Ha korábban a politikai atmoszféra igyekezett kitéríteni vagy elhomályosítani a XX. század második fele vidéki Magyarországának tragikumába hatoló tekinteteket, ugyanezt az írói törekvést ma az érdektelenség, az esztétikai gyanakvás légköre veszi körül. Az eufória lázában érzékelt “szent világháló” felől már a téma is gyakran anakronisztikusnak, periferikusnak minősül. A magyar vidék életének dokumentatív írói feltárása ezért kevés kivétellel nagyjából ott ragadt meg, ahol Galgóczi Erzsébet, Mocsár Gábor, Kunszabó Ferenc, Csoóri Sándor, Zám Tibor, Csák Gyula, Végh Antal, Lázár István és mások a Magyarország újabb írói felfedezését kicsikaró hatvanas–hetvenes éveknek a perifériákra irányuló tényfeltáró lendületében abbahagyták. Annál örvendetesebb, hogy Serfőző Simon Gyermekidő című könyvének már korábban elkészült első két részéhez 2002 januárjára megírta a harmadikat is, s ez immár trilógiává bővült, s azonos címmel a könyvhétre megjelent teljes munka a magyar regény tematikai fehér foltjába pillantó történeti művet, az iskolákba is bevihető gazdag szociográfiai tartalmú ifjúsági regényt, valamint lélektani és társadalomelemző kordokumentumot egyszerre ad az olvasók kezébe. A három egység (A kis vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs menekvés) hitelesen, a személyes tapasztalatok köszörűjén élesedett belső érzékenységgel kalauzol abba a gyerekidőbe, amit a múlt század negyvenes–ötvenes éveiben a történelem tépőfogai közé került magyar parasztság sorsa keretez, s ennek drámai örökségét hurcolja magával ma is. A regényidőnél alig egy évtizeddel később íróvá növő főszereplőnek minden arcvonása, mozdulata, emberi reflexe e koordináták komor árnyékát viseli magán, ezek között születik meg, s miközben regénye fő vonalaként félszázad távlatából az e környezetben alakuló ember fejlődésrajzát vázolja fel, ezért adhat szülei sorsán át hiteles képet a magyar paraszttársadalom tanyai rétegének a jelölt időben zajló történelmi gyötretéséről is.

A könyv emberi szféráját, szereplőinek sorsát, s a szövegvilág alapkarakterét is megszabó tágasabb absztrakciós világmodell az a történelmi csapdahelyzet, ami a negyvenes évek közepétől az ötvenes évek végéig – a szerző eszmélő gyerekkorától emberré cseperedéséig – rácsapódik a családra, külön-külön minden tagjára, még barmaira, aprójószágaira, kutyájára, macskájára is. S házát és identitását, külső építményeit és legbenső reményeit ugyanazzal a kíméletlen gesztussal roppantja össze. Ebben a sötétülő ívben fokozatosan kopnak meg a kemény gyerekkort a lét eredendő csodáival átvarázsló színek, s mind kegyetlenebbül merednek elő a pőre valóság rozsdás kései, szögei. Ezek a mind tisztábban látó – s egyre kétségbeesettebb önelemzésekre kényszerülő – fiú sorsáról gyors barbársággal hámozzák le a gyerekkor tündökléseit, fosztják ki meséit, játékait, alázzák meg kamaszillúzióit, teszik tönkre még a természet mindenünnen rábámuló elemi szépségeit is, s a fiatal férfit nemcsak a jövőjéből, de környezetébe rakódott múltjából is kirabolva, puszta fizikumának lehetőségeként lökik ki a világba: a kádári szocializmus évtizedeibe.

A családra és a benne megjelenített néprétegre záruló csapda ugyanakkor nem létfilozófiai iskolák téziseit kopírozó kreatúra a műben, hanem véresen a közép-európai sorshoz, a földhöz tapadó történeti képződmény. Serfőző Simon a jelenből visszahajló értékelő rálátás és az egykor csontig átélt szenvedés kettős optikájával, elsősorban a szociográfia, a lélektani elemzés és a tanyasi környezetben kibomló “etwicklungsroman” eszközeivel úgy emeli át hőseit a Zagyva-part gátja mögötti porból a szépirodalom terrénumába, hogy ebben a fölemelésben a korábbi otthon szétzúzásának menete egyúttal a magyar és a közép-európai parasztság – az Adriától a Visztuláig – évszázadokon át folyamatosan csonkolt reményeinek, el- és kiűzetéseinek is mélyáramú hordozója lesz. A többszázados történelmi tapasztalat tipizálását a könyv a benne ábrázolt jelen máig eleven emlékű, történelemközeli kódjai között teszi meg. A gazdag hagyományú társadalmi réteg szétverését egy embertelen korszak hosszan (ma is) takargatott valódi belső természetének, hatalmi mechanizmusának és módszereinek is leleplező művészi átvilágításával kapcsolja egybe, hiszen közvetlenül a szeme előtt zajlott a parasztpofozó történelem. Ez a gyerekként átélt, egyszerre szemtanú- és “kis vértanú”-állapot, illetve az ebből táplálkozó írói gesztus egészen más látószöget nyit a korra és a beleágyazódó paraszti sorsokra, mint – túl az egykori lakkos irományokon –, még az olyan igényesebb, korábban fókuszba állított munkák is, mint például Simon István, Váci Mihály versei, Galambos Lajos regényei, sőt még Juhász Ferenc A Sántha családja vagy akár Sántha Ferenc Húsz órája is. Látszólag egy gyerekregény paraméterei között, valójában a szigorú társadalomanalízis révén egy egész korszak tulajdonosi parasztságát sújtó hatalmi gépezet működését láttatja meg érzékenyen, e működés fő mozgatórugóiként pedig a terror gátlástalanságát, embertelenségét.

A regény frissen írt harmadik része a léte brutális meghatározóit egyre pontosabban felfogó parasztfiú tekintetéből ad számot erről az illúzióiban mind tönkrevertebb világról s az egyre vészjóslóbban szűkülő történelmi csapda utolsó csattanásairól. Serfőző mikrovilága parányi univerzum, centrumában a szülőkkel és a tanyasi házzal, táguló koncentrikus körökben a játszótársakkal, rokonokkal, idegenekkel s a közeli falu és a város bevillogó képelemeivel. Ez a miniatűr univerzum egyszerre ontológiai és történelmi mindenség a számára, amely a rendezettség állapotából a szétroppantás káosza felé “halad”, s pusztulásában – távolabbról – az eschatologikus mítoszok logikai ívét képezi le. De a mitikus erők helyén itt történetiek végzik el a virágzó lét tönkretételét. A tagosításnak elkeresztelt rablás úgy tenyerel rá az otthont nyújtó tanyára és a köréje íródott sorsokra, mint egy feltartóztathatatlan szörnyeteg, egyszerre szorítva ki a család tagjait otthonukból, jövőképükből s – az anya öngyilkossági kísérlete a legfájdalmasabb példa erre – már már az életükből is. Az államgépezet agresszivitása az emberi lét mikro-tényezőinek, a kézmozdulatoknak, a hanghordozásnak, egyetlen kalaplevételnek a szintjéig, sőt még az állatok közérzetéig, a tárgyak “viselkedéséig” is lehatol. A totalitárius állam polipkarjainak legvégén, az isten háta mögötti tanyán ráadásul a szörny fejénél jóval nyilvánvalóbban nyilatkozik meg a nyers erőszak, a lecsupaszított kegyetlenség. Ez csaknem helyrehozhatatlanul szaggatja szét a család, az önbecsülés, az emberi perspektívák, a méltóság tartóköteleit. S úgy hagyja ott dúlása után egyenként összetörve, szétzilálva, a maga dühöngő kerekei alá gyűrve a család tagjait, akárcsak John Steinbeck Érik a gyümölcs című könyvének földműves hőseit a századelőn az ellenkező politikai-ideológiai irányból nyakukba szakadó monopolkapitalista agresszió: kíméletlenül gyűrve egy kiismerhetetlen érdek gyomrába arányos, csöppnyi világukat, emberi törekvéseiket.

Ebben a közegben nő “majdnem” emberré a fiú, és ez a helyzet minden szociográfiai élessége, hitelessége mellett, már történetileg determinált alapszituációjában abszurd. Abszurd már a két szemközti pólusban, a parasztvilágban és az új “országépítők” emberi minőségének rajzában is, hiszen az “új kor nyitányát” e tanyákon a falu legellenszenvesebb, munkakerülő, naplopó figurái vezénylik. Ezek lépnek fel a kommunista hatalom érdekéből a társadalmi “fejlődés” jegyében az anyában-apában tömörülő többszázados teremtő akarattal, szorgalommal szemben. Ennek az új világnak jellegzetes előhírnöke az apától árokbetemetéssel megbízott siserehad is, amely valódi munka helyett kukoricagóréval tömi tele a gödröt, a csalást vékony földdel leplezi, miközben harsányan követeli fizetségét. A könyvben ábrázolt sorsok a legátfogóbb értelemben azt – a magyar történelem pokoljárása felől kiélesített – kafkai példázatot hordozzák, miképp záródik rá a lét mint csapda a benne élőkre, s az otthonteremtő kozmoszformálás eredendő igényeivel szemben miképp taszítja ki legbensőségesebb közegükből is a hősöket a külső hatalmi erő. A magyar próza eleven és fájdalmasan közeli történelmi inspirációk kényszerében (internálások, kitelepítések, elhurcolások, haláltáborok, munkaszolgálatos lágerek stb.) Kuncz Aladártól, Dobos Lászlótól Örkény Istvánon át Faludy Györgyig, Mészöly Miklósig megfogalmazott s irodalomba emelt, “csapdafelmutató” létélményének Serfőző Simon könyve (különösen annak harmadik fejezete) a tanyasi magyar parasztlét irányából megrajzolt szuverén változatát nyújtja. Ezzel a múlt század eseményeitől predesztinált magyar nyelvű “abszurd realizmusnak” egy – szorosan a “földhöz tapadtan” stilizáló – új darabját teremti meg, ahol az abszurd alapjait – a többiek írásaihoz hasonlóan – a csapdaszerkezetű magyar valóság kínálja fel.

A kis vadóc gyerekébredezéseket egybefogó első fejezete után a második, a Nyulak a hurokban című egység azzal fejeződik be, hogy a főhős a pajtásoknak befogott, és előbb játékból félholtra gyötört, sőt a pénzszerzés kényszere miatt levágásra áruba bocsátott, majd szabadon engedett vadnyulakat a bennük megérzett szabadságeszme fényétől fürödve látja önfeledten játszani a barázdákban. A vadnyulak sorsa már itt komoly analógiákat mutat a főhősével, a záró fejezetben pedig ez a (kontrasztokkal is teli) párhuzam kimondatlanul újraerősödik. A harmadik kötet befejező soraiban maga a főhős “szabadul el” felnevelő közegétől, de ebben az elválásban – ellentétben a szabadságukat visszanyerő vadnyulak féktelen örömével – nincs semmi létünneplő játék, de még a visszafojtott belső vágyakból felfakadó szerencse-próba sem. A főszereplőt elemi sorskeretei közül nem a mindenképpen kiválni akarás daca, a keserű múltat ellökni akaró belső feszítés mozdítja ki, hanem jóval inkább a terror kényszere. A történelmi erőszak taszítja, mind nagyobbakat lökve rajta, kisvilágából kifelé, a tanyáról kivezető lépései mögött az 1956 utáni Magyarország visszafojtott, befelé hangzó párbeszédei, riadt félmondatai, félelmei is ott kavarognak. A történelemnek itt már jóval keményebb kontúrjai mutatkoznak meg a felcseperedett alföldi Ábel előtt, mint A kis vadóc vagy a Nyulak a hurokban történeteiben. Az 1956 utáni évek a hagyományos paraszti életet és morált akkor verik szét végleg, amikor már ő is alkotó emberként nőne bele ebbe a világba, s apja nyomdokaiba lépve Atlaszként vehetné vállára a rá testálódott örökséget s a nemzeti létben megörökölt tradíciókat is, de amikorra emberi fejlődésének íve és a tanyavilág kínálta lehetőségek találkozhatnának, már csak a népmesei tarisznyát akaszthatja vállára. Az apa és a fiú sorsában villogó párhuzamok azt tanúsítják, hogy a tipikus vonásokat viselő parasztcsaládnak az új világban sem sok esélye maradt a történelmi vágyak beteljesítésére. Az apa – a nép államában – ugyanabban a kubikgödörbe jut vissza, ahonnan évtizedekkel korábban kínkeservesen kikapaszkodott, a fiú pedig ugyanazzal a rossz hátizsákkal a vállán indul útnak, amit az apja hordott a vállán nincstelen éveiben.

A tagosítás miatt körbeszántott, útjaitól is megfosztott, halálra ítélt tanyára ugyanaz a sors vár, mint Nagy László A Zöld Angyalának faluszéli házára: a bomlás s a honfoglaló zöld enyészet s vele együtt az e házban született kultúra pusztulása is. A tanyát kivégző történelmi erő veri le a tetőt, a századokon át csiszolódott ismeretek, szokások boltozatát a lelkekben is. Nem véletlen hát a hármas regénybeli párhuzam: miközben a tanyai ház sorsa az agitátorok, micisapkás hivatalnokok és a megyei pártvezérek szobáiban végképp megpecsételődik, épp akkor kerül alapozásra benn a faluban, egy másfajta élet kényszerű kezdetének jelképeként a másik ház, s kezd felépülni az iskoláiból kizuhant fiúban is a történelmi tapasztalataival egyre tudatosabban szembesülni képes másik ember. Ha a korábbi fejezetekben olykor az idill szivárványa is felemelkedett a tanyai otthon egére, át-átszínezve a gyerekkor Robinson-szigetét, a Nincs menekvésben a létszemléleti főirányt már az innen kiálló sors szekérrúdjának fekete vonala adja.

Az ellentétek és párhuzamok kiszámított, szigorú rendje nem kis részben a szerző költői gyakorlatából áramlik át a prózaalkotóra, csakúgy, mint a dikció plasztikus ereje, földhöz tapadó, mintegy abból kifejlődő természetes metaforizmusa. Serfőző analógiái, oppozíciói lélektani és történeti tartalmaikban mindig egyértelműen célzatosak, úgy rendezik el, és beszéltetik az egymásra következő eseményeket, még az állati, természeti “viselkedéseket” is, hogy azok többnyire a mélyebb sorstörvények mozgásait illusztrálják. Ez a pontos szándékú írói logika hegyezi ki erőteljesen a történelemértelmező gondolati csúcsokat is. A ráutaló, mindig az események hátterében mozgó, analógiás szerkesztési elvnek az eredménye többek között, hogy patkányok épp akkor vernek otthont a lakóházban és környékén, a padlástól a pincéig feltúrva minden zegzugot, éjszakai motozásukkal állandóan nyugtalanítva a családot, amikor a tagosító verőbrigádok ékes rendőri segédlettel járni kezdik a vidéket. Az absztrakciókat az eseményekbe tárgyiasító tudatosság konstruálja meg azt a szimbolikus képet is, hogy kerítésmászás közben a fiú éppen akkor akad fönn véresen egy karóba vert ormótlan szögön, amikor a Pilinszkytől (néhány évvel korábban) megénekelt “alvó szegek” számára is megkovácsolódtak már a történelemben. S az sem a véletlen műve, hogy éppen akkor taszítódik ki végérvényesen iskolájából, első szerelmi vágyaiból s tájhazájából is, amikorra családját is végképp kiveri történelmi szerepéből az idő. S ha a patkányirtáshoz különös dobozával a házhoz érkező mester idomított vadászgörényeivel a rágcsálókat ki is pusztítja a tanyáról, a mások, a láthatatlan vadász keze továbbra is ott mozog a tanya fölött. A hurok úgy szorul rá rövidesen a házra és a fiú nyakára, emberi vágyaira (tanulni akarására, szerelmi ábrándjaira), akár korábban az ő csapdái a vadnyulakra. S miközben a tanyainál mind tágasabb horizontokon megnyilatkozó életben is fokozatosan ismeri fel az ember-görény-patkány láncolat hierarchikus analógiáit, ezzel egyenes arányban veszíti el tekintetéből azt a káprázatot, ami környezetének életdarabjait mindeddig a szenvedések fölé, a gyermeki idill szigetére emelte.

A társadalmi ellentmondások felismerésével párhuzamos szellemi ébredés tehát profanizálódás, kifakulás is a gyerekkort körbeölelő varázslatok oldaláról, s a világ szebb fényeinek kihunytával a káprázatokba törő nyers történelem dermedtebb kontúrúvá teszi a lét naponta változó képeit a regény nyelvi szövetében is. A Tom Sawyer-i csatangolások vad szabadságízét a mondatokban az élet keserűbb metszeteinek vonásai veszik át: egyre komorabb árnyékok vetődnek a férfivá növő ember pontos lélektani realizmussal megírt történeteire. A hol a belső, hol a külső (a történelmi) eseményeket, hol a kettőt egyszerre megcélzó, mind kínosabb élményeket sűrítő szituációk sorozatából kiemelkedik az apával történt vásárbeli öltönyvétel egyszerre boszszantó és derűs, huzakodó ceremóniája, a kis pásztorlány vad megudvarlása s az ezt követő lelki tusa, valamint a bizonyítványosztásból hazatérés félájult golgotája is.

A szociografikus és társadalomelemző szövegdimenziókon mindvégig éles dominanciával áttörő lélektani realizmus nemcsak a szerző egykori énje irányában érvényesül, hanem más szereplők lélekállapotának vagy cselekvési mozgatórugóinak leírásakor is. Még egy olyan epizódfigurát is képes néhány vonással pszichés mélységeiben jellemezni, mint az agitátorokat csupán hatalmi jelképként kísérő, az egész hercehurcába belefásult rendőr, vagy mint a házgerincről lefutó patkánytól megrémült rokon asszonyban felvillanó hisztéria. Sziluettszerűen éles, pontos alakrajzot kap a cigány család fa alá ültetett, szinte törzsi bálványként tisztelt, cigarettázó matrónája is. Még a padlásra zárt s a patkányok elleni szolgálatra ösztönzött kutya vagy a családi perpatvarból eliszkoló, rémült macska “lelkiállapotát” is érzékletesen tudja kifejezni. A főhős mellett a legérzékenyebb lélekrajz az édesanyáé. Az apa fogcsikorgatva mérlegelő, óvatos tudatosságával szemben az anyából elemi erővel tör ki a történelmi sérelem, átüt a semmivé zsugorodott cselekvési lehetőségek korlátain, s még intézkedésekre is képes. Amikor pedig rá kell ébrednie, hogy a fölöttük tátongó csapda végső bezárulását mindeddig úgy-ahogy visszatartó utolsó hajszál is elszakadt – önmagát akarja elpusztítani. Ez a képsor a regény legdrámaibb része, itt összpontosul poétikailag és eszmeileg is annak a történelmi ütlegsorozatnak a kegyetlensége, ami a családot érte. A létért való drámai küzdelemben nő fel az édesanya – Nagy László Rege a tűzről és jácintról című hosszúversének anyaalakjához hasonlóan – mitikus arányú hőssé. (Később a szerző az Anyám és a Hatalmas asszonyok című alkotásaiban édesanyjának ezt az arcát lírai művekben is megörökítette.)

A természettel együtt élő ember létérzékelésének elemi szépségei, az ember és a bioszféra egybeszövettségének élménye egyaránt áthatják a regénybeli szituációkat, azok külső vonatkoztatási rendszerét, a lélektani ábrázolást és e próza nyelvét. A háziállatok is a család lelkiállapotának tükrei: örömének hordozói, fájdalmának megszenvedői. A hős, aki a népi írók nemzedékeinek többségéhez hasonlóan maga is “fű, fa, virág rokona”, “csillagzó csontú medvefiú”, bagollyal, vadnyúllal, kutyával barátkozik, hozzájuk menekül, velük beszélget magányában. Ez a bensőséges viszony is verssé lobban később (Édestestvéreim), s a családjától és kisvilágától örökre elszakadó fiú a mű végén nemcsak szüleitől, hanem a borjútól, a kutyától is búcsúzik.

A szinkretikus tudati vonásait még őrző világból olykor a sinkai balladák folklórrétegére emlékeztető mítosztöredékek kavarognak elő: például a sátán dúrta dombokról, a kemencébe fészkelő, a föld alatt járó szörnyetegről. Serfőző Simon szóképei is többségükben ebből a “barbár kötészettant” szülő, a horzsoló szenvedéseket és a mítoszokat egyszerre ébresztő porból: szinte magából a földből szakadnak fel. Elvontabb viszonyításainak egyik pólusa is gyakran a föld: a rajta élő ember, annak állatai, növényei, szerszámai, ruházata. Ez eredményezi az olyan mondatokat is, amelyek kiterjedt hálózata a regény gazdag belső költészetét teremti meg. A búvópatakként az epika alatt áramló lírában olyan képzettársítások fénylenek fel, amelyekben például az értelem “mint ökörnyál, akad föl a gallyon”, az élettől adott idejét az ember “úgy béleli ki, mint madár a fészkét”, a be nem tartott ígéret pedig “elguruló kocsikerékként” esik ki a fejekből.

A szerző költői gondolkodása – a makroszerkesztés és a képalkotás indukálása mellett az elvontat és konkrétat egymásba villogtató polifon kifejezés síkján is – alkotóan illeszkedik bele prózájába. A tárgyakhoz tapadó, antropomorfizáló lírabeli társadalomelemzése és az ehhez kapcsolódó objektív jelképesség szerepét e regényében a léthelyzetsűrítő szituációk veszik át. Serfőző regényszituációja sohasem önmagáért való sztori vagy gag jellegű epikai betét, hanem a szereplőkben hordozott mélyebb paraszti sors vagy lélekállapot sűrített absztrakciós tükre, amely megőrzi a maga reális kapcsolatrendszerét is. Az emlékbeli tények a kompozíció során sorsanalizáló erővel olvadnak egybe, egyszerre emlékeztetve a Móricz-novellák részletekben rejlő jelképiségére és a Mészöly Miklós-típusú “tények parabolájára” is. E szituációk olvasata így többszörös jelentéssíkokat tár fel: az autobiografikusat, a szociografikusat, az emlékező-asszociatív-lírai természetűt s a mindezekbe szervesített létértelmező, sorsösszegző rétegeket. Az eleven sorsból történő eseménykiválasztás, ennek írói megmunkálása és elrendezése már eleve a polifon szándékú értelmezői analízis eredménye.

A Gyerekidő műfaját, amit több prózaforma alakít a családregénytől az ifjúsági és fejlődésregényen át a tényirodalomig, különösen a népi irodalom epikájának sokféle öröksége sugározza be. A dokumentatív, földközeli realizmus nagyobb gyűjtőlencséjét ez a sokrétű, tágas hagyomány színezi. A Móricz-, Tamási-, Rideg Sándor-féle gyerekregény kölyöktekintetektől naiv realizmusának nyomai éppen úgy ott találhatók benne, mint a népi autobiográfiák illyési, Veres Péter-i meghittsége, a falukutató szociográfia röntgenszemű hagyatéka (Nagy Lajos, Darvas József) vagy a szegényes valóságot mítoszelemekkel, játékossággal átfényező szemlélet “tündéri realizmusa” (Szabó Pál, Tamási). A népi irodalom sok szála – a költőiesített prózai emlékezés (Sütő András) vonásaival dúsítva – a mélyről, a legelhagyottabb perifériákról érkezők nem felejtő elkötelezettségével együtt formálja szuverén egésszé Serfőző Simon könyvét, s integrálja az egyéb műfaji inspirációk (Mark Twain, Dickens, Tersánszky könyvei) impulzusait is.

Sóhajnyi tisztasága, önfeltáró őszintesége, szintetikus poétikája a művet a ma is létező és teremtőképes népiség értékes eredményévé teszik. Ami természetesen jóval több összetett spektrumú műfaji kísérletnél, amiképpen egyszerű kordokumentumnál is. Sorsvállalás és művészi kiállás olyan társadalmi és kulturális értékek mellett, amelyek ma sem feledhetők, nem temethetők, ahogyan a kiáltó tiltakozás sem a történelem máig sajgó önkényuralmi dúlásával szemben. Szerzője ember- és lélekközeli tanúságtételt alkotott a magyar világ egy elsüllyedt darabjáról – és elsüllyeszthetetlen emlékéről.

Születése után több mint három évtizeddel, posztumuszként jelent meg Czine Mihály monográfiája, a Magyar irodalom a huszadik században. Ez a kötet – miként például annak idején a József Attila Emlékkönyv, vagy akár Illyéstől a Szellem és erőszak – sem akkor jutott el az olvasókhoz, amikor tabudöntögető lett volna, hanem akkor, amikor már “csak” filológiai, irodalomtörténeti adalék lehet egy nagyformátumú életműhöz, illetve egy korszak szellemi viszonyaihoz. Mert Czine dolgozata mindkét szempontból figyelemre méltó.

A kötethez N. Pál József írt utószót (Krónika és vallomás irodalomról – meg a körülmények). A tanulmány terjedelmű ihletett szöveg egyszerre portré, műértékelés, adalékhalmaz Czine Mihály akadémiai doktori vitájának máig felkavaró történetéhez: voltaképpen a korhoz, amelyben ez a “megalkuvásra képtelen”, “őserejű ember” megvívta a maga szakmai-politikai küzdelmeit a szűklátókörű és a marxizmus védősáncai mögül sorozatosan rá-rátámadó hivatalossággal.

N. Pál József érinti a szöveggondozás közben fölmerült problémákat is: nevezetesen beszél azokról a mozzanatokról, amelyeknek a segítségével a mai olvasó elé tehető a könyv (dátumok, hivatkozások pontosítása, illetve mintegy húsz oldalnyi, főleg a “szocialista irodalom” témakörébe vágó portré elhagyása). Ezek tudatában jegyezhető meg az, hogy most megjelentetett mű nem teljesen azonos azzal a textussal, melyet Czine az utókorra hagyott. (N. Pál József azonban avatott kézzel és nagy tisztelettel nyúlt az anyaghoz, hirdetvén azt, hogy talán maga a szerző sem tiltakozna a módosítások láttán, hiszen ő is tervezte a korábban írottak átfésülését…) Így végül elmondható, hogy a kiadott szöveg a szerző szándéka szerint való, az apróbb beavatkozások nem érintik a lényeget.

Az Előszó szerint a tanulmány az újvidéki Fórum Kiadó ösztönzésére készült. A szerbhorvát nyelven megjelentetni kívánt irodalomtörténet “a jugoszláv olvasók művészeti ízlésével és érdeklődésével” is számolni akart. (Azt azóta már jól tudjuk, hogy a Bán Imrével és Barta Jánossal közösen írott munka Istorija Madarske Knjizevnosti címmel 1976-ban, jó néhány esztendővel a keletkezés után látott napvilágot. Ismeretes, hogy a Czine által írott rész megkurtítva jelenhetett csak meg; N. Pál József tájékoztat is arról, hogy a túlnyomórészt 1966–1968 között készült, majd A jugoszláviai magyar irodalom története című záró fejezet 1973 elejére elkészült lapjaival bővített munkát nyújtotta be a szerző akadémiai doktori értekezésként.)

Czine Mihály áttekintésének arányait a terjedelmi korlátokon túl meghatározta az a körülmény, hogy nem hazai, s nem szakmabeli olvasók számára készült elsődlegesen. E premisszák persze nem a tudományosság háttérbe szorítását jelentették. Maga is tisztában volt vállalása “túlméretezettségével”, azzal, hogy “ilyen hatalmas területről, csaknem háromnegyed század irodalmáról egy ember talán csak több évtizedes munkával teremthetne minden vonatkozásban saját kutatásra épülő szintézist.” Így aztán az előtte járó s a kortárs kritikára egyaránt jócskán támaszkodott. A kiadvány nem kínál a tudományos értekezésekre jellemző jegyzetapparátust, hanem az átvett gondolatok után szerepelteti azok szerzőinek nevét. Így Czine egyetértőleg idézi Bálint György, Béládi Miklós, Bori Imre, Bóka László, Diószegi András, Gyergyai Albert, Gyertyán Ervin, Halász Gábor, Illyés Gyula, Imre Katalin, Keresztury Dezső, Kiss Ferenc, Koczogh Ákos, Komlós Aladár, B. Nagy László, Németh Lajos, Németh László, Rába György, Schöphflin Aladár, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Vargha Kálmán véleményét. A szakirodalom felhasználása természetszerűleg azon alkotók esetében erőteljesebb, akik kevésbé álltak érdeklődésének középpontjában (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Weöres Sándor), illetve nyilvánvalóan akkor használta fel mások, akár a “spenót” eredményeit, amikor a történelmi-művészettörténeti jelenségek áttekintését végezte el. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Czine a magyar irodalmat soha nem elszigetelt jelenséghalmazként szemléli, hanem igyekszik a hazai eredményeket az európai áramlatok között láttatni. Szembetűnő ez a törekvés például a Nyugat vagy a magyar avantgárd szellemi környezetének megrajzolásakor; ugyancsak megjegyzésre méltó az a gesztus, amellyel számba veszi, hogy például Krle×án kívül mely horvát és szerb írók fordították Adyt, s kiknek a líráján hagyott nyomot a vele történt megismerkedés (Veljko Petrovic, Mladen LeskovaŠ, Alojz Gradnik, illetve Dusan Vasiljev, Dusan Srezojevic, Zarko VasiljeviŔ).

A tizenegy fejezetre tagolódó könyv szerkezete alapvetően harmonizál az akadémiai irodalomtörténet ötödik-hatodik kötetével, 1945-öt korszakhatárnak tekintve, s megkülönböztetve a Nyugat (főleg első nemzedékének) korát, a két világháború közötti évtizedeket, ezen belül a “konzervatív” és a “szocialista” törekvéseket elhatárolva, s kiemelve az antifasiszta irodalom eredményeit. (Itt ugyan olykor – mint N. Pál József is utal rá – egyes szerzők “elhelyezése” külön “problémát” jelenthetett, mint Nagy Lajos vagy Déry Tibor esetében, akik A szocialista irodalom című fejezetben kaptak helyet.)

A könyv második módszertani sajátossága abból a tagolásból fakad, amely 1945-öt művészeti korszakhatárnak tekintette, lehetőleg mereven elkülönítve a “felszabadulás” utáni jelenségeket a korábbiaktól. Így aztán azon szerzőket, akiknek oeuvre-je nem zárult le 1945 előtt, hanem éppen jelentősen gazdagodott ezután (Németh László, Illyés Gyula, Déry Tibor, Tamási Áron, Szabó Pál, Veres Péter, illetve Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor), elég nehéz volt e zsinórmérték alapján mérlegelni. Emiatt az 1945 utáni költészetet és szépprózát bemutató rész kurtára sikerült. (Igaz, hogy az említett alkotók ekkortájt született műveiről szó esik A felszabadulás után című áttekintő fejezetben, illetve a líra és a próza jelenségeit vázoló egységben is. (Ez a rendszerezés nem Czine leleménye; a korszak elmélete igyekezett a történelmi fordulókat művészeti korszakhatárként is feltüntetni.) A monográfia harmadik sajátossága az, hogy a dráma mint műnem hiányzik az áttekintésből. Kétségtelen, hogy a dráma a lírához és az epikához képest nálunk kevésbé prosperáló, ellenben a huszadik századi irodalomtörténetben számottevő Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Németh László, Tamási Áron, Illyés Gyula, Örkény István színpadi munkássága, illetve Füst Milán, Móricz Zsigmond, Déry Tibor éppúgy küzdött a műnemmel, mint Márai vagy Remenyik Zsigmond. (A Németh László-, a Tamási- és az Illyés-életmű áttekintésekor Czine természetesen kitér a szerzők drámaírói tevékenységére is; az 1945 utáni egységben azonban nem említi például Sarkadi, Örkény, Hubay Miklós, Fejes Endre ezirányú törekvéseit.)

Czine Mihály a század irodalomtörténetét korszakösszefoglalókból és egyéni alkotói portrék láncolatából állítja össze. Az egyes bevezetők a sokoldalúan exponált történelmi anyagot a társművészetek (különösen a képzőművészet) eredményeivel öszszefüggésben tárgyalja. Szemléletében az irodalom nemzeti közösségteremtő- és ragasztó eszköz, a nemzeti önazonosságnak, a történelmi önismeretnek legfőbb, megformált hordozója. Az irodalomnak az ő értelmezésében tehát az esztétikain túlmutató célja és értelme van. Látásmódját így azok az alkotók befolyásolták, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodtak: elsősorban Ady, Móricz, Németh László s a népi írók jelentették tájékozódásának sarokpontjait.

Kedves írójáról, Móriczról mondja: “Ady Endre testvércsillaga: talán még inkább egymáshoz tartoznak a magyar irodalomban, mint Goethe és Schiller a németben. Ugyanaz a kérdés kínozta őket: a magyar nép sorsa. Ugyanazt vallották: demokratikus átalakulás kell, a nemzet sorsát a dolgozó osztályokéhoz kell kötni, s a jövőn a szomszédos népekkel együtt kell munkálni, különben a magyarság kihull az idő rostáján. Móricz a próza eszközeivel igazolta, amit Ady lírája mondott; gyakran Ady-versmotívumok bomlottak nála regényekké és elbeszélésekké. Még hangjuk is rokon színezésű, »a kínhalál üdvösségével« imádva-gyalázva ébresztik az életre »pimasz-szép« fajtájukat”.

Hangja különösen gazdaggá válik akkor, amikor a népi irodalomról, a népi írói mozgalomról beszél, amelynek általános jellemzéseként bizonyítja: az alkotók célja volt “a nép teljes felszabadítása útján demokratikus nemzetet teremteni. A valóság felmutatásával, a feltétlen igazmondással történelmi realitásra és nemzeti felelősségre ébreszteni. Ebben tökéletes volt az egység, s abban is, hogy valamennyien a parasztságot tartották a magyarság legtöbbre hivatott rétegének. Valahányan antikapitalisták voltak, és senki sem volt közöttük antiszocialista”.

Czine Mihály értékpontjainak alakulását nyilvánvalóan befolyásolta származása, életútja, “kálvinista szocialistasága”, ahogy magát jellemezte. Hitte és vallotta Adyval: “A magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Áttekintésében azoknak nyújtotta a legnagyobb teret, akikről úgy vélte, művészetükben efféle meggyőződés munkál. A könyv azonban arról győzi meg olvasóját, hogy Czinét nemcsak az általa preferált életművek iránti érzékenység jellemzi, hanem rendelkezik az ízlésvilágától távolabb eső életművek megértésének és méltánylásának képességével is. Különösen megkapó, ahogyan Babits, Kosztolányi, Füst Milán, Krúdy vagy Papp Károly munkásságához közelít. (Kell-e “értőbb” megnyilatkozás annál, amikor Krúdyról azt állítja: “Egybemossa a hangulatfestő tárgyi képeket és az időrétegeket; a magyar novella történetében korábban ismeretlen stílusremeklésekben egy többszólamú, az időrétegeken keresztülvibráló líraiságot teremt”, vagy ahogy Füst Milánt jellemzi: “…prózájában ugyanaz a nyugtalanság, az élet groteszk jelenségeit és a lélek rejtelmeit kutató izgalom feszül, mint lírájában. Az alaptéma itt a boldogtalanság. Mindenütt ragyog ez a világ, de mindenütt sírásra fordul a lélek…”)

A mai olvasó abban a sajátos helyzetben van, hogy a kötet egyes fejezeteivel már jóval korábban találkozhatott (a Jelenkor, illetve a Nép és irodalom lapjain). Különösen igaz ez a kisebbségi magyar irodalmak fejlődését vizsgáló részekre. Így együtt lapozgatva az egészet azonban erősebben rajzolódnak ki az egység kontúrjai. Az, hogy Czine a magyar irodalmat már akkor egységben látta, amikor azt még nem volt tanácsos úgy szemlélni. Az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, az újvidéki magyar irodalmakról az elsők között hozott hírt. Olyan alapkutatásokat végzett, amelyeknek a nyomán először kerültek emberközelbe a Trianon után elcsatolt nemzetrészek önteremtő irodalmi kísérletei.

Czine nem elemez aprólékosan, hanem nagyobb egységekben gondolkodik. Egyéni nézőpontú áttekintéséket közöl. Módszere nem a mikrofilológiai nyomozás, hanem egyfajta felülről-szemlélés. N. Pál József az utószóban pontosan tapint rá a jelenségre, amikor azt írja: “Czine nem klasszikus értelemben vett irodalomtörténetet, hanem egy nyitott szemléletű magyar sorstörténetet [kiemelés: N. P. J:] írt, elsősorban az irodalom tényei felől vallatva a századot […] Szemlélete valójában történelemszemlélet volt, szereptudata az őt küldő közösség százados emlékezetéből nőtt ki már idejekorán, tárgyát teljes személyisége áthatotta, ő – és közössége – volt valójában az »úr«, s csak »cifra szolga« a választott szakmája. Élettel telt valóságról beszélt akár átpoétizált formában is, az adott művet mindig a hallgatóságával (olvasójával) egyszerre és együtt szólította meg, mindazt a kincset, ami hite szerint fölgyűlt a század magyar irodalmában, ő mintegy »kihangosította« az értők számára […]” [Czine] “kifejezetten szintetizáló hajlamú, s azonnal hatni kívánó ember volt…”

Valóban, olyan “küldetéses” ember volt, aki egységben látta a történelmet, a művészetet, az irodalmat, a tudományt, s a róluk való beszédet. Ennek a beszédnek az írott és a szóbeli változatát egyaránt. Írhatott volna többet is? Igen, írhatott volna, de ő a megnyitókat, a bevezető előadásokat, az író–olvasó találkozókat, az értékátadás efféle közvetlen módszereit nem tartotta az írásnál alábbvaló tevékenységnek. Ehhez a közvetlen hatáskeltéshez olyan nyelvre volt szüksége, amely nem a tudománynak a csak kevés beavatott által érthető metanyelve, hanem a lendületes, szépírói képszerűséget sem nélkülöző esszé kifejezésmódja: “Termő korszak, szabad liget, amelyben minden madár szabadon énekelhetett” – írja például a Nyugatról; “…novelláiban a gyermekkori sebek – a mágnás ősök mindenre vágyásával átélt nyomorúság – gyöngytermése a modernség” – mondja Török Gyuláról; “A versben váratlan tüzek lobbannak, lökésszerű indulatok sodornak, rímparádé tűzijátéka szédít olykor” – jegyzi meg Kosztolányival kapcsolatban; “az elmúlással szemben a szépség és a jóság virágos dombjait építette” – jellemzi Tóth Árpád költészetét; “A hősnő – kommentálja Kaffka Margit regényét, a Színek és éveket – ötvenévesen, »leszámolt alázattal« idézi vissza az ifjúság tarka perceit, elszállt szavak dallamát, az egykori napsugár színét, a régi nyár málnaillatát, a nővé érés félszeg és ámuló idejét; bálokat, táncokat, hajdani zenét, parfümöket és csipkék emlékét, álmodozásokat, egy elmúlt, már csak emlékeiben élő világot” stb.

A Magyar irodalom a huszadik században: mementó. Mementója egy nagyformátumú embernek, egy sajátos irodalomszemléletnek, tudósi (tanári) erkölcsnek, s nem utolsó sorban annak, hogy meddig lehetett elmenni a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. Ugyanakkor láttatja, hogy hol voltak a határok. Mert Czine olykor valóban a határokon járt. Azáltal, hogy 1956-ot – a könyv 154. oldalán – “felkelésnek” nevezte, több mint két évtizeddel előzte meg a korát. Továbbá azzal, hogy portrét közölt a “disszidens” Márai Sándorról, szintén “határsértést” követett el.

Ha megkésve, s ezért kevésbé robbanékonyan, ha posztumuszként került is a nemzet asztalára, mégiscsak erőt ad – hála N. Pál Józsefnek; az ő dolgozata feltétlen hozzáolvasandó a Czine-szöveghez. Erőt és érzelmi gazdagodást. Csak önmagával mérhető. Nem kérhetők rajta számon a “modernebb” tudományos eredmények, a hatvanas-hetvenes évek strukturalista megközelítési módja például (miként kései írásaiban sem alkalmazta a hermeneutika, netán a dekonstrukció eredményeit). A Magyar irodalom a huszadik században nagy szellemi nyitottságról tanúskodó, egyéni értelmezés, olyan alapmű, amelynek mindenképpen ott a helye Szerb Antal, Schöpflin Aladár, vagy akár Kulcsár-Szabó Ernő könyve mellett. Hisszük, hogyha hajdani tanítványai, egykori hallgatói, hazánk határain innen és túl élő, magyar ajkú tisztelői kézbe veszik ezt a munkát, s fellapozzák legszebb, legérettebb fejezeteit, úgy vélhetik, rá is, az ő műveire is vonatkoztatható mindaz, amit ő írt Illyés Gyuláról: “Legnagyobb versei (Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, Doleo ergo sum, Árpád, Óceánok, Menedék, Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről) változatlanul a nép és nemzet sorsának átéléséből, a jelen s a jövő alakításának igényéből születtek. Láztól, izgalomtól, a legmélyebb, a leggyötrőbb hazafiságból: innen a minden külső burkot leolvasztó hőfok. Hirdetni is egyet hirdetnek: nép nélkül nincs hazafiság, nincs forradalom, nincs nemzeti történelem…”

N. Pál József: “Tisztának a tisztát őrizzük meg”

“Platón óta a tudomány legimitációjának kérdése szétbonthatatlanul összefonódik a törvényhozó legitimitásának kérdésével. Ebből a nézőpontból az igazság eldöntésének joga nem független az igazságosság eldöntésének a jogától, még ha eldöntésüket különböző autoritásokra bízták is. Arról van szó, hogy a tudományosnak nevezett nyelvtípus, valamint az etikának és politikának nevezett nyelvtípus között szoros összefonódás van: mindkettő ugyanabból a perspektívából, vagy ha úgy tetszik, ugyanabból a »választásból« származik, s ezt Nyugatnak hívják.” Bizony időnként nem árt újra elindulni a kályhától, és Jean-François Lyotard oly sokszor emlegetett tanulmányához, A posztmodern állapothoz fordulni útbaigazításért. De hogyan kerül a csizma az asztalra? Miért kezdődik a nemzeti irodalomszemlélet egyik legkiválóbb kortárs művelőjének, N. Pál József tanulmánykötetének kritikája egy végső következtetéseiben tőle meglehetősen távol álló posztmodern teoretikus gondolatával? A válasz nem kézenfekvő, annál inkább meglepő lehet: az irodalomtörténész munkája ugyanúgy a fenti felismerésből indul ki, mint napjaink az “utániság” állapotának emblémáját zászlajára tűző – minden bizonnyal nagy horderejű – szellemi-irodalmi irányzata. Az N. Pál József által felvetett irodalomértelmezői problémák szorosan kapcsolódnak a posztmodernitásnak Lyotard által középpontba állított kardinális gondjához, nevezetesen a tudás, illetve az ezt hordozó, egységes világmagyarázatok igényével fellépő “nagy elbeszélések” legitimációs válságának kérdéséhez – a másik oldalról: az “inneniség” szemszögéből szemlélve a változást.

Amiért meghökkenhetnek a fenti kijelentésen a szerző írásait ismerő olvasók, az éppen az a mellékesnek egyáltalán nem nevezhető körülmény, hogy az ELTE oktatója többször igen határozottan elhatárolódik a fentiekben emlegetett látásmódtól és értékfelfogástól. És mégis: a lényegében azonos tapasztalat egy kevésbé teoretikus, sokkal inkább a mindennapok gyakorlatában gyökerező kiútkeresési kísérlet forrása lehet. Magát – az önsajnálatot távolról elkerülve – korában, szellemi környezetében idegenül érző, közömbösséggel és értetlenséggel szembesülő értelmiségként láttató N. Pál József, bár nem képes a sajátjának érzett értékrend érvényesítésének gátjait leküzdeni, fikarcnyit sem hajlandó magatartásából és szereptudatából engedni. Ez azonban nem egy heroizáló-tragikus póz, sokkal inkább értékelhető egy a személyiséget mélyen érintő, egzisztenciális természetű belső – igen fegyelmezetten és mértéktartóan bemutatott – küzdelem kivetülésének. A tét nem kevesebb, mint az elkötelezett értékvállalás és morális kiállás, illetve az ezt hordozó értelmezői-gondolkodói szereptudat fenntarthatóságának lehetősége a megváltozott kulturális, illetve hatalmi diskurzusban.

Lyotard, mint az köztudomású, az ismeretelméleti igazság és a társadalmi igazságosság szétválásának legitimációs válságát kétféle elgondolási kísérlettel próbálta megoldani. Egyrészről a társadalmi hasznosság, a teljesítményelv mint a közjó szolgálata a fennálló hatalmat, a jogrendet és a tudományos kutatás ésszerűségét is igazolja, másrészről – s ez lenne a posztmodern megoldás – a legitimáció kizárólag a mindennapi nyelvi gyakorlatból és kommunikatív interakcióból származhat. Továbbá egy nemzetnek a kulturális párbeszédben elevenen élő közösségi hagyományából, fűzhető tovább a gondolatmenet N. Pál József szellemében. A kötet szerzőjének tulajdonképpen mindegyik írása a történelmi hányattatás, illetve a hatalom tudat(de)formáló hatásait tárja fel, szembesítve önmagunkat ítéleteink és ízlésünk ideológiától, elfojtásoktól, előítéletektől, indulatoktól való befolyásoltságával, tudati és lelki determinációinkkal. Az összeállításban Történelem és eszmetörténet cikluscím alatt csoportosítja azokat a recenzióit, melyek tartalma kifejezetten erre a témára van kihegyezve. Ebben a fejezetben a XX. századi Magyarország históriáját és átfogó értelemben vett kultúratörténetét különböző aspektusokból feltáró, magyarázó kiadványokról írja meg a véleményét. Jól érzékelhető, hogy az ezen a helyen papírra vetett gondolatai irodalomértésének egy tágabb – amint a fejezetcímben is jelzi – eszmetörténeti, kultúrfilozófiai alapzatát fekteti le. (Ezért talán célravezetőbb lett volna ezt a ciklust a kötet elejére helyezni, s megtörni azt a szerkesztői elképzelést, amely a tematika kronologikus rendbe sorolását tartja szem előtt.) Nem másról van ez esetben szó, mint arról a belátásról, hogy a szerző messzemenően tudatosítani kívánja: kortárs szellemi életünk minősége, ilyetén való alakulása korántsem a véletlen műve: magán viseli a tragikus fordulatokban bővelkedő magyar sors máig eleven hatásait, sérelmeit, frusztrációját. Rámutat Trianon katasztrofális mentális hatására, nevezetesen arra a nehezen vitatható tényre, hogy e történelmi kataklizma máig lehetetlenné teszi Közép-Európában a “görcsöktől mentes, szabad emberként való létezést”, gátja térségünkben az egészséges nemzettudat kialakulásának, állandóan felszínen tartja az érzelmileg erősen kondicionált önvédelmi ösztön elsődlegességét és az ezt tápláló fenyegetettség érzését. Egyik oka a deficites polgárosodásnak, a haza és haladás eszméinek szembekerülését vizionáló tudat vagy megélő tapasztalat kialakulásának, a kegyetlen következményekkel járó történelmi kényszerpályáknak. Tetézte a bajt a rákosista terrorrendszert követő kádárizmus hatalmi gyakorlata, a maga “dupla fenekű valóságával”, a későbbiekben drágán megfizetett időleges és viszonylagos jólét zálogaként véghezvitt morális és tudati züllesztésével. A rezsim uralma mozdíthatatlanságának érdekében a történelmi emlékezet, a nemzettudat rombolását, a “morális életvezetési stratégiák” ellehetetlenítését vitte végbe. N. Pál József megítélésében az aczéli kultúrpolitikának nem kis “érdeme” van abban, hogy egy olyan társadalmi közeggel léptünk át a demokrácia korába, amelyet sikeresen neveltek a múlt erkölcsi tanulságainak felismeréséhez süketté és vakká. Ezért beszél a “tökéletesség fokát elért társadalmi, tudati atomizálódásról”, részvétlenségről, sérült identitásról, s ennek okán állítja: “az ország tudati és mentális állapota a bizonyíték rá, máig nem a hazugságot értettük meg, hanem ama hazugság felszíni adományainak az emlékezetéhez ragaszkodunk”.

Ebben a mentális környezetben természetesen az irodalomértelmezés dolga is több kell legyen annál, mint csupán egy teoretikusan mereven körülhatárolt recepcióesztétikai paradigma körében érvényességgel bíró, szigorúan vett szakmaiságot ambicionáló dialógus lefolytatása – ekként látja ezt a polemizáló, kritikus szerző. Tagadhatatlan, hogy az irodalom társadalmi rangjának, szerepének átalakulása magával hozta a róla való eszmecsere kulturális pozíciójának átértékelődését is. A műveltségeszmény eltolása az elitizálódás irányába, a “szakmaiság” előtérbe kerülése együtt járt a tudományos metodika átértelmeződésével. Mást jelent ma irodalomrecepcióval foglalkozni, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. A társadalmi, nemzeti, kulturális vonatkozások háttérbe szorítása, az irodalomtól való idegenség hangoztatása mostoha helyzetbe jutatta azokat a törekvéseket, melyek literatúránkat mint közösségszervező, értékőrző, színes, sokirányú, ám változataiban is egységes hagyományt kívánja láttatni, illetve továbbörökíteni. N. Pál József megfogalmazása szerint: “az új irányzatok követői olyannyira ódzkodtak a régi módihoz tapadt bármely poétikai, szemléleti, szereptudati, magatartásbeli (»irodalmon kívüli« ahogy mondani kezdték) mozzanattól, sőt még a hozzájuk kapcsolható fogalmaktól is, hogy az idővel (ez volt egy-két évtizedes) szerencsésen kiseprűzött szemlélettel együtt azt is sikeresen eltakarították, amit talán nem kellett volna”. Aminek az lett a következménye, hogy a hetvenes években elindult “poétikai és szemléleti forduló” kétségkívüli érdemei mellett – melyek a bölcseleti tájékozottság és felkészültség színvonalának emelésében, illetve a szellemi élet demokratizálásban ragadhatók meg – “valós értékeket is elvetett”. Az irodalomtörténész nem csupán az értelmezési látókör és a problémafelvetés határainak megmerevítését sérelmezi, hanem az emiatt bekövetkező féloldalas kanonizálási kísérleteket, a magyar irodalom értékeinek egymás elleni kijátszását is felemlíti. S mindezek mögött ott látja a hatalmi manipuláció félreérthetetlen jeleit is. Ahogy az “Illyés-tagadás” “mélyebb oka valószínűleg az időközben vakká és süketté tett (nevelt?) magyar társadalom megroppant érték- és érdekfölismerő képességében rejlik, és […] ez nem esztétikai vagy irodalomértelmezési probléma elsősorban”, úgy Ottlik Géza Iskolájáról is teljes joggal írhatja, hogy “egyvalamit vitán felül bizonyíthat. Ízlések és értékrendek különbözhetnek, de nincs két magyar irodalom, nincsenek »vonalak«, [Esterházy által – P. E.] részrehajlóan összeállított »csatársorokra« sincsen semmi szükség, hiszen a pályán […] mi remélhetőleg mindannyian piros mezben játszunk, futunk – úgy, ahogy.” Mindez igaz, nincs két magyar irodalom, csakhogy annál inkább létezik az a homlokegyenest ellenkező közelítési és értékelési szemléleti megosztottság, amely az egységes nemzeti kulturális tradícióra nézve egyre nagyobb kihívást és veszélyt jelent. És ebből a szempontból, sajnos, hiába sorakoztatja fel meggyőző érveléssel a maga értékhordozóit – a már említetteken kívül Sinkát, Tamásit, a népi írókat, Móriczot stb. – az irodalomtörténész, s mutat rá esetükben olyan “egyetemes” (ha ez kell) sajátosságokra, mint a világérzékelés organikus formáira, ha ennek az érvelésnek a meghallására nincs fül, s nemhogy megfontolni nem hajlandók bizonyos teoretikusok és konjunktúralovagok ezeket a felvetéseket, de tudomást sem akarnak venni róla. Nemcsak képtelen helyzete ez egy nemzeti kultúrának, illetve mindenféle társadalomtudományos párbeszédtől és metodikától (ahol az “igazság” korántsem egyetlen paradigma függvénye) mélységesen idegen eljárás, hanem a magyar irodalmi közélet súlyos erkölcsi válságát is jelenti eme újfajta bornírtság, ez a “tudálékos tudatlanság”. S ne kerülgessük, mondjuk ki: mindez bizony eredendően hatalmi-politikai kérdés is.

Mit ajánl ezzel szemben N. Pál József? Egy olyan szintetizáló értelmezői magatartást mutat fel, amely az irodalmi “önérték” (és nem önelv!) kutatását elválaszthatatlannak tudja az etikai és esztétikai minőségek természetes összetartozásától, amely a személyes viszonyulást, az élményszerűséget nem tartja tudománytalan feleslegnek, amely a lélektani mozgatórugóknak, a történelmi kor megszabta lehetőségek feltárásának is kiemelt figyelmet szentel. Nézőpontja határozottan nemzeti. Ez azt jelenti, hogy értékállításai tőkesúlyát a nemzet közös emlékezetébe, kulturális, szellemi, lelki és morális azonosságtudatába ágyazza be. A szerző ragaszkodása a szakmaisághoz itt más természetű, mint a már bemutatott esetben: N. Pál az irodalomtörténészi aspektust a szellemi függetlenség, valamint a morális háttér szempontjából tartja fontosnak. A szakmai tisztesség, a filológusi alaposság itt az erkölcsileg is kikezdhetetlen, vagyis ideológiáktól, előítéletektől, társadalmi frusztrációktól, történelmi görcsöktől lehetőleg minél mentesebb, biztos módszertani hátterét jelenti a tisztázó szándékú beszédnek. Ugyanis a kötetcím mellébeszélés nélküli értékválasztást jelöl: a Nagy László-i morális elkötelezettséghez, illetve jelképes személyén keresztül a magyar szellemi tradíció – a hagyományos elnevezés szerint – népben, nemzetben gondolkodó, közösségi sorsvállaló irányzatához való ragaszkodást, az ehhez kapcsolódó magatartáshoz való kötődést fejezi ki. S ennek megfelelően hangja időnként karcosan számon kérő: “Rég nem igaz már, hogy a magyarság nemzettudata darabokra szakadt, hogy megromlott. Ennek a népnek ma nincsen nemzettudata, se hamis, se semmilyen.” Ezek a keserű mondatok persze már nem feltétlenül az irodalomtörténész “szakmai” természetű megállapításai közül valók. Pontosabban: a fenti állítás nem kifejezetten a Paul de Man szövegei által szocializálódott recepcióesztétikát követő tudósé. Tegyük fel, a fenti kijelentés gazdája nem feltétlenül igyekszik összekapcsolni az irodalmat a filozófiával, abból a ráismerésből kiindulva, hogy a nyelvhasználattól való függés, az azonosság és pontosság közös hiánya az elképzelhető legvégső belátás. Gesztusa sokkal inkább a Horváth János-féle módon “elkötelezett” irodalomértőé, akiről N. Pál József megírja, hogy szakmáját “nemzetérdekű” tudományként értelmezte, s a nemzetről való erkölcsi-értékelvi gondolkodást a magyar irodalom integráns részének tudta. De felmutat e szellemiség kortárs képviselőiből is példákat: a nemrég elhunyt Czine Mihályt – “számomra ő a történelem őrzője, a magyarság egyszemélyes intézményi felelőse volt” –, Görömbei Andrást, Szörényi Lászlót, Jánosi Zoltánt, Domokos Mátyást stb.

Megakadt a szemem egy érdekes megfogalmazáson Szakály Sándor könyvével kapcsolatban. Ennek apropóján N. Pál József a “nemzet rehabilitációjának ügyéről” beszél. A rehabilitáció emlegetése persze azonnal felveti a történelmi önmegértés kérdéskörét. A saját történetiségből való visszatekintés ebben az esetben oly módon megy végbe, hogy a tisztázó szándék a múltban keresi értékmintáit. Abban a múltbeli példában, amely a kor gondos elemzését és megértését elvégezve a sajátnak érzett közösség érdekét szolgáló – a maga összegző metaforikájában nincs erre jobb szó –, “életelvű” válaszokat keres az éppen aktuális kihívásokra. Vagyis igazából maga a megtalált magatartásforma jelenik meg követendőként és időtállóként. A rehabilitáció “ügye” ekképpen nem kis mértékben jelenti az ehhez az attitűdhöz való ragaszkodást. A többször hangoztatott önvizsgálat szükségszerűsége és követelménye végső soron egy életfelfogásbeli, életvezetési modellt rajzol meg, amely elterjedése esetén várhatóan nemzeti méretekben is meghozza majd a várt szellemi-erkölcsi megújulást. Ebből a megfontolásból, azt hiszem, érthető N. Pál József nagyfokú személyessége a befogadás során. Gördülékeny, olvasmányos stílusú, kedvvel vitázó esszényelve egy mélyen átérzett konfesszió szólamára emlékeztet, amelynek sokszor – horribile dictu – esze ágában sincs a tudományos elvárásoknak megfelelően “objektívnak” lenni. Beszéde – a maga visszafogottabb képiségében – hasonlatos a Németh László-i értekező szóhasználathoz: a szemléleti teljességre törekedve a félreérthetetlen definiálás megvalósíthatatlan ambíciója helyett tulajdonképpen, a már emlegetett közös erkölcsi-lelkületi azonosságérzésre is számít a reménybeli – és most vissza a szakterminológiához – kommunikatív értelemalkotás folyamatában. Élére állítva a felvetést: nem annyira egy filozófiai rendszerben akar otthon lenni a “Tisztának a tisztát őrizzük meg” szerzője, inkább egy nemzet lelkében. A legmélyebb egzisztenciális érdekeltség tapintható a kötet vallomásos esszéiben. Kicsit patetikusan fogalmazva, talán nem túlzás kijelenteni, hogy N. Pál József számára a tudományos módszer nem öncél, hanem út, ösvény.

De kanyarodjunk vissza a korábban feltett kérdéshez: milyen esélyei vannak a bemutatott kultúraszemléletnek? A könyvben lapozgatva nem sok oka támad az olvasónak a bizakodásra. Idézem például, mit ír a szerző értékközvetítői tapasztalatairól: “…az én Móricz-oktatáshoz kapcsolható kísérleteim is csődöt mondtak eddig. Itt állok hát megfürödve nagy-nagy Móricz-hívőként, és olyan tehetetlen emberként, aki meg van győződve, hogy a »hiba« nem az ő készülékében van, de fogalmam sincs, milyen lehetne az az érv, nyelv, hang, amellyel e vigasztalanul süket közeg hallóvá varázsolható.” Nem kell különösebb élesszeműség ahhoz, hogy észrevegyük, N. Pál József tisztázó szándéka nem nélkülöz bizonyosfajta nosztalgiát egy “nagy”, nemzeti jellegű kulturális és történelmi elbeszélés után. Nem tud szabadulni az egyetértés kívánalmától, fogva tartja a konszenzus elve. (Ez a megállapítás természetesen nem elmarasztaló.) S igaza lehet az irodalomtörténésznek abban, hogy a “szellemi frontvonalak értő és toleráns feloldhatóságában egyelőre csak módjával bízhatunk”. Amennyiben ez így van, s – lyotard-i megfogalmazásban – a kommunikáció legitimációs elvén nyugvó “paralogikus” tudományos teljesítmény és a – szintén párbeszédre utalt – nemzeti látószögű, a szó legnemesebb értelmében elkötelezett irodalomszemlélet közötti érdemi párbeszéd hiú remény marad, akkor bekövetkezhet az az állapot, amelyet talán senki sem akar. A teljesítményelvű legitimáció gyakorlata köszönt be a bölcselet világába is. A tudomány alárendelődik a regnáló hatalomnak, amely az általa elvárt hasznosság praktikus szempontjai alapján jelöl ki számára feladatokat. Ennek megfelelően a hatékonyság és az értékesíthetőség követelményének kell megfelelnie a tudományos kutatásnak és oktatásnak. A gyakorlati ismeretek maguk alá gyűrik az enciklopédikus tudást, ezért az egyetemek is átalakulnak szakember- és továbbképző szolgáltatást nyújtó intézményekké, ahol az adatok számítógépes terminálokban vannak tárolva, s ahol az igazi tudás már az információkhoz való hozzáférés tudása. (Mindez persze ismét Lyotard.)

Lássuk be, vannak erre irányuló elképzelések. Csak a legutóbbit említve: körvonalazódott már az a szándék, amely száműzné mai formájában és követelményrendszerében a magyar irodalmat az alsó- és középfokú oktatásból, praktikus, gyakorlati megfontolások mentén átalakítva (valójában durván leegyszerűsítve) azt a szövegértést, a kommunikációs képességeket fejlesztő tantárggyá. A kérdésre – hová lesz, mivé alakul a magyar irodalomnak mint a nemzeti művelődés kiemelt hordozójának szerepe? – a válasz e baljós forgatókönyv megvalósulása esetén egyelőre csak sejthető. Elképzelhető, hogy az irodalomtörténész (legyen az paralogikus vagy nemzeti) választás elé kerül: a vizsgált tematika, meglehet, azonos marad, mégis szétválik a diszciplína, s két irányba ágazhat az út. Egyrészről beleolvad egy (nevezzék bárhogy) filozófiai indíttatású diskurzusba, másrészről a hungarológiában mint a komparasztika módszerével “egyetemesíthető” tudományban találja meg méltó helyét.

Lehetséges, másként történik, s az intézményi háttér változatlan marad. Így vagy úgy, az az esély mindig ott van, amelyet N. Pál József is vállalható alternatívának lát: “Ha az ember úgy érzi, vallott eszményeire süket már a csábos újdonságok után rohanó világ, ha már hatni, befolyásolni a legjózanabb gondolatokkal és a legszebb szavakkal sem képes a körülötte lévő emberekre, akkor csinálja meg a maga életművét alapos szaktudással és hajlíthatatlan erkölcsi tartással – aztán bízza rá az időre.” Valóban, a szakmai és emberi tisztesség mindig képviselhető magatartás marad. Most ennyi a konklúzió.

A szerző abban a hiszemben állította össze a vegyes műfajú, tanulmányokat, vallomásokat, riportokat, portrékat, sőt az antológiaszerű záró fejezetében publicisztikákat, glosszákat, verseket és elbeszéléseket is magában foglaló kötetet, hogy adósságot törleszt általa. Meggyőződése, amiben mások, főképp volt munkatársai, barátai biztatása is megerősítette, hogy az írások újra megjelentetése ma már – Domokos Mátyás hasonló indíttatású irodalomtörténeti munkájára, egyben kötetére emlékeztet a feladatkijelölés – “sajtótörténeti leletmentés”. Az ő vállalkozását is az teszi jellegzetessé, hogy miközben felidézi adatokra, tényekre, kivonatolt cikkekre és emlékezésekre alapozva az 1950. november 3-án indult és előbb kéthetente, majd hetente megjelenő Irodalmi Újságnak az 1956. november legelejéig, a forradalom leveretéséig húzódó történetét, aközben önnön ifjúságára, újságírói, kritikusi pályának kezdetére is visszatekinthet. Azzal a nosztalgiával, amely a távoli, elveszett idő után úgy sóvárog, hogy ennek visszatérte, megismétlődése iránt nincs benne egy csöppnyi vágyakozás sem. Nem nevetve búcsúzik a múltjától, egyben a nemzeti történelem e nagyon sötét korszakától, a magyar hírlapírás és a magyar irodalom sekélyességben alighanem alulmúlhatatlan időszakától – mert részese volt, mert benne élt egykor, fölényes kívülállóként ezért ma sem szemlélheti.

Már-már megindító az az elfogultsága, ahogy első főszerkesztőjét, “Béla bácsit”, amiként az egyik alcímben megnevezve kiemeli, a mindig “nyitott szívvel és tárcával” járó Illés Bélát láttatja: reméli (s úgy hiszszük, minden bizonnyal hiábavalóan), hogy eljön még az az idő, amikor újra olvasni fogják ennek az egykor tucatnál is több nyelvre lefordított anekdotázó írónak a legjobb műveit, s akkor tán nemz is lesz anynyira mosolyogni való az az ijedtsége, ami akkor fogta el s kergette kórházba, betegágyba, szanatóriumba, ha a párt, a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártja valamiféle politikai, ideológiai szempontból gyanúsat, netán károsat fedezett fel a hetilap hasábjain.

Ugyanebbe a sorba, a szeretetteljesen megfestett arcképek csarnokába függeszthető Hámos György, a későbbi főszerkesztő portréja: nemcsak mint a Muszáj Herkules szerepébe kényszerült “galamblelkű humorista” állítódik elénk, hanem úgy is, mint “lényeglátó, nagy kritikus”, mint a magyar kultúrtörténet egyik legeredetibb hangvételű, iskolát teremtő publicistája, mi több, moralista, filozófus, meg még költő és elbeszélő is. Igaz, e minősítések másvalakitől származnak, ám egyetértéssel idézi őket a szerző.

A feledéstől reméli megmenteni Hámos életművét is, miként azét a Lányi Saroltáét is, aki egyedülálló módon mind a hat esztendőt a lapnál dolgozta végig, azaz nem érintették a szerkesztőség sűrű átszervezései, leváltások és felmentések párt diktálta kényszerei. A zavarba ejtő szerénységű emberre és a tiszta hangú költőre emlékezve az ő esetében is mulasztással vádolja az irodalomtörténetet, mivel hagyta kihullani az idő rostáján a költőnő lírai vallomásait.

Hasonló meghittséggel, szeretettel idézi, például beszélgetésbe elegyedve velük, a hajdan ifjú munkatársak emlékeit, véleményeit. Varga Domokosét éppúgy, mint Nemes Lászlóét vagy Csoóri Sándorét. Szinte úgy – “akkor voltunk fiatalok”, ugratja ki egy fejezetcím –, mint akikkel egy fronton harcoltak, s a mai barikádharcok füstjei, mérges gázai nem engedik homályba veszni a múlt közös küzdelmeit. Ez éppúgy érdeme, megbízható erénye Földes Annának, mint ahogy az is, hogy a korszak, a népi demokráciának nevezett diktatúra párthatározatok, állásfoglalások által megkövetelt normáit, az irodalmi (vagy újságírói) nyilvánosságra vonatkozó követelményeit nem téveszti össze a sajtó valódi szabadságának esélyeivel. Vagyis nem a mai lehetőségek szerint ítélkezik, távol áll tőle az utólagos bölcselkedés, kioktató bölcskődés.

Az egykori mozgásterek és erővonalak ismeretében mérlegel, minősít: különösen föltűnő ez a mértéktartó és méltányos magatartás annak az Illyés Gyulának az esetében, aki egynémely újabb (irodalom)politikai értekezésben vagy verselményben szinte mint a szocializmus szálláscsinálója, hatalmi mámortól megittasult poétája ábrázolódik. A Sztálin halálára írott Illyés-cikket Földes Anna mint a “legfrappánsabb koszorút” írja le, a fogalmazás bravúrjának tartva, ahogy Illyés a vezér rangját, kormeghatározó szerepét érzékelteti: “Nem volt név, amelyet annyi szenvedéllyel ismételgettek. Nem volt ember, aki úgy kettéosztotta – hívei és ellenségei táborára – a világot, mint ő.”

Hívek és ellenségek, azaz harc, küzdelem itt, homály, a tisztánlátás vágya és – Lányi Sarolta többször citált találó kifejezésével – az “akart vakság” ott. Jelképek, a metaforikus beszéd kellékei. A könyvben talán ezek a leggyakoribbak, a legsűrűbben előforduló kifejezések. A pártlap, a Szabad Nép mint a “béke és a kultúra új harcosát” köszöntette az Irodalmi Újságot megjelenése alkalmából, s a harcra buzdítás szellemét (szellemtelenségét) mindvégig megkövetelte. Az “akart vakság”, vagyis a doktrinerség, a szektánsság következtében önként vállalt hazugság, vagy enyhébb szóval, a mellébeszélés, még enyhébbel, a hallgatás, a cinkos némaság is nem egy helyen fölvetődik. Például Déry Tibor tanulmánykötetének előszavában, ahol az 1948-cal kezdődő idő mint a “nagy elhomályosítási folyamat” neveztetik meg, a kommunista párt dogmái követésének időszakaként, “irodalmunk sztálini korszaka”-ként. Hogy 1953, Nagy Imre föllépése menynyit tisztított a látáson, s hogy miért fájhatott, legalább ötévnyi kemény diktatúra után – Kuczka Péter versét, az egykor a párt szemében botránykőnek számító Nyírségi naplót idézve – “a túlgyors ébredés”: ez már annak a tragédiának az árnyékát is sejtetni engedi, ami később bekövetkezett. Így értelmezendő talán a könyvnek az az állítása is, hogy ’53 és ’56 között “mintha hályog hullott volna le a baloldali magyar értelmiség szeméről”, a hangsúlyt a baloldalira téve.

Nem feledkezve meg a tisztánlátókról, a törvénytelenségeket elszenvedőkről sem, még ha róluk kevesebb szó esett is az újság hasábjain, vagy ha a szépirodalomban a lap nemcsak olyan termést hozott, mint Déry klasszikus novellája, a Szerelem, hanem olyant is, mint Faludy György érzelgős, képi közhelyeket és nyelvi sablonokat sorjázó verse, a Zsuzsának – a tömlöcből. Nemcsak Sánta Ferenc halhatatlan novellája, a Sokan voltunk látott itt napvilágot, és nem is csak Nagy László verse, Az örök hiány köszörűjén, Illyéstől a Doleo ergo sum, a Hunyadi keze, Benjámin Lászlótól az Egyetlen élet, hanem több olyan irodalom- és politikatörténeti érdekességű és jelentőségű vers is, mint Csoóri Sándor Röpirata, amely (meg lehet érteni a múltat felidézve némiképp méltatlankodó költőt) a vidék, a szocialista magyar falu nyomorúságának első rajza, s mint ilyen, megelőzte az egykor botrányos visszhangot keltő Kuczka Péter-művet, a Nyírségi naplót. És több olyan cikk, publicisztika, glossza ad okot – az utolsó fejezet címével szólva – a “tallózás”-ra, amelyik a megjelenésekor forradalmi bátorságúnak mutatkozott, hogy aztán ellenforradalmi tettnek minősüljék, és vádpontként szerepelve okot adjon akár a börtönbüntetésre is – mint Háy Gyula Miért nem szeretem? című írása, amelyet azóta is Kucsera elvtárs nevével együtt tart számon az emlékezet. Szomorú ugyanakkor tudomásul venni, hogy mennyire meghatározó és jellemző volt az, amit Czigány Lóránt erről a korszakról szólva az irodalmi tudat manipulálásának nevezett, s ami főleg az újságírói műfajok esetében a stílus sekélyessé válásában, a “fokozni az éberséget”, “objektív nehézséget okozni” s megannyi hasonló bürokrata bikkfanyelvi fordulatban mutatta meg magát.

Földes Anna könyve azt aligha tudná elhitetni az olvasóival, hogy az Irodalmi Újság egész története méltó az emlékezetben tartásra. Azt is nehezen, hogy az 1953 utáni három esztendő lenne ilyen. Az antológiabeli darabok is azt a vélekedést erősítik meg, hogy volt viszont egy esztendeje az újságnak, 1956, amikor valóban a sajtótörténet “legfényesebb lapjait” írta. A legeslegfényesebbet, az 1956. november 2-i szám fakszimiléjét a kötet külön mellékletben közli.

Nagy Gábor doktori disszertációjának kibővített változataként jelent meg 2001-ben az első, Baka István költészetét szintézisként öszszefoglaló mű. A szerző szakmai felkészültségét, felelősségteljességét bizonyítja, hogy a kanonizációs folyamatban még egyöntetűen el és be nem fogadott költőről írt kiváló könyvet.

A szerző rendkívül pontosan érzett rá Baka István költészetének lényegére. Az irodalmi szerveződésektől magát távol tartó költőt többször megkísérelték besorolni valamely kör tagjai közé. Nagy Gábor a versek anyagából indul ki, s két fogalom köré csoportosítja meglátását. A metafora és az apokaliptika Baka költészetének fő szervező elemei. Mindemellett a szerző hagyományosan időrendi sorrendben halad előre az életmű feldolgozásában. Sikerült egészként, szintézisként értelmeznie Baka költészetét. Irodalomelméleti megalapozottsággal lát hozzá valamennyi poétikai fogalom bemutatásához, meglátásait verselemzésekkel támasztja alá, teszi meggyőzővé.

A Magdolna-zápor című kötettel 1975-ben jelentkező költő verseire már jellemző az egységes metaforarendszer megléte. Az első kötet versei látszatra tájversek, ám Nagy Gábor elemzéseiből kitűnnek az alakuló fiktív világ elemei. Így a szülőföld, Szekszárd környéke jelenik meg műveiben, társadalmi problémák fűződnek hozzá. A Tűzbe vetett evangélium verseiben már városi képekkel bővül a táj, bekapcsolódik a groteszk és az irónia. Nagy Gábor kimutatja Ady költészetével rokon s a rá utaló jegyeket. Látomásos tájmegjelenítés és ezen látomások ironikus bemutatása jellemzi. József Attilára emlékeztető, ahogy a város veszi át a táj szerepét.

Az apokaliptikus költészet jegyei már a költő második kötetében fellelhetők. Nagy Gábor fogalmi meghatározásában elkülöníti a bibliai és a világi apokaliptikus költészetet. A magyar lírában ennek hagyománya a romantikáig nyúlik vissza, Baka leggyakrabban Vörösmartyval folytat párbeszédet. Az Isten sátáni képe, az apokaliptikus látomások, a rideg és pusztító táj, a nemzet jövőjének kérdéses volta jellemző vonásokként tűnik fel. A Vörösmarty-töredékek a Szózat újraírását, átértelmezését tartalmazzák, a szerző a poétikai törekvések kiteljesedését látja bennük. A Farkasok órájában a költő az élet rettenetes voltára ébred. Nagy Gábor ezt a művet Kosztolányi Hajnali részegségének antiverseként értelmezi. Baka világképében két lehetőség áll az én előtt: a világvége az egyén szemszögéből, vagy a transzcendens szférákba való jutás.

Hosszúversekként elemzi a szerző a Háborús téli éjszaka és a Döbling című műveket. A több tételből álló verseket szerkezetük hasonlóságában és a többszörös, szövegre való utalásokban rokonítja. A műben megtalálható Szilágyi Domokos, Nagy László verse, s a Háborús téli éjszakát fiktív Ady-monológként értelmezi. A Döblingben Baka kinyilvánítja a küldetés vállalásának fontosságát. Az egyén, a nemzet és a világegyetem apokalipszisét írja meg.

Nagy Gábor a szerepversek kialakulását külön fejezetben vázolja. Baka eljut az alkalmi szerepektől a szerepversciklusig. A szerző ezekben az énre vonatkozó kérdést emeli ki. Előzményei a romantikus szereplírában lelhetők fel. A költő első szerepei között található az idős Vörösmarty alakja, melyben az öregedés motívumát bontja ki. Liszt Ferenc éjszakáiban a nemzeti és a közép-európai problémát tárja fel. Nagy sikerű szerepversciklusa, a Sztyepan Pehotnij testamentuma, melyben egy fiktív orosz költő nevében ír. Nagy Gábor kiválóan látja, hogy a költő a két kultúra közötti átjárhatóság lehetőségére, az oda-vissza fordítás olvasói műveletére hívja fel a figyelmet. A Yorick-versekben a drámai monológot alkalmazza versformaként. Baka az addigiaknál sokkal nyersebb szókimondásig jut el.

Nagy Gábor a két utolsó kötetben összkulturális szervezőelveket fedez fel. A Sztyepan Pehotnij testamentuma képzőművészeti, a November angyalához zenei ihletettségű. A betegség tudata, a halál közelsége eljuttatta Bakát a zsoltárokig és a könyörgésekig. Az Én itt vagyok számadását a szerző József Attila és Kosztolányi kései verseivel vonja párhuzamba. A hátrahagyott versekből Nagy Gábor következtet Baka lírájának távlataira, lehetőségeire, a megújulás képességére. Szóalkímiának, szómágiának nevezi a versek groteszk szójátékait, sajátos hangszimbolikáját.

Nagy Gábor kismonográfiája hozzájárul a Baka-költészet kanonizációjához. Összefoglaló, szintetizáló kísérlete, sajátos és meggyőző elemzései megismertetik az olvasóval a Baka-verseket. Logikus felépítettsége, világos és következetes fogalmazása megkönnyíti befogadását. Széles körű műveltsége finoman illeszkedik a költő romantikától kortársakig terjedő kötődéseihez.