TORNAI JÓZSEF
Lélekmadár
Nem vagyok
felhőszakadás nyeli el
a fenyőket
helyettem
a fellegek fölött
legszebb legvadabb
szeretőim
ezer szemében terül szét
szakadozó
lélekmadár-röpülésem
Utolsó ars poetica
Ha el akarod
lopni a mindenség ékszerét
készítsd el otthon a házadban
ugyanolyan értékű
gyémántból aranyból
és tedd a megrabolt
égbolt üvege alá
Sírfölirat
Célom
sírfölirat
a haraszti temetőben
rájöttem
véres
csak a halálommal
együtt
ígérjétek meg
költő
írjátok oda
földet iszik
esőt eszik
él a halott
az akácfa
az akácfa
ÁGH ISTVÁN
Halott
Talán a hímek nőstényüket féltő
ösztöne vitt a lánykollégiumba,
nem volt igazán közöm az egészből
senkihez még, Piroskáról se tudtam,
lehetséges szeretőimért együtt
aggódtam, míg a környéken veszettül
zúztak, ágyúztak minden mozdulatra,
képzeleghettem kielégületlen
tatárról, aki lenge nőalakra
céloz a tankból, s ha már nem kerülhet
az ablakon túl, lövi azt a lányok
zsúfoltságától zsongó eldorádót,
mégis egy férfit, akit félrehúzva
találtam a kapu előtt, a járda
szélén feküdt, sose láttam halottat,
s még borzasztóbbnak tűnt a hullasárga
szederjes lila test, ahogy kilátszott
a szakadt, mosottszürke overálból.
Októberi fogadalom
Jó lenne, ha már idejét múlná fogadalmam,
volna csak ősz ez az ősz, közömbös sebhely a seb,
inkább a hosszantartó túlélésnek örülni,
mintsem az elfeledett áldozatot siratom,
még a tová
bbélésben is az győzött, ki megőszít,fölmenti magát, hisz a múltja birája is ő,
míg korhű változata éled utódaiban,
kárvallottjaiból édesgeti cinkosait,
annak hisznek, ki reményeiket bitorolja,
most meg a vesztőhelyből édeni kertet igér,
ám én látom, ahogy kényszeredett mosolyából
fegyver villan, a tél elvetemült hidege,
hát akkor soha többé sehogyan soha semmit!
hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj.
SERFŐZŐ SIMON
Ezer ág
Nyakon csaphat gally,
ütnénk csak vissza!
Ezer ág ezer irányból
suhogna vissza.
Szél ránk kiabálhat,
már fel se vesszük.
Dobálhatnak kövek,
panaszolni merjük?
Pislog szégyenünk,
rőt fényű lámpa.
Füstöl kormot fölénk,
éjszakát a lángja.
A sötéttel vaklál
Az én anyám
ez a faluhatár,
gátoldal,
ez a faluvég már.
Az ő vérerei az árkok,
kanyarulatok.
Tüdeje falomb.
Leng haja a szélben:
fű, bokor.
Tócsák üvegén át néz ki
a mélyből,
mint régen a tanyaablakon.
Karjai ágak,
nekem integetnek,
engem várnak.
Az ég aljára felhők:
gondok gyűlnek homlokára.
Domb magaslik:
a háta.
Meg kellene nyomkodnom,
ne fájlalná annyira.
Út ha porzik:
szaladnak hazafelé
lábnyomai.
Hisz alkonyodik,
s a kotlós krumplibokroknak
aprómagot:
esőt kell szórni.
A sötéttel ő vaklál.
Széllel ő ér hozzám.
Messze madár,
az ő lelke száll.
Ő már ez a faluvég,
gátoldal,
faluhatár.
DOBOZI ESZTER
Magyar szonett 2002-ből
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
(Illyés Gyula: Haza a magasban)
Nem az
ősz! A tatár-, töröknél is rosszabb,ha jő…! De hisz má
r itt van! Betelt a jóslat.Asztalunkhoz ő ül helyettünk. Sarokban
– fordítva a falnak – állunk, míg sarcoltat
minket holtunkban. (Abban is, ki bennünk nőtt,
aki csak lesz.) Ő kel fel a fekhelyünkről.
Párnánkat alázza. Reggel tükör
ünkbőlő néz rád
vissza, ki fölhabzik belülről.
Lesz-e majd szorítni kebelünkhöz lant, könyv?
Szó- s hangból
magasság? Bűvölő, mely tart fönn,tetőn, melyet övez áthághatatlan kör?
Ezt veszi el végül, e talpalatnyi tért
fészkek s romvár fölött, hol egybelátni még
távolt, temetőket azzal, mi perc, mi vég?
KISS DÉNES
Szabadság fenevad
A szabadság körbeharapdál
fogai közt buggyan ki vérem
Szeretné hogy megrágottként
vegyek részt emésztésében
Üvölt mintha értem tenné
holott ellenemre bődül
Fenevadként zúz marcangol
s kiköpne a nagy időből
Semmiféle farkastorkon
le nem megyek ép-egészben
Sértetlen még nagy dacomban
minden ízem minden részem
Lábamról dönt elhemperget
szakadna cafatra a lélek
gyöngítésül sunyin ajánlgat
minden ördögség istenének
Eszmék torza kiszolgáltat
odavet koncnak és prédának
a hírhedettek szája elé
s mocsokig sárig megaláztat
De addig is körbeharapdál
Véres már vicsorgó pofája
Miért érzem úgy mintha tőrbe –
dőltem bele e szabadságba
Tükörbenéző
Alszik a magyarban a magyar
De fizet is érte! Fizet
Már alig van sírhelyre hazája
s koldulhatja az édesvizet
Üsd csak vágd és rúgj a magyarba
Ady szavára emlékezz s átkozz!
Aki egyszer belénk rúg rögtön
kedvet kap az újabb rúgáshoz
Megtébolyult tükrökbe nézünk
Most egyik szónok sem beszél
Arcunk mögött a vereségünk –
És a tükörből fuj a szél!
Szauruszi pillanat
Őshüllőségem rángatózik
facsarodik a bőr alatt
Átüt hatvanmillió éven
a szauruszi pillanat
Mennyi volt akkor meg belőlem?
Azt már tudom: sok megmaradt
Lelkem kemény kövületében
halálos gyilkos akarat
Más lennék? Vagy csak tudok is arról
mi a rossz bennem s mi a jó?
Veri pillanatait szivemben
az a hatvanmillió
Tudom én: semmi ennyi idő is
a végtelenhez elhanyagolható
Csak egy porszem a sivatagból
egy csöpp – ám óceánból való
Mivé lehet még őshüllőségem
ha tűn a föld ha szün a nap?
Agyam fészkén milliárd évem –
a szauruszi pillanat
KENÉZ FERENC
Szét és össze
Dicséret és a gyalázat
az tartja össze a házat.
Az égbeboruló függönyök,
s mi megbúvik a gyöngy mögött.
A porcelánbolt elefántja,
mikor a konyhát szétdobálja,
s a dundi-rózsaszín kisbaba-béke,
a popsi-krémek égi pépje,
a szét és össze száz alakja
a házat rúgja és belakja.
A szét és össze reggelre kelve
egyszerre ébred,
kóc a szöszre,
egyik méznyalókával kél,
másik szénlapáttal,
egyik békít, a másik
harákol,
az össze vetkőzik, a szét kabátol,
s futna mindkettő a
háztól,
ó, csakhogy dőlne már szét,
vagy állna meg ez a ház
egyszer már magától.
Úristen, mi lesz itt,
ha ők ketten az eget
újra és újra, percenként
át- és átfestik?
Ám láss csodát, így tart
napestig, s reggel dolgukat
mindketten újrakezdik,
egyik búzát hord,
a másik salakot lapátol,
egyik mézzel békít,
a másik csak harákol,
a szét tombol,
az össze lapátol,
és nem búcsúzik egyik
sem a háztól,
a dicséret és a gyalázat,
az tartja össze a házat,
s míg béke száll az Ararátra,
a házak népét egybefogja
a szét és össze óceánja.
Soron kívüli sor
Én is voltam izzadt fenegyerek,
persze, ez most nem látszik,
ahogy itt állunk a sorban,
a csillagok ablakát bedobtam,
köptem a császár becsületére,
az édenkertből pávát loptam,
robbantottam vonatot, alagút előtt,
no persze, “abban a korban”,
ami nem látszik már innen,
ahogy itt állunk a sorban,
dobtam macskát magiszterek
parókáira, és táncoltattam
patkányt azon a téren, ahol
beszédet mondtak a miniszterek,
volt, megvolt minden,
talán csak a búvárharangban
mélybe merülőket
s a szappanbuborékban
égbe szállókat szerettem
a kelleténél jobban, de
hiszen fenegyerek voltam,
én is, mint ti, no persze:
abban a korban,
sajog át rajtam most itt,
ebben a sorban,
talán csak a lencseválogatókat
szerettem egy kicsivel kevésbé,
mint ahogy az az Istennek
tetszhetett volna,
morfondírozok itt,
a sorból kissé kilógva.
ANTAL BARNABÁS
Gross Arnold
Hajszáldrót kontúr
kreatúra
átlengő színfolt
fényremegés
játszik a gyermek szemében
a ház lakható
a kalitka nyitva
Magnificat
Rózsa remeg lánglevelek
suhognak egy távoli arcban
nyit rád a lét mint gyermekek
ámulsz a júniusi napban
körötted a tér áttetsző üve
glombja s a formák lakatlan
szőttese bomlik tágul a fény
hol mennyei por kavarog
számtalan út kanyarog
hét álom fala véd mindennapok
tárgyai közt puha pázsit
szőnyegén jár fehérben a fehér
nő teljesedik sugárzik
Resurrexit
Minden alakot vált
a láthatáron kívüled kívülem
és egyre messzebb.
Megformálsz s összetörsz, hogy lehessek
talpad pora virágpor napsütésben
kövön kirajzolódó kusza jel.
Kibetűzhetetlen és láthatatlan
s néha felizzó minden pillanatban
én. Bennem nő lombosodik fényben
fel s eltűnik száz tükörből felel.
Arc melyben az idő testet ölt itt
lángban s hirtelen áttetszik Ő is.
Érik mint a gyümölcs zamata íze
nem tudod hús por levegő víz-e
kék s zöld között sugarakra feszítve.
Képekkel teli némaságvarázs
tekintetekben szunnyadó parázs
visszafelé futsz maszkjaid levetve
szobák cellák kalodák szárnyra kelve
röpítenek a tékozló jelenbe.
Aztán a tér terített asztala
kigyúl a világ kristálypohara.