A nyolcvanas években Magyarországon is kibontakozó irodalmikultusz-kutatás igen sok jelentős eredményt hozott az irodalomtudományi kutatásokba, mindenekelőtt a XIX. századi Petőfi-, Arany János- és Shakespeare-kultusz “természetrajzának” megértésében, a népnemzeti irodalom iránti igény kialakulási és átalakulási folyamatának alapos feltárásában.¹ Ugyanakkor – mint minden új irodalomkritikai eljárásnak (divatnak) – ennek is jelentkeztek negatív hatásai is. A legfőbb veszélyt, meglátásom szerint, az képezi, hogy a kultuszkutatást csak kívülről ismerők – ellentétben Dávidházi Péter, Korompay H. János, Margócsy István és más XIX. századi kutatóval – az egyes konkrét irodalmi és történelmi korszakokra alkalmazott eljárásokat és elméleteket általános érvénnyel kezdték alkalmazni különböző kultúrtörténeti korokra és a különféle kultuszok leírására. Az elvontan alkalmazott irodalmikultusz-fogalom azonban, ha nem teszünk különbséget egyes korszakok és jelenségek között, könynyen odáig vezethet, hogy az irodalmi kultusz fogalomkörén túl olyan irodalomkritikai, illetve kultúrpolitikai eljárásokat is elfogadhatnak, melyek, véleményem szerint, nem az irodalmi kultusz, hanem a politikai célzatú irodalomkritikai manipuláció kérdéskörébe tartoznak. Magam részéről elfogadhatatlannak tartom, hogy az irodalmi kultusz kategóriájára hivatkozva mintegy felmentést adjunk annak az értékpusztító kultúrpolitikai manipulációnak, mely Magyarországon az úgynevezett “fordulat éve” óta az ötvenes–hatvanas és hetvenes (sőt részben még a nyolcvanas) évek “hivatalos” irodalomszemléletét és a kor politikai életében aktívan is részt vevő irodalomkritikusok munkásságát jellemezte. Nem vagyok “rabja annak a rögeszmének, hogy a rendszerváltás előtti korszakok esztétikai értékrendje mindenestül torz és árnyalatlan” lett volna, mert szerencsére mindig léteztek és alkottak olyan irodalomtörténészek, akik munkásságukkal ellensúlyozni tudták a “hivatalos” irodalomtörténeti irányzatok egyoldalúságát, de nem tartom “rosszhiszemű beállításnak” azt a vélekedést, hogy az 1989-ben véget ért korszakban (szerencsére az idő előrehaladtával egyre kevésbé átható erővel) igenis érvényesültek a magyar irodalomkritikában és irodalomtörténet-írásban “kíméletlen és nyers hatalomérvényesítést” jelentő eljárások.² A magam részéről elfogadhatatlannak tartom, hogy az esetleges téves megítéléseken jóval túlmenően tudatos torzításokat is a “korszellemmel”, illetve a korral sajátosan jellemző irodalmi kultusszal magyarázzuk, és ezáltal felmentsük. Abszurdnak tartom, hogy az új évezredben is, másfél évtizeddel a nagy kelet-közép-európai társadalmi és politikai változások után a mai magyar gimnáziumi diákok, egyetemi hallgatók még mindig abban a megközelítésben ismerjék meg a XIX. és XX. századi magyar irodalom jelenségeit, nagy költőit, melyet elsősorban az előző kor “kultúrpolitikus” irodalomtörténészei, mindenekelőtt Pándi Pál, Király István és Szabolcsi Miklós dolgoztak ki és “kanonizáltak”. Ezeken – részben – az irodalomtudományi kutatások ugyan már túlléptek, de új irodalomtörténeti kézikönyvek, “Spenótok” hiányában továbbra is érvényben maradtak, elsősorban az iskolai oktatásban és a használatban lévő iskolai tankönyvekben. (A jelenség abszurditásának és tarthatatlanságának illusztrálására csak annyit szeretnénk megemlíteni, hogy míg az elmúlt ötven évben, de még a nyolcvanas években sem volt lehetséges, hogy Hóman Bálint szakmai szempontból értékes művei alapján értelmezzék a magyar történelem egyes korszakait, ma pedig természetesnek kellene tartanunk, hogy az új évezredben is a hatvanas–hetvenes évek ideologikus megközelítésű irodalomtörténeti művei alapján tanulják továbbra is a gimnáziumi és egyetemi diákok a magyar irodalom történetének főbb jelenségeit és meghatározó költőinek életművét.)

Dávidházi Péter értékes tanulmánykötetének a “hatalom és írás” kapcsolatát a XIX. századi magyar irodalmi hagyományban vizsgáló “Per passivam resistentiam” “bevezető témavázlatában” az irodalmi “felhatalmazás régi és új alapkérdéseit” vizsgálja.³ Elemző módszerével és megállapításaival teljes mértékben egyetérthetünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy nem lehetséges a XIX. századi nemzeti függetlenségi harcok idején kialakult “irodalmi elvárásokat” és kultuszokat a szerző szándékával ellentétben általánosítva is alkalmazni, vagy akár párhuzamba állítani az egy évszázaddal későbbi ötvenes, hatvanas és hetvenes évek politikai elvárásaival, kultuszaival. Gyulay Pál, Beöthy Zsolt vagy Pintér Jenő nem rendelkeztek (és nem is kívántak rendelkezni) olyan jellegű hatalommal, mely a második világháború utáni évtizedek magyar kultúrpolitikusai és politikai hatalommal is rendelkező irodalomkritikusai rendelkeztek, és a Bach-korszak politikai és rendőri elnyomása ellenére Arany Jánosra nem ugyanannak az “elvárásnak” a súlya helyeződött, mint a regényét újraírásra kötelezett Déry Tiborra. Az “Eppur si muove” Jenőy Kálmánt kioktató nádora, de a Metternich és még a Bach-rendszer kemény cenzúrája is “kismiska” volt ahhoz képest, amit a szovjet típusú rendszerek műveltek az irodalom és a művészetek (az élet minden) területén. Hasonlóképp a két világháború közötti nem könnyű időszakban jelentkező s az írók befolyásolására tett kísérletek még párhuzamba sem állíthatók azzal az “irodalom és művészetirányítási” gyakorlattal, mely a totalitárius rendszerek “kemény” vagy akár “puhább” kultúrpolitikáját, politizált kulturális életét jellemezte. Éppen ezért semmiképp sem lehet a XX. századra is kiterjeszteni annak a megállapításnak érvényességét, hogy “az uralkodó hagyomány […] egészében többet használt, mint ártott”. Irodalmi kultuszok, igaz, mindig léteztek, de a személyi kultuszok időszakában (és én idesorolnám a Kádár-rendszer “kultusztalanított” kultuszait is) nem “irodalmi kultuszok” uralkodtak a magyar irodalomkritikában és részben az irodalomtörténet-írásban is, hanem a tudatos hamisítás (ha tetszik, a hazugság) kultusza. Félő, hogy amennyiben különböző megfontolásokból kiindulva (“bűnbakkeresés”, “boszorkányüldözés” elkerülése stb.) nem mutatjuk ki az elmúlt fél évszázad irodalomkritikájában és irodalomtörténet-írásában jelentkező torzulásokat, akkor azok tovább élnek és még emberöltőkön át fogják befolyásolni (mérgezni) az irodalmi közgondolkozásunkat és mindenekelőtt az iskolai oktatást.

A fenti tétel (“rögeszme”) illusztrálására igen alkalmasnak látszik a József Attila-kultusz, illetve “kultuszkutatás” vizsgálata. A József Attila-kultusz születéséről készítette el akadémiai nagydoktori disszertációját József Attila életművének és a rá vonatkozó kritikai irodalomnak egyik legkiválóbb ismerője, Tverdota György, mely A komor feltámadás titka címmel 1998-ban jelent meg a Pannonica Kiadó gondozásában. (Ezt megelőzően magam is foglalkoztam a József Attila ételművét körülvevő, azt részben meghamisító legendákkal az Argumentum Kiadónál 1996-ban megjelent Kiterítenek úgyis című könyvem első részében.)⁴ Tverdota György munkája a Bokor László által összegyűjtött, de az ő gondozásában és kritikai jegyzetivel megjelent, a József Attiláról írt cikkeket és tanulmányokat 1946-ig áttekintő Kortársak József Attiláról című kötet⁵ alapján igen alaposan mutatja be a József Attila-kultusz “előzményeit” és “kialakulását”, a “nekro-logika” és a “bűnbakképzés” alakulását. Kár, hogy kutatásai megállnak a negyvenes évek elején, pedig – mint erre könyvemben is szerettem volna rámutatni – ekkor alakulnak át a “legendák” tudatos torzítássá.

Kulcsár Szabó Ernő az Irodalomtörténet 2000/3. számában közölt a “későmodern korszakküszöb József Attila költészetében” való jelentkezését elemző tanulmányában⁶ azt állapítja meg, hogy József Attila recepcióját éppen annak gazdag egyoldalúsága fémjelzi, hogy szinte végletekig ki van már benne merítve a referenciás olvasás minden ismertebb lehetősége. Különösen a “szociális üzenetre” beállított olvasásmódé.⁷ A szerzőnek teljesen igaza van, amikor a József Attila-kutatásokkal foglalkozóktól is a szövegcentrikus esztétikai megközelítést várná el. Igen ám, de ha anélkül hagyunk fel a “referenciás olvasásmóddal”, hogy előtte rámutatnánk a korábbi legendákra, torzításokra, hamisításokra, melyek ráülepedtek a költő életművére, mint híres versében “lelkünkre a guanó”, akkor az egyúttal azt is jelenti, hogy miközben a “hang és szöveg poétikáját” és a “későmodern korszakküszöböt” vizsgáljuk József Attila költői életművében, közben az egyetlen érvényes “referenciaként” épp az a “szociális üzenet” és “párttörténeti érdeklődésből született olvasat” marad érvényben, melyet a tanulmány szerzője is elvetni látszik, melyet elsősorban Sándor Pál, a József Attilát elsőként megbélyegző Társadalmi Szemle szerkesztője dolgozott ki még 1942-ben Az igazi József Attila című brosúrájában, melyet majd Révai József és Horváth Márton fognak “továbbfejleszteni”, és amelyet – igaz, sokban finomítva, módosítva, immár filológiai aprómunkával – Szabolcsi Miklós állított végső (?) szintézisbe 1963 és 1998 között készült négy monumentális (terjedelmű) monográfiájában, melyeket a mai “kanonizált” (hivatalos) József Attila-kritika képviselői igyekeznek véglegesíteni.

Kulcsár Szabó Ernőnek akkor is igaza van, amikor megállapítja, hogy “az életrajz szenvedéstörténeti” horizontjában mozgó értelmezés nagyon is várható hermeneutikai visszahistorizálódása hirtelen fel is függesztheti e kanonizáló pozíció folytonosságát, s minden bizonnyal ez a helyzet áll elő, ha “a József Attila-szövegek befogadása továbbra is a lírai mű funkcionalitását kitörlő olvasathoz ragaszkodik. Sőt, még akkor is, ha – amint az jobbára ma is még történik – a szubjektum olyan történeti értelmezéseknek marad foglya, amelyik az aktuális szöveg nyelvi-grammatikai terében képződő retorikai konstrukcióját az antropológiai alakszerűség totalizáló olvasatának szolgáltatja ki.”⁸ Ez mind igaz, és modernül hangzik, de mit is jelent konkrétan a mai magyar József Attila-kutatásban, illetve annak iskolai, egyetemi oktatásában megvalósuló gyakorlatában? Azt, hogy hiába jelennek meg immár harminc–negyven éve Bori Imre és Rába György alapvető tanulmányai József Attila költészetének egzisztencialista vonásairól, jellegéről, a költő életművének Camus és Franz Kafka művészetével párhuzamba állítható rokon vonásairól, hiába írja és jelenteti meg igen alapos és költői beleérzésből született József Attila-tanulmányait, -könyveit Beney Zsuzsa, és – bár nem illene, de mégis hozzáteszem – hiába jelentettem meg még 1996-ban legendaoszlató szándékkal József Attila-könyvemet,⁹ a József Attila-legendák kultusza tovább él és virul a magyar kulturális köztudatban és főleg az iskolai oktatásban (mely a kulturális köztudatot sokkal inkább befolyásolja, mint az épp kanonizált irodalomtudományi kutatás). Az utolsó Szabolcsi Miklós-féle József Attila-monográfia egyöntetűen (szinte hozsannázó) pozitív fogadtatása láttán fel kell tennünk a kérdést: Valóban, “kész a leltár”? Valóban meg kell nyugodnunk a József Attila-életmű Szabolcsi Miklós 1963–1998 közti kutatásain alapuló “kanonizálásában”? A politikai, ideológiai alapú József Attila-kultuszt még a XXI. század első évtizedeiben sem fogja felváltani a költői életmű kultuszoktól és torzításoktól mentes olvasata? Pedig maga a költő figyelmeztet minket: “Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / a szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.”

Az V. Hungarológiai Kongresszus előtt megvizsgáltuk néhány, a 2000/2001. tanévben magyar iskolákban, az oktatás során felhasznált irodalomtankönyv József Attila-fejezetét. Nem “tudományos felmérésről” volt szó, hanem egy tankönyveket árusító könyvesboltban, 2000 szeptemberében talált (kapható) tankönyvek átnézéséről. Nem kívánunk ez alapján sem a tankönyvekről, sem szerzőikről véleményt formálni, csak arra szorítkozunk, hogy ezekben a találomra kiválasztott tankönyvekben miként élnek tovább a korábbi évtizedek József Attila-kultuszának jellegzetes “panellelemei”.¹⁰ Az átnézett tankönyvek az alábbiak voltak:

Devecsery László: Jelek az időben. Irodalmi olvasókönyv az általános iskola 8. osztálya számára. (Nyolcadik, változatlan kiadás, Celldömölk, 2000, Apáczai Kiadó. Lektorálta Dr. Goda Imre és Jobbágy Károlyné.) Szabó Gézáné–Virág Gyuláné: Irodalom 8. Áttekintés a XX. század első felének irodalmáról az általános iskola nyolc évfolyamos gimnázium és a hat évfolyamos gimnázium 1. osztálya számára. (Harmadik, átdolgozott kiadás. Celldömölk, 2000, Apáczai Kiadó. Lektorálta Dr. Pála Károly.) Alföldy Jenő: Irodalom a tizennégy éves diákoknak (Budapest, 1998, Nemzeti Tankönyvkiadó. Bírálta Tarján Tamás és Vasy Gézáné). Valaczka András: Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára. (Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Bírálta Lator László és Rónay László.) Forgács Anna: Irodalom IV. Szövegek, képek, információk. A világbanki képzési program irodalomkönyve. (Budapest, 1998, Nemzeti Tankönyvkiadó. Felelős szerkesztő Valaczka András. Bírálta Szabóné Fricska Anna. A kézirat az NT-13493 r. sz. tankönyv anyagának felhasználásával készült. Ez Valaczka András Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára című tankönyve.) Madocsai László: Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára (1991, Nemzeti Tankönyvkiadó. Bírálta Gyürey Vera, Horváth Jánosné, Németh G. Béla, Szegedy Maszák Mihály, Tamás Attila. Az átdolgozást bírálta Németh G. Béla és Pomogáts Béla.)

Az általunk átnézett összes tankönyvre, így az általános iskolában használtakra is az a jellemző, hogy a szerzők a költő életrajzát a Curriculum vitae alapján ismertetik, melyhez legtöbb esetben társul a Születésnapomra című vers egy-két versszakának vagy egész szövegének idézése is. Ugyanakkor minden, József Attila életművével közelebbről foglalkozó tanárnak témája, hogy az 1937-ben írt, befejezetlenül maradt írás nem igazi önéletrajz, hanem elsősorban kórdokumentum, egy a végleg a “semmi-ágán” levő beteg ember önvizsgálata önigazolása kudarcáért, és semmiképp sem alkalmas a költői életút hiteles bemutatására, főleg nem általános iskolai fokon. Hasonlóképp a “kávéházi szegleten” írt Születésnapomra, mely ugyan nyelvi-költői remeklés, hasonló okokból legkevésbé alkalmas “referenciás olvasatra”. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a ma használatban levő magyarországi iskolai tankönyvek még mindig József Jolán A város peremén címmel, 1951-ben átdolgozott életrajzi regénye alapján ecsetelik a költő “proletár” sorsát, az egész életet és költészetet állítólag meghatározó gyerekkori nélkülözéseket, a (nem létező) árvaságot és az ezekhez kapcsolódó kliséket, melyeket Tverdota György találóan “nyomor-repertoárnak” nevezett.¹¹ A proletársors ilyen kiemelése – mely tizenöt éves korától kezdve nem jellemezte József Attila életét – azért káros, mert vulgarizálja a költő egész életművére is kiható választását, mintha József Attila ezért vált volna a harmincas évek európai szocialista költészetének alakjává, mert a “kizsákmányolás” következtében nyomorúságos gyerekkora volt, és nem azért, mert tudatosan vállalta ezt a világszemléletet, amit akkor sem tagadott meg, amikor “elvtársai” kiközösítették, megalázták.

Szabó Gézáné és Virág Gyuláné az Apáczai Kiadónál immár harmadik kiadásban megjelent általános iskola 8. osztályai részére készült tankönyve szerint Pőcze Borbála, a “Pestre szökött cselédlány a legembertelenebb önkizsákmányolással sem tudta fenntartani családját. Mindenüket elvesztik, állandóan éheznek… Kisfia és kisebbik lánya lelencbe kerülnek, egy öcsödi paraszt háztartásában dolgoznak még az életben maradásukért” (105. old.). Alföldy Jenő szerint “Ady óta senki ilyen költői erővel nem képviselte a szegények és parasztok igazát” (128. old.). Devecsery László általános iskolások számára készített olvasókönyve szerint “Attila szabályos ferencvárosi proletárgyerekké formálódott”, sőt, “a kamaszodó Attila belesüppedt a ház jótékony meleg proletárközösségébe” (72. old.). A szegény gyerekkor legendáját természetesen a tankönyvekben a Mama és a kis “Attila” korabeli fényképei hivatottak “igazolni”. Devecsery László könyvéből ráadásul Márton Magda illusztrációin elénk varázsoltatik a színes forgókat áruló kisfiú szomorú képe, az öcsödi kukoricacsőszködésre fogott “Pistának” átkeresztelt “Attila”, amint a felhőkön át néz a jövőbe, és a művészi illusztrációk közül természetesen nem hiányozhat a katedráról átkokat szóró “gaz” Horger Antal “úr” torzképe sem, mintegy igazolva a tankönyvíró valóban eredeti megállapítását, mely szerint miután kitiltották a szegedi egyetemről, Attila “nekiindult a világnak” (70. old.) A tárgyilagosság kedvéért meg kell említenünk, hogy a kötet illusztrátora az “új idők” szellemének is eleget kíván tenni, így a Hazám utolsó szonettjének a szövege a történelmi és a trianoni Kis-Magyarország térképrajzára lett nyomtatva. (Kár, hogy nem a láncon totyogó buksi medvét választották “háttérillusztrációnak”…)

A proletár gyerekkor “árnyalt” elemzését a “tudatos proletár” költővé fejlődés bemutatása követi a 2000-ben használt tankönyvekben, így szinte mindegyikben szerepel a költői remeklésnek aligha számító Favágó című vers (második változata), melyhez az Apáczai Kiadó Irodalom 8. című tankönyvében ott szerepel “József Attila híres favágó képe” is (112. old.), hadd tudják meg a diákok, miként kívánta a költő “dönteni” a tőkét. Talán a harmadik évezred elején nem kellene iskolai tankönyvekben még mindig “a párt”-nak nevezni a többpártrendszerű parlamenti államban illegális pártszerveződésként tevékenykedő néhány száz főt számláló MKP-t. Igaz, ezek után azon sem csodálkozhatunk, ha az általunk átnézett tankönyvek szerzői egyöntetűen elfogadják az “MSZMP Központi Bizottsága” Szabolcsi Miklós által vezetett “Munkaközösségének” 1965. évi megállapítását, hogy József Attilát nem zárták ki “a pártból”,¹² sőt a “legújabb kutatási eredményekkel” kiegészítve vallják, hogy maga a költő szakított “a párttal”. De még ha tényleg így is lett volna, akkor sem fogadható el az a beállítás, mely a költő világlátásában és életérzésében bekövetkezett, az 1933-as évtől érezhető változások költői szövegekben való elemzése helyett mintegy “a pártot” kívánják tisztára mosni azoktól a “rögeszmés” és “végletes” beállításoktól, melyek szerint “a kommunista pártot egészében olyan mértékű felelősség terheli József Attila sorsáért, hogy a pártnak a költő életműve iránti igénye teljes mértékben kétségbe vonható”.¹³ Forgács Anna “a világbanki képzési program” keretében kiadott, Valaczka András által szerkesztett tankönyvének József Attila-fejezetéhez (mely szinte szó szerint megegyezik a Valaczka András nevével fémjelzett Irodalom a középiskolák negyedik osztálya számára szintén a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent tankönyvének költőnkkel foglalkozó fejezetével…) kis szemelvénygyűjteményt is mellékelt a “kortársak, utódok” József Attilára való emlékezéseiből. Ezek között másfél oldalon át idéz Sollner József József Attila a mozgalomban című írásából, mely a Szabolcsi Miklós által szerkesztett 1957. évi József Attila Emlékkönyvben jelent meg. Ebből aztán megtudhatják a “világbanki képzési programban” részt vevő diákok, hogy “mendemondákon kívül József Attilának a pártból való kizárását semmilyen hitelt érdemlő adat nem támasztja alá… Egyik elvtárs hallotta a másiktól, és elhitték, mivel József Attila ebben az időben tényleg távol állt a párttól” (62–63. old.). Azaz, nem zártak ki senkit sehonnan, talán még fasisztának sem nevezték, egyszerűen csak a költő ekkor már “lemaradt”, “távol került a párttól”. De azért a tankönyvszerzők “felmentik” a költőt, hiszen ahogy Alföldy Jenő írja, “a költő megérzi, hogy a kommunizmus is magában hordja az egyéniség elnyomásának veszélyét” (129. old.). (Talán nem ártana, ha a tankönyvekben nemcsak a Favágó, hanem mondjuk a Világosítsd föl című vers is szerepelne.) Még a legkiegyensúlyozottabb, a fél magyar irodalomtörténet-írás által lektorált tankönyv szerzője, Madocsai László sem mentes az ebben a kérdéskörben jelentkező tévhitektől. Igaz, ő határozottabban kiemeli a korabeli kommunista politikai vezetők és a költő közti ellentéteket, de elfogadja azt a teóriát, miszerint maga a költő “szakított” volna “a párttal” (242. old.). Sőt, a szerző osztani látszik Fejtő Ferenc és Horváth Iván vélekedését, és szerinte is “József Attila a szektarianizmus felé hajló kommunista párttól való elszakadás után a szociáldemokráciához, majd a polgári radikalizmushoz került közel” (264. old). Alföldy Jenő könyvében még ennél “tovább” is jut, hiszen szerinte “a szabadelvű polgári értelmiség és az ő szavaiban látja a kor szellemének legfontosabb kimondóját” (129. old.). (Mondja még valaki, hogy a használatban levő tankönyvek szerzői nem a “mához” szólnak! Tudják, merik, teszik.) Igazat kell adnunk Veres Andrásnak, aki szerint József Attila költészete esetében “különösen nagy a csábítás, hogy politikai-ideológiai manipuláció eszközévé tegyék”.¹⁴ Madocsai László egyébként igen szép verselemzéseket tartalmazó József Attila-tankönyvfejezete a következő “összefoglalással” zárul: “József Attila embertelen korban, egy emberidegen világ mind nagyobb terhével küzdve törekedett teljes emberi és költői élet megvalósítására” (287. old.). Világért sem szeretném “aligha menthető politikai inszinuációra” ragadtatni magam, amint ezt Veres András állította a Miért fáj ma is? című tanulmánykötetről írt kritikám kapcsán,¹⁵ de mégis felvetem a kérdést: Miért lett volna a harmincas évek Magyarországa “embertelenebb kor” a háború után következő évtizedeknél? Mintha még mindig azt kívánnánk sugallni a diákoknak, hogy ezt a költő által megálmodott “teljesebb emberi élet”-et a “felszabadulás” hozta volna meg számunkra. Tudom, hogy nem erre vall a szerzők szándéka, de hiába minden szép verselemzés, ha ilyen politikai-történeti abszurditások is belekerülnek a szövegekbe – hála ötven év belénk ivódott politizált kultuszainak.

Az általunk vizsgált tankönyvek a “szociális üzeneteken” túl is tartalmaznak nem egy teljesen tarthatatlan megállapítást, melyek az ötvenes–hatvanas évek József Attila-kultuszának továbbéléséről tanúskodnak, vagy éppenséggel azt mutatják, hogy a szerzők azért szemezgettek a kritikai irodalom legújabb “felfedezései” közül is. Szabó Gézáné és Virág Gyuláné azt kívánják megtanítani a 14 éves nebulóknak, hogy József Attila “képtelen volt” a szerelemre és a normális kapcsolatteremtésre (111. old.). Madocsai László Óda elemzése alapján kedvünk támadhat az egész világirodalom újraértékelésére, hogy Dantéra és Petrarcára érvényesen is elmondhassuk, hogy a költő szerelmi líráját “nem valóságos” szerelmi kapcsolat szülte (ami Dante esetében igaz is, hiszen az Új élet kezdetén Beatrice, mint tudjuk, mindössze csak kilencéves volt), már-már csak Valachi Anna értelmezésének átvételét hiányoljuk, mely szerint az “édes mostoha” nem lenne más, mint maga József Jolán.¹⁶ Alföldy Jenő szerint az 1905-ben született és 1937-ben öngyilkosságot elkövető József Attila nemcsak hogy “Harmincharmadik évében halt meg, krisztusi korban”, hanem “utolsó versei a krisztusi önfeláldozást öntik művészi formába”, “bár nem bizonyított, hogy ő maga akarta halálát” (128., 134. old.). Devecsery László és Valaczka András úgy állítják be a József Attila és Babits közti ellentétet, mintha annak okozója nem a fiatal József Attila, hanem maga Babits lett volna. Devecsery szerint “A Nyugat elzárkózik előle” (ami természetesen nem igaz, hiszen mindvégig közölték verseit, és méltatták köteteit). Valaczka szerint pedig “Évekkel később ugyan kibékült Babitscsal, ám az efféle sértéseket nemigen lehet elfeledni” (122. old.). Ez is igaz, hiszen erről maga József Attila ír Babitsnak küldött 1933. március 2-ai levelében, csak épp fordítva, hiszen ő sértette meg Babitsot, és tudja, hogy “sérelmet úgysem lehetne jóvátenni”. És még hosszan folytathatnánk a költőt “leattilázó” tankönyvekben hemzsegő félreértések, téves beállítások felsorolását, melyek megakadályozzák, szinte lehetetlenné teszik, hogy a mai diákok egy fél évszázadon át kimunkált “referenciás olvasattól” megszabadulva tudjanak közelíteni József Attila csodálatos, a modern emberi lét lényeges problémáit feltáró, a XX. századi magyar líra egyik legnagyobb művészi teljesítményét jelentő költészetéhez.

Érdemes lenne az általunk átvizsgált tankönyvek anyagát szembesíteni az utóbbi években publikált József Attiláról írt tanulmánykötetekkel, költői pályaképekkel,¹⁷ de ez túlmenne a témaként választott kérdés keretein. Az átnézett tankönyvek és a ma érvényben lévő József Attila-kritika ismeretében azonban így is megállapíthatjuk, hogy továbbra is élnek, vissza-visszatérnek azok a legendák, tévhitek, melyekről minden József Attilával közelebbről foglalkozó kutató tudja, hogy nem igazak.¹⁸ Éppen ezért valljuk, hogy ahhoz, hogy a mai fiatalok valóban hozzá tudjanak férni a XX. századi magyar irodalom nagy alakjainak, köztük Ady Endre és József Attila életművéhez, mindenekelőtt arra van szükség, hogy ezen életműveket megszabadítsuk az elmúlt fél évszázad során rájuk húzott sémáktól, a “kultuszburoktól”. Amennyiben nem történik meg mihamarabb az elmúlt korszak tévedéseinek vagy torzításainak feltárása, hanem mindezt belemossuk az “irodalmi kultusz” fogalomkörébe, akkor a magyar irodalom legértékesebb művei távol maradnak az igazi olvasóktól, illetve továbbra is iskolán kívüli olvasmányélmények maradnak az új nemzedékek számára. József Attilával kérdezzük: “Halandó, hallod-e dalom / vagy zúgod csak mint a vadon?”

1 Dávidházi Péter: Isten másodszülött. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Budapest, 1984, Gondolat; vö.: Per passivam Resistentiam – Változatok hatalom és írás témájára. Budapest, 1998, Argumentum; Margócsy I. (szerk.), Jöjjön el a te országod…. Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumai. Budapest, 1988; Tverdota Gy.: A komor föltámadás titka. József Attila-kultusz születése. Budapest, 1998, Pannonica.

3 Dávidházi Péter: És ki adta neked ezt a hatalmat? – Bevezető témavázlat: a felhatalmazás alapkérdéséről, in vö.: Per passivam resistentiam. I. m. 7–26.

6 Kulcsár Szabó Ernő: “Szétterül ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. Irodalomtörténet, 2000/3, 344–373.

17 Lásd Tverdota György: József Attila. Budapest, 1999, Korona; Valachi A.: József Attila. Szombathely, 1999, Elektra; Beney Zs.: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Budapest, 1999, Argumentum.