hétfőn jött a beszámoló arról, hogy miként került a mezei nyúl a nyolcadik emeletre, kedden a keserves folytatás a kartotéklapokon, ez a szomorúságában szép levél, haj, Kedves, micsoda megpróbáltatásokat szerez maga Magának! Aggódtam egész nap, este megpróbáltam – úgy hét óra felé – elérni telefonon, mert azt mondta legutóbb, hogy hétfő s kedd aránylag könnyű napja. Kicsi vigasztalásul! (hétfőn korán elmentem egy árverésre, ami bosszantott utólag). Nem sokkal később zörgött a telefon, Csé jelentkezett. “Gara megölte magát” – mondta egyszerűen, miután megkérdezte, hogy nem vacsorázom-e?

Neki Párizsból telefonálták meg néhány perccel korábban. Okkal kérdezte a vacsorázást, mert a telefontól majdnem rosszul lettem, elébb a hírtől. Aztán attól, hogy felfedeztem magamban, hogy a hír lever, de nem lep meg; teljesen hiányzott a meglepetés érzése. Valahogy természetesnek hatott, hogy “Gara Párisban megölte magát”, holott sohase gondoltam rá, véletlenül se, hogy öngyilkos lesz egyszer, s ráadásul mindenféle öngyilkolást utálok, majdnem megvetek. Egy fél óráig majdnem szélütött voltam.

Gara László nem volt közeli barátom, de olyan ember volt, aki furcsán egyesítette magában az angyalföldi modort és az intellektuális tisztességet. Párisban a háború előtti évek óta élt, gyakorlatilag éhkoppon sokáig, először negyvenben láttam, amikor felkeresett, s iszonyú sokáig maradt. Nagyon mulatságosnak tartottam, hogy a maga szeles, kicsit hebehurgya és szavakban nem választékos modorával egyszerre akart meggyőzni arról, hogy a cionistáknak igaza van, amiért lehordtam, s arról, hogy a legitimizmusé a jövő, amiért megmosolyogtam. A német megszállást valahol Vercors-ban élte át, egy francia faluban, parasztoknál bújva meg, s később, azt hiszem, negyvenhatban nagy nehezen el lehetett intézni, hogy őt nevezzék ki a Magyar Távirati Iroda emberének Párisba. A harmincöt éves koráig levegőből élő ember annyira elvesztette józanságát attól, hogy fix fizetése van, hogy valamikor negyvenkilencben, amikor visszahívták, visszament. Így kifogta a legrosszabb éveket Budapesten. A forradalom után tért vissza Párisba, s azóta gyakorlatilag egymaga többet csinált a magyar irodalom francia tolmácsolásáért, mint a külügy kulturális osztálya és a kultusz külügyi osztálya együtt fennállásuk óta. Amihez anyagi segítséget se kapott. Ez az izgatott ember, izgága francia költőfélékkel kávéházazva, vagy két tucatot sodort bele abba, hogy magyar verseket fordítsanak. Vörösmarty-füzeteket adott ki, egy kis füzetet Attila verseiből, “Hommage ŕ Attila József”, egy kis füzetet Gyula verseiből, “Hommage ŕ Gyula Illyés” címmel, lefordította Illyés Petőfijét, ő volt a Teleki–Illyés Kegyenc dráma fordításának és párisi előadásának a lelke, s megcsinálta a vaskos magyar anthologiát a Halotti beszédtől Weöres Sándorig, mindent eredeti versmértékben fordíttatva le a francia poétákkal, akikbe úgy beleakaszkodott, mint egy kullancs, holott franciául egészen a legutóbbi időkig a műfordítás merőben ismeretlen műfaj volt, eredeti versmértékben, Leconte de Lesle az Odysseiát is prózában fordította le, kitűnően. Ez már olyasmi volt, amit Magyarországon is tudomásul kellett venni, írtak is róla, már ahogy azok teszik, de Garán a kísértésféle, ha annak lehet az ilyet nevezni, nem fogott, fel se merült benne, hogy elmenjen Siófokra, ahol majd lefényképezik. Ma a kibírhatatlan Sz. is felhívott e miatt, mert itthon maradtam délelőttre, hogy hátha újra próbálkozik ott a telefonnal, kiderült, hogy hagyott leveleket, de csak annyit tudott, hogy ezekből az derül ki, hogy “elege volt”, amin Sz. hümmögött; kinek nincs? Önmagát lelki méreggel etető, örökké fortyogó ember volt, s most majd magasztos nekrológokat írnak róla mindazok, akik ahhoz a méreghez, amit magából merített, odatul és ideát gondosan hozzáadták azt, ami tőlük telt.

Ma reggel megjött a hétfőn írt levele, Zsuzsa, Drágám, egészen jól jár az a légiposta, két nap múlva ideér a leírt szó. Köszönöm, Kedves, a mindennapi levelemet, szombat óta, amikor posta jött, mindennap jött egy zsuzsaborítékban egy-két oldalacska, s jólesett, hogy leírta a napját minden részletével, beviszem, hogy olvasgathassam a földalattin. Nyugtalansága nyugtalanít, Kedves, legszívesebben felülnék a gépre, hogy talán ez csillapítaná mind a kettőnkét, mindjárt; se türelem, se várakozás nem erényem, s folyton kívánja

Négy óra tájban bedobtam a néhány sort a sok daprisallal, aztán földalattin eljöttem az Acton Townig, aztán itt boldogtalankodtam egy ideig, aztán rájöttem, hogy magammal csak azzal teszek jót, ha leülök a gép elé, s ha elkészülök az oldallal hétig, még kiviszi ma a postás, és odaér talán szombatra. Akkor is, ha a másikat a daprisal gömbölyödése elkésteti. Olyan sűrűn és olyan sokat írtál pici Zsuzsa, hogy már-már én leszek adósod, mivel? Most más nem telik, csak afféle naplójegyzet. Hol hagytam abba? Valahol tegnap délben, amikor föladtam a gépelt, mint azóta felderítettem: egyben másban pontatlan levelet Garáról, részben róla…

Tegnap a bankból elmentem az irodába, ahol írtam egy mérges levelet valakinek, aki felbosszantott itt, de nem küldtem el, aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok mindenre, s küldtem egy telexet Münchenbe, hogy nem keresztez-e mást, ha londoni téma helyett Garáról emlékezem a szombati levélben. Kaptam egy választ, hogy nem, visszajöttem autóbuszon, majd kocsin, s felhívtam Csét, hogy felfrissítsem hiányos ismereteimet G. munkásságáról. Ő közben beszélt Kotányinéval […] Brüsszelben, a BBC-ből hívták, legalább fél óra hosszat mondta. K.-nak a legközelebbi bizalmasa volt, ezt tudtam, de nem voltam biztos benne, hogy mindmáig. G. írt neki, mondta Csé, egy búcsúlevelet, amit fel is olvasott neki, de inkább csak általánosságokat tartalmaz arról, hogy valamilyen holtpontra jutott, ahonnan nem érdemes továbbmenni. Egyébként, mondta Cs., nyugodt a kézírás. Úgy látszik, közvetlenül a halál előtt nyugodt lesz, aki végez magával, mondta Laci, amit mindenesetre igazol Stuart Mária utolsó levele, amit meg se rezzenő kézzel írt valamilyen királycousinnak, a kivégzés reggelén, Edinbughban látható az eredeti, üveg alatt. G. az utolsó két hétben – folytatta – roppant vidám volt, úgy látszik megkönnyebbült, hogy elhatározta, végez magával, s elment Brüsszelbe is, hogy rendbeszedje K.-né könyvtárát. Mindebből Csé levonta azt a következtetést, hogy Gara belátta, ezekben a koegzisztencialista időkben, az ő munkája folytathatatlan, senkit se érdekel többé, hogy magyar költőket franciára fordítson, a hivatalnokok találkozgatnak e helyett. Említette is bizonyítéknak, hogy megkapta a Petit Palais magyar kiállításkatalógusát, aminek Comité d’honneurjében olyan névvel, mint Ilku Pálé, olyan név párosul, mint André Malreaux-é. Mit akarsz, mondtam, a Condition humaine írójából turista lett ugyancsak, Kínában. K.-né telefonszámát nem tudta, nekem csak a címe volt meg, s erről se tudtam, hogy nem változott-e meg; évekkel ezelőtt írtam fel valamikor. Gondoltam megtudakolom a telefonszámot, és felhívom, de nem tudtam volna nyugodtan telefonálni, s hirtelen fáradtság fogott el, lemondtam erről, s levettem a “Hommage”-köteteket a polcról, a József Attila-, Illyés- és Kassák-füzeteket, amikben francia gyűjtemények közlődtek verseikből. Meg az “Hommage des poetes francais aux poetes hongrois”-t. Ez a gyűjtemény 1956 végén készült azoknak az – igen jó – francia költőknek a verseiből, akik nem bírták a forradalmat versírás nélkül lereagálni. Annak idején, 1957 elején épp hogy tudomásul vettem, túl sok dolga volt az embernek. Most mérhetetlenül meghatott. Két Cocteau-rajz van az elején a két férfifejhez hozzárajzolt, illetve hozzákomponált poétasorokkal. “Chčrs Hongrois – írta a csillagfejékű fej mellé Cocteau – vous ętes étoilés par les astres. Tous počtes grace au lyrisme tragique de l’acte.” Szép, bár nagyon sok tartalma nincs. A másik hullámvonalszöveg még bájosabb: Vive la sainte Liberté – La pensée court plus vite que le lumičre Gloire au peuple oů les poems epigues sacrent le moindre ouvrier počte – Gloire aux princes de la liberté – Jean Cocteau – “L’acte-poeme” jelzi a cím, hogy ez a másiknak folytatása. Hát hol van ez, ahol
a tavalyi hó.

Bevettem altatót, nem tudtam elaludni. Két óra múlva újat. Végre elaludtam. Közbe föl-fölmerültél, pici Zsuzsa, távollétedben is vigasztalómnak. Hétkor kábultan keltem az ébresztőre. Aztán nekifogtam a nekrológnak, aminek leírására, lemásolására volt öt és fél órám, a kétszeri javítást beleértve. Így, amikor J. beleszólt a mondatba, elébb bankszámlakivonatát, majd cigarettát keresve rajtam, éktelen dühbe jöttem, amin vesztettem legalább egy negyed órát. Aztán fél tizenkettőre beértem az irodába a félig javított kézirattal, s felhajtattam a telefonossal K. Magda telefonszámát, akit végre elértem. Kiderült, hogy néhány adat csakugyan pontatlan volt, kicsit nehéz volt szegényt valahogy valamilyen mederbe terelni. Folyton önmagát szídta. “Hétfőn felhívott, hogy rendbetette az iratait – mondta –, és olyan ostoba voltam, hogy nagyon örültem ennek, fogalmam se volt, hogy mi következik, ilyen ostoba az ember…” Ezt hagyja, fiacskám, intettem le, ez nem inkvizíció, hanem részvéttelefon, és segítségét kérem adatokhoz. Igen, kapott levelet – mondta. Mikor adta föl? Hétfőn este hét órakor adta fel a búcsúlevelet, vagyis közvetlenül azelőtt, hogy bevette a mérget. Milyen mérget? Ezt nem tudta, de alig hitte, hogy nagyobb altatót. Valószínűleg azt, mit tizenöt éve őriz arra az esetre, ha érte jön az ÁVO. A Condition Humaine-ben ebből nincs elég azoknak, akiknek Csang Kai-sek pribékjei kazánba vetésére készülődnek. Felolvasná a levelet? – “Fel, hogyne, hozom!” Olvasta. “Édes Magdi, nagyon félek, hogy ezzel a levéllel megszomorítom… az életem majdnem minden síkon csődbe torkolt. Megpróbálom magamat még idejében kivonni a forgalomból. Nincs más megoldás.” Ez persze így, kicsit más volt, mint ahogy Csé említette, elég világos, az ember, akinek az élete értelmet, hivatást az utolsó tíz évben kapott, a folytathatatlansággal szembenézve látott csődöt majdnem minden síkon. Az “idejében” a legfontosabb szó. Hogy mitől félt irracionálisan az utolsó időkben? Attól, hogy Franciaországban De Gaulle után a kommunisták kerülnek felül, s akkor végük. Ezzel beszélte le K.-nét, hogy odaköltözzön. A költőcsoporttal, akik neki magyar verseket franciára fordítottak, nem volt baj? De. Miért? Elkezdtek coexistálni? Magyarországon akartak vendégeskedni? Nem. Knokkéban kezdődött. Tavaly, amikor a belga nagydíjat Gara mérhetetlen energiájú működése következtében Illyés kapta meg. Ezen az összes fordítói megsértődtek. Mert mindegyik úgy vélte, hogy a díj őket illette volna. Az ő Illyés-fordításuk ugyanis jobb, mint az eredeti. Pedig igazán nem jobb! – mondta K.-né. Persze hogy nem, vágtam közbe idejében, mielőtt példákat hoz fel bizonyítéknak. Ebből mi lett? Mindegyik azzal gyötörte Garát, hogy féltékenységének levezetésére Illyést szidta. Ő prüszkölt, sorra összeveszett mindegyikkel. Mindez tökéletesen hihető, ezek a francia intellektuelek ilyenek, tudom tapasztalatból. – Értem – mondtam, arra gondolva, hogy megszűnt a hátvéd vagy környezet, ami nélkül G. semmi ember, semmit se tud abból folytatni, amivel becsülést szerzett. Így szokott a kör ketreccé zárulni valaki körül. Attól is félt, hogy a Congress megszűnik, s akkor a fillérek, amik onnan hulltak időnkint, elmaradnak. Mit dolgozott nekik legutóbb? “A portugál antológiát csinálta szép sikerrel, ez igazán nem volt csőd – mondta naivul a szegény asszony. Miféle portugál antológiát? Magyar költők antológiáját portugálul vagy portugál költők antológiáját franciául? “Portugál költőket franciául, természetesen” – hallottam. Értem, mondtam. “Jaj, Istenem – hallottam –, maguk férfiak mindent azonnal megértenek. Még sok ilyen antológiát csinálhatott volna.” Sok olyan antológiát sok olyan irodalomból, amihez semmi köze. A portugál azért került előre, mert a Congress for Cultural Freedom nevű szervezet gondosan ügyel rá, hogy nem antikommunista, hanem antidiktatúra-szervezet, s e miatt ha Magyarországon vagy másutt valami gyalázatos dolog történt, költséget és fáradságot nem kímélve kerestek valami gyalázatosságot Spanyolországban vagy Portugáliában, hogy ez ellen is tiltakozhassanak. Az egyensúly kedvéért, ügyelve a keverésre is. S ha valaki, aki magyar és szenvedélyes rajongás fűzi a magyar írókhoz, irodalomhoz, aminek Don Quijote modorában a Sancho Panzája, akkor ez a magyar csináljon egy portugál antológiát is franciául! Ugyancsak az egyensúly kedvéért. S ezért kap is valamit, még ma is. Szegény K. hálálkodott, hogy milyen jó volt, hogy velem beszélhetett, mielőtt indul a temetésre. “Megteszi, hogy elküldi, amit írt?” Meg – mondtam –, most induljon, jó, és tartsa magát. A kópiát, amit Csé kettőkor sutytyomban elolvasott, beletettem egy borítékba. Írtam hozzá pár sort azzal, hogy a levél kulcsmondata igazat mond, s ő próbáljon pihenni s feledni. Feladtam. Talán árt, ha visszaérve Párisból ott találja, talán segít valami keveset, valamennyire. Nem tudom.

Hét óra van, kedves. Ha ezt gyorsan elolvasom s bedobom, talán még kiviszik ma a postaládából. Komisz idő odakinn, de jobb, mint tegnap, tegnapelőtt. Dorka* jövő csütörtökön találkozik jövendőbelijével. Mást szerettem volna írni Neked, Kedves, bocsánat, köszönöm, hogy volt, akinek ezt leírhattam. Hogy: vagy, te

Tűnődhetem, pici Zsuzsa, hogy ugyan mi történt? Ma hirtelen elfogott egy kuriozus frissesség, majdnem olyan, ha nem is olyan mértékű, mint ittlétekor. Délre lementem a Pregóba, ott volt Laci, s ott is kezdődött, de nem Csének vagy a két idősebb dámának volt köszönhető. Nem is annak a látnivalóan külföldi aszszonynak, aki combközépig érő, okkersárga zsákruhát viselt, hátulgombolósat, igen takarékos holmi, mert összesen három gombja van nyaktól lefelé, de ebből a háromból így is hiányzott egy. A figyelemreméltó az volt, hogy e ruha viselője egy csecsemőt emelt a karján, bambinót, hogy pontosabb szóval éljek, s állapotát a dámák a nyolcadik hónapra tették. Így aztán úgy festett az egyenes vonalú zsákruhában, mintha ez a zsák bévül egy másik zsákot tartalmazna, amit igen rosszul töltöttek fel, a krumpli egészen meglepő helyeken és a gravitáció semmibevételével domborítja ki, igen gorombán, a toga alatti idomokat.

Azóta megírtam egy ménkőhosszú levelet Sándor Andrisnak, amit nem tudtam elküldeni, mert a címét otthon felejtettem, bár az ő nálam hátrahagyott iratait a skót zsákban, amit ismer, ide behoztam. Ezzel elkészülvén, elhűltem azon, hogy én, aki reggel olyan ütődött voltam, hogy ezt a sok mindent idehoztam, de a címet, ahova küldhetném, ottfeledtem, mitől ébredtem fel estig ennyire, ma, kedden, május tizenhetedikén?

Attól, amit ez a Laci nekem elmondott, igazán nem. Ő ugyanis pontosabban szedte ki az adatokat GL temetéséről, mert neki is része volt a brüsszeli telefonban, ami háromnegyed óráig tartott. Ha már elkezdtem, folytatom eddig a végállomásig a történetet.

A temetést, amennyire a tudósításnak hinni lehet, ugyanaz az izgatott zűrzavar jellemezte, ami az életet. Azzal a különbséggel, hogy most nem az volt a forrás, ami a halott életében. Nem önmaga. Hanem a felesége. Amit Csé nyomban kommentált is, mondván, hogy ez is bizonyítja, hogy nem elég de facto különválni, mert jogilag egy tökéletlen feleség, mihelyt az ember meghal, birtokon belül van. Ő intézkedik. G.-né, harcos ateista lévén, úgy intézkedett, hogy semmiféle ceremónia ne legyen. Ennek megfelelően állapodott meg a temetkezési vállalkozóval. Aki ennek megfelelően cselekedett. Amiből ez lett.

A gyászoló gyülekezet, vagy harminc francia költő, inkább a kisebbfajták, kivonult a sírhoz a temetés időpontjára. Megjelent a Quai d’Orsay Relations Culturelle osztályának képviselője is kétszemélyes kísérettel. Valamint Háy Gyula magyarországi író, akinek darabját Zürichben mutatták be legutóbb, zsebében egy gyászbeszéd kéziratával. Ilyen alkalmasint a francia költők egy részének zsebeiben is lapított. Továbbá néhány honfitárs is. […] Ezek mind összegyűltek a temető megfelelő pontján, ahol jelen volt az özvegy meg a lánya, meg KM természetesen, továbbá a temetkezési vállalkozó feketében, aki átvette a dolgok irányítását, ahogy megbízták, s ahogy megfizették.

“Ez itt a sírhely – mondta teljesen ceremoniátlan, mindenféle konfúzus istenképzetet nélkülöző közvetlenséggel –, s ez itt a koporsó. A többit elvégezzük, köszönjük, hogy ezen a helyen megjelentek.” Ezzel a Quai d’Orsay emberét, a francia s a magyar literátorokat s a hozzátartozókat mintegy hazaküldte. Az idétlen és gyáva magyarok közül a feketébe öltözött férfiú imponáló s rendezéshez szokott hanghordozásának engedelmeskedve úgy tett, mintha menne, s a francia literátorok is, a mesterség észrevehető szervilizmusával tétova mozdulatokat tettek hátrafelé, de az élesebb eszűek között perpatvarig menő vita fejlődött ki, itt-ott másodpercekre a veszekedésbe fulladó nézeteltérés hanghordozásával. Ebben a kritikus pillanatban KM, vagyis aki telefonált, összeszedte magát, és átvette a kezdeményezést. Mivel az összekülönbözés azon hangosodott, hogy mit kell itt ilyenkor tenni, s lapultak a zsebekben a kéziratok, KM részben brüsszeli conditionáltságából, részben szakszervezeti múltjából kifolyóan határozottan kijelentette, hogy pénzt kell adni a vállalkozónak. Vagy vesztegetésre, ami a belga elementum az ötletben, vagy túlóratérítésre, ami szakszervezeti. Szerencsére a Quai d’Orsay embere állt közel hozzá, akiben erre nyomban felébredt az államhatalom prioritásának a tudata, s határozott léptekkel elindult a sír felé, ahol ott volt a koporsó is. Ott bejelentette, hogy ő a francia külügyminisztérium képviseletében azért jelent meg itt, hogy kifejezze azt a tapasztalati meggyőződését, hogy az elhunyt Lazloo Gárá volt az az ember, aki a kulturális diplomácia területén a legnagyobb gyakorlati eredményeket érte el a legimponálóbb színvonalon anélkül, hogy a corps diplomatique tagja lett volna. (Így értettem meg a Pregóban Csétől, hogy mit értett KM azon, hogy a Quai d’Orsay embere azt mondta franciául, amit én írtam magyarul.) A miniszteriális tekintély persze elhallgatásra bírta és a sír köré csoportosította az izgatott tollnoknépséget, s nagyon megkönnyebbült Rousselot is, aki Tihanyban, Illyés házában szokott vendégeskedni, mert felolvashatta a zsebében lapuló kész kéziratot. Ugyanezt tette Háy is, aki magyarul olvasott fel egy méltatást, ami azzal fejeződött be, hogy Gara hívebb maradt a forradalomhoz, mint Magyarországon azok közül sokan, akik résztvettek benne, amit történetesen ugyancsak írtam, s elhangzott azon a hullámhosszon. Ettől azonban mindenki elhűlt, Háy ugyanis magyar útlevéllel érkezett Asconából Párizsba, a temetésre, “roppant bátor, egyenes cselekedet volt, hogy a forradalmat nevén nevezte”, hallottam vasárnap a telefonban, amit elismertem, de eszembe jutott az is, hogy Háy nyilván megelégelte a hazatéréseket, és számít arra, hogy erre a francia intellektuelek, valamint a sajtó képviselői felfigyelnek, s meg is írják. Félek, hogy tévedett, a húszas években Németországban, később Moszkvában élt, ez emelte magosra véleményét a francia intellektuelekről. A temetés ilyenformán túlórafizetés nélkül eltartott jó sokáig, állítólag az asszony sértett bosszúságára, mert neki elvi meggyőződése, hogy az ilyet a lehető legegyszerűbben kell csinálni, s mindennemű istenesség nélkül. KM azonban ezt is keresztezte, mert ő bánfihunyadi lévén s emlékezvén rá, hogy apja temetésén zsidó rabbin kívül református, valamint katolikus pap is volt, azzal hogy ez GL-nek még inkább kijár, igyekezett papokat is keríteni, ami nem sikerült kielégítő mértékben. Rabbit Párizsban, magyart, nem talált. Katolikust se, mert Rezek Román elkerült Dél-Amerikába, Albrecht azonban – az erdélyiek mindenképp összetartanak – kerített egy reformátust, aki a sír mellé állt, és felolvasott Ézsaiás próféta szövegéből magyarul. Az özvegy azért túlélte. Az első nekrológ Magyarországon, mint Csé-től feketénél megtudtam az Élet és Irodalom pénteki számában megjelent, annak a tollából, egy Kéri nevű emberről van szó, akit az elhunyt a legdühösebben utált, joggal, amivel a szomorú történetről írt első tudósításom utolsó mondata nem bizonyult alaptalannak, s ami KM-et oly mérhetetlenül felháborította, hogy erről hosszabban háborgott Csé-nek interurbán. “S te mit mondtál?” – kérdeztem én. Ő azt mondta, tudtam meg tőle, hogy nemcsak a halált kell elviselni, hanem azt is, amit utána következik…

Kicsi Zsuzsa, láttam egy Muriel Spark regényéből csinált mulatságos darabot, s közben folyton Maga hiányzott mellőlem, nemcsak az ismert ok miatt, hanem azért is, mert úgy véltem, hogy nagyon élvezte volna, ha nem az egészet, hát a részleteit, de azokat folyton. Erről azonban máskor, különben ez a levél nagyon vastag lesz, s én szervilitás gyanújába kerülök magam előtt, hogy vonatkozó szemrehányásának – ami igen-igen jól esett – akarom orvoslását szolgáltatni. De azt, hogy így felélénkültem a nap folyamán, bár a reggelt kábultan kezdtem ugyan, minek tulajdonítsam? Lehet, hogy mérhetetlen reggeli kábultságomban véletlenül a szokottnál több daprisalt nyeltem, de valószínűbb, hogy arról van szó, hogy utolsó levelének többszöri elolvasásával kezdtem a napot, ami mérhetetlenül jót tett. Ugyanis Zsuzsám, Drágám, úgy látszik, ilyen az ember, ha én vagyok, hogy az kell neki, hogy a találkozást gyors örömmel fogadják, hogy ami vele kapcsolatos, azt mindjárt intézzék, mert akkor, ugye, ez kívánságot fejez ki, s hogy a szó nemcsak kedves, bájos és hű legyen, hanem simogató is, s a mondat is, legalább ez mellém fekvő, mint a levélzáró most ehhez, a maga írásra rest, gyanakvó, kétkedő, féltő, aggódó, kedve szegett, mert öleletlen

Tanulmányok: 1918–22 elemi: magániskola; 1922–30 Budapesti Kegyestanítórendi Főgimnázium (görögös); 1930–31 műegyetemi, 1931–33 tudományegyetemi, bölcsészkari, majd államtudományi s joghallgató.

1932 Elindítja, szerkeszti s írja társaival (Rózsahegyi György, Papp Miklós, Bethlen/Boldizsár Iván, Hegedűs Géza, Rónai Mihály András) a Névtelen Jegyző című folyóiratot. Az első szám írói az említetteken kívül: Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula, Fenyő László.

1933 A Fiatal Magyarság folyóirat társszerkesztője (Boldizsár Ivánnal).

1934–35 Előadások Budapesten, Egerben, szeminárium Sárospatakon, társadalomrajzi kísérletek a munkaközösséggel Tihanyban, a Sárközben, Kőteleken, majd Tardon (külföld: 1934 részt vesz Keresztury Dezsővel, Frey Andrással, Bethlen Ivánnal a lővenbergi, Südosteuropa-héten. Utána Kereszturynál Berlinben; 1935 utazás Romániába, Németh Lászlóval, Kereszturyval, Boldizsárral). Fontosabb publikáció: a magyarországi és szomszéd országokbeli intellektuális erők seregszemléje, folyóiratszemle formájában a Válasz egymást követő számaiban.

1936 A tardi szociográfiai felvétel első összegzése (eligazításul a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségének) megnyeri a Magyar Társaság Falukutató Intézetének monográfia-pályázatát. Kovács Imrével, Boldizsár Ivánnal s Péter Aladárral a Szolgálat és Írás Munkatársaság létesítése könyvsorozat indítására. Könyvnapra a Munkatársaság sorozatának első köteteként A tardi helyzet megjelenik. További kiadások 1936–37.

A könyvről fontosabb s terjedelmesebb tanulmányban vagy cikkben foglalkozott megjelenésekor Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bálint György, Braun Róbert, Darvas József, Fábry Zoltán, Kassák Lajos, Kodolányi János, Oláh György, Rónay György, Veres Péter, Török Sándor; később Örkény István, 1946, Illyés Gyula, 1974. A könyv nyomán készült későbbi tardi helyzetrajzok közül a legterjedelmesebb és részletesebb Garami László A tardi helyzet 1969–70-ben című cikksorozata, 31 folytatás a Magyar Hírekben.

1937 A vaskapun túl (balkáni útikönyv). Márciusi Front. A Válasz szerkesztőbizottságának a tagja. A Reggel munkatársa.

Pethő Sándor felkérésére a Magyar Nemzet belső munkatársa.

A Magyar Nemzet vasárnapi számaiban elindítja és szerkeszti a “Szellemi Honvédelem” rovatot. Ezzel párhuzamosan a Mefhosz kiadásában Magyarok könyvtára címmel nemesponyva-sorozat indul öt füzettel. Az írók: Illyés, Féja, Ortutay, Erdei Ferenc (Ki a magyar, Kurucok, Rákóczi két népe, Kossuth Lajos azt üzente). A Két pogány közt című kötettel vesz részt a sorozatban.

A magyar szellemi élet ellenálló erőinek együttes megszólaltatására szánt évkönyvet – A szellemi honvédelem naptára – szerkeszti, és kiadóként is jegyzi. Az almanach élére Babits Mihálytól kér és kap (Ezerkilenszáznegyven) verset. A Naptárban, írásaikkal, együtt jelennek meg a kor jelentősebb írói közül: Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Szegfű Gyula, Kassák Lajos, Pethő Sándor, Sík Sándor, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Erdei Ferenc, Cs. Szabó László, Ortutay Gyula, Darvas József. Közreműködnek még: Csécsy I., Millok S., Katona J., Gogolák L., Markos Gy., Boldizsár I., Frey A., Lengyel B.

1940 A Francia Köztársaság ösztöndíjának (írói munkára francia témáról) igénybevételére Párizsba megy. Párizst a megszállás előestéjén elhagyja. Dél-Franciaországon, Svájcon, Olaszországon és Jugoszlávián át visszatér Budapestre.

1941 A Magyar Nemzet irodalmi szerkesztője.

1942 Parasztok (Cserépfalvi). Gyűjtemény a magyar irodalom parasztábrázolás-változásairól és a nép ügyében felszólaló irodalmi művekből.

1944 Március 19-én budai lakását fölszámolja. A Buda környéki családi házból bejárva (nem fegyveres) ellenálló munkát végez; október végén Budapestről a Mátrába megy, a front közelébe, hogy a felszabadítás korábban érje.

1947 Elvállalja, szerződéses alapon, a kulturális külképviselet vezetését a párizsi magyar követségen.

1948 Kulturális attaséként Foyer Culturelt létesít, kiállító-helyiséget rendezve be a párizsi követség épületében. A Foyer-ban Csontváry-kiállítást, fotókiállítást és Rippl Rónai-kiállítást rendez. A bemutató fogadásokon a francia irodalmi és művészi élet embereit hívja meg a követségre.

Ideiglenesen a Magyar Köztársaság képviselője az UNESCO-nál Párizsban.

1957 A londoni konferencia megválasztja a megalakított külföldi magyar írók szövetségének a vezetőségébe főtitkárnak.

Felhívást bocsát ki Magyar Könyves Céh létesítésére előfizetőknek, a Céh kiadványsorozatára. A céhköteteket a könyvsorozat szerkesztőjeként gondozza és jegyzi. (A megjelent ötkötetes sorozat írói: Déry Tibor, Cs. Szabó László, András Sándor, Bán Györgyi, Bikich Gábor, Csokits János, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyiri Éva, Tóth Z. László, Bibó István, Méray Tibor.)

1959 Kilenc költő (1. fent), összeállította és bevezette Sz. Z. Önálló kötetben nem jelentkezett külföldi költők egy csoportjának bemutatása verseik társas kiadásával.

1960 Bibó István: Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok. Magyar Könyves Céh. Sajtó alá rendezte s tervezte Sz. Z. A szerző Magyarországon folyóiratközlésben megjelent és kiadatlan írásainak gyűjteményes kiadása.

1960–1977 Említésre érdemes irodalmi munkássága: a/ előadások Londonban, Hollandiában, Németországban, Dániában, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Amerikában, Ausztriában. (Szövegkiadások az Európai Magyar Evangélikus Ifjúsági Konferenciák “Útitárs” köteteiben, Hollandiai Mikes-kiadványokban, az Irodalmi Újságban).

b/ Fontosabb íróportrék az életmű summázásával: George Orwell (1951), Eötvös, Rákóczi, Teleki László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Veres Péter (közlések a fenti helyeken és az Új Látóhatárban) és Révai András (a londoni Szepsi Csombor Kör A túlsó partról című kötetében bevezetőként).

1957 Kívülről. Naplójegyzetek, 56 (Irodalmi Újság, folytatásos).

1978 Falra hányt borsó (az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Könyvbarát Körének illetménykötete) előkészületben.

Nota bene: Kiemeléssel említem a könyveken kívül azokat az irodalmi érdekű vállalkozásokat, csoportosulásokat s folyóiratokat, amelyek személyes kezdeményezésemre jöttek létre, nevüket én adtam s működésüket is magam irányítottam saját elképzeléseimnek megfelelően az általam látott cél felé törekedve, legalábbis kezdetben vagy egy ideig. (Például: Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközössége, Szellemi Honvédelem és Naptára, Valóság, Foyer Culturel (történetesen világviszonylatban ez volt az első eset arra, hogy egy nemzeti kultúra bemutatása magának a követségnek az épületében kapott külön helyet s fórumot), Magyar Könyves Céh.

Ugyancsak ilyen kiemeléssel említettem nem saját írásaimat közlő könyveket is abban az esetben, ha a könyvre vagy könyvsorozatra találnak a fentiek: vagyis ha annak az értelmi szerzője, hogy a könyv megjelenjék, magam voltam, hogy reá szükség van, ugyancsak bennem merült fel, az összeállítás vagy a kiadás az én hiányérzeteimet tükrözi (például: Parasztok, Kilenc költő, Harmadik Út, ez Bibó István munkáinak gyűjteményes kiadása, de a tanulmányok az író tudta, hozzájárulása és közreműködése nélkül jelentek meg, magam adta cím alatt).

Szabó Zsuzsa, akkor még Szekeres Zsuzsa, mint heidelbergi egyetemi hallgató volt címzettje a föntebbi leveleknek. Szabó Zoltán, mint utal rá, Gara Lászlót a Szabad Európa Rádióban búcsúztatta. Emellett az Irodalmi Újság 1966/11-es számában A hála jeléül című levelében javasolta: az 1956-os forradalom emlékére s tisztelegve Gara László munkássága előtt, az irodalmi lap adja közre magyar nyelven azt a gyűjteményt, amelyben neves, modern francia költők a magyar költészetet ünnepelték, s amelynek francia nyelvű bevezetőjét egykor Gara László írta. Szabó Zoltán gondolata nem valósult meg. A levelekben Cs. Szabó László olykor Csé, máskor László néven szerepel.

Az Önéletrajzi vázlat 1978 táján keletkezett, az erre az évre jelzett Falra hányt borsó című könyve nem jelent meg.

Először másfél évtizeddel ezelőtt szerettem volna találkozni vele. De a bretagne-i Josselin városka temetőjéhez legközelebb álló ház ablakain csukott zsalugáterek jelezték: Szabó Zoltán özvegye nem tartózkodik otthon. Párizsban él és dolgozik, s főként a nyári hónapokban látogat haza, tudatták francia ismerőseink. Így hát ragaszkodó érzésünk jeleként nemzetiszínű szalaggal megkötött kis csokrot helyeztük el M.-mel Szabó Zoltán sírján. Esztendőkkel később arra járva újra csukott, komor ablaktáblák hírelték a ház magányát. Kudarcaim nyomán: komor és titokzatos nagyasszonynak képzeltem, aki láthatatlanul is őrzi a Ház titkait.

Beteljesedvén az egykori óhaj: kinyíltak a josselini ház ablakainak zsalugáterei, az ajtó is kedves vendéglátásra invitált. Immár a ház homlokzatán angol szokás szerinti, ovális, kék táblácska Szabó Zoltán életét hirdeti. Ülünk a kandalló előtt a kanapén, s beszélgetéshez készülődünk. Rőzselángok idilljéről nem számolhatok be, de akinek az életét-munkásságát, rendíthetetlen erkölcsi tartását idézzük, lényével, sorsával átmelegíti a szavakat, s vele szívünket és együttlétünket is.

– Kedves Zsuzsa! Bizalmából Szabó Zoltán könyvtárában kutakodhattam. Sok száz mű között Toldi Ferenc múlt századi kétkötetes Mikes-kiadását, az Új Látóhatár évfolyamait, Illyés Gyula csaknem egész életművének ajánlásait böngészve, aztán Tamási Áron 1960-as londoni látogatását idéző dedikált művei között egy vékony kis kötetre bukkantam: Kosztolányi Dezső Tinta című könyvének 1916-os kiadására. Nem a szerző ajánlotta: “Szabó Zoltánnak 1967 karácsonyán szeretettel Zsuzsától”. Az ajándékot kapcsolatuk egyik első jelének tekinthetjük?

– Nem rémlik, hogy én volnék az adakozó. Zoltánnak előttem is voltak Zsuzsái. De hogy most említi, milyen különös, halála előtti utolsó délután tűnik fel emlékezetemben: nehéz napok után, a vannes-i kórházban jobban érezte magát, látogatásomkor bevittem egy Kosztolányi-kötetet, s hogy jobban teljen az idő, ajánlottam, hogy felolvasok belőle, amit Zoltán helyeselt. Nem készültem előre, s belekezdtem egy novellába, amiből egy haláltörténet bontakozott ki, s gyorsan abbahagytam, aztán egy másikra váltottam, abból is az elmúlás fuvallata érintett meg, azt is abbahagytam, s végre egy derűs történetre bukkantam, ami Zoltánt is kedvre derítette. Bizakodóan mentem haza. Amikor hajnalban telefonáltak a kórházból, hogy vigyek be tiszta ruhát – már tudtam, hogy mit jelent… Így hát Kosztolányival búcsúztam tőle, s ő is Kosztolányival köszönt el az élettől 1984. augusztus 18-án.

– “Az író meghal, s halhatatlan neve lesz, nem a munkája” – Szabó Zoltán így kezdte Kosztolányiról szóló írását 1942-ben. Szabó Zoltán úgy halt meg, hogy utolsó új kötete harmincnyolc évvel korábban még Budapesten jelent meg (Angliai vázlatkönyv – 1946). Ősök és társak című tanulmánykötete, Czigány Lóránt gondozásában, már nyomdában volt, még némely írásának korrektúráját is látta, de mintha elmenekült volna, hogy az emigrációban végre önálló munkával jelentkezzen. Nem volt fontos számára a közlés?

– Az Irodalmi Újságban sokat publikált, és a müncheni Látóhatárnak haláláig munkatársa volt, de az írás számára nem jelentett olyan személyes hevületet, mint például Cs. Szabó Lászlónak. Zoltánnak nagyon fontos volt a közeg, hogy érezze az írás fontosságát. Hétköznapi beszélgetéseinkben is gyakran használta azt a kifejezést, hogy stimulálás. Neki egy közösség ajzó, erjesztő voltára is szüksége volt, hogy kedvet kapjon az írásra. Az Ősök és társak című könyvének zárófejezetében, a “hátramaradott mondatok” között olvashatja: “…az, hogy Mikesnek nénjének írt leveleit nem volt hova küldeni: további fél évszázaddal késleltette a használható magyar prózai közlésmód fejlődését. A magyar országban.”

– Feltétlenül. 1949 nyarán lemondott párizsi kulturális képviselet vezetői megbízatásáról, mert Mindszenty bíboros letartóztatásától kezdődően úgy érezte: a hazai bolsevik rendszer tovább vállalhatatlan, s az emigráció mellett döntött. Párizsból Londonba ment, ahol nagy nyomorúságok közepette élt feleségével, Károlyi Judittal és fogyatékos gyermekével, míg végre a Szabad Európa Rádió londoni levelezője lett. De 1955-ben kitört rajta az “emigránsbetegségnek” is nevezett kór, ami mély depresszióban mutatkozott meg. S voltaképp életkedve az 1956-os forradalom eseményei nyomán tért vissza. 1957 tavaszán szerkeszteni kezdték az Irodalmi Újságot, s ahogy említette, közügyi feladatokat vállalt. Ami különösen érlelő időt jelentett számára, hogy egy ifjú író- és értelmiségi nemzedékkel került kapcsolatba: Bikich Gábor, Sándor András, Csokics János, Huszár László, Siklós István és mások tartoztak ebbe a körbe, s a rendszeres együttlétek alkalmával nagy eszmecserékre került sor, és esztétikai, társadalmi kérdésekről vitatkoztak. Kilenc költő címmel 1959-ben Zoltán már a fiatalok antológiáját is megszerkesztette. Ezekben az években nagy életkedvvel írt, dolgozott, szervezett, szerkesztett, és pezsdítő szellemi-társasági életet élt a fiatalokkal, akik Cambridge-ből is Londonba utaztak egy-egy összejövetelre.

– Talán visszatalált abba a szerepébe is, amelytől 1947 tavaszán kénytelen volt megválni? A népi kollégisták fórumává avatta Valóság című lapját, de Lukácsy Sándor és Márkus István odáig alázták szellemi nesztorukat, hogy írását cenzúrázták, ezért egy keserű levélben Szabó Zoltán elköszönt tőlük…

– Igen, Zoltán mindig a fiatalok pártján volt. Ha életét, munkásságát áttekinti, felfedezheti: íróként, szervezőként, szerkesztőként – változatos megnyilatkozásokban – az ifjúság sorsával és ügyeivel törődött legerősebben. De ez Zoltánban természetes kötödést jelentett, mert őt is azok a kérdések érdekelték, mint a fiatalokat. Korai korszakában a cserkészmozgalomban vélt olyan közösségi-társadalmi jegyeket, amelyek számára fontosak voltak; a Tardi helyzet talán legerősebb fejezete, amely más szociográfiai vizsgálódásoknak és műveknek is példát adott, amikor leírta: milyen nyomorúságosan táplálkoznak a gyerekek. S a szellemi “táplálkozás”: egy új generáció önépítkező kibontakozását akarta segíteni a Valósággal. Ez volt a fő oka, hogy a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség elnöki posztját elvállalta 1945-ben, s valahol írt arról, hogy a közéleti szerepet azzal fogadta el, hogy feltételei között egy lap indítása is szerepelt, ez volt a Valóság gondolata.

– Zoltán természetéhez tartozott, hogy a szellemi függetlenséget tisztelte, éppen azt tartotta fontosnak, hogy a fiatalok a maguk erőfeszítései, vitái, közös gondolkodásuk nyomán milyen eredményekre jutnak. Figyelt rájuk, elmondta véleményét, de utóbb a Valóságnál, már erre sem tartottak igényt. Tekintélyével, akaratával sosem óhajtott döntő akarat lenni. Ezért is szerették s ragaszkodtak hozzá a Londonba érkezett fiatalok is. Mert Zoltán hihetetlen nyitottsággal figyelt másokra. Nem a maga írói-gondolkodói téziseit kényszerítette társaságára, hanem kérdezte, hallgatta őket, mert komolyan érdekelte véleményük, gondolkodásuk.

– Egy 1957-ben az Irodalmi Újságban megjelent írásában idézi fel Szabó Zoltán: amikor 1949-ben Párizsból Londonba tartva micsoda viaskodást folytatott anyósával, Károlyi Mihálynéval, aki arra akarta rábírni, hogy térjen vissza Magyarországra. S nemrégiben a Holmiban olvashattuk 1949 nyarán írott levelét Károlyi Mihályhoz, amelyben a pontozott részek is beszédesek. De nyilvánosan Károlyi Mihály és felesége közügyi és magánemberi viselkedéséről sosem nyilatkozott.

– Zoltán természetéhez tartozott, hogy magánéleti ügyeit nem avatta nyilvánossá. S lovagias volt úgy is, hogy diplomata voltának befejezését már korábban eldöntötte, de nem akarta Károlyit nehéz helyzetbe hozni, hiszen 1949-ben már apósa is volt. Így hivatalosan megkésve jelentette be diplomáciai és állampolgári távozását. Ami a családdal való kapcsolatot illeti: dráma események történtek, mert Zoltán Judittal és a beteg gyermekkel Károlyiék kis londoni lakásában éltek rettenetes nyomorúságban, s néhány hónap múltán a családot egyszerűen kilakoltatták.

– Károlyi Mihály és felesége. Vélhetően Katinka intézkedésére a hatóságot küldték rájuk, és saját lányát, vejét és beteg unokájukat utcára dobatták oly kérlelhetetlenül, hogy még a gyerek bilijét is kipakolták.

– Nyilvánosan sosem beszélt erről Zoltán, de életének válságos időszaka volt. Károlyiról Veres Péter-tanulmányának (1970) befejezésében szól, gyöngéit és erényeit tárgyilagos becsüléssel elemezve. Legfeljebb négyszemközt idézett anekdotát, azt például, amikor Moszkvában, a szállodában a magyar köztársaság egykori elnöke feleségének alsóneműjét mosta. Ebben a tragikus családi feszültségben Juditnak volt a legnehezebb, mert két tűz közé szorult. A gyermek állami gondozásba került. Judit kötődött szüleihez, főként apjához, de Zoltánhoz is ragaszkodott, ami egészen kivételes gesztusokban is megmutatkozott. Kapcsolatuk lassan mégis korrodálódott, s legfőképpen talán azért, mert Judit nem tudott magyarul. Emigrációban nevelkedett, gyerekkorában otthon is franciául vagy angolul beszéltek vele, többször ugyan próbálkozott, hogy tanulja a magyart, de nem sikerült. Zoltán baráti köre főként magyarokból állt, kínos volt, hogy Juditnak egyedül tolmácsolják a társalgásokat. Így gyakran elmaradt az összejövetelekről, érdeklődési körük eltávolodott, amit a családi élet óhatatlanul megsínylett.

– Talán öregségére vannak tekintettel. Én megkésve kaptam s olvastam el a könyvet, s abban valóban képtelen és valótlan állítások szerepelnek. Az például, hogy Károlyiéktól pénzt kaptak az esküvőre, s ezzel alapozták meg jövőjüket. Erről a jövőről épp az imént beszéltem. De tekintsünk el a személyeskedéstől, mert vélhetően Faludy György nem felejtette el, hogy 1957 végén az Irodalmi Újság szerkesztésének alapelve körül lobbant vitában Zoltán súlyosan ütközött vele, amiben a fiatalok közlésének ügye is kérdéssé vált. Inkább Faludynak egy Zoltántól független állítását vizsgáljuk meg, s ennek nyomán felvetődik: mennyire szavahihető Faludy? Egy terjedelmes leírásban arról szól, hogy Koestler Artúrnál szerveztek egy megbeszélést, amelynek napirendjén szerepelt: pénzügyi támogatás reményében egy magyar költői antológia megjelentetésére van lehetőség. Az együttlét feladata az volt, hogy eldöntsék, kik szerepeljenek a kötetben. Hosszasan tanácskoztak, s arra a következtetésre jutottak, hogy nincs magyar költő, akit érdemes angolra fordítani. Gondolja meg, közvetlenül a forradalom után kiváló magyar szellemek juthattak erre a következtetésre? Elképzelhetetlen, abszurdum. S hozzá: körükben ült az a Cs. Szabó László is, aki három évre rá megírja kitűnő történeti esszéjét, bevezetőjét a Gara László szerkesztette, francia nyelven kiadott antológiához. Nem is annyira módszeres gonoszság hatja át Faludy emlékezését, hanem egy olyan erkölcsi attitűd, amiről már beszélni sem érdemes. Az ötvenhatot követő dél-amerikai előadó körútjának leírását is ez jellemzi. Jómagam csak másoktól tudom a londoni tényeket, de bízom abban, hogy előbb-utóbb megszólalnak azok, akik akkor Londonban éltek, és pontosan ismerik az eseményeket.

– Sata, Németh László Villámfénynél című darabjának fiatal leánya és Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának Mirája tűnik elém, amint fiatalságával is elvarázsolta a korosodó férfi szívét…

– Egész kicsi voltam, amikor szüleimmel a háború végén Magyarországról Németországba sodródtunk, onnan kivándoroltunk Argentínába. Heidelbergben jártam egyetemre, s egy Dél-Németországban rendezett Pax Romána-konferencián a vendégek fogadásában segédkeztem, ekkor ismerkedtem meg Zoltánnal, aki előadást tartott. Aztán hazautazott, s ezt követően nagyon sűrű és egyre bensőségesebb levelezés kezdődött közöttünk. Majd, minthogy angol szakot is hallgattam, tartósabb időre Londonba utaztam tanulmányútra, ahol kapcsolatunk erősödött, amely 1969 szeptemberében házassággal végződött. Ami a korkülönbséget illeti: szüleim megrettentek. De én egyáltalában nem éreztem ezt, s az idő bennünket igazolt: tizenöt évet éltünk együtt.

– Egyre nagyobb gyötrődést jelentett Zoltán számára az, hogy heti kötelezettséggel és határidőre kellet dolgoznia a Szabad Európának. Rendszerint az utolsó pillanatra halasztotta az írást, ami már az előző napokban is nyomasztotta. Az angol kulturális, művészeti élet eseményeiről, olvasmányairól tudósított, szinte kötöttség nélkül, de ez a szabadság se könnyítette kényszerérzetét.

– Ez jellemezte Zoltánt, s idővel csak nőtt benne a kételkedés. Bármilyen kicsiny jegyzetre is készült, azzal az igénnyel gondolkodott, mintha egy nagy tanulmány írásába kezdene. Nem tudott a hírlapíró könnyedségével dolgozni. Maximalizmusát nem az írás terjedelme alakította, benne kérlelhetetlen és állandó mérce élt. De talán az a stimulálási inger, amelyről beszéltem, s amelyet olyan fontosnak tartott írói munkásságában, a hatvanas évek második felében ismét gyöngülni kezdett. A fiatalok egy része elkerült, Sándor András Amerikába költözött, szétszórta őket a megélhetés, még ha levélben és telefonon tartották is a kapcsolatokat. Igaz, a Szepsi Csombor Kör rendezvényeire eljártunk, gyakran baráti vacsorákon találkoztunk, beszélgettünk. A Prégó kávéház is biztos találkozóhely volt a Sohóban. Ott megtalálták egymást napközben is, a BBC se volt messze, ahonnan Cs. Szabóék jöttek, Zoltán szerkesztősége is a közelben volt. Ha időm engedte, én is beugrottam hozzájuk. Egy időben, otthon havonta, amolyan nyitott napot tartottunk, amikor jöttek a vendégek, de ezek az alkalmak alig pótolhatták azt az igényét, hogy írásainak visszhangja legyen. Rendszeresen írt a Látóhatárba, amely nagy nehézségek közepette, megkésve, sokszor hónapokat csúszva jelent meg. Méray Tibor is szívesen közölte írásait Párizsban az Irodalmi Újságban. Bármilyen apró honorárium is volt, de Zoltánnak fontos volt, hogy Tibor fizetni tudott. Az összeget Zoltán jelképesen úgy tekintette, hogy írását mint munkát is elismerik. Ám végül is Zoltánt sem a pénz, sem a sok írónál tapasztalható egocentrizmus, írásmánia nem hajtotta. Közönségre, visszhangra, de leginkább Feladatra vágyott, s igazán ez hiányzott számára.

– Bizonyára, de Zoltánt nem érdekelte, ő mondta a magáét, hogy ki hova jelent, hogy azzal foglalkozzon, akit megbíztak vele. A hazulról érkezett régi barátokat meghívtuk lakásunkba, aki alkalmi jövevény volt – s ezek között lehettek “hivatalos érdeklődők” –, azzal kávézóban találkozott. Örömmel és kíváncsisággal fogadta az embereket. Ami nagyon zavarta: az otthonról hozott beszédstílus. A kiejtés, a kifejezésformák, a pesti nyegle felszínesség. Azért ma már szívesen elolvasnám az egykori jelentéseket.

– Elég sokszor, és szívesen készültem ezekre az együttlétekre. Sütöttem, főztem, s kellemesen, jól töltöttük az időt. De hogy első időben nem dolgoztam, később ezt kicsit kezdtem unni, mert egyre inkább hiányoltam az önálló életformát. Amikor lehetőség adódott, hogy elmenjek dolgozni, nem fogadta örömmel, mert már megszokta, hogy otthon voltam. Eleinte csak egy szerény segédkönyvelői állásban dolgoztam a Cserkészek Világszövetségénél, ezt még könnyen viselte. De amikor már nemzetközi ügyek intézését bízták rám, ami folytonos utazással is járt, már hevesebben ellenezte munkámat. S ha másképp nem tudta, sztrájk formájában jelezte nemtetszését. Ha többnapos útra mentem, kosztját előre elkészítettem, ő ezt elfogyasztotta, de a mosatlant szépen összegyűjtötte, s amikor hazaérkeztem, ott várt három-négy napi edényhalmaz, mert Zoltán közölte, hogy házimunkára alkalmatlan. De megtörtént, hogy furfangos tervet eszelt ki marasztásomra. Egyszer Teheránba kellett utaznom egy világkonferenciára. Zoltán mindenféle aggodalmas politikai érvvel próbált marasztalni, de nem engedhettem, mert állásom kötelezett az útra. Jó, akkor ő átrándul Josselinbe, mondta, s a ház körül foglalatoskodik. Átment, s én még nem indultam, amikor táviratot kaptam tőle, hogy súlyosan megbetegedett. Kétségbeesetten lemondtam a teheráni utat, rohantam Josselinbe, s ott találtam Zoltánt: teljesen egészségesen.

– A Szerelmes földrajz szerzője azért önnel bizonyára szívesen utazott, kirándult Angliában…

– Nem. Egyszer jártunk Edinburghban, másutt alig. Látom, hitetlenkedik, de így történt, aminek több oka is van. Egyrészt London külvárosában laktunk, a Temze partján, amely már a vidéki élet képzetét és valóságát is jelentette. Másfelől Zoltán Franciaországot nagyon szerette, ahol a táj, a szellem és a gasztronómiai változatosság az utazónak együttes és különféle élményeket jelent. Angliában vidéken ugyanabból a fagyasztott borsóból készítették az ételt a vendéglőben, mint Londonban, Franciaországban tájanként, vendéglőként új ízeket fedezhetett fel az ember. Ami pedig Zoltánnak sokat jelentett. Dél-Franciaországot nagyon szerette, jól ismerte, hiszen az Összeomlás című könyvében részletesen beszámol róla, hogy Párizsból menekülve – a történelem szorító napjaiban – miként ismerte meg a különféle vidékeket és embereket. A Dordogne vidékét különösen kedvelte. Többször elmentünk a Protestáns Szabadegyetem rendezvényeire, s onnan aztán továbbutaztunk más országba is. Így például Svájcból indulva elmentünk Olaszországba, s Firenzében emlékezetes napokat töltöttünk. Mindig azok az utazások sikerültek igazán, amikor csak úgy nekiindultunk a világnak kocsival, s este megálltunk és megaludtuk, és másnap folytattuk kóborlásunkat. Feledhetetlen órákat, napokat éltünk meg együtt. Vezelaybe, amikor megérkeztünk, zuhogott az eső, majd hirtelen elállt, s abban a pillanatban az univerzum kivételes harmóniáját éltük meg, amelyben a Kegyelem pillanatát éreztük beteljesedni.

– Igen. Azt mondta, ha valamilyen nagy baj történne, s választani kéne a kontinens és Anglia között, mindenképp Anglia mellett döntene. Szerintem azóta Anglia is sokat romlott, de akkor még nagyon megbízható, kiszámítható társadalom volt. A világpolitikában az angol reakciókat Zoltán biztonságosabbnak érezte, mint a franciát. Együttélés szempontjából is sokkal fegyelmezettebb az angol élet. Jóval magányosabb is persze. Olyan angliai magyarral nem találkoztam, aki ne szeretné az angolokat. Franciaországban már igen. Amitől borzasztó indulatba tudott jönni: az angol bürokrácia. Sokat hadakozott különféle hivatali akadékoskodások ellen. Főként adóügyekben folytatott nagy párviadalokat. Három napig is írt egy levelet. Előbb rettenetes felháborodással s aztán már csöndesebben, de még azt is tovább kellett hangszerelni, míg a végső, csillapult változat megszületett. Hiába nyugtattam, s mondtam, hogy ilyen ügyekkel nem szabad ennyit foglalkozni. De nagyon belecsavarodott az életkeserítő dolgokba, és sajnos rengeteget és sokszor fölöslegesen hadakozott.

– Az ő kísértője Boldizsár Iván volt. Mert ő, Aczél bizalmasaként is, különféle tisztségekben és tanácskozásokon rendszeresen járt Londonban és Párizsban is. Zoltánt Ivánnal iskolatársi kapcsolatból fejlődött barátság kötötte össze, aztán a falukutató mozgalomban, majd a Cserépfalvi Kiadóban is együtt dolgoztak, 1946 augusztusától októberig a párizsi béke tárgyalásainak hónapjait is együtt töltötték, amelyre külügyminisztériumi beosztásából és az Új Magyarország főszerkesztői posztjából Iván delegálta Zoltánt, és kulturálisdiplomata-megbízatását is ő pártfogolta 1947 őszén. Később, ha Iván kinn járt, kereste Zoltánt, s rendszerint találkoztak, beszélgettek. De hát ezek az együttlétek sokszor szörnyű pillanatokban csúcsosodtak. Mondtam is nekik: a ti kapcsolatotok egy szado-mazochista barátság. Zoltán elképesztő keményen és pontosan sorolta a rendszer hazugságait, képtelenségeit, Ivánnak is osztva a felelősségből, aki alig-alig tudott ellentmondani, jobbára hallgatott. Becsületére váljék: nem sértődött meg, hanem tűrte Zoltán szidalmait. Így, utólag elgondolkodva Iván talán lelke mélyén azért is fogadta türelemmel Zoltán vádló szavait, mert tudta, hogy igaza van.

– Azt mondta: előbb a műveim! Azokat az írásokat és könyveket, amiket fenntartás nélkül vállalhatott, joggal igényelhette: nyomtassák ki, ami a szellem szabadságának hitelét és fedezetét jelentheti ahhoz, hogy ő is visszatérjen. De ez nem történt meg.

– Cs. Szabó László könyveiben változatos és bensőséges ajánlásokat olvashatunk Szabó Zoltánnak címezve, ám feltűnik: az Alkalom című könyvet, amely már Magyarországon jelent meg, úgy írta alá: “grafomán törpe”. Vajon ebben az önkicsinyítő, groteszk nevesítésben nem működött-e zavar, hogy barátja állhatatosabbnak mutatkozott?

– Elképzelhető. Emlékszem, hogy amikor Cs. visszatért Budapestről, Czigány Lóri szervezett vacsorát, s feszültség lengte át az együttlét kezdetét, mert számítani lehetett arra, hogy esetleg Zoltán engedékenységgel vádolja barátját. De nem történt meg, csak annyit mondott, hogy Aczéllal talán mégse kellett volna találkoznia. Zoltán egyéniségéhez tartozott, hogy belátta Cs. helyzetét. Útját évekkel korábban már Illyés Gyula készítette elő, lábamputációja, betegsége is indokolta, hogy Cs. nálánál engedékenyebb legyen. Szigorú álláspontját nem kérte számon még barátján sem. “Merj Dániel lenni!” – szívesen idézte ezt a Dylan Thomas-i gondolatot. A szabadság igényét és a dánieli szerepet ugyan vallotta, de másra nem akarta ráerőszakolni. Az ő dánielségéhez tartozott az is, hogy nem engedett hazatérésének feltételeiből.

– Biztos, hogy Zoltán hasonlóképpen érzett Illyés iránt. 1962-es tanulmányában “igazmondó pontosságát” is méltatta, s azzal zárta, hogy a “hazára fölfelé azért is tekinthetünk”, mert olyan személy él benne, aki a legfontosabbat, a szabadság eszményét és igényét is ki tudja mondani. S éppen Illyéssel kapcsolatban többször is mondta Zoltán: ha vele találkozik, neki az Magyarországot jelenti. Mert a haza számára nem földrajzi és politikai képződmény volt, hanem a jóakaratú emberek gyülekezete. Így benne nem is pezsgett az a feltétlen hazamehetnék, amely másokban, nemzedéktársaiban vagy a fiatalokban is érzékelhető volt.

– Amikor 1974-ben a rádió felajánlotta korkedvezményes nyugdíjazását, örömmel elfogadta. Eredetileg Dél-Franciaországba terveztük további életünket, de beütött az olajkrízis, amely a londoni társadalmi életet is megbolygatta: az emberek nehezebben mozdultak ki otthonról, a meglevő kapcsolatok is szakadoztak, s kezdtek elszokni az emberek attól, hogy a különféle rendezvényeken találkozzanak. Nehézkesnek és túl költségesnek tűnt, hogy Londonból utazgassunk egy dél-franciaországi házhoz. Így alkalmi ismeretség és ajánlat nyomán jutottunk Josselinbe, s abból az összegből, amit Zoltán végkielégítésként kapott, tízezer dollárt, megvettük a házat. Éveken át minden szabadidőnket, a nyarakat ott töltöttünk, hogy lakhatóvá alakítsuk az épületet. Már kicsit sokalltam is a munkát, de nagy nehezen csak elkészült. Előbb ideiglenesen, majd 1980-ban véglegesen odaköltöztünk, amit én elleneztem, de Zoltán nagyon akarta. Számára ez katasztrofális tévedésnek bizonyult. A helyzet odafordult, hogy én megszoktam, otthonosan éreztem magam a kisvárosban, Zoltán pedig egyre idegenebbül élt.

– Mindenféle leleménnyel igyekeztem mozdítani, de már alig-alig volt kapható utazásra. Kitaláltam, hogy rendszeresen Rennes-be menjünk fogorvoshoz, de úgy, hogy ott is kelljen aludni, s egy kedves tanár házaspár, Bene Ede és felesége társaságában töltöttünk emlékezetes órákat. Magyar Gábor építész barátunk többször meglátogatott bennünket, s vele Zoltán egy josselini vendéglőbe ment el, hogy kettesben beszélgessenek. Nyáron jöttek látogatóba Magyarországról is, akkor megelevenedett az élet körülöttünk, de nagyon hosszúak voltak a téli hónapok. A világ eseményeire még figyelt, ahogy korábban a párizsi diáklázadást, majd a prágai változás jeleit figyelte, úgy később reménnyel követte a Szolidaritás mozgalmát, de írásra már nem inspirálta. Egy alkalommal Londonban jártunk, s orvos ismerősünktől kértem tanácsot. Barátunk engem hibáztatott: mindent átvállaltam, s mindent én csinálok, Zoltán ehhez hozzászokott. Azt mondta: keményebben kellett volna kezelni, s nincs feladata, nemcsak íróként, hanem egyébként sem. Így történt, valóban, de ezen már nehezen lehetett változtatni, és szinte észrevétlenül, lassan minden rám hárult.

– Ágnes 1979-ben született. “Ez elég rendkívüli meglepetés, váratlan szerencse, ha az embernek 60 után és 70 előtt kislánya születik. Még azt is mondhatnám – tapasztalati alapon –, hogy …öreg ember jobban érti vagy élvezi a gyerekembert, mint a fiatal” – mondta születésnapi beszélgetésében Neményi Ninonnak (Irodalmi Újság, 1982/4). Valóban értette és tudta élvezni Ágnes lányát?

– Nagyon örült Ágneske érkezésének, sokat számított neki a leányka, de az az érzésem, kicsit későn jött a gyerek neki. Túl kicsi volt még, s a maga módján persze törődött, játszott vele, de például kocsival egyedül nem vitte levegőzni, csak ha én is mentem. Néha persze különös észrevételekkel jelezte figyelmét, aggodalmát: “ennek a gyereknek nincs nyaka”, mondta, majd attól félt, hogy a füle eláll talán. Elképzelhető, hogy ezek a megjegyzések és kérdések nyugtalanságából, aggodalmából fakadtak.

– Nehezen ébredt, több kávét is elfogyasztott, amíg elkezdte a napot. Olvasott, s a ház, a berendezések javítása, alakítása körül mindig talált feladatot. Szívesen fúrt-faragott, fával burkolta a lakást, rengeteg időt töltött asztaloskodással.

– Zoltán régről való foglalatossága volt ez. A kézművesség nagyon érdekelte. Könyvespolcán láthatta a szépen bekötött könyveket, azok mind az ő munkája. Londonba járt árverésekre, régi bútorokat, tárgyakat vásárolt, s ezeket javította, alakította. Oka is volt rá, mert évtizedek során, költözködései nyomán több lakás felújítása, berendezése az ő feladata lett. Amikor a hetvenes évek fordulóján Örkény István meglátogatott bennünket, elképedve nézte: milyen alapos és gondos munkát végzett az egész lakásban. Azt kérdezi: nem jelentett-e menekvést is a munka elől? De igen. Bár ő mindig azt mondta, hogy közben gondolkodik. Ami igaz is volt. Sosem faggatóztam, de biztos, hogy elfoglaltsága menekvést is jelentett az írás elől. Nem beszélt róla, de úgy érzem, egyre jobban nyomasztotta, hogy nem fejezte be azt, amit szeretett volna még elvégezni. Borbándi Gyula szerkesztő egy rádiósorozatot rendelt tőle az 1945-ös fordulatról. 1975-ben elkezdte írni a Korszakváltást, 1944–45-ös életének eseményeit, de nem a rádió műfaji igényei szerint, hanem tervezett életrajzának fejezeteként. Chateaubriand nyomán készült felidézni életét, sorsának alakulását. Anyagát a Szabad Európa Rádióban folytatásos műsornak szánták, de mivel Zoltán nem a megrendelő igénye szerint írta az eseményeket, ebből feszültség keletkezett, s aztán már nem folytatta a krónikát. Terjedelmesebb írása ezután már nem született.

– Mélyen hívő, anélkül, hogy járt volna templomba. A hitnek bizonyos megnyilvánulásai nagyon fontosak voltak számára, például a kegyelem állapota is.

– Bibliáját lapozgatva találtam egy bejelölt részre: “a köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé” (Jób, 14/19). S három szakasszal lejjebb: “Csak önmagáért fáj még a teste, és a lelke is önmagáért kesereg.” Késői életének igéje lett volna?

– Bizonyos, hogy nem vonatkoztatta magára, mert sosem sajnáltatta magát. Nagyon szép gondolat, feltehető, hogy idézetként választotta valamelyik írásához. Jób módjára sosem tudott keseregni.

– Feltétlenül, s életkedve is apadni látszott, hogy szellemtársai, generációja távozik. Különösen hetvenedik születésnapja táján következett meglepő fordulat. Svájcba ment előadásra, ott rosszul lett, bevérzett a gyomra, s ráijesztettek, hogy bélrákja van. Kivizsgálták, de kiderült: semmi komoly elváltozás nem mutatkozik. Mégsem könnyebbedett meg. Akkor fordult reális közelségbe a halál ténye. S ettől nem tudott szabadulni. Sándor András írásban és szóban is felidézte egyik utolsó beszélgetésüket, Zoltán azt mondta: nincs felkészülve az öregségre, s most: “nem tudok mit kezdeni magammal”.

– …és a közösségből, mert ő közösségi író volt, s ezért is távozott?… – talán így is kérdezhetjük csaknem rejtélyes halálának okát. Mert orvosilag beteg nem volt. Isiásszal az orvos kórházba utalta, bevittük, s másnap, amikor meglátogattam, döbbenettel tapasztaltam, hogy mintha nyugtatóval túladagolták volna, teljesen kábán viselkedett. Kórlapjáról leírtam, milyen gyógyszereket kap, s megmutattam annak a doktornak, aki beutalta. Azt mondta: azonnal hozzam ki a kórházból. Kocsival érte mentem, s hazavittem, kába volt akkor is, amikor betámogattam a házba, s kértem üljön le, várjon egy percet, amíg a kocsit beviszem a parkolóba, s majd felkísérem emeleti szobájába. Valóban gyorsan visszatértem, s Ágneske mondikálja: “Papa, papa, ott fekszik.” Zoltán elindult a lépcsőn, kábulatában megtántorodott, visszazuhant és eszméletét vesztette. Mire a körzeti orvos kijött, magához tért, de nem volt jól. Elszállították Vannes-ba, megállapították, hogy két bordája eltört. Vizsgálták ugyan, de nem kezelték rendesen, mert augusztus 15-e ünnep lévén, az osztályos orvosok elmentek vitorlázni. Másnap már rosszabb állapotban találtam. Lázas látomásai, fantasztikus víziói lehettek, mert azt mondogatta, hogy Ágnest ne hozzam be, mert be fogják falazni. Aztán Karácsony Bandi szalonját emlegette, mint kiderült, az volt olyan fehér, mint az orvosi szoba. Az asszisztencia engem nyugtatott, de érezték, hogy baj van, és hallottam, orvosért szaladgálnak. Kiderült, hogy az egész városban egyetlen aneszteziológus van, ő jött és megnézte. Másnap sem javult az állapota, a hallucinációk sem maradtak abba. Egy falu polgármestere volt a szobatársa, aki folytonosan kártyázott barátaival. Zoltánt zavarta, el akart menekülni, s megfogott egy virágcserepet, és kidobta az ablakon, ami egy autóra zuhant. Megijedtem, s kértem, adjanak különszobát. Másnap jobb állapotban találtam, s akkor olvastam fel Kosztolányit; több komor hangoltságú novella után a velős csontról szóló történet már az élet derűjét hullámoztatta. Megnyugodott, engem elküldött dohányért, kibékült a kártyás szomszéddal, s úgy éreztem, minden jóra fordul…

Bretonföldi ballada is íródhatna arról, ami a hajnali telefonértesítés után történt. A kórházban az orvos annyit mondott: embólia. Zsuzsa asszony az ápolónővel felöltöztette Szabó Zoltánt, s egy halottszállító taxival hazautaztatta. A sofőrrel bevitte férjét a házba, s az emeleti szobában, íróasztalán ravatalozták fel. Nyitott koporsóban feküdt Szabó Zoltán harmadnapig. Josselinben és vidékén az a szokás, hogy halottnézőbe mennek az emberek. Jöttek és jöttek kísérni a halottat, és virrasztottak fölötte. Lenn a földszinten ültek, imádkoztak, aztán felmentek az emeletre a ravatalhoz, majd visszatértek és újra fohászkodtak. Azt mondja Zsuzsa aszszony: közösségi, szakrális ereje volt az együttérzésnek, megnyugtató és felemelő volt az emberek jelenléte A szomszédok átvitték Ágneskét, hogy eltereljék a figyelmét, de ez sikertelennek bizonyult, mert a gyerekek temetést játszottak.

Akinek halhatatlanságát, szaporodó könyvei mellett, Zsuzsa asszony szolgálata is kifejez: Tardon szobor és a nevét választó iskolában állandó kiállítás élteti. Özvegyét Szabó Zoltán ma is folytonos munkára bátorítja. Zsuzsa asszony az iskola legjobb tanulóit és tanáraikat Párizsban és Josselinben látta vendégül. Most éppen a Marosvásárhely közeli Mezőmadaras felemelkedését segíti, s már évek óta gondját viseli a Magyarországról is kivetett és Párizsba sodródott csángó magyaroknak. Szabó Zsuzsa nyugtalansága másokat is cselekvésre indít. Jóvoltából és általa is, szinte észrevétlen, újra sokasodnak Szabó Zoltán feladatai. Mert Tard ma is feladat – nemzeti méretekben: Mezőmadarastól Párizsig. Kosztolányi korai versében, a Mikes szól címűben írja: “Zokog az erdő, az ég fátylat ölt / s ők nekivágnak a kék végtelennek, / vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld. És a halottak mind hazamennek.”