Hogy most mégis kiteszem a fiókból, azért van, mert dudoraival, a hatásokkal, az elnagyoltsággal is kereknek érzem: számomra az a kezdő író is benne van, úgy, mintha egyéb hőse volna. A nyersen félretett próbálkozással, úgy érzem, olyasmi történt, mint az almával, amelyik a polcon érik meg. Aromáját pusztán a közben eltelt időtől kapta.

Volt, amikor nyakig jártam az eseményekben, sőt az ár fejemen is át-átcsapott. Fulladoztam, meginogtam, de mikor aztán prüszkölve, köpködve, szememet és számat egy pillanatra ismét levegőhöz juttattam, jószerivel csak akkor láttam, hogy merre és kik között járok. Emelkedni is ilyenkor emelkedtem valamelyest; az elpusztulás rémülete szöktetett fölfelé. Sok ilyen pillanat volt. Jól emlékszem rájuk, hisz tulajdonképpen ilyenkor vettem szemügyre a világot, az embereket.

Kísérteties pontossággal emlékszem, milyen volt a verduni vasútállomás az 192… év januárjában, január derekának valamelyik napján, kevéssel szürkület után, amidőn megérkeztem. Hogy honnan és hogyan érkeztem, azt most alig tudom felidézni. Berlinből érkeztem, de mintha állandóan alagútban utaztam volna, noha több mint két hétig utaztam. Emlékszem két éjszakára Kölnben. Ez megint oly pontosan előttem áll, hogy órákig sorolhatnám a részleteket: a folyó téli színét, a csúcsos házak ablakainak függönyeit, a híd vasszerkezeteit, amelyek alatt mindkét éjszakát átsétáltam, a székesegyház óraütéseinek zengő, de mégis szinte ijesztő hirtelenséggel megszakadó hangját, mely szinte most is fülemben cseng, mert a székesegyház ott áll közvetlenül a híd fölött. Valóban akkor volt részem abban a két istentelen kölni éjszakában? Nyilván akkor, mert különben sosem jártam azon a tájon. Ha a híd alatt vacogtam át az éjszakát – ügyefogyottságomban ezúttal is csak ilyen klasszikus megoldást találva –, bizonyára pénzem sem volt. Hogyan utaztam tovább? Ezt sem tudnám már megmondani. Megkönnyebbült felébredéssel léptem ki Verdunben a vonatból.

Olyan nyugalom áradt el bennem, hogy a legegyszerűbb elővigyázatról is megfeledkeztem. Elhagytam a 18-as, a 20-as számú házat, majdnem befordultam a 22-es kapuján, amikor észrevettem a kapunk előtt állongó két rendőrt. Szerencsére az ember lábának néha több esze van, mint a fejének. Közönyösen lépdeltem tovább, kívülről senki sem láthatta meg rajtam, milyen határozott volt belül a szándék a bekanyarodásra, s az ösztön a fékek milyen csikorgásával váltotta át ezt a belső irányt.

Sose volt még gyalu a kezemben. Ebben a pillanatban nyugodtan elvállaltam volna akár egy templom gerendázatának azonnali elkészítését, hirtelen úgy átalakultam. Friedrich Oska huszonhat éves ostrowitzi születésű épületáccsá. Lehet apák, anyák, sőt keresztapák és keresztanyák ugrottak körém, hogy adataikkal megvédjenek.

A kaszárnya dombon állt, négy- vagy ötemeletes, erődítményszerű épület volt, az ágyúgolyók esztendők alatt sem tudták romba dönteni. Elvitték a tetőt, a felső mennyezetet, a homlokzatot, leszaggattak minden sarkot. Az egész északkeleti oldal törmelékben hevert a földön, de a vastag falak ilyen kiluggatott, üres lépesmézállapotban is álltak. Óriási szakadékok tátongtak az épület belsejében, a harmadik emelet termeiből a pincékbe lehetett látni. A hiányt itt is deszka pótolta. Az ablaküveg helyén papír zörgött vagy lobogott. Zengett, zörgött, sivított az egész mindenség ott a domb tetején, a téli szél jeges folyamaiban.

Lépcsőház sem volt, az ember létrákon kapaszkodott fel; vékony pallóhídon kelt át a folyosó egy-egy hirtelen megnyílt sziklavölgye felett. Mint egy összevissza szurkált hangyavár. A padlókon, a gránátvágta nyílásokon és átjárókon szüntelenül áramlott föl-alá a nép. Éppoly feketén, soványan és szabályosan, akár a hangyák. Olyan éhesen is, az ehetnék olyan türelmetlenségével.

Franciaországban és Luxemburgban öt, Belgiumban tíz franknak kell a vándor zsebében lennie, hogy a rendőrség ne tartóztassa le közveszélyes csavargásért. Kivettem a gondosan félretett osztrák ezerkoronást, letettem az ablak elé szerkesztett kis asztalkára.

– Még nem volt időm beváltani – mondtam nyugodtan. Eddig még mindig sikerem volt vele.

A létrán, a hangyaboly folyosóin is ilyen nyelvegyvelegben botladoztam a cédulára felírt terem – a 39-es – ajtajáig. Nehezen találtam meg az átjárók és kanyarok útvesztőiben. A kérdezősködéssel nem sokra mentem; vagy engem nem értettek, vagy én nem értettem meg, amit válaszoltak. Hangyabolynak is bábeli volt ez a ház.

Nem értették meg francia próbálkozásaimat a teremben sem, noha nyolcan-tízen tartózkodtak benne. Az egyik falat itt is deszka pótolta, deszka volt a padló fele is. A hideg és a szél úgy átjárt rajta, akár egy szitán. A repedéseken a széllel együtt be-beporzott az eső és a hó.

Szobatársaim láthatóan három nemzethez tartoztak, eszerint különültek el a nagyterem három sarkába. Szalmazsákra, jobban mondva csak egy zsákkal letakart szalmacsomóra kuporogva susmogtak, falatoztak; az egyik sarokban főztek, apró gyorsforralón. Se ágy, se asztal, se szék. A negyedik sarok szalmakötegére telepedtem, nyilván ide szól az én cédulám.

Mindjárt végig is hevertem rajta. Fiatal voltam, eléggé győztem az éhséget, a fáradtságot, de ezek a napok kimerítettek, nem is tudom, mióta nem ettem meleget. De most már hidegre sem volt remény.

A gyorsforralósok beszélgettek. Hárman voltak, kettő a szalmán hevert, jó katonapokróccal betakarva, a harmadik guggolva az ételt keverte, paprikás krumplit; kolbászt szeletelt bele.

Politikáról beszéltek, elég kényes természetűről. A Bécsbe húzódott munkásvezérek viszályait részletezték. Féltem, hogy előbb-utóbb olyan szót találnak ejteni, amely nem való idegen fülbe. Fölültem, odaköszöntem nekik.

Felkönyökölt a másik kettő is. Ők sem voltak már fiatalok. Odamentem, bemutatkoztam. A vöröst – könnyen megjegyezhettem – Kovácsnak hívták. A kabát alá szűrődő beszélgetésben volt egy fel-felcsattanó, türelmetlen hang, majdnem mindig ezt a két szót csattantotta: kötelet neki. Borostás, foghíjas fekete arc tartozott hozzá, és hosszú, sovány termet, ahogy ott hevertében megnéztem magamnak. Nevére biz nem emlékszem. A másikéra sem. Kerek, kopasz fejű ember volt.

Hiába kísérleteztem az álommal. A többiek már rég horkoltak. Csitult a zaj a folyosókon is. Fölkeltem, föl-alá jártam. A mennyezeten most is égett a villanylámpa. Majdnem szaladgáltam, az álom ellenségét, a hideglelést azzal akartam legyűrni, hogy még jobban elcsigázom magam.

Aludtak a magyarok is, méghozzá lepedőn, vánkoson, nekivetkőzve, a pokrócok fölé kabátjukat is magukra terítették. De függött még egy köpönyegféle a fekhelyük fölé vert szegen is. Leakasztottam, ha egyszer senkinek sem kell.

– Csak hagyja itt, barátom – szólalt meg hirtelen a borostás, és a köpenyt vánkosa alá gyűrte.

Meleg gőzben, párában ébredtem másnap, már jól bent a délelőttben. A nedves szalma szinte füstölgött azon a kis helyen, ahol összegombolyodott testem átmelegítette, egy vastag katonapokróc alatt. Nem emlékeztem, mikor aludtam el. Az egész éjszakából most is csak arra a keserves fagyoskodásra emlékszem.

Nem tudom, miért, de ezek az emberek megvetettek engem. Foghegyről lökött válaszaikból csak nehezen tudtam kihámozni, hogy annak a saroknak előttem is volt lakója. A fekhelyeket ágyneművel vagy anélkül adták ki. Hálótársam csupasz ágyat bérelt, mert volt saját takarója. A takarót napközben magával szokta vinni, köpenyül használta, mert köpenye viszont nincs. Jófajta, francia katonai pokróc volt.

Így kerültem össze azzal az emberrel, akiről beszélni akarok, Baranyikovval, ennek a könyvnek a hősével.

2.

Eltelt már egy-két év azóta, hogy romba döntötte, de a törmelékeket jószerivel még csak az utcákról takarították el. Az emberiség okulni akart, elmélyedni? A romok hosszú sora közt egyelőre csak az utak ragyogtak, vadonatúj pompázatosságokban. Derűsebb napokon ezrével gördítették a hatalmas társasgépkocsikat. A vezető mellett fel-felállt egy férfi, és háttal a menetiránynak papírtölcsért emelt ajkához. Az utasok jobbra-balra fordulva borzongatták végig magukon a megrendülés gyönyörét, és fényképeztek. Franciaország sebeit mutogatta. Néha – a súlyosabb számoknál – a kocsi megállt. “Harmincnyolcezer halott, egy délután, gáz” – hadarta szakszerűen a kikiáltó, a külső pályaudvar völgyében, de az utasok jó része akkor már csak ötvenezren felül áldozott fényképlemezt, a kocsi a Chemin des Dames felől jött.

Az építkezés lassan haladt, a franciák tétovázva fogtak a rendcsinálásba – sejtették, hogy nem lesz végleges? Európa többi részén a házak helyett a társadalmak és a hazák dőltek porba. A hajléktalanok nem siettek igénybe venni a tízezerszámra köréjük gyűlt hazátlanokat. A földönfutó sereg értelmetlenül botladozott a romok közt. Ahelyett, hogy mederbe segítette volna az életet, azt jobban megzavarta: még a környező bányákban és kohókban is lenyomta a munkabért, tönkretette a munkások szervezeteit. Hála helyett gyűlöletet aratott.

Szememmel láttam, bőrömön tapasztaltam: az első napot ott botorkáltam el én is a romok közt. Munkát nem kaptam, de tapasztalatot annál többet. Már nemcsak a bennszülött munkások nézték harcra kész tekintettel azt az áradatot, hanem az elhelyezkedett külföldiek is. Valóban itt volt az ideje, hogy történjék valami. Telepről telepre kocogva ezt a szép általánosságot majdnem olyan felületességgel állapítottam meg, akár egy személyi súlyát érző államférfi. Azért érkeztem, hogy közreműködjem e valami megtörténésében, mielőtt az ár mindent elborít.

– Eredj sírt szagolni – csattant utánam egy dühös hang és oly kórusnyi röhej, amikor az egyik téglatelepről kiballagtam. Indokolt volt a francia szervezetek vádló és álljt kiáltó panasza az ár távoli forrásai felé.

Több vállalat is működött, nem éppen barátságos versenyzésben. A megbízatásban nem volt hiány, az amerikai családok tízezerszámra küldték az utasítást és pénzt elesett hozzátartozóik hazaszállítására, emiatt békén dolgozhattak volna egymás mellett. Felásható terület nem volt elég.

A hatóságok csigalassúsággal végezték a völgyek és dombok “bombátlanítását”, az elszórt, elázott hadianyagok összegyűjtését. A megtisztított területeket persze a tulajdonosoknak adták vissza. A parasztok hamarosan ráébredtek, micsoda kincs rejlik azokban a szántókban, amelyeken csak egy fél fakeresztdarab is maradt. Kevés helyen maradt, az ágyútűz a sírdomborulatokat is elgereblyézte. A vállalatok jól fizették csak a kutatás jogát is.

Csúnya egy vásár volt, az bizonyos. Arról a botrányról, midőn a versenyzők egy 1812-es temetőt feldúltak, később néhány újság is megemlékezett. A kisebb leleteket úgy hordták be a parasztok, mint hajdan az aranyásók. A borsos áron felkínált darabokat orvosok vizsgálták, hogy valódiak-e. A város végén vasárnaponként valóságos szentpiac alakult. Ilyeneket hallottam kószálásomban azon a napon.

Becsületére legyen mondva annak a szedett-vedett, sok esetben nem is képletesen ágrólszakadt nemzetközi aljnépnek, hogy húzódozott ettől a munkától. Az építkezésre érkezett szakmunkások kimentek egy-két napra, de épp csak annyira, amíg a jobb napokig valót meg nem keresték. Nem a sár és a bűz, nem az ásás iszonyata tartotta távol őket, hanem annak az egész üzletágnak az iszonyatossága. Maguk között megvetették, aki állandóra ebben a dologban ragadt. A koporsót néha puszta agyaggal töltötték meg. Persze azért elég megragadt, a fizetség óriási volt, ötven-hatvan frank egy napra. Aki akarta, annak dollárban, a közép-európaiak előtt ennek a szónak az idő tájt szinte babonás becse volt. Aki darabszám vállalta a munkát, az még többet keresett.

Az ócskásboltban szerencsétlenségemre korombeli, kedves fiatal lány fogadott – ördög tudja, szégyelltem ellentmondani neki, kétségbe vonni a szavát. “Kitágul ez” – mondta. Jó formájú bakancs volt, a szögek félig se voltak elkopva a talpán, szemre megérte a ráfizetést is. Az utca végiről még visszamentem a boltba, a kedves lány nézett a másik pár után, de aztán gondosan megtapogatva a bőrön át a nagyujjamat, megnyugtatott, hogy másnapra okvetlenül ereszteni fog egy kicsit ott elöl az orránál, mert különben másutt igaza volt, mintha a lábamra öntötték volna. Az állomáshoz érve már úgy lépdeltem, oly kényesen és kimérten, mint a gólya, de röstelltem még egyszer visszatérni; az idő is sürgetett.

Így esett, hogy jó későre járt, mire megint a városba értem. Különös, hogy visszaemlékezve mi mindenről megfeledkezik az ember. Csak most a részleteket követve jut eszembe, hogy aznap enni sem ettem. Valószínűleg a koplalásnak akkor is abban a másod- vagy harmadnapos állapotában voltam, amikor a gyomor szinte sértődötten elhallgat, durcásan magába vonul, s a táplálékokra már szinte megvetéssel, olyanféleképpen gondol, mint a megtisztult lélek a földi hiúságokra. Szemetelt az eső egész nap, így át is áztam egy kicsit. De hagyom az emlékezgetést, röstellem idézgetni is, mi minden kényelmetlenségem volt még. Hisz végül mindent kibírtam, itt vagyok. Némileg kimerülten értem föl a szobába.

A lámpa most nem égett, sötétben igyekeztem megszabadulni fakó gönceimtől, de először is a cipőktől. Hát ez boldog érzés volt.

Egy kis idő múlva az ember fészkelődni kezdett, a térde, úgy látszik, szabadon maradhatott, mert a lábával próbálta visszaigazgatni a pokrócot. Aztán dörmögött, megfordult, és szorosan hozzám simult. Nyöszörgött egy kicsit, beszélt valamit, majd megnyugodott.

Nem dörmögés, nem is nyöszörgés volt az. Legfeljebb valami férfihangra áttett gyermeki nyögdicsélés. Az embernek mosolyoghatnékja támadt. Mintha egy csecsemő hangszálai helyébe egy nagybőgő húrjait feszítették volna.

Az ember később is megszólalt, ott a vállamon. Volt a bőgőhúrnak könnyebb, tisztább hangja is. Ezen zengetett el három vagy négy mondatot, oly dallamosan, olyan közvetlen őszinteséggel és természetességgel, hogy az ember a hangsúlyokról is érteni vélte, mit mond. Ismeretlen nyelven beszélt, egy hangot sem fogtam fel belőle, de reggel mégis úgy emlékeztem rá, mintha értettem volna.

– Elment – mondták a gyorsforralósok, mikor felébredtem. Künn havazott. Megint a gyorsforralóval foglalatoskodtak, körötte melegedtek, krumplit hámoztak vagy ettek, úgy emlékszem. Azért teszem hozzá, hogy úgy emlékszem, mert különös lelkiállapotom ezeket mindig főzés vagy evés közben rögzítette meg emlékezetemben.

Talán a hirtelen felriadás és rácsodálkozás okozza, hogy arcát ma is abban a széles mosolyban rögzítve látom, ahogy akkor, az első pillanatban: semmi szem, csupa fog. A barna arc közepében egy hatalmas karéj fehér vigyorgás. Úgy tartotta, mint a kutya a koncot. Volt benne valami állati. Állati ártatlanság és elégültség.

A szépen domboruló lombok fölött a dús fekete hajban is volt valami nem emberi. Vad fekete volt, de nem olyan már-már kékesen csillogó feketeségű, aminő az ilyen fiatal fekete haj szokott lenni, hanem inkább tompa, fényivó, mint a korom. Göndörödés nélküli puha, mint a birka gyapja.

Bocsánatot kértem, hogy kényelmetlenséget okoztam neki. Elég folyékonyan beszéltem, s lett is volna még mondandóm. De hirtelen elhallgattam. Az az érzésem támadt, mintha egy galambnak beszéltem volna, vagy még inkább egy őznek. De azért befejeztem a fennakasztott mondatot, a hangsúlyt még egy köszönetmondással bevittem a maga helyére. Ebben a pillanatban a mosoly teljes ünnepi nyitányában ragyogott fel.

A mosoly, egy falat kenyér körítéseként eltűnt, s kigyúlt megint a két szem.

Nem volt fontos, hogy rögtön szót értsünk. A köd visszatelepült közénk. De mondom, egyáltalán nem volt kellemetlen; most is inkább mosolyra ingerlő volt. Azt éreztem, értem én ezt az embert. Rövidesen kiderül, hogy tökéletesen értjük egymást, ezt gondoltam.

Fölkeltem, fölhúztam a bakancsokat; mint minden reggel, most is megújuló bizalommal. Az első félórában rendszerint istenesen viselkedtek, csak azután vadultak el. Abban reménykedtem, hogy lassanként egyre későbben adnak jelt magukról; valóságos lelki tornával igyekeztem nem gondolni rájuk.

Mihelyt megértette, hogy kifelé igyekszem, ujjal vállamhoz ért, vezetőmül szegődött. Macskaügyességgel szaladt át a pallókon, s kúszott le a létrákon. Elkapta egy mosolynyi elismerésemet, a következő létra közepéről leugrott, zuhantában megfordult tengelye körül. Nevetve nyújtotta felém karját, s intett, hogy ugorjam én is. Leugrottam. Leguggolt, elém szökkent, szinte röptömben kapott el a hónom alatt oly hozzáértőn, akár egy cirkuszi akrobata. Megnyugtató, acélos erő volt abban a karcsú testben.

Mondott még valamit, de azt már nem értettem, nem is hallottam. A veszély elmúltával idegzetem mindig úgy feloldódott, olyan pihenést vagy fellélegzést engedélyezett magának, hogy dobhártyám sem működött. Megvolt ez a hibám. Bólintgattam a szakállas szavaira. Aztán kimentem. Föltéptem a borítékot.

Az volt benne, hogy kérelmem alapján a hivatal arra utasít: jelentkezzem a legrövidebb idő alatt a bouéi bányairodában; azonnal munkába állhatok.

A fiú olyan természetes kíváncsisággal dugta orrát a papírlap fölé, hogy valósággal szimatolgatta. Az óvatosság azt kívánta volna, hogy elrántsam orra elől a papírlapot, meg is tettem már az első mozdulatot is, de hirtelen elszégyelltem magam. Különben is, mit tudhat meg ebből bárki is? Odatoltam neki, edd meg, ha akarod.

Megvolt annak a karéjmosolynak a maga szótára. Most azt csillantotta, nemcsak félreérthetetlenül, de minden ékesszólásnál is meggyőzőbben, hogy egy betűt sem ért a megszimatolt sorokból. Aztán azt: mi ez?

Még mindig ott álltunk a szállókaszárnya tövében, mert most megint az eső szemetelt.

Baranyikov mellettem lépdelt. Erősen forgattam eszemet, hogy kerülhetek el leghamarabb Bouéba, nemigen vetettem rá ügyet. Csak szemem sarkából pillantottam néha rá. Emelt fejjel, egyenes háttartással lépdelt, de mégis könnyedén, lazán himbálta magát. Nem is magát, nem a tagjait himbálta, bensejében, izomzatában himbálózott valami természetes ütemesség. Nem volt benne semmi abból a szögletes súlyosságból, amelyről a munkás még vasárnap is megismerszik. Ahogy azt a bő takarót összefogta magán, olyan volt, mint egy megindult szobor. Azoktól a régi görög szobroktól várna ilyen súlytalan, ruganyos járást az ember.

Mihelyt megérezte magán tekintetemet, az az arc mindannyiszor olyan kápráztató villogásba rezdült, akár az a kis tódarab, amelyre a felhők közül hirtelen napsugár esik. A frissen hunyorgó-örvénylő vonásokban szinte halak dobálták magukat.

Megálltam egy pillanatra, fejemmel intettem neki, hogy jöjjön már. De a szokásos boldog mosoly után olyan izgatottan ágaskodott s furakodott a képek felé, hogy otthagytam. Mért is hívtam volna. Úgy csatlakozott hozzám, mint egy kóbor kutya, úgy is szakadt el tőlem.

Jó nevelést kaptam én otthon, borsódzva fogtam csak elgondolásába is annak, hogyan hozzam ki fizetés nélkül a kaszárnyából a kosaramat. Egyszerűnek látszott abban a nyüzsgésben, meg volt más kijárat is. Majd megküldöm azt a két frank negyvenet, gondoltam. Tudtam én, mi a küzdelem, de épp ezeket az apró gombócokat nyeltem a legnehezebben. Legegyszerűbben még úgy ment, ha nekidühödtem. Elég gúnyt és gorombaságot vágtam már zsebre kispolgári szentimentalizmusom miatt. Majdnem ingerültem szedtem a lábamat a kaszárnya felé. Ingerelt a cipő is, már működni kezdett.

Rám vigyorgott, azon nyomban mindent megértett. A csöndes meglépést, a pénztelenségemet, a turpisságot. És jókedvűen azonnal osztozott benne. Sőt éppenséggel attól vidámodott neki.

Pompásan megoldotta. Egész közel került a gépkocsifülkéhez, a kosarat – a fülke oldalát súrolva vele – ott vitte el közvetlenül a kapus orra előtt. Épp csak a takarót engedte egy kicsit lejjebb a karján. Már kint is volt.

A csíny még vidámabbá tette. Bevallom, egykettőre elfeledtette velem is a lelkifurdalást. Az állomás felé tartottunk.

Boué elég kicsi hely, odáig nehezen kaptam útbaigazítást. De Étaint, Confleus-t mindenki ismerte. Egy kordétoló öreg még egy közelebbi dűlőutat is elmagyarázott, a tanyákon keresztül.

Jólesett a szívesség; az utóbbi esztendőben kevés részem volt benne.

Baranyikov vállára igazította a kosarat. Jobb tenyerével végigtörölte maga előtt a levegőt.

A vidék barna volt és fehér. A hó még nem maradt meg mindenütt. Aztán a fehér is, a barna is csillogni kezdett: ismét jeges eső esett, finoman ragyogó fénymázzal vonta be az ugart, a fonnyadt füvet, a kerékcsapás göröngyeit, a kilométerköveket. A színek megnemesedtek, mint egy régélt mester ódon festményein.

Baranyikov hol katonásan lépteimhez igazította lépteit, hol elkószált egy kicsit a keskeny útról is, egy fonnyadt kukoricaszár elég volt, hogy előresiessen vagy elmaradjon mögöttem. Aztán apró, kopogó léptekkel futott utánam.

Messze nagy kétkerekű kocsi tűnt fel, velünk egy irányba haladt. Aztán azt is utolértük, épp egy kaptatón, a megfeszült lovacska a földet súrolta az orrából kicsapó párával, ott a két rúd között.

A bakon magányos férfi ült, éppolyan szőrmés bundában, aminőt Baranyikov leírt. Valami vándor mészáros lehetett, vagy vándor pék, a kocsi ládaszerű testében meg-megzörrent egy megkötözött csengő. Jobbról-balról közrefogva hagytuk el a kocsit, nem kéredzkedtünk föl. Mikor a kis ló előtt ismét egymás mellé kerültünk, összemosolyodtunk a bundán, a nagy fölhajtott galléron. Jó sokáig ez volt utolsó eszmecserénk. Egészen besötétedett, beborult. A rembrandti kép bal felső sarkán aranycsöpp csillant meg, azon nyomban sárgásvörössé változott. Újabb kaptatón kellett felevickélnünk, amíg elértük.

Egy tanya volt, a körvonalait elég jól kivettem. A lakóház az út egyik oldalán állt, az istálló meg a kazlak a másikon. Jó hazai tehénszag meg trágyaszag fogadott, két-három percig egy dunántúli faluban jártam. Böfögve-bugyborékolva víz csobogott valami csőből, közvetlen közelben tehenek rángatták a láncot.

Az eső alábbhagyott, szelet kaptunk helyébe, fújásáról is éreztük, hogy széles, szabad fennsíkon járunk.

Már az elején mondtam, azóta is úgy éreztem magam vele, mint mikor egy barátkozhatnékú ártatlan eb szegődik az ember nyomába. Odaszegődik, hízelkedik, aztán egy fordulón csak elmarad.

Mentem tovább, de azért egyre hegyezve a fülemet jobbra-balra. A jámbor kutya csavargó farkassá vadul ott az út két oldalán emelkedő sötétségben. Mintha erdőben jártam volna. Végre kiáltottam.

– Csrri… – hangzott valahol jobb kéz felől előttem, bátortalanul. Olyanformán, mint mikor a tavaszi madár hirtelen abbahagyja az épp csak megkezdett éneket, talán mert csalódott a hangjában.

De a következő pillanatban újra megindult a hang, most már magabiztosan és győztesen. Az eleje az éles i-vel vércsecsicsergés volt, azután mint mikor az esti gallyak közt egyszerre két fülemüle is rákezdi. Csupa ü és ö és o gurgulázódott benne, a mássalhangzók oly lágyan olvadtak, hogy az ember ínye megkívánta őket. Olyan volt, mint egy vad harci kiáltás, amely egyszerre örvendező táncbiztatóvá válik. Az éjszaka boldogan vette magába, azon nyomban megenyhült tőle, lerázta idegenségét.

Még egyszer felharsant a kiáltás, aztán még egyszer. Már nem jeladó kiáltás volt. Egész mondatok voltak. Meg lehetett érezni, melyik végződik felszólítással, melyik megnyugtatással, melyik kérdéssel.

Jószerivel most hallottam először a hangját. Nem a hang volt szép, egy kicsit rekedtes volt. Hanem a bizalom benne, az egyenesség és – ördög tudja –, ezek után is, a megbízhatóság, épp az ő részéről. Szívből jött ez a hang. A szív volt szép.

Felvetettem a vállamra, de ebben a pillanatban ismét térdre estem. Felsegített, megtapogatott. A teher megint csak az ő vállára került. Sötét volt, de közelről elég jól láthattuk egymást. Szembefordultam vele, megveregettem a vállát, arcomat arcához toltam, de vonásait mégsem láttam. De éreztem, hogy mosolyog. Még valami olyat éreztem, hogy úgy viszi most a kosarat, mint a kutya a gazdája kalapját. Egy-egy pillanatra dúdolgatott, könnyedén lépdelt, a terhet indokolatlanul egyik válláról a másikra dobta. Fáradhatatlan volt. Jó sokáig mentünk.

Az ég ismét megvilágosodott, még hatalmasabban. Most előttünk félkörben balra lángolt föl, pokolvörös fénnyel. Sárgult, halványodott, lassan aludt ki. Helyén még tömörebb sötét maradt.

Hangjai után találtunk a kocsmára. Háttal állt a dűlőútra, de így is elég messze, egy kis völgytorok aljában. Baranyikov fülelte ki az éjszakában. A kerten, aztán az udvaron át ereszkedtünk feléje. Az erős feketekávészag itt már nyílegyenesen vezetett.

Bányászok voltak az ivóban. Az apró asztaloknál hármasával-négyesével ültek. Egy kövér asszony hordta nekik a sűrű feketekávét nagy, félliteres cserépcsészékben. Mindegyik csésze mellé alsókar hosszúságú fehér kenyeret tett; hosszában szét voltak hasítva; vaj és sajt és szardínia volt benne az alsó darabon. Az olaj kicsöpögött a viaszosvászon abroszra. Leültünk. Elénk is odatett két adagot. Megfogtam a forró csészét.

– Mit beszélsz te folyton annyit arról a pénzről… Idd ki! Majd meglátjuk. Dolgozni akartok, nem?

– Fél óra ide Briey. Onnan egykettőre leértek Bouéba Montiers-en át. Egy folyón mentek majd át. Azon csak odáig menjetek. Ott van. Az Orne völgyében fekszik. Ha a hídhoz értek, forduljatok balra. A dombon keressétek a Lemeunier-kocsmát.

Fölkavarodott a gyomrom, a feketekávét odakínáltam Baranyikovnak. A szédülés egyre fokozódott. Féltem felállni is, azért szerettem volna a továbbindulás előtt egy kicsit lefeküdni. Felálltam.

De senki sem nevetett, legkevésbé Baranyikov. Csak egy lépést kellett ugrania, de ezt arcán az elszánásnak s az önfeláldozásnak olyan kifejezésével tette meg, mintha százméteres sziklafalról vetette volna magát utánam egy fehéren örvénylő folyóba. Csak egy pillanatra suhant át arcán. Ennyi is elég volt, hogy megjegyezzem. Aztán már nevetett, vigaszul, bátorításul; ahogy a sírás és mosoly közt tétovázó gyermekre nevet az ember.

A konyha végében állt. Nagy, kétszemélyes, de egybeszerkesztett ágy volt, amilyet a franciák használnak. Kemény vánkos a fejnél, süppedősen puha fél dunyha a lábnál, kétoldalt begyűrt takaró. A kövér néne igazított be, még nem ismertem ezt a szerkezetet. Baranyikov csak úgy az ágy végébe feküdt. Kávégőzben aludtam el, jó zöldséglevesszagban ébredtem.

Benyúlt a zsebébe, kivett egy könyvecskét. Nem a katonakönyvet. Nem is könyvecske volt, hanem csak valami hajdan volt jegyzetfüzet két csupasz táblája, a lapokat kiszakították belőle. Egy ötvenfrankos volt benne, és némi apróbb papírpénz.

Visszanyújtottam a tárcát. Intett, hogy tartsam magamnál. De most már olyan bárány tekintettel, mint aki vállalja az együgyűséget, az élhetetlenséget. S azt, hogy ő védelemre szorul.

– Tudja ez, mit csinál – mondtam az asszonynak. – Kettőnk közül ő a világravalóbb. No, gyerünk, kormányos!

– Aztán Germaine húgomnál csak sorjában – kiáltotta utánunk az asszony. Kint most megint a hó esett. – Oda menjetek – kiáltotta még az asszony. – A sógorom telepfelügyelő, az majd beszerez benneteket a bányába.

Lemeunier-né annyira hasonlított húgához, hogy hátulról is ráismertem. Jobban mondva csak hátulról hasonlított rá igazán: ugyanaz a megbízható, jó zömökség; az a fajta asszonyi termetesség, amelyet nem háj, hanem kemény hús és becsületesen kidolgozott izmok töltenek meg feszülésig. Arca egy kicsit tapasztaltabb volt, mint a nénjéé, szomorúbb. Bemutattam magunkat. Volt szoba. Volt több is. Mentünk fel az emeletre. Szűk kis folyosóról nyíltak az ajtók, mind egy oldalon.

– Jó lesz együtt is – mondtam, mielőtt mindez eszembe jutott volna. Mintha esztendők óta együtt jártunk volna, úgy megszoktam ezt a Baranyikovot. Úgy megszoktam, hogy nem is gondoltam rá. Úgy értem, hogy külön.

Lement a ház elé, összerugdalt egy jókora kupac havat, derékig vetkőzött, és gyors mozdulatokkal mosdani kezdett, közben prüszkölt, mint a játékban felingerelt macska. Én rögtön bebújtam az ágyba, már jól ismerve a járást. Legalább három hét alváshátralékom volt.

A felvételkor nem kellett volna Lemeunier segítsége. Zsebemben ott volt a felvételi cédula. Elő sem kellett vennem. A bányatelep kapujában a hosszú fekete tábla a földig tele volt írva, hogy mi mindenféle munkást keresnek. Megérkezésünk másnapján Lemeunier vezetett el bennünket nagy buzgólkodással, ő állította ki helyettünk az ilyenkor szokásos különféle jelentkezőlapokat. Ablaktól ablakhoz cipelt bennünket, kezében igazolványainkkal. A kifizetett összeget a lakásért és kosztért majd heti részletekben vonja le a fizetésünkből. Aláírtunk erről is valamit, törődtem is vele.

Álmos, de értelmes tekintetű ember volt. Vörösesszőke. A homlokánál egy kicsit bemélyedő orra úgy ugrott elő, mint egy jó szánkózó völgyoldal. Normandiától a Dél-Alföldig itt is, ott is látni ilyenfajta embert. Mintha egy családból származnának, s mintha valamelyik ősük rókával kereszteződött volna. Nem is külsejükről lehet rájuk ismerni, hanem az állandó fürkészhetnékjükről. Ez az a fajta, amely már húszéves korában kiszimatolja azt a családi házat, amelyet ötvenéves korában megszerez. Egyszerre ravasz és korlátolt állhatatossággal tör feléje.

Csak be, és nem le. Franciát különben sem igen láttam én ott a föld alatt. Vagy legalábbis nem csákánnyal, kalapáccsal. Felügyelők, munkavezetők, rendeletadók voltak. A kétkezi munka az összeverődött mindenfajta népségre maradt, spanyolokra, olaszokra és főleg lengyelekre. Meg a morvától a macedónig mindarra a töméntelen fajtára, amelyet Közép-Európa világgá eresztett magából. Szóval az idegenekre, a mindent vállalókra.

A bányából hatalmas villanyfelvonó hozta fel az ércet. Nem közvetlenül a föld szintjére, hanem ugyanazzal a vad irammal még vagy tízemelet magasságba, egy jó nagy kiterjedésű, acélból-vasból épített emelvény tetejére. Volt vagy ezer négyszögöl is ez a mesterséges fennsík. Iszonyú csattanással ennek a közepébe érkezett meg két-három percenként a páros felvonó valamelyik kocsija, négy színültig rakott kerekes csillével. Az egész vasfennsík úgy megdördült, mintha villám csapott volna bele. Ennek a parancsnoka volt Lemeunier.

Jókora fékezőrúddal vártuk őket. A csillék kettesével, néha hármasával futottak; fölugrottunk az első párkányára, a rudat az első és második kerék közé nyomtuk, a rohanást meglassítottuk, a kis vonatot a fennsík széléhez kormányoztuk. Ott aztán tartalmukat le lehetett borítani a mélységbe. Lehetőleg nem az egész heggyé halmozódott érc tetejébe, mert hisz az emelvény egyik értelme épp az volt, hogy a lezuhantott érc minél apróbbra törjön. Ott lent rakták vagonokba. Az üres csilléket aztán vissza kellett tolni a felvonóhoz. Lemeunier ide hozott be bennünket, a maga keze alá.

A munka nem volt olyan könnyű utazgatás, ahogy első tekintetre néztem. Ha az ember nekieresztette a csillét, kibukhatott a fordulóknál, az emelvény széléről nem is beszélve. Ha pedig óvatosságában lassan haladt, az elfecsérelt időt a visszatolásnál kellett futással pótolnia, mert a felvonó nem mehetett le üresen.

De azért túlságosan nehéz sem volt. Leginkább nem is felnőttek végezték, hanem már az ugrabugrálás miatt is afféle legénykorba vedlő kamaszok. Bár volt köztük egy öreg kis púpos, egy apróka belga is, olyan törpe, hogy jóformán csak a púpjával látszott ki a földből. Igaz, hogy amilyen kicsi, olyan ügyes is volt. Fölvetette magát a megtetézett ércre, onnan kormányzott előkelő ülőhelyzetben, akár egy úrvezető, még fütyült és dudált is hozzá. Tréfás kis szeleburdi volt, illett a társaságba. Vanbergnek hívták. Mert gondolhatni, hogy az egész napi kocsizást a kamaszok mutatvánnyal, nevettető, kérkedő bravúrral tarkították.

Egy hangot sem ejtett ki, de az arcokat végigsorjázó mosoly vagy nevetés az ő arcát sem hagyta ki, a legkisebb sem. Értette, miről beszélnek? Helyben volt, benne volt a társaságban is, a társalgásban is, lehet ezt a beszéd értése nélkül is csinálni. A szavak tán nem bújtak bele: de a kedv annál akadálytalanabbul.

Egy nyurga, barna, pelyhedző bajszú legény – Chatellain nevű – valami történetet mondott el. A csattanó előtt hirtelen elhallgatott, állát előrenyomta, tenyere felé hajlított körmeivel gyors simogatásokat végzett az állkapcsán, a füle alatt. Az emberek harsányan felnevettek, a köznapi mozdulat minden szónál ékesebben kifejezett valamit. Én csak később tanultam meg, hogy átkozottul kellemetlen dolgot fejez ki, olyan nyűgöset, mint a rossz borotválkozás. Baranyikov is nevetett. A történetet tán nem értette, de ezt a jelbeszédcsattanót tökéletesen.

Sokat értett. Minden nemzetnek megvannak ezek a meghitt jelei. Baranyikov akkor már láthatóan folyékonyan ismerte ezt a franciaszótárt, értette a legfinomabb nyelvtani fordulatokat is. Hogy a szem külső sarkának megpöccintése a mutatóujjal potyát jelent, tőle tanultam. Mikor a pihenő végén fölharsant a sziréna, bal keze fejét odaütögette mereven előretartott jobb tenyere alá, ő biztatott bennünket, hogy gyerünk, gyerünk. A franciák nevettek.

Nem figyeltek rám, mert közben megint nevetniök kellett: Baranyikov ismét jelt adott, arca előtt dobolt, és megpihentetett ujjaival valami olyasmit közölhetett, hogy “nem mindig az”, vagy “minek itt a szó”? Nem értettem, mondom, más úton közelítgettük a franciák gondolatközlését. A nevetés végén a többiek igazat adtak neki.

Nem csodálkoztam hát, mikor néhány nap múlva a bányából jövet a lenti fejtők egyik vezetője mint régi ismerőst intette magához egy kis eszmecserére. Kettőig dolgoztunk, a felvonók az utolsó menetekben az embereket hozták fel. Ezekkel a föld színén álltak meg; mire följöttek, körülbelül addigra kászálódtunk le mi is az emelvényről.

Erősködtem, bár őszintén szólva nem sok kedvem volt elcserélni ezt az elég jó helyet valami bizonytalanért. De mégsem mentem le még akkor vele.

A bánya elég messze esett a szállásunktól. A dombról vissza kellett kanyarodni a hídhoz, aztán a helységnek már sűrűbben lakott részein át egy innenső dombra felkapaszkodni: három, fél négy is volt, mire otthon kimosakodtunk és asztalhoz ültünk. Lent a söntéssé alakított bejárófélében ettünk, a konyha előtt. Együtt a Lemeunier-párral meg az éppen a nappali csoportban dolgozó többi vendéggel. De kívülünk akkor csak egy katalán lakott a szállóban, az is éjjeles volt.

Nem tudnám megmondani, miért, de én már ebben a kézfogásban megéreztem, miről van szó.

Nemigen beszéltem útközben. De egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy az én nyakam is kiegyenesül. Úgy lépdeltünk, mint holmi ceremóniára az előkelőségek hivatásuk tudatában.

Szépen tagolt, szabályos franciasággal beszélt. Mint mindenütt, a francia népi mozgalomban is az iskolázott értelmiségiek hajlanak és züllenek a jassz nyelv felé. Az emelkedő munkások Boileau szabályait követik.

A hosszú, kávé- és borfoltos asztal mögött ültek. Ahogy magunkra maradtunk, az egyik még egyszer kezet fogott velem. Aztán hellyel kínált magával szemben. Rákönyököltem az asztalra. Javakorbeli, hatalmas férfi volt, akkora lelógó bajuszszal, mint egy kettétört kocsirúd. Szőkés volt, mintha a mélabús csendőr testvére lett volna. Munkásarca volt, de az álla alatt összefonódó ujjai puhák, fehérek. Noha jó vaskosak. Mint az egészséges növény, ha véletlenül tégla alatt fejlődik.

Jó szimatom volt, rábízhattam volna magam. Olyan bizalmat éreztem szinte a levegőben is, mint egy jó pohár friss tej iránt, amelyet az ember már megszagolt.

Megoldottam a nyakkendőmet, kihúztam a gallér hajtókája alól. A nyakkendő belsejében, azon a kis selyemdarabkán, amelyre rendesen a gyár nyomtatja vagy hímezteti a cégjelzését, azon volt az én igazolásom, a hátsó oldalán. Gondosan lefejtettem, átnyújtottam.

– Fura szokás – mondta a másik, ahogy átvette tőle. Inkább a selymet nézegette, mint a finom rája rótt sorokat, a pirinyó pecsétet. Jóformán el sem olvasták, vagy legfeljebb csak kíváncsiságból. Mosolyogva adták vissza.

Nem ilyen hatást vártam, nem ilyenhez voltam hozzászokva. Mintha a féltett kincs egyszeriben elvesztette volna értékét. Akkor éreztem meg először, hogy más légkörbe kerültem. Meghökkentem szinte. Nehezen tanultam bele abba a csaknem szertartásos körülményességbe és titkolózásba, amelyet eladdig tapasztaltam. Bevallom, később csaknem élveztem is ezt a rejtelmeskedő óvatosságot: gyermekkori összeesküvős játékaink izgalmát szívtam belőle. Megcsapott ez a természetesség és nyitottság, ez a szabadság. A bajuszos kopogott az asztalon.

Megkérdezte, milyen nyelveket beszélek. Nemigen értette, melyik micsoda. De lelkiismeretesen érdeklődött. Mint általában a franciák előtt, a Rajnától keletre szeme előtt egy tengerbe folyt össze minden. Az ő képzeletében is az én hazám valahol Konstantinápoly–Peking és Varsó háromszögében csónakázott ide-oda, helyet-helyet cserélve Romániával, Mandzsúriával és Csehszlovákiával. Az utóbbi nevét különben kiejteni sem tudta. Ingerülten legyintett.

– Egyre megy! Fontos, hogy akárhonnan is, de közülük való vagy. Benned majd bíznak. A franciában csak a csendőrt látják, meg a hajcsárt. Volt nekem már onnan egy jó barátom. Honnan is? Pennsylvániából.

– Már folyik – mondta visszatérve. Megállt a konyhaajtóban. Hallani lehetett, amint a tornyos nikkelszerkezetből a kávé a bögrébe csordogál.

A kávét fújtam, a bögrét helyezgettem egyik kezemből a másikba, épp csak a kortyintás közben néztem föl. Még nem volt megfésülködve. Kíváncsian méregetett bennünket, különösen Baranyikovot. Megnézte magának, nyilván hallott róla, de pillantását aztán felém fordította, már majdnem összejátszó mosolygással, mint akinek megvan a mondandója.

Telhetetlen voltam én akkoriban. Délutánonként apró papírdarabkára írtam ki az olvasmányaimban talált ismeretlen francia szavakat. Akkorára, hogy elférjen a tenyeremben. A bal tenyerembe tettem, madzaggal oda is erősítettem. Amikor a kocsikat visszafelé toltam, akkor tanulgattam, senki sem vette észre.

Azon vettem észre magam, hogy szám hasztalan darálja a szavakat, agyam egy szemernyit sem vesz be belülről. Agyamat szinte tudtomon kívül egy kép töltötte be. Tán félórája is ott ragyogott magában, amikorra rápillantottam. Germaine állt ott kócosan, ahogy reggel láttam. Kócosszőkén, most tudtam azt meg, hogy szőke. Feje körül a hajszálak szabadon libegtek, és aranyosan csillogtak. Olyasféle eset ez, mint amidőn a lemenő nap felhő mögé kerül, s a felhő szélét szikráztatja. Már az ajtókeretet is láttam, ahol hajnalban Germaine állt, feje mögött a konyha erősebb lámpájánál.

De az a lustaság a tekintetében, ahogy a fejét oldalt ejtette, nem az álmosságtól volt. A testből, a szívből áradt az a lustaság, mocsárlehet árasztott a kék szemen át. Nem tetszett ez a lány, s már csak azért sem, hogy nem tudtam szabadulni tőle. De különben is, nem a lányokon, nem az érzelmeskedésen járt az én fejem akkoriban. Mi a szerelem? Egy pohár víz! Szabadságharc két csatája közben.

Ácsok hajladoztak a törött gerincű tetőkön, és a harcokból hazatérő katonák, a hangoskodó, egymást gyámolító nincstelenektől támogatva, fölosztották az uradalmi birtokot. Választások és zavargások követték egymást, ám a falu elrongyolt gúnyájú, kiéhezett népe a világról megfeledkezve vetett, aratott és jószágot gondozott, amióta csak megfakad az élet a Körös mentén.

Aztán agitátorok jöttek a messzi gyárakból; olajtól, kenőzsírtól fekete tenyerű munkások. Esténként zörgettek az utcára néző, elkendőzött ablakszemeken, elvtársnak szólították egymást, és borral, nyers szóval érveltek a tagosítás mellett. Később kettesével-hármasával érkeztek, ágáltak és fenyegetőztek. Nyomozók járták az utcát, piacot; elég volt egyetlen elértett szó, hogy bárkit elhurcoljanak. Gazdák, kereskedők kerültek feketelistára. Apáthy Mihály megtántorodott, mikor hírét vette, hogy fiát eltanácsolták az egyetemről, ám saját akaratából, még aznap beszolgáltatta a földet és a gépeket, mire a legidősebb Apáthy kútba ugrott.

Rekkenő nyarakon, amikor a villanypóznák meg a főutca boglyas akácfái feloldódni látszanak a reszkető levegőben, ugyanúgy lucsokban, hajnali havazásban, amikor a lovakig is alig, látni, Magonyék a bakon gubbasztottak. Lajkó, a püffedt arcú apa kezében a gyeplő, Lajka ábrázatán a lázas, gyermeki kíváncsiság izgalma. Mert Lajka, annyi földön járó halandóval ellentétben, a zárt deszkakerítések és tornácra nyíló ablakok mögé látott a bak magasából, nem egy csiklandós titkát lesve el az oly sokszor halotti csöndben tespedő falunak. Vigyorgott, tekergette a nyakát, és szörnyülködött a kerítéseknek rontó kutyák láttán. Egy téli napon rájuk törtek az alvégen a dögész kutyái. Lajkó a viharlámpát lóbálva ijesztgette a két megvadult jószágot, míg a dögész ingujjban, valami csontos húst rágcsálva elő nem jött az éktelen lármára. Lajka a szárkupac tetejére mászott, és vöröslő fülekkel, a nyelvét nyújtogatva csúfolta a kutyákat.

Beszéden kapni legföljebb Lajkót lehetett, ha a kucsmáját megbökve kinyilatkozta a fuvar árát. Méterben és mázsában gondolkodott, olyan pontossággal, hogy otrombaság lett volna a szavában kételkedni. S olykor a sziki kocsmában szólt. Törkölytől fényes szájjal, hangját kieresztve az időt múlató pákászok és a szolgálaton kívül rekedt vasutasok zsinatában. Kurta szavakból összeszőtt, kortyintásokkal megszakított, lüktető véleménycserék voltak ezek; hol heves és vádaskodó, hol borús, múltba forduló: ritkán érkezett attól a válasz, ahonnan a kérdező várta. Ilyenkor mindjárt dohányért mozdult Lajkó keze, és a fejbúbjára tolt kucsma alatt kisimult a homloka.

A lovakat vigyázó Lajka féltékenyen figyelte az ablakon keresztül. Milyen egyszerű a dolga, akinek sajátja van! Lám, az apja is csak benyúl a zsebébe, dohányt csippent a széthajtott papírra, és fürgén megsodorja. Akaratlanul is összezárultak az ujjbegyei. Most megnyálazza az illesztésnél, aztán a formáján igazítva néhányszor a kézfejéhez ütögeti. Tüzet vet neki, pár szippantás, és dohánymorzsákat terelve a nyelve hegyével, a kerge légáramokra bízza a megízlelt füstöt.

Tornácos, megpocakosodott falú tömésházban laktak a csürhejárás mentén. Egyebük sem volt azon a néhány hold szántón kívül, mely jól tartotta a lovakat, ám örökös éhkoppra ítélte a családot. Akárha egyek lennének a párát prüszkölő, széles hátú muraközi lovakkal, szótlanul ücsörögtek a szekérzörgésben, patkócsattogásban. S mintha az idő is patákon járna, úgy múlt fölöttük, hogy kopogása, ha eljutott is a fülükig, aligha vert visszhangot a koponyacsontjukban.

Aszályos nyarak következtek, a falu megosztott népe régről ébredt haragokat melengetett; testvérek mentek ölre és családok fordultak egymás ellen örökre. A tanyájukról kiszántott gazdák beszédbe feledkezve ácsorogtak a baromvásáron. Olykor szavukat harapták, és gyanakodva méregették a közelükbe sodródó idegent. Megtorpant az idő. Ki ezt, ki azt hallott a fekete munkásvonatokkal haza-hazatérő építőmunkásoktól.

Egy hideg, zaklatott őszi estén aztán lázongások hírével érkeztek meg a kőművesek, ácsok, és egymás szavába kapva sorolták a sziki kocsmában.

A nyelves Kobolák, mert így is tisztelték a falubeliek. Szíjas testű, pergő nyelvű ács volt, akit még az sem akadályozott meg a beszédben, hogy szögeket szorongatva a szájsarkában, szekercével a kezében egyensúlyozott a rommá lett templomtornyon. Most sem zökkentették ki a több irányból érkező kérdések.

– Futottunk tovább a golyózáporban, füstben, üvegcsörömpölésben – hadarta Kobolák. – Elhajítottuk a puskát az első utcasarkon.

Másodjára nem somolyogtak Kolleren. A füstös, fojtó levegőjű ivóban minden tekintet a meggyalázott gúnyájú jövevényeken. A zörgésből, iszonyodásból és elragadtatott kiáltásokból szövődő lárma az elviselhetetlenségig fokozódott.

A nyíló ajtó utat engedett a zajnak, zavaros átkoknak. Az ácsok egymásnak hátat fordítva, külön szólamokra bontva folytatták a történetet. Lajkó szorítást érzett a karján, és valaki erőnek erejével a kijárat felé rángatta.

A holdfényben végre alaposan megnézte magának az izgatott emberkét. Homlokán, csontos arcán ütések okozta zúzódások, mélyen ülő szeme tüzes és indulatos. Ellentmondást nem tűrő beszéde szintén az idegent sejtette benne.

Akaratlanul is arra gondolt, ahogy a fegyőrök átvezették a huzatos folyosón, aligha érné meg ilyen napon befogni. Egyedül a dohány hiányzott számára. Elepedt érte. Néha már ott tartott az utóbbi hetekben, hogy az életéről is lemond egy zacskó frissen vágott dohányért.

A vádbeszéd térítette magához, s a nézők között támadt nyugtalan duruzsolás.

– Magony Lajos! Maga negyvenötben nem kért részt a Szegerdődy-birtokból. Megosztja az ítélőszékkel az okát?

Az öregasszony füstöt hajszoló, lángot élesztő sóhajokkal vigyázta a több nemzedéket kiszolgált tűzhelyt, zihálása visszhangot vert, ormótlan árnya sötétségbe taszította a szobabejárót. Csoszogása már a mosdóállványtól hallatszott, víz csobbant, majd az agyagpadlóhoz koccant a kanna.

Lajka hangja panaszossá vált, karja a szándékától függetlenül járt, csápolt a levegőben.

…téglát rakodni, gyantás gerendákat markolni, mellékutakon zötykölődni, ázott gúnyában ücsörögni a bakon… Gyarapodik a falu. Boltok nyílnak vidám, lámpafényes kirakatokkal, hogy rajtuk feledi az ember a szemét. Házak épülnek, és mozi a holt víz partján. Asszonyok, férfiak együtt buszoznak hajnalonta városi munkára… Cementet cipelni, csizmaszárig sárban cuppogni, curukkoltatni… Mondják, nem a múlttal, a holnappal kell gondolni. Kombájnok vágják és teherautók hordják a búzát, hogy remeg alattuk a magtárba vezető út… Brikettet lapátolni egyedül, és szénport köpni, akácrönköket lökni a szekérre a szemébe szivárgó verejtéktől vaksin, lovat ostorozni… Teszi a dolgát ember és állat, minek a múlttal foglalkozni?! A jószág is csupán az utat ügyeli! Akkor? Magony Lajos vallomása nyomán elsőként a kirendelt ügyvéd háborodott föl. Szájról szájra járt a zsúfolt előcsarnokban és a bíróság épülete előtt torlódok között, hogy az alacsony, erősen kopaszodó ember már beszéd közben fölnyalábolta és a táskájába gyűrte a jegyzeteit. A bíró, bár méltányolta az indulatát, kénytelen volt rendreutasítani. Hazafias kötelességről beszélt, amit az ügyvéd újfent kikért magának. Aztán a bíró kitartást és éberséget emlegetett. A népi ülnökök tapsoltak, a közönség megbolydult. Kitartás! Kötelesség!… Magony Lajka fogatát messziről megismerni. Fényes a lovak szőre, csillámlik rajtuk a szerszám, mi hiányozna nekik?

A sziki kocsma előtt muszáj hazamenőben gyeplőt rántani. Lajka törkölyt rendel a pultnál, aztán még egy pohárkával, ami mellett elidőzhet. Hallgatja a régiek beszédét. S ezek a skatulyába csomagolt cigaretták! Csak előpöccint egyet, más gond nincs vele: megmorzsolja, gyufaszálhoz tartja a végét, szippant, és szélnek ereszti a füstöt.