel ezeket a kételyeit. De, szerinte, Pest levegője igazán nem alkalmas efféle eszmecserére. Ezt írja szó szerint: “Barátaimnak nemigen szólhattam róla; van egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti igazán a népi magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az egészen magyar, tetőtől talpig, tehát nemcsak eszével, de ösztönével is, amelyre a közelgő veszélyek idején van olyan nagy szükség. Hány ilyen magyar író van? És politikus? És újságíró és tudós és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas (valami), ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van…”

Freud és Jung budapesti híveinek rá kellett volna eszmélniük arra, hogy akit végzetes ügyek foglalkoztatnak, babonás túlzásaival is a végzetet szeretné arrébb hessenteni. Utólag is sajnálkozhatunk azon, hogy a támadók nem a mélylélektan bugyraiba ereszkedtek alá, hanem az egyetemes néprajzéba. Ekkortájt már egyre több helyről hallhatták, hogy vannak olyan afrikai törzsek, amelyek külön fétiseket, gonosz istenbálványokat faragnak maguknak, és sötét indulataikat úgy vezetik le, hogy szögeket vernek beléjük, vagy megkorbácsolják őket nyilvánosan.

Ilyen szerepet szántak némelyek Illyés Gyulának is. Illyés megpróbált védekezni ez ellen az “urbanista mágia” ellen, egyszerre két szólamban is. Goda Gábornak adott interjújában kijelenti, hogy a “mi mozgalmunk nem a németek ellen irányul, hanem a magyarokért való, hogy megadassék a magyaroknak is az a kulturális boldogulási lehetőség, ami megadatik a németeknek”. A védekezés másik szólama ugyanilyen őszinte és nyílt: “Hitvány dolog engem antiszemitizmussal vádolni, noha őszintén bevallom, hogy nagy erkölcsi erőfeszítésembe került, hogy ne legyek azzá, miután a zsidóság részéről annyi támadás ért, hogy csak egy szilárd elvi álláspont tarthatott vissza attól, hogy antiszemita legyek… Nem vagyok antiszemita, még fajvédő sem, és ha a magyarságról szólok, nem a fajt értem rajta, hanem a népet, és ezért, ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva.”

Egy későbbi visszaemlékezésében még azt teszi hozzá a föntiekhez: “A magyar, a pesti polgárság jelentős része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra. Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is még egy perc életért.”

Illyés Pusztulás című írása valóban eredeti, sodró és sorsfordító hatású írás volt, de egyáltalán nem abba az irányba hatott, amelybe végül az események elsodródtak. Meggyőződésem, ha Illyés a zsidókérdésről akart volna írni, nem vesz magára semmilyen álruhát. Nyíltságának és szókimondó természetének egyik legbeszédesebb bizonyítéka Kosztolányinak írt válaszlevele. Azért említem ezt az írását, mert ugyanabban a lázas, nyugtalan évben született, mint a Pusztulás, és legalább olyan kényes témát is érint.

Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel kisebbfajta esszét rögtönöz a népiesnek nevezhető új költők műveiről. Mesterségbeli tudásukról, stílusuk szánalmas csoszogásáról. Ízelítőül hadd jegyezzek ide néhány mondatot Kosztolányitól: “Ha egymásután olvasom ezt a sok pusztai marhabőgést, ezt a sok paszulyt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymásmellé rakott pongyola eseménysorozatot, álmosság fog el, s valami kis izgatószer után nézek, melyet nem lelek írásaitokban… Félek, hogy ti a verset egy klaffogó bocskorrá tiporjátok, s költészetünket rövidesen elkanászosítjátok…”

Kosztolányi, Babits és Móricz mellett, a korszak legnagyobb és legvonzóbb íróegyénisége. Tetőtől-talpig művész, a köznapi varázslás és költői világlátás nagymestere. A stílus Péter apostola. Ha kortársként Ady nem teremtett volna olyan ősi, babonás, bibliai, kurucos, Lédás, ködharangos, forradalmasító magyar nyelvet, amilyen addig még nem volt, és amilyen már sohase lesz, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy Kosztolányi az az írónk, aki nyelvünk mindenségét a legtudatosabban egyenrangúnak tartotta az igazi, a valóságos világmindenséggel.

S gondoljuk el milyen hatása lehet annak, ha ilyen író szól oda fiatal kortársának, hogy, barátocskám, erőlködésedtől sérvet kapott az ég, leereszkedett már az ököristállód tetejéig, legjobb, ha elbújsz a galagonyabokrok mögé.

A fiatal Illyésnek semmi efféle nem jutott eszébe. Ellenkezőleg: Kedves Uram, megszólítással, európai stílusban, kioktatja Kosztolányit, hogy bár az új költők közül a legtöbb marhát ő, mármint Illyés, bőgette eddig a verseiben, de azért pontosan látja: a mester kissé kiesett az időből. Így folytatja: “Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtóztak és nyögdeltek annyit, s szagoltak annyiféle »édes mérgeket«. A topánkát a franciák közben levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.”

Az embernek önkéntelenül eszébe jut, hogy József Attila Babits ellen írt verse ehhez az íráshoz képest egy adag marólúg volt. József Attila később megbánta ezt a lírai merényletet, Illyésnek azonban nem volt semmiféle megbánnivalója. Vitájuk felejthetetlen gesztussal zárult. Kosztolányi halála után tíz síron túli kötetét Illyés szerkesztette meg, s mindegyik elé olyan bevezetőt írt, amelyből a magyar irodalom egyik legbeavatóbb, legtárgyszerűbb, mesteri tanulmánya állt össze. Elemez, nyomoz, benéz a színfalak mögé, mozgósítja a filozófiát, a magyar irodalmat, a világirodalmat, Dzsingisz kánt ugyanúgy tanúul hívja érveihez, mint Krúdyt, Kazinczyt, miközben ilyen mondatokat ír róla: “Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb »anyagot«… Nem utánozni akart, hanem utolérni.” Aki a történelemről vagy az írói mesterségről aforizmákat szeretne gyűjteni, üsse föl ezt a tanulmányt is, gazdag anyagot találhat benne. Egy Kosztolányit ábrázoló gondolatsorból emelek ki néhány mondatot: “Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben.”

Miért időzöm ennyit az első közéleti és esztétikai küzdelmeknél? Azért, mert ez volt a kezdet. Az eredetiség tűzpróbája. A Pusztulás nyomán támadt történelmi, politikai, stílusbeli, mélylélektani viták és a Kosztolányival lefolytatott esztétikai összecsapás már nemcsak arról szólt, hogy egy fiatal író milyen véletlenek összejátszása révén válhatott az irodalmi élet központi szereplőjévé, hanem arról, hogy amit képvisel, korszakos-e, mint amilyen három évtizeddel előbb a Nyugat-nemzedék jelentkezése volt, vagy csupán kazaltűz-e, amely után fekete hamu marad.

A kérdésre Illyés a Puszták népével válaszolt, a Petőfi-könyvvel, a Magyarok című vallomásos, gondolati prózakötetével, amely Ady publicisztikai írásai és Németh László esszéi mellett a nemzeti önismeret mindmáig legfontosabb breviáriuma. Ide kell beillesztenem négy verseskötetét is: 1935-ben a Szálló egek alatt címűt, 1937-ben a Rend a romokbant, 1939-ben a Külön világban s 1940-ben pedig összegyűjtött verseinek köteteit. Mennyiségben és minőségben is lenyűgöző termés. A különféle műfajú s tárgyú könyveiben Illyés annyi időszerű társadalmi és népsérelmi gondot, válaszra váró társadalmi kérdést halmozott föl, amennyi legutoljára Széchenyi őrülettel viaskodó fejében torlódott össze.

A név nem a jó hangzás miatt fordult a tollam alá, hanem a két ember hasonló észjárása és lelki működése miatt, amelyet siker és félreértés, erőn felüli megszállottság és depresszió egyaránt alakított. Németh László Széchenyiről írt utánozhatatlan esszéregényében több helyen is foglalkozik arisztokrata és intellektuális hőse alakváltásaival, amelyek sose csak lelki újjászületésben fejeződtek ki, hanem új alkotásokban: hídépítésben, a Duna-gőzhajózás, a Játékszín megteremtésében és így tovább. Egy helyütt ezt mondja a könyveket is író grófról: “A Lovakrul azt jelenti, hogy Széchenyi félretolta az önnön hamvaiban is gyönyörködni tudó irodalmárt. Abba az útba vágott bele, amelyen az angol telivérek tulajdonságai messzebb viszik az embert, mint a bukott hős sóhaja.”

A metaforát könnyű megfejtenünk. Képes beszédével Németh László Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságára utal: a cselekvés tudatosságára. Az ember gondolatait legtökéletesebben a cselekedetei fejezik ki – Széchenyi életének ez a mondat lehetne a legjobb összefoglalása.

Illyés ezzel az életcéllal megegyező gondolatot követ az irodalomban. Ezt vallja: “Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké.” Másutt a föntieket így tágítja ki, illetve véglegesíti: “Nem fölfedezni nehéz az igazságot, hanem érvényesíteni.”

Ha filozófus fogalmaz ilyen tételt, megállapítását magától értetődőnek tartjuk. Ha író, azt kissé furcsálljuk, mert egy írónak, költőnek legtöbbször az a föladata, hogy látomást rajzoljon elénk, hogy szenvedélyt ébresszen bennünk, hogy elképzeltessen velünk egy tűzvészt, amely fölött az apokalipszis madarai szállnak. Mert van-e pontosabban fogalmazó írás, mint például Ady Az eltévedt lovas című verse? Minden sora sejtelem, borzongás, titok, fölfoghatatlan nádasok susogása és az egész mégis nagyhatalmú valóság, történelmi élmény.

Ha költőkről van szó, tehetségük természetéről, Illyés elsősorban az efféle, szenvedélyeket és elragadtatásokat föllobbantó költőket becsüli a legjobban. A lírikusokat. Petőfit, Baudelaire-t, Adyt, Éluard-t, Szabó Lőrincet, József Attilát, akit – Kozmutza Flóra 1937-es naplóemléke szerint – magánál jóval nagyobb tehetségnek tartott, bizonyára lírikusi adottságai alapján.

Megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ez az illyési paradoxon ott bujkál az egész magyar irodalom hátterében: attól vagyunk jók, hogy rossz a sorsunk! Hát nem szörnyű ez? Nem hajmeresztő? Vajon meddig fogadjuk még el ezt a tudathasadásos végzetet? Mohácstól Trianonig négyszáz esztendő telt el, és négyszáz esztendő alatt nagyjából ugyanazok a történeteink, a bukásaink, a kisiklásaink. Az eget is mindig ott zúzzuk be, ahol megszoktuk. Sőt, újra és újra azokra a múzsákra gyújtjuk rá haraggal házaikat, akikkel forradalmaink elé kísértettük magunkat. Egyszer már ideje lenne megszabadulnunk ettől a hasadtlelkűségtől.

Van Adynak egy keveset emlegetett verse, amelyet kötelező volna minden magyarral megtaníttatni. Elhanyagolt, véres szívünk – ez a vers címe. Mindössze két sort idézek belőle:

Ahogy a Himnusz összefoglalása történelmünknek, sorsunknak, ez a két sor is az. Villámcsapás az agyba!

Minden nemzedékkel és a nemzedéken belül minden korszakos íróval új föladat jelenik meg a nemzet és a társadalom életében. Nagyon kihegyezve: Illyéssel épp az a “messiási racionalitás” jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz! Ha forradalommal lehet csak, akkor azzal; ha reformokkal, akkor azokkal; ha becsületes alkuval, az is jó!

A lehetőségek közül azonban csak akkor választhatunk, ha a történelemből ismert rossz helyzetmegítéléseinknél százszorta különbek vagyunk. Pontosabbak, józanabbak és kérlelhetetlenebbek. Már fiatal íróként olyan eretnekségnek számító vallomást fogalmaz meg, mely szerint a józanság igazán hősi állapot. Vagy hadd idézzem egy másik “elszólását”, amely a romantikus eszmények világában szinte hidegzuhanynak tekinthető. A nép költészetéért című tanulmányából idézek két rövid bekezdést: “Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával – hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”

Aki ilyen kihívó gondolatokkal kezdi el pályáját Magyarországon, ne várjon túl sok jót a környezetétől, főleg, ha az irodalmi élet a környezete. Illyés tudja ezt, s úgy védi magát, hogy igazságait újabb igazságokkal veszi körül, s ezzel folyamatos meglepetést okoz olvasóinak és a szakmának egyaránt. Egyrészt olyan felfedezésekkel, mint amilyen az iskolapéldának is beillő Puszták népe volt, amelyről addig senki sem tudott semmit; másrészt olyanokról, amelyekről mindenki mindent tudott, csak egészen mást, mint amit érdemes volt róluk tudni. Legjobb példa erre a Petőfi-könyve.

Nyolcvan év alatt tömérdek kitűnő tanulmányt írtak a Huszonhat Éves Lángészről. Közöttük olyanok, mint Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Toldy Ferenc, Erdélyi János a XIX. század romantikával és realizmussal kevert eszméivel a háttérben, klasszikus alkonyati borúban, villámfénynél; később a modernek közül olyanok, mint Ady, Babits, Kosztolányi. Mindhármuk írása különös, merész, fölzaklató teljesítménye irodalmunknak. Az előttük járók – költőelődről – még soha nem írtak hasonló oldalakat. Ady a maga szenvedélyes mértéktelenségével mindenkit és mindent mozgósít: Shakespeare-t, Barabás Miklóst, vágóhidat, históriát, ibolyamezőket és forradalmakat, hogy Petőfit, a mennyei suhancot olyannak mutassa be, ahogy ő képzelte. Ady földrengéses vallomásától a korabeli Magyarország minden márványtalapzaton álló Petőfi-szobra megingott. A bronz-költő égre csapódó karjai a valóságban is elkezdtek gesztikulálni. S ez már maga a mítosz paródiája volt.

Olvasmányaim alapján elképzelem, hogy milyen hatást válthatott ki a kortársakból. De itt kell elmondanom egy máig rejtegetett titkomat. Azt, amit Ferenczy Béni Petőfi szobráról gondolok.

A szobor, ismereteim szerint nyolc évig raktári vagy inkább katakombai létben várakozott arra, hogy betöltse küldetését. 1956-ban ez meg is történt. Az első magasztaló mondatokat Nagy László mondta róla. Emlékszem még Hubay Miklós és Fülep Lajos igazságot szolgáltató véleményére, amelyek ha messze elmaradtak is Nagy László versmondataitól, de egyértelműen korszakos műnek ítélték a szobrot, megjegyezve róla, hogy Ferenczy Béni Ady látomása alapján mintázta meg a legistenibb költőfiút. Fülep, fölemlegetve Adyt, ezt közli velünk: “…hogy ilyennek látta, nem gondolom, tudom, nemegyszer beszéltünk róla.”

Én viszont a szobor első megpillantásakor ösztönösen, szinte “bűnösen” azt gondoltam róla, hogy a földön álló, csupa-indulat, csupa-ideg, csupa-láz Petőfit sokkal inkább Illyés könyve sugalmazhatta. Nem gondoltam akkor se, és most se gondolom, hogy Adynak nem volt köze hozzá, sőt elismerem, hogy az elsőszülöttségi jog az övé, de a duhaj és zseniális Ady Petőfije ismerősebben bolyongna a Hóvár-bércek alatt, a Hadak útján, a Hunn, új legendák közelében, Délibáb őse ködvárosában, mint a téli pusztán, ahol egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, mert jobb szeretne inni kinn a tó vizéből.

De most, fél évszázaddal az akkori idők közéleti perverzitásai után, okoskodás nélkül elmondhatom: ha például Babitsra, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Cs. Szabóra és a művelt magyar olvasók többségére elemien hatott Illyés Petőfi-könyve, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy épp Ferenczyre ne hatott volna sorsszerűen.

A címe szokatlan, zavarba ejtő. Maga a könyv legalább olyan sikeres, mint a Puszták népe és a Petőfi, de láthatóan mégsem okoz akkora szemléleti változást, mint azok. Pedig legalább annyi érzelmi, gondolati, történelmi és társadalmi újdonság fejeződik ki benne. Csakhogy ezek az újdonságok nem a látható, külső világban zajlanak, hanem a személyiség legbelsőbb köreiben.

A Magyarok műfaji megjelölése: naplójegyzetek. Az olvasó úti beszámolókat, társadalomrajzokat, rövidebb-hosszabb irodalmi és történelmi esszéket találhat bennük, vitairatokat, emlékezéseket, filozófiai futamokat, álomfejtést s egy költő lírai vallomásait.

Huszonnégy-huszonöt éves fejjel először magam is így olvastam a 469 oldalas művet. Olvasás közben folyamatosan Petőfi Úti levelei jutottak eszembe, meg a naplói. Meg egyéb prózai írásai, amelyekben hol Shakespeare-ről beszél, hol Kazinczyról vagy Zrínyi Ilonáról, hol a forradalmak természetéről, hol arról, miért kell uralkodóvá tenni a népet a költészetben. De bármibe kezd, fél pillanat alatt világ teremtődik mondatai köré. Ugyanezt éreztem a Magyarok olvasása közben is. A második vagy harmadik alkalommal azonban, arra döbbentem rá, hogy a Magyarok műfaja félrevezető. A könyv naplójegyzetek gyűjteménye helyett sokkal inkább egy regény. Egy énregény, amelynek egyetlen főszereplője Illyés Gyula, közege a magyar történelem, a korabeli magyar társadalom, a szülőföld népe, Párizs és Dombóvár, egyéb szereplői Dózsa és Ludas Matyi, Isten és Voltaire, Kölcsey és Arany János, egy szegény szőlőhegyi próféta, aki ugyan kimaradt a Bibliából, de a magyar sorstörténet könyvében ott a helye, akár Zrínyinek. S ki tudná egy szuszra fölsorolni a többi ötszáz vagy hatszáz szereplőt, akik körül egybeszövődik ez az izgalmas regény.

Amilyen villogó, szeszélyes és mégis organikus ennek a “regénynek” a szerkezete, ugyanolyan mesteri a szereplők ábrázolása. Nézzünk egy példát, Kölcseyét: “A nagy művek néha, ahelyett, hogy fölemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk, jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.”

A könyv tele van ilyen remeklésekkel, felejthetetlen, üde mondatokkal. Még egy idézet kívánkozik ide: “Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszlettervezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Nyelvünk – amióta van magyar nyelvű irodalmunk – minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himalájáját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is. Nem úgy volt nyelvteremtő, mint például Ady, aki nyelvünk napkeleti, európai, babonás, zsoltáros, kurucos, halottsiratásos, Isten fejének csapódó ércdarabjaiból olyan új nyelvet tudott kiolvasztani, amilyen még sohase volt, és amilyen már sohase lesz. Illyés eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl. Nem véletlen, hogy ilyen mondatokat ír le: “Az igazi hódítás a pontos ábrázolás…” Vagy: “Amit nem lehet világosan kifejezni, az nincs is!”

Illyés nyelvet újító képességét is efféle új szükségszerűség izzította föl. A trianoni döntés után minden megváltozott. Legelőször épp saját magunk viszonya önmagunkhoz. Ady magyarságképe gyönyörű és sajogtató emlékünk maradt. Nyelvi megfogalmazásai mennyekbe vagy a poklokra szálltak. Egyszerűen létkérdésünkké vált, hogy újrafogalmazzuk a magunk számára: kik is vagyunk mi, magyarok? Kik is vagyunk még, és mivé lehetünk?

A Magyarok című könyvet azért merem izgalmas, csapongó énregénynek nevezni, mert ebben a könyvében Illyés minden hamleti kérdésünket önmagával szembesíti. Kendőzetlen alanyává válik egész múltunknak, kultúránknak, reményünknek és reménytelenségünknek. Ekkortájt Illyés még nem ismerte Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjét, amelyben a nagy angol költő arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa, de ha nem ismerte is gondolatmenetét, Illyés ugyanerre a nyomvonalra talál rá ösztönösen. Jár-kel ide-oda az időben, s hol a búza árfolyama nyomán, hol a Nagyidai cigányokén az izgatja, hogy milyen is a mi természetünk. Bátorság? Önfejűség? Sunyiság? Önfeladás? Hogyan is állunk ezekkel? Akasztófahumor? Mintha ezt is ő fedezné föl újra számunkra százados feledékenység után. A végső lemeztelenedésben odáig jut, hogy elszólásként ezt írja le: “Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne.”

Ahogy a Puszták népét Illyés sorszerűen fedezi föl, ugyanígy fedezi föl önmagában, idegei és mélytudata bozótosában azt a valakit, azt a személyt, akit végzetesen és véglegesen magyarnak mondhat.

Írói életének első köre ezzel zárul be, azazhogy ezzel teljesedik ki. A Magyarok két kötetének szokatlan, zavarba ejtő címe is ezzel világosodik meg igazán, s értelmezi önmagát.

Aki türelemmel végigolvasta ezt az írást, könnyen megfejthette szándékomat. Nem az egész illyési életművet akartam újra körüljárni, csupán annak az okát szerettem volna megtalálni: hogyan és miért juthatott el Illyés aránylag elég fiatalon odáig, hogy a magyar politikai élet és a több száz éves magyar irodalom egyik legnehezebb és legnagyobb szabású korszakának a központi alakja legyen. Alakítója, hőse, megvesszőzött elszenvedője egy személyben. Rögtön hozzáteszem; nem Kazinczyja, nem Bajzája, nem Gyulai Pálja, nem Osvát Ernője, aki elsősorban esztétikai vagy kritikusi tekintélyével áll a maga helyén, hanem olyan személyisége, aki művei, gondolkodása és küzdelmei miatt vált később is, élete végéig kikerülhetetlenné. Rilke gyönyörű vallomása így hangzik önmagáról: “Amikor alkotok: igaz vagyok.” Illyést ugyanez a meggyőződés, ez a föltételek nélküli hit irányította haláláig.

Az emberiség legmélyebb etikai törvénye, a hinduista, azt mondja ki: “Ne okozz szántszándékkal szenvedést lénytársadnak!” Ennek éppen az ellenkezőjét tettük halász-vadász-gyűjtögető, sőt már ősemberi korszakunkban is, és még inkább, mióta várost építünk, államokat hozunk létre, tehát úgy nyolc-tízezer éve. A természet vérszomjas, gyilkos, erőszakos, hatalomra törő fajt fejlesztett ki az emberszabású majomból (az is agresszív volt, de még nem viselt háborút a saját fajtája ellen). Ezt a káini örökséget nem tudta kiirtani belőlünk sem érdek, sem értelem, sem vallás, sem művészet, sem filozófia. De még a nagy kultúrák (sumer, egyiptomi, indiai, kínai, athéni, római) sem. A felvilágosodás vagy a modernség két százada is tehetetlennek bizonyult vele szemben.

Aki az öt lakott földrész történelmét ismeri, meggyőződhetett róla, hogy mindegyik az évezredekig visszanyúló harc, erőszak, gyilkolás, rombolás, szabadsághiány példája. (Ausztrália, a bennszülötteknek okozott szenvedést nem számítva, az egyetlen kivétel). Kína, India, Indonézia, Japán, Oroszország, a Közel-Kelet, Afrika, a két Amerika és Európa a véget nem érő dulakodások, népirtások, hódítások, nagybirodalmi pusztítások szomorú földje. Mind közül persze a mi Európánk a legkegyetlenebb, a legagresszívabb, ráadásul nemcsak saját népeinek véres összeütközéseiben, hanem azzal a tömeges gyilkolással, erőszakos hittérítéssel, rabszolgasággal és valamiféle magasabb rendűnek hitt civilizáció vakon gőgös brutalitásával is, amellyel Ázsia, Afrika, Amerika területeit kirabolta, lakóit mérhetetlen mohóságának prédájává tette.

Shopenhauer a lét metafizikai alapját mint “akaratot és képzetet” nevezi meg, Nietzschét, tanítványát már csak a “Wille zur Macht”, a hatalom megszerzésére törő akarat felsőbbrendűnek képzelt embere érdekli. Hogy feledkezhetett meg arról, hogy efféle Übermenschekkel már tele van a múlt is, nemcsak (az ő számára még kívánatosnak, jóslatnak tartott) jövő? Igaz, hogy mi ezeket a csodálandónak képzelt gigászokat inkább vérhabzsoló, paranoiás fenevadként, az emberiség beteges pöfetegeinek kitüremlett démonjaiként gyűlöljük. Én legalábbis így vetem meg az összes Assur-ban-aplikat, Nagy Sándorokat, Tamerlánokat, Dzsingisz kánokat, Attilákat, Nérókat, Hannibálokat, Rettegett Ivánokat, Szulejmánokat, Napóleonokat, Hitlereket és Sztálinokat. Mindegy, hogy asszírokról, görögökről, mongolokról, hunokról, rómaiakról, punokról, oroszokról, törökökről, franciákról, németekről vagy grúzokról van szó.

A mindnyájunk “legmélyebb üregeiben” kushadó gonoszt ők hozták föl, és szabadították rá a pusztákra, városokra, nagy birodalmakra és kis falvakra. Vért és tüzet okádtak ezek az eszeveszettek, mióta a történelem történelem a hatalom nagyobb gyönyör, mint a szerelmi egyesülés, a gyilkolás, a másik ember szenvedése, megalázása magasabb üdvösség, mint a túlvilági boldogság. Nem volt ez alól az őrült, sötét, reménytelen átok alól kivétel egyetlen nép, egyetlen ország, egyetlen tája sem a világnak. De egyetlen régi vagy új civilizáció, egyetlen nagy kultúra sem. A yukatáni mayákról, miután a dzsungelben föltárt, elhagyatott, nagyszerű városaik templomait és freskóit, piramisait megcsodálták, azt hitték a kutatók, etnográfusok: ők voltak az emberi történelem valószínűtlen mintaképei. Ők nem harcoltak, nem háborúztak, békésen művelték kukoricaföldjeiket, ápolták szertartásaikat, melyeket bölcs papjaik vezettek.

A mayák sztélékre, magas kőtáblákra jegyezték föl csillagászati adataikat, naptárukat, városaik eseményeit. Az utóbbiak harcokat, háborúkat örökítenek meg. A városok indián lakói nem azért hagyták el kőházaikat, templomaikat, mert – mint korábbi elméletek állították – kimerültek a város körüli ültetvényeik, nem: törzsfőnökeik, kacikáik állandó harcra kényszerítették őket. Két város mindig öszszefogott a harmadik ellen, s a veszteseket egy szálig leöldösték. Aztán egymás ellen fordultak, s ugyanígy nem kegyelmeztek a másiknak.

E legbékésebbnek képzelt félsziget, nép, kultúra bizonyult talán a legvérszomjasabbnak. S ha ez a megállapítás túlzás, akkor azt kell mondanom: olyan ádáznak, amilyennek a mi emberi történelmünk századait, ezredeit Határ Győző habozás nélküli metaforával “egyetlen, megállásnélküli mészárszéknek” mondja.

Mind a kettő. De el kellett mondanom, mert sem a különféle korokról beszámoló történelemkönyvek, sem a tudomány- és technikatörténetek nem tartják föladatuknak, hogy természetünket-történelmünket természetünknek, történelmünknek megfelelően írják le nekünk. Hogy mit csinált az ember vezérei, papjai, királyai, prófétai lelkületű minisztereinek vezetése alatt, miközben a sokat emlegetett nyilat, kereket, tüzet, puskaport, lőfegyvert, vasutat, hajót, repülőt, rakétát, maghasadást, telefont, rádiót, televíziót, számítógépet föltalálta; megfigyelte, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva; nem valamilyen titkos szellem teremtette a növényi, állati fajokat, az embert, hanem az evolúció; nemcsak úgynevezett halhatatlan lélekből áll össze az ember, de testi-biológiai szervezetből, ösztönökből is; nemcsak tudatból, hanem tudatalattiból is.

Azokkal vagyok egy véleményen, akik soha nem hittek az emberi természet megváltozásában, még kevésbé megváltoztatásában. Azokkal, akik soha nem hitték el Rousseau kinyilatkoztatását arról, hogy az ember születésénél fogva jó. Sőt, sose tudtam eldönteni, hogy sajnálkozzam-e vagy nevessek azokon a megváltókon, akik azért jöttek, azért tanítottak vagy haltak vértanúhalált, hogy az ember természetét jóra változtassák.

Én azt az Európát csodálom, azt a nem pusztító-gyilkoló-háborúzó, hanem az angliai és németalföldi helyi autónomiát kiharcoló, és a reformációt meg a humanizmust és a francia forradalmat kivívó Európát, amely törvénnyé tette, hogy le lehessen váltani a rossz politikust, népvezért, minisztert. Azt az Európát, mely először Amerikába, majd Európa más részeibe és a többi kontinensre is el akarta és el akarja vinni a választott képviselői irányítási módot.

A politikai érdek-, vélemény- és érzelemcsoportokból összeálló országgyűlés a legnagyobb csoda az ember “véres, halálos harcai” után. Az archaikus Görögországban, az athéni agórán még cserépdarabokkal, ma már néhány szelet papírral válthatunk hatalmat, minisztert, kormányt. El lehet ezt hinni az 1945-ig félfeudális, 1945 után totális, aztán majd fél évszázadig lazább diktatúrában egyre jobban elmaradó Magyarországon?

A nyíltan vitatkozó, szóban összeütköző parlament nagyobb csoda számomra, mint a legendák és mitológiák meghaló, majd föltámadó héroszai, istenei, istenfiúi. Pedig mindegyikük története sokat mond a létezésről, halálról, teremtésről és az élet tavaszi, húsvéti újrakezdődéséről. A mítoszok ki tudják fejezni, amit se költészet, se zene, se filozófia nem képes megéreztetni velünk az ember földi és égi titkaiból. Én történelmi távlatú lépésnek tartom azt, amit Bibó mond a törvényhozói meg a végrehajtói hatalom szétválasztásáról, a bírói függetlenség garanciájáról. És veszélyes, történelmi tanulságokkal támogatható hiedelemnek azt, hogy – mint némelyek hangoztatják – a parlament fölött eljárt az idő. A huszadik, most már jól együtt látható században két mozgalom, két “nagy hitető” hirdette meg ezt a francia forradalom előtti állapotokba visszatuszkoló evangéliumot. Beleborzadt, belebetegedett, és százmillók halálával, ezer és ezer város mozsárban-törésével fizetett érte a Föld.

Őrizzük inkább a csodát. Vagy ahogy Nagy László mondta: “Műveld a csodát, ne magyarázd!” Babits sejtelme talán még időszerűbb mostani helyzetünkben:

Mert nem országház az, ahol hitetlenek, cinikusok ülnek. Vagy T. S. Eliot “hollow men”-jei, az üresek. Régi barátommal szálazgatjuk ezt a kusza boglyát, és ő kimondja súlyos szóval: a pénz! Minden a pénzé lett. Nem akarom tagadni az igazát, de nem hagyhatom említetlenül a mindenbe belenyúló maffiát, a szervezett bűnözést, a visszahívható politikusi rend nagy folytonossági hiányát, a le nem váltható újságírót, a szabályozhatatlan vagy olcsó lelkületű tájékoztató eszközök mindennapi hamisítóit, irányítóinak önföladó gondolkozási módját. Eléggé meglepő, hogy például Bibó, de más lelkes demokrata látnokok sem számoltak a szabadságváró években egyikkel sem. Mi már fölébredtünk, és látjuk a kormányokkal szükségszerűen egyezkedő, mert fegyveres alvilágot, és az információsnak elnevezett kort, amelynek az a csúcspontja, hogy – mint Baudrillard nevet rajta elkeseredett arccal – már egyáltalán nincs semmiféle hiteles, manipulálatlan információnk.

Miért torpant meg a kultúra lendülete a hetvenes évektől kezdve Amerikában és Nyugat-Európában? És miért bizonytalanodtak el egyre inkább korábbi meghatározó pozíciói nálunk? A hatalomváltáskor, tizenkét évvel ezelőtt még csak a bomlás fölszíni tüneteit láttam: azt, hogy az irodalom, művészet elveszti a diktatúra paradoxonaként kapott megkülönböztetett helyét, tekintélyét. Később már abban is biztos voltam, hogy ami bekövetkezett, az nem elitkultúra, hanem a tömegízlés jól megszervezett áttörésének kora. A második világháború végétől számítva először történt meg a mi közép-európai tájainkon, hogy a humán értelmiségtől elvették irányító, értékminősítő szerepét. A többkontinensnyi járvány az Egyesült Államokból terjedt el, ott mondták ki nagy hangú zsurnalisták: “Le az elitkultúrával, éljen a brutalitásipar!” Az eredményt hamarosan tapasztalnunk kellett a filmiparban, az irodalmi kánonok fölülvizsgálatában, és – ami legalábbis a költők szemében a legföltűnőbb és legfájdalmasabb volt – a líra általános visszaszorulásában.

Legjobban azonban az ébresztett rá, hogy hihetetlen gyors és meredek zuhanás történt, ami a zenei világban a populáris (diszkó) muzsika totális háborúja következtében megesett. Az elektromosan fölerősített gépzene a maga egyhangú, színtelen, tartalmatlan látszateksztázisával távol tartja a klasszikus hangversenytermektől a fiatalság millióit. Akkor döbbentem rá végleg, hogy valamiféle egészen alacsony igényű, de mindenképpen humánumellenes korszakba lépett át a földgolyó nyugati oldala, amikor fölismerte, hogy nemcsak ennek a mindenhol és mindent elöntő, agresszív zajritmusnak az egyeduralmáról van szó, hanem – ami ennél is fenyegetőbb érzés – arról is, hogy a tizenöt–huszonöt éves lányok és fiúk óriás sokasága, ha akarná, se érthetné meg többé, azt a formai és filozófiai gazdagságot, amely, mondjuk, Vivalditól, Bachhon, Mozarton, Beethovenen át Sztravinszkijig és Bartókig a koncerteken fölhangzik. Ki az a jámbor lelkű optimista, aki ebből a “mélységből föl tud kiáltani”, és a végzetes torzulás helyrehozatalában reménykedhetne? Ráadásul ez a szellemi “Wille zur Macht” – vagy Wille zum Geld-hadjárat itt még nem is áll meg. Folytatódik a mozik és televíziócsatornák erőszak- és szexfilmjeinek áradatával. Általános “szakvélemény”, hogy ez a két “műnem” (első helyen persze a gyilkolásról, pusztításról, embertelenségről gyártott filmek!) hozza a legnagyobb, a milliárdos hasznot a konyhára. Az amerikai katonai-üzleti fölény és a modern ember elvadult ösztönvilága áll mögötte: “nincs olyan isten”, aki megfékezze.

Nem beszélhetünk a többi kontinensről: Ázsiának, Afrikának, Ausztráliának megvan a maga külön betegségcsomagja. Éhség, polgárháborúk, faji, vallási gyűlölködések és öldöklések öntik el szenvedéssel az ironikusan “fejlődő világnak” hívott országokat. Még nem tartanak ott, talán Japánt kivéve, mint mi európaiak és amerikaiak. Itt az értelmiségiek, művészek, költők sem látnak tisztán. Az Egyesült Államokban élő lengyel költőtől, Czeslaw Milosztól olvastam nemrég, hogy a Nyugat fokozódó etnikai-szellemi válságát a sok évszázados szekularizáció okozza.

Már csak azért is, mert ugyan századok alatt terjedt, nőtt az emberek szabadságfoka, alakultak ki a parlamenti rendszerek a különféle elnyomási formák helyén. Véget értek a vallásháborúk, győztek a női egyenjogúsági mozgalmak, a második világháború után a nyugati ember jobb munka- és higiéniai viszonyok közé jutott. Helyükre kerültek az érzelmi és a szexuális értékek. Mi, innen a kommunista üdvösség földjéről, irigykedve-vágyakozva néztük a szomszédok gyarapodását. S hirtelen mi is “szabadok” lettünk, mint az osztrákok, svájciak, svédek, finnek, németek, angolok, franciák, németalföldiek és a többiek. Magyarország újra nyugat-európai szabású öltözetet kapott.

Milosz nemhiába fogódzkodik meg olyan nagy elszántsággal a szekularizáció tényében. A XIV. századig tartó univerzális vallási rend meggyöngülése, a XVII. században lendületbe jött természettudomány és filozófia csakugyan megváltoztatta Európát, mondhatnám, kettéhasította. De hát természetes volt ez. Miért nem élhetett tovább racionális gondolkodás-kutatás és kereszténység egytestvérként, harmóniában? Aligha tudunk feleletet adni a XX–XXI. század szellemi fuldoklására, ha ennek a skizofréniának legalább nagyjából nem keressük meg az okait is. Én ezeket sokáig az egyoldalú racionalizmusban, az ősi hagyományoktól, gyökerektől való elszakadásban, végül úgy általában a nyugati ember absztrahálódásában föltételeztem. Ez persze azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nem pusztán mai, sőt nem is csak tegnapi, sokkal inkább hosszú múltbeli folyamatról, úttévesztésről van szó. Megnőtt az értéke számomra – és gondolom, mások is így hitték – az ősi görög vagy a magyar népi, paraszti hagyománynak. Tehát a hellén, közel-keleti vagy törzsi mítoszoknak, népzenének, -táncnak, néprajztudománynak. Jónéhány gondolkodó, író, festő, zenét szerző barátom, pályatársam volt meggyőződve arról, hogy ez a háttér a modernséggel együtt megvéd a kulturális kiüresedéstől, a nihilizmustól (amit később posztmodernnek hívtak). Jócskán szekuláris elképzelés volt ez, ahogyan korábban Illyés, Németh László, Bibó és mások is ilyen magyar kultúrában-civilizációban gondolkodtak.

A szabad országgyűlésen alapuló kormányzás megerősödése után nemcsak az elit- és a tömegkultúra előzőleg sokat vitatott, egyre szélesedő földrepeséről feledkeztünk el, de a mitikus meg a paraszti múlt kapaszkodóiról is. Egyébként is kiderült: ez a sokak által “bartóki szintézisnek” elkeresztelt megújulás a globalizáció veszélyes helyzetében már nem sugároz elég erőt. A még szekularizáltabb világban hiába jelentek meg az egyházak, keleti és nyugati felekezetek, ezoterikus tanítások könyveinek százai, az következett be, ami jóval előbb már Nyugaton: Európában, Amerikában. A parlamenti, választási módszerek pusztán politikai szabadságához-változatosságához nem társult a szellemi elmélyülés, gazdagodás. Folyton az értelmiség föladatáról-felelősségéről beszéltek és írtak, de a legmegbecsültebb intellektuelek sem ismerték föl a helyzetet, amelybe kerültünk. Amelyben Európa már több mint kétszáz éve többször is hajótörést szenvedett.

Egy földrész kétezer évig tartó sakkjátszmája végül is döntetlenül végződött. Így kell a nagy történelmi tábla kockáit, rajta a bábukat, a magunkéit is nézni. A szekularizáció nem tudott mattot adni a vallásnak, és fordítva. Ezért van az, hogy Indiában, az arab világban vagy Japánban, Burmában mindenki hinduista, mohamedán vagy buddhista, Európában, Amerikában pedig az egyik ember keresztény, a másik közömbös, agnosztikus, esetleg valamelyik keleti tanítás híve lesz, vagy nem hisz semmiben: nihilista. Évekkel ezelőtt azt írtam egyik versemben: “Nem hiszi az ember, amit röhögve hisz, s egy kultúra elvész paradoxonokban.” Így gondolom ma is, csak még kopárabban, lecsontozottabban. Nálunk Hamvas volt az első s talán az egyetlen is, aki látta a nagy fehér foltot szellemi térképünkön: a léttel való azonosság hiányát, a modern ontológia hiányát. De ő meg a szubsztanciából indul ki, mint a legtöbb filozófia és vallás a világon (a buddhizmus talán az egyetlen kivétel), amely a teleológiai gondolkodást alapelvnek tartja. És ez összebékíthetetlen a mai tudományokkal: magfizikával, csillagászattal, régészettel, történelemkutatással, genetikával, paleontológiával és számos filozófiai irányzattal, amilyen Heideggeré, Jaspersé, Karl Popperé, Nikolai Hartmanné. Teleológia, tehát célokat szabadon maga elé tűző akarat képzete csak az ember világában van, az emberében, aki tudatos, szellemi lény. A természetben, a mikro-, a makrokozmoszban tudat híján csupán az ok-okozatiság törvénye érvényes. Természeti, fizikai erőknek, jelenségeknek az ősi mítoszok tulajdonítanak szellemet, szándékot, titkos tudást, tervezést, harcot, bosszút, azaz csupa emberi dolgot. Az embernek nagyszerű, régi, talán eleve költői képessége, hogy megszemélyesíti a képzelet világába tartozó alakokat, hatalmakat. Az antropomorfizálásnak azonban megvan a határa (Mózes nyilván ezért tiltotta meg mindörökre Jahve nevének kimondását, arcának ábrázolását). Megvan a határa a teleológiának is.

Nekem is tetszene az a két oldalról összeálló parlament (Csoóri), melyben az egyik részt a politikusok, képviselők, a másikat a szellemi emberek, az értelmiség foglalná el. És ők már nem követnék el újra ugyanazt a hibát: nem hinnének egy teljesen evilági, “nomád” kulturális bálványban, amilyenben mi hittünk évtizedeken át, és nem reménykednének egyoldalú vallási reneszánszban sem. Nem: a XXI–XXII. század nagy szellemi szintéziséért aggódnának és dolgoznának, melyben egyszer házasságra lép egymással a tudás meg a hatalom. De most még csak úgy vagyunk, akár “the struggle of the fly in marmalade”, mint a lekvárban küszködő légy (W. B. Yeats).

Ez a hagyomány mindmáig eleven maradt protestáns templomainkban és irodalmunkban is. Olyan nagy alakjai vannak ennek a hagyománynak, mint Ady Endre és Ravasz László. A Hitel szerkesztői úgy gondolják, hogy mai követőiknek helyet kell adniuk a lap hasábjain.

“Jaj, Efraim részegei kevély koronájának és dicsőséges ékessége hervadó virágának, mely a bortól megverettek kövér völgye fején van. Ímé, egy erős és hatalmas jő az Úrtól, mint jégfergeteg, veszedelmes szélvész, mint özönlő vizeknek áradása: földhöz veri kezével azt! Lábbal tapodtatik meg Efraim részegeinek kevély koronája. Úgy jár dicsőséges ékességének hervadó virága, amely a kövér völgynek fején van, mint a korai füge a gyümölcsszedés előtt, amelyet mihelyt valaki meglát, alig veszi kezébe, lenyeli. Ama napon a seregek Ura lesz ékes koronája és dicsőséges koszorúja népe maradékának, és ítéletnek lelke annak, aki az ítélőszékben ül, és erősség azoknak, akik visszanyomják a kapuig az ellenséget. De ezek is tántorognak a bor miatt, és szédülnek a részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket, szédülnek a részegítő ital miatt, tántorognak a jövendőlátásban, és inognak az ítéletmondásban; mert minden asztal telve undok okádással, úgy hogy hely nincs anélkül. Ki tanít tudományra? A tanítást kivel érteti meg? A tejtől elszakasztottakkal-é és a csecstől elválasztottakkal-é? Mivel parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi. Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez, Ő, aki ezt mondta nekik: Ez a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradottakat, és ez a pihenés! És nem akarták hallani! És lőn nékik az Úr beszéde parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi, hogy járjanak és hátraessenek és összetöressenek és tőrbe jussanak és megfogassanak! Ezért halljátok meg Úrnak beszédét, csúfoló férfiak, akik uralkodtok e népen, amely Jeruzsálemben lakik. Mert így szóltok: Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget csináltunk, az ostorozó áradat ha jő, nem ér el minket, mert a hazugságot választottuk oltalmunkul és csalásban rejteztünk el! Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegeletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut! És jogosságot mérőkötéllé tettem, és az igazságosságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát, és vizek ragadják el a rejteket, és eltöröltetik a halállal való frigyetek, és a sírral való szövetségetek meg nem áll, az ostorozó áradat ha eljő, eltapod titeket.” (Ézsaiás könyve 28, 1–18.)

Bibliaolvasó kalauzunk szerint hetek óta Ézsaiás próféta könyvét olvassuk, s bizony sokszor kell elővennünk egy-egy bibliai atlaszt vagy magyarázó könyvet, és ki kell keresnünk azokat a földrajzi helyeket és megjelöléseket, melyekről a próféta beszél, hogy azonosítani tudjuk, hogy mik és kik ezek a régi dolgok és nevek. Most a próféciás könyv 28. részétől kezdődően hat jajszót hallunk, hat olyan beszédet, melyek mindegyike jajjal kezdődik, és Isten ítéletét, Isten leleplező kinyilatkoztatását közli, részben Isten népe fölött, részben pedig a szomszédos népek és a nagy birodalmak fölött. A leleplező sorozat Efraimmal kezdődik, nem is a törzzsel anynyira, hanem inkább azzal a vidékkel, mely északnyugati irányban mintegy 30–40 kilométerre van Jeruzsálemtől, egy dimbes-dombos tájék, az egyik legtermőbb, legáldottabb, leggazdagabb vidék.* Itt már a honfoglalás előtt rengeteg település volt, mert bőséggel termett ott minden, amit vetettek, bőséggel megtermett ott mindenféle gyümölcs. Itt az ítéletes beszédben is szereplő füge például népszerű termény volt errefelé. Ez az az Efraim, amelyről a múlt alkalommal is hallhattunk, Sámuel próféta szavára Isten itt avatkozott be, és népe itt aratott győzelmet egy régebbi szorongató időben. Ennek a győzelemnek az emlékére állított nem messze a csatamezőtől Sámuel egy emlékkövet, amit Ében-Háézer-nek nevezett el, ezzel a kijelentéssel: mindeddig megsegített bennünket az Úr.

Egyszóval, ehhez a vidékhez büszkeség kapcsolódik. Büszke korona ez Izraelen, vagy ahogy a Károli fordítás mondja: kevély korona ez. És most a próféta azt mondja: Jaj Efraim részegei kevély koronájának! Olyan vidékről van szó, mely hoszszú évszázadokon keresztül élvezte Isten áldásait, bőséges gondviselését, jótéteményeit és szabadító kegyelmét. Ám valami történt, és a próféta szava most erre világít rá. Akik ezen a tájon élnek, lezüllöttek. Mélyre süllyedtek. Igen, ez megrendítő. S ehhez a leleplezéshez már nem kell térképeket lapozgatnunk, tudós könyveket tanulmányoznunk, hogy megértsük, amikor azt mondja a próféta: ezek is tántorognak a bor miatt és szédülnek a részegítő italtól, pap és próféta tántorog részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket. (Nem ők nyelték el a bort, a bor nyelte el őket!) A bor nyelte el őket, minden asztal tele van undok okádással. Ehhez nem kell lexikont kinyitni, térképet böngészni, értjük, miről beszél a próféta. Riasztó és megrendítő kép: a bortól megvertekre, egy lezüllött népre mutat. De nemcsak arról beszél, hogy ez a kevély nép, amelyik ha kiment a saját portája elé s körülnézett a maga világában, mindjárt jól érezhette magát, mert az Isten csodáit látta maga körül, s netán ez okán elkapatta volna magát! Sokkal mélyebb és megrendítőbb a tragédia. A próféta azt mondja, hogy itt bizony a papok, próféták, ítéletet tevők, törvényhozók és bírók, egyszóval a nép vezetői süllyedtek le, züllöttek le. Tessék elképzelni szent helyeket, ahol papoknak, prófétáknak, bíróknak, törvényhozóknak, elöljáróknak kell az Isten igazságát, szentségét szolgálni, de ott csak részeg tivornyák vannak. Isten egyházáról ítél a próféta, az Isten népéről. Talpig bele kell rendülnünk ebbe. Aztán folytatja, s idézi őket magukat: s lett nekik az Isten beszéde parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi. Az eredeti szövegben értelmetlen beszéd áll, amit nem is lehet lefordítani; ott ez áll: cav lecav cav lecav kav lekav kav lekav veéd sam veéd sam…* Ez valami dadogó beszéd. Talán így adta vissza hangutánzó módon a próféta, mit is mondogatnak egymásnak ezek a részegek. Mert amit a próféta idéz, részeg beszéd. A részeg bíró mondja a másik részeg bírónak: itt egy kicsi, ott egy kicsi, itt egy szabály, ott egy szabály, egy új törvény, még egy törvény. Toldjuk-foldjuk, rakosgatjuk. Valóban nem is értelmes beszéd ez. Afféle metanyelv inkább: itt már nem kell értelmes szót sem mondani, s nemhogy félszavakból, de egymás böfögéséből is megértik egymást. Ezzel az Isten világos, tiszta, robusztus törvényét elkezdik csipkedni, itt egy picit hozzátoldanak, ott egy kicsit elvesznek belőle, itt egy kicsit igazítanak rajta, ott egy keveset hozzátoldanak, itt egy szabály, ott egy korszerűsítés, ott egy szabály. S mi a végeredmény? A végeredmény az, hogy Ő, az Úr, aki ezt mondta nekik: az a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradtakat, és ez a pihenés – ez az Isten nem talál meghallgattatásra. Nem akarták hallani. Miért is figyelne oda más szóra a mámoros ember?!

Pedig az Isten beszéde, életrendje olyan világos és egyértelmű! Csak a lezüllött ember az, aki egy kicsit lecsíp belőle, meg egy picit hozzátold, egy picit elvesz, egy picit hozzátesz, s mindennek végén nem ismerünk rá az isteni rendre. A végeredmény valami egészen más, mint a kiindulás volt. Immár az isteni rend nem az üdvödet, a javadat, nem az anyaszentegyház jóllétét, nem az Isten népének előrehaladását, szentségét és megszentelődését szolgálja, hanem részeg vezetők, részeg próféták, részeg papok, részeg bírák, részeg törvényhozók kisded játékainak eszközévé válik. Megrendítő és szörnyű mély pillanata ez az Isten népe életének. Azt lehet szinte mondani, hogy nem is kell itt már ítéletet zengeni, nem is kell itt már semmit tenni, ők már elvégezték magukon, ők már tönkretették magukat, nekik már sikerült lehúzni mindent a lehető legnagyobb mélységig – gondolnánk mi, s mondanánk: erre már csak legyinteni kell egyet, ez már csak így van, ez már csak ilyen világ. Itt már minden elveszett. De nem így ők. Valahol a szívük mélyén még ott van valami életmentő ösztön, meg-megszólal olykor a lelkiismeret, meg talán az önvád is. Ellenben mégis azt mondják maguknak: megmaradunk, ez a helyzet így marad, mi megingathatatlanok vagyunk, mert: frigyet kötöttünk a halállal, a sírral pedig szövetséget csináltunk, az ostorozó áradat, ha jő, nem ér el minket, mert a hazugságot választottuk oltalmunkul és csalásban rejtőzünk el.

A halállal kötöttünk frigyet… Ismerős ez az abszurd? Az életvágyó a halált hívja szövetségesül? Nem régi mese ez, egyszer-volt-hol-nem-volt, kétezer-nyolcszáz évvel ezelőtt valami Ézsaiás nevezetű próféta feddőzött ilyeténképpen. Nem régi mese ez valahol a Közel-Keleten, a termékeny félhold egyik kicsinyke völgyvilágában, gazdag és termő dombok között, ahol lezüllött a nép… Ma szól ez, rólunk szól ez, nekünk szól ez. A halállal kötöttünk szövetséget, és a csalást választottuk rejtekül…, s magabiztosan mondjuk is: hiába jő a feddőző áradat, hiába ígéri Isten azt, hogy majd egy erős és hatalmas jő az Úrtól, mint jégfergeteg, veszedelmes szélvész, mint özönlő vizeknek erős áradása, és a földhöz ver a kezével… Dehogyis! Mi elrejtőztünk a csalásba, mi elrejtőztünk a hazugsággal, mi a halállal kötöttünk szövetséget és a koporsóval frigyet – ki vehet azon diadalmat? Mai történet ez. Magyar történet ez. És nem tegnap kezdődött. Régebben kezdődött ez. Kezdődött ez akkor, amikor sokan ennek a népnek a gyermekei közül úgy döntöttek, hogy ők lesznek az utolsó nemzedék. Akik elmennek Baranyába, a hírhedt egykéző vidékre, és itt-ott betévednek egy temetőbe, találhatnak szépen megfaragott sírköveket, rajtuk a felirattal: vitéz és nemzetes X. Y. nemzedék utolsó sarja. A sírral kötöttünk szövetséget. Aztán mennyi árulás, mennyi hazugság, mennyi honbitorlás, mennyi kiforgatottság ennek a népnek az életében! Szabályra szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi, s értjük-e még az Isten beszédét? Tudjuk még, hogy mire való az Isten beszéde? S jaj nekünk, mert bizony szomorúan azt kell mondanunk, hogy anyaszentegyházunk sem volt mindig ment ettől. S talán még olykor ma sem az. Halljuk ma is: szabályra új szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi. S mi, boldogtalanok észre sem vesszük, csak mikor ügyünk kerekedik, hogy nem úgy van a regula, ahogy gondoltuk-tudtuk, nem az a szabály, ahogy mindig is volt. Nemrégiben találkoztam egy ismerős egyházjogásszal, aki valami csúnya egyházi perben lett jogi tanácsadó, s kétségbeesve mondta nekem, hogy elképesztő helyzet van ma a magyar református egyházban, nem tudjuk, mi a törvény. Ha valaki szeretné tudni, ezernyi papírból, nyomtatványból, könyvből, folyóiratból kell összeszednie. S ha megvan vele, még mindig hátravannak a szabályrendeletek, eljárási szokásjogok. Most akkor melyik igaz vagy melyik az igazi? Itt egy kicsi, ott egy kicsi, szabályra új szabály, törvényre új törvény… És a beszédünk, a miénk, papoké, akik még a próféták palástját is fölvesszük a vállunkra? Milyen a mi beszédünk? Életnek beszéde ez? Vagy csak afféle vasárnapi rutinmunka? Olyan, mint a híres-hírhedt lelkipásztor szövege, aki hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen? Vagy mint a másiké, aki lejőve a szószékről felhívja a kollegáját, mondván: na lefungáltam, megyünk sörözni? Milyen a mi beszédünk? S milyenek a mi bibliaóráink, imaközösségeink, a hitgyakorlatunk? Letudjuk azt a kötelező heti egy vagy két órát, s ha már három alkalomra is elvisz bennünket a Szentlélek, máris szorongunk, hogy a bigottság bűnébe estünk? Épp csak három óra, s máris úgy érzi az egyház népe, hogy ez már sok?

Ennek a romlásnak, amiről most a próféta beszél, az a természete, amit megrendítő képe fejez ki, amikor a tántorgókat, a részegeket, szédelgőket megítéli: megverte őket a bor. Ez a helyzet. Mintha senki nem tudná ez alól kivonni magát. Mintha nem lenne módunk és lehetőségünk arra, hogy kimenekedjünk ebből a lehetetlen és szörnyű helyzetből, melyben az ember kétségbeesik, mert azt látja, hogy a felelősök, a nép vezetői, a törvényhozók, az ítélettevők, a bírák cinikusan mosolyognak, és azt mondják: minket a hazugság oltalmaz, s minket elrejt a csalás. Mit akartok? S akkor az egyszerű ember is azt mondja: én is szövetséget kötök a halállal, én is frigyet szerzek a koporsóval, rejtsen el engem is a csalás, s legyen nekem is szövetségesem a hazugság. Ha nekik, akkor nekem is.

Ezért így szól az Úr: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegeletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut. Minden emberi ámítás, egészen pontosan önámítás, minden emberi hazugság, egészen pontosan önbecsapás dacára az Isten lehelyezte a szilárd fundamentumot, a szegeletkövet, vagy ahogy most a próféta mondja, a próbakövet.* És aki abban hisz, annak nem kell futni. Aki abban hisz, annak nem kell kétségbeesni, aki abban hisz, a szegeletkőben, tudniillik a Krisztusban, annak nincs miért kétségbeesnie, az szilárd hittel és erős jellemmel megáll ebben az iszonyú áradásban is. Amikor a próféta jövendöl, ez a szegeletkő még néma. Még csak ígéret, afféle jel. Olyan jel, amilyent a régi Izrael szinte minden történelmi helyén és városában felállítottak. Ezek néma kövek – de mégsem hallgatagok. Mert amikor ez a részeg dadogó beszéd, ez a bugyborékoló böfögés hallatszik, hogy ez az új rend, ez az új szabály, ez az új rendelet, itt egy kicsi, ott egy kicsi, amikor a hazugságot akarják igazsággá tenni, a csalásban akarják önmagukat fölmenteni, akkor ezek a néma kövek megszólalnak. Mit mond Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, mikor a farizeusok és az írástudók lepisszegnék azt a néhány ujjongót, azt a pár gyermeket? Ha ők nem szólhatnak, majd a kövek fognak kiáltani! De ez a kő szól. Immár nem valóságosan kő ez a kő, hanem metaforikusan. Ő Jézus Krisztus. Erre vetette Isten az anyaszentegyház fundamentumát, és aki abban hisz, aki ezen a kövön megáll, aki arra épít, annak nem kell futnia. Nem mondja a próféta, hova-merre futni, csak azt: futni. Bár a Szentírás ehhez a igéhez fut, többnyire kapcsol valamilyen irányt. Kifutni, például. Kifutni a városból, amikor valamilyen ítélet jön rá. Hogy mondja Jézus apokalipszisében: ha eljő az idő, fussunk ki a városból! Aztán olvashatjuk, hogy ha valaki fut, elfut. Például elfutott Jónás a prófétaság elől, egészen Társziszba, s fölül a hajóra, mert neki a prófétaság nem tetszett. Vagy hallunk arról, hogy valaki elénk fut. Az Atya a hazatérő gyermek elé. De most csak annyit mond a próféta: aki hisz, annak nem kell futnia. És ehhez mindenki hozzáteheti a maga határozószavát. Kifutni? Milyen sokan vannak, talán itt köztünk is, akik azt mondják, én ezt nem bírom tovább, én innen kimegyek, kifutok, nekem elég volt ebből az országból, elég volt a halál szövetségeseiből, elég volt a hazugsággal takarózgatókból, a csalásba menekülőkből, elég volt a törvényből elcsipkedőkből, én innen kifutok. Van, aki azt mondja, én elfutok, mert akárhányszor csak szóltam, beverték a számat, a fejemre ütöttek, én ezt nem bírom. Ez egy Ninive. Itt nincs mit mondani. Ne küldjön engem az Isten ehhez a néphez. De aki hisz, az nem fut, hanem megáll. Megáll ott, ahova az Isten helyezte, megáll ott, ahol mindez történik, megáll ott tiszta és igaz szívvel, és attól sem fél, hogy mindebbe belekeveredik. Mert elfutásunk indoka a leggyakrabban az, hogy én ebbe az egészbe nem akarok belekeveredni. Engem ezekkel ne keverjenek össze. Engem ezekkel együtt ne lásson senki. Netán még megkérdezik tőlem is: téged tegnap láttalak valakivel, tán csak nem te is – s rám kacsintanak – közülük való vagy? Nem vagyok közülük való, nem akarok köztük lenni, inkább elfutok. De nem kell futni. Mert aki hisz, annak az egész életét, a személyiségét, a gondolatait a hite fogja meghatározni. Hiszen végül is erről van szó. Mit mond a próféta? Jaj, Efraim részegei kevély koronájának! Miben hisz Efraim? Saját magában. Kevély dicsőségében, kevély koronájában, dicsősége ékességében, a változhatatlanban, a múlhatatlanban, abban, hogy ez mindig így volt és mindig is így lesz. És ettől olyan, amilyen, ettől olyan iszonyatos, ettől olyan taszító, ettől olyan romba döntő, mert ő ebben hisz. De ha te az Istentől adott fundamentumban hiszel, és ezen a fundamentumon, a kősziklán megállsz, nem kell futnod. Nem kell sem kifutnod, sem elfutnod, mert valaki, a Mennyei Atya eléd, a tékozló elé odafutott, átölelt, megtisztított, megújított, szerelmével megváltott, a fiúságba befogadott, és irgalmával megdicsőített. Lám, még a régi Efraimban is, ahol mindenkit elnyelt a bor, ahol mindenki részegen, hazugságokban, csalásokban, halállal való szövetségben tántorog, még ott is megszólal egy tiszta és igaz hang, a próféta hangja, s miközben kimondja a szükséges jajt, miközben leleplezi az oly nagyon leplezett rosszat, kimondja ezt is: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegeletkövet erős alappal, aki benne hisz, az nem fut, és a jogosságot mérőkötéllé tettem, és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát, és vizek ragadják el a rejteket, és eltöröltetik a halállal való frigyetek, és a sírral való szövetségetek meg nem áll. Boldog, aki nem rejtőzik, boldog, aki nem menekül a hazugság oltalmába, mert jöjjön bármi, történjen bármi rossz, bármilyen ítélet, azon a szilárd alapon, a drága szegeletkőn megáll. Isten kegyelméből megállhat.

Kodály nagyszabású színpadi műve, mely szabadságvágyról és szerelemről, életről és halálról énekel, élve a líra, a tragédia és a szatíra műfaji sajátosságaival, másfelől az ének, a tánc és a pantomim kifejezőeszközeivel: a Székely fonó című daljátéka. A mű 1924 és 1932 között készült, a szerző azonban évtizedekkel később is dolgozott még rajta: egyik nagy jelenetét három évvel halála előtt, 1964-ben írta.

A Székely fonó, első és futólagos pillantásra, vázlatos cselekményszálra fűzött népdalsorozatnak látszik; ebben az értelmezésben a világ zeneirodalmának legnagyobb népdalfeldolgozása. Mélyebbre pillantva differenciált kép tárul elénk: drámai műé, melynek szellemisége a magyar népzene és a magyar történelmi opera hagyományaiban, másfelől a régi görög kultúra tradícióiban gyökerezik.

Bartók Béla – a Székely fonó helyét vizsgálva a XX. század zenetörténetében – a népzene felől világította meg a mű jelentőségét. Magyar zene című, angolul publikált kései cikkében ezt írta:

“A legtöbbet, a klasszikusoktól kapott nagy tanulság mellett, azoktól a tanulatlan, írástudatlan falusiaktól kaptuk, akik híven őrzik nagy zenei örökségüket és akik, mondhatni, titokzatos úton-módon új stílusok megteremtéséhez is eljutnak. […] A tökéletesség legmagasabb foka egyrészt a művészet nagy lángelméinek teljesítményében, másrészt az írástudatlan, a városi műveltségtől még érintetlen falusiak alkotásaiban található.

A zeneszerző azonban, ha valóban meríteni akar az ihletnek ebből a gazdag forrásából, nem nélkülözheti a személyes kapcsolatot. A nyomtatott népzenei gyűjtemény: holt anyag. Leírások is csak kevéssé képesek életre kelteni. […] A legfontosabb a személyes kapcsolat a parasztokkal. El kell menni a falvakba, ott kell élni közöttük, művészetük és zenéjük gyökereiig hatolva megfigyelni életüket, ahogy az napról napra megújul. Ezt tette Kodály, ezt tettem magam is. Ami engem illet: azokat a felejthetetlen órákat, melyeket ezekkel az emberekkel töltöttem, életem legboldogabb óráinak tartom.

Kettőnk művei két kategóriába sorolhatók: (1) olyan művekre, melyek egészben vagy túlnyomórészt népdalok tematikus anyagának felhasználásával íródtak és (2) eredeti témájú művekre. Az első kategória […] legjelentősebb alkotásai a Székely fonó és a Háry János. Mindkettő Kodály műve és mindkettő színpadi mű. E két mű a magyar parasztzene apoteózisa minden időkre szólóan, mint ahogy Stravinsky Sacre du printemps-ja és a Les Noces az orosz népzene megdicsőülése.”¹

Kodály két írása a Székely fonó további ihletforrásaira tesz figyelmessé. 1945-ben előszót írt Homérosz Odisszeájának Mészöly Gedeon készítette új magyar fordításához. Ars poetica-szerű néhány sorát idézzük:

A trójai mondakör, ha nem is az eredeti forrásból, nagyszerűen indult XVI. századunkban már-már beleszövődött a magyar nép gondolatvilágába. De elszakadt ez a szál is. Viharos századok elhallgattatták a “Trója nótá”-ját, nem daloltak többé Árgirust sem, az “Oly búval bánattal az Aeneas király” nótájára. Káprázatos elgondolni, mi lett volna belőlünk, ha Árgirustól Arany Jánosig töretlenül folytatódik a vonal.

[…] A homéroszi világ Petőfi emlegette derűsebb, boldogabb és boldogabb fele a másik eposzban [az Odüsszeában] él. Aki ezt 16 éves fejjel görögül olvashatta, el nem fogyó kincset vitt magával életébe, amely sok rossz órán átsegítette.

[…] Homérosz nélkül az emberi művelődés nem teljes.”²

A következő, 1965-ből való Kodály-sorok a Székely fonó és a homéroszi világ között vernek hidat:

“Hogy a nép hangját megszólaltassuk, előbb meg kellett ismerni, a falusi rezervációból – ahová az idegen befolyás elől menekült – újra a nemzet színe elé kellett hozni, az egész nemzetet újra ráismertetni. Ez hosszú időt kíván, és ma sincs befejezve. Szerényen kell kezdeni, ha a nép hangját tovább akarjuk fejleszteni. Újra ott kell kezdeni, ahol Erkel abbahagyta. Így lett a Székely fonó igazi kollektív mű, melyben a “symphoneta” [az egyszólamú dallamhoz többszólamú kíséretet író tanult muzsikus] csak társszerző, afféle Homérosz.”³

Nagyon sok mindent sűrít magába ez a rövid felvilágosítás. Hivatkozik Erkelre – nemcsak a történelmi opera mesterére, hanem a népszínmű-kísérőzenék népdalokat is felhasználó komponistájára –, és hivatkozik Homéroszra. De Erkel említésével, közvetve, utal a XVIII–XIX. század egyik fontos, a francia forradalom szellemiségét sugárzó operatípusára is: a “megmenekülés operájára”. Ennek Grétry, Daleyrac, Méhul és Cherubini voltak a legismertebb művelői; fejlődésének tetőpontjára Beethoven Fideliójával érkezett.⁴ E művek drámai magvát a szabadságszerető Egyén konfliktusa alkotja az elnyomó Hatalommal: üldöztetése, megaláztatása, rabságba vettetése és – önfeláldozó hívek segítségével – örömteli megszabadulása. Olyan drámai cselekménysor ez, mely a magyar közönségben, Erkel Hunyadi Lászlója óta (1844) mindenkor élénk visszhangot keltett. Abban a közönségben, melyet semmilyen más téma nem érintett oly közelről, mint rabságban és megaláztatásban éppenséggel nem szűkölködő saját történelme. Ehhez a hagyományhoz – ehhez is – kapcsolódik Kodály. Nem jelöli meg ugyan határozottan, hogy melyik történelmi korban játszódik a Székely fonó (bár egyetlen, enigmatikus útmutatást mégis elhelyez a zenei szövetben); azt sem közli, hogy hősét, a Kérőt, melyik elnyomó hatalom s miféle bűn elkövetésével vádolja. Egyetlen, szinte elszólásszerű, alig észrevehető sor utal csupán helyre és időre. A láncaitól immár megszabadult Kérő így énekel: “Hagy járjam el azt a csárdás táncot! / Fejérváron zergetik a láncot!” A bemutató (1932) közönsége számára aligha lehetett kétséges, hogy Fejérváron – Gyulafehérváron – miféle láncot “zergettek”. A Kérőről végül is annyit mond el a darab, hogy üldözik, hogy szerelmétől, a Háziasszonytól búcsút kell vennie, hogy menekülnie kell, hogy elfogják, hogy falujának teljes közössége mellé áll, s amikor ártatlanságára fény derül, s viszontláthatja szerelmét, ez a közösség osztozik az egymásra találó pár örömében. Bármily szűkszavú tehát a librettó: annyit mindenképp elárul, hogy a Székely fonó a megmenekülés operájának zenetörténeti kategóriájába tartozik.

Ez is többszörös jelentést hordoz. Szemben Bartókkal, aki a népzenét természeti jelenségnek tekintette, melyet természettani törvények útmutatása szerint kell továbbfejleszteni: Kodály történelmi-irodalmi jelenséget látott a zenei folklórban. Leíratlan történelmet, szájhagyományként terjedő irodalmat: széthullott cserepeit egy valaha létezett nagy eposznak. Ezeket a töredékeket egyetlen egységes egésszé illeszteni, megtalálva az egyes elemek helyét a nagy egészben, feldíszíteni a szikár formát a részletek szépségével: ez volt egyik célja az alkotóművész Kodálynak. Ebben, kétségkívül, Homéroszt, az epizódokból egységes remekművet kovácsoló homéroszi eposzokat tekintette mintájának.

Joggal tehette. Kapcsolata az antik görög kultúrával hihetetlenül mély és intenzív volt. Nagyszombati gimnazistaként alapozta meg átlagon felüli latin és görög nyelvi és irodalmi műveltségét. Már akkor díjat nyert összehasonlító tanulmányával, melyet Vergiliusról és Homéroszról írt. Idevágó ismereteit később, még egyetemi évei után is, módszeresen gyarapította. Mintegy huszonöt éven át, haláláig, görög és latin tanulmányokat folytatott egy bencés rendi tanár, Nádasi Alfonz OSB vezetésével. Az órákon – melyeket több joggal mondhatunk konzultációnak – a Szentírást olvasták görögül, továbbá Homérosz, Plutarkhosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Hérodotosz, Hésziodosz, Arisztotelész, Platón, Démokritosz, Kallimakhosz és mások munkáit, eredetiben. Vagyis lírát, epikát, drámát, történelmet, filozófiát, teológiát. Kodály latin szókincse oly átfogó volt, ő maga oly gyakorlott fordítónak bizonyult, hogy a görög nyelvű biblia egy-egy bonyolultabb részét megvilágítandó, nem a magyar, hanem a latin fordításhoz nyúlt.⁵

A görög és latin kultúrák beható ismerete megmutatkozott a zeneszerző Kodály életművén is. Ennek korai bizonyítéka Nausikaa című dala (1907) és későbbi, megvalósulatlan maradt operaterve, az Odysszeusz bolyongásai. Ez utóbbinak szövegkönyvét legjelentősebb magyar regényíró kortársa, Móricz Zsigmond írta volna.⁶

Kodály egyéniségének egyik sajátossága volt, hogy a múlt és jelen, a történelem és az irodalom jelenségeit mindenkor kapcsolatba hozta saját műveivel. Görögtanárának feljegyzése szerint Aiszkhülosz Agamemnónjának gyászkórusa Kecskeméti Vég Mihály alakját idézte fel benne: azét a XVI. századi protestáns prédikátorét, akinek keserű zsoltárparafrázisa, Kodály zenéjével, Psalmus Hungaricus címmel vált világhírűvé. Szophoklész Antigonéját olvasva, Kreón királyban egy XX. századi uralkodóra ismert: Sztálinra.⁷ A konzultációk egyikén ezt mondta Vergiliusról: “Olyan erős volt a görög irodalmi tudása, hogy először görög mintákon gyakorolt. Milyen kár, hogy annyi időt elpazarolt szerénységében, mert nem ismerte fel önmagában, hogy ő is tud olyan latin lenni, amilyen görög volt Homérosz.”⁸ Az általánosság síkjára emelve: hogy minden alkotó, aki valóban annak mondható, csak a maga módján, a maga nyelvén, a maga eszközeivel mondhatja el, amit elmondani rendeltetett.

Mindezek előrebocsátásával döbbenünk rá igazán, hogy a magyar népzenei elemekből épülő Székely fonó miféle általános emberi szenvedélyeket és indulatokat rejt; hogy a XX. századi zeneszerző modern elképzelése mögött mily mértékben rejlenek a drámaépítkezésnek az antik kultúrától tanult elvei.

A Székely fonó, mondottuk, egy erdélyi magyar faluban, annak egyetlen házában-szobájában játszódik. A Háziasszony vendégei, asszonyok és lányok, szövéssel-fonással töltik a téli estéket, a munkát dallal, tánccal, tréfával fűszerezve. Időnként legények jelennek meg a fonóban, és megtréfálják az asszonynépet – vagy azok űznek csúfot belőlük. Ez eddig idill lenne – ám a darab drámai sodrása más medret szab a történetnek. A mű kezdetén felcsendülő zenei függönymotívum komor kezdő jelenetet vezet be. A Háziasszony Kérőjének menekülnie kell, mert üldözik. Szenvedélyesen búcsúzik szerelmesétől – talán soha többé nem látják egymást. Mire az üldöző fegyveresek megjelennek a házban, ő már túl van hegyen-völgyön. A Háziasszony egyedül marad bánatával. A bujdosóról, a történet végső harmadáig, nem kap biztos hírt, a cselekményt szinte mindvégig beárnyékolja az aggodalom. A Háziasszony otthona, a fonóház lassan benépesül. Aki eljön ide, azt ezek a munkával és szórakozással töltött együttes órák éltetik. A vendégek többnyire az erős egyéniségű Háziasszonytól várnak vigaszt – most azonban érzik, hogy az szorul az ő vigaszukra. Különféle játékokkal, tréfákkal próbálják elterelni figyelmét a feszült helyzetről – nem sok sikerrel.

Végül elhatározzák – színpaddá átlényegítve a fonóházi színt –, hogy eljátsszák Görög Ilona balladáját. Egy legény halni készül bánatában, mert szerelme, Ilona nem lehet az övé. Színpadi “anyja” azonban nem engedi, hogy meghaljon: először csodamalmot, majd csodatornyot épít – eleven malmot, eleven tornyot. Ezek látására biztosan eljön minden lány. Görög Ilonát azonban visszatartja az anyja. Amikor a legény harmadszor is halni készül, szüléje már nem tiltakozik. A lányok eljönnek majd halottat látni is. Itt hagyományos sirató csendül fel, a játék komolyra fordul, a végső kérdést jeleníti meg teljes tragikumával. Görög Ilona elmegy halott kedveséhez, és sírva borul ravatalára. És itt következik a feltámadás csodája. A legény felpattan a ravatalról: az igazi szerelem erősebbnek bizonyult a halálnál. A fonó népe összeboronálja, “egybeénekli” a fiatalokat. Ez a jelenet, mint az igaz történet előképe, jóslatszerűen mondja ki a tanulságot: a jó ügynek diadalmaskodnia kell.

A nagy tetőpont, a játékbeli játék boldog fináléja után újabb mélypont következik: a reális élet félelmeinek visszatérése. A Kérőt elfogták a fegyveres üldözők, bilincsbe verve elvezetik. Ekkor a falubeliek összefognak, hogy felderítsék az igazi tettes kílétét: meg is találják a fonóházban, a maszkos legények között lapulva. A zsandárok őt is elviszik.

Mi az a szerkesztési mód, melyet Kodály klasszikus törvényként követett darabjában? A teljes műben érvényesül az alapeszme folyamatossága, ennek van alávetve minden egyéni sors. Megvalósul továbbá a hely és az idő klasszikus egysége. A cselekmény egyetlen napon történik, egy erdélyi magyar falu egyetlen házának mikrokozmoszában. Nem maradhat el a katarzis sem, mint a drámai kibontakozás eszköze: a szenvedés, a megrendülés okozta megtisztulás, mely méltóvá tesz a boldog beteljesedésre. Klasszikus megoldásként jelentkezik a drámai jelenetek tartalmi kontraszthatása: a tragikus, lírikus és szatirikus elemek hirtelen váltakozása. De görög mintára vall a kórus szerepe is – az énekkaré és a tánckaré – a drámai szál továbbszövésében. Ez a kórus nem epizódszereplő: reflektál, kommentál, illusztrál, szentenciát mond ki; a közösség véleményeként, felnagyítva mutatja meg a darabban megütköző indulatvonulatokat. Van szava a tragikum, de a játék és az öröm kifejezésére is.

A darab szerkezete hármas tagolódású. Hat-hat jelenetből expozíciószerű és reprízszerű két főrész épül, ezek fogják közre a jóslatszerű középrészt, a játékot a játékban: Görög Ilona balladáját. Mind az expozíció, mind a repríz tartalmaz búcsújelenetet, scherzót, keservest és pantomimot; az expozíció, mindezeken túl, egy zenekari bevezetést, a repríz nagyszabású kórusfinálét.

Mennyiben kapcsolódik a Székely fonó a magyar történelmi opera hagyományához? Annyiban, hogy mint amaz, a szabadság vagy rabság, élet vagy halál alternatívájáról szól. Ehhez Kodálynak nem volt szüksége, hogy konkrét történelmi részletekkel pepecseljen. Aki a mű történelmi szálait akarná követni, annak elegendő útbaigazítást ad a műfajt meghatározó, itt most magyarra fordított német alcím: Magyar életkép Erdélyből.

S hogy a mű klasszikus görög inspirációja nem az utókor önkényes beleérzése, arra nézvést hadd utaljak Kodálynak egy további enigmatikus eljárására. Arra, hogy a mű szentenciáját kimondó rész címe: Görög Ilona balladája. A XVI. századi görög–magyar hagyomány folytatója lenne? A trójai Heléna kései reinkarnációja? Emlékezzünk, mit írt Kodály: “Viharos századok elhallgattatták a »Trója nótájá«-t. Káprázatos elgondolni, mi lett volna belőlünk, ha Árgirustól Arany Jánosig töretlenül folytatódik a vonal!”

Hadd idézzem végül újra Bartókot, aki Kodálynak egy másik fő művét e szavakkal jellemezte: “magyar parasztzene nélkül ilyen kompozíciók nem jöhettek volna létre. (Igaz viszont, hogy Kodály nélkül sem.)”⁹

1 Hungarian Music. American Hungarian Observer, New York, 1944. június 4. 3., 7. Kötetben: Béla Bartók Essays. Ed. Benjamin Suchoff. London, 1976. 393–396. Magyarul Barna István és Várnai Péter fordításában: Bartók összes írásai, I. Szerk. Szőllősy András. Budapest, 1967. 758–761. – Az idézett részt, a fenti magyar szöveg egyes szavainak falhasználásával, a magam fordításában közlöm.

3 Kodály Zoltán: Erkel és a népzene. Rádióelőadás. Visszatekintés. 3. kötet. 409.

4 E nemzetközi operatípusnak legteljesebb összefoglalása Kroó György munkája: A “szabadító” opera. Budapest, 1966. – Beethoven hatását a magyar zenei fejlődésre lásd Bónis Ferenc tanulmányában: Hősiesség és szabadságvágy: Újabb adatok Beethoven és a magyar zene kapcsolatához a szerző Mozarttól Bartókig című kötetében. Budapest, 2000. 43–51.

6 Bónis Ferenc: Mónár Anna, Kodály színpad nélküli monodrámája; a szerző idézett kötetében, 307.

9 Bartók Béla: A parasztzene hatása az újabb műzenére (1931). Bartók összes írásai, I. 679.

“Hogyan élnek, illetőleg éltek valaha a népballadák a székelység körében? – kérdeztem az Ószékely népballadák című kötetem bevezető tanulmányában. – Erre a kérdésre azért nem könnyű a válasz, mert különösen a régi gyűjtőket kizárólag maguk a balladák érdekelték, és az ezernyi összegyűjtött szöveg, majd később dallamaik mellett szórványosan, úgyszólván véletlenül figyeltek fel a előadásukra, általában életkörülményeikre.”¹

Ez a megállapítás a moldvai balladákra még hangsúlyozottabban érvényes, kétségtelenül azért, mert a moldvai folklórgyűjtés történetében, miként annyi eset bizonyítja, a gyűjtők többnyire titokban, az egyházi és világi hatóságok elől bujkálva, máskor azoktól tiltva vagy kiutasítva végezték munkájukat. Ilyen körülmények között sietségükben elsősorban a szövegek és dallamok minél gazdagabb lejegyzésére törekedtek. Sem idejük, sem a nehéz gyűjtési körülmények nem engedték, hogy például a balladák életét nyomon kövessék, erről jegyzeteket készítsenek, majd adatgazdag tanulmányokat, cikkeket közöljenek. Ilyen adataink, sajnos, nincsenek.

Ha leszámítjuk az egyházi és világi hatóságok által támasztott akadályokat, vagy ha ilyen akadályok nem mindenütt adódtak, akkor sem volt könnyű megteremteni az énekeseknek azt a készségét, amely minden jó folklórgyűjtés feltétele. Emlékezzünk vissza, hogy minekutána az 1840-es évektől a legelső csángó népköltési gyűjtő, Petrás Ince János elődei “több mint száz évek előtt” Forrófalván éltek, gyermekkorát maga is ott töltötte, majd papként oda tért vissza, Döbrentei Gábor kérdésére először mégis azt válaszolta, hogy az “istenes” templomi énekeken kívül “mulattató énekeket nem ismernek”.² Tanulságosabb a “hivatásos” népzenekutató Veress Sándor esete is, aki 1930-ban kellő tudományos felkészültséggel, kizárólag folklórgyűjtés céljából indult Moldvába: “Emlékszem, gyűjtőutam első állomásán, Klézsén, mely a legrégibb moldvai magyar falvak egyike, egy teljes hétig kellett tétlenül lődörögnöm. Már-már továbbmentem volna, ha nem ismerem Klézse egykori kiváló magyar papjának, Petrás Jánosnak gyűjtését és közléseit, melyeknek gazdagságából arra következtettem, hogy itt még feltétlenül nagy dallamanyagoknak kell lenni. Mint aztán kiderült, volt is, csak nehezen lehetett hozzáférni. Sőt, a szomszédos Somoskán, mely klézsei település, Bodó Gergelyné 70 éves öregasszonytól vettem fel azután gyűjtésem legszebb három balladáját.”³

Csűry Bálint szép fogalmazása szerint az bizonyos, hogy “a moldvai magyaroknál a nyelvnek, néphagyományoknak igazi letéteményese és őrzője a nő. A férfi beszédén, ki a világgal állandóan érintkezik, megérzik a vegyesnyelvűség, a nők beszédén nem. A nők őrzik és tartják fenn a népköltési hagyományokat is. Ha nótát, mesét kérdez az ember a férfiaktól, a lányokhoz meg az asszonyokhoz utasítanak. Viszont a katonáskodás révén a régi nótakincset a férfiak frissítik fel újakkal. Sok olyan nóta terjedt el újabban, melyeket a moldvai magyar fiúk azoktól a székely fiúktól tanultak el, kikkel egy ezredben katonáskodtak.”⁴

Régi tanulság, hogy a folklórgyűjtők kedvelt adatközlői a leányok és az asszonyok. Meggyőző példa, hogy most megjelent, Csángó magyar népballadák című összesítő válogatásomban a 216 ballada énekesei közt, ha nevük fel van tüntetve, mindössze 15 (!) a férfi, pedig nem szándékoztam őket háttérbe szorítani.

Ha a folklórhagyományok őrizői elsősorban a nők, akkor magától értetődik a hagyományok rendkívüli régisége, miként Veress Sándor is fejtegette, részben Csűry megfigyeléseit is pontosítva és megerősítve: “Egész népzenéjük feltűnően régies. Az ősi, gazdagon cifrázó, rubato előadási mód teljes virágzásban él. Nemcsak az öregek, hanem a fiatal leánynemzedék is tudja. Sőt, ezek az előadásmód régiségének olyan ősi fokát őrizték meg, amely – Bartók Béla megállapítása szerint – már csak »a románoknak hasonlóan gazdag cifrázatú parlando rubato dallamaiban« észlelhető, ahol az »ősritmus-séma modifikálása és az ornamensek annyira állandóak, hogy például több személy egyszerre történő előadásában is szinte hajszálnyi pontossággal egyezik ritmus és ornamentika versszakról versszakra«.⁵ Ugyanezt figyelhettem meg köztük is, mikor több fiatal 17–18 éves leány énekelt egyszerre, egyformán cifrázva egy-egy rubato melódiát. […] Szinte kézenfekvő a gondolat, hogy ahol a régi magyar stílus még ilyen elevenen él és ennyire betölti egész népzenéjüket, az új stílus nem verhetett mélyebben gyökeret. Nem is nagyon hallani ilyen nótát, és ha akad is egy-egy, az nem integráns része zenéjüknek, mert mindig szorosan egy-egy személyhez van kötve. Így a forrófalvi legényektől vettem fel néhányat, akik a katonaságban együtt szolgálván székely fiúkkal, tőlük tanulták. Azok a férfiak is tudnak egy-egy katonanótát, akik a háborúban nálunk jártak, vagy magyar foglyokkal érintkeztek; de érdekes, hogy az asszonyok, leányok, népszokásaik konzervatív megőrzői, ezeket nem vették át, és szigorúan megmaradtak a maguk egységes, ősi stílusánál, szinte mondhatni, immúnisak az új stílussal szemben.”⁶

Jó fél évszázaddal később, sokszorta több gyűjtés alapján, Jagamas János is megerősítette a fentieket: “Az adatokból úgy látszik, hogy Moldvában az új stílus vagy nem, vagy csak szórványosan létezhetett az első világháború előtt. A már előforduló dallamok többsége talán 30, legfeljebb 35 évvel ezelőtt kezdett beszivárogni Erdélyből. […] Annyi bizonyos, hogy több helyen ma még gyökértelen. Tudomásunk szerint a Kárpátoktól keletre lakó csángók többségének népzenéje képviseli a magyar népzenének azt a dialektusát, amely a legjobban eltér a többitől, és amelynek egyik fő sajátossága az új stílus dallamainak ma még csekély mennyiségével szemben a réginek nagy többsége és virágzása.”⁷

2. A legkiválóbb csángó balladaénekesem, akitől szerencsésen gyűjtenem sikerült, az akkor 36 éves, rácsilai illetőségű Demeter Antalné Jánó Anna volt. 1956-ban vele beszélgetve értettem meg, hogy számára a tragikus balladák éneklése – és bizonyára mások számára is – milyen lelki megterheléssel jár. A Két rab testvér balladáját⁸ három-négy évvel korábban tanulta szomszédasszonyától, Simon Péter Péterné Bráz Erzsébettől. Azóta nagyon sokszor énekelte otthon ülő télidőben, mindennap, néha még kétszer is, két kislányának és férjének; tágabb körben a látogatóknak, valamint a guzsalyasok résztvevőinek. Amíg tanulta és gyakorolta, mindig megsiratta, s később is nemegyszer, amíg megszokta. “Ojan paraszt vótam, annyit síram. Sírtak a leánkák es, aztán nem hatták, hogy fújjam.” A férje is megharagudott miatta, és megtiltotta, hogy a családban énekelje. Amidőn az Ifjú leány, kegyes balladáját gyűjtöttem tőle,⁹ leánykái jelenlétében nem akarta elénekelni, hogy ne sírjanak. A nagy hegyi tolvaj eléneklése után¹⁰ kimerültségére hivatkozott: “Jaj, fáj a fejem, mind törekedtem.” A Szegény Szabó Erzsit¹¹ “csudálom, hogy tudom elfújni, mennyit sírtam az ilyenyekvel. Most megszoktam.”

3. Nemcsak a moldvai csángó, hanem az egész magyar balladaéneklésre vonatkozó egyik legjelentősebb felfedezés a balladarögtönzés. Hogyan vettem észre?

Folklór Archívumunk moldvai magyar gyűjtései közt a népballadákat rendezve-tisztázva néha ugyanazon énekes ugyanazon balladájának több szövegváltozatára találtam. A változatsor úgy keletkezett, hogy a gyűjtő a dallammal együtt természetesen a ballada szövegét is elejétől végig leírta. E hallás utáni lejegyzést gyakran a fonográffelvétel követte, vagyis a fonográfhenger az illető ballada szövegét most már másodszor rögzítette. A fonográffelvétel néha azonnal a hallás utáni lejegyzést követte, tehát a két szöveg létrejöttét csak percek választották el egymástól, máskor viszont a felvételre, műszaki körülmények folytán, csak napokkal később, sőt esetleg hónapok múlva: egy következő gyűjtőút alkalmával kerülhetett sor. Tudvalévő továbbá, hogy működésének első éveiben Archívumunk még nem használt magnetofont, amidőn viszont a gyűjtők magnetofonnal kezdtek dolgozni, utólag e tökéletesebb műszerrel a korábbi esztendők legszebb, legértékesebb eredményeit is igyekeztek újból megörökíteni. Így számos olyan ballada került magnetofonszalagra, amelyről korábban már fonográffelvétel készült, s amelynek hallás utáni lejegyzésével is rendelkeztünk. Nagy ritkán az is előfordult, hogy valamelyik gyűjtő történetesen nem tudott elődje munkájáról, s ismét lejegyezte ugyanazt a balladát, miáltal szintén egy új szöveg adódott.

Miben hasonlóak? Mit sem változik fölépítésük-szerkezetük, s a cselekményük sem – viszont azonnal föltűnik, hogy más meg más a terjedelmük. Annyira más, hogy a különbség a 2:1 arányt is elérheti. Ez az eltolódás egyáltalán nem úgy adódik, hogy az egyik szöveg teljes, a másik meg töredékes, sőt még azt sem mondhatni, hogy a rövidebbikből az énekes bizonyos részeket kihagyott volna. A különbség magyarázata abban rejlik, hogy a nagy terjedelmű balladaszövegeket a kiváló csángó népi előadók rögtönözni szokták: ugyanazt a balladát még akarva sem tudnák kétszer szó szerint megismételni. Az egyenlő szótagszámú (izometrikus) szövegsorok és a strofikus versszakszerkezet állandó zárt formai keretei között az előadás során az énekes mindenik alkalommal más meg más módon fűzi fonalra a szövegsorokat meg félsorokat: egyszer ráérősen ismételgeti vagy egymásba fonja-akasztja őket, máskor viszont ismétlés nélkül, sietősen pergeti egyiket a másik után. A vissza-visszatérő motívumokat is vagy újra meg újra hiánytalanul előadja, vagy csak bizonyos mozzanatokat idéz belőlük, és rövidít, hogy a cselekmény gyorsabban gördüljön.

Tévedés volna a fentiekből arra következtetni, hogy két ilyen szövegváltozat párhuzamosan egymás mellé állítva csak azért különböző terjedelmű, mert az énekes az egyik esetben többször, a másikban viszont kevesebbszer ismétel meg szövegsorokat és félsorokat. Ne feledjük, hogy a szövegformulák is csak annyira-amennyire vannak kikristályosodva: legtöbbjük nem állandó, nincs megmerevedve. Ismétlésük nemcsak szó szerinti, hanem rögtönzött, tehát variáló is lehet; a tehetséges, alkotó énekesek előadásában gyakorta variáló szokott lenni. Ezenkívül észrevehető, hogy az előadó a ballada egyes részleteit egyik alkalommal aprólékosan, finoman kidolgozza, máskor viszont csak átsiklik fölöttük, és más mozzanatokat állít előtérbe, anélkül hogy ezáltal a cselekmény csorbulna vagy lényegesen megváltoznék.

Miután a fönnebb említett szövegváltozatok összehasonlítása alapján a rögtönzés néhány jelét így elméletben fölismertem, arra törekedtem, hogy a gyakorlatban, a terepen is megbizonyosodjam felőle. Azt a célt tűztem magam elé, hogy az alkalomszerűen adódott szövegváltozatok helyett egyazon énekes ugyanazon balladáját különböző időpontokban újra meg újra le kell jegyezni. A lejegyzést napok, hónapok, évek múlva is megismételni, hogy az így nyert változatsorok összehasonlítása, elemzése útján a rögtönzésre, és általában népköltészetünk életére, fejlődésére vonatkozóan adatokat lehessen gyűjteni, következtetéseket levonni.

1956. december 11-én este a Bákó környéki Lészpeden guzsalyasba mentem, hogy előzetes megállapodásunkhoz híven két kiváló énekes asszonytól, az 53 éves Fazekas Péterné Deák (Vilhem) Ilonától, valamint a 46 éves Simon (Péter) Péterné Bráz Erzsébettől az előbb körvonalazott módszer szerint balladákat gyűjtsek. Hangsúlyozandó, hogy e két asszony már jól ismert és kedvelt, sőt gondolkodásukhoz igazodva azt is a lehető legpontosabban megmagyaráztam nekik, hogy ezúttal miért jegyzem le többször egymás után ugyanazt a balladát.

Vilhem Ilona elénekelte, s én leírtam a Szolgalegény halála című balladát.¹² Egy szusszanásnyi idő múlva másodszor is elénekeltettem. Ezután néhány percnyi szünet következett, hogy az énekes kipihenje magát, s közben beszélgettünk. Az aszszonyok előhozták, hogy vagy négy évvel korábban, búzaéréskor Farkas István is a kútba zuhanva lelte halálát, akárcsak a szolgalegény a balladában; derék fiú volt, épp akkor jött haza a katonaságtól. Kérdeztem, hogy erről nincs-e ének? Nincs, Farkas Istvánról a faluban soha senki sem énekelt. Bráz Erzsihez fordultam, aki a szerencsétlenség részleteit – miként észrevettem – a legjobban ismeri, és kértem, hogy a szolgalegény balladájának mintájára próbálja elénekelni Farkas István szomorú történetét is. Erre ő, minden további biztatás vagy bármilyen előkészület nélkül, figyelmes várakozásunk közepette, a szolgalegény mindössze két versszaknyi, tehát 8 sornyi, kétszer hallott balladájának még fülében csengő dallamára 17 versszakban, vagyis 68 sorban énekelte el Farkas István kútba esésének történetét.

Vajon miként sikerülhetett az énekesnek egyetlen sor híján mindenik esetben hibátlan nyolc szótagú szövegsorokat rögtönöznie? Felhívom a figyelmet arra az egyéni szerkesztési eljárására, hogy gyakorta használt néhány egytagú szót: a már határozószót 7, az én személyes névmást 13, különösen pedig a jaj indulatszót 21 alkalommal. Prózai fogalmazás esetén az elsőt és a másodikat többször, a harmadikat pedig szinte mindenikszer mellőzni lehetne, ő azonban éneklés közben szövegpótlónak használta azokat, miáltal a szótagszámot nyolcra kerekítette. Noha e szavak, prózai fogalmazáshoz viszonyítva, a kelleténél gyakoribbnak látszanak, elhelyezésük mind nyelvtani, mind tartalmi szempontból hibátlan. Legfeltűnőbb természetesen a jajok sokasága, nagy számuk azonban talál a ballada komor hangulatához. S mivel ezzel az indulatszóval a többi rögtönzött csángó népballadában is találkoztam, aligha tévedés megállapítani, hogy rögtönzés közben az énekesek éppen a jajt használják leggyakrabban a szótagszám kiegészítésére.

Példaként álljon itt a ballada két első versszaka:

Az énekes másik szembetűnő szerkesztési-alkotási módszere a szövegsorok szó szerinti megismétlése, miként erre fönnebb az 1–2., valamint a 18. versszakban is láttunk egy-egy példát. Ez az eljárás, miként tudjuk, a népköltészetben nagyon régi és világszerte általános. A magyar folklórban ma már szórványos ugyan, de épp a moldvai csángóknál még napjainkban is fölöttébb gyakori. Nem idetartozó feladat most e hagyomány eredetét kutatni és magyarázni, az adott esetben azonban nyilvánvaló, hogy Bráz Erzsi a sorokat nem ok nélkül ismételgette: a rögtönzés hevében nehéz lett volna mindenik esetben új szövegeket fogalmaznia, szó szerinti ismétlés közben viszont ideje volt a következő szövegsoron gondolkodni. E gyakorlati cél magyarázza, hogy nem rendszeresen, hanem alkalmilag ismételt, vagyis egy-egy sort, ha szükségét látta, bármely versszakban és a versszakok bármelyik részében megduplázta.

A ballada elhangzása után a jelen lévő asszonyok nyomban élénk beszélgetésbe kezdtek. Megjegyzéseik közvetlenül ugyan nem, de közvetve mégis Bráz Erzsi rögtönzését illették, mert szó szót követve, Farkas István halálos balesetének olyan újabb körülményeit és részleteit elevenítették föl, amelyeket a balladában szintén említeni lehetett volna. Ezt a beszélgetést mentire hagytam, amíg mindenki elmondotta emlékeit-észrevételeit, majd Bráz Erzsi pihentetése végett Vilhem Ilonával harmadszor is elénekeltettem és leírtam a szolgalegény halálának balladáját.

Ezután ismét Bráz Erzsihez fordultam, aki kérésemre Farkas István balladáját, körülbelül fél órával az első változat elhangzása után, másodszor már 36 versszakban, 144 sorban adta elő.

Kérésemre Kallós Zoltán, aki Lészpeden tartózkodott, három hét múlva, december 31-én harmadszor is begyűjtötte e balladát. Bráz Erzsi elmondotta, hogy noha közben egyszer sem énekelte, de gondolatban többször is foglalkozott vele. Ez meg is látszott, mert a ballada ezúttal 68 versszakra, azaz 272 sorra növekedett.¹³

A tanulságokat röviden összefoglalva: az énekes a terjedelem növelését most is ugyanazzal a háromféle eljárással valósította meg, mint a második alkalommal. Megint olyan újabb személyeket, eseményeket iktatott be, amelyeket sem először, sem másodszor nem említett. Másrészt egyes mozzanatokat, amelyeket először vagy másodszor csak futólag említett, illetőleg kevésbé részletezett, most terjedelmesebben dolgozott ki. Végül harmadszor: a balladaszöveg növeléséhez a sorok megismétlésével is tetemesen hozzájárult.

A rögtönzésnek s közben a terjedelem növelésének az énekesek is tudatában vannak. Visszatérve Demeter Antalnéhoz, már a Két rab testvér éneklése közben észrevette, hogy “ahol legszebb lett lenne, ott nem mondták ki”. Ezt jelezte is Bráz Erzsinek: “Hagyja el, met én még teszek belé. – Ha tudsz, tégy. – Mikor magamra vótam, akkor aztán tettem belé. Örökké azt kerestem, hogy ne legyen ojan, mint a másé.” Íme, rögtönzés közben az énekesek becsvágya, hogy balladájuk ne hasonlítson másnak a balladájához. És ugyanerről a balladáról egy következő alkalommal: “Mikor kezdtem fúni, sok hejt gondoltam, hogy még e találna belé, a másik [találna belé]; sok helyt tettem belé még. Hányszor elfuom, annyiképpen fuom.” Ugyanezt hangsúlyozta Rajeczky Benjamin egyik énekese is: “…a típushoz hű, de amellett fölényes szabad előadás jellemzésére sohasem felejtem el Demséné szavait egy sűrűn váltakozó sorról: »Ha tízszer kérdi, tízfélen mondom.«”¹⁴ A rögtönzés gyakorlatát másfelől értelmezte Miklós Gyurkáné, Kallós énekese: “Ragadnak essze az énekek. Egyik indul a másik után. Én kendnek, ha kell, hosszú nap elénekelek, s mégsem végzem el.”¹⁵

“Hányszor elfuom, annyiképpen fuom”; “Ha tízszer kérdi, tízfélen mondom”: a sok kínálkozó példa közül Kallós gyűjtésére hivatkozom, aki A hajdúktól meggyilkolt leány balladáját hatszor jegyezte le Klézsén a 73 éves Petrás Györgyné Farkas Rózsától, oly jelentős különbségekkel, hogy közülük kettőt is beillesztettem Csángómagyar népballadák című válogatásomba,¹⁶ mintha két külön személy énekelt volna. Még egy hasonló példa van a kötetben: Demeter Antalnétól Az elrabolt leány balladájának két egyéni változata.¹⁷ Bár nem párosan, de néhány további sikerült rögtönzés is van a válogatásban, így például Az eladott feleség,¹⁸ valamint A török rabolta és hazatért leány.¹⁹

A megjelent gyűjteményeket és a kolozsvári Folklór Archívum kéziratait is átnézve így próbáltam összefoglalni a balladarögtönzés tanulságait: “A csángók közt még ma is gyakori szokás az egyéni balladaelőadás; ebben sok előadónak oly nagy a gyakorlata, valamint a gyakorlattal kifejlesztett tehetsége, hogy képes bármely tragikus eseményről epikus éneket rögtönözni, sőt – ugyancsak rögtönözve – például a népmesét is verses formában előadni.²⁰ Az egyéni előadásnak és rögtönzésnek két meghatározó műfaji következménye van. Először: a szöveg nem állandósul, hanem előadásról előadásra módosul és alakul. Egy terjedelmes balladát még ugyanaz az énekes sem képes szóról szóra megismételni, ha pedig az így nyert egyéni változatokat összehasonlítjuk, mind szövegezésükben, mind terjedelmükben jelentős különbségeket találunk. Másodszor: a balladára jellemző (és kötelező) drámai tömörség helyett a csángó szöveg epikusan és lírikusan részletező, miáltal terjedelme aránytalanul megduzzad; vannak olyan csángómagyar balladák, amelyeknek hossza nemcsak sorokban, hanem versszakokban számítva is másfél száz körül mozog. […] Kivételektől eltekintve a csángó balladák nem egyenként, hanem egészükben nem jutottak el addig a kristályos formáig, amely a székely balladákat még a gyűjtések kezdetén, több mint száz évvel ezelőtt jellemezte. Ilyenformán ha a folklór történeti fejlődésének hagyományos törvényeiben gondolkozunk, a csángó ballada évszázadokkal elmaradt a székely ballada mögött – azaz évszázadokra volna még szüksége ahhoz, hogy a székely balladák minőségében kikristályosodjék. A »Gutenberg-galaxis« teljében azonban, vagyis jó fél évezreddel a könyvnyomtatás feltalálása után, sőt a »Faraday-galaxis«-nak, vagyis az emberiség könyvkorszaka után egy távközlési (telekommunikációs) korszaknak a küszöbén a csángó ballada már nem járhatja végig a székely ballada útját.”²¹

Három év múlva Vargyas Lajos a csángó balladarögtönzés tanulságait a magyar balladakutatás számára így összegezte: “…a székely balladakincs szivárgott át hozzájuk, és vagy töredékesen, vagy bizonyos esetekben jobban megőrizve maradt fenn. Nagy különbséget jelent azonban nálunk, hogy egyes moldvai énekesek mintha nem is tudnának a balladai stílusról, valami különös bőbeszédűséggel rögtönöznek bele a másutt tömör szövegekbe teljesen fölösleges apró részleteket. […] 70-80 versszakra is felduzzasztanak néha egy-egy történetet, különösen olyan balladákat, amelyek csak Moldvában ismeretesek, tehát nincs a székely változat hagyományának megkötő ereje. De néha elterjedt székely balladával is így bánnak. […] Ugyanakkor ez az énekes és más is, aki hasonló stílusban oldja fel a balladát, éneklésmódjában olyan magas fokon él a régi énekstílus előadási művészetével, hogy nem lehet egyszerűen egyéni ízléshibának tudni be az ilyen változatokat. Minthogy az ilyen rögtönzés a legrégiesebb életű moldvai falvakból való, csak arra gondolhatunk, hogy ott nem élték át eléggé – vagy egyáltalán nem – a balladai stílust. Ők még a ballada stílusforradalma előtt élnek. […] Moldva tehát a különleges régiségek fenntartása mellett sok román átvétellel és a balladai stílus feloldásával is kitűnik a magyar anyagban, de attól el kell választani mindazt, ami nem igazán balladai vonás a hagyományokban.”²²

Vargyast megelőzve a csángó epikus költészet történelmi helyzetét Katona Imre már 1969-ben “ballada előtti” állapotának nevezte.²³

Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a felsorolt adatokaink kizárólag a rögtönzött balladákra vonatkoznak, és nem érintik a kristályosodási formákba átment vagy átmenő balladákat, a csángómagyar balladaköltészetnek szintén jelentős részét. A rögtönzés is egyike a csángó népköltészetben megőrzött régiségeknek, ritkaságoknak és sajátosságoknak. A magyar folklórgyűjtés kezdeteitől napjainkig kizárólag néhány moldvai csángó faluban lehetett és lehet (másfelé pedig sehol sem lehetett és soha többé nem lehet) epikus énekek rögtönzését hallani. A rögtönzés tehát egy olyan érték, amely színezi és gazdagítja nemzeti balladaköltészetünket.

4. Sehol a magyar folklórterületen nem ismertük akár a közelebbi-távolabbi múltban, akár napjainkban azt a kétszemélyes balladaéneklést és rögtönzést, amelyről Kallós Zoltán tudósított: “Klézsén gyűjtve alkalmam volt egy másik, a Rózsa néniénél régiesebb rögtönzési formát is megismerni, azt, amikor két énekes énekel egyszerre, és mindkettő rögtönözve. Az éneklés ilyenkor részben felváltva történik. Minden dallamkezdéssel, vagyis új versszakindításnál az egyik énekes hamarabb belevág az énekbe, s amíg társa lemarad, kitartva a végső hangot, addig előre mondja a közben rögtönzött szöveget. Így aztán hol az egyik, hol a másik indít hamarabb; váltakozva rögtönöznek. Ez a magyarázata annak is, hogy énekléskor az énekesek minden sort megismételnek. Ezalatt van idő gondolkozni, az eseményt továbbfejleszteni, rímbe szedni a szöveget, amelyben a mértéket a dallam adja. Két öregasszonyt ismertem, akik sohasem akartak egymás nélkül énekelni. Sajnos, mire magnóra tettem szert, mindkettő meghalt, s így éneklésmódjuk hiteles megörökítése elmaradt.”²⁴

Kár, hogy egy tapasztalt gyűjtő, tekintettel a szokás páratlan magyar ritkaságára, sőt teljes ismeretlenségére, ezt a szerencsés megfigyelést elmulasztotta maradéktalanul kamatoztatni. Minimális kíváncsisággal: mi volt a két öregasszony neve, mikor és hány évesen haltak meg? Családjukban, rokonságukban, közelebbi-távolabbi környezetükben azok, akik balladaéneklésüket bizonyára többször vagy sokszor meghallgatták, a személyes élmények hatása alatt valószínűleg tudtak volna olyan részletekre is emlékezni, amelyek árnyalták, gazdagították, sőt megsokszorozhatták volna ismereteinket. És az is sajnálatos, hogy a szokás végleg kihalhatott, sőt feledésbe merült, mielőtt egy gyűjtő bárhol Moldvában alaposabban megfigyelte és leírta volna.

Kallós nem említi, hogy ez az éneklésmód mennyire emlékeztet a runók, a finn Kalevala-énekek néhai előadásmódjára, amint erről egy régebbi meg egy újabb magyar leírást is idézhetek. Spur Endrétől olvashatjuk az 1920-as évek végén: “Minden finn falunak megvannak a maga énekesei. Jellemző, hogy a népénekesek, ha nagy társaság is van együtt, rendszerint csak ketten énekelnek: az előénekes, aki egyszersmind a költő szerepét is betölti, és az úgynevezett segítő. A Kalevala-éposz töredékei ilyen népi énekek alakjában éltek szanaszét a finn nép ajkán. Még ma is több helyen megtalálhatók nyomai. Ez az éneklés a maga külsőségeiben is eredeti. A két énekes rendszerint szembeül egymással, egymás kezét fogva. Komoly, gondolkozó arcot vágnak, majd belefognak az énekbe, miközben felsőtestüket lassan, ritmikusan előre-hátra mozgatják, mintha a fejüket akarnák összeértetni. Az előénekes kezdi, a másik sornál belevág a segítő is, és átvéve a szót folytatja, mialatt az előénekes a következő sorra készül, amelyet azonnal megszólaltat, mihelyt a segítő abbahagyja.”²⁵ Hasonlóan írt a kolozsvári Kalevala-fordító Nagy Kálmán is az 1970-es években: “A runók előadása úgy történt, hogy a két előadó egymással szembeült, kezüket összekulcsolták, s a ritmusnak megfelelő lassú, ingó testmozgással énekelni kezdtek. Egyikük (az énekes) énekelt egy sort, ebbe a másik (a kísérő) az utolsó szótagoknál bekapcsolódott, majd egyedül újraénekelte a sort, amíg az énekes a következő soron gondolkozott.”²⁶

Az idézett szerzők nem hangsúlyozzák, hogy a második énekes az előénekes szövegeit általában nem szó szerint, hanem variálva (változtatva) szokta megismételni, miáltal a sorpár úgynevezett gondolatpárhuzamot alkot. A két énekes költői tehetségének és gyakorlatának megfelelően a hallgatók egész sorozatnyi egymást követő gondolatpárhuzamban gyönyörködhetnek, sőt az egész Kalevalában elég ritka az a sorpár, amely ne gondolatpárhuzam lenne. Már az eposz legelső hat sora is három gondolatpárhuzam, Vikár Béla fordításában:

A folytonosan ismétlődő gondolatpárhuzamok, vagyis mindenik sorvariáló megismétlése eredményezi, hogy a Kalevalát a maga több mint 22 ezer verssorával a “legbőbeszédűbb” népeposznak szokás tekinteni.

Finnugor örökség lehet-e a két klézsei öregasszony éneklésmódja? Kétségtelen, hogy a magyar népköltészetben a sorismétlések és a gondolatpárhuzamok rendszere sehol sem oly gazdag és szövevényes, mint a csángó folklórban. Vajon ez a gyakoriság nem a néhai kétszemélyes éneklés emléke, maradványa? Honkereső vándorlásaink során háromezer évvel ezelőtt váltunk el a finnektől; egy emberélet távlatában tengernyi ez az idő, de a néphagyományban, mint annyi példa igazolja, áthidalható; gondoljunk a nyelvrokonságra. Annál is inkább, mert Klézse és környéke a magyar folklór legarchaikusabb elemeit őrzi, és ha valahol, akkor itt a legvalószínűbb, hogy ilyen ősi hagyományok rohamosan fogyatkozva, sőt az eltűnés határán napjainkban talán épp itt hunyjanak ki.

1 Ószékely népballadák. Összesítő válogatás Faragó József gondozásában, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel. Buk.–Kvár., 1998, 47–48.

2 Döbrentei Gábor kérdései s Petrás Incze feleletei a moldvai magyarok felől. Tudománytár, XII. (1842) 89.

3 Veress Sándor: Népdalgyűjtés Csángóföldön. Énekszó, IV. (1937) 434.

4 Csűry Bálint: Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Múzeum, XXXVI. (1930) 172.

6 Veress Sándor: Népzenei gyűjtés a moldvai csángók között. Ethn. XLII. (1931) 133–134.

8 Csángómagyar népballadák. Összesítő válogatás Faragó József gondozásában. Bevezető tanulmánynyal és jegyzetekkel. Kvár., 2002. 367–368: 47a. Bíró János, Bíró Katalina.

9 I. m. 330–332: 41a. Ifjú leány, kegyes.

12 E balladatípus egyik változatát lásd Moldvai csángó népdalok és népballadák. Szerk. Faragó József és Jagamas János. A zenei anyag összeállításában részt vett Szegő Júlia. Buk., 1954. 181: 30. Szolgalegény halála.

13 Mindhárom változatot lásd Faragó József: Farkas István balladája (1958) in Balladák földjén. Válogatott tanulmányok, cikkek. Buk., 1977. 286–327.

14 Ismeretlen moldvai nótafák. Csángó falvak énekközlőinek szöveg- és dallamkincse. Szegő Júlia gyűjtése. Válogatta és szerkesztette Tari Lujza. Szakmailag ellenőrizte és a bevezetőt írta Rajeczky Benjamin. Bp., 1988. 6.

15 Új guzsalyam mellett. Éneklettem én özvegyasszony Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa… Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Kallós Zoltán. Buk., 1973. 6.

20 Balladák könyve. Élő hazai magyar népballadák. Kallós Zoltán gyűjtése Szabó T. Attila gondozásában. Buk., 1970. 593–614: Balladák meseváltozatai.

Pomáz felé utazom a HÉV-en. Nem az ablak előtt elvonuló tájat figyelem: Pierre Loti húszas évekbeli útleírását olvasom. Ezt írja a “halhatatlan” (mert akadémiai tag), francia író: egy értelmes európai, a maga fogalomkészletével, egyszerűen képtelen befogni Perzsia vad szépségét. Az öböl partján kezdődő perzselő sivatagot. A lehetetlen színekben pompázó hegyeket. (Meredek kaptatóikat ráadásul lóháton kell megmászni.) A különleges fényjátékot a kősivatagokban, amelyek lépcsőzetesen 2500 méter fölé emelkednek. A karavánszerájokat. Az asszír reliefeket idéző férfiakat. A talpig fekete fátylat viselő, arcukat sohasem mutató nőket. A patavájta ösvények mentén kialakult civilizációt. A boltívek homályában lüktető várost, Shirázt. A makedón Nagy Sándor által elpusztított, grandiózus Perszepoliszt és a földből kiálló, félig megégett, több mint 2300 éves cédrusgerenda máig zengő üzenetét…

Javaslatomra visszafelé indulunk el az Életfolyamon. Első zuhogó az áttelepedés. Őt hallgatva sandán arra számítok, hogy útközben önkéntelenül is felbukkan majd az a szó, kifejezés, metafora vagy kép – magyarán: Ige –, amely éles fénnyel világítja meg homályló tudatom mélyén az innen-onnan összekapart, nem igazán kristályos információhalmazt, amit a csángókról akarva-akaratlanul összehordtam.

– Először 1990 júliusában jöttem ki Magyarországra. Domokos Pál Péter bácsi születésnapját ünnepelték, és vagy húsz, népviseletbe öltözött csángót hívtak meg, az egyik én voltam. Nekem épp abban az évben került a kezembe Péter bácsi Rezeda című gyűjteménye. Grafikákat rajzoltam melléje, és elhoztam ajándékba. A mai napig megvannak. A lánya vissza akarta szolgáltatni Péter bácsi halála után, de én megijedtem. Már nem emlékeztem rájuk. Nem tudtam, milyenek voltak. Azt mondtam, tartsa meg vagy dobja el őket.

Csöke Antal, budapesti ember is meglátta a rajzaimat. Megkérdezte, mit végeztem. Mondtam: három év grafikát Brassóban, a hajdani képzőművészeti és zenei középiskola helyére állított Scoala Populara de Artaban (Népművészeti Iskolában).

Másodszor ugyanaz év augusztusában jártam Magyarországon. Szombathely mellett voltunk, csángó gyermekekkel. Szeptember harmadikán – harmadszorra ugyanabban az esztendőben! – Benda Kálmán bácsi hívott meg.

Csöke Antal mondta: “Jöjjön ki, Mária!” Én nem akartam először: “Gyermekeim is vannak!” “Mi majd segítünk!” Így jöttem ki a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe. Utána az Iparművészeti Főiskolára felvételiztem grafikára, amit végül is a kerámián fejeztem be. A kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióban két év mesterképzőt is elvégeztem. Közben telepedtem át… Hívásra jöttem tehát. 1990 elején még nem is álmodtam volna, hogy itt leszek. Hétfaluban lakásom volt. ’96-ban adtam el.

– …1992-ben vissza akartam menni. Úgy éreztem, nem tudok alkalmazkodni az itteni gondolkodáshoz. Nagyon zavart, hogy itt másképp beszélnek a csángókról, mint ahogy van. Személyes konfliktusaim is voltak. Olyan körökbe tévedtem, ahol képmutatás uralkodott. Sírtam. A barátaim azt mondták, nem vagyok hálás az ittenieknek, akik pedig segítik a csángókat. “Mit tegyek, Istenem? A gyerekeimet is kihoztam már. Most megint visszamenni velük Hétfaluba?” A szülőfalumba nem vittem volna vissza őket: már magyarul tanultak.

– Az idős asszony le fogja vetni a szép varrott ingét, katrincáját, és fel fogja venni azt a citromsárga, lila vagy nem is tudom milyen ruhát. Én megalázónak éreztem a nyugati, használt ruhákból álló küldeményeket. Jó szándék állt mögötte, tudom, csak… Évszázadokon keresztül kérték a moldvaiak a magyar papot és az evvel egyet jelentő magyar iskolát, ehelyett ruhákat kaptak, mintha addig mezítelen jártak volna… Nem tetszett senkinek az én reakcióm, nem hallgattak rám. Azt szerettem volna, ha magyar színműveket, leginkább népszínműveket visznek ki Moldvába!

Második “zuhogó” a Brassó melletti Hétfalu (Szecsele város) és villamosipari szakmai középiskolája lenne, majd az ottani letelepedés, de ezt átugorjuk. Felgyorsítva igyekszünk a forrásvidék felé, mert Petrás Mária spontán lényében, csodálatos énekhangjában, a műhelyében heverő – még anyagállapotú, épp csak formát öltő vagy már lüszterezett – kerámiáiban (még inkább a rajtuk átszűrődő emléktöredékekben, reminiszcenciákban) igazából azt szeretném megérteni, vajon miféle erő hat a moldvai csángóságban? E többszörösen elfelejteni, elveszejteni kívánt népcsoportban? Mi teszi ellenállóvá a sokszoros megaláztatással, szegénységgel szemben? Mi tartja meg magyarnak még akkor is, ha valamikori országa magára hagyta? Ha jelenlegi léte szenvedtető? Ha identitását, nemzeti hovatartozandóságát folyton kétségbe vonják, még szeretett vallása világközpontjában, a Vatikánban is? Azokat a pillanatokat, felvillanásokat lesem az Életfolyón, amelyekben ez az erő megnyilvánul. Következzék tehát a szülőfalu, Diószén, románul: Gioseni, Moldvában.

“Én a Szerettől három kilométerre keletre, Bákótól húsz kilométerre délre születtem. Szüleim 1956 húsvétja után házasodtak össze. Három évvel előtte találkoztak egy lakodalomban, de apámnak először el kellett mennie katonának, ez volt a helyi szokás. Édesanyám, Miklós Nica, klézsei. A Szeret túlsó – innét nézve az innenső – partjáról való. A dédapja Erdélyből szállt be Moldvába. Hat kilométer van Diószén és Klézse között, édesapám tehát csónakon, olykor úszva járt vizitába, persze csak nyáron. Télen a befagyott folyón gyalogolt keresztül. Egyszer bé is esett a jég alá. Ráfagyott a ruha, beteg lett, ezért abba kellett hogy hagyja a vasutasságot. Attól kezdve mezőgazdasággal foglalkozott, épít-kezéseken dolgozott.

Én vagyok az első gyermekük a nyolc közül. Óvodába Irma tanító nénihez jártam, aki erdélyi volt, még nem tudott jól románul, magyarul szólt hozzánk, de a dalokat románul kellett hogy tanítsa. Azért a »Dombon törik a diót« is megtanította az »Am pierdut o batistuca« mellett. A tízosztályos iskolát is Diószénben végeztem ugyanúgy.”

“Nekem olyan gyönyörű gyermekkorom volt, mint az álom. Biztonságban éreztem magam. Mindennek megvolt a maga rendje. Mikor virjadott, vagyis kivilágodott, Mária harangszóra a szüleim keltek fel először. Könyvből imádkoztak, aztán enni adtak az állatoknak – johaknak, tyúkoknak, pulykáknak, lovunk már nem volt, elvette a téesz –, majd felköltöttek minket, gyermekeket is. Mi felszöktünk a vánkosról, a johabőr mellől – a fal mellé ezt tettük, mert télen a szelek a Szeret felől hozták a hideget –, megmozsgyóztunk és asztalhoz ültünk.

Édesanyám mindennap málét főzött. Az asztal közepén kiborította egy lapítóra, s cérnával esszevágta. Tett ki túrót, rántottát, tejfölt avagy tejet, pergelt babot (babfőzeléket), sebes tejet (másképp: aludttejet), mikor mi volt. Télen-nyáron a kertből való zöldséget, gyümölcsöket ettük. Mielőtt hozzáláttunk volna, kórusban mindig elmondtuk a Miatyánkot és az Üdvözlény Máriát. Szívből imádkoztunk. Aztán a szülők dolgozni mentek a téeszbe vagy máshová, a kisebb gyermekekre a nagyobbak vigyáztak. Nevelték őket.

Szerettem az öregeket hallgatni, a meséket, a különböző eseményekhez szőtt történeteket. Nagyon szép szokásaink voltak. Névnapkor például koronát fontak az ünnepeltnek. Fiúk a lányoknak, lányok a fiúknak, de idős asszonyok barátnői, gyerekei is kötöttek ilyet. Nyers bot volt ez, amire virágokat, százféle zöld levelet erősítettek, s meghajlítva, titokban, odaillesztették a kiskapu fölé. Aztán megkérdezték: no, hány koronát kaptál? »Kettőt, hármat.« Akkor volt büszke az illető, ha mennél többet kapott. Este pálinkával, pánkóval kínálták a koronát hozókat. Olyan is volt, hogy az egyik kapuról, ahol sok korona volt, leloptak egyet, s máshová vitték a fiúk.

Az udvarunkon volt egy nagy almafa. Édesapám “hintót” csinált, s felakasztotta az egyik ágára. Emlékszem, este sokáig kint maradtam, hintáztam, s néztem a virágzó ágak között a csillagokat, vagy velünk szemben, a szőlők szélén, a nagy hegyet, s azon a keresztet. Azt szerettem volna – ez volt az egyik gyermekkori álmom! –, ha egyből fel tudnék futni a hegyre, s megfogni a felhőket.

A családban magyarul beszéltünk, vagyis csángóul. Régi magyar nyelv ez, öszszekeveredve magyarított román szavakkal. A templomban viszont nem hallottam soha magyar szót. Egyszer a papunk ki is kelt magából a szószéken: román kenyeret esztek, s ti magyarul beszéltek? Hát nem szégyellitek magatokat? Meg akarta tiltani, hogy magyarul beszéljünk. A klézsei Leon Pista páter 1993-ban megtiltotta a gyermekeknek, hogy karácsonykor magyarul énekeljenek. Azóta nem énekelnek karácsonykor. Máshol már 1957-ben abbahagyatták a virrasztáskor és halotti torozáskor (komendárkor) az ős idők óta mondott magyar imákat. Ezek csak Klézsén léteztek, aztán már ott se. A kolozsvári RMDSZ-kongresszus előtt Leon páter magyarellenes tüntetést szervezett. Meg is halt nemsokára: balesetet szenvedett. Érezte, hogy jön a vég, ezért testamentumot csináltatott… Nem magától tette, amit tett: Ia║i-ból diktálták neki, a püspökségről…”

“Húsvétkor mi nem locsolkodtunk, mint a Kárpátokon túl az erdélyiek. Tojást, azt festettünk. Reggel a gyermekek jöttek, nagymise után a felnőttek. »Dicsértessék a Jézus Krisztus!« – mondták. »Mindörökké dicsértessék!« – válaszolták a háziak, s adtak egy tojást.”

– “Erdély magyar föld! Kimegyünk Sepsiszentgyörgyre; oda, a magyarokhoz” – így mondták… Húsvét előtti nagyhéten a csángók meszeltek és mostak. Ha össze voltak veszve valakivel, ki kellett hogy béküljenek. “Mert jön a húsvét!” Vagy a karácsony! Előbb elmentek gyónni, persze addig nem békültek ki. Azt mondták: “előbb meg kell bánnom!” Aztán húsvét másodnapján, a mise után odamentek az ellenséghez, s meghívták vendégségbe. Azt mondta az egyik a másiknak: “nem jössz, hogy megjárj? Járj meg münköt is!” A másik odafordult a feleségéhez: “megyünk-e, fejérnép?” “Menjünk!” Aztán ittak egy-két pohárral s azt mondták: felejtsük el a rosszat, maradjon meg a jó! A harag okát nem emlegették. Így békültek ki. Benne volt a magatartásukban az a babonás tény is, hogy gyermekkorukban ezt a szót: “ördög”, nem ejtették ki soha. Soha, de soha! Inkább úgy emlegették: a “nem tiszta”. Ha kicsi buba volt a közelben, fújtak, keresztet vetettek, töpdöstek. Azt mondták: ha a rosszat emlegeted, már ott van!

– A románok is így tartják. Egy román néprajzos legutóbb azt mondta nekem: a maga kendője Havasalföldről való. Pedig nem az. A középkorban ilyen volt a viselet mindenütt: a délszlávoknál, a bulgároknál is. A moldvai csángó népművészetben nem román, hanem középkori díszítőelemek vannak. Nézze meg ezt a bundát: motívumai, színei teljesen mások, mint a román bundáké. Azokon florális mintákat talál, ezen viszont geometrikusakat. Vizet, halat, napot, vagyis a legősibb magyar motívumokat.

– Igen, mert Nagy-Magyarországon nem maradt meg. Ott a reneszánsz idején átvették az úri viseletet. Amikor a kor lehunyt, az úri viselet átkerült a népibe. A katrincát Indiában is megtalálja. Ősi! Faragott ládáinkon, guzsalyainkon medvemotívummal is találkozhat, akárcsak ázsiai rokonainknál. Úgy is mondhatnám, a viseletünk olyan, mint a nyelvünk: nálunk nem volt nyelvújítás, magyar iskola! Sok minden kimaradt. Szidták is érte Mátyás királyt az öreg moldvaiak. Ilyet hallottam az egyiktől: az a retkes orrú, aki elárult minket? Moldva addig vazallusa volt a magyar királyságnak, Mátyás adta el. A papság más oldalról tett hozzá ehhez: a múlt században missziós területnek nyilvánították Moldvát, holott már IV. Béla idejéből írás őrzi, hogy katolikusok voltunk és vagyunk.

– Nem volt köztünk soha semmi baj, még ha kezdetben nem is vegyültünk. A csángó büszke volt, hogy mindent meg tud csinálni. A románok leginkább jobbágyok voltak Moldvában – szegények és elnyomottak. A szüleink mindig éreztették velünk, amikor az “oláhok”-ról beszéltek – így emlegették őket, ez az igazság! –, hogy mi különbek vagyunk. Szabadok! A csángók nem is tudták volna elviselni a rabságot. A mai világot is nehezen viselik. Ha eszükbe jut, hogy ők haza akarnak menni, otthagynak csapot-papot. Nem érdekli őket, hogy félbemarad a ház, vagy baj lesz belőle. Ezért nem mindig jó munkások. Ha eszükbe jut a “haza”, mennek. Nem tudnak szolgák lenni semmiképp. Megpróbálják – a szükség rákényszeríti őket –, de nem megy. “Jó egészség!” – mondják, és mennek. Büszke népség, talán túlzottan is. Különösen akkor, ha úgy érzi, hogy lenézik. Azt mondta nekem egy itt élő csángó fiú: “tudod, mi neked a bajod, Mária? Nem veszed észre, hogy mi 2–3 lépcsővel lejjebb vagyunk, mint az itteniek. Emiatt gyűlik meg mindig a bajod.” “Lehet, hogy te lejjebb érzed magad – válaszoltam –, de én egyáltalán nem.” Mi egyszerű világban éltünk, ez az igazság. Mindig tudtuk, mit kell csinálni. Becsületesnek lenni, mindent megköszönni, és nem várni viszonzást…

“Örömmel mondom ki: én szinte szentek között éltem. Csodálatos emberek, aszszonyok között nőttem fel. Az ottani világ célja az ünnep volt és a túlvilág. Azért dolgozott a moldvai ember mindennap, mert jött a »innap«. Az élet rendjét azért követte, mert készült… Szinte kötelességének érezte, hogy házasságot kössön, gyermeket neveljen. »Te hogy kaptad az életed? – kérdezték. – És te nem akarsz adni?« Úgy kellett viselkedni az embernek egész életen át, hogy át tudjon jutni a másvilágra.

Én azért éreztem magam olyan biztonságban az almafa árnyékában, mert a túlvilág is az enyém volt. Úgy nőttünk fel, hogy a példaképünk Mária volt és a szentek. Ezt adta át egyik generáció a másiknak… Anyám is már régóta készülődik… Már harmadszor cserélte ki a szőtteseket, amit szokás szerint adni kell olyankor… Még az a gonosz pap is, aki be akarja tiltani a nyelvünket, azt mondta: Diószénen vannak szentek!”

Legutóbb a lányommal voltam otthon, és zuhogott az eső. Csak esett és esett! Hideg volt. »Jajj, ez a mü bűneink miatt van!« – mondta a nagynéném. Elmentek édesanyámékkal a nagymisére, én itthon maradtam, helyettük. Mindig apró gyermekeik voltak, legalább most lássanak nagymisét, mondtam magamban. Ilyenkor különben három misét tartanak.

Amikor jönnek vissza, gyönyörűen süt a nap. A nagynéném leül a székre, s azt mondja: »Ez a jó Istenke nem még tudja, hogyan járjon a kedvünkbe!« A könnyem is kiesett attól, hogy így gondolkozik. »Mi mégse vagyunk jók!« – tette hozzá bánatosan. Igaza volt. Mára ott is nagyon elromlott a világ. A dög téeszek, gyárak megtanították őket lopni, csalni. Semmi sem vétek! Olyan is előfordult Diószénben, a templomban, hogy egy fiatalember odament a paphoz és – mint egy rossz viccben! – ezt kérte: annyi penitenciát adjon neki, amennyi hét köteg szőlőkaróért jár. Ötöt már ellopott, de vissza megy a másik kettőért is. No, hát ennyire megváltozott a világ!”

“A búcsú más a csángó ember számára, mint ahogy azt sokan gondolják. Nem általában vesz részt rajta, hanem valamiért, amit a gondjába vesz. A világért, például, hogy megtérjen. Vagy a beteg férjért. Esetleg a gyermekért, amiért nem elég eszes. Az élő családtagok után a halottakért: a nagyapáért, nagyanyáért, aki »olyan jószívű volt«. Azokért is persze, akik nem voltak éppolyan jószívűek, de hozzánk tartoznak. Vagy azokért, akikért senki sem imádkozik. Sorba vesznek szépen mindenkit, a régi imádságok szerint.

Én a csíksomlyói búcsún csak egyszer jártam ’90 előtt. Többször nem mehettem az apróságokért, előbb a kistestvéreim miatt, majd jöttek az enyémek is. Később Cacicba is elmentem. Oda is járnak a csángók. Ott augusztus 17-én tartják a búcsút. Cacic lengyel falucska lehetett valamikor, katolikusok lakták, most román… Különben minden csángó faluban van búcsú, a falu védőszentje szerint. Diószénen Keresztelő Szent Jánoskor tartják. Ilyenkor mindenkit megvendégelnek. Ha valakinél még nincsenek vendégek, kimegy a templom elé, vagy oda, ahol embereket lát az utcán, s meginvitálja. Nagyon szépek nálunk a búcsúk. Én mindig meghatódom. Édesanyám most Mezsdugoréba készülődik. Új zsebkendőket visz magával, megtöröl velük egy szent helyet, s aztán majd elosztja itthon. Régebben az én kendőmet is elvitte.”

– Nem tudom, hogy az vagyok-e. De ha az vagyok, itt váltam azzá, Magyarországon, 1990 után. Azelőtt sosem léptem fel. Tizenhárman a moldvai csángók közül, akik akkor itt voltunk Magyarországon, összeismerkedtünk, és úgy gondoltuk, hogy július 26-ára, a búcsúra Lészpeden szervezünk egy fesztivált. Ott nem annyira magyarellenes a vezetés, mint máshol. Én csináltam a plakátokat. A helybeli fiataloknak sikerült egypár öregasszonyt is odahozni a szomszéd falvakból. Azt reméltük, énekelni fognak, de semmiért a világon nem akartak. “Előbb hágjatok fel tük oda, a színpadra – mondták. – Ha tük énekeltek, mük is!” Akkor énekeltem először a nyilvánosság előtt. Kénytelen voltam, mert már kezdett kínossá válni, történnie kellett valaminek. Én se mentem fel egyedül! Az ottani szervezővel együtt léptünk közönség elé, és elénekeltük a csángó himnuszt.

– Rengeteget, persze, mert anyámmal gyakran kimentünk Klézsére, a szülőfalujába. Ölébe vette valamelyik bubáját, és ment, engem mindig magával vitt. Akkor még kisebb volt a Szeret, szárazság idején könnyű volt átgázolni. Egy helyen kellett csak csónakba ülni, de csónakos mindig volt. Két-három perc alatt átjutottunk, még gyalogoltunk egy kicsit, s Klézsén voltunk. Mentünk az első csurgóig, a falu széliben, ott elfordultunk balra, s mielőtt továbbmentünk, anyám beköszöntött az ángyójához, Szályka Rózsához. Mindig énekelve találtuk! És énekelve is hagytuk! Kallós Zoli bácsi kiadott egy könyvet róla: Új guzsalyam mellett a címe. Aztán elmentünk a velnicához (nagyapám pálinkafőzdéjéhez), ott is mindig énekelt valaki. Szőlőkapálás közben is. A csángó dallamok legalább 90 százalékát ismerem. De lehet, hogy többet is, azt hiszem.

– Nem tudom. Nem szoktam soha úgy bemutatkozni, hogy Petrás Mária énekes vagy szobrászművész, képzőművész vagy iparművész. Csinálom azt, amiről úgy gondolom, hogy jó. Addig énekelek, míg lesz hangom. A kottát nem ismerem például. A képzőművészetet is addig folytatom, amíg a Jóisten engedi. Majd meglátom, mi lesz belőle – én is kíváncsi vagyok! Mutattak már be úgy: Petrás Mária első csángó iparművész. Kacagtam rajta.

– Én? Hát, jobb emberré. Ha a Jóisten is úgy akarja.

– Nem tudom. Annyit észrevettem azonban, hogy bizonyos rétegnek kellenek. Annak, amelyikben még nem satnyult el a nemzeti érzés. Én azt szeretném megmutatni az embereknek általuk, amit otthon láttam meg. Azt a világot, amelyben felnőttem, és olyan alapot adott nekem, hogy bárhol fel tudnám találni magam. A névtelen szenteknek, a csángó asszonyoknak szeretnék emléket állítani, akiktől mindezt kaptam… Hogy előremenjen ez a mi világunk is.

“Qui veut venir avec moi voir ŕ Ispahan la saison des roses, prenne son parti de cheminer lentement a mes cotés… au brulant soleil, dans le vent apre et froid des altitudes extremes, a tavers ces plateaux d’Asie, les plus élevés et les plus vastes du monde, qui furent le berceau des humanités, mais sont devenus aujourd’hui des déserts” – írja Pierre Loti, a halhatatlan francia. “Aki velem akar jönni, hogy lássa a rózsanyílást Isfahánban, álljon mellém és poroszkáljon végig velem az úton, lassan… a perzselő nap alatt, végső magaslatokról jövő éles és hideg szélfúvásban, Ázsia platóin, a világ legmagasabb és legkiterjedtebb fennsíkjain át, ott, ahol az emberiség bölcsője ringott valamikor, de mára csak sivatagot találni.”