Gyönyörű nyár végi vasárnap. Délelőtt tartják a vulkáni bányászzászlóalj katonai szemléjét zászlószenteléssel. Díszfelvonulás, parádé. “A bányászok – összegzi a látottakat Maderspach Viktor – sokkal kedvezőbb benyomást tettek, mint bármely más harctéri népfelkelő-alakulat, amelyet eddig láttam. A legénységen és a tisztikaron egyaránt meglátszott, hogy olyan testület kebeléből alakultak katonai csapattá, melytől a polgári életben is minden tekintetben nagyobb teljesítményeket követelnek és várnak, mint a lakosság nagy átlagától. […] azt is meg lehetett látni, hogy ez a csapat nem csak az állam – akkor a háború viszontagságai által már nagyon megfogyatkozott – anyagi erejére támaszkodik. A gazdag bányatársulatok, akarva, nem akarva, mindenütt és mindenben hozzájárultak ott, ahol hiányokat kellett pótolni.”

Délután, midőn az ünnepség résztvevői hősünkkel együtt könnyed, lazító teniszpartin vesznek részt, vagy nyolcszáz kilométerre innen, a cs. és kir. fővárosban, Bécsben a Ballhausplatzon gépkocsi fékez az álmos fülledtségben a k. u. k. külügyminisztérium épülete előtt. Románia rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, bizonyos Edgar Mavrocordat úr kászálódik ki belőle. Az épületben a portáson kívül egy árva lélek sincs. A nagykövet a jámbor bécsi bácsikának adja át azt a díszes, lepecsételt borítékot, ami másnap, hétfőn reggelig hever a minisztérium portásfülkéjében. Hogy aztán a megfelelő kezekbe kerülvén, Burián külügyér úr saját szemével olvashassa: “Románia azon óhajtól vezéreltetve…, hogy meg kell óvnia faji érdekeit, kényszerítve látja magát, hogy azoknak oldalára lépjen, akik inkább biztosíthatják nemzeti egységének megvalósulását. Ezen oknál fogva és ezen pillanattól kezdve magát Ausztria–Magyarországgal háborúban állónak tekinti.”

Közben Erdély délnyugati részén, Petrozsény mellett folytatódnak a bányász-zászlóalj ünnepének eseményei. Estére még mozielőadást is szerveznek – óriási esemény ez akkoriban. Maderspach Viktorék ezen már nem vesznek részt: a teniszparti után, estére vendégség következik, dévai meghívottakkal. “Vacsora alatt és után természetesen csak egy tárgy körül forgott a beszélgetés: lesz-e oláh háború, vagy sem? Gyönyörű nyár végi éjszaka, de az ősz közeledése mégis érezhető volt már. Az ember nem örült az esti levegő hűvösségének, hanem inkább az éj balzsamos melegében gyönyörködött. Az érett gyümölcsnek, a mindenféle beteljesedés örömének évszaka, amikor minden bokor szállást ad, amikor nincs nélkülöző ember a világon, mert – az erdélyi köznép szavajárása szerint – ilyenkor a szegény ember tartja a gazdag ember jószágát a kezében.”

“Barátaim ezt az optimisztikus felfogásomat távolról sem osztották… rámutattak a zsidók példájára, kik fajukat jellemző előrelátással és azzal a bizonyos érzéssel megáldva, mely előttük a jövőt is jobban felfedi, mint a keresztények előtt, mind elköltöztek, és ingóságaikat biztonságba helyezték.”

“Tíz óra elmúlt. A társaság hölgytagjai, a délutáni erős teniszpartitól kimerülve, lefeküdtek. A férfiak még mindig a háború eshetőségei fölött vitatkoztak s politizáltak, amidőn megszólalt a vulkáni bányaüzem gőzkürtje…

– De hova gondolsz, kedves barátom? – volt a válaszom. – Hiszen Petrozsénynek nincs éjjeli szolgálata! Este hatkor vége a telefonálásnak! Ma pedig vasárnap; már délután kettőkor abbahagyták.

És ezzel a késő esti telefoncsöngések álltal elindított pillanattal Maderspach Viktor élete is száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Csak éppen kicsit másképpen, mint legtöbb erdélyi magyar sorstársáé.

A szabadságát ily kurtán-furcsán befejező főhadnagy az ezredestől megtudja: a hadvezetőség arról határozott, hogy egész Hunyad megyét feladja a Maros-vonalig, ennek megfelelően kell intézkedni. Maderspach elképed. Az előszobában megkérdezi az egyik segédtisztet: honnan irányítják a hadműveleteket? Nagyszebenből, hangzik a válasz. S az a tábornok a védelem egyik irányítója, kivel Maderspachnak nem is oly régen ama emlékezetes kis afférja támadt a szászok fővárosában.

“Önkéntelenül sapkámhoz kaptam. Most már kezdtem érteni a bányavidéknek oly könnyűszerrel való feladását! Olyan embernek jutott vezető szerep a legsorsdöntőbb órákban, aki a sapkakérdést sokkal fontosabbnak tartja a szénkérdésnél.”

Miközben családját menekíti, a főhadnagy előtt sorra peregnek az Erdély-széli apokalipszis képei. Maderspach úgy fogalmaz: mintha azok a képek elevednének meg, amiket H. G. Wells írt le az emberek meneküléséről a Mars-lakók elől… Amint további parancsokért visszafelé tart az ezredeshez, az országúton egy erős szakasz 9-es honvédhuszár-szakasszal találkozik. Parancsnokuk, egy bizonyos Fehér őrmester Maderspach régi ismerőse az orosz harctérről. A szakasz egy népfelkelő főhadnagy vezetésével néhány napja érkezett Hátszegre, a parancsnokot még vasárnap reggel távirati úton elvezényelték. A huszárok este természetesen a kocsmában múlatják az időt. Éjfél körül érkezik a hír: betörtek az oláhok. A pillanatok alatt kijózanodott Fehér őrmester minden teketória nélkül riadót fúvat, és önhatalmúlag a harctérre a betolakodók ellen indul. Elhatározását ugyancsak táviratilag jelenti be az ezrednek. Az érzelgősségre nem éppen hajlamos Maderspach Viktor nem tudja leplezni megindultságát: “…meghatottan szorítottam meg a kezét. Ez a nép, míg ilyen fiai vannak, nem fog eltűnni a föld színéről. Egy Fehér őrmester az emberiségben való hitet, melyet szélhámos diplomaták, handabandázó tábornokok, panamisták, csalók és kétkulacsos politikusok megrendítettek, újra képes helyreállítani.” Jó okunk van megkockáztatni a kijelentést: valószínűleg e találkozás hatására erősödik, izmosodik meg benne az elhatározás…

Az első néhány nap fejvesztett kapkodásában Maderspach Viktor az ezredes parancsait végrehajtva sajátos hegyi futárszolgálatot lát el: a fölényes terepismeret, a kitűnő fizikai kondíció és a harctéri rutin minderre nemcsak tökéletesen alkalmassá teszi, hanem igen lényeges következtetések megfogalmazására is módot nyújt számára. Látja, hogy míg a váratlanul érkező huszárszakasz is kapóra jön, és aranyat ér a védelemben, tapasztalja, hogy a bányászok derekasan helytállnak, és rögtön észreveszi azt is – “mint parancsokat közvetítő és részben végrehajtó parancsőrtiszt” –, hogy “nem állunk komoly ellenséggel szemben”. Hiszen “ahol az oláhok a legcsekélyebb ellenállást tapasztalták, előrenyomulásukat beszüntették. A vezetés is tervszerűtlennek látszott… Az oláh csapatok szemmel láthatóan ott, ahol a határhavasok erdeiből kijutva ételt, italt és asszonynépet találtak, az első nap fáradalmai után a jól kiérdemelt far niente [semmittevés – D. L.] gyönyöreit élvezték. Az országutak és a járt helyek közelségét különben sem szerették elhagyni. Biztosításról egyáltalán nem gondoskodtak.”

Maderspach Viktor már másnap, hétfőn engedelmeskedni kényszerül önnön személyiségének, ha úgy vesszük, a vér szavának: akármekkora őrültségnek tűnik, “kíváncsiságtól és bosszúvágytól hajtva”, a jól ismert vidéken jártában-keltében nem állja meg, hogy az éppen csak elhagyott, frissiben-melegében a hódítók kényére-kedvére maradt birtokára egy pillantást ne vessen. Egészen a parkja szomszédságában levő egyik románlakta házig juthat észrevétlenül, “honnét egész telepemet kényelmesen áttekinthettem”. És Buchwald Franciska és Maderspach Károly unokája ettől a pillanattól már száz százalékban folytatja a családi hagyományokat. Átlépi a Rubicont. “Egy oláh tiszt éppen a teniszpályára állította fel a Szurduk-szoros felől érkező társzekereket.” A vadászösztön működésbe lép. (Huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy ellenség lépte át a haza határát.) “Ezt kétszáz lépésen belüli távolságból – közli precízen a vadász – egy jól irányzott lövéssel sikerült leterítenem.”

A gondolat, az elhatározás további megizmosodásához járulhat hozzá ez a következtetés is: “Vad hajszára és üldöztetésre voltam elkészülve. Ezt a kalandot, melynek minden más ellenséggel szemben veszélyes következményei lettek volna, egész simán úsztam meg, miután az elesettel jó ideig senki sem törődött.”

Közben a nagyrészt román lakosság vidéken sebtében megtapasztalja, mit szólnak a hunyadi románok testvéreik érkezéséhez: “az összes oláh parasztok, akik koruknál fogva nem mentek a harctérre, és akikkel alkalmam volt szóba állnom, egyetértettek abban, hogy az oláhok betörése csak hozzájárult a már létező sok baj és nyomorúság szaporításához… A Zsil völgyéből menekült emberek, akik már látták a megszállókat, és akik a hegyeken át megszöktek előlük, csak rosszat tudtak mondani róluk… Fajtestvéreikkel éppoly kíméletlenül bántak, mint azokkal a szerencsétlen bányászcsaládokkal, akik nem tudtak elmenekülni.”

Több küldöncfeladat végrehajtása után – augusztus utolsó előtti napján – Maderspach Viktor azt a parancsot kapja, hogy azonnal induljon a Petrozsény és Hátszeg között nagyjából félúton levő Pujra, és jelentkezzen az újonnan megalakult hegyi dandár parancsnokánál, bizonyos Berger ezredesnél. Bergerről tudni kell, hogy Maderspach régi vadászcimborája, híres medveölő, akit egy honvédő háború kellős közepén is csak vadászati kérdések érdekelnek; jelentkező bajtársával sem hajlandó másról beszélni. “Szerinte mindenekelőtt azon kell lennünk, hogy az oláhokat a Páring-hegységből űzzük el, különben az idei szarvasbőgés teljesen tönkre van téve.”

Szerencsére rövid idő múlva egy fiatal, energikus vezérkari százados lép a szobába. E perctől, hála a magyarok Istenének, a fővadász ezredes csak statiszta szerepet tölt be, a jövevény “a spiritus rector”, ahogyan Maderspach fogalmaz. És ő kérette ide igazából a szabadságát töltő fronttisztet. És minden köntörfalazás nélkül azonnal fel is teszi neki a kérdést: a környék abszolút ismerője lévén, hajlandó-e egy önkéntesekből alakítandó különleges osztag vezetésére, amely felderítéseket, rajtaütéseket hajt végre a klasszikus hegyvidéki gerilla-hadviselés minden eszközével.

Még mielőtt a válogatott miskolci legények megérkeznének, Maderspach kiegészíti a különítményt: tíz huszárral a Fehér őrmester-féle csapatból – továbbá harminc olyan bányásszal, akiket a Petrozsényhez közeli Petrilla környéki harcokban az ellenség szétugrasztott, és újra összeverődtek visszavágásra éhesen. A nyolcvanfős kommandó legelső feladata: felderíteni a dél felől betört román seregtestek szándékát: terveznek-e valamit Szászváros vidéke, a Maros völgye ellen. A csendőrökből, fináncokból és népfelkelőkből álló, eredetileg erre a feladatra kijelölt osztagok semmiféle jelentést nem küldtek, harcértékük minimális, tessék helyrehozni a dolgukat és végrehajtani feladatukat.

Kezdetben kedélyes hegyvidéki piknikezésnek beillő órákat töltenek együtt. A parancsnok tökéletes helyismeretének és a román megszállók már elemzett katonai antitalentumának köszönhetően a különítmény minden akadály és összecsapás nélkül a környék alighanem katonai szempontból is legkiválóbb megfigyelési pontját foglalhatja el. Maderspach úgy írja le mindezt, hogy táborhelyükről a napsütéses, verőfényes időben az egész Sztrigy-völgyet és Hátszeg vidékét át tudta tekinteni, “a nyugati láthatáron tisztán ki lehetett venni az ibolyaszínű ködökben úszó dévai várat, sőt, az Erdély délnyugati csücskét alkotó havasokat is láttam. A Retyezát ugyanazt a békés látszatot keltette, amidőn Petőfi is megcsodálta impozáns méreteit, s egyik legszebb költeményében a hegyek nagyapjának nevezte.”

A különítmény erős járőrharcokra készül, de rövidesen kiderül: a hagyományos profi katonai gondolkodásmód feltételezései bizony elég sajátságosan érvényesülnek, ha a benyomuló román csapatokról van szó. A parancsnok természetesen nagy számban használ fel vállalkozása során “helyi erőket”, azaz bennszülött, környékbeli románokat. Akikről egyáltalán nincs rossz véleménye. Nemcsak alföldi vagy dunántúli embernek elképzelhetetlen gyaloglási teljesítményeiket méltányolja könyvében, hanem jámbor jóságukról és segítőkészségükről is folyamatosan beszámol. (“A pásztoroktól az egész különítmény részére elegendő tejet kaphattam.”) Tőlük tudja meg azt is – arról érdeklődve, észak felé meddig toltak előre csapatokat a betolakodók –, hogy az előrenyomulás minden esetben addig tartott, ameddig a daliás hódítók – “csirkét találtak”… A keleti frontról korábban Magyarországra betört orosz csapatokra emlékezve elmondják neki a Hunyad megyei románok, hogy “annak idején a muszkák angyalok voltak ezekhez a gazemberekhez képest”. Az első rémtörténeteket itt, ekkoriban hallják a csapat hüledező, elképedt tagjai. A hegyek nagyapja, a vén Retyezát meg alighanem hitetlenkedve, dermedten álldogálhat a hűvösödő nyár végi alkonyatban.

A második éjszakán Maderspachék erős ágyúzásra lesznek figyelmesek. Maderspach nem akar hinni a fülének: a csatazaj abból az irányból hallatszik, ahol a románok tegnapi állásait ismerték fel. Csakis magyar offenzíva indulhatott, következtet annak ellenére, hogy Lichtenecker információi alapján még legalább két hétre van szükség ahhoz, hogy érdemi ellenoffenzíva bontakozhassék ki Petrozsény felszabadításáért. Ebből nem szabad kimaradni, dönt egy pillanat alatt – és a csapat elindul. Így, erőltetett menetben virrad rájuk szeptember elseje. Hét órán át tartó rohanás után a Zsil-völgy bejáratánál hiteles forrásból megtudják: Petrozsényt még mindig megszállva tartják a románok, tisztjeik a helyi Emkében dorbézoltak az éjjel is, a hallott ágyútűz pedig nem volt egyéb, mint az újonnan érkezett román csapatok hetvenkedő bemutatója, hogy imigyen hozzák a világ tudomására: lám, átestek a tűzkeresztségen. Csönd és nyugalom van most az egész vidéken. A hiteles forrást pedig az a két elfogott román híradós jelenti, akik a kommandó első foglyainak nevezendők: Petrillatelepen egy magyar útbaigazítására a különítmény előőrse az egyik házban kapta el őket, ahol a távbeszélődrótok és a telefon felszerelésével voltak elfoglalva. Maderspach az első sikeren felbuzdulva és a helyzetet tudomásul véve – nincs már visszaút a hegyekbe – elindul Petrozsény felé. És a vagány, önfejű parancsnok elköveti az első, minden időkre kijózanító, roppant tanulságos hibát. Olyasmit, ami egy hivatásos gerillavezérnek az igazi tanulópénzt jelenti.

A meglehetős magabiztossággal az országúton a város felé vonuló csapat váratlanul több zászlóaljnyi ellenséges erővel kerül szembe – szinte beléjük ütköznek. A pusztító géppuskatűzben hatvan ember marad holtan az út menti árkokban. “Az első ütközetben 75 százalékos a veszteség. Soká így nem folytathatjuk” – állapítja meg rezignáltan Maderspach. Megmaradt embereivel és a foglyokkal (“pillanatra sem tágítottak mellőlem, mintha az árnyékom lettek volna”) most már sietne jelentést tenni, hiszen meggyőződött róla véres bizonyossággal: az ellenség jobbszárnya “a levegőben lóg, ötletszerű, kapkodó a román felvonulás a meghódoltnak vélt területen. Sebtében lelőnek egy utánuk kémkedő románt, majd – szerencsére – élve elfognak egy lovast, akiben a százados régi ismerősét fedezi fel, aki még édesapja életében valaha a bérlőjük volt. “Mindig hű és ragaszkodó embernek ismertem.” Az öreg Karpineán Péter most éppen valószínűleg az életét menti meg Maderspach Viktornak: elmondja, hogy a különítmény maradéka elé jött, mert katonák jöttek havasi kunyhójához, és hallotta, hogy beszélik, tönkretették domnule Viktor csapatát, az egyedül bolyong a havasokon. Elindult hát megkeresni, hogy figyelmeztesse: merre menekülhet, merre ne menjen, a veszedelmes helyeket kerülje el. Domnule Viktornak esze ágában sincs menekülni: kiadja a parancsot, hogy menjenek az öreggel együtt az esztenára, végezzenek a katonákkal, hiszen nincsenek sokan, Petru bácsi elmondása szerint talán húszan. Az öreg persze félti a hajlékát, de szerencséje van: az esztenánál maradt tizenegy megszálló annyira biztonságban érezte magát, hogy őrséget sem állított, minden ellenállás nélkül megadják magukat. Írásbeli parancsot és térképvázlatot találnak náluk, előbbi azt közli, hogy Maderspachék különítménye nem tekintendő rendes katonai alakulatnak, eszerint kell hát bánni velük. (Alig néhány nap alatt meglepő jólértesültség – ilyen kiválóan működött a helyi informátorokra építő román hírszerzés.)

“Miután feladatom azt tette kötelességemmé, hogy Lichteneckernek az általam szerzett tapasztalatokat jelentsem, azon kellett lennem, hogy a lehető legrövidebb idő alatt érjem el a legközelebbi távbeszélő-állomást. Ez pedig mindenesetre Szászváros volt, mert jelenlegi tartózkodási helyemtől az nem esett messzebbre, mint Puj vagy éppenséggel Hátszeg, mely helyeket abban az esetben, ha a legújabb hírek valóknak bizonyultak, már el sem érhetem, mivel ellenséges kézre jutottak.”

A csapat maradványa tehát – tizenhárom fogollyal – észak felé indul. Szeptember 2-a, kora reggel van, zuhog az eső. A Maros völgye felé haladva látják az állásaiktól északra felfejlődő románok járőreit, találkoznak az errefelé húzódó frontvonalon didergő védőkkel – rosszul működő, idejétmúlt fegyverekkel felszerelt idős emberek, öreg csendőr őrmesterek parancsnoksága alatt kétségbeesetten próbálják beásni magukat, miközben “keblük nem dagadt a legnagyobb harci kedvtől”. Később szerencséjükre találkoznak Maderspach egyik földbirtokos barátjával, ő viszi be szekereken az egész társaságot a városba. Ahol minden a feje tetején áll, és a pánikban a postán a hivatalosságok természetesen nem akarják engedni telefonálni a főhadnagyot. Persze ez Maderspach Viktornak nem probléma: erőszakkal, fegyverrel kényszeríti ki a kapcsolást – és végre jelenthet. Lichtenecker Hátszegen van, meglepetten közli: hogyan hallhatja Maderspach hangját, hiszen úgy tudta, hogy egész különítményével együtt elesett. Az a parancs, hogy embereivel egynapos pihenő után egy vonaton érkező gépfegyveres századdal vonuljon Hátszegre.

Hátszegen Maderspach Viktor első dolga, hogy kiegészítse, feltöltse csapatát “első eredményes, de veszteségteljes működése után”. A kommandó első, nyolcvanfős létszámát soha többé nem éri el: a parancsnok rájön, hogy az úttalan vadonokban végrehajtandó vállalkozásokat csak igen válogatott emberekből álló, kis létszámú csapattal lehet bevégezni. Bányászokból a trencséni 72-es ezred nagyobbrészt szlovák származású legényeiből és a miskolci 10-esekből egészül ki a különítmény, de az igazi partizánnagyágyúk csak később, az események hatására érkeznek majd… A következő parancs pedig az, hogy foglalják vissza a Klancu-Kozmi nevű csúcsnál levő 1983-as magaslati pontot, ahonnan az osztrák–magyar állások jobbszárnyát erősen nyugtalanítja az ott állomásozó román erő. Állapítsák meg, hogy a Retyezátban az ellenség nyugati irányban meddig tolta előre állásait. Ráadásnak pedig igyekezzenek felkutatni egy hadnagy parancsnoksága alatt több napja kiküldött és elveszettnek hitt járőrosztagot. “Érdekes és izgató feladat”, jegyzi meg a vadász parancsnok, ezúttal sem tagadva meg önmagát. Hiszen hozzáteszi: “Megoldásánál a legszebb zergeterületeket kell bejárnom.”

A második összecsapás már valóban sikeres. Ezen a portyán alapozza meg későbbi nagy hírét a Maderspach-különítmény, amit rövidesen csak “oláhölők”-nek neveznek. A Klancu-Kozmi sziklacsoport közelében rajtaütnek egy, a betolakodók zsoldjában álló erdélyi pásztorcsoporton, amelyet hosszas tűzharc után kiűznek sziklafedezékükből. Az életben maradt csobánok elmenekülnek. Ezek “egyes helyeken kutyáikkal együtt a rendes csapatok mellett biztosító, hírszerző- és kémszolgálatot teljesítenek”. A csobánok fekete báránybőr kucsmáiról megállapítható, hogy “tulajdonosaik Kudzsír vagy Szászsebes vidéki oláhok voltak. Ezen különben cseppet sem csodálkoztam, hiszen épp ezek a vidékek már régóta meg voltak fertőzve a dákoromán propagandától. Az e tájakról származó és a Retyezát havasain legeltető vándorpásztorok jó előre értesülhettek a bekövetkezendő eseményekről, mert ámbár rendes körülmények között a legeltetés még nem szokott szünetelni a havasokon, ebben az évben a rendes költözködési időt két héttel megelőzve már mind elhagyták a havasi legelőket, és legtöbbjük a havasalföldi síkságra ereszkedett le a nyájakkal együtt.”

Maderspachék később fellelik a hadnagy elveszettnek hitt csapatát, és osztaguk nem várt erőkkel növekedik… Előbb azonban Maderspach Viktor egyik üzemének erdőmunkása, egy közismert olasz orvvadász, bizonyos Bruno Marco akad össze élelemszerző csavargása közben a kommandóval – vesztére vagy a csapat későbbi nyereségére, ahogy tetszik. Volt főnöke ugyanis közli vele: sötét és zűrzavaros ügyei miatt ugyan főbe kellene lövetnie, de ha feladatokat vállal a különítménynek, még jutalomban is részesülhet. A legalábbis kétes múltú és jellemű talján az egyik legjobb “irreguláris” lesz, ahogyan a parancsnok nevezi – partizánkülönítményekben nem éppen elsődleges követelmény a feddhetetlen múlt és az erkölcsi bizonyítvány… Marco öreg oláh “nyelvet” szerez, segítségével megtalálják a hadnagy osztagának egyik katonáját, majd az egész csapatot. És velük a csapat későbbi legfélelmetesebb tagjait, az oláhölők élharcosait, igazi professzionista honvédő hegyvidéki gerillákat: tizenkét bosnyák hegyivadászt. A hadfiak egyébként nem tartoztak a keresett hadnagyi járőrcsapathoz: a bosnyák zászlóalj parancsnoka keleti irányba küldte ki őket felderítésre, hogy összeköttetést teremtsenek más csapattestekkel. Azonban eltévedtek, és többnapi bolyongás után összeakadtak a szintén eltévedt és Maderspach által keresett járőrcsapat “derék tótjaival”. “A ruhától eltekintve mindannyian igen jó kondícióban voltak.” Bivalyerős, félvad-félnomád muzulmánok. A parancsnok elégedetten pillant végig a bábeli nyelvzavarban sürgő-forgó társaságon. “Az volt a szándékom – fogalmazza meg elhatározását –, hogy erőszakos felderítést fogok végrehajtani az oláhok legszélsőbb balszárnya ellen…, addig fogok előrehatolni keleti irányban, míg az ellenségre rá nem bukkanok.”

Megvannak végre a megfelelő emberek, az edzett, erős, szívós csapat; Maderspach Viktor nekibuzdul. “És a majdnem félszáz ember elindult oda, honnét nem mindenkinek adatott meg, hogy visszatérjen. De tulajdonképpen miért is akarok megütközni az ellenséggel? Nincs határozott parancsom, amely kényszerítene rá. [Az eredeti feladatot tulajdonképpen már végrehajtották – D. L.] Ha nem teszem meg, senki sem fog korholni érte. Senki sem kívánhatja, hogy az egész oláh hadsereget egy kis különítménnyel támadjam meg.”

“Viszont – teszi hozzá – a helyzetnek az igazságot megközelítő képét csakis harc közben tudja megszerezni az ember. Az ellenség csak megtámadtatásával válik láthatóvá komolyan. Hadállásának egyes részeiről csak akkor lehet határozott képet rajzolni. Ezek voltak az indokok, melyek alapján támadtam.”

Az igazi, a legfőbb indokot persze jól tudjuk.

Maderspach Viktor Marco kalauzolása mellett most már bosnyákokból álló járőröket küld ki. “Úgy aránylanak a nagyjából véve gyenge, elkorcsosodott oláhországi oláhokhoz, mint foxik a patkányokhoz.” (Érdekes tapasztalat, könyvében Maderspach is többször megemlíti, hogy az erdélyi románok önmagukat “nemeseknek”, a regátiakat “golánoknak” – golán = szemét, sz…r – nevezték.)

A bosnyákok rövidesen munkához is látnak. Kezdetben kissé hebehurgyán ugyan, de kommandósokhoz illőn: az egyik hirtelen kanyarodónál három ellenséges katonába ütköznek, s mire azok észbe kaphatnának, már végeznek is velük a rohamkések – Maderspach legnagyobb bosszúságára, hiszen értékes információkkal szolgálhattak volna… S talán ha így történik, nem esik meg a legjellegzetesebb háborús Maderspach-kaland.

A magyar csapat rövidesen román sátortábort fedez fel, alig kétszáz lépés távolságból. (Biztosításról ezúttal sem gondoskodtak a magabiztos hódítók.) A különítmény persze habozás nélkül megtámadja a tábort. Hiszen “minden meglepetésszerű támadás nyomán zűrzavar keletkezik”. Az ellenség a szabad terepen fekvő sátrak közül az erdőbe menekül, és a segítségükre érkező más egységekkel együtt óriási tűz alá veszi a támadókat.

Sötétedik. “A szemközti erdő szélén a sok felénk irányított csőnek tüzelése mint a Sátán szentjánosbogarainak vég nélküli raja villogott.” Közben az iszonyú lövöldözésre a vidéket védő osztrák–magyar tüzérség is válaszolni kezd – a románok azt hiszik, a támadó csapatnak tüzérségi támogatása van. Azonban a srapnelek a különítmény soraiba is csapódnak… A pokoli tűzben aztán Maderspach hirtelen arra eszmél, hogy egyes-egyedül maradt. Hatvankét főnyi csapatának se híre, se hamva. Nagy nehezen visszaér a táborhelyre, ahol egy-két emberét – sebesülteket – kivéve senki sincs. “Kettőnek kivételével az összes bosnyákot, a hadnagyot és a különítmény legnagyobb részét a veszteségi lajstromon kell elkönyvelni.”

A parancsnok ezúttal túl borúlátó. Álmából riasztják, “itt vannak a pogányok” – a bosnyákok érkeztek a megmaradt emberekkel, nem is olyan kevesen. Annak rendje-módja szerint kifosztották a gazdátlan sátortábort, kenyeret, konzerveket, dohányt és kitűnő szilvapálinkát zsákmányoltak. “A tűz körül szomorúan gubbasztók csoportja egy csapásra boldog, megelégedett, önérzetes, vállalkozó kedvű harcosokká vedlett át.” Ráadásul a hadnagy is megkerül, másnap pihenhetnek, elszállíthatják a sebesülteket – és rájuk talál Marco két hasonszőrű, szintén talján cimborája is. “Annyira részegek, hogy tökéletes képtelenség kihallgatni a két jómadarat… Kimpuluineágon jártak. A falu meg van szállva, az oláhok azonban a perifériákon levő tanyákhoz csak időnként látogattak el, fosztogatás céljából… Egy régi ismerős arról panaszkodott, hogy annyi élelmiszert vittek el, amennyit csak a málhás állatokra fel lehetett rakni. A gazda leginkább azt fájlalta, hogy egy szilvapálinkás hordócskát is elraboltak.” Ennyi ösztönzés tökéletesen elég volt a két szomjas olasz hadfinak: üldözőbe vették a rablókat, “vállalkozásukat siker koronázta. Az egész zsákmányt megkaparintották, és az agyonlőtt ellenség fegyvereit is magukkal hozták győzelmi jelként.” Maderspach hozzáteszi: a nem mindennapi trófeákat különösen a bosnyákok szemlélték nagy szakértelemmel és megértéssel. Hogy a szilvapálinkából mennyi maradhatott, arról nem szól a beszámoló. Gyaníthatóan nem sok…

Maderspach Viktornak küldönc hozza a hírt: azonnal jelentkezzen ismét Hátszegen Lichteneckernél, a különítményt addig szállásolja el. A parancsnok elindul, útközben jó szívvel és csak úgy mellékesen lő egy szép fiatal zergebakot a vadászati idény esélyei miatt aggódó öreg Berger ezredesnek, majd, mint aki jól végezte dolgát, megy tovább Hátszegre. Közben látja az első, a magyarok segítségére érkezett német egységeket. “Keserűséget éreztem. Minek jönnek szövetségeseink ide, amikor sokkal kevesebb fáradsággal felválthatták volna az olasz harctereken küzdő földijeinket. Sokkal szívesebben láttam volna itt magyarokat: a megtámadott haza délkeleti határain mindenekelőtt ők volnának a helyükön. Kormányunknak már csak presztízs okából sem lett volna szabad tűrnie, hogy ebben a felszabadító és megtorló hadjáratban mások vegyenek részt, mint magyarok… Nekünk kell az oláhokkal a jövőben is együtt élnünk, nem pedig a németeknek, s azért mindenekfölött meg kell tanulniok az oláhoknak azt, hogy tőlünk féljenek. Hihetetlen rövidlátás s a helyes politikai érzés és belátás hiánya, mely a jövőben még súlyosan fogja magát megbosszulni.”

Maderspach szeptember 14-én késő este Hátszegen annak rendje-módja szerint jelentkezik Lichteneckernél, aki súlyos feladatokkal bízza meg. A szeptember 16-án induló általános nagy ellentámadás kellős közepén különítményének meg kell támadnia a Petroszi havasoktól északra levő ellenséges balszárnyat. A csapatot feltöltik: két gyalogsági századnyi erőből, egy gépfegyveres osztagból és két hegyi ágyúból áll majd. Másnap már a főhadnagy szemlét is tarthat új csapatán. (A régi különítményeseket ennél a vállalkozásnál pihenőben hagyták.)

Ezzel az alkalmi különítménnyel kerül Maderspach Viktor eddig a legnagyobb slamasztikába: a vártnál jóval nagyobb ellenséges erőkkel találják magukat szembe, amelyek be is kerítik őket. Fogytán a lőszer és az élelem, óriási a köd, hideg eső szitál. A helyzetet Maderspach egyik román embere, egy ötvenéves népfelkelő, bizonyos Gheorghe Jirma menti meg (“soha katonai kiképzésben nem részesült”, jegyzi fel róla tárgyilagosan a parancsnok). Erről a derék emberről bemutatásként csak annyit ír Maderspach, hogy midőn társát, egy másik román kalauzt eltalálják, figyelmeztette, hogy a fehér darócnadrágot a kiengedett fehér ingtől elválasztó barna bőrtüsző harsány színegyüttese szinte vonzza az ellenséges orvlövészeket – Gyorgye angyali flegmával, egykedvűen veti oda: “mindannyian addig élünk, míg a napjaink el nem fogynak”. Az órákig tartó vad lövöldözésben a főhadnagy közelében harcoló Zsirma három “meglepően jó irányzott lövéssel” terít le egy betolakodót. Mindegyik lövését kommentálja, ekképpen: “nesztek, ezt a tyúkjaimért, ezt a malacokért, ezt a szétdúlt méhkasokért”.

A csapat kimerülten, feszült, görcsös figyelemben várakozik. Már csak esővizet lehet inni, semmi más nincs. “A reggeli órákat végtelenre nyújtja a bizonytalanság. A helyzet felderítésére járőrt sem merek kiküldeni. Ebben az iszonyú ködben sohasem találna vissza.” Gyorgye Zsirma azonban, ez a megrendítő hűségű férfi, visszatalál. Délelőtt tíz óra tájban átfagyva, reszketve, de szálfaegyenesen áll meg parancsnoka előtt, és átadja Lichtenecker parancsát, akit Stavinszky ezredes telefonon hívott fel a küldönc szerencsés megérkezése után. Kiderül: az első nagy áttörési kísérlet nem sikerült, az ellenség váratlan erősítést kapott, vissza kell vonni a védelmi vonalat. Maderspachék próbálják áttörni az őket körbezárt gyűrűt, és térjenek vissza állásaink balszárnyára. És az utolsó erejét megfeszítő különítmény megindul. Végigbotorkálnak – felszereléssel, fegyverekkel, málhás állatokkal, meglehetős szerencsével, hiszen ellenségbe sehol sem ütköznek – s visszaérnek a hazai állások közelébe. Itt Maderspach Viktor felsorakoztatja a különítményt. Elsőnek Gyorgye Zsirmától búcsúzik el, külön megszorítja kezét. Zsirma vezeti a megígért szürkét…

A főhadnagy visszakapja “eredeti” különítményét. “Reggel három órakor ébresztettek fel…, itt vannak a kedves miskolci gyerekek, a derék tótocskák, a marcona bosnyákok. Mind jóllakva, kipihenve – de rettenetesen rongyosak.” Elindulnak. “Minden emberem úgy mozog, mintha acélrugók volnának az izmai…, már nem félek a bekeríttetéstől. Ezekkel az emberekkel akár a Sztrigy menti sziklafalak között is találok menedéket.”

És menedéket éppúgy találnak ezután mindig, mint alkalmat az összecsapásra, a rajtaütésre, a szeptember második felében már egyre fejvesztettebben menekülő betörőbandák folyamatos nyugtalanítására. Mire visszafoglalják Petrozsényt: Maderspachnak már arra is marad ideje, hogy igencsak érthető kíváncsisággal a román megszállók alól felszabadult családi birtokát végre tüzetesen szemügyre vegye. “A legrosszabbtól, ami a háború fúriái által sújtott birtokost érheti, megőrzött a sors kegye. Kastélyom és a gyártelep, valamint a melléképületek nem lettek a lángok martalékai. De a park, anyám szemefénye nem lett volna alkalmas gardenparty rendezésére. A kastélyból kihurcolt bútorok nagy része a fák és bokrok között hevert, szanaszét hányva. A hall előtti virágcsoport közepén egy tűzhely, mely fölé óriási üst volt felfüggesztve. Abban főzték a kórházzá átalakított kastélyban ápolt sebesültek részére az ételt. A kényelem kedvéért a könyvtárszobából vett könyvekkel élesztették a tüzet. A visszavonuló ellenség elszállította a sebesülteket. De nem mind. Csak a saját embereit. A fogságba esett magyarok és németek mind meggyilkolva hevertek a hallban. Mialatt borzadva szemléltem ezt a rettenetes látványt, a német katonáknak felolvasták a napiparancsot: “A sebesültek meggyilkolása miatt ezentúl nem szabad több foglyot ejteni!”

Tovább szemlélve a hátrahagyott pusztítást, a legújabb kori tatárjárás nyomait: “azoktól a károsodásoktól eltekintve, melyeket minden megszállás okoz a vidéknek, a visszavonuló oláh hadsereg éppoly érthetetlen, mint céltalan kegyetlenséget követett el. Ugyanis a lakosság nagy részét – korra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül – elhurcolta. Sokan útközben megszöktek ugyan, és az ellenségtől megtisztított szülőfalvaikba tértek vissza, nagy részük azonban csak évek múlva tudott hazajutni. Olasz munkásaim egy része is erre a sorsra jutott, s többen közülük a fogságban pusztultak el kiütéses tífuszban.”

A gerillaparancsnok és a tábornok nem mindennapi találkozása a dévai tanítóképző épületében történik. Itt szállásoltatott el a hadsereg-parancsnokság törzse, itt pillantja meg először Maderspach Viktor Falkenhayn tábornagyot.

“Egyike volt azoknak az egyéniségeknek – jegyzi fel Az oláhok vérnyomában… 135. oldalán –, akik első pillantásra valóságos lenyűgöző benyomást gyakorolnak az emberre. Karcsú, acélos, izmos teste, ruganyos mozdulatai inkább egy fiatal, valamely lovasmérkőzésre készülő gárdahadnagyra, mint egy hadseregek dolgát intéző hadvezérre engedtek volna következtetni… Az uniformistól eltekintve semmi sem árulta el rajta azt, hogy német katona. Az a minden testi és szellemi vonatkozásban megnyilvánuló könnyedség, mely az elegancia lényegét alkotja, inkább a renaissance katona benyomását keltette bennem. Ilyennek képzeltem Bourbon Károlyt, Franciaország connétable-jét, aki Frundsbergi Györggyel szövetkezve Róma elfoglalására indult. A legsúlyosabb felelősség terhe alatt, midőn népek és országok sorsát befolyásoló intézkedésekre kellett magát elhatároznia, oly könnyedén, gyorsan és határozottan döntött és cselekedett, mintha csak valamilyen sportesemény irányításáról lett volna szó.”

Maderspach Viktor – a nála meglehetősen szokatlan, már-már rajongó hangnem bizonyítja – kifinomult vadász- és katonaösztönével megérzi: további ténykedésére döntő hatással lesz a német tábornokkal való találkozás. És amikor – nem kis meglepetésre – Falkenhayn arra utasítja, hogy az elnöklete alatt tartandó vezérkari tanácskozáson vegyen részt (egy partizánvezér főhadnagy, egy egyszerű frontszolgálatos tiszt!), a tárgyalások menetét figyelemmel kísérő Maderspach a korabeli magyar hadvezetés esendőségeit is megvilágító következtetésekre jut. Kiemeli, hogy az osztrák–magyar katonai körök előírásainak és szokásainak ismeretében kifejezetten szokatlannak, sőt “valószínűtlennek” tűnt számára ez a magas szintű hadműveleti összejövetel. “A németeknél egy ilyen katonai eszmecsere majdnem olyan fesztelen és könnyed formák között ment végbe, mint egy részvénytársaság igazgatói gyűlése.” Semmi etikett, semmi drill tehát, a cél roppant gyakorlatias megvalósításának van alárendelve minden. Nem a sapkaviselet vagy a rendfokozatokhoz kapcsolódó alá- és fölérendeltségi szabályzatözön a lényeg, hanem az ügy. Csakis az, és semmi más. A főhadnagy megfontoltan szót is kér, és udvariasan, de határozottan elmagyarázza a német tiszteknek, hogy térképészeti ismereteik az erdélyi viszonyokat illetően enyhén szólva hiányosak, és legyenek szívesek elhinni, hogy a teljes dél-erdélyi határszakaszon, Herkulesfürdőtől Brassóig mindössze három helyen – három szorosban: Vöröstoronynál, Törcsváron és Szurdoknál – található kocsiközlekedésre alkalmas országút…

“Ezen katonai tanácskozás folyamán – összegzi tapasztalatait – megérlelődött bennem az a felismerés, hogy a hadvezér nem éri be az egzakt tudással, melyre a jó ítélőképesség és éleselméjűség felett rendelkező ember szorgalmas és lelkiismeretes tanulással és adatgyűjtéssel szert tehet. Csatákat és hadjáratokat nem lehet mindig tisztán az erők és talajviszonyok számszerű mérlegelése alapján eszközölt helyes csapatcsoportosítással és -mozgatással megnyerni. A helyzet magaslatán álló hadvezérnek látnoki tehetséggel saját csapatának és az ellenségnek lelki tulajdonságait és az azokban rejlő erőket kell felismernie.” Nem tudni, nagyanyja mesélt-e Viktornak élete egyik legnagyobb élményéről, a Bem tábornokkal folytatott beszélgetésről – feltehetően igen –, mindenesetre mintha a nagy lengyel hadvezér sejlene elő az okfejtés mögül…

Falkenhayn Maderspach Viktort új parancsnok alá, mondhatni, “más beosztásba” helyezi különítményével együtt. Annak a német gyalogoshadosztálynak, melynek kötelékébe kerül, von Busse tábornok a parancsnoka, a vezérkari főnök von Kalkreuth kapitány. Az ekkoriban zajló nagyszebeni csata (szeptember 26–29.) idején azt a feladatot kapja, hogy a Vöröstorony-szorosban vágja el a visszavonuló románok útját. Maderspachék folytatják megszokott tevékenységüket: rejtőzködnek, rajtaütnek, olykor rettenetesen éheznek-fáznak, majd kezdik elölről. Október legelején a románok egy gyatra kísérletet tesznek a Vöröstorony-szoros visszafoglalására, de kudarcuk teljes. Ezekben a napokban a jól végzett munka elégedettségével jegyzi fel Maderspach Viktor: “csapatom számbelileg ugyan megfogyatkozott, de harcképessége annál kitűnőbb volt”. Ekkor már a németek az osztrák–magyar csapatokkal együtt mindenütt offenzívában vannak, az ellentámadás során már csak idő kérdése, hogy a hadszíntér Erdély széleiről az ellenséges földre kerüljön át. “A Szurdok-szorostól nyugatra, a román Zsil forrásvidékéig a határhavasokban a legelkeseredettebb harcok dúltak. A Szurdok-szorostól keletre Nagyszebenig és a Zsil folyó legfelsőbb folyásánál fekvő Kimpuluineágtól nyugatra Herkulesfürdőig oly nagy kiterjedésű, teljesen lakatlan, úttalan és hozzáférhetetlen területek vannak, hogy ott a harci tevékenység is csak járőr- és különítménycsatározásokra szorítkozott. [Errefelé voltak Maderspachék különösen elemükben – D. L.] A lövészárkok csak addig terjedtek, ameddig a beásott csapatokat élelemmel és lőszerrel el lehetett látni. Ami azon túl folyt, azt a németek csak »Indanerkrieg«-nek, azaz indián háborúnak nevezték.”

Maderspach Viktor főhadnagy bosnyák, olasz, román, tót és miskolci indiánjai azt a feladatot kapják – a front lassacskán elvonulván, a románokat kifelé szorítva Erdélyből –, hogy vegyék át a Retyezát hegységben szétszórt csendőrkülönítmények feletti parancsnokságot. Jó hatvan kilométeres “rést” kell így kitölteniük az egyik hadosztály jobb- és balszárnya között. Ezt is teljesítik. És mire elérkezik október közepe, az Erdélybe betört román haderő maradéka pontosan ott áll, ahol augusztus 27-én: nincs többé ellenséges katona minden magyarok Szentföldjén, a Tündérkertben. A front már mindenütt az ezeréves határokon túl húzódik. Ám nincs, nem lehet megállás: a menekülő ellenséget tovább kell űzni. És éppen október közepén, Erdély felszabadulásának napjaiban közli Maderspach felettese, Kalkreuth vezérkari százados: gépkocsival azonnal induljon Nagyszebenbe, a hadsereg-főparancsnokság hadiszállására, Falkenhayn tábornokhoz. És a főhadnagy megkapja a következő feladatot: szerezzen híreket Románia belsejéből az ottani katonai viszonyokról, az erők tagozódásáról, a tartalékok elhelyezéséről, a lehetséges utánpótlási vonalakról. Vagyis: csapatával Romániába, Havasalföldre küldik. Hatvan-nyolcvan kilométerrel az arcvonal mögött, az ellenséges ország belsejében Maderspachék síneket robbantanak, nyugtalanítják a helyi katonaságot, s “a kedvező alkalmat, hogy az oláhokkal néhány lövést váltsak…, nem akartam elszalasztani”. Hol harcolva, hol rejtőzködve vonulnak le Craiova felé. A németekkel együtt időnként a még itt-ott ellenállást kifejtő román csapatok tüzébe kerülnek, ekkor – ahogyan az előrenyomuló, ellentámadásban levő hadaknál való – “rendet csinálnak”, és vonulnak tovább. Később azzal bízzák meg őket: a Dunán átkelt, Mackensen-féle haderővel építsenek ki összeköttetést. Ekkor – közel a Dunához, a német vonalak előtt – egy lövöldözésben veszíti el Maderspach legendás oláhölő bosnyákjainak legderekabbikát, Omer Dencsicset. A németek jelentik, hogy egy “fezes halottat” is találtak a közelben. “Allah akarata beteljesedett” – kommentálja a főhadnagynak legértékesebb embere halálát a másik bosnyák. Érzelgésre nincs idő, ez a társaság az ilyesmit különösen nem kedveli. “A háború nem alkalmas időpont arra, hogy az ember fejét lehorgasztva elégikus gondolatok és érzések rabjává váljék.” Hát igen… És egy borús, esős december eleji napon több járőr azt a parancsot kapja, hogy hatoljon be a pórul járt rablók országának fővárosába, Bukarestbe. Ezt persze Maderspach Viktor nem hagyhatja ki: persze hogy jelentkezik. “A lakosság hurrázott, és az ablakokból virágot szórt.” Itt tudja meg a főhadnagy azt is, hogy Ferenc József király – még november 30-án – meghalt.

Bukarest bevétele után Maderspach különítménye maradékaival “az oláhok vérnyomában” tényleg eljut a Fekete-tengerig, pontosabban először a Duna-deltáig. Itt éri a karácsony is. “A meleg, tavaszias idő az ünnepek alatt is tartott. A hadosztály-parancsnokság törzse a karácsony estéjét francia pezsgővel ünnepelte meg. A német szakács által összeállított ünnepi menüről inkább hallgatok.” (A német kosztról alkotott lesújtó véleményét az erősen magyar gyomrú Maderspach korábban sem rejti véka alá. Kávéjukat tömören csak “förtelemnek” nevezi.)

“Az újévet egy nagy sóstó partján ünnepeltük. Engem főképp a nagy víztükrön megfigyelhető madárélet vonzott és érdekelt. A délvidék tipikus vízi- és gázlómadarainak nagy tömegét lehetett itt mindennap megfigyelni.”

Mivel 1917 legelejére a román hadjáratnak vége – “tulajdonképpen már Bukarest mellett véget ért”, jegyzi le a betolakodókat végig üldöző főhadnagy különítményparancsnok, “a gyalogság megérkezése után a német hadvezetőség bennünket ki is vont a harcvonalból” –, Maderspach Viktor hazaindul. “Lóháton Predeál, illetve Brassó felé igyekeztem.” Már többször emlegetett, 1930-ban Miskolcon ifj. Ludvig és Janovits Könyvnyomdája által kiadott könyvében, mely hét térképvázlatot is tartalmaz, és amihez Julier Ferenc nyugalmazott ezredes írt előszót, ezekkel a fölöttébb megszívlelendő mondatokkal búcsúzik az ellenségtől, aki ellen szülőföldjének védelmében vette fel a harcot, s amelyet fészkéig űzött vissza: “az oláhok boldoguljanak ezentúl is a maguk nyelvén. De két dologra tanítsuk meg őket: arra, hogy a mi kezünk alatt jobb dolguk van és lesz, mint uraik alatt – és különösen arra, hogy egy elvet tartsanak szemük előtt: »ne bántsd a magyart!«”