Püski Sándorról és Ilusról lesz szó. Abból az alkalomból, hogy Könyves sors – magyar sors címmel megjelent kettejük életének és munkásságának története. A képmellékletekkel együtt valamivel több, mint hatszáz lapos kötetet a Püski Kiadó jelentette meg ez év tavaszán. Első példányai a Budapesten március közepén, az 1942-es első szárszói találkozó hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett konferencián kerültek az olvasók kezébe.

Írásom címéről röviden annyit, hogy Philemon és Baucis a görög mitológiából ismert, Kis-Ázsiának a frígek által lakott nyugati felében élt, a hitvesi hűség példaképének számító házaspár. Mint Ovidius Metamorphoses (“Átváltozások”) című könyvében olvasható, a vándorlások során hajlékot kereső Zeuszt és Hermészt csak Philemon és Baucis fogadta be. Ezért az istenek büntetésből vízözönnel árasztották el az egész vidéket, a két öreg kunyhóját viszont fényes templommá alakították, melynek őrei lettek. Kérésükre az istenek egyszerre szólították el az életből, és fákká – tölggyé és hárssá – változtatták őket. A tölgyet több ókori nép nagyra becsülte, erősnek, szilárdnak tekintette, vallásos tisztelettel kezelte, és szentnek nevezte. A hársról meg ismeretes, hogy megél minden talajon, könynyen átültethető, hosszú életű. A Püski házaspárnak is vannak vonásai, amelyek rokonok az imént említettekkel.

Püski Sándort és feleségét az 1938-as könyvnapok óta ismerem. Mint nyolcadikos, éppen érettségiző gimnazista (nem kis elfogódottsággal) akkor mutatkoztam be nekik. Erre ők biztosan már nem emlékeznek, hiszen már akkor is eléggé látogatott volt – különösen a késő délutáni órákban – a könyvvásár, és sokan álltak a Püski-“stand”-nál. Ez a Szerb utcai könyvkereskedésük előtt volt. A standok között járkálva többször is visszatértem a Szerb utcába, hogy lássam egyik vagy másik írót. Ha nem tévedek, Móricz Zsigmondot, Erdélyi Józsefet és Sinka Istvánt sikerült látnom. Könyvet, vékony pénztárcájú diák lévén, csak egyet vettem. 1939-ben és a következő években sem mulasztottam el, hogy fel ne keressem Püskiék könyvnapi sátrát, amely évről évre nagyobb, a könyvkínálat gazdagabb és közönsége népesebb lett.

1939-ben Püski, azaz a Magyar Élet Könyvkereskedés valamivel arrább, az Egyetem téren, az egyetem jogi karának Szerb utcai sarkán árusította a könyveket. 1940-ben már átköltözhetett egy sokkal forgalmasabb helyre, a Rákóczi út és a Károly körút sarkára. Ez már előkelőbb és tágasabb volt, az írók kis asztaloknál ülve dedikálhattak, és a vásárlóknak látogatóknak, is maradt elegendő hely. Évenként mind több író és művész volt látható a népi irodalmat népszerűsítő könyvkereskedés (és akkor már kiadó is) sátránál. 1938 őszén a budapesti, akkoriban Pázmány Péter nevét viselő tudományegyetem jogi karának hallgatója lettem, és rendszeresen látogatva az előadásokat, majdnem naponta a Püski-könyvkereskedésre is tévedt a pillantásom, lévén az a Szerb utca 17. számú házban, pontosan szemben a jogi kar bejáratával. A második félévtől, 1939 elejétől kezdve már nem látogathattam rendszeresen az előadásokat, mert egzisztenciális okokból állást kellett vállalnom, és előadásokra csak munkaidő előtt vagy után járhattam, legtöbbször a délutáni órákban. A joghallgatók között nagyszámú úgynevezett mezei jogász volt, akik előadásokra ritkán vagy soha nem jártak, vizsgáikra a tanárok nyomtatásban megjelent könyveiből vagy előadásaik lejegyzett szövegeiből készültek. Püski Sándor kiadói pályafutása ilyen egyetemi jegyzetek elkészítésével és megjelentetésével indult. Az egyetem épületével szemben nyitott üzletének forgalmát a kezdeti időben nem a könyvek, hanem az egyetemi jegyzetek biztosították. Én is vettem és használtam őket. Szandtner Pál, Moór Gyula, Balás Károly, Magyary Zoltán, Tomcsányi Móric és más professzorok tárgyaiból a Püski-féle jegyzetekből készültem vizsgára. (Mulattató volt, hogy amiből a leggyengébb voltam, magánjogból, Szladits Károly professzor frissen megjelent, még nyomdaszagú könyvéből tanultam, nem jegyzetekből, mégis alig csúsztam át a vizsgán, a Moór Gyula- vagy Gajzágó László-jegyzetek meg jó eredményhez segítettek.) Sikeresek voltak a Püski-bolt mellett működő közgazdaságtudományi kar (amely akkor még a Műegyetem egyik fakultása volt) jegyzetei is, amelyek sok mezei hallgatót segítettek át vizsgáikon. Kezdetben maga Püski is jegyezte az előadásokat, annak tulajdoníthatóan, hogy jó gyorsíró volt. A jegyzetkészítés sikere alapozta meg a könyvüzletet, és segítette elő, hogy egy igényes kiadói program legyen elindítható.

Könyvének első fejezetében Püski ifjúságára, tanulmányaira, a pálya kezdeteire pillant vissza. Az ő élete a népi érdeklődésű olvasók körében eléggé ismert, de még azok is találhatnak új adatokat és adalékokat, akik régóta és közelről figyelhették sorsának alakulását. Származásáról szólva megemlíti, hogy dédszülőkig bezárólag minden őse, rokona földműves és református volt. “Földműves-napszámos” – írja. “Ez a föld nélküli földművesség határozta meg születésemtől kezdve nemcsak minden közigazgatási és iskolai oktatás tartalmát, hanem az egész pályafutásomat is.” E pályafutást döntően az határozta meg, hogy a család, még ha birtokolt is egy-két holdat, szegénynek számított. “Elég az hozzá – olvassuk az emlékezésben –, hogy szüleimnek 1906-os házasságkötésekor némi bútoron, konyhafelszerelésen és ruhafélén kívül semmijük sem volt. Édesapám huszonnégy éves, kiszolgált katona, édesanyám tizenkilenc éves. Ha az esküvői fényképüket nézem, nem tudok megindulás nélkül gondolni arra, hogy mi mindenen kellett ennek az életerős emberpárnak keresztülmennie. Édesanyám 1930-ban, negyvenhárom éves korában, édesapám 1949-ben, hatvanhét éves korában, ugyanabban a betegségben, tüdő- és szívbajban, legyengülve, sok szenvedés után halt meg.” Hat gyerekük közül Sándor a harmadik volt. Aztán 1919-ben az első lett, mivel nővére és bátyja még gyerekkorában meghalt. “Sokszor úgy érzem – írja –, hogy a bátyám halála is áldozat volt a paraszti sorból való kikerülésemért, ahogy a föld nélküliség is azt segítette. Ha lett volna legalább néhány hold földünk, édesapám nem állt volna be 1919-ben harangozónak, s akkor szóba sem kerülhetett volna a gimnázium. Ha bátyám él, megint bajos lett volna, hogy én, mint a kisebbik fiú, ilyen kivételes helyzetbe kerülhessek. Sok mindennek kellett közrejátszania abban, hogy egy magamfajta parasztgyerek 1921-ben gimnáziumba juthasson.” Ebbe édesanyja nehezen egyezett bele, mert noha jó tanulóként tandíjmentességre számíthatott, az iskola nem kis pénzbe került, a tőle hamarosan elvárható és remélt kereset is elmaradt, egyszóval a taníttatás nehezen elviselhető tehernek ígérkezett. Ráadásul a szomszédok azzal ijesztgették, hogy “úrnak akarod nevelni a gyereket, majd meg se lát, ha kitanul”. Apa és anya végül megegyezett. Beíratták fiukat a békési református gimnáziumba. “A gimnáziumba való járásom – írja Püski Sándor – egyébként nemcsak azért volt hallatlan eset, mert a város ibrányi széléről addig még senki se került oda, hanem azért is, mert az egész Püski rokonságból még iparos sem került ki, s éppen mi, a legszegényebbek törjük meg a sort.”

A szerző – szépírói erényeket is felcsillantó – érzékletes leírást ad a diákkori évekről, családi és rokoni viszonyokról, ünnepekről és hétköznapokról, a ház körüli teendőkről, a környék falvaiba tett útjairól, az iskoláról és barátairól. “Jó tanuló voltam – írja –, de nem több. Otthon is kellett segíteni a kerti munkában, a jószág körül, a kapálásban, aratásban is. A nyári szünidő pedig mindig napszámosmunkát jelentett számomra: az első év nyarán, tehát tizenegy éves koromban a közeli urasági kertészetben, a következő nyáron a tarhosi grófi kastély virágkertészetében, a harmadik nyáron félrészes pévakaparó voltam egy cséplőgéphez szervezett alkalmi “bandá”-ban, a negyediken a Berkemajorban egy urasági kőműves mellett segédkeztem. A tarhosi kastély virágkertészetében töltött nyár azért is emlékezetes maradt, mert akkor ismertem meg belülről az uradalmi cselédlakások nyomorúságát.

Ezeket magam is láttam, ám már nem cselédlakásokként, hanem egyéni parasztházakként a földreform után, 1947 nyarán, amikor munkahelyem – a vallás- és közoktatásügyi minisztérium szabadművelődési főosztálya – a hajdani tarhosi földesurak, a Wenckheim grófok volt kastélyában országos konferenciát rendezett. A kastély berendezését a parasztok a háború végén széthordták, és a kastély (ahol a Gulyás György által igazgatott zeneiskola is működött) csak hirtelen összeszedett szegényes bútorzattal lett úgy-ahogy lakhatóvá. A Gombos Ferenc – írói nevén Simándy Pál – által vezetett társaság (a szűkös körülmények ellenére is) nagy élvezettel hallgatta az értékes előadásokat és a híres népdalénekesnő, Török Erzsi műsorait. Püski Sándor azonban akkor már ismét Pesten volt, és felocsúdva a háborús megpróbáltatásokból, feltámasztotta kiadóját és könyvkereskedését.

Ezt megelőzően részletesen beszámol a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett jogi tanulmányairól, vizsgáiról, majd egyetemi jegyzetkiadásáról. Ezt mintegy belépőnek tekintette könyvkiadói és könyvkereskedői pályájához. Irodalmi érdeklődése ugyanis a harmincas években kibontakozó és az egyetemi ifjúság tájékozódását mind jobban befolyásoló népi irodalom felé fordult. Észrevette, hogy egy új írónemzedék jelentkezett, amely Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond örökségét ápolva a magyar irodalom megújításán fáradozott, a sorozatosan felvetődő kérdésekre korszerű válaszokat iparkodott adni, és sürgető társadalmi reformok megoldásán gondolkodott. Azt is észre kellett vennie, hogy ezek az írók szétszórtan dolgoznak, nincs mindnek állandó és megfelelő kiadója; a rokon írások együttes megjelenést, közös orgánumot, állandó és kitartó olvasóközönséget érdemelnének. Ez a felismerés sugallta először egy könyvkereskedés, majd egy kiadóvállalat megindítását. A tervek, adottságok, lehetőségek átgondolása és összevetése után jött létre 1938 tavaszán a Szerb utcai könyvkereskedés, majd egy évvel később a Magyar Élet Könyvkiadó.

Ezt megelőzőn, 1936 márciusában feleségül vette Zoltán Ilonát, aki nemcsak hűséges élettársa, négy fiuk édesanyja, de a vele végzett közös munkának azonos értékű részese lett. “Nyilvánvaló volt már az elején – írja –, hogy ő a nekem rendelt aszszonynak való… Szerencsés választás volt. Amellett, hogy jó feleségem, a következő nyolc évben sorakozó négy fiunknak kiváló édesanyja, az íróknak és más barátainknak vendégszerető háziasszonya lett, a vállalkozásunkban fáradságot nem ismerő ügyes helytállásával, az anyagi veszedelmeket elhárító és egyéb hivatalos ügyeket intéző ötletességével is hozzájárult kiadónk sikeréhez.” Akinek alkalma volt az elmúlt évtizedekben, hogy akár folyamatosan, akár időnként tanúja lehessen Püski Ilus fáradhatatlan munkájának és törődésének, igazolhatja, hogy az iménti megállapítás nem férji túlzás, hanem teljes egészében megfelel az igazságnak és a valóságnak.

Püski kiadója a negyvenes évek első felében a népinek nevezett irodalom számos jelentős alkotásának kínált megjelenési lehetőséget. Köztük volt Szabó Dezső több műve, Németh László tanulmányainak és esszéinek gyűjteménye, Veres Péter ez években írt majdnem minden könyve, Sinka István, Erdélyi József és a költő Nagy Imre versei, Féja Géza irodalomtörténete, Asztalos István, Kodolányi János, Szabédi László, Szabó Pál regényei, elbeszélései, falukutató írók alkotásai, tudományos, valamint ismeretterjesztő kiadványok. A könyvkereskedésben a népi mozgalom majd minden neves alakjának a művei megtalálhatók voltak, és a Magyar Élet Könyvbarátai nevű társaság tagjai rendszeres előfizetői és vásárlói lettek a népi írók és tudósok könyveinek. Nem volt meglepő, hogy amikor Püski Sándor 1943 nyarán meghirdette a második szárszói konferenciát, a Balaton menti író-olvasó táborozáson hatszázan, főleg húszas éveikben járó fiatalok vettek részt.

A Könyves sors – magyar sors első három fejezete élettörténete kezdeti szakaszainak felidézésével indul. Ezt a szerző a kötet számára írta. A második és harmadik fejezet az az életrajzi összefoglalás, amelyet az 1962-es perben készített a bíróság részére, de az eredeti szöveg, és nem az, amelyet (módosítások után) a tárgyaláson felhasználtak. A könyv további fejezetei Püski életét érintő, valamint üzlete és kiadója ügyeivel foglalkozó, irodalmi és közéleti tevékenységét tárgyaló, működését bemutató és elemző írásokat, különböző időben és helyeken elmondott vagy írt előadásait, felszólalásait, illetve cikkeit, nyilatkozatait tartalmazzák. Külön-külön részben kaptak helyet az 1967 és 1989 közötti amerikai tartózkodásának és tevékenységének, valamint az 1990 óta ismét Magyarországon folytatott működésnek a dokumentumai. Ezekhez helyenként Püski rövid eligazító megjegyzéseket fűzött, de hasznuk még nagyobb és meggyőzőbb lenne, ha bizonyos ügyekben és kérdésekben bővebb felvilágosítást, illetve magyarázatot nyújtanának. Különösen azokra gondolva, akik nem járatosak a népi mozgalom történetében, vagy fiatalok lévén először szembesülnek az újabb kori Magyarország némely eseményeivel és problémáival.

Ezekben a dokumentumokban több érdekes és helyenként új adatokat fedezhetünk fel. Közzététetett például legfontosabb személyi adatokkal az 1943-as szárszói táborozás résztvevőinek (ama bizonyos “bátor hatszáz”-nak) névsora. Egy további iratban, Püskinek 1945. január 30-án Veres Péternek Debrecenből Budapestre küldött levelében az olvasható, hogy 1945-ben kellemetlen vitája támadt Erdei Ferenccel, mert a szárszói konferencián nem állt melléje Németh Lászlóval szemben. Azt mondta, csak akkor tudnak neki a Parasztpártban bármilyen szerepet biztosítani, ha “Németh Lászlót és tőle jobbra minden eddigi írómat megtagadom”. Erdei szerint – írta Püski – “szocialista alapelvű parasztpárt létesítésére van szükség, sőt Ferenc elváláskor ideiglenes pártnévül a Szocialista Parasztpárt nevet ajánlotta”. Hadd tegyem hozzá, hogy több alkalommal beszéltem ezekről az eseményekről Kovács Imrével. Ő ilyesmire nem emlékezett, pedig elég rossz véleménye volt Erdei 1945-ös magatartásáról, és nehezen képzelhető el, hogy ezt nem hozta volna fel ellene. Igaz, 1945 januárjában nem volt Debrecenben, hanem szovjet fogságban, de később bizonyára emlegette volna, ha tudomást szerzett volna róla.

Püski arra is kitér, hogy Erdei váltig jobboldalisággal vádolta, a többi között azért is, mert Szárszón Németh mellett tette le a garast. Szerinte Németh és társai nem voltak demokratikus magatartásúak, tehát Püski sem volt az, ezért a Parasztpárt nem vállalhatja. Amikor azt kérdezte, hogy könyvei kiadását illetően fenntartja-e korábbi megállapodásukat, így válaszolt: “az egyéni becsületérzése azt kívánná, hogy fenntartsa, hiszen nekem köszönheti azt, hogy Szárszón és egyéb alkalmakkor szószékhez jutott, fontos írásokat elvégzett, s egyáltalán megalapozhatta a jelen politikai pályafutását, de a politikai érdeke azt kívánja, hogy szakítson velem”.

Érdekes annak leírása, milyen kép fogadta 1945 február-márciusában, amikor az ostrom után Budapestre utazott. “A könyvesboltot (karácsony óta nem nyitották ki) épen találtam, csak a légnyomás törte be az üvegét és szórta le a polcokról a könyvek egy részét. A lakással és irodával (Ráday u. 22. V. 2.) sem lett volna semmi különös baj, csak az, hogy két nappal korábban a Kom.párt és a Szocdem.párt az irodából szinte minden mozgathatót elvitt, s még alá sem írták azt a jegyzéket, amit adtak róla a lakás hátsó részében lakó megbízottamnak… Budán még dúlt a háború, csak Pesten lehetett úgy-ahogy gyalogosan mozogni. Simándy Pált és a kiadó néhány alkalmazottját, Ilus szüleit megtaláltam, a szerveződő városházán kaptam kétnyelvű igazolásokat, rendbe tettem és bezártam a könyvesboltot. Kerestem Veres Pétert is a búvóhelyén, Szabó Imre fasori ref. lelkésznél, de néhány nappal korábban már hazament. A Vár elfoglalása után Budára is megindult valamiféle közlekedés, s február utolsó napjaiban az újpesti rakpartról – egy »kis robot«-ra befogásból szerencsésen meglépvén –, engem is átvittek csónakkal Budára, s ott Sinkát, Tersánszkyt, Féját, Szabó Pált, Szabó Lőrincet és Németh Lászlót kerestem meg, hozva nekik egy kis élelmet és a városházi kétnyelvű igazolást. Szabó Pált és a náluk lakó Asztalos Istvánt az oroszok befogták. A Törökvészen, Németh Lászlóék félig romban lévő házában senkit sem találtam, s végül Illyés Gyuláék tömegszállásán találtam meg az egész családot éhesen és betegen. Ők és Féjáék elfogadták az ajánlatomat, hogy jöjjenek le Békésre, míg valamennyire rendbe jön itt a világ. Sinkáékat is hívtam, de ők elviselhető állapotban lévén, nem vállalkoztak rá. Egy héten belül felraktam őket nagy nehezen a Nyugati pályaudvaron vonatra, és március közepén én is hazamentem.” Püski azután részletesen beszámol 1945 tavasza és az utána következő évek megpróbáltatásairól, egyfelől önmaga és családja talpra állásáról, másfelől az íróknak nyújtott segítségről és a kiadó újraszervezéséről, ami az ellenséges légkörben olykor megoldhatatlan feladatok elé állította. A kiadót és a könyvkereskedelmet nagy küzdelemmel sikerült valamenynyire megmentenie, de mind kevesebben lettek, akik ebben segíthettek volna. A népiség és hívei a kibontakozó sztálinista diktatúrában az üldözöttek közé kerültek.

Írásos dokumentumokból, saját és mások emlékfoszlányaiból áll össze az ötvenes és hatvanas évek története, benne a mozgalmas és izgalmas ötvenhatos hónapok, a forradalom leverését követő események, végül az 1962-es letartóztatás, perbe fogás, elítélés és börtön, végül az Amerikába való áttelepedés és a tengerentúli magyar könyves élet. Ez utóbbinak, amely 1967-től 1989-ig terjedt, majd két és fél száz lapot szentelt, hatalmas bizonyító anyaggal igazolva, milyen nehézségekkel és akadályokkal kellett megküzdenie, hogy magának új egzisztenciát és a magyar könyvtermésnek új piacot teremtsen. Mint korábbi vállalkozásai, ez is sikerrel végződött. 1989-ben visszatért Magyarországra, majd immár harmadszor teremtett a semmiből jól működő és értékeket teremtő vállalkozást. Indokolt elégedettséggel és nyugodt lélekkel állapíthattuk meg, hogy a Püski család jól sáfárkodott az Istentől kapott képességekkel és erényekkel. A legtermékenyebb és leghatékonyabb magyar kiadók egyike lett.

Erről tanúskodik a Könyves sors – magyar sors bizonyítékokban gazdag hatszáz lapja. Csak azt sajnálhatjuk, hogy a szerző legtöbbször közvetve és nem közvetlenül szólal meg benne. Az immár történelmi jelentőségű mű, amelyet e könyv elénk tár, két ember közös alkotása. És a szobor, amelyet máris kiérdemeltek és amely majdan bizton állni fog Budapesten, Püski Sándort és Ilonát méltán ábrázolhatná majd a magyar Philemon és Baucisként, mint a hitvesi hűség, hazaszeretet és alkotókészség jegyében tevékenykedő és értékteremtő házaspárt.

Jánosi Zoltán: Idő és ítélet

Jánosi Zoltán könyvét olvasva újra és újra rácsodálkozik az ember Nagy László költészetére. Mondhatni: megidéződik szelleme, sajátos hanghordozása, tartása. Megidéződik, hisz hiába szólnak kitűnő monográfiák életéről, versvilágáról mai szemléletnek teret nyitó olvasatot adva, úgy tűnik, az életmű áldozatul esik a kollektív feledésnek. Nemzedékek sora hagyja el úgy az iskolapadot, hogy a nevet is alig hallotta, nemhogy verseit olvasta volna. Másoknak is ez a sorsa – szól mély rezignációval a szkepszis –, ma nem az értéktudatosító irodalomé a pálya. Elgondolkodtató ez az érvelés, hisz nincs olyan irodalom, amely ne az értékekről szólna. A mai, posztmodern világra rezonáló, annak szétesett rendjét tépett formákkal, önmagukba visszatérő szerkezetekkel interpretáló műalkotás is értékről beszél, annak a hiányát vagy bonyolult alakzatait érzékeltetve. S az ezt övező ironikus, önironikus beszédmód sem választható el az alkotói értéktudatosító szándéktól. Valójában tehát – a nyolcvanas évek eleji paradigmaváltás után – érthetetlennek tűnik az a szemlélet, amely nem a formák diverzifikációját, a beszédmódok többszólamúságát, esetleges diskurzusát üdvözli. S érthetetlen az a folyamat is, ahogy jelentős életművek, mint Nagy Lászlóé, lassan kiszorulnak az irodalmi köztudatból.

Jánosi Zoltán Nagy László-képét több felől közelítik azok a tanulmányok, amelyeket tíz év terméséből gyűjtött össze. Természetesen más metódust és más tónust követ az az írás, amely tanulmánykötetbe készült, és más elvárásoknak tett eleget az összegyűjtött versek elé szánt bevezető és a szépirodalmi folyóiratok igényeire is tekintettel levő esszé vagy tanulmány. Az azonban minden írásból kitetszik, hogy Jánosi Nagy László költészetét az irodalom egyetemességéhez méri. Alapelve szerint a magyar történeti valóságban vagy a magyar kultúrában gyökeredző versvilág nem izolálódik, nem válik önérdekűvé. A megnyomorított álmok, szájba vert igazságok, széttépett remények nemcsak a magyarság keserű történelmi tapasztalatait érzékeltetik, hanem a létezés mindazon ellentmondásait, amelyek a hatalom és a nekifeszülő akarat harcából, az emberi szellem és az azt korlátozó manipulatív érdek ütközéseiből fakadnak. A Nagy László-versek szólamát kétségkívül az az áldozatra is hajló, felemelő heroizmus szabja meg, amelynek axiomatikus valóságtartalma a történeti, személyes tapasztalatra épül: csak a léttel való állandó küzdelemben képződik meg az az érték, amely világunkat humanizálja.

A grammatikailag hangsúlyozott személyesség, a világ szétesett rendjére ráfeszülő felfokozott éntudat jelöli ki annak a beszédmódnak a határait, amely az egyes korszakokban eltérő intenzitással ugyan, de arányában is végigkövethetően uralja és jellegzetesen poetizálja a versformákat. A személyesség persze nem az alanyiság túlnövesztése, hisz a legnyilvánvalóbb énformákba is belesűrűsödik a kollektívum, amely szűkebb és tágabb közösségeket fog át. A folklórformákat költészetébe átörökítő Nagy László személyes tapasztalatából és a különböző népköltési gyűjteményeket tanulmányozva pontosan érzékelte, hogy a népköltészetben érvényesülő sajátos képviseleti beszédmód igazságfedezete a közösség által kodifikált erkölcs és esztétikum.

Jánosi kötetének nagy ívű, széles irodalomtörténeti és -elméleti alapozottságra épülő tanulmánya Nagy László mitologizmusát értelmezi. A mitologikusság e költészet egyik legnyilvánvalóbb jegye és egyben legnehezebben megragadható vonása, ha szélesebb kontextusba helyezve akarjuk mélyrétegeit feltárni. Mert valóban nemcsak a folklórban, a népi tudatban megrögződött archaikus, olykor animisztikus létszemléleti elemek kapnak műformát egy-egy alkotásban. Nagy Lászlónál a mítosz a kortárs valóság és a történelmi tapasztalat interpretációs formájává válik. A korai modernség schellingi indíttatású mitologizmusában az elsüllyedt világ darabjainak rekonstrukcióját érzékelhetjük, egy olyan világszemlélet reinkarnációját, amely természet és társadalom valaha volt egységét kívánta újraéleszteni. A klasszikus modernség felfogásában a mitologizáció struktúraképző funkcióra tett szert, a történet, a szüzsé, a forma (újra)teremtésében. A mitológizált szüzsé egyidejűleg rendezte formába a kollektív, az egyetemes történelmi és az egyéni létben megélhető tapasztalatot. Másrészt ez a poétikai szemlélet és eszköz nemcsak kompozíciós elvként érvényesül, hanem a szövegalkotás gyakorlatában is. A szövegek szemantikai rendjét a mítoszi képzetek, szimbólumok, allúziók alkotják meg, vagy legalábbis kijelölnek egyfajta értelmezési tartományt.

Nagy László neomitologizmusa kétségkívül szinkron jelensége a világirodalmi tendenciáknak. A XX. századi líratörténetből Jánosi Zoltán tekintélyes névsort hoz e vonulat reprezentációjaként. Eliot és Lorca mitologizmusát – hogy csak e legnyilvánvalóbb különbségeket említsük – azonban inkább csak a modern mítoszt teremtő alkotói szándék rokonítja, mintsem a poetizált világ, nyelv hasonlósága. Ugyanígy a kelet-európai példaként említett Lucian Blaga vagy József Attila és Sinka István költészetében vitathatatlanul érvényesülő mitologizáció is más-más poétikai eljárásokat eredményez, és főleg eltérő érvényességű művet teremt. A remitologizáció poétikáját érvényesítve Nagy László és Weöres Sándor mitologizmusának elemzése valószínűleg (a számos eltérés mellett) sok azonos vonást mutatna, hisz ez a két – nemegyszer egymás ellenében felmutatott – életmű leginkább érvényes példa a XX. századi magyar lírában feltétlenül jelen levő mitologizációs törekvésekre.

A Nagy László-i mitologizmust két remek tanulmányból érzékelheti az olvasó. A Csodafiú-szarvas motívuma hozzátartozik a verseket benépesítő, többnyire mitikus állatalakokhoz (ló, medve, kakas). Mind a Csodafiú-szarvas, mind a Rege a tűzről és jácintról a neofolklorizmus kivételes művészi erejű példája. Ha kicsit merevnek is érezzük Jánosi elméleti konstrukcióját az alsó és felső mitológiai rétegekről, a szarvasra vonatkozó mitológiai tudás kétségkívül ebből a szférából származik: a kollektív, a különböző időrétegeket szervesítő mítoszból. Tekintélyes irodalom értekezik a szarvasról mint asztrológiai jelképről, mint az eredetmonda mitikus lényéről, s ugyancsak jeles tanulmányok szólnak a regösénekek szarvasábrázolásáról. Az utóbbi tekintetében a legautentikusabbnak Sebestyén Gyula 1902-ben, 1906-ban megjelent közlései tűnnek, s egy tipológiai elemzés közelebbi párhuzamokat találhat az iszkázi variánsokkal. Nagy László szarvasmotívumának forrása egyfelől nyilvánvalóan a kollektív emlékezet. (Az emlékezetes filmben átszellemült arccal énekli övéi között a regölő dallamot, a dudák brummogó hangjaitól kísérve.) Másrészt a regösének a magyar kultúrkincs részévé válva épp archaizmusa, mélyrétegei révén kerülhetett a modernség figyelmének előterébe, amint a József Attila-i, bartóki példa is mutatja.

Jánosi Zoltán több, a bolgár népköltészetből vett példával érzékelteti a motívum folklorisztikus jelentéstartományának bővülését, s a Nagy László-i értelmezéshez közel álló tragikus sorsértelmezést is. Ezzel együtt teljes mértékben azonosulhatunk véleményével, hogy a motívumba és az azt körülölelő versvilágba sűrített jelentéstartalmat, de magát a szarvasábrázolatot sem lehet az iszkázi vagy máshonnan ismert, népköltészeti gyűjteményben olvasott forrással azonosítani. A szokás, az ének, a háttérből fölragyogó mitikus hitvilág ötvöződik ugyanis más, a modernség létélményéből, művészi formakincséből származó képzettel, intellektuális jelentéstartalommal. Ily módon válhatott ez a motívum (is) az öntanúsítás és egyben egy sorsképlet tükröztetésére alkalmas művészi formává. Az űzöttség, a veszélyeztetettség, a féltőn óvott szabadság jelentésviszonylatában alakul ugyanis a szarvasmotívum erőtere. A lírai beszéd – legyen az didaktikusabban metaforikus, mint a Havon delelő szivárványban, vagy folklorisztikusan sűrített, mint a Regé…-ben, Romantiká…-ban – többféle személyességet ölel magába: archaizálva utal a kollektívum sorsát személyesítő énekre – keservesek, betyárballadák lírai hősét idézve – s a jelenvalóságra is, a korlátozott szabadság, a kiszolgáltatottság társadalomtörténetileg definiálható létélményére.

Nagy László költészetében a csillagok, az égitestek szakrális szerepet kapnak annak az ősi szemléletnek a jegyében, amely az emberi értékeket kivetíti a köröttes világra s a Kozmoszra, illetve ezek jelenségeit értelmezi az egyes létre vonatkoztatva. A tűz, a Nap kép- és jelentésszimbolikájával az egyetemes emberi kultúra legarchaikusabb rétegéhez tartozik. A Nap jegyese-ciklus verseitől kezdve a fényszimbolikával és a névhez szorosan tapadó életerő-tűz jelentéstartalmakkal válik meghatározóvá ez a motívum. Az archetipikus mítosztartalmak mellett etikai viszonylatokat is kibont a költő napimádata. Jánosi Zoltán lényeglátó megállapítása ez, de a Nagy László-i napkultusz talán nem a Rákosi korszakkal szembehelyezkedő etikus képi-fogalmi installációja, hanem egy megtalált világ szerves, mi több, centrális szerephez jutó eleme. Ezt alátámasztja a kötet – olvasatomban – legszebb tanulmánya is, amely Nagy László természetélményét rekonstruálja. A természetben élő ember társának, barátjának, szövetségesének tartja a körötte levő élő és élettelen világot, hisz organikus egészben gondolkodik, amint az az archaikus kultúrában, a folklórban, de mondhatni a premodern világszemléletben oly szervesen jelen van. A hegyek, fák, füvek szelíd rokonok – mint Szilágyi Domokos írja gyönyörű versében. Nagy László eredendően (talán) nem intellektuálisan jut el ehhez a természetfilozófiához, hanem gyermekkori tapasztalatai, élményei révén, amelyeket érzékenységével magába olvasztott. Az persze nem valószínű, hogy az iszkázi folklóremlékek, szokások, hiedelmek oly mélyen a múltban gyökereztek volna, hogy egyfajta természetvallást közvetítsenek. A legősibb szokás, a regölés pontosan kirajzolja a keresztény és az azelőtti kultúra termékeny szimbiózisát. Kétségkívül a népdalok boldog vagy szenvedő hőse is a virágokkal, madarakkal szólaltatja meg érzéseit, amint a népballadák tárgyi, természeti világa is kirajzolja az emberi történéseket, s a rontó vagy gyógyító varázslóhatalom is szolgálatába állít minden földi létezőt. Ebből a közvetlen természetélményből, a folklór eredetű kultúrából származik ember és természet olyan harmóniája, amelynek képi formáit gyönyörűséggel olvassa a mai, modernség utáni, a természethez újra visszatalálni akaró ember. S ez a világkép alapozza meg azt az etikumot, amely fedezetül szolgál a költői szerepértelmezéshez. Ami pedig így már nem lehet más, mint a szó hatalmának kinyilatkoztatása.

Az Idő és ítélet a szerző irodalomtörténészi portréját, kritikusi alkatát, vonzódását is megrajzolja.

Kisebb-nagyobb lélegzetű írások szólnak Serfőző Simon, Ratkó József, Csukás István, Kalász László költészetéről, Csengey Dénes novelláiról. Egy kitűnő tanulmányban Csoóri Sándor versein tűnődik, valójában motívumpárhuzamokat keres. Nagy László szellemi hagyatékához való kötődést Csoóri több versében megvallotta, így a motívumpárhuzamokban feltűnő képi-gondolati kapcsolódás nem meglepő. Érdekesebb az Ady-versek áthallássorozata, s nem csak a küldetéses költői alkatnak formát adó versekben. A Nagy László utáni generáció költői közül Nagy Gáspár kap kiemelt figyelmet ebben a kötetben. A költői pályát az utóbbi évekig követő elemzés meghatározó arcélnek és verstípust formáló gyakorlatnak a közéletiséget látja. Azt a beszédformát, amelyet egyrészt lejáratott a szocializmus időszakának álbaloldalisága, a direkt politizálás, s amelyet másrészről anakronisztikusnak tart a posztmodern irodalomszemlélet. Nagy Gáspár korai és később jelképpé vált verseiben a politikum, a szellemi szabadságharc az európai és nemzeti értékek talapzatára támaszkodva hoz létre érvényes műformákat. Ám a változás után – s erre is figyel az irodalomtörténész – egy másfajta társadalmi tapasztalat koordinátái között mozog az elemző, ítélkező politikum. A vágyott célok nem teljesültek, és szétfoszlott a közösnek tudott értékrendre épülő szolidaritás.

Jánosi Zoltán könyve a népnemzeti világszemléletű irodalmat tematizálja – mondhatnánk, ha nem tapadna e klasszikus irodalomtörténeti fogalomhoz megannyi félreértés, szándékolt félrehallás, stigmatizáló megállapítás. Az, hogy az idetartozónak vélhető költőkről, írókról s tanulmányköteteikkel megidézett irodalomtörténészekről szól, nem jelent sem kizárólagosságot, sem kirekesztést. Irodalomtörténészként érti a posztmodern irodalomkritika alapállását, s ha ezzel szemben védi Nagy Lászlót, akkor a diskurzus nevében és jegyében teszi. De ugyanettől a szemlélettől vezérelve száll szembe Domokos Mátyás könyvéről írott bírálatában azzal az értelmezéssel, amely a posztmodern jelenségeit a “műveletlenség tévedésének” nevezi. Még akkor is, ha rokonszenvez azzal a magatartással, amely lenézettsége, mellőzöttsége nyomasztó állapotát nem tűrve a jövő érdekében lázad, visszaszerezni vágyván a társadalomról szólás szalonképességét, a szó tiszta értelmű rendjének igazságát.

A Julianus-díjas Hajdú-Moharos József nagy feladatot állított maga elé. Egy könyvbe összegyűjteni a magyar névterület kompakt magját. Máris meg kell magyaráznunk, milyen értelemben használja a szerző a névterület fogalmát. A névterület szoros összefüggésben van az államterület és a nyelvterület fogalmával, az adott nyelven megnevezhető földrajzi nevek összességét jelenti. Nos, ennek a magja képezi a könyv törzsanyagát, vagyis a Kárpát-medence magyar névvel rendelkező települései szerepelnek a Magyar Településtárban. Hogy pontosan fogalmazzunk, a szerző több mint negyedszázados gyűjtése a történelmi Magyarország, Moldva és Szlavónia területére korlátozódik. Ennek eredménye becslésszinten százezer helységnév, tízezer településnév.

De miben is hoz újat ez az impozáns kivitelezésű településtár? Nem születtek-e már munkák, melyek felölelik a mai magyar településeket határon belül és kívül egyaránt? A válasz igen is, nem is. Születtek igényes nyelvészeti munkák, például Lelkes György Magyar helységnév-azonosító szótára, melyek ugyanezt a területet fedik le. Viszont Hajdú-Moharos József munkája nem nyelvészeti indíttatatású, sokkal inkább földrajzi. Ez nem is lehet meglepő, hiszen a szerző végzettségét tekintve geológus és geográfus. Eddigi írásaiban szerzőként vagy társszerzőként is földrajzi témákkal foglalkozott.

Miért vág bele földrajztudós egy településtár írásába, mely inkább a nyelvészek hatáskörébe tartozik? Hogy minél közelebb járjunk a valódi válaszhoz, tudnunk kell, hogy Hajdú-Moharos József korábbi írásaiban is szenvedélyesen küzdött azért, hogy a határon túli magyar települések magyar nevükön jelenjenek meg. Nem volt könynyű dolga. A több mint negyven évig tartó kommunista diktatúra egyik “áldásos” hatása az a kollektív amnézia volt, melynek eredményeképpen Magyarország lakosai “elfelejtették”, hogy a szomszédos államokban körülbelül hárommillió kisebbségi sorba szorult magyar testvérük él. Ez nagyban elősegítette a mai határokon kívülre eső települések magyar neveinek feledésbe merülését. A szerző célja a Kárpát-térség magyar helységnévanyagának aktualizálása, sőt a községalapítás és -egyesítés által létrejött települések neveire magyar névváltozatot adni. A magyar névváltozatokról határon túli kollégákkal való együttgondolkodás után született döntés.

A településjegyzék országokra, azokon belül tartományokra, járásokra, illetve megyékre bontva tartalmazza a településeket. Minden tárgyalt ország után értékes jegyzeteket találhatunk. Szerepel Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország. Egy országot tárgyalva először az illető ország földrajzi vonatkozásait, politikai földrajzát ismerhetjük meg, illetve történeti betekintést is nyerhetünk. A bevezető után következik a megyék/járások/tartományok részletes tárgyalása. Minden megyéről/tartományról van egy néhány soros történeti vonatkozású bevezető, mellyel párhuzamosan a mai közigazgatási helyzet is körvonalazódik. Ezután a megyeszékhely, illetve a megyei jogú városok következnek. Ezeknél a városrészek is fel vannak sorolva. Majd a városok és végül a községek kerülnek sorra. A megyék és a települések nevei először az illető állam hivatalos nyelvén, majd magyarul szerepelnek, és sok esetben egy harmadik vagy negyedik nyelven is.

A településjegyzéket a névmutató követi, mely alfabetikus sorrendben tartalmazza az összes szereplő települést. Ezután a Kárpát-térség természeti tájai következnek, ugyanabban a sorrendben, ahogy a településnevek voltak. Országokra, azokon belül egyre kisebb közigazgatási egységekre bontva tartalmazza a természeti tájakat, melyeket számmal is jelöl. A könyv végén található kiváló minőségű és rendkívül gondosan elkészített térképekért Horváth Zsoltot illeti dicséret. A rendszerezési alapelvek itt is érvényesülnek. A Kárpát–Pannon-térség, majd az illető ország domborzati térképe után megye-, illetve tartománytérképeket böngészhetünk, melyeken fel vannak tüntetve a természeti tájak számjelzései, így el is tudjuk őket helyezni a térképen.

A Magyar Településtár hasznos kiadvány azok számára, akik mélyebben is meg szeretnék ismerni közvetlen környezetüket, vagy akár az egész Kárpát–Pannon-térséget. Könnyen használható, gyorsan rá lehet bukkanni a keresett információra. Például e sorok írója is csak ebből a könyvből tudta meg, hogy megyéjében a megyeszékhelyen kívül mindössze nyolc város van. Rendkívül gazdag, részletes és pontos anyaga segítségünkre lehet a tájékozódásban, ha például egy település nevének nem magyar változatát halljuk. A Magyar Településtár segítségével nemcsak a magyar nevét tudhatjuk meg az adott településnek, hanem a térképen is megtalálhatjuk.

Sajnos ennek az örökségnek az őrzésében, gondozásában és továbbfejlesztésében Hajdú-Moharos József többé már nem vehet részt, ugyanis 2001 áprilisában végleg eltávozott közülünk. Ez a könyv méltó emléket állít neki.

Idestova másfél évtizede, hogy a legnagyobb tabuk ledőltek: a szétszakított magyarságról, a magasba rejtekezett hazáról a nyolcvanas évek második fele óta nyíltan lehet beszélni, az elszakított területeken és a Nyugaton élő magyarok hivatalosan is azok lettek, akik mindig is voltak – az egységes, tizenötmilliós nemzetközösség tagjai. Útjára indult a kétszerkettőszintű Kolumbusz tojása-szerű alapigazság: hogy a magyar, éljen bár Budapesten vagy Baróton, Zentán vagy Clevelandben, Munkácson vagy Buenos Airesben – ugyanolyan. Ugyanaz. Egy. Akár az Isten.

A Krisztus utáni második évezred utolsó százada az amúgy is irtózatos magyar história legiszonytatóbb időszakát hozta. Bekövetkezett a hungarocídium, a magyar Holocaust. Több lépcsőben, több fejezetben, egyértelmű “végeredménnyel”. Darabokra szaggattattunk. Trianon nemzetgyilkossági kísérlete megfejelődött az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprásával, s ez utóbbi kétszázezer fővel növelte meg a Kárpát-medencén kívül, a nagyvilág minden sarkában szétszórattatásban élő nemzettestvéreink létszámát. A történelmi Magyarország területén, az utódállamokban élő magyar közösségekkel és a csonkolt hazában, az anyaországban maradt milliókkal együtt ezt a legújabb kori szentháromságot szervezeti és deklaráltan eszmei formában is először az 1991-ben megújult Magyarok Világszövetsége tette nyilvánvalóvá azzal, hogy felépítése anyaországi, Kárpát-medencei és nyugati régiókra tagolódott.

Ady sok profetikus sorának egyike: “hát népét Hadúr is szerteszórja”. Írta ő mindezt a szétszóratás előtt. Reánk, szerencsétlen utódokra a szétszóratás utáni állapot maradt – ebben olyan, közel fél évszázados, lidérces időszakkal, midőn erről a szétszóratásról, magáról az alaphelyzetről jószerével mukkanni sem lehetett. Amikor pedig felszakadtak a gátak, csalódást csalódás követett, az úgynevezett felelős nemzetpolitika lépéseitől, az alapszerződések világától a Világszövetség végzetéig.

Így, ebben a helyzetben ért bennünket az ezredvég, az ezredforduló. Korszakhatárról semmi értelme beszélni: folyamatok részesei vagyunk, ha már nem is kényszerűen passzív, de lehetőségeinkhez képest még mindig messze nem elég aktív résztvevői a legújabb kori históriának. Nemcsak hogy Ady Templomát nem építettük föl, de még imáink is kezdetlegesek, rebegők, meg-megbicsaklók, túl halkak, tétovák, bizonytalanok. Legföljebb ha gyakoribbak már. Talán. Ebben az állapotban a szellemi alkotások üzenetei is elhomályosultak, akár a bekoszolt ablaküveg, a le nem törölt tükör. Ezért van különleges, majdhogynem forradalmas jelentősége minden olyan törekvésnek, amely célzottan összegyűjteni, rendszerezni és közkinccsé tenni akarja egy más nemzetiségű számára elképzelhetetlenül sokat szenvedett nemzetközösség tagjainak egymáshoz és a népek hazájához, a bamba nagyvilághoz küldött üzeneteit. A teljesség igényével, ahogyan egyedül érdemes komoly vállalkozásba fogni ezen a keserves-szépséges sárgolyón.

Hun-Net – akár ezzel a angolból fabrikált, de talán többértelmű és jelentésű divatszófélével is lehetne jelezni a címet. Amely persze éppolyan mélyen magyar – nemcsak jelentéstani értelemben – mint az a tartalmi összegzés, amelyet meg kell próbálnunk továbbadni és amivel végre meg kellene próbálnunk élni, sőt Élni: Magyar világháló. Az alcím: A világban élő magyarok ezredvégi üzenetei. Három újságíró a Magyar Televízióból – Hajduk Márta, Földvári Géza és Szöllős István – a világ negyvennégy országába magyar szervezetekhez és magánszemélyekhez küldte el felkérését: üzenjenek a harmadik évezred kezdetén nemzetünk, nagyobb és kisebb közösségeink helyzetéről és nevében a többieknek. Nekünk. Mindannyiunknak. Ami ily módon egybegyűlt – a kötetet szerkesztő Hajduk Márta szavaival –, “életbölcsességek, filozófiák, örömök, gyötrődések, kétségek, remények és tények kopogó sorai […] csak haza, az otthoniaknak ír ilyen személyes vallomást, üzenetet az ember, küld képet a családi albumból: gyerekekről, unokákról, társról, barátokról, a tájról, amelyek mind a régi-új otthon biztonságát jelentik”.

Argentínától, Ausztráliától, Bosznia-Hercegovinától Uruguayig és Venezueláig sorjáznak ebben a vaskos, reprezentatív kötetben a megnyilatkozások, melyek elé Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke és Martonyi János volt külügyminiszter írt bevezető előszót. “A Haza […] kivételes képességgel tartotta fenn magát, emelkedett, s él tovább honfitársai szeretetének középpontjaként – írja Mádl Ferenc. – Hiszen eszünket és szívünket minden megpróbáltatás ellenére egymáshoz köti magyarságunkban közös ezeréves múltunk: az anyanyelvben, a kultúrában és hagyományokban, a felemelő és fájdalmas históriai emlékekben megtestesülő azonosságunk.”

Borbándi Gyula, Dudás Károly, Farkas Árpád, Szőnyi Zsuzsa, Sütő András, Bence Lajos, Dobos László, Bihari Szabolcs, Lábadi Károly, Sárközi Mátyás, Kallós Zoltán mellett Makovecz Imre, Szervátiusz Tibor, Olasz Ferenc, Maczkó Mária, Skultéty Csaba, Petrás Mária és a többiek, a határokon kívül s belül élők üzenetgyűjteménye: a körülöttünk háborgó tengerből kimentett palackok. Amelyekből, hála a magyarok egy Istenének, kiszabadult a szellem: egyénenként más-más formában, eredeti jellegzetességekkel felruházottan, de legbelső lényegét tekintve egy és ugyanaz. A nemzet örök életerejének, humánumának, bölcsességének és eredetiségének szelleme. A válogatás úgy összegzi és rendszerezi a különböző vallomásokat és üzeneteket, hogy azokból a sokféleség kaleidoszkópja rendkívül egyértelmű, az európai kék mező csillagai közé világos kontúrokkal három magyar színt rajzol fölénk, mint a könyv egyik legmegragadóbb színes fotóján Szabó Attila egy csodás szivárványt a komor fények baljós sötétjéből elősejlő délvidéki sík fölé. A hit, a reményen túli reménykedés és az Ady-féle “a fajtám sorsa”-féle együttérzés tripartiumát. A lírai-bölcselkedő alaphangnemen túl a kötet külön erénye, hogy az alkotók a váltig fontos tájékoztatás, a roppant prózai információtovábbítás kötelességéről sem feledkeztek meg: olvasható több fontos kiegészítő tanulmány, például C. Tóth Jánostól A magyar diaszpóra és a határon túli magyar nemzeti közösségek kialakulásának történelmi összefüggései; beszámolók az elszakított területek magyar szervezeteinek és a Határon Túli Magyarok Hivatalának munkájáról; A magyar világháló hazai láncszemei című összeállításban pedig megtalálhatók az összmagyarság ügyeivel foglalkozó alapítványok és egyéb szervezetek is; összeállítás készült a határon túli magyaroknak 1990 és 2000 között adományozott kitüntetésekről; Pusztaszeri László a magyar emigráció kronológiáját teszi közzé, és közreadtak az egyetemes magyarság múltjával és jelenével kapcsolatos térképeket is.

A szerkesztő bevallott szándéka szerint a kötettel nem utolsósorban a “tesszük-e azt, amit elődeink?” lelkiismeretet gyötrő, felelősségteljes kérdésére kíséreltek meg választ adni. Az otthon biztonságával üzenők palackjait kimenteni, óvni, rendbe tenni, tartalmukat továbbadni: önmagában is Tett. Felszabadító, lelket tisztító. Elődeink hagyatékával jól sáfárkodni persze korántsem merülhet ki ennyiben. Ám ha a szellemet – a magyarság titkainak szellemét – a palackokból kiengedő gyűjteményt lapozgathatunk, bizonyságot szerezvén arról, igenis létezik egy magyar világháló, ahol eddig nem kellőképpen sejtett és alkalmazott erő rejtőzik: bölcs és balgatag, de mindenképpen figyelő őseink elégedetten hunyoríthatnak odafönn, az elcsendesült Hadak Útján: a csata nem ért véget, tartjuk magunkat. Egyebet nem is tehetünk.