Ha van vers, amelyet tanulmányozva érdemes föltenni a “miért szép?” kérdést, akkor Illyés Gyula költeménye, a Hullaevők biztosan az. A műben olvasható látvány és jelenet ugyanis nemhogy nem “szép”, egyenesen rút, taszító, sőt ne féljünk a szótól: gyomorfordító. A vers mégis szép. Mert igaz, mert fölemelő. A legmélyebb sötétségből emel föl a világosságra. A történelmi reménytelenség, az erkölcsi sötétség, a lelkiismeret-hiány fekete kárpitja hirtelen meghasad, s beömlik a könyörtelen világosság.

Mottóként ezt az idézetet írnám e vershez fűzött jegyzeteim fölé Petőfi Álmos vagyok és mégsem alhatom című verséből:

Illyés úgy hajítja undort keltő versét a gondtalanul étkező urak vendéglői asztalára, ahogy Petőfi soraiban a kivégzett ifjú dobja be levágott fejét a bíró ablakán. Nagyobb riadalmat keltve, mintha szikrázó gyújtózsinórú bombát vetett volna a gazdag terítékre. Forradalmi vers a Hullaevők. Nemcsak felforgatásra képes, hanem minden civilizáltságot, jólneveltséget és társasági jó ízlést radikálisan félresöprő mű.

Első üzenete a felháborodás. Az, hogy tűrhetetlen, gyomorfordító és hányingert keltő azoknak a finom embereknek a felhőtlen idillje, akiknek legkisebb gondjuk is nagyobb, mint százezernyi magyar fiatalember halála és további százezrek szenvedése. Második, hogy a szépségről, az ízlésről alkotott felfogásunkat pedig sürgősen fölül kell bírálni. Nem valamilyen irodalmi divathoz igazodva, hanem mert a háború hatására az élet mindenestül a visszájára fordult. Ha a társadalom el- és fenntartóit, a II. magyar hadseregbe sorolt férfiakat büntetlenül küldhetik halálba az eltartottak és a haszonélvezők – mégpedig a magyarság, a nemzeti érdek nevében –, akkor az élvezés, az ízlés, ízlelés törvényei is működjenek fordítva. Akkor a legínycsiklandozóbb falat is változzék undorítóvá az elkényeztetett szájakban. Vegyék tudomásul az urak, hogy nemcsak rablók és tolvajok, hanem emberevők is. De ne örüljenek akkor se, ha közönyük és cinizmusuk – a lelkiismeretet elkábító romlottság – már lelkük legmélyéig hatolt. Érezzék orruk nyálkahártyáján és nyelvük ízlelőbimbóin az elesettek, szétroncsoltak és feketére fagyottak hullabűzét, a megpörkölt emberi hús szagát.

Két-három évvel később, a “forró” háború múltával és a “hideg” háború előtt a holokauszt lelki feldolgozása hozott irodalmunkba, művészetünkbe hasonlóan horrorisztikus és ily módon megszentelt műveket. Napvilágra kerültek Radnóti Miklós versei, melyek a munkatáborban tönkregyötört emberek és a halálmenetben tarkón lőttek sorsáról állítanak kínzóan gyönyörű és a gazságtól elrettentő emlékművet. A túlélő, de a régi módon többé élni nem tudó tanú, Pilinszky János a szenvedő embert, az elkínzott, csonttá fogyott, egész emberi voltában megcsúfolt lágerfoglyot jelenítette meg örök mementóként.

Az Ukrajnába hurcolt hadifoglyok iszonyatos megpróbáltatásairól Csanádi Imre versei, Örkény István novellái tanúskodnak nemcsak a becses dokumentumok, hanem a nagy művészi alkotások erejével.

A Don-kanyar infernójáról nagyon sokáig ez az egyetlen vers tudósít. Hosszú évekig, évtizedekig hallgatás övezte a háború után is azt a történelmi katasztrófát, amelynek következményeit magyar emberek száz- és százezrei viselték. Ünneprontás lett volna erről beszélni, netán hálátlanság a felszabadítókkal szemben. Ez a helyzet a magyar társadalom hosszú évtizedekre tartósított erkölcsi meghasonlásáról árulkodik. Nem tagadhatjuk le, hogy a rossz oldalon álltunk a második világháborúban, akkor is, ha szereztünk jó pontokat például a lengyeleknél (akikkel szemben ellenfeleink, a szovjetek a hitleristákkal versengve követtek el jóvá nem tehető bűnöket). De mihelyt valaki “a békés Szovjetunió ellen viselt rablóháborúról” kezdett szónokolni a felszabadítási ünnepeken vagy bármikor, árulást szimatoltunk. A fronton szenvedő apánkra, hadifogságban megnyomorított nagybátyánkra, ismerőseinkre, a hadiözvegyekre és hadiárvákra, száz és százezer magyarra gondoltunk, akik gyógyíthatatlan testi-lelki sebekkel éltek és élnek még ma is közöttünk. Meg szabadságunk újbóli megfosztására, személyes és nemzeti jogfosztottságunkra. Az őszinte töredelemtől, a nemzeti önbírálattól fosztottak meg minket a világhatalmi érdekek hazai kiszolgálói. Pedig arra is szükség lett volna, hogy megszabaduljunk általa a nemzeti önostorozástól és a “bűnös nép” fölmérhetetlen károkat okozó szégyenbélyegétől.

Csoóri Sándor vállalkozott rá majd’ negyven évvel a történtek után, hogy több mint ötvenoldalas, lelkiismeretet felrázó esszében szemlézze a kellőképpen föl nem tárt Don-kanyari veszteség irodalmi visszhangját (A félig bevallott élet. Kötetben: A magyar apokalipszis, 1982). Összevetésül fölidézi az előző nagy háború hazai felelőseinek címzett költői műveket, Ady, Babits hatalmas verseit. Emlékeztet arra, hogy másod- vagy harmadrendű költőkből is maradandó művet csalt ki az elemi felháborodás. Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket kezdetű költeménye is méltó tiltakozás volt azok ellen, akiknek érdekében állt a háború kirobbantása és több mint négy évig tartó erőltetése. (Magam is tanúsíthatom, hogy a vers mindmáig nem vesztett költői hitelességéből és vádoló erejéből. Ma is hallom szinte Greguss Zoltán televíziós versmondását, mely után sokáig úgy rezgett a levegő, mint mikor az indulat erejével vágnak az ajtófélfába egy nagy kést.) Csoóri megrendítő tárgyilagossággal állapítja meg: “A második világháború, ha netán szült is hasonló verset, nem került bele a köztudatba. Hogyan is kerülhetett volna akár műkedvelői szintű katonaköltő verse, amikor a hadsereg-parancsnokság árgusian őrködött minden szájon.” (Csoóri idézi a “Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetű műkedvelői katonadalt, amelyet bezzeg, hogy ismert mindenki szerte az országban.)

Gondolatmenetét így folytatja Csoóri: “Nem vitás: a félredobott katonaköltők verseivel valóban nem veszített semmit a magyar irodalom. De hol voltak rajtuk kívül a hivatásosak?! Bárhogy szétkotrom és összevissza turkálom is emlékeimet, a doni katasztrófáról egyetlen kortársi verset ismerek csak: Illyés Gyula Hullaevőkjét. […]

A vers brutálisan szókimondó. Illyés hallhatott valami döbbenetes részletet a voronyezsi pokolról. De a vers szövetéből én kiolvasom, hogy az általánosítható részleten túl, a valóságból nagyon keveset tudott. A szövegben szereplő nevek: kitalált nevek. Cselédek, napszámosok, parasztok, egyszóval közmagyarok nevei. Szándékosan választott nevek. Mint ahogy a vers is célzatos szándékú! Ütni, lázítani, mozgósítani akar. Méghozzá társadalmi indulattal. Ha személyes ismerősökről írt volna, mint Sinka minden esetben, talán a szavak mesterlövészi kezelése helyett a megvadult látomások sörényébe kapaszkodik bele. Eltéved a fájdalomban, az őrjítő tehetetlenségben, eltéved halott barátjával a hómezőn, félméteres jégcsapot tördel le kinőtt szakálláról, mert sebzi már az állát, noha sajnálja is a jeget, mert a jég jobban csillapítja a szomjúságot, mint a hó; ott botorog maga is a szétdobált katonaköpenyegek, kocsikerék nagyságú, megfagyott sajtok között, kerülgeti a szitává lőtt benzines hordókat, eszi a sületlen lóhúst, nézi, ahogy vánszorgó társai lábáról lehúzzák a bakancsot, és a bakanccsal együtt a lábuk feje is leszakad.”

Csoóri költői beleéléssel képzeli maga elé azt, amit Illyés akkor, 1943-ban még a filmhíradóban sem látott, és amiről a bámulni valóan “tökéletes” hírzárlat miatt alig is hallhatott. Akkor, amikor a katonák életkörülményeiben eleve semmi, de semmi nem volt tökéletes. A ruházat, a fegyverzet, a gépesítés, az utánpótlási vonalak megszervezése, a hadtáp vagy az orvosi ellátás annyit sem ért, mint az ellenséges hadak ütőerejéről és fekvéséről elhíresztelt adatok pontossága. De Csoóri e sorok írásakor már sok mindent tud magánközlésekből és a hetvenes–nyolcvanas évek elején sorozatban megjelenő háborús emlékiratokból, a Tények és tanúk stílszerűen gyászos fedelű köteteiből. Irodalmi értékű művekből is – az átellenes, immár semmilyen értelemben nem “ellenséges” oldalon születetteket is közéjük értve. József Attilával mondva: idővel a legnagyobb szörnyűségeket is “békévé oldja az emlékezés”. A Csoóri-esszében idézett Victor Hugo-vers, a Bűnhődés ugyanazzal a rettenettel idézi fel Napóleon hadainak gyászosan végződő oroszországi anabázisát, mint a “győztes” oldalon Lev Tolsztoj. Mindketten kárhoztatják a “világhódító” kalandort, a császárt. Igaz, Tolsztoj szavaiban még sistereg a gyűlölet és a megvetés a francia hadsereggel szemben, Hugo verséből pedig nem hiányzik bizonyos részvét. De ez talán érthető. Akármilyen rossz oldalon állnak a “mieink”, azért ők a mieink. Csak a megkérgesedett lélek mondhatja, hogy persze, mert a mi kutyánk kölykei. Nem: szenvedéseik ténylegesen a mieink is, ha nem a zsurnaliszta középszerűséghez igazítjuk érzelmeinket.

Csoóri így folytatja gondolatmenetét a már címében félelmetes Hullaevők szerzőjéről, Illyés Gyuláról:

Hinni is alig hihetem, hogy a korszak egyik legjelentősebb írója nem tudhatta, mi történt kétszázötvenezer emberrel!

Ez a “nem tudás” csakugyan benne van a versben. De utóéletének jelen fázisában érdemes alaposan szemügyre vennünk azt is, hogy a költő mi mindennel és miképpen pótolja ezt a hiányosságot hozott anyagából: tehetségéből s az általa tudottakból. Volt, amit ő tudott a legjobban.

Kétségtelen, hogy nem magának a katasztrófának a látomását vetíti elénk. Csoóri Sándor méltán mondhatja egy jóval később kibontakozó hazai irányzat, a népköltészet titokzatos rétegeiből eredeztetett szürrealizmus ismeretében (és magas szintű költői képviseletében), hogy a háborús pokol víziója e versben elmarad. De az a fajta látásmód, amelyről Csoóri az esszé későbbi soraiban úgy beszél, mint akinek szeme Juhász Ferenc Tékozló országának látomásához szokott, nem marad el mindenestül. Nem marad el, mint korai előleg, mint a magyar líra folytonosságának egy láncszeme. A láncolat, csupán néhány láncszemével jellemezve, Petőfi Szörnyű idők és Vörösmarty Előszó című versével kezdődik. Olyan művekkel folytatódik, mint Ady Különös nyáréjszaka voltja és szegénylegény-versei, mint Babits Húsvét előttje és Fortisszimója, mint Kassák Éposz Wagner maszkjábanja. Illyés e háborús versének, a Hullaevőknek látomását folytatják azután Radnóti, Csanádi és Pilinszky korábban már említett versei, Nagy László világháborús emlékektől lázas korai dalai és Hószakadás a szívre című kései remeklése, Juhász Ferenc Tékozló országa, Csoóri Sándor gyerekkori lázálomként őrzött emlékképei a lángoló házakról, a menekülő, földönfutóvá lett falusiakról. És még sok más vers és emlékirat, amely a rettenetről, a rombolásról, a közvetlen életveszélyről, test és lélek megaláztatásairól tanúskodik. Olyanoké is, akik eszmélkedésük legkorábbi filmkockáit kapták ajándékba – Mennyből az angyal! –, a Budapestre záporozó szőnyegbombázás, a karácsonyra kapott nehéztüzérségi pergőtűz emlékképeit.

Ha mindez hiányzik Illyés verséből, akkor most nézzük meg azt, ami benne van.

A Hullaevők szerzője levonta a tanulságot az első világháború nyolcszázezer magyar áldozatából és a nekik országszerte felállított emlékművekből. Lehet, hogy a vers írásakor már megkezdődtek az itthoni gyászszertartások, megemlékezések a keleti front halottairól, s díszsírhelyek is álltak már, hiszen ezt olvassuk a versben: “Beh otthonosan csillog már a fény / a márványtáblán, az új hősökén!” – igen, már tudja, amit tud. Tud arról, hogy mi a föntről is vezényelt siratásban a reprezentáció. Tudja, hogy a háború továbbszítói miként fordítják politikai haszonra az özvegyek, arák és árvák könnyeit. A lassan kiszivárgó hírekből egyszerre csak harsány propagandává dagadt a nemzeti gyász. De ez csak a vers ötödik-nyolcadik sorának ötös jambusaiban hangzik el a lassító, késleltető hatás kedvéért. A mű többi sora négyes, négy és feles jambusokon iramlik. Ritmikai fölépítésében is a mesteri szerkesztés példája ez a vers. Figyeljük meg, miként ékelődik a kétszeri “Beh” indulatszóval közbevetett négy sor a záporozó kérdésekből komponált vers testébe.

A költemény abszurd kérdései vádakként fokozódnak az elviselhetetlenségig. Minden szónak külön súlya, sokkoló ereje és kisugárzása van. Csoóri említi a “közemberi” neveket, amelyek a háborús ágyútölteléknek felhasznált földtúró emberek sokaságára utalnak. Figyelmet érdemel a “Fehér Ló” vendéglő neve is. Mintha az akkoriban túlságosan is sokat emlegetett ősmagyarok jelképes állatára utalna. Önkéntelenül emlékezetünkbe idézi a kormányzót is, aki fehér lovát táncoltatva járta diadalmeneteit tizenkilenc nyárvégén, kora őszén, majd a harmincas és negyvenes évek fordulóján is, amikor az elcsatolt országrészek egy részét visszaszerezte. Íme a magyar nép erkölcsi tudathasadása egy újabb oldalról: rosszkor és rossz kezekből, a német és olasz “szövetségesektől” kaptuk vissza azt, ami a magyar lakosság arányszáma szerint jogosan illetett volna meg bennünket.

Illyés Gyula az a költőnk és írónk, aki utolsó éveiben egészségét és biztonságát nem kímélve szólalt föl a trianoni békeszerződésben szétdarabolt ország idegenbe rekedt magyar lakosságának jogaiért. Ha kellett, a kapcsolatok ápolásáért ő maga is azonnal a Székelyföldre utazott a negyvenes évek elején (az életrajzi adatokból következtetve egy betegségéből még föl sem épülve): az anyaországtól elszakított magyar lakosság ügyét már akkor szívén viselte, akárcsak Tamási Áron, Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán. De igazságérzete nem engedte, hogy a háborús években egy húron pendüljön Horthy rendszerének propagandistáival.

A Hullaevők tisztán társadalomkritikai vers, és ily módon hazafias mű is. A bűnös országvezetés következtében kivérzett nemzetet, a magyar köznépet képviseli a hatalommal szemben.

Hogy mennyire gondosan és következetesen leszűrt ítéletekre alapozza szörnyűségesen kényelmetlen, a falatot az urak torkára forrasztó kérdéseivel, arról az összehasonlítás győzhet meg minket egy korábbi művével: a Kacsalábon forgó várral.

Ez a több mint kétszáz soros költemény a szociográfus Illyés Gyula mesterműve, ezúttal versben. A nyári alkonyon egy budai “hegyvasút” (föltehetően a fogaskerekű) ablakából szemlézi a kertes villanegyed lakóit, a gazdag polgárok világát. Látásmódja tárgyilagos-leíró hangján is karikírozó, nem is enyhén. Már a tornyos, teraszos, hivalkodón épített villák elnevezése is népmesei túlzás: “kacsalábon forgó vár”. A hegyi vasút magasából alátekintve egymás után tűnnek föl és tűnnek el a gazdagok, a kiváltságok gondtalan élvezői. A “pizsamás úr” például, aki “hátradőlve, szivarral, kövéren / pontosan úgy ült a rőt fényben / házának eresze alatt, / akár egy kommunista gúnyplakáton”. A vendéglői kép azután valóságos előtanulmánya a Hullaevőkben kevesebb szóval fölvillantott “Fehér ló” nevű fogadónak: “A nyári vendéglőben / hetven vagy nyolcvan asztal / csevegve fogyasztja ma azt el / amiért…” – szavát itt elharapja a költő, megbízva olvasói képzeletében: csakis arra gondolhatunk, hogy “…amiért egy napszámos kapál-kaszál napokig, látástól vakulásig”. Igen, alább ki is mondja Illyés: “Egy heti napszám egy vacsora itt, / gondoltam szakszerűn”. Képzeletben ki is tágítja súlyos vádként ható rögtönzött leltárát, jó tanítványaként Móricz Zsigmondnak, aki néhány évvel korábban udvarias lázadóként Gömbös Gyula asztalára helyezte a népi írók és a hatalom tárgyalásán a magyar napszámos vérlázítóan nyomorúságos heti étrendjét. (A hatalom manipulációs kísérlete, a “parasztfogás” manővere csaknem botrányba fulladt.) Illyés így folytatja mérlegét: “A kert előtt, ahol hát eszerint / naponta egy hidat, kórházat / ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had / és harmincezer halvaszületett / kisded jövőjét, / állt már a korzó; – tapsolt, nevetett / a fesztelen menő-jövő nép”. Nem tud betelni a finom társaság gúnyrajzaival. A “fennkölt arcú álhírlapírók”, a “finnyás kezű újságfejedelem”, a tébolyultságáról hiteles okmányt őrző állásközvetítő, az “ünnepelt színpadi szerző”, akinek “már-már, attól lehetett / tartani, támad saját mondandója”. A “híres dzsentri”, aki “nejét árulta itt”; az “eladó szüzek”, akiknek vörösre festett körmei jelzik: “ők sose nyúlnak mosogatóvízbe”.

Persze hogy megkapta Illyés ezért a művéért is a “szociális demagógia” vádját, mely mára sem csitult el egészen, akkor sem, ha ilyen szavakba burkolják: inkább publicisztika ez, mint költészet. Holott a mű édestestvére József Attila Hazám, Téli éjszaka vagy Eszmélet című versének, csupán a szociografikus indíttatás és a vele járó tárgyilagosabb hangvétel helyezi más verscsoportba, mint amazokat. S ha némileg lassúbb folyású és bőbeszédűbb ez a vers, mint más Illyés-költemények, melyek közt hegyipatak-sodrásúak is bőven akadnak, akkor éppen azt kell észrevennünk, hogy a Hullaevők egy eszményien tömény ítélet lepárlása. Ami a Kacsalábon forgó várban gondos szociográfiai körültekintés, nagypolgári típusokat leltározó számbavétel és abszurd statisztikai összevetés a nyomorgók sorsával, az itt egyetlen, látomásos képsorba zúdított szociológiai ítélet, melynek summája: kannibálok vagytok.

Ha tüzetesen megvizsgáljuk a Hullaevők szóanyagát, észrevesszük, hogy a költő nem csak a dúsgazdag nagypolgárságot és arisztokráciát veszi célba. A kispörkölt és a rá lehajtott sör a ranglétrán frissiben felkapaszkodó rétegekre utal, a háborús társadalom hivatalnokaira, tiszthelyetteseire, szatócsaira és kupeceire. Illyés éber szociológiai érzéke kiterjed a militarizmus torz áldemokratizmusára, amelyben a tanulatlan őrmester megalázhatja a szemüveges értelmiségit, belerúghat a munkaszolgálatos tanárba, zongoraművészbe vagy vívóbajnokba. Illyés verse nem csak a társadalmi forradalom műve. Az antifasiszta költészetbe is beletartozik. S ha a hősi halottak versbe emelt listájában a Csoóri Sándor által találóan “közmagyar nevek”-nek mondottak közt a románosan csengő Pordán nevet ízleljük, akkor nacionalizmusellenességéről is joggal beszélhetünk.

A költemény szerkezetéről annyit már elmondtunk, hogy az egyetlen tömböt alkotó – szakaszokra nem bontott – versszöveg alapjában véve abszurd kérdések sorozatából áll. Ezt a sorozatot szakítja meg a késleltetésül beleékelt, csodálkozást mímelő ötödik-nyolcadik sor. A szerkesztés eleganciájához tartozik még az utolsó négy sor megoldása. Az elhangzottak érzelmi végkövetkeztetésének vehető ez a rendkívül jelentősen elhelyezett, példás tömörségű mondat: “Nincs ehetnékem.” A vers alanya – a derűsen falatozókat szemlélő költő maga – mintha Rimbaud “kenyérlesőinek” dialektikus ellentéte volna. Ő nem éhségtől sóváran szemléli a nyálcsordító ennivalókat, mint a pékségbe leső kis rongyosok a francia versben; az ő zsigerei a gondolkodó ember erkölcsi ítéletei szerint működnek. Ideges mozgáskényszerrel próbálja levezetni elhatalmasodó undorát: “Itt kerengek / a téren félórája már.” Hitelesítő közlés: helyszínt és időt jelöl meg vele. S amiért bravúrosnak mondom a verszárást: e megszakítás után folytatja és betetőzi a kérdések immár önmagára vonatkoztatott sorozatát: “Vérszínű borához melyiknek / tálal föl engem a halál?” A vérszínű bor, mintegy mellékesen, szakrális jelentőséget kap a krisztusi átváltozás és áldozat képzetkörében.

Nem csupán a fokozás kedvéért lesz ő maga is áldozat és étek az urak asztalán, hanem pontosan el is helyezi magát azok között, akikkel szolidáris: az ukrajnai hómezőkön elhullottakkal.

Bátrabb igazságokért! című versében pár évvel korábban tett hitet Illyés a radikális, forradalmi költészet mellett. 1943-ban ez a Hullaevők volt a mindennél “bátrabb igazság”. A mérsékelt felszólalásoknál, a szokványos méltatlankodásoknál nehezebben kimondható, az igaz költő tollára méltó igazság. Ahogy a Nehéz föld, az Ifjúság, a Hősökről beszélek és a Puszták népe óta oly sok műve. Felszólalásai versben, prózában az ötvenes évek hazugságdzsungelében a pesszimizmus jogáért. 1950-ben írt, 1956-ban közölt, majd mindjárt betiltott, de külföldi csatornákon át hazaszivárgó nagy költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Az élete alkonya felé megjelenő Koszorú. A Szakvizsgán – nacionalizmusból, a Szellem és erőszak, a Válasz Herdernek és Adynak vagy a Hattyúdal ébreszt vagy lehet-e a népnek művészete? című esszé. Kései drámái, a Sorsválasztók, a Kiegyezés. A szellemi bátorság, a kimondott igazság közérdekű művei.

A szakirodalom már alaposan számba vette a magyar szociográfiai irodalom kezdeményeit. A húszas években – más kelet-európai országokkal párhuzamosan – Magyarországon is megkezdődött az empirikus szociológiai kutatás, fölerősödött az érdeklődés a falu élete iránt. A trianoni országvesztésnek is fontos szerepe volt abban, hogy a magyarságban egyre erőteljesebben fogalmazódott meg egy új, reális nemzeti önismeret igénye. Ezt motiválta Ady Endre, Móricz Zsigmond és még inkább Szabó Dezső eszméinek az eleven hatása is. Közismert a Bartha Miklós Társaság, a Sarló-mozgalom, a Szegedi Fiatalok falukutató programja és munkája, majd az Előőrsben, Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában Féja Géza által 1932-ben meghirdetett Márciusi Fiatalok mozgalma, melynek során Féja Géza minden magyar helység szociográfiájának elkészítését követelte.¹ Országszerte széles körű szociológiai, majd szociográfiai kutatások kezdődtek. A falu megismerése a falusi nép életének tarthatatlanságára döbbentette a fiatalokat. A megismerés, a tényfeltárás így telítődött politikai programmal, változtatási szándékkal. Abban, hogy a fiatalok falukutató munkája szociográfiai mozgalommá nőtt, döntő szerepe volt Illyés Gyulának.

Először Fülep Lajos írásaiból tájékozódott a dél-dunántúli magyarság nagyarányú fogyásának, a német lakosság térhódításának a tényeiről, adatairól is. 1932-ben meglátogatta Fülepet Zengővárkonyban, majd a következő évben újra visszatért oda. Tapasztalatairól Pusztulás című írásában számolt be a Nyugatban.

Amikor Fülep Lajos 1929-ben a Pesti Naplóban cikksorozatot indított ugyanerről a témáról, az lényegében visszhangtalan maradt. Fülep néhány rész után abba is hagyta a tizenöt-húsz folytatásra tervezett írás közlését.

Illyés esszéje nagy megdöbbenést váltott ki, mozgósító erejűnek bizonyult. A népi írói mozgalom szerveződésének is egyik ösztönzője lett. A magyarság egyik legfontosabb sorskérdésére irányította a figyelmet, kikerülhetetlen lelkiismereti gonddá tette azt.

A Pusztulás remekmívű szociográfiai esszé és a tények drámaiságával ható látlelet. Személyes vallomás és tárgyias bemutatás. Kerete az író utazása Észak-Baranyába, pontosabban Zengővárkonyba barátjához, Fülep Lajoshoz. A falut és a házigazdát nem nevezi meg, de a leírásokból könnyűszerrel felismerhető mindkettő. Az esszé varázsa a személyes tapasztalat láttató, eleven megjelenítése. A vonattal érkező író két helybeli, jókedvű legénytől akar tájékozódni, de nem érti a nyelvüket. Az ősi magyar település idegenné válását finom jelzésekkel érzékelteti Illyés. A hajdani színkálvinista község temploma hatszáz lélek befogadására készült. Tavaly az iskolai vizsga idején húsz iskolás gyerek és ötven felnőtt volt a templomban, pedig az ünnepségre eljött a falu apraja-nagyja. Egy évvel korábban még néggyel több tanuló volt; az idén már a tavalyinál is kevesebb van.

A természet csodálatosan szép itt, de az író nem tud benne gyönyörködni, mert minden a magyarság pusztulására döbbenti rá. Amikor véget ér a falu németek lakta része, mintha új világ kezdődne, egyszerre eltűnik a gyermekzsivaj. “Csend, csend. Mintha kárhozottak földjén járnék; se a házak előtt, se az udvarokon egyetlen apróság. Itt laknak a magyarok. Megdöbbent az egykéről hallott híreknek ez az ijesztő példázása. Mintha csak gondolataim elébe akarna vágni, hirtelen megcsendül a lélekharang.”²

A naplójegyzetnek már ebben az első kis egységében együtt van az egész esszé lényege. A gyönyörű tájat német zsivaj tölti be, a szépséget és elevenséget magyar csönd és magyar temetés ellenpontozza. Tapasztalat és gondolat, látvány és reflexió, tények és elemzések különleges szintézise Illyés írása.

“Keresztelés évek óta nem volt, de ritka már a temetés is” – mondja vacsora után a házigazda, aki már az író tavalyi látogatásakor is azzal összegezte tapasztalatait, hogy “ki fogunk pusztulni”, “az őslakó magyarság napjai itt meg vannak számlálva”.³ Illyés bevallja, hogy tavaly ő csak mosolygott ezeken a keserű mondatokon, de a házigazda által eléje tárt dokumentumok mégis megdöbbentették. Aztán Pesten a nép páratlan életerejéről hallott zengő szólamokat. Meg az ezeresztendős dicső múltról. A pusztuló vidék tényei és a budapesti szólamok ellentéte vezette őt arra a felismerésre, hogy Budapest nincs Magyarországon. Ezért tért most vissza gyógyulásért oda, ahol a sebet kapta.

Illyés beavat gondolatainak, érzéseinek mozgásába, küzdelmébe. Ítéletet, látleletet sűrít egy-egy hasonlatba és összevetésbe is. Úgy ragyognak a paplak polcain a kimutatások kötetein az évszámok, “akár a sírkövek aranyos dátumai”. Ezek a kötetek a pusztulás dokumentumai: “az első tíz év után öt százalékkal apadt a magyarság, és tízzel szaporodtak a betelepülők, a második után már tizenkét százalékkal volt kevesebb magyar, a harmadik után huszonöttel”.⁴

Egy másik részben a falubeliekkel beszélget az író. Az ő vélekedésüket idézi, miszerint nem baj az, hogy elpusztul itt a magyarság, lesz helyette más nép “megszánti az is a földet: fizeti az adót az is”.⁵

A falu egyik nobilitásának vélekedéséből egyértelműen kiderül, hogy a felső és alulsó Magyarország között nincs átjárás, két külön világ ez. Izgatottan keresi az író a pusztulás megállításának a módját. Véleménye szerint a magyarság pusztulásának tényeivel és következményeivel azért nem néztek eddig igazán szembe, mert annak megállítása áldozatokat követelne a társadalom felső rétegeitől. “Az egyke eddigi irodalma megannyi jajkiáltás: hirtelen elnémul. Mintha mindenki, aki a sebet eddig kitakarta, megriadt volna a további fölismerés veszélyétől, attól az áldozattól, amit az igazi gyógyításnak csak a kísérlete is jelent.”⁶

Az esszé gondolatmenetének belső dramaturgiája szerint kérdezi meg az író azt is, hogy ilyen benső ügyekbe beavatkozhat-e a nemzet? Válaszul a probléma nagyságára mutat rá. A református egyház kimutatásaiból idézi nyolc valaha virágzó magyar falu megdöbbentő fogyatkozásadatait. Ezek 1912 és 1928 között egyharmad részükkel csökkentek, s ez a fogyatkozás azóta is ugyanilyen mértékű. Ősi magyar falut említ, mely az utolsó száz évben teljesen kipusztult, mára egyetlen bennszülött magyarja sincs. Ismerteti a híreket, melyek szerint délebbre még rosszabb a helyzet, mint Észak-Baranyában. Ott egész utcasorok állnak beszögezett ajtókkal, ablakokkal.

Véleménye szerint azért nem szaporodik a magyarság, mert fél az elszegényedéstől. Ezen sokak szerint egy új örökösödési törvény segíthetne, de ez a magántulajdon szentségét érintené, ezért ijed meg tőle mindenki, akinek birtoka van. Metsző iróniával jegyzi meg, hogy őt az iskolában hét szentségre tanították, ezek között nem szerepelt a magántulajdon. Ezután mutat rá a fő bajra, a magyarországi birtokviszonyokra: “Magyarországon 1130 nagybirtokosnak, a népesség alig egy ezrelékének tulajdonában 5400000 hold van, az ország területének egyharmada.”⁷ A parasztság nyolcvan százaléka fizikailag képtelen a terjeszkedésre s ebből következően a szaporodásra. “Ha új birtokot szerez, csak egymástól veheti el, a földállomány nem változik. A földbíró lakosság nemzetiségi aránya azonban évről évre ijesztő mértékben változik.”⁸

A tárgyszerű képek szinte látomássá válnak benne, úgy érzi, mintha falvak süllyednének körülötte, mint ingoványra tévedt utasok.

Éjszaka utazik vissza Budapestre. Állomások nevei villanak föl előtte, s merülnek el a sötétségben. A szemléletes leírás sorsképbe tűnik át. Ezt az áttűnést az írói reflexió is erősíti. Mi vár ezekre a falvakra? És mi vár az egész Dunántúlra?

Visszafogottsága, tényszerű pontossága és szemléleti gazdagsága, tágassága, értelmezői távlatossága révén mozgósító erejű írás a Pusztulás.

Nem véletlenül lett nagy visszhangja. Nem lehetett hallgatni róla. Nem lehetett nem szembesülni vele.

A Nyugat következő számában Babits Elfogy a magyarság? címmel ankétot indított róla. Mély megrendüléséről adott számot. Fülep Lajostól ő is hallott a baranyai magyarság pusztulásáról, de azt valami ijedt fantázia termékének tartotta, pesszimizmusnak minősítette. Ezzel önmagát is megnyugtatta, úgy gondolta, ezekben a kérdésekben ő nem illetékes. Illyés nem tolta így félre a felelősség terhét, hanem megmutatta azt, hogy a magyarság pusztul, a Dunántúlról belátható időn belül eltűnik, helyébe német lakosság lép, “a magyar önnön megmaradt kicsi hazájában is kisebbség lesz!”⁹ Babitsot Illyés írásának élményszerűsége ragadta meg: “Itt élmények beszélnek és nem statisztika, és az élmények hitelesebbek, mint a statisztikák”¹⁰ – írta. A statisztikák éppen nemzetiségi kérdésekben a leginkább megbízhatatlanok, hiszen azt, ami a nép nemzetiségét jelenti, lelki, nyelvi, kulturális karakterét, igen nehéz statisztikákba foglalni. Babits az írói lelkiismerethez fellebbez, a nemzeti kultúra pótolhatatlan értékeire hivatkozik, márpedig a saját hazájában kisebbségbe szorult nép pusztulása megállíthatatlan. Illyés esszéje figyelmeztetett a népmozgalmi megfigyeléseknek arra a tapasztalatára, hogy bizonyos százalékú csökkenés után a pusztuló nép elsorvadását már nem lehet megakadályozni. “Úgy gyorsul az már akkor az elkerülhetetlen vég felé, mint a föld felé eső test. Ez itt a helyzetünk.”¹¹ Ezt az illyési gondolatot folytatja Babits: ha a magyarság saját hazájában megszűnik határozott többség lenni, akkor nem maga irányítja többé a sorsát. Különösen veszedelmes ez a pusztulás egy olyan történelmi helyzetben, amikor a németek “a faji érdeket minden jognak és erkölcsnek fölébe emelik”.¹²

Schöpflin Aladár is Illyés igaza mellett szólt. Ő a felelősséget azokra hárította, akiknek módjuk van cselekedni. Belőle is Illyés írásának a hatása váltotta ki a kérdést: “Hogy bírják el tétlenül?”¹⁴ Ő is képtelenségnek tartotta azt, hogy egy nép tétlenül várja a maga halálát. Azzal azonban nem értett egyet, amit Illyés a fővárosról és a nyelvről mondott. Ő úgy látta, hogy a főváros magyarsága most van kialakulóban a sokféle elemből összesereglett népből. Ugyanígy most alakul ki nyelve is, mely új színt fog jelenteni a magyarságban.

Harsányi Gréte Illyés cikkének hatására útra kelt, bejárta a Dunántúlt, s még az Illyésénél is sötétebb tényekről adott számot. Okként azonban a végzetet emlegette.¹⁵ Egyedül Braun Róbert szállt szembe Illyés állításaival a hivatalos statisztika adataira hivatkozva. Illyés cikkét károsnak minősítette, mert “mérsékelt, urbánus hangjánál és irodalmi színvonalánál fogva nagyon alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen a falusi német lakosság ellen, amely gazdasági erényeinél fogva még sokáig fog követendő például szolgálni a magyar mezőgazdasági népességnek”.¹⁶

Megszólalt az eszmecserében a szemtanú, Fülep Lajos is. Illyés leveléből tudta, hogy miféle reagálásokat váltott ki a Pusztulás. Egyesek elfogultnak, mások túlzónak tartották, a tárgyilagosság hiányát emlegették, ismét mások az ezeresztendős magyar múltra hivatkozva akarták félretolni a problémát. Az adatok egy részéért Fülep maga is vállalta a felelősséget, utalt eddig végzett kutatásaira, s még inkább mindennapos tapasztalataira. “Itt nem elvek tisztázása, hanem tények földerítése s belőlük következtetések levonása a cél. Statisztikák átböngészése elégtelen. El kell menni és megismerni ezt a pusztuló világot – s aztán beszélhetünk róla.”¹⁷

Fülep azt hangsúlyozta, hogy egyes részvizsgálatok ellenére hiányzik a nemzet sorsa felől néző együttlátása a problémának. Végzetes bajnak minősítette azt, hogy még mindig vitatkozni lehet arról, hogy ekkora-e a veszedelem, hiszen a magyarság kipusztulása nem néhány ember rögeszméje, “ez kivétel nélkül mindenki meggyőződése, aki a magyarság veszélyeztetett vidékein él, vagy ezeket a vidékeket jól ismeri”.¹⁸ Legsúlyosabb problémának azt tartotta, hogy maga a nép belenyugodva vallja a maga pusztulását. Tények sorolásával, egyházmegyei jelentések idézésével dokumentálta, hogy “minden második esztendőben kihal egy egész gyülekezetünk”.¹⁹ Olyan gyülekezeti adatok sokaságát sorolta föl, amelyek a statisztikai hivatal kiadványaiból nem ismerhetők meg. Olyan tények sorát ismertette, amelyek egyként arra mutattak rá, hogy a német szakirodalom a Dunántúl falvaiban már magyar kisebbségről beszél. Fülep nyíltan vádolta azt a politikát, amely eddig nem törődött ezzel a kérdéssel, most pedig a régi határok visszaállításának álmával akarja azt megoldani. “Kérdem: remélhetők a régi határok? és mikorra? megállunk addig, ha – a jelek szerint – a még meglévőt se tudjuk megtartani? És egyáltalán kérdés: elég tanulság-e nekünk a ránk szakadt katasztrófa, hogy most még, az utolsó pillanatban föleszméljünk? A veszedelem ma semmivel se kisebb, mint a háború idején volt. Sőt nagyobb, mert ha most vesztünk – az utolsót veszítjük.”²⁰

Illyés Gyula a Nyugat következő számában A magyarság pusztulása címmel válaszolt az ankétra. Válaszában – ha lehet – még erősebb vonásokkal ismételte meg a Pusztulás alaptéziseit. Megállapította, hogy a hozzászólók a dolog lényege felé terelték azt a kérdést, melyet az ő jegyzetei még több oldalról kerülgettek. Ma már világos a lényeg: “a Dunántúl végveszélyben van, és sorsára van hagyatva”.²² A hozzászólók – Braun Róbert kivételével – az ő megállapításait igazolták, sőt még annál is sötétebb képet festettek. Braun Róbert a statisztikákra hivatkozva fogalmazta meg különvéleményét. Illyés az ő álláspontját keményen és szinte szarkasztikusan utasította vissza. A Századunk egyik tanulmányára hivatkozott, amely az ő cikkével egy időben bizonyította a nemzetiségi statisztikák megbízhatatlanságát. Hosszan idézett ebből a cikkből abban a reményben, hogy Braun Róbert is elfogadja megállapításait, hiszen ezt a cikket maga Braun Róbert írta – Illyés cikkével egyidejűleg. Élesen visszautasította Braun egyéb ellenvetéseit is. Braun azért tartotta rossznak az Illyés által ajánlott örökösödési törvénytervezetet, mert szerinte az a földbirtok elaprózódásához vezetne. Ilyet azért állíthat Braun – érvelt Illyés –, mert a Pusztulás következő mondatát már nem olvasta el. Abban ugyanis ez áll: “Szükséges, hogy minden örökös annyi földet kapjon, amennyiből új családjával megél; a hiányt a nagybirtokból kell pótolni.”²³

Harsányi Gréte cikkének tényei az ő megállapításaival vágtak egybe, elvetette viszont érvelését, mely a pusztulást a végzettel magyarázta. Illyés a végzetet üres szónak minősítette, szerinte a baj a valóságos tényekben van. “A magyarságot egy rettenetesen egészségtelen földbirtokmegoszlás sújtja.”²⁴

Gazdag érveléssel válaszolt Schöpflinnek is. Elismerte, hogy Budapest bizonyára emelkedett szellemű város, közvetlen vérkeringésben van Párizzsal, Berlinnel, Londonnal, de azt saját tapasztalatából tudja, hogy a magyar vidékről, a magyar népről, melynek székesfővárosa, Budapest “édeskeveset tud”. Arról is beszámolt, hogy akik zokon vették azt, amit ő Budapestről írt, azok, mikor megkérdezte őket, jobban ismerték Párizst, Bretagne-t vagy Szicíliát is, mint “a Pesttől alig ötven kilométerre kezdődő, végtelen nagybirtokon élő magyarság életét”.²⁵ Illyés eleven élményként számolt be “e halálra ítélt nép” fővárosának e nép sorsa iránti közönyéről.

Pedig szerinte itt az egész ország sorsáról van szó. Nincs arra mentség, hogy nem tudnak róla. Ez ellen a képtelenség ellen tiltakozva kívánta ő Pest és a városok elszigetelt szellemi életének alkotóit fölrázni, és ráébreszteni a veszélyre.

Cikkének drámai hangú befejező részében cselekvő írói magatartásra ösztönzően érvelt: nem lehet elhárítani, nem lehet a politikusokra tolni a felelősséget. A közvéleményt kell az íróknak úgy irányítaniuk, hogy a közvélemény kényszerítse cselekvésre a politikusokat, a politikusok ugyanis a közvélemény kiszolgálói.

Előre jelezte, hogy ez a vita is elcsitul majd, és minden marad a régiben. De épp ez ellen a belenyugvás ellen tiltakozott, midőn a magyarság pusztulásába való beletörődést egyenes szóval az írói hivatás és a magyar nép legsötétebb elárulásának nevezte, és vallomásra, cselekvésre szólította fel az írókat: “Olyan árulók vagyunk, akik még azt sem tudjuk, mit árulunk el. Hány magyar író van, kérdezem újra, aki ismeri a népet, amelynek szellemében és szelleméből él?

Fülep Lajos néhány évvel korábbi látleletei még hatástalanok maradtak. Illyés Pusztulás című naplójegyzetei a Nyugat ankétja révén hatalmas visszhangot kaptak. “Az ankét nyomán valóságos vihar keletkezett; egykettőre az irodalom határain csakúgy átcsapott, mint az ország határain. Politikusok, közgazdászok, statisztikusok és publicisták szóltak közbe, s taglalták a kérdést a maguk módján.”²⁷ Az irodalomban pedig mozgalom indult, olyan fiatal írók fogtak össze, akik műveltség és ízlés tekintetében nagyon sokfélék voltak, de a magyarság sorskérdéseit valamennyien a szívükön viselték, és cselekedni is akartak nemzetükért.

A népi írói mozgalom, a két világháború közötti időszak legjelentősebb szellemi csoportosulása jött így létre. E mozgalom fiatal írói néhány év alatt a magyarság valamennyi sorskérdését felvetették – megoldást sürgetve.

A kötetet a Pusztulás szövegével indította, de ekkor már nem különítette el külön címmel ezt sem a többi naplójegyzettől. A Magyarok címet pedig azért adta könyvének, mert abban “minden szakasz azt feszegeti vagy arról szól, hogy mit jelent magyarnak lenni”.²⁸

A könyv különleges látásmódját az útrabocsátó pusztai világából kiemelkedett, az európai kultúra magaslataira jutott, de egykori világáért folyton felelősséget érző író vallomásos és elemző, bemutató módszere teremti meg. Az író bensőségesen ismeri ezt a világot, hiszen ebből származott, ebben nevelkedett. De most egy másik világból, az európai kultúra magaslatairól tért vissza hozzá, s ezzel az idegen szemmel is nézi. Élményei folyamatos önvizsgálatra és a magyar sors ítélkező mérlegelésére ösztönzik. Így tágul teljes világnyivá a leírások, bemutatások, történetek, vallomások, reflexiók, statisztikák révén a Pusztulásban még csak egy pontra irányított kép.

Döbbenetes mozaiksorból rakódik össze ebben a könyvben az alulsó Magyarország. Szegénység, nyomor, pusztulás mindenütt. Az utakon kiéhezett emberek fagynak meg. Télen, a hideg templomban is azon akad meg az író szeme, hogy a huszonöt fiú közül tizenegy télikabát nélkül jelent meg. Kifelé menet megáll a befagyott szenteltvíztartó mellett, hogy megfigyelje, hány gyereknek van kesztyűje. “A hetvennyolc iskolás gyerek közül kesztyűje volt négynek.”²⁹

Különleges dimenziót ad az ilyen dokumentumnak az, hogy Illyés jelzi, feljegyzését délután írja a falu intelligenciájának körében, ahol a jó meleg szobában az ő kérdéseit is azzal intik le, hogy ne zavarja a kártyapartit. Így szembesül lépten-nyomon a feljegyzésekben két, egymástól mérhetetlen távolságra lévő magyar világ.

Újra és újra előkerül a Pusztulás problematikája is. A magyar pusztulás és a német terjeszkedés bőven idézett statisztikái után veti fel Illyés a kérdést: “Miért pusztul a magyarság, és miért gyarapodik a németség ugyanazon a területen, látszólag egyforma gazdasági és szellemi körülmények között?”³⁰

Vitriolos szembesítéssel jellemzi a magyar társadalom mentalitását: “Szarvasmarha-tenyésztésünkről vidékenként mintaszerű kimutatásaink vannak, melyeket az utazó biztosok állandóan ellenőriznek és tökéletesítenek. Egyke-térképünk mindmáig nincs.”³¹

Illyés szerint a magyarság pusztulásának a gazdasági kiszolgáltatottság az oka. A pusztulás ellenszerét is ezért keresi ennek a kiszolgáltatottságnak a megszüntetésében: “A pusztulásnak csak a földreform vethet gátat. Erre az alapfeltétel megvan. Föld bőven akad.”³³ Ez a három rövid mondat is példázhatja azt, hogy Illyés milyen hatalmas szellemi-erkölcsi erőt tud néhány mondatban is megnyilatkoztatni. Ténymegállapítás és lázadás, változásra ösztönző felhívás van együtt a látszólag szenvtelen kijelentő mondatokban.

A telepítés mellett is sokféle érvet felsorakoztat: “A Dunántúl némely tája üresen tátong; Szabolcs, a Jászság, Kunság egészséges, életerős zsellérnépe a túlzsúfoltságtól fuldokol. Mi gondolkozni és mérlegelni való lehet még itt?”³⁴

A nemzeti felelősségre akarja ráébreszteni a közvéleményt és az ország illetékeseit: “A trianoni új határ legtöbb helyen hatalmas nagybirtokokon vonult át. A románok a maguk felé eső részt azonnal kisajátították, felosztották, betelepítették, s modern végvárak gyanánt életerős román falvakat teremtettek rajta. A Magyarországra eső rész ma is változatlanul egy tagban áll, kilométerek hosszán uradalmi pusztákon fut a vonat.”³⁵

A Magyarok szociográfiai vonulatának leginkább eszméltető részeit az ilyen szembesítések alkotják. Ezeknek igen sokféle változatuk van. A legmélyebb nemzeti sorskérdéseket azok a részek világítják meg, amelyek személyes élmények alapján tárják fel az alulsó Magyarország életének reménytelen mozdulatlanságát. Az egyik kocsis például távoli rokona is az írónak. Mostani találkozásukkor viszont megközelíthetetlen távolságban tartja magát az írótól, a közeledését is félreérti: “Hajtani tetszik akarni?” – kérdi szenvtelen arccal.³⁶ Ezt az embert semmi nem érdekli már, a földkérdés sem. “Annyit hallotta emlegetni, hogy már hallani sem akar róla.”³⁷ A magyarság sorsa sem érdekli. “Az ég világon semmi sem érdekli, semmit sem remél. Vissza is merül rövidesen a némaságba.”³⁸ Az író pedig úgy érzi, mintha egy őrülttel utazott volna. A bemutatott jellemkép azonban sorskép. Nem lehet szabadulni tőle. Kérdések sorát veti föl az olvasóban. A bemutatás az okok keresésére ösztönöz. Hogyan lett ilyenné egy ember? Hogyan vált ilyenné a magyarság egyharmada? Illyés könyve számtalan hasonló tapasztalatot idéz fel szinte tapintható életszerűséggel.

Az ilyen tények sokasága az írói felelősségről való gondolkozásra ösztönzik őt. Elháríthatná a feladatot, mondhatná, hogy nem az ő dolga az ország állapotának a felmérése. Igen, vannak boldog országok, amelyekben nem ez az író feladata. De egy olyan országban – kérdezi Illyés –, amelyikben minden harmadik magyar anyanyelvű ember zsellér vagy gazdasági cseléd, hallgathat-e ezek sorsáról az író?

Éppen ebben a felelősségérzésben talált társakra Illyés a népi írók körében. “A régi földtől mindnyájan eltávolodtak annyira, hogy visszatértük fölfedezés lehetett. Mindegyikük elébe, külön-külön ijesztő kép tárult.”³⁹ Ez szólította őket felelősségre, cselekvésre. De a magyar irodalom klasszikusaiból is ennek a felelősségnek a nyilvánvaló jelenlétét, máig ösztönző erejét olvasta ki Illyés midőn Fazekas, Kölcsey, Petőfi, Széchenyi, Ady példáját és életművét faggatta.

A Pusztulás és a Magyarok látlelet és cselekvésre ösztönző eszméltetés egyszerre. Illyés írásai az író nemzeti felelősségének magas erkölcsi és esztétikai szintű megnyilatkozásai. A magyar irodalomban addig ismeretlen világ sorsának érzékletes bemutatásával is gazdagították a magyar esszét, a nemzeti sorskérdések vizsgálatának műfajává is tették azt.⁴⁰

A Nyugat nagy költőnemzedékének “a szellem és kifejezés eleganciájára épített”⁴¹ esszéi után Illyés a Magyarokkal és a Puszták népével új esszéformát teremtett. Kivételes valóságérzéke, megfigyelőképessége, valamint szociális és nemzeti felelősségérzése kapcsolódott össze esszéiben a tárgyilagos gondolati elemzéssel, kiérlelt társadalom- és történelemszemlélettel.

Már Párizsban gondolt arra, hogy Magyarországra visszatérve újra fölkeresi szülőföldjét. André Gide Kongói utazása is ösztönözte erre a szembesülésre. Itthon, szülőföldjén szerzett tapasztalatai nyilvánvalóvá tették számára, hogy neki az emberi nyomorúság látványáért nem kell Kongóba utaznia, megtalálja azt saját szülőföldjén. Európai élményei után szembesült a déldunántúli cselédség helyzetével. Szinte fojtogatta ennek a világnak a mozdulatlansága és reménytelensége.

Az 1934–35-ben írt Puszták népe Illyés műfajteremtő remekműve, egyszersmind a magyar szociográfiai irodalomnak is legértékesebb, mindmáig eleven hatású alkotása. Egymást gazdag jelentésrétegekkel dúsító szintézisben társul benne a tényeket számba vevő tudományos társadalomismeret és a tényeket egyetemes emberi távlatokban szemlélő művészi látásmód.

A Puszták népe tizenkilenc fejezete úgy sorakozik egymás után, hogy ez a tematikus számbavétel a tudományos felmérés rendjének is megfelelne. Belőlük mozaikszerűen összeáll a dunántúli puszták világának teljes képe.

Illyés már a mű első fejezetében felhívja a figyelmet arra, hogy olyan néprétegről szól, amelyik “erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is” minden más néprétegtől különbözik. Magyarország művelhető terülteinek csaknem felét ez a népréteg, a puszták cselédsége műveli. Ez a népréteg azonban olyan körülmények között él, s olyan karaktervonásokkal rendelkezik, hogy sokáig maga az író sem tartotta a magyar nemzet részének, mert sehogy sem tudta azonosítani azzal a “hősies, harcias, dicső néppel”, amilyennek a pusztai iskolában a magyart tanították.⁴²

Mint minden műalkotásnak, a Puszták népének is először az ábrázolt tárgyi világa ragad meg bennünket. De már rögtön a könyv elején felhívja magára a figyelmet a művészi megalkotottsága is: az a különleges szemléleti gazdagság, amely a tárgyi világot és az olvasói tudatban megrögzött nézeteket új dimenziókkal látja el és új összefüggésrendbe helyezi.

Illyés a dunántúli pusztát Petőfi puszta-képével hasonlítja össze – a szembetűnő különbözés alapján. Majd idézi a század elején kelt törvényt arról, hogy egy szobában csak egy család lakhat. “Ezt sok helyen már be is tartják”⁴³ – jegyzi meg szinte mellékesen. Az ilyen hátravetett értelmező, eszméltető mondatok az egész művet behálózzák, különleges ítélkező dimenzióval látják el.

Máskor a kommentár nélküli ténymegállapítás telíti iróniával és ítélettel a tárgyszerűséget: “A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló.”⁴⁴

Már az első fejezetben feltűnik Illyés művének az a különlegessége is, hogy az író önmagán és saját családja tagjain szemlélteti a puszták népének azokat a vonásait, amelyek a megszokott nézőpont szerint negatív minősítésűek. “A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép.”⁴⁵

Saját unokatestvérének leveléből vett idézettel bizonyítja, hogy még az állásából kirakott, sértett cseléd is tekintélytisztelő. Ezt írja levelében az unokatestvér: “Most derült ki, hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.”⁴⁶

Az első fejezetet lezáró kép és reflexió az illyési sokrétű, bensőségességet és felrázó figyelmeztetést együtt hordozó látásmód példája: “A tavasszal megtérő gólyák, amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyermekkorom ágyát – magától kell kiderülnie, hogy mivégre.”⁴⁷

Számtalan árnyalatát láthatjuk a cselédség életének, viselkedésének, gondolkodásmódjának, belső hierarchiájának, különösen kiszolgáltatottságának és tekintélytiszteletének.

“Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet”⁴⁸ – kezdi a könyv nyolcadik fejezetét. Aztán szakszerűen leírja a verések és reagálások változatait. Úgy mutatja be a vidékenként különböző fenyítési szokásokat, mintha természetes volna az, hogy vannak ilyenek. A cselédek viselkedését az állatlélektan kutatóinak tapasztalataival is szembesíti. Vizsgálódását a múltra is kiterjeszti. Egy német utazó 1843-ban írt könyvéből idéz, majd hozzáfűzi, hogy “mint egykor Szent Gellért a daltól, ő a megbotozott emberek üvöltésétől nem tudja a puszták végtelen békéjében álomra hunyni szemét”.⁴⁹

Illyés a legképtelenebb embertelenségeket szenvtelen hangvételben mutatja be. Ezzel is jelzi, hogy a pusztai cselédség világában természetes az, ami máshol elképzelhetetlen: “Az urak, a földbirtokostól le a gazdasági gyakornokig, szabadon rendelkeztek a cselédeknek nemcsak a két kezével, hanem egész testével, s ez ellen nem lehetett apelláta, nincs is. […] Régi, köztudomású, háborítatlan rendben folyó, hagyományos, szinte idilli jelenség ez; nekem is csak véletlenül ötlött eszembe, hogy erről is elmondjam, amit tudok.”⁵⁰

Hasonlóan érzékletes képet ad a Puszták népe a cselédek munkarendjéről, munkaidő-beosztásáról, a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyokról, a cselédek szidalmazásáról, a pusztai iskola tanítási szokásairól, a pusztai gyógyítási módszerekről, a cselédek étkezési szokásairól, helyesebben éhezésének változatairól.

Bemutatja a cselédség magatartásának, viselkedésmódjának azokat a jellegzetességeit is, amelyek más néprétegekhez tartozók számára érthetetlenek. A pusztaiak lopnak, verekszenek, káromkodnak, tudatlanok, babonásak, nem törődnek az uradalom értékeivel, végtelenül lassú mozgásúak. Mindennek azonban a körülményekben rejlő magyarázatát adja az író: “Az, aki egy életen át jár a csigalassúságú ökrök nyomában […] az előbb-utóbb maga is átveszi ezeknek az állatoknak a tempóját, főleg ha hétszámra csak azokkal vált szót.”⁵¹ Róka bácsi szájában egyre-másra kialudt a pipa, mert elfelejtette szívni. “Negyven éve volt béres.”⁵²

A cselédek tisztálkodási szokásait is a körülményeik alakították ki: “Legtöbb uradalom a sertéseknek kifogástalan cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt a parton árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb csak a Sióban márthatták meg magukat, természetesen csak nyáron.”⁵³

Az örökké éhező emberek mértéktelenné válnak, ha egyszer bőséges élelemhez jutnak. Ezért a lakodalmak nem is mulatságnak, élvezetnek számítanak itt, hanem olyanok, mint valami “barbár, öncsonkító, vad emberáldozat”.⁵⁴

A pusztákon századok folyamán kialakult, rendkívül szigorú foglalkozási hierarchia érvényesül. Illyés bő humorral mutatja be ezt a hierarchiát. A szigorú társadalmi rend érvényesülése mellett azonban arra is számos példát idéz, hogy egy-egy jobb pozícióban lévő személy úgy őrzi, úgy gyarapítja az uradalom vagyonát, hogy közben a cselédségen is igyekszik segíteni. A szigorú szérűpásztor maga lop a cselédeknek élelmet. A cselédek elpusztult állatait élőkre cserélik az uradaloméból. A számadó juhász fejedelmi gesztussal ajándékoz egy-egy megsántult birkát az uradaloméból a béreseknek: “Egyétek meg az egészségemre!”⁵⁵ Mindenki teszi itt a dolgát, a hierarchia csúcsán álló uraságról azonban nincs információ: “A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs a pusztán.”⁵⁶

A pusztai lét egyhangú világában különleges nap volt október 31-ike. “Az uradalom ezen a napon tudatta, hogy a cselédek közül kiket tart meg, és kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt a »szólítás«, pusztai akasztófahumorral: a gatyaremegtetés napja.”⁵⁷ Illyés drámai erővel mutatja be ezt a cselédek életében sorsdöntő eseményt. Valóban drámai helyzet ez. Néhány perc alatt eldől egy ember, egy család sorsa. “Mint minden seregszemle, ez is néma. Ki tudja, ki marad meg? Az emberek sápadtan lépnek be, mint egy párviadalra. Néha jajongás hallatszik, valaki kegyelemért könyörög. […] A cselédek jelenete rövid, mint minden nagy sorsfordító drámai jelenet. A párbeszéd ősi szöveg szerint indul: »Ha emberségem, becsületem tetszik, szándékom maradandó« – mondja az országos formulát a vigyázzállásba meredt jelentkező.”⁵⁸ Két világ áll itt szemben egymással. Az egyik könyörög, a másik ítélkezik.

Jellemző Illyésre, hogy figyelme arra a cselédre irányul, aki az ítélettel hontalanná válik. Mi lesz az elbocsátott cseléddel, ha máshol sem fogadják be? Ez az író kérdése. A válasza pedig az, hogy azt az író sem tudja.

Százával sorolhatnánk a Puszták népéből a pusztaiak életét bemutató jeleneteket. Ezek változatosságuk révén is a teljesség benyomását keltik. A részekben az egész nyilatkozik meg.

A Puszták népe gazdag tényvilágának az író személyes jelenléte, állandó reflexiója és önreflexiója ad különlegesen vonzó dimenziót a szociális és nemzeti felelősség természetes és folyamatos megnyilatkozása révén.

A Puszták népe esztétikai karakterének különlegessége az, hogy benne egy népréteg életének szociológiai pontosságú rajza szétválaszthatatlanul kapcsolódik össze a író személyes vallomásával, önelemzésével. Ez a személyesvallomás-jelleg olyan erős a regényben, hogy ennek alapján minősítették “a vallomás műfajának egyik legmagasabb művészetű hazai megtestesülésé”-nek, amely “a műfaj fölötte gazdag európai tárházában is a jelentősek közé tartozik”.⁶⁰

A vallomás műfajának az a sajátossága, hogy a vallomás szerzője “mindenekelőtt és mindenekfölött önnön magatartását tisztázza, származtatja, szembesíti, igazolja”.⁶¹ Illyés bevallott célja nem önmaga fejlődésének a föltárása volt, hanem a puszták népének bemutatása. “Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.”⁶²

Csakhogy a Puszták népének éppen az a különleges emberi és írói értéke, hogy benne a bemutatás és a vallomás szétválaszthatatlanul egybefonódik. Emberi nagyság dokumentuma ez, mert vállalt azonosság és mély felelősség nyilatkozik meg benne. Művészi értékét pedig az a szemléleti tágasság minősíti, amely a vallomásos, önéletrajzi jelleg révén nyilatkozik meg a műben. Ez teremti meg a belső és külső látás különleges egységét. Ennek révén tudja a szellem és erkölcs európai távlataival szembesíteni a puszták népének zárt és kilátástalan világát.

Az önéletrajziemlékezés-jelleg biztosítja a regény vonzó személyességét. Ennek révén saját tapasztalataként szólaltatja meg közössége teljes világát. “Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává.”⁶³

Az önéletrajzi jellegű személyesség a bensőséges azonosság érzékeltetése mellett önvallomásba foglalhatja mindazokat a tényeket is, amelyeket az ehhez a világhoz idegenként közelítő ember csak rendkívül bántóan tehetne szóvá.

Az író különleges kettős helyzete teszi lehetővé, hogy a felső társadalmi rétegek mentalitását is belülről láthassa. Neki elmondja a jószágigazgatóné, hogy a cselédeket úgy kell kezelni, mint a méheket: “El kell szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak.”⁶⁴ Mert ha mindenük megvolna, semmit sem csinálnának egész nap. A gazdatisztek is elmondják neki vagy előtte, hogy miféle tapasztalatokat szereztek a pusztai lányokkal a kastélyban. Az ilyen gondolkodásmódot Illyés épp azzal leplezi le, hogy a maga belső világával, gondolataival szembesíti. Pár szóval ítélkező távlatba állítja a jószágigazgatóné mondatait éppúgy, mint a dicsekvő gazdatisztek élménybeszámolóit.

Arról is őszintén ad számot Illyés, ami a pusztáról való elkerülése után hamar átértékelődött benne, amit egykor természetesnek tekintett és szeretett, későbbi látogatásai során azonban nehezen viselt el. Gyerekkorában látta, hogy amikor magasabb társadalmi réteghez tartozó látogatók érkeztek a pusztára, azok nehezen bírták az ottani levegő szagát, zsebkendőjüket az orruk elé tartották. Azt várhatnánk, ítélkező iróniába fordítja ezt a leírást. Ehelyett azonban arról számol be, hogy önmagán is tapasztalta, milyen nehéz egyik társadalmi rétegből a másikba átjárni. Neki sem sikerült ez szédülés nélkül: “a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben”.⁶⁵ Tőle is azt kérdezte a nagyanyja, amikor hazalátogatva minduntalan szellőztetni akart, hogy: “már a szagunkat se bírod?”⁶⁶ Az ilyen nagyszülői kérdésre csak védekező, hűséget, odatartozást bizonygató választ lehet adni. Illyés azonban nem a maga egykori válaszát idézi, hanem bevallja, hogy a nagymamának igaza volt, bármilyen sok gondot okozott is akkor a kérdése: “Valóban nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi kedves illatok kínzó szörnyekké váltak, és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második hazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgy vágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos keveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a mosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna?”⁶⁷

Az, hogy az elbeszélő egyszerre szereplője és tanúja az általa elmondottaknak, hogy nézőpontja váltakozik, nagyfokú szemléleti nyitottságot biztosít a műnek.⁶⁸

Az író sokszor érzékelteti, hogy milyen jó volna, ha dicsőbb állapotokról, eszményibb magatartásmódokról adhatna számot az övéiről szólva. Az ő képzelete például azt kívánná, hogy a nagyapja 1848-ban szabadságharcos vagy legalább betyár lett volna. A tény azonban az, hogy a szabadságharc idején az erdőben megbúvó nagyapának később sem jutott eszébe, hogy “bujdosása egyik felében – amikor Kossuthék verbuváltak – gyáva volt, a másik felében pedig – amikor a császáriak soroztak – hős”.⁶⁹ A cselédek kívül éltek a történelmen. “Ők a szabadságharc után is éppoly szolgák voltak, mint előtte vagy alatta. A szónoklatok nem gyújtották fel őket.”⁷⁰ Az író megdöbben azon az érdektelenségen, ahogy a cselédek a világ híreit fogadják, de ennek az érdektelenségnek sorsukban látja magyarázatát.

A könyvön végigvonulnak a távlatosító, ellenpontozó párhuzamok, melyeket sokszor az író bölcs humora vagy öniróniája színez. Az ő szülőföldjén nem jegyeznek fel semmit a Horatius-kötet hátlapjára, itt kétnapi járóföldre nem akadt város. Ez a puszta szellős volt, “üres, tágas, akár Lebédia”.⁷¹ A puszta a környező távoli falvak közül hol egyikhez, hol másikhoz tartozik, ezért Illyés szülőhelyének rangjáért éppúgy hét város versenghetne, mint Homéroszéért a hét görög város. Amikor Illyés gyerekkorában megtudta, hogy Petőfi évekig Sárszentlőrincen járt gimnáziumba, csodavilágban érezte magát, megszépült a táj, patinát kapott. Kinyílott előtte a magyar történelem. Csak azt nem tudta sehogy sem megérteni, hogy másokat ez a csoda egyáltalán nem érdekel.

A Puszták népe személyes vallomás és tárgyszerű bemutatás szintézise. A személyes és a tárgyias elemek váltakoznak benne. Az első fejezetek és a befejező részek személyesebbek, a közbülsők tárgyszerűbbek. De a személyes részek is tárgyszerű bemutatások sorára épülnek, s a tárgyiasabb fejezeteket is átvilágítja az írói személyiség jelenléte. Az író viszonyulása tárgyához rendkívül sokrétű: az elszakadás és visszatérés, a megtagadás és vállalás, a távolságtartás és a megértő együttérzés sokárnyalatú változatait az elbeszélő egyértelmű, tárgya sorsához elkötelezett felelősségérzete és “intellektuális átlátásának biztonságérzete, fölénye”⁷² tartja egyensúlyban.

A befejező részek drámaian összegzik a könyv életanyagát és szemléletét egyaránt. Az összkép egy mozdulatlan sorsra kárhoztatott népréteg döbbenetes látlelete. A pusztáról csak lefelé vezet út, ha valakiből Pesten postás vagy rendőr lesz, az csodaszámba megy. Ha egyszer-egyszer még hazalátogat, karikába állnak körülötte a cselédek, úgy csodálják. Ha pedig egy cselédszármazék a harmadik-negyedik nemzedékben mégis ki tud emelkedni, azt többé nem látják. Az író egyetlen olyan béresről sem tud, aki a fiát középiskolába járathatta volna.

“Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt vigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki.”⁷³ Ezzel a kérdő mondattal és ezzel a tömör válasszal indul a könyv utolsó fejezete. Ilyen kérdések és válaszok követik benne egymást: “A magyar főiskolai hallgatóknak hány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni.”⁷⁴

E népréteg kilátástalan életének, sorsának rendkívül érzékletes, tárgyszerű bemutatása és európai horizontú megítélése önmagában is megkérdőjelezése volt annak a nemzettudatnak, amely nem vett tudomást erről a világról. Illyés könyve azt sugallja, hogy ennek a nemzettudatnak a megváltoztatása, átértékelése a magyarság nemzeti létfeltétele.⁷⁵ Ezért szólítja megoldáskeresésre az olvasót könyvének zárósoraiban: “Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hiszen ő is tudja már, amit az író tud. Akik a »megoldás« nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.”⁷⁶

A Puszták népét a szakirodalom ma is a két háború közötti magyar irodalom egyik legértékesebb műveként tartja számon. Az irodalmi kánonban elfoglalt helye nem változott az idők folyamán, viszont alapvetően módosult értékelésének motivációja. Első megjelenésekor, 1936-ban közvetlen valóságvonatkozásával, úgynevezett referenciális értékével került az irodalmi és politikai érdeklődés középpontjába.

Babits – aki pedig Illyésnek félig-meddig földije volt – arról írt a Nyugatban, hogy számára olyan ez a könyv, mintha valami izgalmas útleírást olvasna “egy ismeretlen földrészről és lakóiról”. Bevallotta azt is, hogy “lélegzet-visszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal” figyelte és követte az eléje tárt idegen világot, mely “mégis a mi törzsünk”.⁷⁷

Bálint György “lélegzetelállító vádirat”-nak nevezte “a testi és erkölcsi megaláztatások pokoli vízióját”, melyet Illyés könyve eléje tárt. Önmagát is felelősnek érezte ezért a világért, kínjában leginkább ordítani szeretett volna.⁷⁸

“Amíg százezrek úgy élnek, ahogy Illyés elrettentő például megörökítette, a magyar nemzet is halálosan gyönge” – írta Cs. Szabó László.⁷⁹

Németh László szerint Illyés, Veres Péter és Tamási művével olyan néprétegek “küldték föl az irodalom parlamentjébe követüket”, amelyeknek korábban a létezéséről sem vett tudomást az irodalom. Illyés művét olvasva ő “valami népítéletszerű elemi morajlás” közelében érezte magát.⁸⁰

Azonban már a Puszták népe első méltatásai is pontosan érzékeltették, hogy Illyés műve sokkal több, mint egy ismeretlen mélyvilág szociológiai föltárása. Jelezték azt, hogy ennek a mélyvilágnak a rajza a mű esztétikai kvalitásainál fogva óriási hatású. Már Babitsot is lenyűgözte Illyés stílusának ereje, szemléleti gazdagsága, mellyel egy lelkiséget meg tud értetni.

Németh László az esztétikum és a szociologikum példaértékűen megvalósult szintézisére alapozta azt a jóslatát, hogy a Puszták népének “aligha lesz kisebb hatása, mint hét-nyolc éve az Illyés-lírának”.⁸¹

Bálint György arról számolt be, hogy ő elméletben ismerte már azt, ami most Illyés művében “az élmény elviselhetetlen erejével” fogta meg.⁸²

Illyés “egyesíteni tudta a társadalmi érvényességet epikus képgazdagsággal, a leírást a fanyarsággal és iróniával, a tárgyilagosságot fojtott, gúnyos és fenyegető indulatokkal, s közben fölényét és derűjét is meg tudta őrizni.”⁸³ Művében a kivételesen bőséges tényanyag az írói eljárások rendkívül sokrétű és szabad alkalmazásával társul. A Puszták népe szépprózává nemesítette a szociográfiát, a föltárt életanyag és a megelevenítő stílus összhangját teremtette meg, így lehetett a két háború közötti széppróza egyik legeredetibb alkotásává.⁸⁴

Egymaga is ékes cáfolata lehet azoknak a divatos nézeteknek, melyek megkérdőjelezik az irodalom életvonatkozási értékeit. Példaszerűen társul benne a tényvilág és a fikció. Társadalomtudományi értékeit, tényvilágának hitelességét éppúgy nem vonta kétségbe senki, mint azt, hogy szuverén szépirodalmi alkotás. Dokumentum jellegű anyagának éppen az anyag esztétikai megalkotottsága, belső szervezettsége ad önmagán túlmutató jelentést. Hatását ma már elsősorban nem tényanyaga motiválja, hanem esztétikai megalkotottsága.⁸⁵

A Puszták népe az érzékletesen megjelenített tényvilág fölé hatalmas szellemi boltozatot emel, a művészi látomást pedig tapinthatóan valóságos mozzanatokkal köti az életvonatkozásokhoz. A dokumentumelemeket művészi látomás rendezi egységbe, s ezáltal többértékű jelentéssel gazdagítja azokat. A többértékűséghez tartozik az is, hogy bár az elbeszélő kiemelkedett a pusztai világból, az ő útja annyira kivételes, hogy a pusztai létből kivezető lehetőség modelljeként nem értelmezhető. A megoldás tekintetében a Puszták népe izgatóan nyitott mű.⁸⁶ Ez azonban csak növelte eszméltető értékét, még erőteljesebben ösztönzött a megoldás keresésére, hiszen saját sorsát sem ajánlhatta mintául a puszták népének fölemelkedéséhez.

A mai értelmezés számára különös jelentősége van az elbeszélő személyének. Szemléleti autonómiája és tágassága egyenesen ellenpontja a puszták világának. A regényben mindvégig közvetlenül jelen van egyensúlytartó és világot értelmező, megítélő médiumként. De rendkívül sokrétűen, árnyaltan vall arról a küzdelmes útról, amelynek során ilyen autonóm személyiséggé felnőtt. A Puszták népe a maga korában felfedezésértékű ábrázolása volt az uradalmi cselédek világának. Művészi kvalitásai révén ábrázolt tárgyiasságának világa ma is eleven hatású. A mai olvasó számára azonban legalább ilyen érték az, hogy a Puszták népe az elbeszélő gazdag személyiségrajza révén “autonóm művészetű ábrázolása ez egy ember autonóm erkölcsiségű egyéniséggé válásának”.⁸⁷ Illyés könyvének elévülhetetlen történeti érdeme az, hogy erkölcsi és esztétikai minőségével egy nemzet alatti hatalmas népréteget emelt be a nemzet tudatába. A nemzeti önismeret szempontjából azonban ehhez fogható érték az is, hogy könyvének önvallomásrétegében, az elbeszélő gazdag személyiségrajzában ma is szellemi-erkölcsi kihívást és ösztönzést adón jelenik meg az útra bocsátó közegéből kiemelkedő, attól eltávolodó, majd ahhoz visszatérő, “a megtagadás és az azonosulás legkülönbözőbb fázisait végigjáró, identitását kereső huszadik századi ember”.⁸⁸

14 Schöpflin Aladár: A nép, a nyelv és a főváros. Nyugat, 1933, 272.

40 Vö.: Izsák József: Illyés Gyula költői világképe 1920–1950. Bp., 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó, 231–232.

68 Szegedy-Maszák Mihály ezen az alapon rokonítja inkább a XX. századi nyitott befejezésű művekkel, mint a XIX. század egyértelmű tanulsághoz vezető példázataival. Vö: Szegedy-Maszák Mihály: Többértelműség a Puszták népében. In “Bátrabb igazságokért!” Szerk. Fráter Zoltán. Budapest, 1982, 101.

75 Vö.: Kulcsár Szabó Ernő: Az epikai tárgyiasság új alakzata. Illyés Gyula: Puszták népe. In “Bátrabb igazságokért!” Szerkesztette Fráter Zoltán. Bp., 1982, 251.

78 Bálint György: Benyomások a “Puszták népé”-ről. In B. Gy.: A toronyőr visszapillant. Bp., 1966, Magvető, I, 651–652.

80 Németh László: Emberek a nemzet alatt. In N. L.: Két nemzedék. Bp., 1970, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 557–561.

84 Béládi Miklós: Illyés Gyula. In A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Szerkesztette Szabolcsi Miklós. Bp., 1966, Akadémiai Kiadó, 480.

Igen, teljes szívvel szolgálja a magyar irodalmat János-Lukács, ahogyan magyar barátai körében szólítják, mert “kettős evangélista utóneve… arra utal, hogy két minőségben hirdeti egyazon igét: tudósként és költőként” – mint Dobossy László tréfás pontossággal jellemzi őt. Régóta tervezett, megtisztelő tegezésben óhajtott, beszélgetésünket Illyés Gyuláról végre a nyár engedélyezi; túl az egyetemi év kötelezettségein, felszabadulva egy többéves feszített munkából, fordításában most jelent meg Bánffy Miklós Erdély trilógiájának első könyve, a Megszámláltattál… a Phébus gondozásában. S az Illyés-emlékév a közelmúltban Füst Milán-díjjal kitüntetett János-Lukács számára is elkezdődött egy Budapesten rendezett tanácskozással, majd novemberben a párizsi Magyar Intézetben idézi fel a költő életművét, nemcsak tudósként, hanem színészbarátjával a verseket is tolmácsolva.

– A Versek című gyűjtemény keletkezését pedig én nem ismerem. Azt tudom, hogy a szerző tudta és beleegyezése nélkül jelent meg, Törvénytelen könyvecske, ahogyan a bevezetőjében olvashatjuk. Miként szerveződött a Külföldi Országok című sorozat 13. darabjaként megjelent kiadvány?

– Intézetünkben azzal a céllal alapítottunk egy kis kiadót, hogy azon országok irodalmát és íróit népszerűsítsük, akiket a nagy kiadók nem vállalnak. Korábban például az örmény, a grúz és a macedón költészet kis antológiáját adtuk közre. Illyés jövetelének és kitüntetésének ténye bátorított fel bennünket arra, hogy verseiből adjunk közre válogatást. Segített ebben az, hogy ha jól emlékszem, Kassai György felhívta a figyelmemet, egy meg nem jelent Illyés-kötethez Tóth Judittal nyersfordításokat készítettek. Éltem a lehetőséggel, ezeket szétosztottam Illyés barátai között, így, mások mellett, Rousselot, Frénaud, Véronique Charaire, Clancier vállalt fordítást, s magam is örömmel dolgoztam, párhuzamosan a szerkesztés iramos kényszerűségével. Talán három hét alatt készült el a könyvecske, amely az 1937-es Rend a romokbantól az 1977-ben megjelent Különös testamentumig, ha néhány verssel is, de jelezte Illyés költői életművének különböző korszakait és színeit. Illyés örömmel és meglepetéssel fogadta a könyvet, s utólagosan is szívesen és szeretettel adta áldását a “törvénytelenségre”.

– A Társaságban, amelybe főként idősebbek szerveződtek, nem igazán tudták, hogy ki Illyés. Korábban, amikor neves alkotók is fényesítették az egyletet, kaptam egy díjat, s beléptem körükbe. Én terjesztettem elő Illyés kitüntetését, amely szokatlannak tűnt abból a szempontból, hogy a díjat frankofon írók elismerésére alapították. Érvelhettem Illyés mellett, hiszen számos műve megjelent franciául; a legfranciásabb magyar szerzőnek tudjuk, továbbá: jeles francia írók, költők becsülték munkásságát. S mint feltételeztem javaslatomban: ha ő kapja, Franciaországban nemcsak róla, hanem a díj okán a magyar irodalomról is beszélnek. Elfogadták érveimet, s noha nem számított rendkívülinek az elismerés, tárgyi jutalomként egy váza járt neki, mégis jóval nagyobb eseménnyé vált, mint aminek én gondoltam, vagy akár a Társaság elképzelte. Mert az átadási ünnepségen, s a hozzá kötődő alkalmakon a legkülönbözőbb irányú költők, közéleti emberek jelentek meg, a sajtó foglalkozott az eseménnyel, Illyés személye tehát megpezsdítette és megemelte a kitüntetés rangját is.

– Egy halovány, sejtelemszerű emlék él bennem 1956 tavaszáról. Másodéves egyetemista voltam a Keleti Nyelvek Főiskoláján, amikor Sauvageot vizsgáján egy jeles magyar költő, hivatalos személyek kíséretében, meglátogatott bennünket – alighanem ő lehetett. Villanásszerűen megmaradt bennem, hogy azok iránt érdeklődött, akik magyarul tanulnak a finnugor tanszéken. Érdekes, hogy későbbi beszélgetéseink során sosem kérdeztem meg tőle, hogy vajon ő vendégeskedett-e nálunk az intézetben? Akkor persze még csak néhány Petőfi-verset ismertem a magyar irodalomból, más alkotók, így Illyés is, később került közel hozzám. Aztán egy röpke találkozás felmerül bennem 1966 októberéből, amikor Tbilisziben, a Rusztaveli emlékére rendezett nagy irodalmi ünnepségen válthattam vele néhány szót. Később Budapesten találkoztam vele, s aztán Hubay Miklós, Lator László, Jánosy István és mások jelenlétében Tihanyban tölthettem néhány órát társaságában. Kertjében pontosan úgy tűnt elő üdvözlésünkre, ahogyan Rousselot is leírja egy helyütt: a Balatonról jött fel, a víz csurgott róla, és kedélyes jelenésében az öregember fiatalnak hatott. S az volt a beszélgetés óráiban is.

– Meg kellett kóstolni. Fején a tengerészsapkával játszotta a kapitányt. Szemvillanásában olykor kajánságot éreztem, amikor például egy képet vett elő. Dél-Amerikából egy hölgytisztelője küldte, azzal a kísérő szöveggel, hogy a felvételen látható sumér szobor mintha az ő portréja volna. No, ez nagyon tetszett Illyésnek – sziporkázott a hasonlóság fölött. S ez a játékos-hunyoros szemvillanása a párizsi napokból is megmaradt bennem, amikor azt éreztem, néha nem veszi komolyan a társalgást, a dolgok mögé lát. Nem volt részem benne, de tudjuk: Tihanyban olykor tréfás játékot is szervezett a vendégek mulattatására, s talán okítására is. Sokszor idézett történet, ahogy Éluard-t Szabó Lőrinccel ugratták, azzal ámítván a költőt, hogy Magyarországon a pásztoremberek is beszélnek franciául. Ikától egy vaskosabb történetet is hallottam. A tihanyi kertben egy gyümölcsfára uborkákat kötött fel, s Éluard kezébe légpuskát adott, és célzásra bátorította. A francia költő gyanútlanul lőtt, s ámulatára uborkák potyogtak a fáról, de elhitte a természeti csodát. Illyés példajátéknak szánta: Éluard-t körbehordozták az országban, s mindent szépnek látott. Tihanyi vendéglátója ugratásával arra akarta eszméltetni, hogy a hiszékenység hamis életismerethez vezethet.

– Amikor magyarokkal beszélgettem, akár Pesten, akár Párizsban, ha róla szó került, egyértelműen kiderült előttem: Illyés a legnagyobb, a nemzeti költő, aki nemcsak magas igényű műveivel igazolja súlyát, hanem a magyarság sorsára is gondja van. Trianon után odalett az ország, s ő az elszakított területeken élő honfitársainak sorsáért is felelősséget érzett. Noha tartózkodott a hétköznapi politizálástól párizsi napjaiban, de a kisebbségi magyarság ügyét újra és újra szóba hozta magánbeszélgetésekben éppúgy, mint közszereplései alkalmával.

– Igen, mert történelmi távlatban is meg kellett világítani Illyés jelenkori aggodalmát. Hiszen a Mohács után szétesett országban Erdély nemcsak műveltséget, kultúrát és a magyarság egy részének elvesztését, hanem a függetlenség álmát és igényét is jelentette. A trianoni veszteség tehát nem a múlt siratása, hanem a magyar nép mindenkori szabadságigényének jelképe is. Annyi vereség, háború, forradalom, szabadságharc és területvesztés, 1945 után a gyarmati sorsba kényszerítettség okkal erősítette fel a költőben a nemzethalál vízióját. S ebben az erdélyi magyarság és kultúrájának sorsa központi kérdést jelentett. A különféle együttlétek alkalmával úgy éreztem, hogy teljesen értem Illyés gondját, amikor Erdélyről beszélt, de az átlag franciák, vagy azok a költők, írók, akikkel együtt volt, nem igazán érzékelték aggodalmát. De ő nem lankadt, barátok között és a nyilvánosság előtt újra és újra türelmesen mondta, magyarázta a nemzet sorsát érintő kérdéseket.

– Akkor az Intézet még csak egy lakásnyi házban működött, amely zsúfolásig megtelt barátokkal, ismerősökkel. Itt, fordításomban, a Kacsák című versét olvastam fel. Az est végén megköszönte, és nagyon megdicsért, amire borzasztóan büszke voltam, s vagyok ma is.

– Verseit nagy próbatétel fordítani. Nehéz a szókincse, bonyolult a szószerkezete. Gyakran régi szavakat használ, amit más nyelven keserves kísérlet felidézni. S ami talán a legnehezebb: Illyés gyakran olyan utalásokkal él, amit ha az olvasó nem ismer eléggé, nem értheti meg a verset sem. Nem tudom, hogy ismerős-e az Áldozat című verse, amelyre budapesti előadásomban is utaltam, úgy kezdődik, hogy: “Vedd példának őt. Hogyha vért / szomjaznak fönn az istenek…” A bonyolult görög és német mitológiai utalások mellett Déva várának képe is feltűnik – s ehhez már az erdélyi ballada áldozatmítosz-történetét is ismerni kell, hogy a vers értelme teljes mélységben feltáruljon bennünk. Egy másik vers: a Széchenyi, amelyben úgy beszél a döblingi öngyilkosságról, hogy Teleki László és Teleki Pál végzete is átsuhan a költeményen – kimondatlanul. Hogyan lehet ezt érzékeltetni más nyelven, akár franciául is? Szinte képtelenség. Tanulmányméretű jegyzetekben körvonalazhatnánk sok versének jelentésrétegeit, utalásait. Amikor fiatalon olvastam például Dózsáról vagy Ozoráról szóló költeményeit, mai ismereteimmel mondom: nem is érthettem őket. Hiszen oly bonyolult történelmi és életrajzi vonatkozások lappanganak benne, aminek a felfejtéséhez az életmű alapos ismerete szükséges. Franciára átültetni pedig csaknem reménytelen.

– Két változata is született, de mégse adja vissza azt a szuggesztiót, melyet Ilylyés magyarul fejezett ki. Éluard Szabadságának párja, ellentéte, de Illyésé jobb. Nagy vers! Látod, ezt a kifejezést, hogy nagy vers, a francia nem ismeri. Tág fogalom a franciában, e kitüntetett minősítés a magyar irodalom, illetve szellemi élet sajátja. Nemzeti-közösségi rangja és minőségi sugallata van.

– Egyáltalában nem ismert. Jó másfél évtizede semmiféle kötete nem jelent meg. Nemrégiben kíváncsiságból megnéztem: a párizsi könyvtárakban hozzájuthatnak-e munkáihoz? Siralmas eredményre jutottam: mindössze két könyvet találtam: a Kháron ladikját és a Puszták népét.

– Az említett művek mellett Petőfi-könyve is megjelent francia fordításban, de épp a Hunok Párizsban nem. Mi lehet ennek az oka?

– Nincs magyarázat. Csak feltételezhetünk néhány okot: Illyés sokkal többet beszél a Párizsban élő magyarokról, mint a franciákról, s ez talán csökkenti a kiadói érdeklődést. De az is felvethető: mennyire regény? Nem igazán regény. Másfelől a Kora tavasz folytatása, bár anélkül is érthetőek az események. Félreérthető úgyis, hogy Illyést a szürrealisták barátjaként tartják számon, de a mű lapjain finom humorral ábrázolja a francia költőket. Emlékezetes jelenet a műben: Cocteau-val való találkozása, amelynek zárásaként a francia költő meghökkentő ünnepi bejelentéssel szolgál: ezentúl keresztrímekben ír. S érdekes, a háború előtt Illyés gyakran tizenkettesekben írt, ahogyan Cocteau kinyilatkoztatta új költői programját.

– Az itthon betiltott Kegyenc ősbemutatójára, mint laudációdban is utaltál rá, a Vieux Colombier-ben került sor. Láttad az előadást?

– Nem, de emlékszem, hogy nem volt valami nagy sikere. Ennek egyik okát talán sejtem. Amikor 1978-ban Párizsban járt Illyés, bizonyos írói körök érezhetően szerették volna kisajátítani, de a költő tartózkodóan viselkedett. Elég sokat tanulmányoztam műveit, míg rádöbbentem: nem olyan egyértelmű a kapcsolata a baloldalinak mondott írókkal, mint ahogy ezt a közvélemény tudja. Mert ha nagy barátja a kommunista Aragonnak vagy Éluard-nak, akkor nem kétséges Illyés hovatartozása sem – így szólhatott és szólhat ma is a szokványos érvelés. De nem tudom, emlékszel-e arra, hogyan végződik a Hunok Párizsban? Kérlek, vedd elő a könyvet, s idézzük szó szerint. Hőseink sorsa – így szól az utószó címe. S ebben olvashatod: “Éluard a Pártba lépett be, Cocteau az Egyházba, Montherlant az Akadémiába…” Illyés nézőpontjából érdekes és beszédes a mondatnyi sorsrajz: valamennyien egy tábor emberei voltak, valahová elkötelezték magukat, de magyar társuk, Illyés, a Hunok Párizsban szerzője sehova sem lépett be! Cs. Szabó esszéjében, a Hunok nyugatonban megörökíti, hogy 1947 januárjában Illyés milyen vitákat folytatott Tzarával a felvidéki magyarság kitelepítéséről. Akármerre tekintesz a személyeket, az egykori eszmetársakat illetően, távolság érzékelhető Illyés és közöttük. Mégis azt éreztem, hogy a még élők s az újabb írók, a baloldali, kommunista érzelmű csoport szerette volna őt kisajátítani.

– Szavakat nem idézhetek, de a levegőben éreztem: szeretnék, hogy Illyés ne legyen olyan emberekkel, mint a Charaire házaspár vagy jómagam. Jól tudták, hogy nem az én világom az, amit képviselnek, de Illyés nem hajlott óhajukra. Érezhetően szívesen tartott velem a különféle szereplésekre, talán ragaszkodását becsülése is áthatotta, hogy otthon vagyok a magyar irodalomban, s úgy tekintett, mintha egy rokon nép fia volnék. Örült, hogy a rádióban fordításomban felolvastam a Hazatérés című versét, amely magyarul Az utolsó otthon címmel a dél-franciaországi rokonságot, az albigensek, a Tiszták földjét is felidézi, sugallván: milyen közel van egymáshoz szülőföldje és a Pireneus vidéke.

– Tiszták című drámáját Veronique Charaire lefordította a francia rádiónak, mégse adták elő. Vajon mi lehet az oka?

– A Hunok nyugaton már szóba került. Ebben írja Cs. Szabó, hogy Illyéssel bajlátásában nem egyezik. Párizsból nézve érthető-e Illyés pusztulásvíziója?

– A magyar történelem ismeretében érthető. A magyarság emlékezhet az államalapító István királyra s Mátyásra, akinek udvara és birodalma a korabeli Angliáéval és a spanyollal vetekedett. Mátyás korában Magyarország komoly hatalom volt. Aztán következett Mohács, majd újabb és újabb vereségek jöttek századokon át, és összezsugorodott az ország, s az állandósult vereségélmény kollektív kisebbrendűségi tudatot növesztett. A magyarok tudják, hogy az aztékok és a sumérok elvesztek, a franciák nem tudják. Illyés a magyarság sorskérdéseit úgy tudta felvetni, hogy Ady után őt valóban a nemzet költőjének tekinthetjük a XX. században. Ebből az alkatból a francia irodalomban talán Victor Hugo volt az utolsó. Ma az írónak és a költőnek nincs tekintélye Franciaországban. A nagy ember fogalmát ma már nem a költő jelenti. Érdekes, hogy minden népnek kialakul egy költői-írói mitológiája. A görögöknél az öreg, vak Homérosz jelenti az eszményit, Oroszországban az is kellett a legendához, hogy a költő fiatalon haljon meg, párbajban, mint Puskin és Lermontov, vagy legyen öngyilkos, mint Jeszenyin és Majakovszkij.

– Változik a szerep. A politikus, a popénekes vagy a tévébemondó vált korunk népszerű hősévé. Vélhető, hogy az Illyés-súlyú művész szavát már nem igényli a közélet, de az új kor költője sem óhajtja magát a nemzeti gondok “kínpadjára” húzatni, s a társadalmi kérdéseket inkább hagyja a politikára.

A budapesti Nap Kiadó rangos-fontos sorozatában idén megjelent Illyés-kötet élén nem bevezetőtanulmányt, nem előszót olvashatunk, hanem verset. Címe: Egy sápadt nőegy kis szobában. A Nyugat közölte először, 1931 februárjában. A költő, aki ezt a verset írta, halottak napján született – 1902-ben. “Nem volt riadalom a pusztán, […] / Körül a halál diadalma, / gyertyás, kísértőünnepély / és lent egy váratlan sikoltás / a párás völgy ölén.” Ez év novemberének második napján lesz kereken száz esztendeje, hogy ott, a Dunántúlon elhangzott a “váratlan sikoltás”, épp gyertyagyújtáskor. Váratlanul tán – s jövendőbeli vigaszul a magyar puszták és völgyek népének.

Az Illyés-centenárium irodalmunk, szellemi létünk folyamatos ünnepe. Különféle kirekesztőkánonok jelszavaitól hangos körülményeink közepette is elvárható lenne hát, hogy ezekben a hetekben-hónapokban sorra lássanak napvilágot az alkalomhoz illő, tisztelgőkiadványok; hogy színházainkban egymást kövessék a felújítások, az új Illyés-bemutatók – határokon innen és túl: Pozsonytól, Budapesttől, Kassától Újvidékig, Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig. Mindenütt, ahol a nagyvilágban fóruma s közönsége van a megtartó magyar kultúrának. Ezzel szemben nem sok jelét észlelhetjük (legalábbis egyelőre) az Illyés Gyula és műve iránti érdemleges figyelemnek. Ezért oly igen elismerésre méltó a Nap Kiadó jól időzített vállalkozása: a Nem menekülhetsz című összeállítás – Domokos Mátyás egészen körültekintőválogatásában. (Felelős kiadó: Sebestyén Ilona.)

A tüneményes Illyés-jelenség teljességét nyújtja ez a könyv, a maga vonzó sokoldalúságában: kortárs költők, elbeszélők, kritikusok, irodalomtörténészek értékelőés vallomásos soraiból, levelekből, s nem utolsósorban persze a kötetbe fölvett nagy Illyés-versekből, szövegrészekből bontakozik itt elénk egy meghatározó jelentőségű XX. századi magyar író pályarajza és szellemi arculata. A Nem menekülhetsz, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Nem volt elég, a Hazám, a Gyűrűk, az Egy mondat a zsarnokságról, az Árpád költőjéhez; a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Hunok Párisban, a Fáklyaláng, a Különc, a Szellem és erőszak írójához – vagy őróla – olyan jeles elődök és utódok, kiváló pályatársak szólnak ezeken a lapokon, mint például Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Márai Sándor, Halász Gábor, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Czine Mihály, Szabó Magda, Domokos Mátyás, Csoóri Sándor, SütőAndrás, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Görömbei András.

Nehéz lenne itt és most nem idézni egy-egy mondatot az imént említettektől. Németh László, aki azonnal felfigyelt az induló költőre, a Nehéz föld megjelenése után, 1929-ben, a Nyugatban így adott hangot lelkes fölismerésének: “Illyésre azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam.” Babits ugyancsak a Nyugat hasábjain méltatta a Puszták népe szerzőjének kivételes írói erényeit, mondván többek között: “Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól, hogy irodalmi kritikát írjak. De nem hallgathatom el bámulatomat, amit Illyés írástudása kelt bennem: olyan ez, mint az izmok ereje, amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes; s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán.” Móricz Zsigmond is a Puszták népéről írt 1936-ban: “Szinte humor ömlik el csodálatos regéjén, ahogy sorra fellebbenti a fátylakat egy életfaj, egy sorsközösség, egy nemzet testi-lelki gyötrelmeiről.” Márai Sándornak a Magyarokról szóló cikkéből (Pesti Hírlap, 1938. december 8.) valamivel hosszasabban idézek: “Egy író, akinek prózai szaván is átérzem mindenütt a költőt, s aki, az őfogalmazása szerint, azt az igazi, megbántott prózát írja, mely soha nem más, mint a megsértett vers hűvösebb fogalmazása: egy író, aki úgy indult el hazulról, a magyar faluvégről, hogy megkerüli közben Európát, s hazaérve oly végzetes figyelemmel látja népét, mint Kőrösi Csoma Sándor láthatta emlékeiben a tibeti hegyek ormáról… Ez a tünemény minden nép életében ritka és becses.” Nem kevésbé figyelemre méltó, épp Márai sorainak mintegy folytatásaként, hogy a Lélek és kenyér kapcsán (1940-ben) Veres Péter mit és hogyan hangsúlyoz: Illyés “írásaiból európai levegő, európai íz, európai színvonal érzik. Nem valami sznob európaiskodás, hanem valódi. Úgy érezzük, itt nem egy Európa-rajongó magyar, hanem egy magyarságrajongó európai beszél hozzánk.” Veres Péter és Márai Sándor szavai zavartalanul egybehangzanak az értékteremtő, eredeti szellemiség alkati jegyeinek felismerésében, a jelenség lényegét illetően. S ugyanez a beleérzés csendül ki Szabó Lőrinc 1956-ban elhangzott méltatásaiból is, miszerint: “Illyés Gyulát, a költőt és prózaírót, ma joggal népünk egyik legigazabb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem örökösének, birtokosának […] Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberhez és a néphez. Költészete a magyar régmúlt és a jelennek s az emberiségnek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennával az emberi valóságba, a maiba és minden ez utániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalma zenével, a mulandóságot a múlhatatlanba.”

Miként tekintett vissza rá, a követendőeszményképre Csoóri Sándor “A halál másnapján”? “Őaz az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait anélkül, hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegzővolt, és így lehetett sorsfordító a költők és a nagy magyar gondolkodók között is.” És SütőAndrás 1983 áprilisában, a koporsó mellett: “Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer – emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire. Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekvésképpen, hogy jólesett lábikrájába harapni – a századnak legújabb esztétikái nevében persze. Őpedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban.”

Mintha semmi új nem lenne a nap alatt a “sunyi kis csaholók” háza táján: a nemzet költőjét, Aragon és Cocteau, Malraux és Frénaud, Guillevic és Rousselot barátját, partnerét az emelkedett szellemiség előretolt frontszakaszán, az Ordre des Art et Lettres francia kormánykitüntetés “parancsnoki” fokozatának birtokosát, a Herder- és Mondello-díjas, Kossuth-díjjal háromszor kitüntetett Illyés Gyulát életében és halála után is egyaránt kerülgették-kerülgetik az alulsó indulatok bugyraiból fölfortyanó, fullánkos rágalmak. Vélt sérelmek melengetői lejárató célzatú vádakat publikálnak imitt-amott, s a koncra rögvest ráharapnak a mindenkori “kis kuvaszok”, harsogván: Illyés Gyula “néhány év alatt erkölcsi hulla lett”. Egy “megkésett leleplezés” szerzője imigyen vélekedett nemrég: “Az író leghíresebb könyvei maguk kínálják föl, hogy mondataikban ne csak művészi, hanem társadalmi, erkölcsi és lélektani igazságot keressünk; ezután meglehetősen kételkedve fogunk járkálni a különféle »igazságok« között” (Élet és Irodalom, 2001/1. Újraközölve: Látó, 2002/4).

Mindezek ismeretében kérdezheti joggal az olvasó: most már vajon kinek lehet igaza Illyés Gyulát, az őtársadalmi és erkölcsi arculatát illetően: Babits Mihálynak, Németh Lászlónak, Márai Sándornak, Weöres Sándornak – avagy a magánszorgalmú “leleplezőknek”? Nem hiszem, hogy születése századik évében Illyés Gyula bármi néven nevezhetővédelemre szorulna régi és új rágalmazóival szemben. Beszél helyette – érvel és tanúskodik cáfolhatatlanul – maga a teljesítmény: annak az összegzőmagyar írástudónak az életműve, aki “magyarrajongó európai”-ként, múltba merült századok nagyjainak példái nyomán, nemzete szellemi kincsestárát csodálatos értékekkel gazdagította.

A Nem menekülhetsz több mint négyszáz könyvoldala ezt a messzesugárzó erejű Illyés-képet láttatja – In memoriam…

A Nap Kiadó, közelebbről Domokos Mátyás nagyszerű sorozata, az In memoriam szisztematikus igyekezettel dolgozza fel a XX. századi magyar irodalom időtálló életműveit, szimpatikus vonásként ügyelve arra, hogy a gazdag ízléshagyományú és tradicionálisan számos – olykor egymással vitában álló – szemléleti iránynak otthont adó literatúránk a maga sokszínűségében kapjon helyet az egymást követő kötetek sorában. Az eddig megjelent összeállítások felölelik a Nyugat nagyjait éppúgy, mint a II. világháború utáni korszak jelentős személyiségeit is. Csak néhány név a tekintélyes névsorból: Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Dsida Jenő, Kodolányi János, Radnóti Miklós, Sinka István, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János. A könyvsorozat külön érdeme, hogy a maga szintetizáló metódusában – az életműveknek az alkotók néhány művével, vallomásával, illetve a kortárs recepció szerkesztett válogatásával való összefoglalása – arra a természetességre irányítja a figyelmet, miszerint az irodalmi mű jelentése, legyen az vers, próza vagy dráma, mindig egy adott kor látószögében fogalmazódik újra, egy új olvasatban szólal meg – azaz a mű elválaszthatatlan a befogadásától. Ennek a messzemenően nem új, ám hazai földön egy-két évtizede – a hermeneutikai recepciófelfogás elterjedésével – előtérbe került esztétikai tapasztalatnak a tudatosítása már csupán abból a szempontból is elsődleges fontosságú, hogy az éppen csak néhány pillanatnyi ideje hátunk mögött hagyott elmúlt évszázad irodalomtörténeti folyamatait a maguk történetiségében – s ami nem kevésbé megkerülhetetlen axióma –, a befogadói pozíció önmegértő reflexiójában ragadhassuk meg. Vagyis az In memoriam-kötetekben fellelhető – hogy egy ide illő József Attila-verscímet hívjunk szemléltető példának – “költőnk és kora”: az életmű nem áll önmagában, kísérik véleményükkel az értő és becsülő kollégák, tudós tudatformálók, művelt ítészek hozzáfűzött gondolatai.

Az Illyés-centenárium magától értetődő apropóját jelentette a megítélésben talán az egyik legszélsőségesebb változatokat produkáló alkotó emlékezetének feldolgozását. Amit a rácegrespusztai szülői házból elinduló, s nemcsak Párizsig, de az európai szellemi élet elismert képviselőségéig eljutó, a nemzeti irodalmi panteonba még életébe belépő, szinte önmaga klasszikussá válásával szembesülő művész elismertségben elért, az párját ritkító e honban, ahol a halhatatlanság kárpótlást ígérő reményébe oly sok visszhangtalanságba, támadásba, elnyomatásba belekeseredett írástudó kapaszkodott bele – egyéb fogódzó híján. S az sem mindennapos, ahogyan halála után viharos sebességgel elfelejtették, majd mint anakronisztikus terhet, szárnyalást nehezítő ballasztot elsők között dobták ki a magyar nyelvű szépirodalom léghajójának – bizonyos tornyokból szédítőnek látszó – emelkedését biztosítandó. Az Illyés-kérdés itt áll előttünk: mire véljük e gyökeres változást? S ez az a nem múló gond, amire a kötet nem ad választ – pontosabban: úgy válaszol, hogy nem válaszol. De ne vágjunk a dolgok elébe!

A Domokos Mátyás szerkesztette összeállítás a maga nemében kiváló válogatás. Az időrendet követve szakaszokra, korszakokra bontja az illyési pályát, a fiatalkori évek avantgárd kalandjától a nemzeti sorskérdések, majd az egyetemes emberi létgondok letisztult, világos, racionálisan kerekre formált vallomásokban, esztétikailag finoman megmunkált megnyilatkozásokba öntő életmű minden egyes lényeges momentumáról megemlékezve. A kötet szerkesztőjének szerepe tulajdonképpen a szupervizoré: a recepció recepcióját adja. Nemcsak Illyést, hanem azt a párbeszédkörnyezetet is értelmezni próbálja, amelybe – tovább bonyolítva a helyzetet – önmaga is beletartozik. Amikor a kötetet olvassuk, ne feledkezzünk meg arról, hogy az, a megfelelő áttételekkel, egyben a szerkesztő szemléleti portréját is láthatóvá teszi. Domokos Mátyás a befogadásirodalmat oly módon válogatta ki és állította sorba – kiegészítve azt Illyés Gyula verseivel, írásaival –, hogy a figyelmes olvasó nemcsak a középpontba állított szerző szellemi pályaívéről kap érzékletes rajzot, hanem végigkísérheti azt a küzdelmet is, melyben a XX. századi Magyarország viharos történelmi sorsfordulói idején próbálta ez az alkotói akarat igazságait érvényesíteni. A könyvben feltárul az a kulturális és társadalmi környezet, az az episztemé, ahol Illyés Gyula gondolatai befolyásoló módon hatottak, és meghatározó erővel formálták a kor tudatát.

Ami az illyési gondolati fejlődést illeti – ez esetben indokolt fejlődésről beszélni –, az emlékkönyv érzékletesen mutatja be, ahogy a származáshoz köthető, önmagára ébredő eszmélés – a szociológiai vetület – miként formálódik tudatos vállalássá, szellemi önformálássá, létszemléleti bizalommá. A születés helye, a puszta Illyés Gyula felfogásában az átmenetiség állapotát testesíti meg: “Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.” E kivetettség- és átmenetiségérzés leküzdése életre szóló feladattá vált számára. Ebből a mentális leszorítottságból a közösséghez való kötődés természetes vágya eszményként jelenik meg: “A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni, szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom.” (Idézetek a Puszták népéből.) Az ideál és a kijózanítónak bizonyuló valóság konfliktusa valójában végigkíséri az életutat. Az ellentmondás leküzdésének vágya oly módon alakította az azonosságtudatot, hogy a két sarokkő által behatárolt területen egyre szélesebb köröket húzott, egyre nagyobb részeket vett birtokba az identitásteremtő akarat. A jellegzetes illyési bipoláris gondolkodás következetesen fenntartotta az eszményiség ellenőrző és célképző feladatát a tapasztalati szembesülés, illetve az ezt követő gyakorlati cselekvés síkján is. Korában sajátos, azonban a legújabb bölcseleti belátások tükrében módfelett természetes az az út, amelyen végigmegy az azonosságtudatot kereső férfi. Külföldön – mindenekelőtt a nyugati kultúra egyik fellegvárában, Párizsban – idegen mintákkal szembesülve jut el oda, hogy “hozzáillessze” követendőnek tekintett példáihoz a lehetőségek teremtette realitást. Nem más ez a folyamat, mint amelyet mostanában oly gyakran és okosan emlegetnek elméleti műhelyekben: a másságban való önmegértés – no, nem absztrakt elve, hanem megvalósult – gyakorlata. S ahogy a forradalmi ideák érthető módon munkásmozgalmi szimpátiát ébresztenek a francia műveltséget magába szívó, a legmodernebb költészeti technikákkal és szemléletekkel kacérkodó ifjúban, ugyanilyen evidensen jelentkezik a nemzeti önkép felállítása, majd az eszmény nevében szükségessé váló valóságjobbító korrekciók végrehajtásának ambíciója. Az élményi tapasztalat, a megértés, majd az ezt követő teremtő aktivitás logikai láncolatában formálódik ki az alapvető illyési üzenet: az egyéni és közösségi adottságok ötvözése az eszményi természetét, normát állító erejét megőrző európai műveltséggel, illetve humanista elhivatottsággal. Illyés szavaival ugyanez így hangzik: “Mi ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mély rétegeiben, a pusztákban, a falvakban élnénk. Két ilyen nagyon távolinak tetsző sarkot próbáltam én mindig összeszikráztatni” (idézi Izsák József: A művészetek forradalmának útján). Az elvontsággal (modernség) beoltott mindennapiság (“itteniség”) magatartásának természetes létmódjává vált az erkölcsi elkötelezettség irányította felelősségvállalás, a nemzeti feladatnak a munkálkodás centrumába helyezése: “ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva” (idézi Goda Gábor: Beszélgetés Illyés Gyulával). Szemléletes, ahogy a Magyarok című versben az ideiglenességérzést, az elmaradottságtudatot a személyiség az egész nemzeti lelkületre kitágítja. A történelmi megpróbáltatások sorozata pedig elvezet a magyarság elleni gyűlölet, a fenyegetettség- és az idegenségérzés közösségi gondjának, a fenyegető pusztulástudatnak a meghatározó élményéig. Az idős Illyés Gyula már történelemfilozófiai dimenzióba helyezi az identitáskérdést, megállapítva, hogy “a XX. század legnagyobb problémája a nemzetiségi kérdés” (idézi Vasy Géza: Illyés Gyulai gondjai – naplójegyzetekben).

A fentiekben felvázolt érzelmi-gondolati háttér bámulatos összhangot mutat korának szellemi feladatkijelöléseivel. Úgy tetszhet a visszatekintő vizsgálódás számára, mintha Illyés Gyula írásaival olyan tükröt tartott volna társai elé, amelyben önmaguk legszebb arcmását ismerték volna fel – ezért aztán szívesen tekingettek bele. Nincs miért csodálkozni ezen a kijelentésen, ha egybevetjük az életművet és az önértelmező vallomásokat a kortársak megnyilatkozásaiban is szüntelenül és áthatóan érezhető kultúraszemlélettel és szereptudattal, amely nem csupán az elmúlt száz évet jellemzi, hanem a magyar irodalomnak a kezdetektől a legjellegzetesebb hagyománya. Illyés munkásságában a tradíció életre kelt, folytonosan kilépett évszázadok vájta medréből, majd az utat mindig szélesítve tért oda vissza. Amikor azt érezzük, hogy az Illyés Gyula-i műre nézve egy kicsit nemzeti irodalmunk aranykorát is látjuk, azért ragadhat magával ez a – csak szemérmesen bevallott – vonzalom, mert úgy lehet, a hagyomány szeret a jelenben önmagára ismerni, és a jelen kedvtelve tudja a hagyomány részének magát. De miről is van szó?

Illyés szerepfelfogását az önmagával szemben támasztott követelmények félreérthetetlenül mutatják meg. Ezek között az imperatívuszok között felsorolható a hitelesség, a valósághűség, az igazság kimondásának vágya. A feladatvállalás a társadalmi és kulturális párbeszéd demokratikus átalakítására, a tabudöntögetésre irányult. Ugyancsak karakteres jegy az erkölcs és az esztétikum szoros összetartozásának tudata: “Hűtlen író nincs, mert a hűtlent az irodalom rendszerint még az árulás előtt kiveti magából” (Az író hűsége). A közösségi küldetéstudat – nem túlzó ez a meghatározás! – a kulturális összetartozás eszméjében kap értelmet, mégpedig abban a kölcsönös egymásrautaltságban, amely a “szellem embereit” és a “nemzeti közösség” tagjait fogja egybe. De nem hiányzik e felfogás morális igazolása sem: “Az emberiség lelkileg értékesebb része gyülekezik a szegények végtelen táborába” (Mint a darvak) – s ennek a mondatnak a metaforikájától már csak egy karnyújtásnyi távolságra van a keresztényi testvériség tana. Illyés Gyula eszménye a “feladatteljesítő” irodalom volt, ami nem jelentett mást számára, mint – nemes egyszerűséggel – visszatérést az “élethez”. A második világháború előtt és idején a “fejlődésben” való részt vállalás konkrét célban, a szegényparasztság anyagi és szellemi egyenjogúsításában ölt alakot. A kommunista időszakban – a hatalmi presszió miatt – már veszít erejéből a gyakorlati aktivitás, inkább eszményivé válik a teleológia. Másrészről viszont az emancipálódást segítő törekvés a magyarság egészére kiterjed, s a nemzet önfenntartó szellemi-lelki-nyelvi képességének tökéletesítésében, azonosságtudatának megőrzésében, továbbá a kisebbségi sorsú nemzetrészek jogaiért való kendőzetlen kiállásban talál cselekvési teret.

Azt azonban – az elterjedt vélekedéssel szemben – aligha lehet megalapozottan kijelenteni, hogy az illyési helyzettudat valamiféle túlvállalás, az irodalmon vagy az esztétikai értékítélet határain átlépő politikai színezetű ambíció lett volna. Nem, mert ha ezt állítanánk, akkor az irodalom mibenlétének, feladatának, elképzelhető céljának egy olyan megszorító definícióját kellene adni, amely a nemzeti kultúrák és a maguk történetiségében kibomló heterogén hagyományok fölötti egyetemességhez fordulna visszaigazolásért. S hogy kié lehetne ez az univerzális nézőpont, az rejtély. Az irodalom társadalmi létmódja igen gazdag művelődési funkcionalitást tesz lehetővé a l’art pour l’art-tól a közvetlen közéletiségig. Ennek a plasztikusságnak a megmerevítése, az esztétikai természetű művészi cselekvést határok közé zárni akaró teoretikus vagy nagyon is gyakorlatias szándékok sohasem válhatnak szentírássá, hiszen ez magát a cselekvést fosztaná meg szabadságától. Ki szabhatná meg, hogy miről és miként kellene szólnia az irodalomnak? Az illyési attitűdre alkalmazott sztereotip magyarázat, miszerint a demokratikus közélet hiánya, a politikai párbeszéd hiátusai kényszerítették ki a “vízügyekkel” foglalatoskodó magyar irodalmat, alighanem féligazságokon alapul – még akkor is, ha ennek a metaforikus megfogalmazásnak a forrása maga Illyés Gyula! Literatúránkról mindig is leválaszthatatlan volt az irodalmiságnak az a felfogása, amely magára nézve természetes feladatnak tartotta a közösségi-nemzeti integrációt, a nemzeti műveltség és emlékezet áthagyományozását, illetve a kulturális nevelést és közvetítést. A konkrét történelmi helyzet ezt a meglévő potenciált a két világháború közötti időszakban nagymértékben felerősítette. Az irodalmi megszólalás képessé vált arra, hogy meghatározó erővel formálja a társadalmi párbeszédet. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a jelentős alkotóknál a befolyásoló hatás nem állt ellentétben, nem volt független az esztétikai értéktől! Például Illyés Gyula Puszták népe című műve vagy éppen az Egy mondat a zsarnokságról a megformáltság művésziségével volt (és talán ma is) képes elementáris hatást kifejteni. Ebben a megállapításban persze az is benne foglaltatik, hogy az esztétikai minőség mibenlétének kérdése megint csak nem válaszolható meg egy statikus, történelem fölötti pozícióból. Ahogyan az irodalom kulturális funkcionalitása, úgy a szépség megragadhatósága is képlékeny, az időben és diskurzusokban változó arculatot mutat. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megértjük saját vélekedésünket.

Kívánatos lenne, hogy legalább megközelítőleg látnánk olyan tisztán, mint ahogyan az elmúlt évszázad kiváló magyar elméi voltak tudatában hagyományaiknak, lehetőségeiknek és közösségi fontosságú elkötelezettségeiknek. Szinte bárhol ütjük föl a könyvet, az irodalom színe-java arról a szerepfelfogásról beszél, amely Illyés Gyula sajátja is volt. Mit mond Márai Sándor? “Egy nemzet irodalma addig él, amíg megérzi a pillanatot, mikor nemcsak a kérdésre kell felelni, hogyan él a magyar, hanem sürgetőbben arra, miért és meddig él?” (Magyarok). A nemzeti közösséggel szembeni felelősségérzés és kötelességtudat az alfája és ómegája ennek a tradicionális magatartásnak. A korszakban beleértették mindebbe a társadalmi demokratizálás, valamint a polgári szabadságelveken és a szociális együttérzésen nyugvó progresszió szolgálatát is. Ezért dicséri Márai Illyésnél a magyarság ismételt felfedezését, a számonkérés, a megismerés hangját és az újraértés parancsának való engedelmeskedést. S ebbe a viszonylatba illeszkedik be Schöpflin Aladár alapvetése is: “Személyek és kifejezési formák változhatnak, az eszmények és célok örökkévalók és változhatatlanok. A magyar irodalom fejlődése Bessenyeitől fogva egy és ugyanazon törés és elhajlás nélküli vonal, s ezen a vonalon akar megmaradni a Magyar Csillag. Az irány, amerre ez a vonal vezet: magyarság és európaiság” (Magyar Csillag). A normakövetés összhangba állítása az önálló érdekfelismeréssel és a sajátos minőségek és értékek képviseletével: íme az irodalmunk változásaiban megragadható eszmei összekötőszál. Az Együttes vallomásban – a Magyar Csillag 1943. május 15-ei számában tett, Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos nevével ellátott hitvallásban – benne áll, hogy “irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író, mint nemzetének lelkiismerete”. S ebből az aspektusból nézve úgy látja Vas István, hogy Illyés erkölcsi és szellemi hitelt mozgósító, ébresztő erőt képvisel. Kodolányi János azt emeli ki, hogy a Puszták népe egy nemzetmentő folyamat fontos állomása. Németh László a romantikus parasztábrázolás szembesítő meghaladását emeli ki. Bálint György Illyés Petőfijével kapcsolatban azt ünnepli, hogy a könyv a költő “igazi” arcát mutatja meg, azaz megváltoztatja a szoborrá merevült Petőfi-portrét a poéta eszméinek és követeléseinek a felelevenítésével – ugyancsak a tradícióhoz való visszatalálás jegyében. Halász Gábor ítélete pontos és éleslátó: “Kétségtelen, hogy az egész nemzedék, amelyhez Illyés is tartozik, fáradt és kiábrándult; csüggedt makacsság viszi tovább az útján, ragaszkodás a tépett eszmények között a magatartáshoz” (Az új Illyés). Déry Tibor a képviseleti szerepfelfogás fontosságát hangsúlyozza, amikor kifejti, hogy barátja a magyar parasztság nevében és képviseletében dolgozott, s hozzáteszi: “Magyarországon a költészet egymagában keveset nyom a köztudat mérlegén, s hogy a vers, de még a prózai mű is attól a közírói, jobbadán politikai környezettől kapja meg valódi súlyát, amit írója […] teremt köréje” (Illyésről). De sorakoztathatnánk a további véleményeket és magasztalásokat Féja Gézától (“döntő szavú történelmi forrás” [Vallomás Illyés Gyuláról]), Szabó Lőrinctől (“Illyés az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képlete” [Bevezető Illyés Gyulához]), Czine Mihálytól (“egész emberségével jelen van az írásaiban” [A prózaíró Illyés]) stb.

A tévedés kockázata nélkül leszögezhető: a kortársak nemcsak másként olvasták Illyést, mint a mai műhelyperspektívából (Veres Pétertől kölcsönzött a kifejezés) szemlélődő tudós elmék, hanem másként is akarták olvasni. Hogyan írta Csoóri Sándor búcsúztatójában? “A költők […] nemcsak életműveket hagytak maguk után, nemcsak kinyíló és lezáruló korszakokat, de sorsot, szerepet és emberi sugárzást is.” Igen, meglehet, az Illyés-felejtés-tagadás sokkal inkább a személyiséghez és a tőle elválaszthatatlan gondolkodói-írói attitűdhöz tapad, mint magához az életműhöz. A fentiekben éppen csak ízelítőül átnyújtott méltató koszorút összevetve a mai amnéziával és az évforduló apropóján jelentkező támadásokkal, arra a nyugtalanító következtetésre juthatunk, hogy szinte példátlan hagyománytörés következett be a magyar irodalmi ízlésben. Valamit már az alkotó halálakor megsejtett ebből Béládi Miklós, amikor a következő állítást rótta papírra: “Nélküle új időszámítás kezdődik irodalmunk történetében” (Világosság legyen a szavakban, gondolatokban. Búcsú Illyés Gyulától). De a veszteség jóvátehetetlen voltát rögzítette Sütő András is halotti beszédében, megállapítva, hogy az életművet “nehéz lesz már bárkinek is meghaladni a jövő században”. Ki az az Illyés Gyula? – kérdezik ezzel szemben most. Folytathatatlan hagyomány, zsákutca, nincs a kánonban…

A nemzeti kultúrához való viszony bizonyosan többféle lehet. Vannak, akiknek az első számú viszonyítási pont – mind szellemi, mind érzelmi tekintetben. Számukra ez az identitásteremtő hagyomány változataiban is egységes entitás. A kultúra ugyanis nem a paradigmaváltások elvén működik. Sohasem lehet olyan éles az eltérő mintákat követő magatartások közötti törésvonal, hogy egy anyanyelvi közösség tagjai idegenként tekintsenek egymásra. Nem lehet kulturális modelleket és képviselőiket egyszerűen leváltani! Ha mégis, akkor az már nem ugyanaz a közösség többé. Tényleg úgy van-e, hogy a nyelvfilozófiai szemlélet igazságai “überelik”, “felülírják” az Illyés Gyula alakja által (is) fémjelezhető nemzeti hagyományvonulatot? A kettő valóban olyan létszemléleti másságot képvisel, melyek kizárólag hierarchiába rendezhetők? Vajon mikor képes megszabadulni irodalomszemléletünk a progresszív célelvűség gondolatától, a fejlődéselvtől? Mikor leszünk képesek úgy látni művelődésünket, mint a változatok és kísérletek termékeny sokaságát, ahol csak ritkán (elnyomó, emberellenes ideológiákhoz való kapcsolódás esetében) tapasztalható kizárólagosság? A kultúra lényege, legvégső magyarázata a lét megtapasztalásával és birtokolni vágyásával függ össze. Optimális formája alighanem a – mindenekelőtt az anyanyelvi – művelődésben való, teljességre törő önmegtapasztalás lehet. Egy triviális és az általánosság síkján mozgó kérdésfelvetéssel élve, bizonyos-e, hogy a filozofikus reflexió többet ad ebben a vonatkozásban, mint a metafizikus vagy vallási bizalom, az (agyon)civilizáltság a természeti létezésnél? S ha visszatekintünk irodalmunk múltjába, gondoljuk el, mikor volt arra példa, hogy az “egyetem” (értsd: a reprezentatív, a hivatalos intézményiség) szinte kizárólagosságra igényt tartva döntötte el, hogy mi a valós érték a magyar irodalomban? Régebben a politika tehetett ebbe az irányba lépéseket, de az irodalom autonóm értékkiválasztó képességével szemben tehetetlen volt, mégpedig azért, mert a több száz éves hagyomány normája lényegét tekintve töretlenül megőrződött. Talán csak Arany János idejében fordult elő hasonló, Gyulai Pál nemzeti klasszicizmus gondolata idejében. Nota bene, ez az intézményi (akadémiai) normakontroll sem gondolkodott hagyománytörésben, és az irodalmat aktív közéleti szereplőnek fogta fel. Napjainkban az egyetem foglalta el a társadalmi-kulturális befolyásolás alaposan beszűkült pozícióját. Szűk, szakmai szemlélete többé-kevésbé levált a művelődési gyakorlatról. A nyelvfilozófiai gondolkodási modellváltás a korábbi – politika irányította –, felülről ráerőszakolt ideológiai fejlődéselvet egy újabbal, a létszemléleti progresszió elméletével cserélte fel. Valójában a filozófiai megfeleltetés átfogó minősítő rendszerében az esztétikai – nem is annyira célú, mint inkább már csak hagyományú – megítélés a kulturális praxis fölött álló, a paradox természetű univerzális viszonylagosítást megvalósító bölcseleti reflexiónak rendelődött alá. Egy olyan alkotó, mint Illyés, akinek életművét nagyrészt a nyelvi cselekvésnek az aktuális társadalmi gyakorlathoz kötődése jellemez, aki mindvégig hisz a létszemléleti szkepszissel szemben a racionalitás rendteremtő képességében, ebben a sajátos “fénytörésben”, ebben a “toronyperspektívában” anakronisztikus alakká vált.

Pedig gondoljunk bele, milyen múlhatatlan értékeket teremtett a magyarság önszemléletének alakításában! Munkássága a létezés végső kérdéseit érinti a maga evidens módján: nemzeti, anyanyelvi látószögből. Illyés Gyula még pontosan tudta, hogy a teremtő aktivitásnak a nemzeti eszméhez való kapcsolása nemhogy nem korlátozza a szellemet kalandozó útján, hanem ellenkezőleg, a legtermészetesebb kaput tárja ki a létmegértés, és ami ennek elszakíthatatlan párja, az élet élményszerű megtapasztalása előtt. Vitathatatlan irodalomtörténeti jelentőségű életművet hagyott hátra, amelynek fontosságát ott érthetjük meg igazán, ahol Görömbei András is kereste prózája kapcsán: “az empirikus pontosság és az elvont gondolkodás csúcsainak” találkozásában (Ebéd és ítélet). S hogy befejezésként visszatérjünk a már megelőlegezett kritikai észrevételhez, tudniillik, miért is nem kap helyet Domokos Mátyás összeállításában Illyés Gyula utóéletének kevésbé dicsőséges oldala – nos, a választ csak találgatni lehet. Netán a szerkesztő nyilvánvaló értékszemlélete és ragaszkodása e dolgozatban körvonalazott irodalomfelfogáshoz nem engedte, méltatlannak tartotta volna az alkotó emlékéhez? Lehet, bár Lukács György és Horváth Márton “balos”, osztályharcos támadásait felvette a kötetbe, s a válogatás egyébként sem húz merev időbeli határt, hiszen szerepelnek a könyvben írások a kilencvenes évekből is. Apró hiány jelentkezik csupán az összeállításban, szinte szóra sem érdemes – mégis óriási a hiátus. Kár érte, hogy legalább egyetlen ellentétes véleményt sem közölt a megváltozott ízlésvilág reprezentánsaként, mondjuk Kulcsár Szabó Ernőnek – az Egy mondat a zsarnokságról előtt ugyan fejet hajtó, ám mégis – a költői babéroktól megfosztó értékelését A magyar irodalom története 1945–1990 című munkájából. Azért lett volna ez fontos, hogy megvilágítsa a jelenkor érdeklődő olvasójának azt a konfliktushelyzetet, amely nemcsak Illyés örökségének megítélésében jelent megoldatlan gondot, hanem vízválasztó is, hagyományszemléletünk próbája. Az irodalmunk további sorsát érintő kérdés tehát így hangzik: hagyományközösség vagy divergencia? Persze abban igaza lehet Domokos Mátyásnak, hogy a kötet hiányzó fejezete most – általunk – íródik.

Tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen végezte. 1924-től 1938-ig a Prágai Magyar Hírlap munkatársa, majd szerkesztője volt. Prágai évei alatt megindította és szerkesztette (1930-tól) az Új Munka és (1937-től) az Új Szellem címűfolyóiratot is, 1938-tól Budapesten élt. Először a Felvidéki Magyar Hírlap, majd 1939-től a Magyarország címűkormánylap szerkesztője volt. E lapban jelent meg 1943. végi híres szilveszteri cikke, amelyet Kállay Miklós miniszterelnök tudtával írt, és amelyben kifejezésre juttatta, hogy Magyarország hajlandó lenne szakítani Hitlerrel és a nyugati hatalmak oldalára állni, ha azok megjelennének a magyar határon. E cikk megjelenését a német diktátor felrótta Horthy kormányzónak 1944-es tavaszi találkozójukon. Az ország német megszállása után Szvatkót a Gestapo letartóztatta, és a mauthauseni koncentrációs táborba zárta. Csak 1945 kora nyarán térhetett vissza Budapestre. Az elkövetkező években, gyakran álneveken, fővárosi lapoknak és a rádiónak dolgozott. Az 1956-os forradalom bukása után Nyugatra menekült. Bécsben, majd Münchenben élt. 1957 októberétől haláláig (Szenci Pál néven) a Szabad Európa Rádió külpolitikai munkatársa volt.

Okulásul s talán igazolásul el kell mondanom élettörténetemet. Negyvenkét éves koromig szerencsés ember voltam, legalább kifelé szerencsés. Bejártam Európát, elég szépen éltem Prágában, Párizsban, Bécsben, Budapesten, soha anyagi gond nem kínzott, s jelentéktelen esetektől eltekintve, sohasem voltam beteg. Családom szerencsésen élt, pályám szépen ívelt felfelé. Szellemtörténeti, irodalmi, történeti, politikai és szociológiai kérdések érdekeltek, summa cum laude ledoktoráltam filozófiából, újságíró lettem. Becsültek, sikereim voltak. Negyvenkét éves koromban – 1943-ban – két nagy fővárosi lap főszerkesztője voltam, mind a kettőt én emeltem fel a semmiből az ország legelterjedtebb lapjai közé. Méltóságos úr voltam, minden ajtó nyitva állt előttem, s éppen arról volt szó, hogy megtesznek propagandaügyi miniszternek.

Becsületemre mondom, hogy meggyőződésem szerint tisztességesen éltem és tisztességesen dolgoztam. Soha senkinek nem ártottam, a gyűlölet, a rosszakarat, a bosszú fogalmait nem ismertem, s ha néha mégis a rosszaság gyanújába kerültem (ami elmaradhatatlan), a rossz véleményt és a haragot félreértések és a társadalom zűrös összetételéből eredő zavarok okozták. Aki közelebbről megismert, s előítéletektől mentesen nézett rám, tudja, hogy így volt. Pályám természetesen gyakran olyan irányokba sodort, melyek nem tetszettek. Tőlem telhetően küzdöttem ellenük, ha talán nem is azzal a heroikus határozottsággal, ahogyan a regényekben van megírva a gáncs nélküli lovagokról, de mindenesetre eléggé ahhoz, hogy gazdáim rossz szemmel nézzenek rám, és csak képességeim miatt tartsanak. A küzdelem és a tiltakozás egy helytelennek felismert út ellen kezdte meg hét év előtt szerencsétlenségeimnek sorozatát is.

A hét sovány esztendő 1944. március 19-én kezdődött a németek bejövetelével Magyarországra. Azóta sohasem szűnt meg a “rossz széria”, és ma eljutottam oda, hogy nem bírom tovább. Nyugodt megfontolás után érzem, hogy csak a halál segíthet.

Balatonföldváron volt egy kis házam, oda menekültem 1945 júliusában. Rettegve éltem ott egyetlen krajcár nélkül, rettenetes kezdetlegesen, a megszállók táborának kellős közepében. Egyetlen éjszakánk sem volt nyugodt, félelemmel keltünk és feküdtünk. Hónapokig nem volt vizünk és világításunk, igen messzire kellett menni érte. Rongyosan jártunk, csak azt ettük, amit cseréltünk vagy amit a napi munkával szereztünk.

Most kezdődött a legidegizgatóbb hajsza a megélhetésért. Régi lakásunkba költöztünk, újjáépítették. Máshova nem mehettünk, viszont a drága lakás eleve nagy terheket rótt ránk. Földváron több mint egy évig nem kerestem, illetve csak azt kerestem meg nehéz, nem nekem való munkával, amit megettünk. S az infláció elmúlásával ez is lehetetlenné vált.

Pesten nem engedtek keresni. Volt barátaim elzárkóztak vagy hitegettek. “Néger” lettem egyes lapoknál. Hogy mit jelent ez, csak az tudja, aki valaha rabszolga volt, mint én Mauthausenben. Suttyomban felmenni hátsó lépcsőkön, könyörögni, megalázkodni, gúnyos nevetéseket zsebre vágni, fenyegetésekkel küszködni, órák hosszat ácsorogni, rettegni attól, hogy fölfednek és letartóztatnak, mert engedély nélkül dolgozom, a legpocsékabb munkát vállalni a legrosszabb körülmények között, hely és eszköz nélkül, a rendes ár negyedét kapni, ezt sem mindig, tűrni, hogy a sok leszállított és megjelent munka után semmit se kapjak, s ilyenkor semmit sem szólhatni, bár otthon nincs betevő falat, portások, kisemberek, bolondok és gonoszok szeszélyének kényre-kedvre kitéve lenni – s mégis muszáj, mégis dolgozni kell a legszükségesebbért –, ez alaposan kikezdi az ember idegeit, s felmorzsolja élettartalékát.

Így ment ez csaknem három évig. S boldog voltam, ha néha-néha jobban ment, s a napot megúsztam öt-hat órás rettegő várakozással, két óra gorombasággal, három óra lóhalálában végzett munkával és negyven–nyolcvan forinttal.

1946 decembertől (amikor végre némi kis munkát kaptam, addig ijedten éltem “ingóságaim eladogatásából”) 1949 augusztusáig tizennégy nagy válság ért munkámban, azaz tizennégyszer álltam úgy, hogy nem megy tovább, hogy mindenből kicsöppentem, hogy feljelentenek, hogy el kell tűnnöm, és hogy járandóságaimat fel kell áldoznom. Mégsem adtam fel a harcot, szívósan fúrtam magam be a munkába, s voltak idők – igen rövidek –, amikor mások neve alatt, a lapokat cserélgetve, úgy-ahogy rendesen kerestem. De ilyenkor rettegtem a legjobban, és ezek a “szép idők” – borzalmas erőpocsékolás mellett – legfeljebb egy-két hónapig tartottak.

Többször megpróbáltam, hogy legalizáljam munkámat. Háromszor kíséreltem meg – a legalkalmasabbnak látszó időben –, hogy felvetessem magam az újságírók szövetségébe, háromszor utasítottak vissza hosszú kilincselés, ígérgetés és könyörgés után. Fix állást tehát nem kaphattam.

Miért maradtam mégis eredeti pályámon, miért nem mentem máshová? Ennek több oka volt. Először máshová sem mehettem, mert mindenütt proskribált voltam és igazolatlan (1946 őszén egy bankállással kísérleteztem). Másodszor az újságíráshoz jól értettem, s titokban jól felhasználhattak. Sorra dolgoztam a Politika, a Demokrácia, az Igazság, a Kis Újság, a Világ, a Szabad Szó címűlapoknál, kiadóknál, egy soha meg nem jelent lexikonnál (sokhavi kárba veszett munka), egy agrárfüzetes vállalatnál. A legtöbb megszűnt, a többiből kidobtak.

De a legfőbb ok, hogy a újságírásnál maradtam, szégyenletes rabszolgahelyzetem ellenére az volt, hogy – parancsra történt. S ezzel elérkeztem megpróbáltatásaim egyik legsötétebb fejezetéhez.

1946 decemberében felkerestek bizonyos elemek, nevezzük őket “erwineknek”, s felszólítottak, hogy dolgozzam velük, ellenkező esetben “nagy bűneim” megtalálják kemény büntetésüket. Néhány napig az öngyilkosság határán álltam a szörnyűijesztgetésekre. Még ma is büszke vagyok arra, hogy hogyan sikerült akkor kiszabadulnom a borzalmas ölelésből. Volt egy könyvem a régi magyar életről, még Balatonföldváron írtam. Azt mondtam, 1946 decemberében én nem végezhetek “hasznos munkát”, mert senkit sem ismerek, s nem juthatok be azokba a körökbe, ahová küldeni akarnak. Ha könyvem megjelenik, s megnyitja az ajtókat, akkor majd hasznos lehetek. Tíz-tizenöt kínpadra vonásnak tűnő tárgyalás után (kéthavi rettegés!) meggyőztem őket. Kéziratomat le kellett gépeltetnem (saját költségemre 500 oldalt, egy öltözet ruhámba került), 1947 áprilisában elvitték. Soká nem hallottam róla, csak rettegtem. Végre 1947 júniusában értem jöttek, és elvittek Horváth Mártonhoz, aki felszólított, hogy írjak egy brosúrát a magyar értelmiség helyzetéről, olyan értelemben, hogy az az 1947. augusztusi választások szempontjából hasznos legyen.

A brosúra nem felelt meg, el is késtem vele. Most már a könyv sem érdekelte az illetékeseket (előbb dicsérték), az idők túlhaladtak rajta, s a Cserépfalvi Kiadó, amelyhez küldték, 1947 októberében kijelentette, hogy közölhetetlen.

Semmi nem lett hasznomra. 1948 februárjáig húztak azzal, hogy felvesznek az újságírók szövetségébe. Nem vettek fel. A végeredmény az volt, hogy beprotezsáltak egy-két laphoz és Rosta sajtófőnökhöz, de amikor ez végre egyévi munka után sikerült (1949 tavaszán), Rosta meg is bukott és eltűnt.

De a polgári lapok sorra szüneteltek, átalakultak. Négerekre nem volt szükség. Heti 150 forintos (s akkor legnagyobb) “állásom” a Demokráciánál megszűnt, úgyhogy majdnem a nyakamat törtem vele. (Kétheti ijedelem.) Az Igazság, a Világ megszűnt, a Szabad Szó kitett, már csak a Kis Újság maradt (Antalffy Gyula jóvoltából) és a Politika. Közben pedig újra megjelentek az erwinkók, kezdetét vette a haláltánc.

Most már csak röviden érinthetem a gépfegyvertűzszerűen reám zúduló csapásokat.

Az erwinkóval 1949. február végéig harcoltam. Hangoztattam, hogy senkit sem ismerek. Azután ostobának, elhasználtnak tettettem magam. Még szemináriumi dolgozatait, előadásait is elkészítettem, hogy békét hagyjon. (Intellektuel volt.) Természetesen soha egyetlen garast, egyetlen ceruzát sem kaptam az erwinektől. Néhány megbízása teljes kudarccal végződött. Fenyegetett, a kínzások egész özönét kilátásba helyezte, családomon át akart nyomást gyakorolni, egyetlen napig sem hagyott szabadon. Szörnyűek voltak az Abbáziában és Britanniában tartott összejövetelek. Én összetörtem, nem bírtam tovább (Paál Ferenc gyakran csodálkozott, hogy a sírásig odavagyok, és magában bizonyára lesajnált. Többi ismerőseim is így tettek – nem tudták mi az ok). De 1949. február végén – négyhavi kínzás után – ezen a vonalon éppen idegeim összeomlása lett a szerencsém. Február 28-án az orvos megállapította, hogy 200 a vérnyomásom, s idegeimmel készen vagyok.

Tehát a sok külső csapás után elérkezett a belső is: a betegség. Akkor még nem tudtam, hogy ellene küzdeni a legmeddőbb dolog.

Közben a külső csapások nem szűntek meg. Legelőször is: összes ismerősöm, kedves emberem elhagyta Budapestet. Mindenki, aki a jóérzést és a felvidámulást jelentette számomra, s ami a nyomorúságon kívül ide fűzött. Az elvonulás 1948 tavasza óta tartott, s a legnagyobb özön 1949 elején hagyta el a fővárost.

Sokan csodálkoztak, hogy én nem mentem velük vagy még előttük. Hogyan mehettem volna a mindennapi erwinkókkal a hátam mögött? Hiszen minden lépésemre ügyeltek, mindenről tudtak. Még Földvárra sem engedtek, hát még messzebb. Pedig ebben az időben nagyon kívánkoztam már haza, Csehszlovákiába is. Ez a három évig tartó felügyelet magyarázza, hogy otthon maradtam. Azután meg bíztam sorsom jobbra fordulásában. Azután meg pénzem sem volt – s amikor 1949 őszén szerezni igyekeztem, s elhatároztam magam, késő volt.

Egyelőre, 1949 tavaszán, betegségemmel küszködtem, s gondolni sem mertem másra. Eljött a második betegség is: kislányom 1949 áprilisában és májusában súlyos beteg volt, alattomos lázak kínozták, a füle nem gyógyult. Barátaim pedig mind ebben az időben távoztak, hogyan mehettem volna velük betegen, beteg családdal, pénztelenül? (Most már nem volt erwinkó.) Kénytelen-kelletlen maradtam, de éppen rossz idegeim miatt kétszeresen éreztem annak fájdalmát, hogy mindenki elhagy. Júniusban szinte már a búskomorság jelei mutatkoztak roncsolt idegrendszeremben. Úgy éreztem magam, mint Mikes Kelemen – egyedül az ellenséges vidéken.

Rettenetes volt. S akkor az erwinkó, a betegség, a gyerek betegsége és az elhagyás után elérkezett 1949 nyarának döntő katasztrófája. A lapokat sorra megszüntették vagy átvette őket az állam, s a szerkesztőségekbe csupa olyan ember került, aki nem szívlelt. Elvesztettem minden keresetemet és minden kereseti lehetőségemet. 1949 júniusától szeptemberig tartott a sziszifuszi harc a megélhetésért, s teljes eredménytelenséggel végződött. Egyre kevesebbet kerestem, már eladogatásból éltünk. Elképzelhető, mi volt a remények, a csalódások, a kilincselések, a megaláztatások, a lihegő szaladgálások ez az új özöne lelki állapotomban és örökös fejfájásokkal, álmatlanságokkal, palpitációkkal, depressziókkal járó magas vérnyomásos közérzetemnél.

Mikor két váratlan csapás tervemet halomra döntötte. 1949. október 2-án váratlanul megbetegedtem gyomorvérzésben. Az orvosok azt mondták, ez is az elhasznált, roncsolt idegrendszer következménye. Két hónapig nyomtam az ágyat. A baj nem akart javulni, csúnya komplikációk támadtak. Oly bonyolulttá vált a betegség, hogy 1949 decemberében a röntgenező orvos megállapította, hogy bélrákom van. Két hétig éltem abban a tudatban, hogy menthetetlen vagyok – már akkor mindentől elbúcsúztam –, amíg egy újabb röntgen kedvezőbb diagnózist mondott, s a hónap második felében gyógyulni kezdtem.

A betegségem irtózatos pénzbe került, tekintve hogy semmiféle betegsegélyezőnek nem voltam tagja, mindent fizetnem kellett. A házért kapott pénz rohamosan fogyott. Egy másik csapás tetézte a bajt. Betegségem alatt, október végén az a hír terjedt el, hogy a készpénzt elviszi az állam. Nos, fiókomban készpénz volt. Az ágyból nem ellenőrizhettem a híreket, nem intézkedhettem. Lelkiismeretlen kufárok jártak hozzám, akik beugrattak mindenféle limlom felvásárlásába, nehogy “elértéktelenedő” készpénzem maradjon. Amikor februárban újra értékesíteni akartam a limlomot, a felét sem kaptam érte, sőt sok dolog végleg a nyakamon maradt. A házért kapott pénz így néhány hónap alatt elúszott.

E zűrzavarban köszöntött ránk 1950. Január első napjaiban még beteg voltam, szigorú diétára fogtak, de én minden erőmet összefogva tevékenykedtem: ki innen, mielőtt mindennek vége. Haza, Csehszlovákiába! Igyekeztem likvidálni dolgaimat s a reemigrálást előkészíteni. Nem törődtem betegségemmel, vad dühvel harcoltam a célért. Bevallom, nem sok eredménnyel, s egyre elkeseredettebben láttam, hogy nem megy.

S ekkor elérkezett január huszonharmadika. Feleségem, kimondhatatlanul hűtársam a szenvedésben, több mint egy éve köhögött. Ha a sok robotban és izgalomban meg-megfigyeltem, láttam hogy tűnnek erői, mennyire soványodik, s milyen szívósan küzd a munka özönével. Gyengesége ellenére egyedül vezette a háztartást, elsőrendűen, olcsón. A gyereket pompásan nevelte, főzött, takarított (a nagy lakásban), varrt. 1948 végén több hónapos szabási tanfolyamot végzett, s mivel már anyjánál évtizedek óta varrt (az anyjának gyerekei bevonásával 1924 óta jól menő ruhaszalonja volt Csehszlovákiában), igen kitűnő eredményt ért el. Mestervizsgát akart tenni, nem engedték. Így természetesen iparengedélyt sem kapott, s legjobb akarata ellenére kénytelen volt csak házilag dolgozni. De mivel szorgalmasabb volt, mint az átlag, s összehasonlíthatatlanul jobban dolgozott, házunk csakhamar tele volt megrendelőkkel. Az igen olcsó árak mellett is 6–700 forintot keresett meg havonta, irtózatos munkával, egyedül a gyerek és a háztartás mellett. Azt hittük, ez a jól végzett egyszerűipar megélhetésünk támasza lehet. (Ámbár elkeserített, hogy nem engedték a nyílt munkát.)

Feleségem szervezete egyszerűen nem viselte el a túlterhelést, különösen, ami ősz óta ápolásom külön munkájával szakadt rá a “szalon” mellett. Összeroppant. Január 23-án megállapították, hogy régi, elhanyagolt, veszélyes tüdőbaj kínozza, és azonnali kórházi kezelésre szorul. Pénzem nem volt (éppen lakásunkat akartuk eladni, s hónapos szobába menni takarítónőnkhöz, hogy távozásunkig elvegetáljunk), OTI-nak tagja nem voltam. Kétheti idegizgató lótás-futás után végre bejutott az Új Szent János Kórház egy tömeghelyére, és mártíri megadással viselte sorsát az elhanyagolt kórházban. A gyereket pedig február 3-án levittem egy ismerősünkhöz Balatonföldvárra, kegyelemkenyérre. Ma is ott van.

Ilyen körülmények között saját betegségeimmel nemigen törődhettem, pedig diétáznom kellett volna, és vérnyomásom 210-re emelkedett. A február hónap azzal telt, hogy feleségem ügyeit elrendeztem, amerikai gyógyszert szereztem (sztreptomicint), dolgokat adtam el, hogy némi pénzhez jussunk. Mivel az orvosok kijelentették, hogy feleségem betegsége igen hosszú lesz, és operálni kell majd, elhatároztam, hogy lakásunkat – utolsó értékünket – mégis eladjuk, és vidékre költözünk addig, amíg a csehszlovák terv sikerül. Megkezdtem – vidéken is – a lakáskeresést. Közben vérnyomásom annyira romlott, hogy ismét orvoshoz kellett fordulnom. Márciusban csomó nehéz vizsgálaton estem át, 7 fogamat kihúzták. Egyedül éltem otthon, segítség nélkül, örökös fejfájással. Március 27-én feleségemet kidobták a kórházból, rájöttek, hogy nincs igénye ott lenni, s csak becsempészték. Gyógyulatlanul hazakerült, otthon feküdt, én (!) ápoltam. Operációra gondolni sem lehetett, állapota nem javult.

Áprilisban lakást találtam Leányfalun. Azt, hogy teljes erőmet budai lakásom eladására fordítsam, újabb katasztrófa gátolta meg. Hatéves kislányom április 10-én súlyosan megbetegedett Földváron. Április 16–17–18-án én utaztam le hozzá (mennyi pénz!), április 23-án pedig feleségem ment le orvosi tanács ellenére. A gyerek előbb kanyaróba esett, azután tüdőgyulladást kapott, végül a röntgen megállapításai szerint a tüdején maradt valami vissza, és kis lázak kínozzák. Sürgősen fel kellene hozni, kivizsgálni és kikezelni, amíg nem késő.

Lázas erővel fogtam hozzá a lakás eladásához, hogy végre rendbe jöjjünk, s a gyerek is eljöhessen Leányfalura. Nem ment. A konjunktúra elmúlt. Becsaptak. Sok olyan dolog sült ki, amit nem tudtam. Az árakkal lefelé licitáltam annyira, hogy már alig volt érdemes. Egyszer már majdnem lezártam a kötést, egy hétig abban a hiedelemben éltem, minden rendben van, csak ebben az ügyben szaladgáltam, más vevőkkel nem tárgyaltam. Az utolsó pillanatban váratlanul ez az üzlet is kudarcba fulladt, itt álltam hihetetlen idegizgalomban, tanácstalanul.

Ez május 18-án történt, áldozócsütörtökön. Aznap jött a hír, hogy a leányfalui lakást nemigen tarthatják tovább. Aznap kaptam az üzenetet, hogy utolsó értéktárgyam, amit el akartam kótyavetyélni, eladhatatlan, s így néhány száz forinttal pénztelenül állok. Másnap egész nap végrehajtók jártak nálam: 1945–46-os utólag megállapított földvári adóügyekkel. Május 19-én kaptam a levelet anyámtól, hogy csehszlovákiai hazautazásom végleg lehetetlenné vált, és 2-3 hónapig saját érdekemben ne is merjek lépéseket tenni. Aznap állapította meg az orvos, hogy feleségem állapota rosszabbodik, új sztreptomicin-kúrára és teljes pihenésre van szükség. Május 20-án, szombaton reggel jött a levél, hogy beteg gyermekemet nemigen vállalhatják többé Földváron, sürgősen vigyem el kivizsgálásra.

És aznap, május 20-án délután, minden előzetes jel nélkül gyomorvérzést kaptam. Azonnal le kellett feküdni. Megindult az orvosjárás. Az ügy súlyosabbnak látszik, mint legutóbb. Feleségem kénytelen volt felkelni betegágyából, és ápolni, mert most én vagyok a súlyosabb eset. Minden lakáseladási tárgyalás abbamaradt. Megszámoltam pénzemet és értéktárgyaimat, legfeljebb június 10-ig élünk meg, s akkor is csak úgy, ha mindennel adósak maradunk. Holnapra ezenkívül két végrehajtó van bejelentve.

Már nem csodálkozom, hogy így jött. Most már mind a hárman betegek vagyunk, egyedül, elhagyatva. Egyetlen rokonunk sincs. Barátunk sem. Egész nap senki felénk sem néz. Még bejárónőnk is megbetegedett, operálni kellett – úgy látszik, aki csak közelünkbe ér, rosszul jár. Senki sem főz, senki sem ápol. Feleségem vonszolja magát a legszükségesebb munkákra, szaladgál a városba kölcsönpénzek, orvosok, adóügyek után. Egy hét alatt vége van, láza már ma is tekintélyes, és rémesen köhög.

Ma május 24-e van, szerda. Állapotom az orvos szerint súlyos. Mozdulnom sem szabad. Semmit sem ehetek. A belső vérzés ötödik napja tart.

Helyzetem tipikusan a következő: egy civilizációban és egy erkölcsileg magas rangú társadalomban meg kellene menekülnöm. Egy barbárságban és egy antihumánus erkölcsiségben el kell pusztulnom. Annak lehetősége, hogy a két előbb említett tényezőtől (barbárságtól vagy civilizációtól) függetlenül a saját erőmből mentsem meg magam, ami egészséges, erős embereknél az általános eset, az én számomra megszűnt, mert beteg vagyok, családom is beteg, és a hosszú harcban minden erőforrásom bedugult. Egyedül vagyok ennek az országnak területén, és nem engedik, hogy visszamenjek szülőföldemre, ahol rokonaim és barátaim élnek, és feltétlenül megmentenének. Csak most látom, mit jelent a család, a hozzátartozó, a barát, az otthon, a szülőföld. Milyen ősi, patriarkális erő van bennünk, egy anyában, egy testvérben, egy otthoni, ősi házban, bármily rozoga is. Abban, aki felkel, megveti az ágyat, megfőzi az ebédet és beadja a gyógyszert. Mennyire vissza lehet térni hozzá a szükség pillanataiban, vagy letörten ott maradni gyámsága alatt. Hányan megtették a családunkban is.

Engem elvágtak szülőföldemtől. Alig 150 kilométerre – Nagyszombatban, Szuhán, Szlovákiában – vár rám a biztos segítség, ott vár az ágy, ahol nyugodtan feküdhetnék, ott van anyám mindennapi főztje. A régi humánus, polgári felfogás szerint (milyen megvetett és proskribált gondolat!) egyenesen elképzelhetetlen, hogy a beteg ember békében ne juthasson el egy szomszédos, baráti állam területére, otthonába, ahol minden reális számítás szerint megvan annak lehetősége, hogy meggyógyuljon, és ismét ember legyen, vagy legalább meghúzódhassék. Ahol ártatlan, értékes dolgozó felesége és még ártatlanabb gyermeke nem pusztul el.

Mégis így van. Betegen, holtfáradtan, a teljes anyagi romlásból nem engednek haza, hol anyáink kétségbeesetten várnak, s mindent elrendeztek gondozásunkra. Minden, ami hiányzik, a gondozás. A Vöröskereszt. Az, hogy ne fetrengjünk egyedül betegségünkkel. Valamikor a legnagyobb ellenségnek is megadták, amit most megvonnak tőlünk.

Pedig úgy akarom, hogy semmiképpen senkinek ne legyen teher vagy anyagi áldozat. Nem akarok ingyen orvost, gyógyszert, ellátást, szanatóriumot (amit úgysem adnak), csak hogy visszaengedjenek a szülőfalumba, ahol a gyógyulást bárki megterhelése nélkül megkaphatom.

Ha egyiket sem akarják, engedjenek el. Nem olyan helyre akarok menni, ahol “árthatnék”. A baráti szomszédságba, Csehszlovákiába, szülőföldemre, ahová tartozom, s ahol hozzátartozóim átsegítenének a betegség hónapjain, s adva vannak a lehetőségek, hogy egyszerű, hasznos munkát végezhessünk később.

Én anyám és húgom falusi házában laknék, felgyógyulnék, és azután segíthetnék nekik egy olyan egyszerűmunkában, amit eddig kénytelenek voltak másokkal végeztetni, nehezen és rosszul. A szőlészetben és a kertészkedésben.

Gyomorvérzésem másodszor újult ki nyolc hónap alatt. Egyre súlyosabb. Mozdulnom sem szabad. Az orvosok szerint hat hét nyugodt fekvés kell, s azután hathavi hosszú pihenés és diéta, nem úgy, mint eddig. Esetleg műtét. Miből és hogy? Házbéremet a jövő hónapban már nem tudom kifizetni, egyetlen “barátaim” pedig, akik elhagyott betegágyamat látogatják, a végrehajtók.

Feleségem tüdeje utolsó erejével (azután jön a vég) talán eléri, hogy kórházba vigyenek, és ott mindent megtegyenek, ami kell. Eladja az utolsó két szőnyeget, eladja az amerikai gyógyszert, ami felgyógyulásához kellene. Minek? Ha felgyógyulok, a még betegebbé vált családdal olyan anyagi nehézségek elé kerülök, a betegség alatt felhalmozott olyan adósságokba, amelyekből nincs kiút. Minek az egész?

Ha meghalok, szegény feleségem talán mégis hazakerül Csehszlovákiába. A lakást, s ami a lakásban van, elkótyavetyéli, pár ezer forintot mégis kap belőle. Átmenetileg lakjon vagy Mariska néninél a Svábhegyen (Aranka szobájában talán), vagy a jó Kakuknénél Földváron a gyerekkel, esetleg régi földvári házunkban is meghúzódhat, esetleg Budapesten rokonainál, vagy Frankovszky Gyuláéknál a szuterénben, azután menjen haza Szlovákiába, anyámhoz és az ő anyjához. A gyereket taníttassa, ahogy tudja, nem baj, ha még egy évig vár. Azután kerüljön szlovák iskolába, s magánúton kapjon egyelőre erős német oktatást. A magyar felesleges. Feleségem – ha még nem késő – éljen anyjával Körmöcön, s legyen legalább fél évig a Tátrában – s minden évben legalább 2-3 hónapig. Ha talál jóravaló embert, aki megkönnyíti életküzdelmét, menjen férjhez hozzá, ha nem, éljen szerényen anyám és anyja, testvéreim és testvére támogatásából. Gabi húgomnak különösen a lelkére kötöm, hogy viselje gondját kislányomnak, legyen anyja Cucó (?) mellett, az élettől nagy ajándékot kap ezzel. Ha egyszer esetleg jó körülmények között a kis család eljuthatna Eszti húgomékhoz, költözködjenek hozzá – jobb megoldás híján –, hogy leányomból tágabb láthatárú ember fejlődhessék.

Bízom Istenben, hogy megsegít, s hogy a fönti intézkedések feleslegessé válnak. Talán a mostani megpróbáltatás a mélypont, amely ha megszűnik, vége a hét sovány esztendőnek, s megkezdődik a javulás.

Bencsik János és Csiki László könyve visszavezet bennünket abba a világba, mikor a merített papír készítői a fehér művészet magisztereinek mondhatták magukat. Legalább nyolcszáz éves múltat idéz világosbarnás, sárgás borítójával, érdes, fehér lapjaival, s kielégíti bibliofil hajlamainkat a kézműves, egyedi mestermunka iránt. A halott nyájak bőrére vezetett pergamenkódexre gondoltat, a másoló barátok áhítatára, s arra a szellemi közösségre, melyet a papírmalmok munkásai valósítottak meg, mint valami világi szerzetesek, olyan cél szolgálatában, melynek szigorú erkölcsi föltételei voltak a jó hírnév jegyében. S hogy szó ne érje azt a városszéli, patakparti, céhenkívüli, mégis a céhek tisztes életvitelét folytató családias együttlétet, maguknak szabtak szigorú mércét, még párjukat sem választhatták kétes hírű házból, nem nősülhettek hóhér- és porkolábcsaládból, hiszen az megzavarná a társpoharas, szinte már a vérszerződéshez hasonló atyafiságot. Bár a termék további sorsáért nem vállalhattak felelősséget, biztosan elszomorodtak volna, ha valami fekete bűnt nyomtatnak a patyolatos lapokra. A költők és tudósok, grafikusok jó szívvel emelték őket maguk közé, hiszen a papír a műveiket szolgálta. Hadd idézzem föl Kosztolányi Dezső elragadtatását: “Istenem, add, hogy földi mivoltomban… egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, amelyet egerek rágnak, hanem élő papír, melyet valahányszor kezébe vesz az olvasó, fölpöndörödjön a vére melegétől, új életre támadjon az életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, amellyel valaha gyerekkoromban játszottam.” Próbáljuk átélni ezt a patetikus vágyakozást mi is inkább, mint azt, amit a gyanakvás gerjesztett feltalálása idején, mely szerint az iszlám szennyes terméke lenne, vagy ahogy Vörösmarty az országok rongyának mondta. Pedig fehér világ ez, akár a szűz hó, a tiszta vászon, miként puhán és álmodozva befogadja az író és ábrázoló kéz jeleit.

Behunyom szemem, és magas papírhalmokat látok a Felvidéken, Erdélyben, a történelmi Magyarországon; először Lőcsén, aztán Brassóban, Kolozsvárott. Onnan szaporodtak a hódoltság után ezek a magas, sokablakos emeletű épületek, s a XVIII. századra már a nyolcvanat meghaladták, mert kellett az íráshordozó anyag, mert hazánkban az írott kultúra európai szintű igény volt. Igen! Itt volt, mi voltunk Közép-Európában is a Nyugat. S ezt a szellemi, lelki azonosságot máig sem lehetett elgyöngíteni. Itt él a tradíció a nyelvben és az ábrázolásban úgy, hogy a megújítás szelleme röpteti, s egyénivé alakítja a művészi személyesség.

S ha alkalom adódik, látványosan mutatkozik meg, mint most Csiki László Írás című verseskönyvében, Bencsik János grafikái által a szentendrei Vincze Papírmerítő Műhely megvalósításában ez a 70 sorszámozott példányban készült könyv. A múlt Erdélyének üzenetét is hozza a grafikus és a költő találkozásában, ők meg egymást fogják kézen volt iskolatársként, mai barátként, összetartozásuk kifejezésében, egymásnak ajándékozzák munkáikat. “Világra jön velünk és világlik egy kör” – írja Csiki László a “papír egére”. “Lábnyomot rajzol maga elé, mint egykoron”, s mert: “ki hogy él, úgy rajzol, követi vonalát”.

Bencsik János művei a vonal és a folt drámáját, a kifejezés születését tárják elénk, ahogy a belső áramlások vonulnak az ujjakig a papírra. S mi átérezhetjük, ahogy a vonal, ez az elválasztó, behatároló, szerkezetté és formává alakuló lényeg a létezés félreérthetetlen jelévé válik egy térdeplő-leboruló, lepelből elősejlő testben, amint a sötétség káoszából támad föl, magányosan vagy párban, táncra vagy fölfeszítésre, repülésre vagy porba hullásra férfiban, nőben, szellemárnyékban. S érezzük az emberalakot, mint füst- vagy porfigurát csapkodja, elfújja az űrbeli szél, s nem tudjuk, éppen most tűnik-e el vagy most valósul emberi lénnyé, aki egyszerre félszárnyú Ikarosz a magasnak vetődve, vagy inkább a Megváltó Krisztus, aki halott, erőtlen testtel, hanyatló tehetetlenségéből, a szögre függesztésből is képes mennybe szállni, mi pedig itt maradunk kövezetre fektetett testünk emléknyomával.

Amit a semmiből kivált, az a teremtés. És ha “megvan a világ megíratlan” amúgy, nem az a nekünk való világ, hiszen a “belakott körben, az ég felé csak a mennybemenetelhez való” út az egyetlen járható számunkra, a vonalvezetés, az írás előretartó útja a legfehérebb valóság papírján, ahogy a legfehérebb semmi előtt megszakad, majd beleveszve folytatódik.

A megfellebbezhetetlen családi döntés úgy szól, hogy a buzitai házat az idén belülről is felújítjuk. Ez, hogy úgy mondjam, rendjén is volna, hiszen valóban itt az ideje, hogy ezt a munkát elvégezzük. Valahányan tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem lesz sétagalopp, hiszen ki kell üríteni az egész lakást, sőt, minden holmit fedél alá is kell rámolni, hogy egy esetleges eső a bútorokat tönkre ne áztassa. Tiszta sorscsapás, még gondolatként is. Hát még a valóságban. De, ahogy a régiektől tudjuk, ami szükséges, azt meg kell tenni.

E gondolatbeli felkészülésben azonban nem a “meg kell tenni” mikéntje és hogyanja emelkedett igazi gondként elém. Mert valahogy csak megleljük a rá való megoldást. Hanem ahogy rendezni kezdtem magamban, hogy mit s hová, egyszeriben az a gondolat – de inkább tény – állított meg, hogy egy ilyen házban az évek, évtizedek során micsoda irdatlan mennyiségű felesleges (?) kacat gyűlt össze. Amiről annak idején, valamikor a zajló időben azt gondoltuk, hogy egyszer talán még jó lesz valamire; sőt még most is azt gondoljuk róla, holott soha semmire nem lehet már használni e lomhalmazt vagy inkább: lomhalmazokat. Aztán – továbbélve a majdani megoldandókat – azon tűnődtem, hogy az emberben – minden egyes emberben – hasonló módon gyűlik fel rengeteg élmény, emlék, esemény, amelyről ugyancsak úgy hitte, hittük, hogy valaha, valamikor majd valamire felhasználhatjuk. Aztán kiderült, hogy se haszna, se értelme nem volt sem a felhalmozásnak, sem a tárolásnak. S ahogy a házban levő lomokat, ezt se távolítjuk el. Mert hátha jó lesz valamire ez a szellemi kacat…

Egy fecske ficsereg a garázs melletti póznán. Feltehetően boldog gondtalanságban éli a mai napot; hőség nem bántja, éhség nem gyötri, s az ég is tiszta felette. Lehet, hogy ettől a ficseri fecskenóta, a reggeli madárhimnusz, a láthatatlan, de bizonyára létező derű. Az élet minden reá háruló feladatát végbevitte immár a fekete frakkos légi ragadozó. Fészket rakott, kiköltötte tojásait, felnevelte fiókáit – láttam, ahogy repülni tanította az ifjú fecskenemzedéket… Tiszta, világos, egyértelmű ez az egész genetikai rend. Kicsit irigylem azt a természet adta biztonságot, amelyet egyetlen erő irányít: a megmaradás ösztöne. Rajta kívül nincs semmi elvégzendő föladat, se kötelezettség. Ezen töprengve szánandó emberi mivoltom gubancai kezdenek előtünedezni: hogy dolgoznom kéne, írni, mert vállalásait az emberfiának illene teljesítenie. A különfeladatokat! Amelyek nem a létezés függvényei, hanem az ember csinálta társadaloméi. De: mit ér az egész! Nem különb és szebb is ennél az öntudatlan fecskevalóság reggeli áradása?!

Hihetetlen, de a növekvő – vagy fogyatkozó? – időben minden leegyszerűsödik. A belső mozgás, a biológiai, fiziológiai folyamatok ugyanúgy, miként a kinti világ mozgása-zajlása. Feltehetően ez annak a következménye, hogy a korábban bonyolultnak hitt világról kiderült: csak azért láttuk bonyolultnak, mert igazi lényegét nem ismertük. Valamit eltitkolt előttünk a természet ifjúságunk idején, hogy vénségünkre e titok szépségével megajándékozzon. Sokra ugyan már nem megyünk vele, mégis jó, hogy van, aminek tudása nyugalmat sugároz: már látható a belső végtelen.

Mitől van s miért, hogy néha az ember úgy érzi magát, hogy üres, akár a kirázott liszteszsák? Holott a délelőtt most is tele van fénnyel, madarakkal, levélzizegéssel, amiként tegnap vagy tegnapelőtt. Ilyenkor mintha nem is élnék. Lehetséges, hogy vannak időszakok, amikor a homo sapiens visszaminősül – visszasülylyed? – a legrégibb ember-vegetáció szintjére. Hogy csak a táplálkozás – vagy még az se –, de a szaporodás ösztönvalósága uralkodik el benne, s nyomja el azt, aki én vagyok, akik mi vagyunk?! De az is lehetséges, hogy az ilyen pillanatokra azért van szükségünk, hogy az elfáradt értelem megpihenjen. Elképzelhető, hogy a nem gondolkodás a megmaradás, a túlélés egyik olyan eleme, amely átsegít a szervezet mikrohalálán? Amikor úgy vagyok, hogy nem vagyok…

A mai nap nagyon gonosz. Ha az ébredés fájdalom s ha az ébrenlét a semmit-tenni-nem-tudás présébe szorítva küszködik, nincs a feloldásra semmi esély. Nem csak a mozdulatok fájnak, de a gondolatok is. Mintha az agysejteket acetonnal permetezte volna be az éjszaka: lüktetve sajognak. Ilyenkor elmenekülni volna jó valahová, de a menekülésre sincs mód, út pedig egy arasznyi se… Valami elveszett, de ami elveszett, azt nem tudom megnevezni; megfoghatatlan, rögzíthetetlen, térfogattalan. Mintha az árnynak külön árnya fakadt volna. Mintha ilyenkor önmagából válna ki az ember, az “én”… A tudat még a jelent éli, de a test már átlépett egy másik időbe. (Máté ev.: “a lélek kész, de a test erőtlen”?)

A lugas alatt a délelőtt békéje. Csend. Nincs távolság, csak valami áradó derű. Emelkedik lebegőn és súlytalanul a fájdalmak fölé. Előttem az asztalon pedig a világ legbonyolultabb irodalmi antológiája, ama Szent Könyv, amit mindközönségesen csak Bibliaként emlegetünk. Tragikus és egyben szomorúan aktuális elejétől a végéig. Sehol, soha semmilyen könyvben a haragnak, a gyűlöletnek s a megtorlásnak olyan mértékét és intenzitását nem találtam, mint ebben a gyűjteményben. Mózes Első Könyve még azzal ér véget, hogy “minden amit teremtett vala, íme igen jó”, de a Harmadik Könyvben már ez olvasható: “És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejeden tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (15. vsz.).

Ádám és Éva sorsa – az egész emberiségé! – ezzel megpecsételődött. Az özönvíz totális emberiségpusztítása után sem következett béke, holott állítólag a galamb a béke olajágát hozta Noénak. És hiába küldte keresztre egyszülött fiát az Úr, a megváltás szándéka csődöt mondott. János jelenései vetítik elénk a Teremtő által nekünk szánt jövőtávlatot, amely részleteiben eléggé hátborzongató, ám a harmadik évezred emberi lehetőségeihez mérten gyermekded riogatásnak mondható, annak ellenére, hogy a globális pusztulást és pusztítást az “erős angyal” a 10. rész 6. versében egyértelművé teszi, és így jelenti be: “És megesküvék arra, aki örökkön-örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen.”

Istenien fenséges, sőt már majdnem emberi a gondolat: azért teremteni, hogy legyen elpusztítható…

Március van újra, megtelt a kert ibolyák lilájával. A megújulás színvarázsa ez, az idő hullámverésének iker-ékessége. Valahogy, valami módon úgy érzem – látván ezt a sugárzó kegyelmet –, adósa vagyok a pillanatnak; minden pillanatnak, amely az Élet történetét így ismétli és gyarapítja. Tisztaság és mélységes alázat emelkedik láthatatlanul a magasba; a befogadás öröme, a békesség határtalansága – a Végtelen Teremtés…

Lehet, hogy csak a test öregszik s az értelem nem?! Elég régóta, búvópatak módjára fel-feltör a kérdés. Olykor néhány percet rá is szántam, hogy ennek az ellentmondásnak megkeressem magamban a feloldását, de abszurd mivolta következtében komolytalannak ítéltem a vele való bíbelődést. Az idő múlásával együtt azonban a tapasztalat az előbbi felvetést módosította. Ugyanis korábban mindig úgy vélekedtem – s ezt gyakoroltam is –, hogy folyamatos szellemi munkához megfelelő fizikai erőnlét is szükséges. A szellem frissen tartását a gondolkodás, a jó zene, a jó könyv stb. biztosították, a testi kondíciót pedig a kinti munka és a vadászat. (Korábban a sport is – foci, sízés, korcsolyázás, úszás.) Mostanra pedig – így hatvan és hetven között – a sokféle betegség okán-nyomán, bár igyekszem fizikai erőnlétemet megtartani, egyre jobban érzem a testi leépülés gonosz jeleit.

Ezzel szemben az értelem – bárha időnként annak restségét is érzékelem – ma is olyan intenzitással reagál minden külső történésre-eseményre, mint korábban. Az más kérdés, hogy aztán az eseményekre való reflektálás leginkább csak gondolatban történik meg, írásban egyre ritkábban. De az lehet öröklött lustaságom következménye.

A sokféle ellentmondás közül ezt az egyre jobban érzékelhető aszinkronitást találom a legfőbb veszedelemnek: a kudarc azáltal válik teljessé, hogy gondolkodom…

Ahogy az ember közeledik az ómega-ponthoz, a külső történések mellett egyre inkább arra figyel, ami belül, egy belső térben zajlik. S e “belső tér” valósága mindig jelen idejű. S e mindig-örök jelen időben egy új végtelen tárul fel az emberi tudat előtt, amelyben együtt és egyszerre élhető meg minden, ami az emberi értelemben egybesűrűsödött. Az Új végtelen című verseskötetem ezt a belső, örök jelenidejűséget igyekszik megragadni.

Tegnap – húsvét másnapján – fent jártam a Tátrában. Amióta a sízésről végérvényesen lemondtam – pontosabban: rákényszerültem a lemondásra –, nem láttam közelről ezeket a méltóságosan unatkozó sziklaormokat. Most tele voltak fénnyel, fehérségük szemkápráztató magasságba emelte a pillanat egyszeriségét. Feltehetően egykor is ugyanilyen szépségű volt ez a panoráma, de akkor ez vajmi keveset érdekelt. Hanem a lefelé suhanás, közel kétezer méter magasról, alá a sípályán… A gyorsaság! Ahogy a szél borotvaéle az arcomat sikálja, s ahogy a sílécek a jeges havon egészen különös hangon énekelnek…

Minden egyéb hiány, amit tetten érhetek magamban és magamon kívül – társadalomban, természetben, művészetben stb. – e nagy és fogalmak felett álló létező következménye.

Amióta azonban gondolkodó lényként, vagyis emberként élek, e nem-tudni-mikortól jelenlévő Istennel folyamatosan vitában voltam és vagyok. Évtizedek óta kérdéseket teszek fel számára, amelyekre évtizedek óta semmilyen felelet nem érkezik. Isten nem válaszol.

Annyira május van, annyira önmagát biztatva lobog és siet a körülöttem levő természet, hogy egy kicsit megijeszt, s egy kicsit féltékennyé is lobbant. Holott nem vagyok ijedős természetű, féltékeny pedig még álmomban sem voltam soha. Meglehet persze, hogy ezt a kettős érzéshalmazt a délutáni magány szüli, amelyben más az idő és más a csend értéke, mint egyéb napszakokban. Ilyenkor a gondolatok mintha lelassulnának, mintha az értelem alacsonyabb fokozatra kapcsolna vissza. Valamiféle fiziológiai ritmusváltás lehet ez, közelítés egy egyszeri és megélhető harmóniához.

Rengeteget utaztam eddigi életemben, aminek hasznáról nincsenek kétségeim. De hogy ez a feltételezett “haszon” átváltható-e olyan értékké, amely másokkal is megosztható valamilyen módon, arra nem mernék egyértelmű igent mondani. Jó, úti élményeim egy részét leírtam, meg is jelentek, de ezek a beszámolók csupán töredékei annak az “élménymennyiségnek”, amely felidézhetően bennem máig megmaradt. Hogyan is lehetne elbeszélni, mondjuk, Moszkva vagy Pétervár látványát? San Francisco, Los Angeles, Washington, New York égígérő üveg- és fém valóságát, vagy a múzeumok, képtárak, szoborparkok látványértékeit, halálig felidézhető élményeit? Az óceánok méltóságát, hatalmas, áradó erejét, s a felettük fénylő óriási opálkupolákat… Oldalakon át sorolhatnám az ember alkotta világ kontinenseket átrendező építészeti csodáit, az autópályákat, a repülőtereket, s mindazt, ami ezt az egészet működteti. Haszonnal – tegyem hozzá. De, látva és megélve ezt a nem természet alkotta “második valóságot”, az döbbent belém, hogy az emberiség létrehozott valami elképesztő csodát, aminek nincs semmi értelme.

Ma már alig is hökkent meg bárkit, ha a poétika klasszikus gyakorlatán túl olyasmit is “költeménynek” tekintenek, amelynek olvasata vagy értelmezése ugyancsak elüt a hagyományostól. A múlt század elején bizonyos értelemben a képvers bontotta meg a klasszikus formákat, s a különböző új izmusok ezernyi ága-boga próbálta áttörni a hagyományt. Aztán ez a sokféle újító-változtató szándék az idők során ugyanúgy hagyomány lett, mint az előző korok lírai modernje. Már ami megmaradt belőle máig használható értékként.

Az ezredfordulón aztán azt tapasztaljuk – mondjuk úgy a hetvenes évektől számítva –, hogy némely modern költői műhelyekben a “képvers” helyét a verskép igyekszik elfoglalni. Valamikor a hatvanas években, amikor komolyan foglalkoztatott a grafika, nekem is úgy tűnt fel, hogy a grafikák erőterei, erővonalai, e vonalak tiszta ritmusa a költészet valamiféle lehetőségét sugallják. Nálunk, azt hiszem Tőzsér Árpád Érintések című kötetének “versgrafikái” – később Vetítések címen egész ciklussá álltak össze a Kör című válogatott kötetében – közelítik meg a fekete-fehér hullámzást a maguk sajátos, tözséri metaforavilágukkal. Vagyis ezek a versek nemcsak olvashatók, de meg is jeleníthetők.

Mindezt pedig azért mondtam el, mert Paul Nagy, azaz Nagy Pál Párizsban készült Journal in-time című albuma, amely – ha jól “olvasom” és értem – a tözséri versgrafika egyféle ellenpontozását jelenti, mivel ezeket a kompozíciókat együtt látom – versképként. Meglehet, Nagy Pál “csak” játszani akar a számítógép adta lehetőséggel, hogy kipróbálja: mi s miként oldható meg a gondolat, az ötlet s a technika hármasistenségének segítségével. Az azonban bizonyos, hogy e versek olvashatók is. Nem úgy, mint Dante vagy Ady, s még csak nem is úgy, mint Nagy László vagy Zsélyi Nagy Lajos; nem a hangok által – bár a kompozíciók egy része hang –, hanem a megjelenítés különös, kettős csendjében.

Ma nagyon rossz napom volt, szinte leroskasztott láthatatlan súlyával, szinte maga alá temetett valami pokoli erő. A legalapvetőbb mozdulatokat is csak kemény önfegyelem árán sikerült elvégeznem. Fájdalommal járt minden lépés, s néha úgy éreztem, a belső nyomás szétveti a koponyámat…

Lehet, hogy az ilyen órák-napok az élet és a halál közötti mezsgyék vagy határzónák; “a már nem s a még nem”. S e különös, kettős játékból, a megtörténhetőből, az igazság egyszerűségéből az a következtetés támadt bennem, hogy a halál nem az anyag csődje, hanem a Teremtő kudarca…

Lezártam magamban – ez ugyan elég nagyképűen hangzik –, s végérvényesen egy történelmi korszakot. De ez a lezárás nem az évtizedek behantolása, hanem lehetőség a bármikori visszalapozásra, hiszen ez a napló a megélt egykori és egyszeri valóság tárgyiasult emlékezete.

Úgy tűnhet, sokat foglalkozom a halállal. Pedig ez csupán látszat. Mert ha semmi egyébbel nem törődnék, csak az emberi elmúlás mikéntjével, azt hiszem, az sem volna elég e titok megfejtéséhez. Mégpedig azért – vélem én –, mert az emberi létezés legnagyobb ismeretlenje ez, aminek a lényegéből semmi érvényeset nem tudunk. Csak feltevéseink, sejtéseink vannak arról, ami az emberi lét végállomása. Feltehetően a haláltól való félelem ennek az ismeretlennek az egyenes következménye. Talán tizenöt éves lehettem, amikor – ma is pontosan emlékszem a pillanatra, istállóbeli nyári szálláshelyemen – első ízben merült fel bennem a kérdés: “hogy van az ember, ha már nincs?!” A kérdés öt évtized elmúltával és ennyi esztendő tapasztalataival együtt se változott. Mert valóban: hogy van az ember, ha már nincs?!

Az eleve elrendelés a legmélyebb félelem terméke, hogy legyen valaki “felettünkvaló”, akire minden barbárságunkat visszavetítjük: “Nem mi, ő akarta így!”