Nagyon leegyszerűsítve közhelyesen azt is mondhatnánk, hogy a közelmúlt legyőzte a jövőt, s a halottnak tovább nőtt a körme. Persze ha azt nézzük, hogy a kommunista múlt embereit – a magánosított (lopott) hazai közvagyonon túl – a magát egyetemes emberi jövőnek hirdető s nálunk is érdekelt globalista vagyonok is támogatják, akkor tévesnek látszik az első megállapítás. Ekkor viszont úgy módosíthatjuk kezdő szavainkat, hogy egy újabb zsákutcás, emberellenes jövő győzte le minimális különbséggel egy sokat szenvedett nemzeti közösség szabadulási reményeit.

Valamikor régen Klebelsberg Kuno, a nagyralátó kultuszminiszter félt attól, hogy a szegénységhez tapadó érzelmi-gondolati otthontalanság (akkor internacionalizmus “hivatalosan”) és a “nagy vagyonokkal” együtt növekvő hazátlanság (= “kozmopolitizmus”) ollószárai összeroppanthatják a magyar (középosztályi) nemzetet, s ez most vált újra valós veszéllyé. Akkor, amikor a magyar nemzet városi szegényeit, médiatizált szellemi kisbirtokosait tömegesen sikerült megszervezni annak a nagy (pénz)tőkének, amelynek hazája immár önmaga szélvészgyorsan növekvő globális hatalma.

Hiszen ezek a nehéz sorsú tömegek a modernség vívmányaiból egyenrangúan csak a (virtuális) médiavilágot kapták meg, egyébként a modernség leginkább csak szétrombolta tisztes szegénységi kultúrájukat, hagyományos közösségi-erkölcsi létük védő struktúráit. S a szerves, személyközi, eleven értékszemléletű, szolidaritásos szegénység helyébe odatette a (média)tőke által diktált fikciós világot, amely tudatosan beteggé, függővé teszi az embereket, hiszen nem nekik, hanem mindig mások üzletének szolgál.

Mit is jelentett a kommunizmus (= “reálszocializmus”)? Egy olyan primitív materialista ideológián alapuló egyenlősítő rendszert, ahol a társadalom többségét minden irányban erőszakosan (“proletárdiktatúra”) korlátozzák a hatalmi eszközök totális birtokában levő, gátlástalan, jól szervezett emberek, akik formailag ugyan tulajdontalanok, ugyanúgy, mint a többiek, a valóságban azonban a közösség minden tulajdonával korlátlan rendelkezési joggal intézkednek. A kommunizmus (“reálszocializmus”) a szellemi és lelki uniformizálásnak olyan erőteljesen kifejlett, hazug rendszere, amely megakadályozni igyekszik az egyén és a közösség minden autonóm jellegű szerveződését és tevékenységét. Végső soron a megvalósult kommunizmus bizonyos szellemi csőcselékuralom, amely fennállása minden pillanatában az erőszakon, a terrorisztikus módszereken nyugszik, és a legbrutálisabb megfélemlítési cselekményekkel éri el a reménytelenségből, illetve a haszonlesésből keletkező szokásszerű lojalitást. A társadalom önállótlanítása után ugyanis nagy tömegek már szinte nem tudnak e rendszer – mint afféle mesterséges táplálás – nélkül élni.

Már az indulásnál kétarcú a magyar kommunista mozgalom. Bár a nagy, főleg agrárszegénység “indokolna” egy erős érdekvédelmi jellegű kommunizmust, mégis azt látjuk, hogy annak derékhadát nem az államhatalmi erőszakkal is gátolt “proletariátus” adja, hanem egy olyan értelmiségi–kispolgári csoport, amelynek elégedetlenségét–frusztráltságát jórészt nem a szegénysége okozta, hanem a hagyományos magyar polgári és agrárvilággal szembeni ellenérzések. A kommunista métely fertőzöttjei között sok az identitásproblémával küszködő ember, aki egyéni beilleszkedési gondjaiért másokat tesz felelőssé, miközben gátlástalan kritikái és támadásai következtében “sikerül” valóságos társadalmi ellenérzéseket felkelteni, illetve megerősíteni maga iránt.

A magyar értelmiségi–kispolgári kommunistákat zömmel (hasonlóan egyébként orosz elvtársaikhoz) sokkal kevésbé érdekelte a szegények felemelése, mint az ellenségnek tekintett nemzeti–polgári társadalom lerombolása és saját hatalmuk gyors megalapozása. Éles, ilyen irányú radikalizmusuk ellenére sem volt ezért nagy tömeghatásuk, s csak a háború utáni válsághelyzetek kétségbeesése löki őket az élre. De a valódi (és ideiglenes) szegénység és az értelmiségi kommunizmus ekkor is csak átmenetileg kapcsolódik össze, mivel egyrészt a háborús nyomorban alig tudnak ténylegesen osztogatni (a gyűlöleten kívül), másrészt pedig világforradalmas doktrinérizmusok miatt nem tudtak mit kezdeni az agrárszegénység zömével. Az első vörös diktatúra így gyorsan véget ért, vezetői közül többen “továbbképzésre” a nagyvilágba és Szovjet-Oroszországba menekültek. Itthon kevés “szegény” és kevés, de az előbbieknél mégis több értelmiségi kispolgár csüggött az eszmén, amely közben létrehozta a világtörténelem legvéresebb diktatúráját és legnagyobb hazugsággépezetét.

Nem mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy a kommunizmus nemzetközi túlélését nagy számú materialista “burzsoá elem”, értelmiségi és gazdag polgár segítette, akik rendkívül erősen rokonszenveztek a társadalmon végrehajtott “jó szándékú”, bár véres kísérlettel, amelynek során az egész addigi emberi kultúrát és erkölcsöt tudatosan és erőszakosan lerombolva egy tisztán materialista “új embert” állítottak elő, amelynek (akinek?) barbársága állítólag az örök evilági paradicsomot alapozta meg.

A valódi szegények a reális kommunizmusban egyetlen egyenlősítő “vívmányt” kaptak: állapotukat kiterjesztették – a kommunisták felső rétegeit leszámítva – mindenkire. S az egykori “kultúrrétegek” eme degradálása sokakat ki is elégített, mivel az igénytelenségükből táplálkozó, “gazdagokat” gyűlölő mentalitásuk legfeljebb eddig volt “forradalmi”, az emberiséget “felszabadító”. De a nyomorúságuknak hízelkedő, gyűlölködő kommunista propaganda jó talajra lelt náluk, hiszen senki és semmit sem kellett maguk fölött tisztelni, új uraik/elvtársaik – néhányuk műveltsége ellenére – pedig többnyire ugyanolyan barbárok – a “mi kutyánk kölykei” – voltak. A kommunista barbárságnak aztán sikerült csaknem teljesen lerombolni az orosz nemzeti és népi kultúrát (a kisebbségekét még nagyobb mértékben!), s a kitenyésztett “szovjet ember” zömmel szánalmas szörnyeteg lett. Az idő rövidsége miatt (“133 nap”) nálunk csak a kezdő lépések történtek meg. (Lásd Lenin-fiúk!)

A világ jobbik része felismerte ezt a halálos kórt, de a korlátlan, szabadpiaci kapitalizmusból s az első világháborús győztesek gátlástalanságából született másik szörnyszülött rendszer, a német nemzetiszocializmus – a nagyhatalmi érdekszövevények miatt – megmentette a bolsi mészárszéket. Sőt, engedte azt kiterjeszteni sok más népre is. E téren ismét óriási szerepet játszottak a kommunizmus tudatos értelmiségi vakondjai és “hasznos hülyéi”, akik a polgári világ fontos döntéshozóit félrevezetve még tömegszimpátiákat is tudtak gerjeszteni egy a valóságban pokoli rendszer iránt.

Az első világháborús katasztrófa hozta el az első vörös diktatúrát, a másodiké pedig immár közvetlenül orosz szuronyokon az újabbat. A nácik és szövetségeseik kiűzése után sokaknak “felszabadulási” illúziói voltak, noha az ideérkező szovjet emberek igen hamar gondoskodtak a kijózanításról. A szovjet helytartóként érkező magyar moszkoviták módszeresen fogtak munkához, s hamarosan jelentős értelmiségi és szegénységi csőcseléket toboroztak radikális lózungjaikkal. Jellemző azonban, hogy e csőcselék mértéke nem haladta meg az egykori nyilas söpredékét, tehát valóban demokratikus körülmények között e népség teljesen esélytelen lett volna a politikai hatalomra.

Pár év alatt azonban a magyar nép alapos szemléltető oktatást kapott abból, mi vár rá – immáron egy atomhatalom markában s egy mindenre elszánt, sötét, hazai erőszakszervezetnek kiszolgáltatva. Hamarosan ismét és itt is kiderült, hogy a kommunizmusban a “nép” felemelésének érdeke sokadlagos, s az önkéntes janicsárhad egy részén kívül a többség szegényebb lett, mint valaha, hiszen totálisan kiszolgáltatott állapotba került.

A régi hazugságok mérsékelt alkalmazásának legvidámabb – felelőtlen – barakkja alakult ki így Magyarországon, ahol gyorsuló ütemben a jövőt élték fel, “vívmányos” zsákutcákba terelve a népeket – költségektől független árak, határozott élettartamra tervezett, de tömegesen “ingyenes” panelek, engedélyezett bátorságú kabarék és médiumok s a többi “testvéri” országhoz képest nagy, olcsó élelmiszerkínálat (hogy az is mibe került, azt senki sem kérdez[het]te). Privát örömök: Trabant, hétvégi ház, hetvendolláros nyugati út, gondoskodtak arról, hogy teljesítménytől és minőségtől függetlenül, közel egyenlőségben – az elvtársi élcsapatot persze kivéve – éldegélhessen elégedetten a materialistára redukált reálszocialista magyar ember.

Szép idők voltak azok, amikor már mindenféle alapokat lerakott az ország, bár közben fogyni kezdett népe, nőtt az alkoholizmusa (öngyilkossága), s esett szét társadalma, fejlődött anómiája, és állandóan romlottak nemzetközi cserearányai. A nép azonban vidáman haladt a szocializmus útján, öregedve is kacsingató álszerény vezérének nemzetközi elismerése közepette. A magyar nép jó része megszokta a szovjet hadsereget és a kommunistákat, mint egykor a törököt, s egyre többen lettek “mohamedánná” – ami régen persze nem történt meg.

Ugyanis egyre többen ráéreztek a kommunizmus “mérsékelt” formájában is eleven, nem európai működéséből fakadó, egyéni lehetőségeire – az ügyes, a gátlástalan és erkölcstelen, másokra nem tekintő életvezetés önző örömeire és gyarapodásaira. Elég sokan megtollasodtak egyénileg, miközben a “közület”, az ország és a nemzet egyre mélyebbre süllyedt. De volt-e ennek jelentősége akkor, amikor a jövőről úgyis mások döntöttek, olyanok, akiket nem lehetett felelősségre vonni. Az egyszeri magyar ember egyébként is csak “élni” akart, s élvezni, ha a nyugatinál hasonlíthatatlanul szegényesebb mértékben is.

Alig volt szellemtelenebb és erkölcstelenebb világ, mint a liberalizált magyarhoni kommunizmusé, ahol minden olyan volt, mintha… Pedig születtek kiemelkedő tudományos és művészeti alkotások, lehetett élni becsületesen is, de mindezek valójában a rendszer ellenére vagy anélkül, jórészt egyéni teljesítmények voltak, mert a rendszertől magától csupán egy egyre bizonytalanabb “megnyugtatási” ellátmányozásra futotta, miközben a nemzet nyakába ültetett “elit” már a “liberalizáció” és “reform” egérútjain kereste önmaga mentésének lehetőségeit. Nem a közösség mentéséről volt itt akkor sem – mint ahogy régen sem – szó, hanem arról, hogy a formálisan tulajdontalansági uralmi helyzetből hogyan lehetnek az elvtársak egy mindenhol elfogadott tulajdonosi hatalom részesévé.

Meggyőződésem szerint még a Rákosi-rendszer megrendítő “pofonjai” is “termeltek” kommunista alattvalókat. Az ’56 utáni megtorlások még inkább. A gyenge jellemű ember gyorsan és tartósan behódol az erőnek és erőszaknak, mert annak szégyentelen nyíltságát az örökkévalóság jeleként értékeli. Még inkább produkált “kommunistákat” az igénytelen emberek között a szegényes, de egyenlősítő “ellátmányozás” gyakorlata. Ugyanígy a szerény képességű és megbízható karrieristák tömege is jó médium volt erre. Ezek szokták azt mondani, hogy belőlük a kommunizmus csinált “embert”. (Ez abban az értelemben igaz, hogy e primitív rendszer nélkül az ilyenek akkor elért pozícióikhoz képest máshol “sehol” sem lettek volna, volnának!)

Még nagyobb tömeget “igézett meg” a szocializmus itthoni gyakorlatának tartóssága azzal, hogy az apolitikus életszférákban minden rosszat is (önzést, felelőtlenséget, gyengeséget stb.) szabadjára engedett. A verbális lojalitás és/vagy a közösségi közöny elég volt ahhoz, hogy mindenki azt csináljon “privátim”, amit akart. A kádárizmus a magánszférában messzemenően libertinus volt, noha az elvtársak többsége “kifelé” igyekezett a “rendes ember” hagyományos benyomását kelteni (nagy részük még prűd is volt).

Alighanem biztosan állítható az, hogy nálunk a kádárizmust nem kevesen csak azért “váltották volna le”, hogy azonnal nyugati jóléti polgárok legyenek. De mivel pillanatokon belül kiderült, hogy ilyesmire nem lehet számítani, s a nyugati jólét a többségnek csak a távoli jövő reménye lehet, a régi, az “egyiptomi húsosfazekakhoz” óriási tömeg vágyott vissza. S ennek lehetőségét újra meg újra meghirdette (1994 és 2002) az a vedlésében is kétágú posztkommunista ellenzék, amelynél senki sem tudja jobban, hogy nincs “visszaút”. Nincs, mert ha lett volna, akkor ők ma is a féldiktatúra híveiként uralkodnának.

A nép nagy része, főleg a már szinte felszámolódott egykori ipari “proletariátus” azonban ezt nem akarja tudomásul venni. Egész csoportok fixálódtak reménytelenségükben arra a “szocializmusra”, amely már nem lehet sehol (“rozsda”-övezetek), míg másokat az önálló (hamis) valósággá avanzsált médiavilág ügyes manipulációinak “kritikai” hazudozásai sorakoztatnak fel a megszokott és immár “demokratikus” tekintélyeknek számító volt kommunisták mögé. A két csoport nem ugyanaz, de lényegében mindkettő szinte gyűlöli azokat, akik egy kiismerhető és biztonságos világot “elvettek” tőlük. S így hiába egyre világosabb, hogy a hazai “szociáldemokrácia” éppen azoknak nem “oszt lapot”, akiknek tömeges szavazataival immáron kétszer is hatalomra került, a magyar nép egy része végletesen azoké, akik “megművelték”, akik ifjúsága szép idejének megszokott urai voltak. Sokan menthetetlenül beleszorultak abba a zsákutcába (panel, alacsony nyugdíj, versenyképtelen képzettség, elhanyagolt régió, település), amelyet a kommunizmus épített ki hatalmi érdekből. De ez már az életük, s nem lehet levenni, miként a púpot sem, amely immár az “ember” is. Fájdalmas paradoxon ez, melyet – valószínűleg – csak a “biológiai óra” feltartóztathatatlan járása oldhat fel.

Nos, ők a legszívósabbak ma, mivel az önigazolási kényszeren túl többségük a koncot is védi (hasonlóra figyelmeztet Márai). Ezek az emberek újra és újra vad “osztályharcot” vívnak szóban a “proletárokért”, a valóságban immár saját maguk “burzsoá létéért”, amelynek lényege persze csak az újabb, ezúttal nyugati/globalista helytartóság. Saját népünk ismételt “féken tartására” szerződnek az urak/elvtársak. Régi motorosok ők ebben.

A magyar polgári, parasztpolgári világ tudatos és több hullámban zajló szétverése ellenére is maradtak csoportok, politikum alattivá szorított emberek, családok, amelyek sokszor már szinte valós kilátások és remények nélkül is kívül álltak – ez volt az egyetlen tényleges ellenállási forma – a “gyakorló” kommunizmuson. Életvitelükben, szemléletükben – sokszor “dekomponáltan”, romlottan – őrizték a magyar történelemben kialakult és az egyetemes emberi gondolatvilág és erkölcsiség normáit, értékeit. Az idő múlásával persze egyre inkább kisebbségbe kerültek, s a reálszocialista anyagi és szellemi-lelki lumpenesedés irtózatos nyomást gyakorolt rájuk s főleg utódaikra.

A puhuló, mert menthetetlenül pusztuló diktatúra viszonyai azonban kis mozgástereket nyitott nekik is. Az egyre privatizáltabb, atomizált világban már – ha mindig óvatosan is – lehetett “másnak” is lenni. Az értékőrzés, majd a kívülállás nyílt megvallása nyomán lassan kiderült, hogy a régi (történelmi) magyarság romjai, maradékai nem jelentéktelen arányt képviselnek, s a nagy értékvákuumban, anómiában még bizonyos vonzóerőt is ki tudnak fejteni (például az egyházi iskolák). A szabadság lelkesültségében csak egy fontos dologról feledkeztek meg, arról, hogy a nagyhatalmi erőviszonyok változása nyomán kényszerből önkéntes kommunista monopóliumrendszer lebontódásánál figyeljenek az évtizedes bolsi “káderpolitika” nyilvánvaló és főleg titkos következményeire. Mert az elvtársak és embereik mindenhol ott voltak, és a belső forradalom elmaradása miatt mindenhol ott is maradtak.

S a közvagyont nagyrészt zsebre vágó, de politikai hatalmukat vesztett elvtársak az engedékeny jogállamtól s a csak verbálisan ostorozó új politikától felbátorodva gyorsan újjászerveződtek, s az ügyesen bevetett antikommunistára hangolt “ötödik (aczélista) hadoszlopuk”, az SZDSZ segítségével, főleg annak médiaerejével, a magát okkal rosszul érző magyar társadalmat pillanatokon belül “megdolgozta”. Könnyű dolguk volt, hiszen a diktatúra bukása után nem a jólét érkezett, s az első polgári kormány hibátlanként sem tudta volna a félévszázados zsákutca szörnyű következményeit felszámolni

Az 1990-ben győztes és mindenben (olykor ostobán) mérsékelt polgári Magyarország a maga szükségszerű szervezetlenségével, ügynökökkel bőven megtűzdelt, vegyes politikai “elitjével” politikailag tulajdonképpen hónapok alatt összeomlott. Az 1990-es csoda az volt, hogy az MDF mindennek ellenére győzött a szocialista váltópártnak kigondolt, doktrinéren balos, de verbálisan szélsőségesen kommunistázó SZDSZ-szel szemben, viszont nem volt, nem lehetett társadalmilag szilárdan megalapozva. A magyar társadalom zömének a léte reálszocialistán gyökerezett, s nagyon hamar kiderült az is, hogy gondolkodásban, sőt érzületileg rengeteg embert az utódpárt “orrkarikája” vezet, melynek szárát az Aczél György által zseniálisan kialakított hazai médiavilág tartja kézben.

Az alig életre kelt új Magyarország elképedve és tehetetlenül nézte honfitársai nagyobb részének gyakorlati visszavedlését és immár önkéntes szolgává válását azon urakká felkapaszkodott – de magát “szociáldemokratának” nevező (!) – elvtársak táborában, akiknek gondoskodó ígéreteit a valóságban a legkeményebben önző, neoliberális globalizmus tette hiteltelenné! Mély szakadék keletkezett ekkor, amelyet a következő idők csak mélyítettek. Mélyítettek pedig azért, mert a különbségről egyre inkább kiderült, hogy értékelvi jellegű. A kommunista régi Magyarország és “liberális” szatellitjei ugyanis továbbra is tagadtak és gyaláztak mindent, ami a magyar nemzeti közösség valóságos létezése szempontjából fontos volt. Olyan “kultúrharc” keletkezett itt az internacionalistából (globalista) kozmopolitává átvedlett kommunisták és “liberálisok” akaratából, amelyben szinte lehetetlen a kompromisszum.

A hazai baloldal szokásosan végletes doktrinérizmusa – ahogyan egykor a szovjet érdekek – ma egy absztrakt emberiségi-piaci érdekrendszer (bankokrácia) szolgálatában puhítja és zúzza az alig magához tért magyarságot. Az állandó fasisztázás, antiszemitázás, a nem baloldali értékvilág veszélyesként való szüntelen pocskondiázása aztán egyre radikálisabb reakciókat szül, amellyel párosulva a töméntelen – jórészt a volt kommunisták “helyzetben levő” tömegei által elkövetett – erkölcstelenség miatti frusztráltsággal a mérsékelt (= jogállami beállítottságú) nemzeti-polgári rétegeket immár jobbról is össztűz alá veszik. Hiányoztak és hiányzanak a polgári Magyarország újjáépüléséhez nemcsak a nyugodt idők, hanem az a világhelyzet is, amely preferálja az értékelvű életformákat. Az üzletiesség szennyes nyugati árja mindent elönteni látszik még olyan országokban is, amelyek hagyományszakadás és diktatúra nélkül, gazdagon élték meg az itthoni kommunizmus idejét.

A fideszes ifjúság kétségtelenül radikális liberalizmussal indult. Elhitték, mert elhitették velük azt, hogy a kommunizmus igazi ellenfele/ellensége a “liberalizmus”. S elhitették azt is, hogy a szabadság mindent megold a piac segítségével, s akik okosok, azoknak érvényesülési tér az egész világ. A kommunizmust – tanítómestereik jó részével ellentétben – őszintén tagadó és megvető fiatalok, akik egyben szokásos korosztályi forradalmukat is kiélték “normálisan”, aztán hamarosan érdekes dolgokra, összefonódásokra figyeltek fel. Elég hamar észrevették a volt kommunisták és a “liberálisok” (“demokratikus ellenzék”) ügyes összjátékát az ún. Demokratikus Chartában, amikor a kádári és az aczéli “elit” újra összefonódott a hatalom közös megszerzésére.

A radikális fiatalok nagyobb része (egy kisebb szakadás azért volt) nem állt be az utódpárt s egykori aczélista szövetségeinek diadalmas nyomulásába, s ez akkor csaknem végzetessé lett a párt számára. A restaurált pártállami káderek neoliberális uralma azonban az óriási sajtótámogatás s az ellenzék nehéz egységesülése ellenére is megbukott 1998-ban, mert a ’94-es gondoskodást váró tömegnek nem volt mit mást nyújtani, mint megmaradt szegénységének – régen szokásos – jövőbeni megoldását. A makrogazdasági eredmények nem hoztak szociálpolitikai “vívmányokat”, s így a szocialisták mellett egyébként kitartó hívek ellenére a “liberális” SZDSZ összeomlott. Persze a valódi ok sokkal inkább az volt, hogy a hazai agresszív “liberalizmusról” egyre inkább kiderült, hogy nem a tömeg, hanem csupán saját csoportérdekét képviseli.

A Fidesz-sikert azonban már 1998-ban is jelentős részben egy személyhez, Orbán Viktorhoz lehetett kötni, aki “született politikusként” már 1989-ben feltűnt, ekkorra azonban “be is érett”, s a magyar történelemben oly sikeres és hasznos liberálkonzervatív irányzat egyre öntudatosabb képviselője lett. Abba a sorba tartozik tehát, amelyben Széchenyi, Deák, Tisza Kálmán, Tisza István, Bethlen István, Klebelsberg Kuno is, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A Fidesz-jelenség tulajdonképpen megújította a sok tekintetben elöregedett magyar nemzeti gondolkodást, amely a népi mozgalom hagyományainak túlsúlyával egy közben “paraszttalanított” országban már nem volt igazán “versenyképes”. Az “ideológiai” átalakulás meglepően gyorsan zajlott le, bár az idősebb nemzedékek soraiban sokan máig bizalmatlanok a Fidesszel mint “liberálisnak” indult párttal szemben. Nagyon jellemző azonban az, hogy Orbánt Viktort ezek az emberek is elfogadják, sőt vezetőjüknek tartják.

A Fidesz metamorfózisa teljesen szervesen zajlik, rendkívül ügyesen integrálva az európai szellemi színtérhez “konform” gondolatokat mindazzal, amit a magyar nemzeti érdekek ma követelnek (például kisebbségi kérdésben, egyházi ügyekben, nemzetközi orientációban). De legnagyobb “találmányuk” a népi gondolat hívei régi követeléseinek átvétele (népesedéspolitika, családi gazdaság) és lassú, de módszeres operacionalizálása volt! Offenzív szimbolikus politikájuk (például millenniumi ünnepségek) még a szinte totális médiaellenszélben is öntudatébresztő hatású, lelkesedést kiváltó volt. A magyarság mint közösség éledezni kezdett, a szerencsétlen sorsú magyar kisebbségek évtizedek után először érezték azt, hogy nincsenek védtelenül kiszolgáltatva szomszédaink minden eszközt felhasználó elnyomásának.

A Fidesz egyben hallatlan hatású nemzedéki erő is lett Orbán személyisége révén. Évtizedek óta egy “sztár” az értékelvűség és nem a különböző szinten destruktív gondolatok és életvezetés jegyében lett hatékony. De a Fidesz “megfogta” az idős generációk jobbik részét is, s a vidéki Magyarország is felemelte a fejét, másodrendűsége végét kezdte látni a sikeres “vidéki gyerekben” és társaiban. Újra csak hangsúlyozni kell azt, hogy mindezt Orbán a leggyűlölködőbb ellenállás közben érte el, szinte médialehetőségek nélkül.

A forradalom nélküli átalakulásban a jól informált tulajdontalan nómenklatúra kleptokráciaként magánosította a közvagyon jó részét, míg a többit külföldi “kapcsolatokért” adták el – régi viszonyokat felerősítve –, s így az 1990-es választási vereség csupán a politikai hatalom egy részének az elvesztését jelentette. Az egészet nem veszítették el, hiszen embereik ott voltak mindenhol, s az első ijedtség elmúlása után kiváló vakondok munkát végeztek. Különösen áll ez a mindenféle reálszocialista sajtómunkásokra és sztárokra, akik gondolkodásalakító monopóliumuk elvesztésétől tartva, valamint gondolati tehetetlenségből és üzleti alapon is reálisan elkezdték a kommunisták agymosó “ellenforradalmát”.

A magyar társadalom zömének nem volt más “nyelve”, nem volt ettől az “ellenforradalomtól” tudatosan elkülönülő fogalomrendszere – évtizedek óta úgy és azzal beszélt, látott és hallott, amit ez a lassan korszerűsödő megbízhatósági janicsárhad diktált –, tisztelet a kivételeknek(!), akik fontos értékteremtők voltak. A média-ellenforradalom persze nem lett volna átütő erejű, ha igen sok okból nem omlik össze a magyar gazdaság és ezzel milliók egzisztenciája. Sokaké szinte véglegesen (lásd a rokkantnyugdíjasokat).

Ezt a tömeges nyomort tudták a média-ellenforradalmárok s a Kádár-rezsim haszonélvezői az apolitizált magyar tömegek között az új kormányzat nyakába varrni egyrészt, másrészt olyan “emlékeztető” ígéreteket tettek, amelyeknek betartására egyáltalán nem gondoltak, hiszen annak teljesítési feltételei hiányoztak. A Horn-kormány a reálszocializmus szovjet gyarmatosítását a globális nagytőke totális kiszolgálására állította át (még a közműveket is privatizálták!), s így a magyar gazdaság nem a saját társadalom gyógyulásából kezdett magához térni, hanem az olcsó és viszonylag tanult magyar munkaerőt használó külföldi nagytőke kedvezménnyel elősegített ideiglenes megtelepedése lendítette fel. A földtulajdonlásban sem a kisegzisztenciák jutottak túlsúlyba (bár ez már az Antall-kormány bűne is volt), hanem a “várakozó” nagybirtok győzött (itt is zömmel a vörös élelmesek osztoztak a koncon).

Szinte újabb csoda volt az 1998-as Fidesz–MDF győzelem, amelynek “torgyános” tehertételét csak később lehetett látni, amikor az “elnök úr” végleg sikeresen szétverte a kisgazdákat. Kis mozgásterű kormányként indult Orbán Viktor kormánya, bőszült, gyűlölködő ellenfelekkel, akik a demokratikus váltógazdaságtól legfeljebb elméletileg szeretnek beszélgetni. Természetesen a Fidesz-koalíció sem volt homogén, s nem kevés tévedés, egyesek korrupciós vagy annak is minősíthető ügyei, a nem ritkán a sokakat sértő fiatalos rámenősség, vitatható intézkedések stb. az eleve adott gyűlölethez adtak szaporítható muníciót.

A magyar posztkommunistáknak az eredetihez képest változatlan lelkiállapotát az elmúlt négy év kristálytisztán megmutatta: minden elképzelés és program nélkül is feltétlenül kellett nekik a hatalom, mert annak hiányában egyszerűen nem tudják elképzelni az életüket. S egy továbbra is sok szegény ember által lakott országban sikerre tudták vinni a rágalmazás és demagógia kíméletlen keverékét. A magyar társadalom még mindig sérült részei (nyugdíjasok, volt ipari munkásság, rosszul fizetett közalkalmazottak, médiatizáltan frusztrált kispolgárok) bevették a valós mondanivalót pótló, szervezetten folyó hazudozásokat, s a ’94-es gyorsan elszállt csodavárás megismétlődött. A nép kicsi többséggel, de még mindig azoké lett, akik évtizedekig “megművelték”.

Kiderült tehát az, hogy már és még mindig nagy számban vannak olyan magyarhonos emberek, akik immár nem hogy nem fogékonyak egy értékelvű nemzeti-polgári politika kiegyensúlyozott szociálpolitikával (például családtámogatás, diákhitel, nyugdíjrendezés) összekötött gyakorlatára, hanem szinte gyűlöletesnek tartják, miután a kommunista elit azt magára nézve veszélyesnek látván, a médiában ezen csoportokat is veszélyeztetettnek nyilvánította. A magyarhonos lakosság egy része ugyanis – mint a kapun belüli munkanélküliség idején – úgy vár ellátásokat, gyarapodást, hogy ahhoz ne kelljen saját erőfeszítéseket tenni. S nem kevésbé azt is elvárja – mint az apolitizált kádári privát “nyugalomban” –, hogy hagyják ők békén az “ideológiával” (történelemmel, kisebbségi magyarsággal, öntudattal, egyházzal, hittel stb.). Ő, mint egykori vezérei, pragmatikusan és jól akar élni, mellékes az, hogy miből, s hidegen hagyja az is, hogy köze lenne másokhoz. Sőt, ő legfeljebb a nyugatiakhoz akar hasonlítani, akik – a filmekből ez látszik évtizedek óta – csak önmagukkal törődnek.

S akkor most jön egy a sajtó által naponta korruptnak nyilvánított, köpönyegforgató és erőszakos, fiatal senkikből álló társaság, s mást akar (természetesen a Horthy-rendszert visszahozva!), mint amit megszoktunk, s az ember még mindig nehezen él. S a világ(sajtó) sem akarja azt, amit “ezek”, akiknek csak saját klientúrájukra van gondjuk, azok gazdagodnak, veszik fel az előnyös kölcsönöket, mezőgazdasági gépekre, lakásépítésre, vállalkozásokra. Hová vezet ez? Ki foglalkozik itt a budapesti kisemberrel és az ipartalanodott vidékek melósaival s a lakótelepek tömegeivel? “Ezek” biztosan nem, hiszen még azt is értéktelennek mondják, amiben eltelt az életünk. Majd a szocialisták újra gondoskodnak rólunk, hiába rágalmazzák őket. Ők a mi embereink.

A dinamikus – nem kevésszer persze kellő körültekintés nélküli s az örök nemzedéki jegyet, a “velünk kezdődik a világ” érzést tükröző –, fiatal kormányzat és garnitúra nem törődött eleget a folytonos rágalmazásokkal, a hazulról külföldre küldött, majd reimportált sajtóförmedvényekkel, az aljas személyeskedésekkel. Nem törődött, mert azt hitte, igaza tudatában, hogy mindezzel szemben meggyőző lesz a teljesítmény. A posztkommunista magyarság nagyobb, főleg “proletár” és “szocialista kispolgári” része azonban – a rendszerváltás erkölcstelen anyagi viszonylatai miatt, amely jórészt ugyan a kommunistákhoz kötődött – az állandó ingerültség állapotában élt, vagyis ellenséges beállítottságából nem ragadhatta ki a kormányzat akárhány fontos, őt is szolgáló lépése. Nem, mert a gyors egzisztenciális “áttörés” lehetetlen volt, s anélkül viszont számukra csak az újak naponként sulykolt “lopásai”, “idegen” szövegei s “erőszakosságai” maradtak.

Magyarország így valóban értékelvileg szakadt ketté, az egyik, a jobbik rész felszabadulásnak, újjászületésnek élte meg a történéseket, míg a másik rész “ellenállási” hangulatban, gyűlölködve nézte a változásokat. A gyűlölködőket hidegen hagyták az ő valós érdekeiket is állandóan képviselő kormánylépések (hiszen a támogatási rendszerekbe jelentős részük benne volt, illetve integrálódhatott [volna], ha akar).

A legmélyebb negativitást mutató baloldali propaganda néhány hazugságának lelepleződése (például minimálbér, Munka Törvénykönyve változásai, Orbán–Nastase-megállapodás) sem hatott a kormányellenes elégedetlen tömegre, s amikor az elvtársak beindították a szokásos szociális demagógiát (ŕ la 1994), akkor ezeknél a tömegeknél nem a ’94 utáni egyértelmű csalódás figyelmeztetése érvényesült, hanem az irracionálissá lett gyűlölködő “döntés”. Egyértelműen úgy tűnik, hogy a Kádár-népség kemény magján túl (kb. a választók egyharmada) a médiatizált tehetetlenség is a mézesmadzagra bukott. Pedig a földönjáró józanság “megkérdezhette” volna őket: miért gondolják azt – “ha van pénz” –, hogy a Fidesz nem akarna nekik “osztani”, hiszen akkor csak népszerűbb lehetne?

A szocialisták ígérethalmazának egy része távlatilag is értelmetlen (például az “elvett” 19 ezer forint egyszeri “visszajuttatása”) vagy éppen blöff (például a munka törvénykönyvi két szabadnapos-ügy, amelyben senki érdeke nem “sérült”) volt. A nagy bruttó pénzes ígéretek “nettója” sokaknak okoz majd keserűséget, miközben a meg nem levő pénz csak a még meglevő állami vagyon elkótyavetyélésének lesz az ideologikus megokolása (a gazdaságban jelen nem levő állam (neo)liberális ostobasága). Eladósodni és bokrosi módon inflálni az EU-belépés előtt nem nagyon lehet.

Végül is a volt kommunista elit és az ellátásra váró nép között még egyszer meg lehetett teremteni az érzelmi összhangot, bár az érdekek immár (1994 óta egyértelmű világossággal) divergálnak, de a reménytelen önzés tömegeit még mindig az elvtársak tudják vezetni – itt döntően csak a biológiai óra “lefutása” fog változtatni. Privatizált nyugdíjas tömeget értékelvű gyökerek és kötődések híján nem lehet átlelkesíteni. Peremre szorult paneles és nem paneles városlakókat közösségileg nem lehet – nagy gondjaik között – “átszellemíteni”. Az önzés gazdag és fiatal “liberalizmusát” nem lehet a közösségi felelősségek és terhek kedvelőivé változtatni S egy igen nagy számú kádárista haszonélvezőt nem lehet arról meggyőzni, hogy ők minden tekintetben ásatagok, s változtatás nélkül népük tömegeinek újabb elárulása lehet csak az útjuk. A hatalom még demokratikusan is könynyen mérgezi a lelket és gondolkodást, az abszolút/totális/monopol hatalom pedig halálbiztosan torzít. A méltatlanul szerzett (lopott) nagy vagyon minden áron való társadalmi legitimációjának igénye pedig egyenesen gyűlölködővé formál.

Lélektani torzulások panoptikumához is hasonlítható ma Magyarország (kisebb mértékben, de bizonyára a többi posztkommunista ország is!), hiszen egy történelmi erőszakos képtelenség (= kommunizmus) végén a tömeges gyógyuláshoz óriási pozitív energiákra lenne szükség, szeretetre – de a bizalmatlanná torzított magyar világban, az “osztályharccal”, majd a törvényesített erkölcstelenségekkel szétrúgott társadalomban még mindig az önző és negatív/cinikus emberek viszik a prímet. Őrájuk rezonál egy hitétől, identitásától, ősei erkölcseitől elfordult tömeg, amelyik – ez immár világos – a szegénységet is jobban viseli, ha eszmék és eszmények nélküli emberek vezetik, mintha olyanok, aki frusztráló tükörként zavarják a jól bejáratott zsigeri világot.

Igaza volt Orbán Viktornak, amikor úgy látta, hogy most eszmék és életvezetések harca folyt. A szomorú ebben leginkább az, hogy a történelmi zsákutcát, a szocializmus világát őrző sokaság saját gyermekei jövőjét teszi kockára akkor, amikor ismét idegen érdekközpontok primátusával működő politikai gondolatokat preferálva szavazott a milliárdosok pártjára. A Magyar Szocialista Párt ma ugyanis – forradalom híján – a nemzetközi globalista pénztőke helytartó pártja, és nem a magyar “kisemberek” politikai érdekképviseleti szervezete. Az SZDSZ pedig egyenesen olyan, mint egy “emberiségi (bank)filiálé”, amely világszabászati elképzelések megvalósítását vállalja szenvedélyesen helyi alvállalkozóként.

Az egyetemes magyarság lelki-szellemi értelemben Közép- és Kelet-Európa legrosszabb helyzetű népe, hiszen itt évtizedekig módszeres hadjárat folyt a nemzeti szellem és a másik közösségi erő, a keresztyénség ellen. Szomszédainknál legalább az egyiket nemcsak tolerálták, de módszeresen erősítették (hazafiság – területi nyereségek védelmében vagy nemzeti kisebbségek ellen). A magyar történelem – minden más fontos identitáselemmel együtt – szinte démonizálódott, s a valódi helyett a hamis múlt kliséi uralkodtak. Kötődések nélküli vagy kisebbrendűségi érzésű emberek tömege szaladgál nálunk, azt hívén, hogy a reálszocializmushoz hasonlóan mindenre van ügyeskedő, egyéni “megoldás” – pedig nincs, illetve nincs jó megoldás úgy. Ezt csak olyan “erős” emberek engedhetik meg maguknak, akiknek milliárdjai vannak, a többieknek – mint egykor és mindig a “szegényeknek” (!) – össze kell(ene) fogniuk ahhoz, hogy figyelembe veendő erkölcsi erőt jelenthessenek. A “(neo)liberalizmus” legnagyobb hazugsága éppen az, hogy mindenkinek egyénileg ígér, míg a “liberalizálódott” kommunizmus tódítása szörnyűbb, mivel konzerválja egy korábban is hamis, bukott eszmeiség mindig lehetetlen váradalmait.

A legvidámabb barakk aczéli szellemiségű Kádár-népe megakasztotta saját létfontosságú újjászületését, s az országot ismét letaszította a saját érdekeinek elsődlegességet adó kormánypolitika útjáról. Egyetlen vigasztaló eredmény van politikailag: a jobbik Magyarország most nem apátiával fogadta a váratlan eredményt, hanem felszabadultan szervezi magát, s ehhez vezetőül a magyar politikai paletta legtehetségesebb képviselőjét nyerte meg. Nehéz lesz az út ahhoz, hogy a közelmúlt végleg csak tanulságos és tanulmányozandó történelem legyen, de van rá esély, hogy ez akár minél hamarabb bekövetkezzék. Szemeket nyitogatni, hazugságokat kell tudni cáfolni, s le kell leplezni azokat, akik gazdagokként a szegények “gebeszavazatain” lovagoltak be a parlamentbe úgy, hogy eleve tudták, híveik többségére legfeljebb a “hivatalos szegény”, a segélyen élés valósága vár, a római proletár (szűkös) kenyerével és a ma sok tv-csatornás cirkuszával. Bizony, Apáczaival újra csak mondhatjuk: “Ébredj hályogos szemű magyar nép!”

Leginkább egy nagyon sajátos “amerikanizációs” mozzanat és annak következményei: a Fidesz elhitte a közvéleménykutatási adatok “biztos” sugallatát – noha az, főleg nálunk, elsősorban politikacsinálási eszköz –, s így az első forduló előtt szinte úgy kampányolt, hogy nem kampányolt. Mert – mint mondjuk – az eredmények önmagukért beszélnek. Különösen súlyos következményei voltak ennek a magatartásnak a válságkörzetekben (“rozsdavidékek”, paneltengerek) és Budapesten.

Hosszabb távon ütött vissza az – s ezt a második forduló előtti módszer sikere egyértelműen bizonyította –, hogy a Fidesz nem válaszolt, vagy nem volt kemény reagálása a rágalmazásokra, a fröcsögő gyűlöletre. Bizonyos társadalmi csoportokat részben “elhanyagoltak” vagy olyan módon akartak megszólítani, ahogyan az nem volt “közegkonform” (például elvileg a családtámogatás “mindenkinek” szólt, de sok megkeseredett nyugdíjast nem érdekelte unokáinak “kedvezménye”, vagy a minimálbér óriási tömegnek hozott érezhető javulást, de ezt a szocialista demagógia “hervasztotta el”).

Ugyancsak hosszú távú kolonc és szavazatelvonó hatású volt néhány valós korrupciógyanús ügy s még inkább a baloldali médiaporoszlók által a fejekbe vert műbalhé. Ezek viszont attól lettek igazán hatékonnyá, hogy sok Fideszes politikus – a közhiedelemmel ellentétben – rosszul kommunikált az emberekkel. Nem kevésszer voltak érzéketlenek arra, hogy “válaszolni” kell még a “hülyeségre” is, “kezet kell fogni” (hogy itt miért nem amerikanizálódtak egyesek?). Sok helyen a helyi vezetők csak “ültek” az országos sikereken, önmaguk “menedzselésén” kívül keveset tettek.

Megterhelték a Fidesz–MDF-koalíciót a nemzeti radikálisok is – időnként a valódi “jó szándékukkal” (például 100 még nem nyert harmadik helyezett képviselőjük visszaléptetése). A sok kétségtelenül helyes diagnózist készítő párt terapikus javaslatai alkalmanként – józan ésszel nézve – apolitikus blődségek. A mindenkor jó Fideszes válaszok “nem voltak kéznél”. A magyar társadalom számos baloldalilag kondicionált ostobájánál a “MIÉP-es kártya” nem volt hatástalan.

Jobban kellett volna kezelni a nyugati sajtó képviselőit is, bár az efféle kudarcról nem a Fidesz tehet. Mert ezen tudósítók egy része egyszerűen mélyen tudatlan, egy az övékétől erősen eltérő világot illetően, másik része pedig – ki kell mondani! – nem tisztességes szándékú, egyértelműen meghatározott – a magyar valóságtól messzemenően független! –, “magasabb” célok kiszolgálásában ügyködik. De ezzel együtt is keresni kellett volna a “harmadik utat”. S hatékonyan akadályozni a baloldali ellenzék sajtómachinációit.

Sokszor felháborodást váltott ki a polgári szavazók között az is, hogy jónéhány Fideszes politikus igen előzékeny volt a velük szemben kíméletlen baloldal hajszájában is részt vevő (és természetesen attól soha “el nem határolódó”) gurujaival szemben. Ezek a (valóban) szerencsétlenek (?) – nem tudni miért – azt hitték, hiszik (?), hogy az ilyen korrektséget a hatalommániás balosok majd viszonozzák. A saját oldal idegesítésén kívül azonban mást nem érhetnek, érhettek el. Tehát még mindig sok Fideszes (?) volt, aki “középre” állva ténylegesen segítette az ellenfeleket.

A fentiekre van sok megfontolásra méltó magyarázat. Először is a tapasztalatlanság, másodszor pedig az, hogy a Fidesz – nagyon helyesen – mindig megpróbált “Európa-kompatibilis” megoldásokat találni. Ezek pedig nem lehetnek radikálisak, hiszen egy nem posztkommunista világban jöttek létre. Sajnos, a mi világunkra nincsenek előzetesen kipróbált és bevált megoldások. Még soha nem csináltak halászléből akváriumot; még soha nem volt ilyen hosszú ember- és értelemellenes politikai diktatúra, ahol fő cél volt az ember eltorzítása. Ezt nevezték az új ember kinevelésének. Sajnos, ez a törekvés igen nagy mértékben, létszámban sikerült. Ennek következtében a “normális”, a természeti/teremtési életrend sokaknak már veszélyt és értelmetlenséget jelent. Pedig a világ nagy része – még – annak megfelelően működik jól-rosszul, gyarlóságainknak megfelelően.