Szöllősi Zoltán: Nem látlak benneteket

Talán Brodszkij nevezetes, John Donnért szóló Elégiájában gyűlik még annyi álom, mint Szöllősi Zoltán verseiben. Ez az álomragály azonban korántsem új dolog; az écriture automatique jegyében szinte alva költő szürrealistákat is jóval megelőzve említi például Goethe, hogy munkamódszere valamiféle világosan érzékelő alvajárás. Mindenesetre ükök és maiak álomkultuszával kapcsolatban egyaránt elgondolkodtató, amit Caillois éppen az önműködő írásról mond, hogy tudniillik: “Már az álmot elmesélni is csak ébren lehet.” No akkor tessék keresni még egy költőt, akiben éberebb tudat az a földszagú, porízű valóság, amelyre a sur-réalisme apostolai oly kevés figyelmet fordítottak; s még egyet, aki ezzel együtt nagyobb előszeretettel dolgozik álmaiból, mint Szöllősi Zoltán.

Az ő százszor hivatkozott álmai afféle “jut eszembe-álmok” – az életegész élményét ajándékozó gyerekévek járnak (s fájnak) vissza bennük; ahogy a Hol eredben írja: “tűnődöm az / időről az időben, / álmomban a partján ülök, / mindig szőkén, nem őszen”. A “szőke, nem ősz” gyermeki ember: a messzeségből átköszönő ártatlanság, és egyúttal a “gazdátlan múltak” kárvallottja – amikor a férfi fölidézi, nem csak korábbi önmagára emlékezik; itt mutatja meg, mennyi érték és kultúraelem válhat kuriózummá, ha az élet folytonossága ilyen-olyan lefelé húzó okok következtében nem természetes. Akinek “mindegy, / mire cseréli magát”, az miként is énekelhetne különb kedélyt, mint a “mozduljunk, menjünk innen, / kertünkben levél, vérszag, / ellenünk történt minden” (Kisvárda). A tiszta eszmény és az ideáljaitól elidegenített józanság (vagy ha úgy tetszik: az érő és az érett habitus) találkozásából a költő a ráción áthulló hit általános drámáját bontja ki. Egyik önfelszólító költeménye, a Megfeszíttetett a méltó megnyilatkozás igényét még úgy írja körül, hogy a “nagy vers” legyen nyelvnél, emlékezetnél szélesebb, olyan, “amilyet egykor / nyírségi napokon / aranyhadakkal álmodott a gyermek”, ezzel szemben a Dőzsölök a kérdőjelek strófájával zárul: “Kigondolt mesékbe rengve / kell-e kitalálni álmom? / bánatot keresnem kell-e, / kell-e Istenem megtalálnom?”

De nem csak Istenhez köti ilyen vagy-vagy gondolat: hasonló ambivalenciával elmél a histórián is. Szöllősi beleérző képességéről sokat elárul, hogy úgynevezett történelmi tárgyú versei éppoly keresetlenül vetik föl a magas életelvek egy-egy példáját (Dózsától Kőrösi Csomáig és Babitsig, Kölcseytől Adyig és Nagy Lászlóig), mint véghezvitelük ellentmondásait. (Ez utóbbiak összeolvasva majdhogynem egy külön verset intonálnak a kötetben: “Európa beton főterén / álltam / bömbölt szabadon bika-állam” (Apokrif); “Amikor az erkölcs veszélyes, / pokollá lesz minden szenvedély” (Együtt mozdul); “dolgoztam, hogy megéljek, / oly lélekkel szinte, / mint a gépek” (Verselőzmény); “megcsömörlöttem / gyomromban kő / lenyelt ideák” (Nap delel). A történelem nyilvánvalóan több, mint az elizzott lehetőségek emléke, viszont örökségérzésként – hisz végtére a költő hogyan máshogy nyilatkozna róla, ha nem érzésként – se csak makulátlan kincs; olykor mint afféle muszáj-juss merül föl: “Híd mellé az est hajol, / történelmem víz alól / terelem nyugalmas várba, / ím, királyi száraz ól”. Az embernek lehetnek tétova ösztönei, ugyanez a művészetben – például a számítgatással diszciplinált közösségkép – már az erkölcsi meghasonlást súrolja: “hagytad országod Máriának, / hétrét hajlik az egeken / szívéig a bánat. // Íme roppant költészeted, / máig is, mindig magyar – / szent művedről verset írni / merhet-e, aki akar?” Szöllősi nem érzést cserél, hanem nézőpontot, amikor nyomatékosan kijelenti: “Hazudozó s idegen / történelem nincs velem” (Tudnom kéne). Hogy ez a határozott erkölcsi és lelki reguláció a külső életben (mely néha bizony hazudozó s idegen is) nehezen fenntartható, arról a Jöttem zárósorai árulkodnak – “ezredvégen / telkemen / tenger szürrealista roncsa” –, de nem a költő bukik a fölfogásával, hanem az a szűkös valóság, amelyből hiányzik a távlat. A teljességet jelképező tenger mint szürrealista roncs – “tagbaszakadt”, nagyszerű költői kép, és akarva-akaratlan visszautal Szöllősi egy réges-régi prózai nyilatkozatára, miszerint a tengert neki kell megteremtenie.

Az ifjúkori elszántság és korosabb változata: egyazon határ. Igaz, ahogyan lenni szokott, Szöllősi is előbb vágott elébe valaminek (az ő esetében ez a közösségi vagy más szóval képviseleti líra hagyományával összeegyeztetett sajátos létköltészet), és csak azután kezdte elmélyíteni, amit megtalált. Versvilága bőven kínálja a példát a látszólag merőben különböző jelenségek rokonítására, nála is, mint a mallarméi szimbolizmusban “a képek a tárgyakról serkentett álmodozásból röppennek föl”. Szöllősi e hagyományt mint egy darab élő természetet tartja meg magának, a frissítést pedig abból a berekből szedi hozzá, ahol a vers betetőzését az arányokhoz, az elrendezettséghez, a gondos műhelymunkához való ragaszkodás jelenti. Mert akármilyen ádáz álmodó is, költészetének távolabb ható egyediségét – akár a benne rejlő polivalenciáról, akár a közvetlen élethez kapcsolódó érzékiségről van szó – a tudatosság adja. Sugallni: ez az álom, szögezi le Mallarmé – kimondani: ez az ébredés, felelhetné rá Szöllősi. És bármennyire is az ellenkezője látszik, nem arról beszél, hogyan röpült messzire véreitől, egy közösség törvényeitől, szokásaitól, hanem arról, hogyan szeretne visszajutni hozzájuk; mi mást is tanúsítanának a régi otthoni környezetre célzó, jellegzetes szóösszetételei, új kifejezései (őshaza-messze, versek tanyája, Tisza-szag, Hold homokfutója, nyírségi átok, Kárpát-népstadion), s a megannyi hazaüzenő vers.

A kóborlóként (néha űzöttként) is ragaszkodó költő, akit különben nem kábít el a hűség, végeredményben persze csak egy dolgot üzenhet a fészeknek: magát. S minthogy vallomásai nemegyszer bölcseleti aggodalmak közepette fogalmazódnak, s mivel könnyedén él a formával, az egyébként tiszta logikájú képekben olyan anyagtalan hangzatok is meg-megszólalnak, amelyekben az ismeretlen szele fúj. Nem csoda hát, hogy egyik legnagyobb közérzetverse is messze a helyi számvetések fölött áll. Tónusát, hangulatát, sőt mondatfűzését tekintve a már emlegetett Brodszkijnak Az aranykor vége című, ugyancsak széles sodrú költeményével folytat önkéntelen párbeszédet. “E kor színére lépve, idegen bolygón, látom, / arcomra innen / visszképe volt a válasz” – kezdi a Verselőzményt Szöllősi. “Mozdulatlan e táj – így Brodszkij. – Elképzelvén az évi bruttót nyersvasból, ólomból, azt érzed, meg kell tébolyulnod”. A Szöllősi-féle változat: “Már fülemnek fájt a hívás, / hogy a remény, / mely alkoholon élt / és ólmeleg arcokban / és tört szemek őrület- / huzatában üldögélt, / tavaszodni kiverjem.” S megint az orosz amerikai: “E korszak ébersége gyökereit ama múltba / ereszti, amely megkülönböztetni sose tudta / a bölcsőből kipottyanttól a bölcsőt, mely kipottyant […] Szekerce sújtására várhat most a bűntelen fej / s babér zöld levelére.” A Szöllősi-vers zárószakasza: “Győzelem-vereségben, / vérem hullámán, / szabadultan, / pedig új bilincsben, / álltam hányszor és hittem, / elhajózhatok sós tavaszban.”

Lám, a végtelent sugalló költészetben találkoznak a párhuzamosok. A vers szabad logikája sok mindent megenged a költőnek, akár még azt is, hogy álomba burkolja magát. És szemlélheti a világot anyagként, vagy úgy, ahogyan Schopenhauer fogalmazott: a világ az én képzetem. De ha a dolgokon megcsillanó külső és a dolgokban megbújó rejtett szépséget egyaránt sikerül fölfedeznie, mint ahogy Szöllősi Zoltánnak jó párszor sikerül, erre a két változó és változatos arcra többé nem mondhatja (és bizonyára nem is fogja mondani), hogy nem látlak benneteket.

A Milota nem akar családregény lenni. Nem is állítja magáról, talán tiltakozik is ellene magnó- és levélregényjellegével. Mégis családregénnyé válik, még ha a maga kifordított módján is, a titkokból és sejtésekből kibontakozva. Závada újra egy rejtélyes és hétköznapiságában különös világ láttatására vállalkozik, előző nagyregényéhez, a Jadviga párnájához egy-két szállal kapcsolódva (a Békéscsaba környéki szlovákság bemutatása, rokoni kapcsolatok, s néhány mondat erejéig Jadviga is felbukkan, mint a regény egyik szereplőjének egykori barátnője).

A Milotában – mint ahogyan a Jadvigában is – jól szerkesztett regénystruktúrát ismerhet fel az olvasó. A naplóírás szokatlan módját választja a főhős, Milota György: magnókazettákra rögzíti élményeit és emlékeit, válaszként egy korábban kapott “paksamétára”, melyet Roszkos Erka küldött neki, s melyben kinyomtatott, számítógéppel szerkesztett naplólapokat talált. Ám e szerkezet izgalmas játékra hív: az olvasó bolyong a két szöveg világa között, hiszen hol a magnófelvételek válaszolnak Erka jegyzeteire, hol a nő felel Milota áradó szövegfolyamára, így lépten-nyomon összekapcsolódnak, létrehozva ezáltal egy új, eddig nem létező világot, mely kettejük emlékezetéből áll össze. Az örökké beszélő vén Milota nem is választhatott volna más médiumot gondolatai rögzítésére, mint a magnót, hiszen ő a kimondott szavakból él, létét s mitológiáját saját beszédének és elbeszéléseinek köszönheti, hódításai és kudarcai, konfliktusai is mind a szó általi teremtés eredményei. A kimondott szó mulandóságával száll szembe magnófelvételeivel, elevenné téve a múltat és önmagát. Roszkos Erka ezzel szemben a kinyomtatott szövegen keresztül mutatja meg világát, leírja az emlékeit, majd meg- és átszerkeszti, nem hagyja őket rendezetlenül előtörni, holott észrevehető, hogy még e precíz munka eredményeként sem képes helyet találni önmagának saját életében. E két szólamból kibontakozó szövegfolyam pedig önkéntelenül is családregénnyé formálódik, avagy görög sorstragédiává, tragikusan le- és bezáródó világgá.

Egy harmadik szöveg is segít e világ létrehozásában, méghozzá erősítve mind a családregény, mind a sorstragédia-jelleget: az Adamec-villában (melyet öregek otthonává alakítottak át, s ahol Erka igazgatónő, a vén Milota pedig gondnok) előkerül egy réginek tűnő napló, melynek alapján az öregek egy színdarabot adnak elő. E színdarab izgalmas kicsinyítő tükre lesz a regényvilágnak, sok titokzatos szál kibogozójává válik, s láthatóvá teszi, hogyan forrt össze majd vált szét a regényhősök sorsa – már egészen a kezdeteknél. Egyre inkább látható, hogy Milota Gyurka kapcsolatai hogyan szövődtek hálóvá akár az ország különböző pontjain is, s hogy e hálók szálainak segítségével – véletlenül vagy a sors akaratából – újra egymásra találtak az azonos pontból indulók. Az emlékezés és felejtés kettősségéből bontakozik ki ez a világ. Milota és Erka hol megerősítik, hol cáfolják egymás szavait, hiszen nemcsak a felejtés képes megváltoztatni az elmúlt dolgok világát, hanem annak különböző értelmezései is. Milota és Erka más-más szempontból értelmezi a világot, más-más szimbólum uralkodik felettük, s e szimbólumokra építve teremti meg a regény saját interpretációs lehetőségeit. A mézről és a mákról van szó, a mindent megédesítő életjelképről és a bódulatot hozó szépséges növényről. Mindkét princípiumról Milotától hallunk, pompás elbeszélésekben számol be a méhészkedésről, a méhek csodás világáról, s az sem véletlen, hogy magnófelvételei helyszínéül is a méhest (a vinyicát) választja, hiszen csak itt talál valódi nyugalomra. Szintén külön kis történetként illeszkedik a regénybe a máktermesztés története, mely egyszerre hozta egy család pusztulását s egy másik felemelkedését, a szer gyógyszerként és kábítószerként való alkalmazását. Persze a méhészkedéshez is kapcsolódhat veszély: a méhek csípése, mely az embernek fájdalmat okoz, neki magának pedig halált.

E két szál bemutatása mintegy regény a regényben, izgalmas anekdoták, melyek e szerepükön túl Milota és Erka világának értelmezőivé válnak. A regény különböző pontjain jutnak újra szerephez, magyarázva vagy elbizonytalanítva a leírtakat, hiszen Erka, akinek feljegyzésével kezdődik a regény, bódult állapotban értelmezi emlékeit, sokszor homályos képek lebegnek a szeme előtt, melyekről nem lehet tudni, hogy az emlékek ködös foszlányai-e vagy pedig víziók. E homályos képek végigkísérik az olvasót az egész regényen, mindvégig úgy érezheti, hogy ő maga ül Erka szobájában, aki kábultan hallgatja a magnót, talán a kazettákat összecserélve, vagy éppen Milota kertjében ül, aki azt hiszi, hogy Erkával cseveghet, miközben csak az élettelen gép rögzíti a hangját. Az elbizonytalanítás mestermunkájává válik a Milota, egy olyan ördöglakatot kínál, aminek a megfejtése roppant türelmet kíván.

Mert hol is kezdi beszédeit ez a két ember, miért tudnak megszólalni, milyen pozícióból képesek beszélni, miért is kell e számvetés? Hiszen mindketten a múltat kívánják értelmezni, múltbeli napjaikat, közös életüket. Ám ha a naplófeljegyzések dátumaira tekintünk, érdekes folyamatot, ide-oda játékot leplezhetünk le: a regény mindkét szintje szakít a lineáris történetmondás tradíciójával, az időben hol előre, hol hátra halad, miközben a két beszélő megpróbál egymással érintkezni, megpróbálnak egymásra találni. S szükségük van ehhez a magnókazettára és a papírra, hiszen mindketten halottak.

S e titokzatos nem-lét bontakozik ki a regény lapjain, ez magyarázza az érthetetlen helyeket, az időrend felrúgását, a logikai következetlenségeket. Hiszen Milota és Erka tudnak egymás haláláról, s a hír hallatán kívánnak egymáshoz szólni, újra megkeresni a másikat, hogy még egyszer “beszélhessenek”, elmagyarázhassák egymásnak életüket, közös életük titokban maradt részeit. Ám ez a kísérlet már önmagában is lehetetlennek tűnik, de itt lép át a regény a fantasztikum világába – illetve dehogyis lép át, hiszen már a kezdetétől fogva abban áll, még akkor is, ha az olvasó ezt nem is fedezi fel rögtön. Ám a felfedezés öröme így még intenzívebb lehet, s lehetőséget ad az addig olvasottak átértelmezésére, más szemszögből való látására.

Ami először különössé válik az olvasó számára, az a naplójellegből adódó dátumozás meglepő mivolta: a két regényszál különböző időpontban indul (Erkáé 1997. május 26-án, Milotáé pedig 1997. május 15-én), s ekkor már mindketten a másik haláláról írnak, ugyanakkor mindketten birtokában vannak a másik magnó-, illetve naplójegyzeteinek: “Azt remélem, hogyha tényleg útra kelt is, nem érkezett még meg. Hanem azóta is nyeregben van, ahogy el szoktam képzelni Magát” – írja Erka rögtön a regény első bejegyzésében, majd a következőt így kezdi: “Tudja, mi kéne?, megrángatni a haját! Meg kéne tépnem a Maga… hogy mondta?, azt a napra kevesebb hajszálat számláló üstökét, érti? Csak úgy fogta magát, és…? De hogy lehet ez? Én mindig azt gondoltam, hogy maga erős! Hát miért hagyta? Egyáltalán biztos ez? Vagy csúfot űz velem? Nem tudok még írni, majd… […] Döbbenetes volt, hogy annyi órán át hallgathattam Magát a magnóról, de hogy már hiába kérdeznék…? Nem fog többet hátba verni, hogy Erka moja, ne félj, míg engem látsz? Holott még… És meg sem kérdeztem, amit akartam, pedig annyi minden volna! Tényleg azt mondja, hogy most már nem…? De hát mi történt? […] Tényleg odaát volna már, Gyurka bácsi, drágám?” Ugyanakkor Milota is hasonlóan sejtelmesen ír Erkáról: “Úgyhogy arra kérlek titeket, Jánoskám és Mariskám, hogy ezeket a magnókazettákat lemásolva juttassátok el annak a drága Roszkos Erkának is, habár a címét nem tudom, de ti csak rábukkantok! Mert én azt egyszerűen nem hiszem el, hogy…” Jegyzeteik a könyv első fejezetében időrendben visszafelé következnek egymás után, majd hosszabb-rövidebb részenként váltakozva hol előre, hol hátra haladnak a napok, így keltve azt a furcsa érzést, hogy az időben tetszőlegesen mozoghatunk, magyarázatot kereshetünk megtörtént eseményekre, sokszor nem is a saját múltunkban, hanem valaki máséban. E pünkösd felé tartó idővonulat számtalan csapdát, buktatót rejt, olyan titkok derülnek ki, melyek átírják a két szereplő életét, újjá, másikká teszik, megsokszorozzák. Míg Milota életének “főszálát” élte feleségével és János fiával, nem sejtette, hogy családja ennél szerteágazóbb lett, s csak Erka jegyzeteiből és a már említett színházi előadásaiból tudja meg, hogy még két másik gyereke is született, s a három gyerek sorsa kísértetiesen összekapcsolódik, anti-családregénnyé téve a művet. Ám e család is csak a leírtakban képződik meg, a halál utáni magnófelvételeken és Word-oldalakon, örökre bezáruló körré válik.

Milota és Erka sorsa is bezárul, amikor különböző helyekről és időből elindulva keresik egymást, mindketten a pünkösdi véget és felemelkedést keresve: “Hát így érkeztem meg. Mert elhatároztam, hogy elindulok, már csak hogy megtudjam végre azt is, ami történt. És rászántam magam, hogy tizennyolcadikára, pünkösdre megérkezem. Amikor a vén Milotával találkozik és beteljesedik a sorsunk. És odaát megkezdődhet vallomásunk ideje – talán épp valami ellenkező irányú dupla-körében kettőnk mondókáinak. Melyek a pünkösdi kettős becsapódásban veszik kezdetüket végül. Hogy ugyanekkor kölcsönösen bekebelezzék és ki is oltsák egymást – mesélőikkel egyetemben. De tapintatnak hazudott gyávaságból ne kerüld a halál szavait! Tudod, hogy életed ajándék, és hosszát előre nem számolhatod. Csak visszafelé.” Így indul visszafelé az ő történetük is, önmaguk életét magyarázva, hogy újra találkozhassanak, hogy “szóvá” tehessék egymást, a hátrahagyott jegyzeteken keresztül örökkévalóvá is téve hangjukat. Szövegeik kezdete egyazon pillanattá válik, ahonnan az időt számíthatják, ahol végződik a kezdet és elkezdődik számukra a vég: “Ugye, az nyilvánvaló, drága Milotáim, hogy az élet hossza mostantól vissza, el egészen a megszületésig kétféleképpen számítható. Ha az életkort a jelen pillanatától indokolt mérnünk a világrajövésig, akkor az illető még él. Így nem tudni élete teljes hosszát, csupán hogy eddig mennyit élt. Ám ha vissza kell araszolnunk valamely időpontig a múltba, s csak onnantól számíthatjuk az élettartamot a csecsemő felordításáig, akkor halottal van dolgunk, akinek az élete mérésünk ama kezdőpontjában ért véget. Harmadik eset egyetlenegy van, de ez mindig csak az éppen-mostani pillanatra érvényes. Mégpedig az, ha a jelen másodperctől kell ugyan visszamérnem az időt, és mégis a teljes élettartamom jön ki. Ez akkor lehetséges, ha épp ebben a szempillanatban halok meg.”

Tempora mutantur et nos mutamur in illis? Változnak az idők és velük együtt mi is? A marosvásárhelyi Mentor kiadónál megjelent, Németh László 1935-ös romániai útirajzát és annak vitáját tartalmazó kötet inkább az ellenkezője mellett tanúskodik. Hogy Európának ebben a térségében múlhatnak évek, évtizedek, változhatnak a történelmi viszonyok, átalakulhat a társadalom szerkezete – az alapvető törvényeket tekintve viszont mintha mi sem változna. Mintha Ady Endrének, a “magyarság, halál és protestantizmus költőjé”-nek verse, A Duna vallomása mit sem vesztett volna érvényéből, és ugyanez volna mondható az útirajz lényegi megállapításairól, meglátásairól is. “A Duna-táj bús villámháritó. / Fél-emberek, fél nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték” – így szól a költő. A Kalotaszegen, a körösfői templom istentisztelete után őt idéző utazó Németh László pedig vissza-visszatérően azon töpreng, vajon miért lehet Romániában a törvények közt is talán a legelső, hogy “a kisebbségekkel nem szabad rokonszenvezni”. S miért, hogy míg “kultúrkülönítményeik apró ékeket vernek a Székelyföldbe, kultúrembereink szívesen békülnek velünk”. És mi a végső summája mindezeknek? “Ha mi jó képet vágunk ahhoz, amit velünk csinálnak, ők is jó képet vágnak a mi türelmünkhöz: körülbelül ez ma a román–magyar közeledés.” A hajón, vonaton, autón, bérkocsin és gyalog megtett útról, a Budapest–Giurgiu–Bukarest–Konstanza–Carmen–Sylva–Bukarest–Brassó–Sepsiszentgyörgy–Székelyudvarhely–Farkaslaka–Marosvásárhely–Segesvár–Kolozsvár–Les–Újradna–Kalotaszeg útvonalon szerzett élményekről szóló érzékletes és szellemes beszámolóban másutt is meg-megállítanak az időtállónak vagy ellenkezőleg, az idők változásaira rácáfolónak látszó kijelentések. Arról például, amit a “tejtestvériség”-gel, a “Duna-gondolat”-tal, a paraszt-Románia és a telepes-Magyarország lehetséges közeledésével kapcsolatban úgy fogalmaz meg, hogy a román kormányok “nem tudnak egymástól számba vehetően különbözni”. Talán azért sem, amiről egy másik helyen beszél, hogy mint minden balkáni vagy félbalkáni országban, a többség ott sem “a népakaratot fejezi ki, hanem egyszerűen azt, hogy nincs határozott népakarat”. A románságnak, úgy látta, ki kell járnia “Erdély iskoláját”, hiszen szerinte a legvakabb szemlélőnek is feltűnik, mennyivel különb az erdélyi román a regátbelinél. Mégis arra lehet számítani, Romániában az a természetes, hogy Erdély “regátosodjék”, s nem fordítva.

Ezek alapján szinte magától értetődőnek tartja a kisebbségi sorsban élők neurózisát; a morbus minoritatis közös kórképébe tudná foglalni a közös betegségokokat. “Az ember – írja – mint sebet kénytelen a nemzetiségét nyalogatni, kenegetni. Magaviselete reakció egy szívében hordott s napról napra kiújuló sérelemre.” A “kisebbségi idegbaj” három képét, képletét rajzolta, írta fel a dohogó, a lojális és a szervező típusának megkülönböztetésével; ám a védekezés módjait, a betegség ellenszerét keresve is támadásnak tette ki magát, itthon és Romániában egyaránt. Keserűen adja elő, hogy miután az egyik nagy erdélyi újságban közölt interjújában a “kisebbséggyilkos túlzó román nacionalizmus” ellen a román erőkkel való összefogást sürgette, “a lap zsidó újságírói” fasisztának kiáltották ki. A helyzetet az egyik nagy erdélyi író magyarázta meg: “Akit csak a szociális kérdés és a németországi zsidók sorsa izgat: az nálunk szocialista. Aki a magyarsággal is törődik: fasiszta.” Szembesülnie kellett persze ennél enyhébb vádakkal is, elviselt választékosabb minősítéseket is. Az 1935 augusztusában Keresztury Dezső, Szabó Zoltán és Boldizsár Iván társaságában megkezdett utazásról elsőként számot adó Boldizsárral, az Erdély második Trianonja című írás szerzőjével együtt nevezték őket “budapesti kártevők”-nek, “gyerekemberek”-nek, nevezték “gyászmagyarkák”-nak, merthogy kimondták volna a romániai magyar kisebbség halálos ítéletét. És nem kisebb nevek, tekintélyek foglaltak állást velük szemben, mint az 1921-es híres röpirat, a transzszilvanizmus elveit, eszméit is meghirdető Kiáltó szó egyik szerzője, Zágoni István, vagy a két világháború közötti romániai magyar újságírás talán legtekintélyesebb alakja, a Spectator néven író Krenner Miklós, aki a Magyarok Romániában kapcsán nemcsak “nagy és borzasztó útleírás”-t emlegetett, hanem hogy megdöbbentette “bizonyos erkölcstelenségével és gonoszságával”.

Itthon többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre érezte szükségét a megszólalásnak, Németh László “tudálékos sznobság”-áról beszélve, s arról, hogy miközben az erdélyi magyarságból “szinte az életerő utolsó szikráját is kitaposta”, aközben “vérlázítóan egyoldalú és igazságtalan” párhuzamot von a románság javára. Beteg képzeletűnek, romlott gondolkodásúnak neveztettek aztán a Deák Ferenc Társaság folyóiratában, ahol a szerkesztők úgymond meghallották az Erdélyből feléjük hangzó, nem segély-, de bűnsegédkérő kiáltást: “ezekkel le kell számolni!” A vádak egyiküket sem érték váratlanul. Ha mód adódott, válaszoltak is rájuk. Vagy úgy, mint Németh László az iránta megértést is tanúsító Ravasz László református püspöknek, lényegében az 1933-as Debreceni Káté azon alapgondolatát ismételve, hogy “határainkat befolyásunkban kell kitágítanunk: ez az igazi revízió”. “Ha Erdély romlásának az okait keresem – hangzik most a felelete –, én elsősorban Csonka-Magyarországot vádolom, hogy tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva s büszkén nézhetnének.” Vagy úgy, mint a beszámolóját a “tárgyilagos megismerés fájdalmá”-val készítő Boldizsár Iván, aki mintegy előre hallva az olvasói visszhangot, cikke befejezéseként Széchenyi Hitelének Végszavából idézett: “Igen is jól tudom, miben fáradozom s mit várhatok. El vagyok készülve a rossz hazafi nevezetre, mert általában mindent nem dicsértem s felhőkig nem emeltem. Sok tán azt fogja mondani: »Ocsmányolja hazáját«.”

Sok viszont azt mondta, elsősorban Németh László útirajzáról, mint a Reményik-vers címbe emelt gondolatát, az Ahogy lehet életparancsát nyomatékosító Jancsó Béla, hogy Erdély dolgában, a kisebbségi magyarság jövőjét illetően perújrafelvételt kér. Albrecht Dezső, aki talán a legmélyebben gondolkodott el a látleleten, Az építő Erdélyben Németh Lászlót a magyar élet egyik legérdekesebb jelenségének nevezi. Olyan írástudónak, akinek egész munkásságában a “kiutat kereső magyar lélek vergődése fejeződik ki”, s aki azért kalandozik izgatottan az emberi szellem ezeréves területein, hogy meglelje a magyar és az európai kultúra közös gyökereit. Nem csoda ezek után, ha fölerősíti az útirajznak azt a gondolatát, hogy a magyarság Erdélyt nem Trianonban veszítette el, hanem már jóval előbb. Körültekintően taglalja, hogy Erdély a maga néprajzi térképének végleges kialakulásával már a XVIII. század végén elveszett, hogy “hét főbűne: a három nemzet és a négy vallás tették gyengévé és egyben erőssé is”. A köztük lévő egyensúlytól és összhangtól függ a jövője is, állítja Németh Lászlóhoz hasonlóan kétségbe vonva a transzszilvanizmus elképzelését a három testvéri nép békés együttéléséről. Az egyensúlyi helyzet megteremtését és a magyarság egyenrangúsága jogi és anyagi előfeltételeinek biztosítását szerinte kívánhatják ugyan, de józanul nem remélhetik “sem a román államtól, sem az erdélyi románságtól”. Némiképp hasonlónak látja az erdélyi magyarság szerepét a magyar műveltségváltásban is, és szinte még a fogalomhasználata is azonos, amikor az építő vagy még inkább, építeni akaró Erdély “új nemessége” megteremtésének szükségességéről ír. Egy másik hozzászóló, Nagy Géza sem fukarkodik az elismerő szavakkal, amikor az új magyar szellemi élet egyik vezéralakjának nevezi a Tanú szerkesztőjét, s egyetértéssel idézi még azokat a lehangoló sorait is, amelyekben a neokatolicizmus reverendazsinórjáról, a liberális ketrecről, a kálvinista vaskalapról s azokról a marxistákról értekezik, akik “az ismert eszperantót gagyogták: harminchét szóból áll, s minden emberi, faji, társadalmi kérdést tisztít és vasal”. Mindennek ellenére úgy látja, hogy Erdély igazi arca mégsem tárult fel a vendég előtt. S talán Albrechthez hasonlóan a leglényegesebb vonást a töredék nemzetek és a különböző keresztyén felekezetek közötti küzdelemben jelöli meg, hozzátéve, bármilyen paradox a tétel, hogy: ez a belső, nemcsak fegyverekkel, hanem szellemiekkel is vívott harc “Erdély igazi életfeltétele”. “Erdély egész története ennek a küzdelemnek ide-oda hullámzása, s akkor a legnagyobb ez az ország, amikor a külső, igazságos jogrend és megbízható közigazgatás szabad tért enged a belső erők vértelen küzdelmének.” A Németh László apokaliptikus útja Romániában című vitacikk szerzője azzal a később sokszor és sokak által hangoztatott gondolattal indít, hogy kevesen vannak a magyar irodalomban olyanok, akiknél ennyire központi probléma lenne a szűkebb kollektivitás, a magyarság sorsa, és “aki egyéni életét ennyire összebogozná ennek a szűkebb kollektivitásnak a sorsával”. Az egész tanulmányon végigvonuló “keserű beletörődés” nem szabad, hogy mérvadó legyen, de tépelődni kell rajta – írja –, szellemi felszabadításukat az anyaországiaktól várva. “Égessék belénk és égessék magunkba a magyarság szerepét, küldetését a Duna-medencében!”

László Dezső, az első kisebbségi nemzedék szószólójaként szintén megértéssel viseli a kritikát. Nem mentegetőzésre, tiltakozásra vagy viszontvádaskodásra van szükség, hanem szüntelen megértésre és újrakezdésre. Németh László “csonkasága” és csalódása okát abban látja, hogy nem találta meg, amit keresett: a román ifjúságban a közép-európai gondolat barátait, Erdélyben az új, építő magyar gondolatot. Sőt, az otthoni üldöztetés után rá kellett jönnie, gondolatainak Erdélyben sem talál otthont. Ugyanezt veti föl Vita Zsigmond is, mielőtt az útirajzot helyenként öncélúnak, a nemzettemető, kesergő irodalom részének tekintené. Szerinte Erdélybe nem egy új életért küzdő, harcos író érkezett, hanem “egy kifáradt, kiábrándult reformer nemzetfilozófus”. A Duna-gondolatról pedig az a véleménye, hogy azt hiába kereste Romániában és Erdélyben, hiszen “azt a magyar szellemiség is csak mint szükséges rosszat, mint életlehetőséget fogadta magába”.

Az útirajz dolgában megkérdezett Tamási Áron költői képpel fejez ki valami hasonlót, amikor azt a “sötét felhőt” láttatja, amely a hazai egyes törekvéseinek kudarca miatt szállotta meg az Erdélybe érkező írótárs szívét. A Magyar Párt megítélésében viszont semmiben sem különbözik a véleményük, és osztja a székelységgel kapcsolatos nézeteit is, jelesül e népcsoport világ végére rekesztésével, a magyarság egészétől való elzárásával kapcsolatban. Braun Róbert cikke kifogásolja az erdélyi magyarság jövőjének sötéten látását, kiemeli viszont, hogy “végre egy művelt, írni tudó magyar író, aki éppen olyan természetes elfogulatlansággal ír Romániáról, mintha Angliáról vagy Brazíliáról volna szó”. Szentimrei Jenő tömör paradoxona: Németh Lászlónak döbbenetesen igaza van még abban is, amiben tévedni látszik. Egyszerre két vesszőparipán lovaglónak látja. A minőségszocializmus az egyik, amit akár a kisebbségi magyaroktól is tanulhatott, s a “dunaeurópai” a másik. Ravasz László a szellemi ember két ellentétes adományának feszültségét érzékeli. Az egyik az ethosz szenvedélyes forrósága, minden kérdés egzisztenciális kérdésként való feltevése. A másik az ismeretek hihetetlen szélessége, mélysége és hideg tárgyilagossága. Az útirajzot így jellemzi: “Gyors volt a diagnózis, zaklatott volt az orvos lelke, túlságosan is szerette páciensét, ezért mondotta ki a sötét ítéletet.” Szintén két elemre mutat rá Gogolák Lajos, a szerzőben “a félbemaradt magyar Rousseau-t” fedezve fel. Az egyik elem szerinte a népi vágya az ősi magyar rétegek után, a másik az európaisága, a nagy olvasottsága. Meggyőződése, hogy Németh László minden európaisága mellett képtelen egyúttal városi emberré lenni és polgárosodni is. És hogy a realitások iránti érzék teljes hiánya jellemzi – az új Közép-Európával, a közös dunavölgyi szellemiséggel kapcsolatos ábrándjait is. Kell-e a “naiv közép-európai magyar béke-misszió” a térség új urainak? – kérdezi, s válasza, hogy ezek a békés szándék mögött is újra “magyar impériumot gyanítanak”, egy új szellemi impériumot, másfelől az új uralkodó népek azt tartják: “ezer évig a magyar uralkodott; most mi jövünk…” Közép-Európa “új evangéliumát”, az itt élő kis népek békéjét csak hirdetni lehet hát, “egy nagy és kétségbeesett szív” jajdulásával.

Az erdélyi utat kiábrándult menekülésnek tudja az a Juhász Géza is, aki a kötetzáró tanulmány szerzője, egyszersmind az életmű egyik legalaposabb ismerője, Monostori Imre szerint az útirajz “leginkább hiteles elemzésé”-t végezte el. Nem szeretné azt a hitet kelteni, hogy az úti beszámoló “egy sértődékeny lélek rémlátásai”-t rögzíti, hiszen szerinte olyan rendű szellemről van szó, aki “bekormozott üvegen át is jobban lát, mint a legtöbb ember mikroszkóppal”. Éppen ezért szinte önmagával is vitatkozva így összegez: “Mozgalmi múltjától búcsúzik, mikor legkevesebb politikai álmát s legbecsültebb írótársait ilyen szigorral méri le? Milyen reménytelen búcsú ez! Útirajza mégis keserű prédikáció, a Duna-gondolat kikerülhetetlen voltának igazolása. Credo, quia absurdum. S egyben: a transzszilvanisták humanizmusának egyenes folytatása; a gyűlölettelen embermegértés, megbecsülés dokumentálása.”

Társadalomrajz és irány-útleírás: ebben a két műfajban jelölte meg a XX. század harmincas éveinek irodalmi programját Szabó Zoltán, aki romániai útjuk során csak egy darabig tartott a társaival, s aki annak idején a katolikus Új Korban fel is idézett egy-két közös emléket, példaértékűnek tartva a falukutató munka állami támogatását, Gusti professzorék munkáját, a román paraszti kultúra megismerésének és megismertetésének szándékát. A Magyarok Romániában helyét utólag az európai gondolat korai megfogalmazói között jelöli ki. Legnagyobb jelentőségének tudja, hogy fölvetette az erdélyi magyarságon belüli problémákat is. Legfontosabb és legszomorúbb tanulsága pedig a legújabb Duna-gondolat reménytelenségének belátása. A kései vagy későbbi reflexiók közül Veres Péterét közli a kötet. Öreg nép-e a magyar? – ez a polemikus címe, s noha e tekintetben nem osztja Németh László véleményét, annak nagyon is örül, hogy a románokról “felülről és kívülről és művelten” ugyanazt látja meg, amit ő fogoly korában “alulról és belülről, ifjan és műveletlenül” látott. Nagyszerű írói munka szerinte, ahogyan a románságot mint népet ábrázolja, és ahogyan “a kissé szemetes demokráciájukat” jellemzi. A magyarokról írottakat viszont hiányosnak, egyoldalúnak érzi; valami “életmérgező fogalomburjánzás, valami »idea-köd«” nyomait sejti. És hasonlóan Gogolák Lajoshoz, erős fenntartásai vannak a Duna-gondolattal kapcsolatban is: megérti a románokat, akik ugyanolyan érzéssel hallgatják ezt magyar szájból, mint mi német szájból az Európát. “Ez még mindig imperialista látásmód – állítja –, amely csak hódító szomszédokban tud gondolkozni.” Amúgy pedig vigyázzunk, írja szellemesen, mert némely, az “ösztöneikben nagyon erős népek úgy tesznek, mint a tintahal: sötétséget terjesztenek maguk körül”. Mindenesetre az a véleménye, hogy ez a “halálhangulatú, szorongásos útinapló” még csak most, azaz 1944-ben lett igazán időszerűvé. Talán azért, mert őbelőle “az élniakarás ellenmondását csattantotta ki”.

A két kortárs író kritikája mellett közli a kötet Keresztury Dezső és Boldizsár Iván emlékezését is – ez utóbbi talán el is maradhatott volna, a szerző olyannyira önmagával van elfoglalva, hogy érdemeset vagy érdekeset a közös útról emiatt sem képes felidézni. Gáll Ernő, Erdélyi K. Mihály és Kántor Lajos tanulmányai viszont hasznosak is és érdekesek is. Nem utolsósorban: megbízható hitelességűek, filológiai szempontból pontosak. Egyáltalán: a kötet egészében is elvétve lelni elírásra, tévedésre, sajtóhibára. Ami a kiadón túl mindenekelőtt azt a Nagy Pált dicséri, aki egybegyűjtője és rendszerezője is volt a szövegeknek, rövid jegyzetei és a hozzájuk kapcsolt kivonatos közlések, ismertetések révén pedig szinte a teljesség képzetét kelti, a minden fontos anyag közlésének hitét erősíti. Hiányérzetet legalábbis nem hagy maga után. Az előszó írójaként sem. Jól tájékozódik és jól tájékoztat. Akkor is, amikor Kacsó Sándor visszaemlékezését idézi, amely szerint Németh László lényegében ugyanazt mondta ki, amit Áprily Lajos után a második nagy erdélyi szökevény és veszteség, Makkai Sándor, hogy: “Nem lehet! Nem érdemes!” És akkor is oda kell rá figyelni, amikor Monostori Imrével együtt a monográfus Vekerdi László véleményére hivatkozik, igazat adva neki: “Ha egyszer olvasókönyvet lehetne szerkeszteni az itteni népek mély rokonságát és a nacionalizmus szította gyűlölet ellenére is élő testvériségét igazoló írásokból, abból az olvasókönyvből semmiképpen sem hiányozhatna ez az útirajz.”

Für Lajos történész, aki történészi mivoltát akkor sem tudná teljesen háttérbe szorítani, ha éppen a jelenkor valamely kérdését tárgyalná, hiszen a ma mindenestül a múltban gyökerezik. Für Lajos legutóbbi könyvében nemcsak vérbeli történészként szól úgy a mai magyarsághoz, hogy közben visszautal a múltra, hanem kifejezetten történészi feladatot vállal, amikor népesedési (demográfiai) témát választ. Miközben népesedési adatokat vizsgál, számításokat végez, a kötetet mindvégig a történészi szemlélet uralja. A szerző a honfoglalás korától napjainkig történelmi korszakokra bontva vizsgálja a magyar népesség adatait, helyzetét és változásait, s így több mint ezeregyszáz esztendő tárul elénk egyetlen hatalmas történelmi folyamként. Népesedésünk évszázadaiból Für Lajos valóban a sorsot, sorsunkat bontja ki és tárja elénk. Elsősorban ezáltal lesz ez a könyv igazi történetírói-esszéírói teljesítmény. A szerzői előszó hangsúlyozza is, hogy nem elsősorban a “szakmához”, inkább a szélesebb olvasóközönséghez szól ez a könyv. Gyanítom, azért a “szakma” igencsak fel fog figyelni rá, mert ez jelentékeny szakmai munka és nagyon időszerű, ám félek, hogy a széles olvasóközönség ez esetben sem lesz olyan széles, amilyennek valamennyien óhajtanánk, annak ellenére, hogy a meglehetősen vaskos könyv stílusa, nyelvi megformálása tiszta, világos, “közérthető”, helyenként pedig emelkedetten szép a szöveg. A szerző erénye az is, hogy amennyire csak lehet, kerüli a szakmai zsargont, s így az olvasó mindvégig azt érezheti: itt magyar ember szól magyar emberekhez a közös történetről, a közös sorsról, kertelés és szakmai fontoskodás nélkül.

Milyen ez a sors? Mit mondanak, mire figyelmeztetnek ezeregyszáz év népesedési adatai? Milyen következtetésekre juthatunk a jövőnkre nézve?

Für Lajos elemző visszatekintése, demográfiai vizsgálata azt mondja, hogy az Árpádok kora még a magyar életerő kora volt, ezt követően azonban – a XIV–XV. században – “a magyar etnikai expanzió” lezárul. Ekkor a szűkebben vett országban (Erdély és Horvát-Szlavónország nélkül) a magyarság részaránya az össznépességből 85%, Erdélyben pedig 60%. A szerző bemutatja az etnikai arányok változásának folyamatát, a XVI. században például a népesség növekedésében a román és rutén növekmény döntő szerepét. Fontos itt figyelni arra, hogy a népesség növekedése önmagában még nem ad okot a derűlátásra, ha a növekedés során az etnikai arányok jelentős mértékben változnak a magyarság rovására. Mohács, vagyis a “romlás évszázada” nemcsak az ország három részre szakadása, de a magyarság létszáma és etnikai arányai szempontjából is katasztrófát jelent. Arányunk két és fél évszázad alatt 40%-ra süllyedt, és kiterjedt az idegenek nyelvhatára. “Itt teljesedett ki a nemzeti katasztrófa” – zárja az elemzést és a gondolatmenetet a szerző. Für Lajos summázata a népesedési tények alapján így szól: hat évszázad a felívelésé, öt évszázad pedig a hanyatlásé. Jellemző az etnikai arányok riasztó vagy éppen vészjósló változására, hogy “amíg a népszaporulatból a magyarok lélekszáma 2 millióról a század vége táján [a szerző itt a XVIII. századról szól] 3,4–3,6 millióra nőtt, addig a nem-magyaroké ugyancsak 2 millióról 5,1–5,6 millióra szökött fel.” Ugyancsak a XVIII. század elemzése mutatja be a románok térnyerését, a toborzott svábok tízezreinek a betelepülését vagy a zsidóság számarányának gyors növekedését (a század elején még csak 10–12 ezer, a század végén több, mint 80 ezer). A XIX. század közepére az arányok változása már drámai: a románok lélekszáma Erdélyben és a Partium területén eléri már az 59,5%-ot, a zsidóság létszáma pedig az 1787-es 80 ezerről 1857-re 388 ezerre ugrott, és ezen a létszámon belül a korábbi nyugatival szemben döntővé vált a keleti bevándorlás- és részarány. Leginkább talán a növekedés üteme megrendítő, ha azt is látjuk, hogy ez a létszám 1910-re már eléri a 911 ezret. Für Lajos pusztán a népességi mutatók alapján nagyon is érzékletesen mutatja be a magyarság háttérbe szorulását a század első évtizedére a kiegyezést követő évtizedek következményeképpen. Éppen ezért tűnik furcsának, hogy a századforduló magyar világáról rajzolt kép mégis mintha szebbre sikeredett volna a kelleténél a szerző tollán, hiszen éppen ő maga mutatja be – ezeknek az évtizedeknek az adatait elemezve – az idegenek hallatlan arányú és ütemű pozíciónyerését.

Für Lajos a XX. századot már mint “a gyűlölet századát” mutatja be. Különös szenvedéllyel szól erről a századról: a trianoni végzetes csapás következményeiről, a “lelki Trianon” tárgya szempontjából is bénító hatásáról, a második világháború magyar emberveszteségéről, a több mint egymillió halottról, s a meg nem születettek okozta veszteségeinkről. Hasonlóképpen az ötvenes évek elemzése során. Meggyőzően mutatja be a társadalmi-politikai változások hatását a népesedésre, a rövid “Ratkó-korszakét”, majd a ’80-as évek abortusz-liberalizáló időszakát, melynek következtében évente egy 35 ezer lakosú városnak megfelelő népesség fogy el. Az okok között számon tartja a szerző a házasság válságát, mely ebben az évtizedben már társadalmi méretekben is jól érzékelhető, s vele a családok bomlása, az elmagányosodás s a születések számának csökkenésével együtt a társadalom elöregedése.

Nagymértékben súlyosbítja a magyarság arányának a csökkenését a Kárpát-medencében az a szomorú tény, hogy az elszakított területeken élő magyarság száma is vészesen csökken. A természetes népszaporulat csökkenése, az elvándorlás és az asszimiláció itt a magyarságnak olyan térvesztésével jár, amely ősi magyar települések, tájak arculatának, etnikai, nyelvi, kulturális jellegének és értékeinek alighanem végleges megsemmisülését jelenti.

Für Lajos a mostani ezredfordulót is mérlegre teszi a magyarság népesedési mutatói alapján. Az általa bemutatott adatok azt mondják: az első világháború előtt 10,1 millióan voltunk a Kárpát-medencében, a magyarok száma most 11 millió 480 ezer. A két szám szembesítése akkor mond sokat, ha tudjuk, hogy “pusztán a természetes népszaporulat hozadékából” ma 20 millió magyarnak kellene élnie itt. Fogyásunk tendenciáját és az élveszületések számának ezredfordulós alakulását véve alapul Für Lajos hitelt érdemlően mutatja be a várható és igencsak keserű jövőt: ha fogyásunk nem lesz gyorsabb és erőteljesebb, mint most, 2010-re létszámunk apadása akkor is elérheti az 1,3–1,4 milliót. Ha nem az abszolút számokat, hanem az arányokat nézzük, akkor ahhoz képest, hogy körülbelül 100 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében élő népességből 54,5% volt magyar, most pedig 34% körül, kiszámítható, hogy 2010-re arányunk a 30% alá süllyedhet (ezek a számok és arányok természetesen az anyaországi és a határainkon kívüli magyarság együttesében értendők). Nyilvánvaló tehát mindezekből, hogy mintegy száz év leforgása alatt Kárpát-medencei térvesztésünk nemcsak államjogi értelemben volt katasztrofális, de népességünk arányait, lélekszámát tekintve is, nem is szólva ennek a súlyos veszteségnek kulturális, civilizációs és főképpen lelki következményeiről az egész medencében. Ma már láthatjuk, tapasztalhatjuk határainkon belül és kívül környezetünkben, hogy biológiai-etnikai fogyatkozásunk és háttérbe szorolásunk a Kárpát-medence népességének, kultúrájának minőségét is súlyosan érintette és érinti. Mondhatjuk: nemcsak a mohácsi vész évszázada, de a XX. század is – ha nem megrendítőbben – a romlás évszázada volt.

Miután az ember végigolvasta a könyvet, s áttekintette Für Lajos nyomán népesedésünk évszázadainak történetét a honfoglalástól máig, kíváncsian várja, hogyan és milyen következtetésekkel tudja lezárni a szerző ezt a nagy ívű történeti munkát. Aki ismeri Für Lajost és e könyvének gondolatmenetét, azt meglepetés nem éri, legfeljebb mégis annyiban, hogy a szokásosnál talán kegyetlenebb a következtetés, és még szebb, még szenvedélytől izzóbb a zárszóként írott esszé. “Íme kiáltok…” – adja értésünkre a szerző már a zárófejezet címében is – Zrínyi Miklós nyomán –, hogy könyvét vészkiáltással zárja. Ám ez a vészkiáltás a tárgyszerűségre s amennyire egyáltalán lehet, a tárgyilagosságra törekvő szerző összegzésében fogant, szervesen következik, szinte kikívánkozik abból. Hiszen nem akármiről, magyarságunk, népünk jövőjéről, a nemzet sorsáról van szó.

Für Lajos az összegzést három XX. századi történelmi dátumhoz köti: 1918–20, 1944–45 és 1956. Ahogy ő mondja: “egyetlen nemzedéknyi időn belül három, mindent fölforgató, megrázó” fordulathoz. Nyilvánvaló, hogy ezt teljes joggal teszi, amint azt is, hogy a bajok főforrásának Trianont tekinti. Logikus hát, hogy ez a zárófejezet döntő részében a trianoni diktátum következményeit taglalja, arra irányítja a figyelmet. Bár nem feladata a szerzőnek ezúttal Trianon okait elemezni, annyit mégis fontosnak tart megjegyezni, hogy: “Jól tudom tehát, hogy amit a »végzet« vagy a »sors« mért ránk, abba a nagyhatalmak és a szomszédaink gátlástalan érdekein kívül bőségesen belejátszottak a hazai politika illúziói, tévedései, súlyos hibái és vétkes mulasztásai.” Csakugyan fontos ez a figyelmeztetés, elsősorban önismeretünk dolgában, hogy ne csak a rajtunk kívül álló romboló tényezőket lássuk, lássuk azt is, amit magunk követtünk vagy követünk el önmagunk ellen, lássuk meg a magyar vétkeket, a magyar önpusztítást is! És ami még fontosabb: számoljunk le újra meg újra támadó illúzióinkkal is!

Szenvedélyében és nyíltságában szép a befejező fejezetnek az a része, amelyben tiszta logikával fejti ki a szerző, hogy a magyarság – a határainkon kívül élő magyarság sorsára nézve elsősorban – létkérdéseire nem ad, nem is adhat megoldást a demokrácia. A demokrácia – legyen fejlettebb vagy fejletlenebb – természeténél fogva a többségnek kedvez, a kisebbségre szorult magyarságnak aligha. “A népesedés adatai azt tanúsították, nincs semmi jele annak, hogy a magyar kisebbségek körében az évtizedek óta – beleértve a »szabadság« évtizedeit is – tartó »kapcsolati« erőfeszítések meg tudták volna állítani, vagy legalább mérsékelni a hanyatlás folyamatait” – írja a szerző. Nem is állíthatták meg, hiszen az a “szabadság” is csak egy idétlen diktatúrához viszonyítva minősülhet szabadságnak, de még inkább azért, mert legyen diktatúra vagy legyen demokrácia, mindig a birtokon belüliség a döntő. Aki birtokon belül van, ha elég rafinált, annak számtalan eszköz áll a rendelkezésére ahhoz, hogy fennhatósága alatt átrajzolja a térképet, s akár átírja a történelmet is. A magyarság megtizedelését el lehet végezni a “civilizált” világ szeme láttára nyílt terror és vérengzés nélkül is, mondjuk például modernizációra, urbanizációra, iparfejlesztésre, “ésszerű” iskolapolitikai érvekre hivatkozva. Ebből következik, hogy Für Lajos jó szándékú erőfeszítéseinket elismerve óv – óvja a politikusokat – attól, hogy akár autonómiaköveteléseinktől, akár egyéb anyaországi fellépéseinktől, kezdeményezéseinktől igazi megoldást várjunk. Ezzel nem azt mondja, hogy nincs és nem is lesz megoldás, csupán azt, hogy valóságos, igazi megoldást csak egy nemzetközi hatalmi szinten elismert és véghezvitt új határrendezés nyújthat. Hogy ez a legnagyobb illúzió? Ki tudja? A történész csak azt tudhatja, hogy amit a történelem szült, az a történelemben enyészhet el vagy alakulhat át.

Für Lajos joggal figyelmeztet arra, hogy ha azok az utódállamok, amelyeket a Párizs környéki békék hoztak létre körülöttünk, ma már nem léteznek, akkor jöhetnek olyan történelmi pillanatok is, amikor az idő kivételesen a mi javunkra, a mi oldalunkra, a mi igazságunkért teljesít szolgálatot. Ám ha a magyarság biológiai ereje, etnikai életképessége az utóbbi századok trendje szerint fogyatkozik tovább, akkor csakugyan reménytelenné válhat a helyzetünk.

Für Lajos könyvét ezért is – és mint alapvető magyarságismereti könyvet – ajánlanám olvasmányul minden magyarnak, hogy lássuk tisztán a helyzetünket itt, a Kárpátok alatt.