Az udvarban két romos kemence és egy bográcshely őrizte aprófával, kormos lánckarikákkal, hamuval és porral a régi sütések-főzések buborékos nevetéseit, a túl hangos együttléteket és a kiosonó párok tekintetét, ahogy még egyszer visszapillantottak a licthof világító aknájába, mielőtt lemerészkedtek a Körös-part füzesei közé, oldani egymás baján. Az udvarnak, természetesen, egyetlen kijárata volt, a kocsmán keresztül, de mintha csak a fizetés elöli menekülés lehetőségére akarnák fölhívni a figyelmet: körben a leomló falak mögött már jól látszottak a szomszédos kertek, balról egy csalános bozót, egy folyondárral benőtt vályograkás, ami inkább volt már sárhalom, mint házmaradék, középen meg egy gondozott konyhakert: répa és karalábé, kecses és gyönge szárú, hullámzó sorú újhagyma. A harmadik körnél voltak, a sör habja együtt nőtt a kedvvel. Sötétedett; erősödött a tücsökciripelés, a biliárd- és a csocsóasztal felől kihallatszó zajok, csattogások, csörgések zavaróan fölhangosodtak, a csontgolyó percenként pattogott végig az emelet fekete-fehér kockakövén. Balera bácsin zakó volt, mint mindig, és egy gesztenyébe húzott Alfos nyakkendő, aminek az anyaga már kezdte megszokni a rákényszerített cserkészes módit. Balera Iván, a költő, nem először hozta magával Szerezvai Jocót, mi több, a fiatalember Balera bácsi oldalán már többször megérezte a sör által okozott bódultságot is, és olyankor – kényszerhelyzet – mindig a művész úrnál aludt, meg ne érezzék rajta otthon az ital fanyar és savanyú szagát. Inkább a bolhaportól, macskahúgytól és muskátliktól bűzlő előszobában forgolódott egész éjjel, egy Trabant-üléshuzattal takarózva. De még mindig inkább ez, minthogy eltiltsák az öregtől, és akkor elmúljék a varázs: hogy Balera Iván, a költő, a művész, az egész városban csak ővele beszélget el komolyan, sőt, a boltba is csak vele hajlandó elsétálni tejért, hipóért meg sörért (“más, fiam, hagyjad, nem kell”); és hiába jönnek hozzá fővárosi irodalmárok, költők, írók és szerkesztők, őket csak elzavarja tejért, szódért meg kenyérért a boltba, és utána esetleg az ágyához ülhetnek. De Szerezvai Jocóval, és csakis egyedül vele, képes átbeszélni az egész éjszakát, csúsznak el a mondatok egymáson meg maguk alatt, az egyik hidat emel a másiknak, ahogy a Balera bácsi gondolata megkapaszkodik, akár a szőlőkar, és mikor Balera bácsi a mondat legtetejére ér, olyankor már majdnem ordít, ahogy a szimfonikus zenekarok is ki szoktak törni a jármukból: a hátsó sorban verni kezdi a dobos is az üstöt, meg beborul a égkék függöny mögé a hárfa; és ezt Balera bácsi mondani is szokta Jocónak, hogy az ő beszéde nemcsak retorika, hanem egy nagyzenekari mű is, és menjen csak az egész kocsma a picsába, ha nem tudják, hogy vannak forte részek, nem mindig csak pianóban jár az agy, és aki azt is csak elzümmögi, amit fortéban kellett volna mondania, az inkább ne is mondott volna semmit, mert a beszéd az olyan, mint a lágy tojás, fölszakad, és aztán már nem lehet visszaragasztani, ami egyszer már elhangzott, azt nem lehet kimondani még egyszer, bizony, üvölti erős fortéban Balera bácsi szinte minden alkalommal, mert erre, hogy ami fontos, azt csak egyszer lehet elmondani az életben, minden alkalommal kitér, és Jocó majd kiugrik a bőréből ilyenkor, mert érzi, hogy a forték közelebb hozzák egymáshoz őket, igenis, akkor jó nekik, mikor zeng a nagy zenekar, és még a deszkák is megütnek egy magas Á-t a nagy hangzavarban, a karmester meg magán kívül tombol az emelvényen, és ki lenne más a karmester, mint Balera bácsi maga, a költő és előadóművész. Szerezvai Jocó, aki különben a helyi vízügyi középiskola tanulója, méghozzá az elit magasépítő osztályba jár, az egyetlen lény a városban, pókokat, sünöket, lárvákat is beleszámítva, aki közel érezheti magát Balera Ivánhoz, a város költőjéhez, akinél nincsen híresebb ember a városban, és akinél nagyobb művészre nem is emlékeznek azok, akik most élnek. Szerezvai Jocó ilyenkor, mikor látja, ahogy a nagy lendülettől Balera bácsi gallérjának vájújából hullik az egész nap összegyűlt morzsa, és látja mélybe fordulni a lilahagyma darabkákat, egyszerűen nem hiszi el, amit az édesapja, idősebb Szerezvai József állít. Egy ilyen embert, mint Balera bácsi nem hívhattak azelőtt úgy, hogy Balog, és még csak nem is Iván, hanem Pista. A Jocó édesapja azt is szokta mondani, hogy Balera bácsi azelőtt, hogy költő lett volna, segédmunkás volt, mielőtt ki tudja milyen megfontolásból, el nem kezdtek neki mindenféle fővárosi lapok fizetni azért, hogy körmölget a naplementéről, a polgármester fiatalka lányáról, a városi színjátszó körről meg valami Márai nevű ürgéről is, aki egyszer, a tizenhetedik levél után, végre válaszolt neki, és akkor Balera bácsi három hétig nem józanodott ki, lepisált minden parkoló autót, mondván, ez a teremtett világ az övé, kié másé lenne, ha nem azé, akinek még Márai is írt, és azok a szaladgáló bádogdobozok meg csak hadd jelöljék ki neki a területét, hadd keresztezzék egymás útját, mert egy végtelen birodalom önmagában kezdődik és ott is végződik; képzeld csak el, mondta akkoriban Jocónak, micsoda pókháló, labirintus, illatfolyosó jelzi már az én teremtett birodalmam, amibe se bemenni, se onnan kijönni nem lehet. Aztán, sajnos, a gázos Veres Pista három tenyeres sallerral jutalmazta a birodalomépítést, és ahogy Balera bácsi elpanaszolta Jocónak másnap, állítólag azt mondta, köpje csak körbe a köztársaságát, ahogy a vésztőiek, de ha még egyszer lehugyozza az ő Daciáját, annak nem lesz jó vége. Jocó akkor nagyon sajnálta Balera bácsit, és egy kicsit félt is, mert őt még sohasem ütötték meg, nem tudta elképzelni, milyen lehet az, ha valami erősen nekiszalad az ember fejének, és bármennyire is fiatal volt, abban azért már ő sem bízott, hogy ez az állapot végleges maradhat, még akkor sem, ha ő, esküszik az élő Istenre, a másfél mázsás gázossal kötözködni nem fog. Sötétedett. Balera bácsi csak igazgatta az Alfos nyakkendőjét, és nem szólt, egyik pillanatról a másikra megpihent a zenekar, láthatóan nem volt kedve mondani semmit. Jocó meg csak remegett a pad alatt, egyre nagyobbakat kortyolt a söréből. A kerthelyiségben szaporodott a vendégsereg. Akár vörösborban a narancsszörp, szépen lassan oldódott az estébe a nappal. Nincsen a költőnél érzéketlenebb fajta, mondta hirtelen Balera bácsi, és húrvékony csíkokban könnyezni kezdett, még az arcát fölhasító vastag ráncok sem tudták cseppé hizlalni a keskeny patakokat. Node, kezdte volna Jocó, tiltakozni akart, mert ő ugyan személyesen nem ismert egyetlen költőt sem Balera Ivánon kívül, de tudta, hogy a költők látják, ahogy lebbenti a szoknyát a szél, és mord kültelken laknak, hol a füst szárnyal, szóval ők nem lehetnek érzéketlenek, ők nagyon is a mindenki másnak a lelkei... Lehetne ezen vitatkozni is akár, vágott közbe Balera bácsi, mintha csak kitalálta volna, mit akar mondani Jocó, de nem érdemes. Tudod, fiam, beül a költő valami csehóba, mondjuk ide, a Gólyába veled, mindegy milyen híres, és egyáltalán az is, hogy írt-e már neki Márai, vagy nem, minden mindegy, csak beül a költő, jó vagy rossz, egykutya, azzal a szándékkal, hogy jól érezze magát végre: lehűljön, és akkor azzal párhuzamosan – fiatal vagy, de talán már te is tudod, miként van ez – föl is melegedjék. Mert ha mást nem, ennyi pozitívumot elmondhatok neked a költők lelkéről: tudják magukról, milyenek. Ismerik a méreteiket, alakjukat, szagukat, állagukat, és azt is tudják, hogy ők már csak ilyenek: amikor hűlnek, akkor melegszenek is. Az enyém is ilyen, bizonygatta Balera bácsi. Jocó egyszerre úgy érezte, fázik. A hirtelen jött tavaszban még csípősek és mogorvák voltak az esték; nem hoztam kabátot, jelentette be Jocó, de meg is bánta rögtön, mert tudta, hogy Balera bácsi nem szereti, ha másról beszél, mikor a költészetről van szó, mert az olyan, akárha bekapcsolná a magnót, mikor a nagyzenekar szól, akárha nem is törődne vele, hogy most a háttérben belépett a második hegedű, és az első meg fájdalmasan sír, ugrál a mélyből a magasba és vissza megint (mert ilyen az, ha a költészetről beszél egy halandó), szóval ha Jocó valami butasággal eltereli a szót, az olyan, mintha ügyet sem vetne rá, hogy a költészet afféle dolog, amit alig lehet ép ésszel elviselni, és hogy a koncertmester minden pillanatban megadja a kegyelmet: beránt, behúz, beletép, mert a költészet az nem más, mint a kegyelem behúzása, berántása. Jocókám, értsed már meg a lényeget, drága szívem – szokta mondani Balera bácsi. De most Balera Iván költő még erre az eltévelyedésre sem reagált, csak folytatta, hogy a költő lelke olyan, akárha olajradiátor vagy infrasugaras melegítő lámpa lenne az oldalasok, kolbászkák, vizenyős aljú zsömlék és menthetetlenül száraz pizzaszeletek fölött; semmi kecsap, hagyma, vér, pedig, Istenem, a költő lelke is csak a vérben kellene, hogy lakjon, Jocókám, és mégsem. Nincsen a költőnél érzéketlenebb fajta! Ugyanis a költő lelke nem a vérben lakik, mint minden más emberé: a politizáló-pedofil megyés püspöké éppúgy, mint az olajszőkítő kisiparosé, nem, a költőé nem ott lakik, Jocókám, az nem. Szerezvai Jocó nem értette, miért beszél így Balera bácsi, mikor annyi szépet szokott mondani a költészetről, és ahogy legutóbb a Pedróban is mondta, mikor elbukta az összes honoráriumát kártyán, a költészet sohasem pihen, mindig megénekelődik valami olyan is, ami abban a pillanatban teljesen új, és még sohasem volt addig, mert a nyelv, maga is művész, úgy viszi a csellószólamot előre, hogy szinte szégyenben maradnak a rezesek, ahogy a nyelv zümmög, simul és vastagodik a háttérben, az minden másnál fontosabb, hiába hogy rezesekből áll a világ, meg hiába az az ökörség, hogy mindenből annyi van, amennyi látszik, mikor aki él, az hallja: a költészet ennél több, és nem hagyja magát. Igaz, galádul kinevették akkor Balera bácsit a többiek, és ez Jocót gyomron vágta, mert megértette, mennyire süketek egy művész szavaira az emberek, hiszen még ő is megértette, hogy nem arról volt szó egyszerűen, hogy Balera bácsinak, hiába volt két hete egész oldalon az Élet és Irodalomban, egy büdös vasa sincsen. Tényleg elvesztette mindenét, de nem ez a lényeg. Cseperegni kezdett az eső, amitől Jocó még inkább úgy érezte, hogy hiába keresi a költészet fertőző tüzét, ami eddig mindig ott volt Balera bácsi szemében, nem találja, és egyáltalán nem meglepő, hogy arról beszél: a költő lelke az bizony a boka mögött lakik, mert a költő lelke nem vér, hanem egy száraz dolog, méghozzá Achilles-ín, és vágja a cipő, minden lépés kínozza, egészen attól kezdve, hogy legelébb föltápászkodik a járókában a csörgők, harapók és taknyos cuclik közül. Ide figyelj, Jocókám, szorította meg Balera bácsi a fiú vállát. A költő lelke egy Achilles-ín. És minden tyúkszeme, bibircsókja azon van a világnak! Aztán meg mondom neked, amikor melegszik, akkor hűl. A költő, fiacskám, úgy tesz egy átlagos kocsmai estén, akárha ő is valóságos ember lenne, láthatod, itt a Gólyában is köszöngetek az embereknek, megszorítom Sanyi bátyád repedt csontú kezét, a mutatóujjnál el is van az törve, szerintem, ezért még jobban rászorítok, megérdemli, ő cinkelte meg a lapokat a Pedróban, szóval játszom itten az egyszerű embert, én, Balera Iván, a művész, mintha nekem is afféle akadályaim, elakadásaim lennének a kongó hétköznapokban, mint bárki másnak. Érted, Jocókám, ha találkozom az apáddal, a vízvezeték szerelőre panaszkodom, meg a szippantósra, esetleg arról beszélek, hogy kialszik az őrláng. Jocó erre egyáltalán nem így emlékezett. Idősebb Szerezvai József éppen azért nem szeretett találkozni Balera bácsival, mert az sohasem beszélt olyasmiről, aminek füle és farka is van, meg lehet fogni, ragadni lehet rajta egyet, fúrni, faragni, harapni és mindenek előtt használni lehet, hanem mindig csak valami könyvből szeretett idézni, hogy az a sor ott, Józsikám, megígérted, hogy elolvasod, édes Istenem, de mekkora csoda, és idősebb Szerezvai József ilyenkor feszengett, nemcsak azért, mert csökkent értelműnek, tájékozatlannak és szomorúnak érezte magát, hanem mert úgy tűnt neki, hogy Balogh Pista is csak úgy tesz, mintha tényleg érdekelné, mi a hétnehézség van amögött az emlegetett sor mögött, csak úgy csinál, mintha szerinte valójában fontos lehetne egy fortyogó gondolat. Fontosabb, mint a valóság. Idősebb Szerezvai szerint Balera Iván számára tökéletesen érdektelen, miről van az írásokban szó, van-e ott tapintható valami, mondanivaló, muníció, löket, akármi, csak maga a szövegelés érdekli Balerát, meg hogy terméke legyen, akárcsak a cipésznek, bognárnak, kertésznek. A termék érdekli, semmi más. Mégsem kezdett el esni. Jocó magán érezte a kiosonó párok tekintetét, ahogy még egyszer visszapillantottak a licthof világító aknájába, mielőtt elosontak a Körös-part füzesei közé, türelmetlenül és kiszolgáltatottan, már a Gólya ajtajában markolva egymás lágyékát. Balera bácsi egészen közel hajolt Jocóhoz. Fiacskám, hazudok, nem is ez a baj. Mármint, hogy én megjátszom magam, álruhába öltözöm, és süllyedő dolgokról beszélek. Ez nem baj. De az igen, hogy amikor végre megérinthetnék valamit, akkor sem érintek meg semmit, hiába olvasok, beszélek, hallgatok, engem sohasem érdekel semmi más, csak a mondat íve, suhogása, szellőzése, semmi más, esetleg, ha valami komolyan kikerülhetetlent olvasok, akkor az eszembe jut, miként lehetne hasonló huzatot csinálni észrevétlenül. Nem számít, mi van benne, fiam. Nincsen a költőnél érzéketlenebb fajta! Saját szagát sem érzi. Ha nem lennél ilyen fiatal, és értenél ilyesmihez, látnád, hogy a költőnek nemcsak az nem fontos, mi van a versecske mögött, hanem az sem, hogy mi van a valóság kenetteljes ügyei mögött. Jocókám, miközben odanézek, csak úgy teszek, mintha látnék valamit, de igazából mondatokat látok, kileshető, kiszívható, elcsaklizható szavakat. Odabenn leesett egy csontgolyó. Az udvar két romos kemencéje és a bográcshely, akárha vissza akarnák verni a benti zajokat, felelgetni kezdtek: a recsegő aprófa és a széltől meg-megcsörrenő kormos bográcslánc olyan határozottan emelődött ki az udvar susmorgásból, mintha tényleg a régi sütések-főzések buborékos nevetései adnák erejét. Ez engem a legkevésbé sem érdekel, üvöltötte Balera bácsi, szarom le, mi van mögöttük. Nekem, költőnek az elvágná az Achilles-inamat! Talán elhiszed, Jocókám, de én azt egyszerűen nem bírnám el. Tudod miért, Jocókám, mert a költő csak egy imitátor, és az imitátornak ez a sorsa: amint beleéli magát a szerepbe, dilettáns. Csak tudod, fiam, az a baj, hogy a költő nem tud lejönni a színpadról: mert akkor elszakad az a fránya inacska; reccsen a lépés, és kész. Annyi. Látod, iszok, kártyázom, vezényellek, rágom a perecet, szotyolát köpködök napszámra. Jocónak az apja dühtől eltorzult arca jutott eszébe, az az elkeseredett, megcsalt, eltörött arc, amelyik akkor rajzolódott ki, mikor idősebb Szerezvai József fölfogta, hogy a fia, minden szándéka ellenére, ellentmond neki, és semmibe veszi a szavát, pedig ő biztos benne, hogy Balog Pistát tényleg nem érdekli, hogy mi van a mögött, amit olvas. Megnyugodott és megkönnyebbült. Látja rajtam, akinek van szeme, hogy áruló vagyok, üvöltötte Balera Iván költő. A költő lelke Achilles-ín, megmondtam, én, fiam, megmondtam nincsen érzéketlenebb fajta nálam, a költő a felszín szolgája, akár az ördög! Szerezvai Jocó megint az apjára gondolt, sajnálta az öreget. Mert eddig az estig, ha nem is vallotta be még magának sem, tényleg voltak kételyei; neki is. De most már biztosan tudta, hogy igaza van.

Jegyzetek Grecsó Krisztián szövegeiről

Az utóbbi évek magyar irodalmában Grecsó Krisztián versei és prózái azért is képviselhetnek sajátos színt, mert a különféle rögzíthetetlenségek játékát és lehetőségeit meglehetősen tág értelemben képesek megvalósítani. Mit értek a “rögzíthetetlenség” terminus technicusa alatt? Elsősorban azoknak a nyelvi struktúráknak, narratív eseményeknek, a jelölés folyamatának a folytonos áthelyeződéseit, amelyek eredményeképpen Grecsó szövegei párhuzamosan több nyelvi réteget, lehetséges interpretációt tartanak mozgásban. Ez persze, mondhatnánk, minden szöveg sajátja, hiszen a nyelv figuratív ereje egyben a lehetséges értelmezői pozíciók tágasságának biztosítéka is. Grecsó Krisztián szövegei azonban mintha azt példáznák, hogy lehetséges olyan tágasság is, amely egymásnak gyökeresen ellentmondó értelemkonstrukcióknak biztosít lehetőséget.

Menyhért Anna meghatározásából érdemes kiindulnunk, aki a mai magyar költészet három fontos modelljét véli elkülöníthetőnek (népi-vallomásos-alanyi-küldetéses-patetikus, tárgyias-hermetikus-intellektuális-patetikus-jól formált, depoetizált-ironikus-önreflexiós-nyelvjátékos-intertextuális) a kilencvenes évek fiatal magyar költészetéről szóló tanulmányában (Menyhért Anna: Szétszálazás és összerakás. Alföld, 2000/12, 57), s Grecsó Krisztián Angyalkacsinálás (1999) című kötetét mindhárom líramodellbe besorolhatónak véli. Kétfelől válik fontossá Menyhért Anna észrevétele. Először is abból a szempontból, hogy Grecsó versei (és nem tévedünk nagyot, ha prózáját is idesoroljuk) mintha a magyar irodalom utolsó évtizedének kanonikus alakzatait használnák fel az esztétikai jelentés megképződéséhez, s ezáltal a kánon és egyúttal a kánon transzformációinak lehetőségei felé mutatnának. Ezzel azonban nem sokkal mondunk többet annál, hogy Grecsó szövegei könnyűszerrel beilleszthetőek a kortárs magyar próza és líra élvonalába. Ezért meglepő Papp Endre megjegyzése, amely szintén a Menyhért Anna által felvázolt helyzetképre utal, de – paradox módon – negatív értékítélet alapjául szolgál: “Grecsó Krisztián produkciója a stratégiai célú (értsd: karrierépítő) nyelvi cselekvés körébe tartozónak látszik.” (Papp Endre: Az én angyalom megtévesztésig légy. In http://www.iv.hu/993_Kritik7.html) A paradox abból a szempontból vetődik fel, hogy ha egy mű képes a kánon közelébe helyezni magát, több értelmezési szempontnak is megfelelnie, akkor miért ne tarthatnánk azt – legalábbis a jelen értelmezői horizontja felől – értékesnek? Vagyis – Papp Endre gondolatfutamát ad absurdum víve – kérdésünk így hangozhatna: vajon minden értékes szöveg egyúttal karrierépítő is?

Másodszor az a tény válik ebből a szempontból érdekessé, hogy – az eddig elmondottakkal ellentétben – arra is lehetne példát találni, hogy a kritikai visszhang szempontjából több oldalról az elhatárolódás nem értéket megkérdőjelező aktusaira figyelhetünk fel. Mikola Gyöngyi szerint a Pletykaanyuban (2001) “Grecsó egy falu verbális önképét, »autopoétikáját« konstruálja meg, melynek legfőbb sajátossága a közös normák kialakításának, az új tapasztalatok együttes feldolgozásának ősi, emberi igénye” (Mikola Gyöngyi: Bevezetés az alföldi falu retorikájába. Jelenkor, 2001/10, 1089). Ezt erősíti Elek Tibor is, amikor a Pletykaanyut az Angyalkacsinálás című verseskötettel vonja párhuzamba, “hiszen az Angyalkacsinálás című kötet versvilága is ugyanezzel a vidéki, falusi hagyománnyal (mítosszal és hétköznapi realitásokkal), a gyermekkori családi élményekkel való szembesülés, számvetés eredménye volt” (Elek Tibor: A szájalás gyönyörűsége. Kortárs, 2002/1, 100). Sőt: az első Grecsó-kötet, a Vízjelek a honvágyról (1996) kapcsán már Vörös István is a valóságos “bővítéséről” beszél (lásd: Vörös István: Készülődés a vízjeleken túlra. Bárka, 1997/2, 33). Ezzel ellentétben Papp Endre nem tartja fontosnak, észre sem veszi a Mikola Gyöngyi és Elek Tibor által is feltűnőnek ítélt vidékiséget, népiességet, inkább a realizmust kéri számon, a világ köznyelvi (?) elrendezését, pedig “az irodalom társadalmiságából kiinduló olvasási »stratégiák« is” (Papp Endre: Az én angyalom megtévesztésig légy. In http://www.iv.hu/993_Kritik7.html), talán kiindulópontjuk miatt szinte kötelezően lesznek kénytelenek szembenézni a Grecsó-kötetek idézett sajátosságával (nem említve a szegvári lakosok pereskedéssel fenyegetőző rétegének olvasási stratégiáit, amelyek új belátásokkal gazdagíthatják az irodalom társadalmiságának aspektusait). De létezik olyan olvasat is, amely egyidejűleg véli tarthatatlannak a népiesség kategóriájának Grecsó szövegeire alkalmazását és a Papp Endre által képviselt elutasító kritikát is (vö. Krommer Balázs–Seres Viktória: Aki ír és akinek akaródzik, avagy: hogy készül a vers, a konty, a gyermek. Jelenkor, 2001/2, 228).

Végső konklúzióként talán az vonható le, hogy sokkal érdekesebbnek tűnik olyan szövegformáló erők működésbe hozása az értelmezésben, amelyek a Grecsó-poétika kortársi elkülönítésében érdekeltek, mint az azonosságok, az elhatárolódás vagy a számonkérés hangsúlyozása. Hiszen – talán – a mindenkori kánont a megértés alakzatai motiválják. Ez a tanulmány tehát olyan kulcsszavak mentén próbál értelmezői szövegként működni, amelyek a legtöbb Grecsó-szövegben új ajtókat nyithatnak, s nem az olvasáslezárásban érdekeltek.

Grecsó Krisztián eddig megjelent köteteinek címei több szempontból is érdekesek lehetnek olvasásunk irányításában. Már Benedek Anna rámutatott az Angyalkacsinálás (alcíme szerint “dokument”) címébe rejtett kettőségre: “A dokumentáló rögzít, fix pontokat keres, az angyalkacsináló ezzel szemben a hiányt »teremti« meg, az angyalkacsinálás jelöltje értelmezhetetlen, csonka metafora” (Benedek Anna: Angyalkacsinálás. Alföld, 2000/6, 95–96). A címben konstituálódó hiány problematikája azért válik fontossá az értelmezésben, mert az értelmezés szabadságának allegóriájává válva Grecsó mind a négy kötetének címében felbukkan. A Vízjelek a honvágyról (1996) cím első tagja az elrejtettséget, titokzatosságot, a dolgokhoz való hozzáférés nehézségeit, a hiányt implikálja, éppúgy, mint a szerkezet második eleme. A hiány ebből a szempontból a konkrét hiányává válik, a felismerhetetlen és a birtokolhatatlan tárgy allegóriájává, s nem véletlenül vezet el az értelmezői pozíció nehézségeinek kérdéseihez. Az Angyalkacsinálás (1999) arra a folyamatra utal, amely során a konkrét eltűnik, az élő helyét a semmi veszi át, maga után hagyva a fájdalmas hiányt, paradox módon a semmi fájdalmát. A hiány olyan folyamatként áll elénk, amelynek során a jelölő fájdalommal telítődik, miközben elveszíti jelöltjét. Míg az első kötet címe az elveszített otthon vagy szülőföld képzetével szembesíti olvasóját, addig az Angyalkacsinálás az identitás megsemmisülésével, megsemmisítésével fenyeget. Olyan folyamat áll elénk tehát, amely a dokumentálás lehetőségét a későbbi megsemmisülés fenyegető árnyékában teszi meg: az identitást az azt körülvevő tárgyak és helyzetek felsorolásává transzformálja. Ezért nem értek egyet ennél a pontnál Benedek Anna idézett gondolatfutamával, amely az angyalkacsinálás és a dokument jelentéstartományait egymással szembeállítva próbálja körüljárni. Ahogy a test válik az angyalkacsinálás folyamata után a (nem létező) identitás lenyomatává, úgy válnak a lírai alany számára is a megszűnő identitás lenyomataivá addigi életének és őseinek tárgyai, rögzített kényszercselekvései.

A Caspar Hauser (2001) címet viselő harmadik kötet jelölője, a címmé tett név is olyan átmeneti identitással szembesít, amely az ember előtti és az emberi lét identitásainak küszöbét teszi kérdésessé. Caspar Hauser egyik identitása sem “az” az identitás, amellyel problémamentesen azonosítható volna: éppen “az” hiányzik, amely rögzíthető lenne. A negyedik kötet címe, a Pletykaanyu (2001) is az identitásnak erre a rögzíthetetlenségére és egyúttal több irányból történő feltételezettségére utal. A Pletykaanyu olyan összetett szó, amelynek többértelműsége sokatmondó. Jelentheti a pletyka által megképződő, pletykákban feltáruló anyut (a pletyka anyuja), egy minőségjelzős szerkezetben azt az anyut, aki pletykál (pletykáló anyu), de predikatív szószerkezetként is értelmezhető: a pletyka anyu. Az anya mint eredet identitását a pletyka bizonytalanítja el: a mondás révén kerül folyton változó, cseppfolyós állapotba.

A címekbe foglalt hiánytematika mellett nem lehet nem észrevenni a Grecsó-szövegek egy másik összekötő elemét, a hatalom nélküliség által kontextualizált jelentéseket. A Vízjelek a honvágyról (1996) kötetben például leginkább az kifogásolható, hogy a versek szűkítik az esztétikai jelentésképzés lehetőségeit, az elégikus hangnem eluralkodása miatt. Megállapítható azonban az is, hogy a kötet által implikált beszédmód olyan lírai alanyt feltételez, amely/aki többszörösen is korlátozott cselekvésében, a hatalom elszenvedője, s a mondás, a beszéd által vél megszabadulni a hatalom szorításából: “a tudásért vagy tán az identitásért eped” (lásd az első kötet fülszövegét). Grecsónál is az írás válik a hatalom elszenvedésétől való menekülés eszközévé és tárgyává.

Mindhárom verseskötetet és a Pletykaanyu (2001) című elbeszéléskötetet is öszszeköti az, hogy a bennük megszólaló narrátorok és lírai alanyok a hatalom elszenvedői. Az első kötet elégikus hangneme mellett megjelenő lírai alanyok is ezt erősítik. A Grecsó kapcsán sokat emlegetett vidékiség tematikája éppúgy a hatalom nélküliség kontextusára van utalva, mint a test által implikált jelentések vagy az identitáskeresés módozatai. Mind a négy kötet különösen érzékeny a hatalomnak való kiszolgáltatottságra. Ez az érzékenység a magányosságnak kiszolgáltatott ifjút éppúgy célnak tekinti az első kötetben (“Ébredne már nem magányosan, / Frissen nyírt egyenes hajjal az ifjú” [Ifjú és asszony]), mint az autóbusz-megállóban toporgókat (“A fehérből fekete lesz, / a savanyúból édes. / Már tizenöt percet késik a busz, / figyelem a toporgók lábváltásainak / ütemét.” [Savanyúból édes]) vagy a meghatározhatatlan, titokzatos, pusztulásra ítélt identitást a második kötet Mese című versének igen hatásos, utolsó strófájában:

A Caspar Hauser (2001) nyugatos versbeszédet újragondoló szövegei a szerelem, a test és a vágy hatalmának kiszolgáltatott szubjektum felől közelednek a hatalom problematikájához: “Ahányszor megálmodlak, Húgocskám, / ahányszor megálmodlak, / és fölriadok, hogy kész, / annyiszor leszel, Húgocskám, / tested varrott celláiból, / nárdusszá érik a reggel…” (A teremtés porcikái). A szerelmi vágynak kiszolgáltatott test mellett a betegségeknek és az időnek kiszolgáltatott szervek laza narrációja fogja egybe a Testes mesék című opuszt: “Mióta agyagos gyomorgörcsök / látogatnak konokul, / fejembe vettem, hogy egy / tarisznyaforma bőrlebernyeg dagad / a gyomorszájam alatt, amit ha hátamon fekszem, / gyerekjáték kitapintani.” A Caspar Hauser-szövegek tétje nem kevesebb, mint a szenvedés beszédének lehetősége a szándékosan felstilizált szövegben. A kiművelt, tökéletes tisztaságú, kilengésektől mentes, szecessziós versnyelv, a klasszikus versnyelvben manifesztálódó “hang magabiztossága” (vö. Király Levente: Ex libris. Élet és Irodalom, 2002. február 1., 23) a vágy sötétjével és a test kérlelhetetlenségével szembesíti az olvasót. Ugyanez az intonáció jellemző – a test védtelenségének és agresszivitásának egyidejűsége – a Pletyka-anyu (2001) néhány szövegére is, különösen az Övcsattogás, A Mindenható tekintete és A Híres-ház című elbeszélésekre. A Pletykaanyu említetteken kívül legjobb darabjai a címadó elbeszélés és az Én, Schriwanek András szintén a hatalom nélküliség állapotában mozgó, tevő-vevő emberekkel játszatják el a folyamatban levő időt. A pletyka ugyanis a kiszolgáltatottak fegyvere: azoké, akik a beszéd folyamatossága által tudják csak felfüggeszteni helyzetüket, létük kiszolgáltatottságát. A Pletykaanyu című szöveg narrátora végül belebonyolódik a sok, egymásnak ellentmondó információba: a pletyka által dekonstruált hatalom, a falu rendje végül is így törik darabjaira, s válik a beszéd anarchiájának terrénumává. Az Én, Schriwanek András címadó szereplője úgy képes filozófiai beszédre és szókratészi igazságok kimondására, hogy közben fel is függeszt mindenféle intézményesített és hivatalosnak állított beszédet a lét rejtelmeiről és a tudásról. Schriwanek bácsi tudása éppen e felfüggesztés által válik érvényes beszéddé magáról a létről, miközben kompetenciája egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg.

A Grecsó-szövegek egyik legfeltűnőbb jelensége az, hogy a létértelmezés kérdései a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. A szövegek tétjévé a létszemléleti probléma válik: az, hogy a világ tárgyai és jelenségei hogyan vezetik el az értelmező vagy gondolkodó tudatot saját létének végső kérdéseihez. Már az első Grecsó-kötetben, a Vízjelek a honvágyról (1996) című verseskötetben is találunk olyan részeket, ahol a dolgok együttállása ontológiai problematikát jelez: “Dandár előtt mindig jól megdörzsöltem / a kezem / és kifelé úgy tekertem a biciklit, / ülne valaki / a lábam között / és együtt gondolnánk” (Kéreg). A dolgok sajátos együttállása, a lehetséges térbeli elrendeződések túlmutatnak önmagukon: a lét rendjének lenyomataivá válnak. Néha a kívül eső, az ember világától elidegenedett, belsővé alakíthatatlan tárgystruktúra válik az analógia sajátos logikájánál fogva a lélek képévé: “Jaj, fiam, kezdte muskotályos szomorúsággal Schriwanek bácsi a beszédet, a Jaksa tanító is, mennyit kereskedett, mennyit kutakodott, véres volt a hónalja a sok merengéstől! Micsoda egy koma volt, ráadásul, alakra, jelenségre se semmi, de ami benne volt, a szeme alatt csomósodó patakokból látszott, a különlegest keresi, a különlegest: azért az a sok udvarnyi limlom, amit ki tudja, honnan vakart össze; azért a nagy gyűjtés. Mikor bejött, a téblábolásában, köszönésében viszketett a kérdés: van-e valami?” (Én, Schriwanek András) Máskor a belső válik külsővé, a belső dolgok állnak össze olyan tárgyak halmazává, amelyből következtetni lehet a belső, a lélek struktúráira. Legmegrázóbb és legkifejezőbb példája ennek a Gajda gyerek lerepült fejéből kinéző szem: a lélek a halál következtében tárggyá változott. Olyan tárggyá azonban, amellyel nem tud mit kezdeni a narrátor Béla bátyja. Az analógia rejtett és értelmezhetetlen természete válik ebben az epizódban jelentésessé. Másrészt a külsővé vált belső térbeli elrendezése a tudás egyetlen lehetőségévé is válhat: olyan lehetőséggé, amely az önismeret és a lét megfejtésének biztosítéka: “Schriwanek András, hát te ki vagy?

Egy harmadik lehetőség a külső tárgystruktúra és a belső, rejtett lélekstruktúra ontológiai analógiájára annak az útnak a leírása, amely az egyik világból a másikba vezet. Az út párhuzamba állítja a két tartományt, ráadásul fényt vet a benne mozgó szubjektum ontológiai pozíciójára is: “Úgy jár akkor, fiam, gondolja tovább Schriwanek bácsi, mint Bolond Pali bátyád, aki meghámozta a kilós kenyeret egybe, csak mert azt hitte, akkor befúrja magát a lényegbe valahogy, be, persze, hát hogy fúrná, a Kurcába is hiába vágott léket, még meg is merítkezett benne, mindenki riadalmára, odajártak leselkedni a süldő lányok, hogy milyen hülye a Pali, télen fürdik, lógó pöccsel ráadásul, világnak csúfjára, de nem fürdött az, fiam, hanem a magmába akart furakodni minden úton-módon, mert úgy érezte, valahogy a héjon kívül ragadt, és most itt vergődik a trágyaleves, csapzott semmiségbe, itt, ahol még unatkozni se érdemes egy kurta percet se” (Én, Schriwanek András). Az értelmezés (azaz a két világ közti kapcsolatteremtés) allegóriájává a vakság (a trágyába hatolót körülvevő sötétség), az értelmező megfelelőjévé pedig az exhibicionista bolond válik.

Az említett részletek persze felvetik az irónia létrejöttének problémáját is. Az válik kérdéssé, vajon a külső és belső analógiája által magyarázott lét ironikus értelemben szenvedi-e el a szereplők értelmezését. Grecsó szövegei, számomra legalábbis úgy tűnik, végigviszik a komolyság modalitását, a szöveg nem ad teret az irónia felforgató tevékenységének. Míg azonban a szöveg legtöbb esetben meg tudja őrizni a narráció komolyságát, addig a szereplőkről ez nem mindig mondható el, hiszen leginkább az olyan antihősök közé sorolhatók, akik groteszk cselekedeteikkel mutatják be, játsszák el a lét tragikumát.

Grecsó nem egy szövegében a múlt értelmezhetősége válik az identitás keretévé. Az Angyalkacsinálás (1999) című kötet fülszövegének intenciója szerint a költő őseinek mintájára cselekszik: dokumentet ír az idő megőrzésének, fenntartásának céljából. A múlt mint az identitás záloga nemcsak az ősök húsába írt történelem felől értelmeződik (mint például A satuba szorított szög vagy az Éppenséggel valami soraiban), hanem azoknak a tárgyaknak és szavaknak nyomán is, amelyeket az ősök használtak. Grecsó egyes szövegei mintha a múltból kifejtett egyes tárgyaknak és szavaknak a meghosszabbításai lennének, amelyek beleérnek, belelógnak szövegeibe, s ott különös szövevényt alkotnak az írás és olvasás jelen idejében. Szétbogozhatatlan az írások által felidézett idő, azonosíthatatlan: a megállíthatatlan jelentésáradás elmossa a konkrét időszegmentumokat. Talán Grecsó prózájában ugyanez a vonás szintén megtalálható, s a pletyka képében egyesül: a múlt a szöveg és az írás végtelenségének allegóriájává válik.

Másrészt viszont a Pletykaanyu (2001) írásai nagyon is konkrét társadalmi helyzetek és konfliktusok terepévé válnak, s a három verseskötet olvasása is minduntalan felveti a referencialitás problematikáját, azaz annak kérdését, mennyiben válik a szövegolvasás hasznára a szövegen túli világok bevonása, illetve milyen lehetőségként vetődik az fel. Még a leginkább fikcionált szövegnek is vannak olyan valóságmomentumai és valóságfragmentumai, amelyek konkrét idő- és térvonatkozások felrajzolását teszik lehetővé. Grecsó Krisztián verseiről bizonyosan elmondható, hogy e költészet egyik legfeltűnőbb újdonsága az a mód, ahogyan lehetőséget kínál lírai szövegek számára is a referenciális tartalmak megjelenítésére. Mind a versek, mind a Pletykaanyu elbeszélései olyan világot rajzolnak fel, amelyből a magyar vidékre ismerhetünk. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ilyen “a” magyar vidék, ugyanis az – mint szépirodalom – szövegként áll elénk, s ráadásul ez a vidék “csak” a szerző verziója. Grecsó nem is törekedik arra, hogy valamilyen rossz értelemben vett általánosító képet adjon a vidékről, annak jelenéről és múltjáról. Ő ahhoz a verzióhoz ragaszkodik, amelyet szövegei alakítanak ki, lehet, gyakran a szerzői intenció ellenére is: a félresiklott életek (lásd a Vízjelek a honvágyról és az Angyalkacsinálás lírai alanyait, Borg Kálmánt A Mindenható tekintete, Lesty Mihályt a Bolondok vagy a narrátort az Övcsattogás című novellából), monomániás egzisztenciák, görcsös akarások (lásd a versek dokumentírását vagy Báró Imre álomfejtési kísérleteit A Híres-ház című novellában) és meghiúsulások (a Pletykaanyu második részének szinte minden novellája), kicsinyes problémák (lásd a Pletykaanyu híreit) világához. Nem hiszem, hogy védhető lenne az az álláspont, amely szerint a magyar vidék ilyen, mint ahogy azt sem, hogy nem ilyen. A szövegek tétje egészen más: az egyéni verzió kimunkálásának, esztétikai jelentéssé tágításának és lehetséges világként való megkonstruálásának a kérdéseire ad feleletet. Úgy gondolom, Grecsó érvényes jelentéseket talált abban a világban, amely nem éppen divatos napjaink magyar irodalmában, és sikerült ennek a “megtalált világ”-nak az érvényességét amellé állítania, amelyet általában realista népies irodalomnak szokás nevezni. Ferencz Győző ezt így fogalmazta meg: “Ebből a világból rég érkezett hiteles üzenet a magyar irodalomba. Ami jött, azt többnyire bevonta a stílromantikus megfogalmazás hamis nyelvi máza.” (Ferencz Győző: Élmények súlya, betűk gravitációja. Magyar Napló, 1999. szeptember, 60.) Mindenesetre az egyáltalán nem válna a Grecsó-szövegek hasznára, ha kizárólag ebből a horizontból közelednénk szövegei felé (mint ahogy azt Bodor Béla jelezte, a magyar “Délvilág”-koncepciónak való erőszakolt megfeleltetésre utalva, lásd: Bodor Béla: Dokumentált angyalforgalom. Élet és Irodalom, 1999. július 4., 19), s Grecsó Krisztián meglehetősen sokirányú, tág költészetét és prózáját a regionalitás felől kezdenénk olvasni, az egyértelműségek csapdájába esve, eltaszítva magunktól az esztétikai jelentés lehetőségeit.

Papp Endre már az Angyalkacsinálás kapcsán észrevette, hogy Grecsó szövegei “szenvtelen leírások, rögzítések, pillanatképek laza illesztésű asszociációsora” (Papp Endre: Az én angyalom megtévesztésig légy. In: http://www.iv.hu/993_Kritik7.html). Az elliptikus szerkesztés két aspektusára Márton László is felhívta a figyelmet – a Pletykaanyu kapcsán (Márton László: Ex libris. Élet és Irodalom, 2001. október 26., 23). Szerinte az oda-vissza utalások rendszere az ok-okozati összefüggések lehetőségét nehezíti meg vagy függeszti fel időlegesen, míg a szövegek mellérendelő jellege a hierarchikus szerkesztés és a szelekció ellenében hat. Gács Anna szerint: “ahogy a pletykában egymás mellé rendelődik ellenőrizhetetlen szóbeszéd és dokumentálható valóság, úgy sodródnak minden hierarchiát eltörölve egymás után a különböző narratív elemek: a nagypolitika történései és azok helyi visszfénye, fikció és újsághír, történelem és legenda, generációk tapasztalata és szubjektív bölcselkedés szövődik, simul össze a Pletykaanyu elbeszéléseiben” (Gács Anna: A töpörtyű – és a lélek találkozása a boncasztalon. Élet és Irodalom, 2001. július 20., 22). Grecsó szövegeinek elliptikus jellege szorosan összefügg e szövegek mozaikszerűségével, “talált tárgy” jellegével, valamint az egy szövegen belüli egyes szövegdarabok közötti távolság nagyságával. Grecsó verseire éppúgy jellemző ez a szövegalkotás, mint prózájára – gondoljunk csak a Pletykaanyu című novella egymással össze nem függő történeteinek vég nélküli sorjázására, a Bolondok és a Szép című elbeszélések történetdarabjaira. A Grecsó-szövegek talált tárgyai, amelyek egymás mellett heverve kerülnek titokzatos kapcsolatba egymással, főleg a versek sajátja:

Mindezen eljárások a versek és elbeszélések titokzatosságát, enigmatikusságát implikálják, megnehezítve a befogadás aktusát. Másrészt viszont az is igaz, hogy e szövegek sajátjává tett belső távolság nagyfokú szabadságot is eredményez a befogadás számára: az olvasói képzelet játéka az értelmezés lezárhatatlanságával szembesül. Nem meglepő tehát, hogy nagyon sok Grecsó-szöveg tulajdonképpen hirtelen, megoldás nélkül ér véget, a lezárhatatlanságot mintegy a szöveg végső értelmének tartva.

Az értelmezői tevékenység fix ideáját, a rátalálás, a megtalálás lehetőségeit játsszák el Grecsó szövegei, miközben az olvasói szabadság és a legföldhözragadtabb referencialitás sajátos keverésével egyúttal ki is játsszák az értelmezésre éhes interpretátori attitűdöt. Az egymásba hatoló, kioltó és erősítő szöveg- és valóságfragmentumok tétje azonban éppen ez: saját valóságunk, létezésünk alapjainak újragondolása. Ez pedig nem is olyan kevés, legalább annyi, amennyi egy szövegtől elvárható.

– Nagyon fiatalon, első kötete kísérőszövegében elválasztotta egymástól a lírai és a valódi személyességet. Utólag visszatekintve hogyan látja: mennyire volt ebben szerepe az irodalomelméletek poétikai belátásait elfogadó “eminens tanuló” tudásának, esetleg a rejtőzködő szemérem tapintható ebben a vallomásban?

– Húszéves voltam, mikor a Vízjelek a honvágyról megjelent. Nekem akkoriban akik nem számítottak, azok is számítottak, talán leginkább a korom miatt, de jellememből adódóan is, kórosan függtem környezetem reakcióitól, és egészen komolyan azt gondoltam, hogy a hatás megúszható ellenhatás nélkül, vagyis hogy el lehet mozdulni, ki lehet lépni a nyilvánosság elé anélkül, hogy a mögötte támadt űrbe nem ömölne be valami egészen más. A “lírai és a valódi én” megkülönböztetést a kötetben található szerepversek miatt tartottam fontosnak. Jelezni akartam, hogy nemcsak az “öreg-hangokon” megszólaló narrátor nem azonos velem, hanem a helyenként groteszk, sőt perverz módon gondolkodó fiatal elbeszélő szólamai is csak lehetséges “én”-ek. Persze ez naivitás volt, el is olvadt, kipárolgott belőlem, idővel magamban sem tudtam működtetni a “csak akkor vagyok író, amikor írok” paradigmát, az “olvassák el, ne kérdezzenek semmit” hozzáállás tarthatatlannak bizonyult.

Egyébként innen nézve, a fölzárkózás szempontjából hasznos lett volna, ha eminens vagyok. Akkoriban a békéscsabai tanítóképzőbe jártam, s mivel ott csak gyermekirodalmat tanítanak, legföljebb a leíró nyelvészeti ismereteim belátásait fogadhattam el.

– Lírája olvasása közben el-eltöprengtem a versszerűség meghatározhatóságának kérdésén. Mintha kísérletező, variációkat felsorakoztató, olykor mimetikus, parodizáló vonásokat mutató opusaiban a határokat feszegette volna, s talán az sem véletlen, hogy ma már, tudtommal, szinte csak prózát ír…

– Jelenleg valóban csak prózát írok, remélem, nem véglegesen, és ez egyáltalán nem szándékos elhatározásból alakult így. Mindenféle szempontból sikerült szétfeszítenem a lírai megszólalás kereteit, ki is esett belőle minden. Eleinte a nyelv nem működött, viszont meg volt még az ösztönösségnek az a bája, tüze és finomsága, ami személyessé tette az úgynevezett “vidéki témájú” darabokat is. Aztán mikor valamennyit gyarapodott a tudás, megszelídült kissé a nyelv, alakulni kezdett, karakterizálódott az egyéni megszólalás – akkor meg nem bírtam a történettel, a tárgyakkal, az anekdotákkal. Elvittek, bedaráltak, és legyőztek minden fegyelmet és arányérzéket. Ez az Angyalkacsinálás verseinek, finoman szólva, nem tett jót. Nem meglepő, hogy a kötetet olvasva Fried tanár úr már egy prózaíró után kutatott. Ehhez a zsákutcához képest mutat valami alternatívát a Caspar Hauser, ami tavaly jelent meg a Békés Megyei Könyvtár megyei alkotókat bemutató bibliofil füzetsorozatában. Csak egy kis szelete a Pletykaanyuig keletkezett lírai termésnek, ízelítő, de érzéseim szerint az eddigi legerősebb válogatás…

De visszatérve a kezdetekhez: az első kötetem verseinek jó része még gimnazista koromban született, mikor is éppen ellentétes folyamatok működtek bennem, mint most. Az érzelmeim, ösztöneim még mind mélyen egy falu zárt szubkultúrájához kötöttek, bármennyire is szerettem volna magammal elhitetni, hogy belőlem eltűnt ez a fajta kötődés, hogy bennem elszakadtak azok a gyökerek, melynek eredményeként egy falusi ember számára általában elképzelhetetlen, hogy máshol is lehet létezni, és az is, hogy az a “valamennyi létező más” nem tud arról az egy centrumról ott. Az én falum nekem akkor még fókusz volt, szent hely, tengely, viszonyítási alap. Mostanában van, hogy a nem tudás tudását szeretném hol ilyen, hol olyan szinten visszanyerni. Nemcsak mint író, hanem mivel már nem akarom megtagadni a múltam, a származásom, mint ember is. Ezeket a történéseket például nem tudom és nem is akarom belepasszírozni egy versbe.

– Az Angyalkacsinálás című kötetében felveti a “mese” és a “dokumentum” egymáshoz való viszonyát. Ha jól értem, a történeti hűség, a tényszerűség, a múlthoz való hozzáférés, illetve annak nyelvi közvetítettsége lehet a probléma magja. Miért fontos az ön számára a “dokumentálás”, a pusztuló-eltűnő falusi tárgyi világ versbe foglalása?

– A dokumentálás maga, gazdatiszti módszerekkel, a legkevésbé sem fontos számomra, mi több fölöslegesnek tűnik. A szikár körülményekre, szokásokra önmagukban, az archaizmusok eredetére koncentráljon a szociográfia, a néprajz, vagy tegyék meg a különféle dokumentarista műfajok. Egy irodalmi megszólalásban, annak lényegéből adódóan, ezek sohasem lehetnek elsődlegesek. Az úgynevezett népi ihletettségű szövegek esetében sem. Engem az emberek, történeteik és az érzelmeik, a lelki folyamataik, a belső történéseik érdekelnek, és örömmel tapasztalom, hogy ott nem változik meg semmi. A díszlet cserélődik csak. Az Angyalkacsinálás fülszövegében nem ilyesmire akartam utalni, de be kell látnom, hogy hibás és félrevezető lett az a bevezető szöveg. Éppen egy nyelv által megkonstruált, varázslatos, sőt mesés valóságot szerettem volna megjeleníteni, amelynek azonban megvan a maga rendje, a saját törvényei, és belülről nézve minden szempontból koherens; ezért nem reagálhat önmagára, mert nem is tud arról, hogy fiktív. Belülről akartam nézni egy belülről nem nézhetőt.

– A hagyomány is a lélek történései felől nézve érdekel csak, ahogy az “egyéni ötletek” is csak akkor fontosak, ha van emocionális töltetük. Van egy öreg, folyton szövegelő figurája a Pletykaanyunak, Schriwanek Andrásnak hívják, akit egy lassanként fölcseperedő fiúcska nézőpontjából látunk, vagyis inkább hallunk. Ő régi és újabb történéseket, anekdotákat, abszurd haláleseteket és különféle transzcendens történéseket elevenít föl, de sohasem maga az akció érdekli, hanem mindig az, hogy mi motiválja azt, milyen emberi vagy isteni szándékok, vágyak, akaratok működnek a háttérben. Mikola Gyöngyi és Gács Anna is észrevette, és ki is emelték a kritikáikban, hogy az Én, Schriwanek András cím egy másik lehetséges egót sejtet. Beletrafáltak valamibe, mert valóban hasonló struktúrával gondolkodom.

– Merev, lassú és nehezen reagáló ember vagyok, afféle, aki mindig utólag gondolja át, hogy egy problémás szituációban hogyan kellett volna viselkednie, olyan, aki sok ponton szeretne elszakadni saját primer ösztöneitől, reakcióitól. Ezért mindig is izgatott, hogy szokatlan, abszurd helyzetekben hogyan viselkednek mások, miként reagálnak idegen, taszító normákra, ismeretlen világképre, szexuális beállítottságra. Egy nyelvileg nehezen kezelhető probléma ez, kihívás, és könnyen beletörhet az író bicskája, mert a prűd közönség hamar öncélúnak bélyegezi az aberráció ábrázolását. Különben minden szempontból elzárkóznék annak firtatásától, hogy nekem ehhez mennyi közöm van. Nem azért, mert az írások szempontjából nem fontos vagy mert szégyelleném, hanem éppen a fentiek miatt. Abban a pillanatban, amikor elemezni kezdenék effélét, valóban öncélúvá, magamutogatóvá válna a borzalmak ábrázolása. Konkrétan: ha belemennék ilyesmibe, rögtön kiragadnám helyéből, és akkor, mondjuk, A Mindenható tekintete című novellámban leírtak egy drogos, perverz, homoszexuális fiatal életének szeletei lennének, és semmi közük nem lenne a megkísértettség problémájának bibliai és profán kérdésköréhez, aminél nehezebb, szorongatóbb és fontosabb kérdést nehezen tudok elképzelni.

– Nincs e mögött elgondolás, és ebben a formában nem is tudnék erre értékelhető választ adni. A népies ellen nem tiltakozom éppen, de nem is örülök neki. Skatulya: hasban és vállban szorít, de lehet, hogy egy kicsit kapar a nyaknál is. Ahogy már eddig is hangsúlyoztam, a lelki történések érdekelnek és a nyelv, ezen keresztül látom azt a világot, így aztán jól megférnek egymás mellett bármilyen paradigmatikusan különböző alkotásmódok. Aztán néha kiderül, hogy az elvileg különböző technikák gyakorlatilag nagyon is közel állnak egymáshoz. A főzelékszagú alföldi falut, a létezés abszurditásának kigúnyolását nem is lehet másképpen megközelíteni. Az általam jól ismert emberi sorsok, amik ott, ha boldogok is, tragédiák, számomra ezt mutatják. Az a vidék fantázia nélkül nem létezik, ha megírod, van, ha nem írod meg, nincs. Szépsége borzalmas, hívása taszító, és a szorítása laza. Amit nyelvben tud, azt nem tudja sehogyan máshogy. Nem létezik magától, nincs befogadható atmoszférája, mint Magyarország egyetlen városának. De valami konkrétra térve: nem állítom, hogy a lokalizáció – mint egyik kiinduló értelmezési pont – nem érvényes és lehetséges megközelítési szempontja elbeszéléseimnek, de remélem, hogy a megrajzolt problémák tágasabbak, nem egy helyhez, egy szűk korhoz és egyelten, egyébként mára kreáltnak ható, erőltetett, definiálhatatlan irodalmi kategóriához köthetők.

– Ez egy igen fontos kérdés. A prózám felől nézve azon mérhető le leginkább a súlya, hogy a most készülő munkámra, A Klein-naplóra a vallomásosság formailag nem jellemző ugyan, nem tárgyiasul a konfesszió hosszú monológokban, de valamiért (és valahogyan) mégis a vallomásosság viszi előre a szöveget. Még nagyon az elején vagyok, olyannyira, hogy egy kicsit el is vagyok veszve benne, befont, így nem is tudom megindokolni, miként lehetséges ez. Másfelől, ha már itt vagyunk, tágítom egy kicsit a kérdést: talán nem meglepő (szinte a fentiekből következik), hogy az utóbbi időben színpadi megjelenítésben is gondolkodom. Noha nagyon dolgozom, ennek is az elején vagyok még, így a kérdés általános részére nem is tudok válaszolni.

– Az elmúlt tél irodalmi vonatkozású “botránya” volt a Pletykaanyu című kötete, amely kiváltotta néhány földije, pár szegvári lakos – felismerni vélvén magukat a könyv lapjain – tiltakozását. Még perekkel is fenyegetőztek. Ha kellő távolságtartással akarok fogalmazni, azt mondom: most a maga nyers valóságában szembesülhetett egy markáns olvasói elvárással. Annyi talán megállapítható, hogy nem feltétlenül esztétikai természetű kifogásokat kapott. Hogyan fogadta ezeket az olvasói “visszajelzéseket”?

– Vannak olyan kommunikációs helyzetek, amelyeknek, hiába szeretnénk válaszolni, nincs megfelelő, pontosabban elfogadható nyelvi szintje. Egyszerűen nem lehet válaszolni. Nem azért, mert nincs mit, hanem mert nincs meg hozzá az emberi méltóságot megőrző hogyan. Toldi egy petrencerúddal mutatta meg, merre van Buda. Egy “hé, paraszt”-ra nincsenek érvényes nyelvi kódok. A botrány közben gyakran csitítgattam magam azzal, hogy ha az ember sárdobálásba keveredik, akkor maga is sáros lesz. Nem lehet válaszolni, lépni semmit. Kívül maradtam végig, nem válaszoltam. A médiában is csak az álláspontomat ismertettem, igyekeztem nem keveredni bele abba a “dialógusba”. 2001 augusztusában kezdődött az egész, most 2002 márciusa van, néhány hete még teleszórták a falut szórólapokkal, melyen a fényképem volt, a telefonszámom, és hogy “szippantást vállalok”. Nem akarom levonni a következtetést, de iskolás gyerekek osztották iskolaidőben. Aztán a helyi újság a napokban szó szerint azt írta rólam, hogy “szarrágó” vagyok. Az előzményekről, aláírásgyűjtés, fenyegetőzés, lelki terror már nem is beszélek. Nagyon nehéz volt, durva, hihetetlenül fájdalmas és tanulságos. Én megszűntem abban a faluban létezni. A legérdekesebb az az egészben, hogy a szöveget a megíráskor a legkevésbé sem tudtam fölmérni, átlátni. A Pletykaanyu című novella a könyvben öt részletből áll, ha nincs Nagy Boglárka, a Jelenkor folyóirat szerkesztője, akkor talán egy rész sem lenne. Bogi biztatott, mikor sokadszorra végigolvasta a Jelenkor Kiadóhoz szánt kéziratot, hogy írjak még ahhoz az alig másfél oldalas szöveghez, ami akkor a Pletykaanyu volt, mert érvényes és izgalmas a hangja.

– Sok minden nem változott. Szeretnék minél többet tanulni. Időközben lassan befejezem Szegeden az egyetemet, és öt remek szegedi év után visszaköltöztem Békéscsabára. Most már főállásban is a Bárka folyóirat szerkesztője vagyok. Ezen a munkán keresztül reményeim szerint megmarad a tudásért folytatott harc aktív folytonossága. Persze, ahogy a tanulásnál ez lenni szokott, egyre hátrébb és lejjebb érzem magam, és ez inkább visszavet, mint sarkall. A Bárkában mondjuk ebből a szempontból sosincs pihenő. Elek Tibor, a főszerkesztő fáradhatatlan, az a típus, aki már a cél elérése előtti pillanatban, az öröm előtt kitűzi a következő célt. De én örülök ennek, és megy is a dolog. Jó a mikrokörnyezetünk: Erdész Ádám, Kántor Zsolt, Kiss Ottó és Kiss László nevét emelném ki, akik ott vannak a lap körül.