Ó, barka, barka!

Ennyi telik az Úrtól,

üres a marka

most februárban, üres.

De te várj, remélj, szeress!

Házőrzőnek is

beváltok, úgy sziszegtek,

japán ludak, ti!

Hátatok zavarosvíz-

szürke, mint a kutyámé.

A felvonulás nem épp ünnepély

vagy báli est: jönnek markáns pofák,

lenyúzott asszonyarcok, föltolul

a megállóból proletár tömeg,

mindig volt világ, állandó maszat,

elkenve a föld testén végtelen.

A busz, mint hatalmas zsíros kenyért,

mindegyik percben önmagát eszi.

És rajtuk a lefolyt mindennapok:

fakult szem s a látásnak bávatag,

nyomott felszíne, ahol nincs öröm.

Az öröklét talán, ki így tapos

időn keresztül és a téren át

ember mivoltuk ellentéteként.

Most látni csak, mennyire ingatag,

mennyire hajszálon függ az egész,

mennyire nem múlik törvényeken,

életünk mennyire esetleges.

Mert elég egy Úr, aki vakmerőn

sorsunk kitárt tenyerén tartja ki

a szokottnál zsúfoltabb járaton:

lepottyan harminc univerzumunk.

A további egyetlen toccsanás,

s mint ami sűrű tengervízbe ér:

épült világunk szerteszét repül.

Csodálkozó arcát nézd ezután:

vonásain nem ül meg bűntudat,

csak bosszúság, hogy másikat vehet.

Csíkos szütyőt fog a görbe marok,

belé kapaszkodik. Kitérbetyült

mackóalsó, kopott piackabát

és micisapka. Viseltes világ.

Két megállót utazik, majd leszáll:

irány a bolt. Busszal csak nők miatt

jár, és ha netán kezéhez simul

egy gömbölyű fenék, jó napja van.

Bizonyos kor fölött az élvezet

már komoly mértékben korlátozott,

az ismeret fájáról nem szakít.

Fogy az élethez való akarat,

a nemzés vágya egy-két jelben él:

pampogó szájból árva fog mered.

A címlapon műanyag mell rezeg,

harsány betűk: kivel, mit és hogyan:

nincs fölösebb ezen a hajnalon,

mint az ablakon termő jégvirág.

Lapoz: “Anettkáért egymást ölik…”

“Bosszút állt a kisbaltás amazon.”

“Színes lesz az új koporsódivat.”

A buszban olcsó veszteség motoz.

Az ember innen messze kóborol:

kezében kőbalta. Vagy íj feszül.

Ámulja visszagördülő kövét,

s a tények ellen semmit nem tehet.

Kérész-léte a földhöz tartozik.

Föl-le sétál a fátyolos időn.

Szél fújt tegnap,

fúj ma is,

nyikorgat akácágat.

Kocsiút döcög.

Döcögött régen is.

Akkor sem ért

messzire,

nem ért távolabbra

azóta se.

A napraforgó

elfordítja fejét,

haragszik rám,

csak tudnám,

miért?

De hát tavaly is

haragudott,

s csak megbékélt.

A bokor is

tavaly óta repdes,

s az árokszélről

azóta se szállt el.

Ami rossz volt,

rossz marad ezután is,

aligha javul meg.

A szép is

szép marad mindig,

boldogan nyitja

szirmát,

nem csúnyul meg.

Maradok én is,

aki voltam,

része,

s részeként is

egésze a sorsnak.

Megtapasztaltam színét,

visszáját ugyancsak.

Miként a völgyek

mélyeit,

meredélyeit is.

Azóta is vannak,

ahol voltak,

nem cseréltek helyet.

De nem is fognak.

Hogy szeretett játszani

a taliga,

tologattatva magát

kiszaladni az útra!

A drót összetekergőzni

hogy szeretett!

Ellenkezett velem:

eldugta a végét,

keressem meg.

Meg-megnyikordult a kapu:

menjek oda hozzá,

ki-be csukódik velem,

csak álljak rá.

Az ereszluk a szelet

várta mindig,

dudorászni tudjon.

A kalapács az alkalmat,

a szög fejére

koppinthasson.

A metszőolló alig várta,

hogy kézbe vegyem,

a gallyakat ijesztgethesse.

A hordó, hogy előkerüljek,

őt höndörgessem,

ne másfelé menjek.

A kocsiabroncs

hogy szeretett gurulni!

S a rossz biciklikerék!

Hogy tudott szaladni előttem!

Istenem,

utolérném-e még?

Mutattam a tűznek,

füstjét merre küldje,

a fák közt kószáló esőnek,

vizét hová öntse.

Az utat járni tanítottam,

vigyázzon, el ne essen,

a gallyat – mászva a fán –

meddig merészkedjen.

Kiállásra biztattam a szót,

szavát közel-messze hallják.

Ne engedjen igazából.

Ne féljen, míg engem lát.

Az ég szemeddel kerekül

s hunyódik rám.

Száddal pipacs piroslik.

Dobban szíveddel a domb.

Derekaddal fák hajolnak.

Éjjel álmommal alszol.

A Napban te sütsz föl holnap.

Mióta engemet hittel felesketett

csalóda egyszer is bennem Felesleged?

rosszalón ha felém szemet meresztgetett

nem abban csalóda mire felesketett

esküvém marcangolt árvák védelmére

rabszolgakufárok végveszedelmére

portyázó ottomán rablók félelmére

nem Feleslegednek tunya kényelmére

belélátok császár parókás fejedbe

az mi haláltáncunk van titkon kedvedre

pusztulók pusztája nektek üresedve

magyar rabszolgákkal ozmán világ telve

belzebúbi úzus: rabolnak anyákat

kikbül miellenünk janicsárhad támad

futván odahagyja magyar janicsárnak

soká nem kell várnod vérünk elcsergedez

horpadó mellyekben virtus nem gerjedez

mezőnkön nyárra nyár hiába erjedez

szénaillat helyett hullaszag terjedez

akkor majd indultok prédaéhes haddal

kórórágó pórt mely vallatgatva vagdal

jó földet magának kikanyarít szabdal

hálátlan lázongót űz nemes haraggal

más népeket hoztok távoli rögökbül

kiszakítottakat űzetve töröktül

oly gyökeret vernek mikéntha öröktül –

repednek hegyeink mint soha töröktül

látom jó előre burgod fifikáját

rebellist várábul majd ők kicibálják

divide impera – kajánul citáld hát

végzetünket végül törvénybe skribálják

látom én már látom látomásos szemmel

versenyt szabadítnak napnyugat kelettel

addig is császárunk csontunk tiéd – vedd el

harcokban törettem véreztem testemet

ím bekeríttetvén érezem vesztemet

látom sötétülni közelgő estemet

ne gyászold álnokul császár elestemet

1.

A tér:

végtelen pára.

Az idő

önmagát járja.

A fény: a

világosság híre.

Rózsát fogok:

belemarkolok

egy szívbe.

2.

A Nap:

pecsét az égen.

Angyalok horgásznak

a légben.

Forr a kő,

heggyé válik.

Mindenki meghal.

A halál

mégsem látszik.

3.

Limlom,

ruhák, rongyok.

Kívül fordulok,

belül forgok.

Szarkák, galambok,

verebek.

A kidobott világba:

szeretek.

Jégláng

Földönfutó lett

a veréb.

A levél neki

csak egy kellék?

Elvirágzik a Nap,

éjruhát ölt a pap,

szárnyat emel a lap,

aki meghal

annak a szivárvány

szemére fagy.

Időkeret

A teren

átszökött

a semmi,

de a pillanattal

sikerült

lefényképezni.

Megdöbbentem,

hogy összekötöm

a földet és az eget.

Arcom

az időnek

így lett

keret.

Esztergályhorváti II.

A csönd átsétált

a falun,

meghízott

a házad.

Kerítésem alját

elvarrta a Föld,

mióta nem láttad.

Mióta nem láttad

az erdőt,

azóta

eladták a fákat.

Mint patak a követ:

Megcsókolom a hátad.