TORNAI JÓZSEF

Zengjétek hát csillagok hegyek

 

Minden lényben

ugyanaz

minden sejt mélyén

ugyanaz

az ismeretlen dolgokban is

ugyanaz

más fényben dereng föl mégis

ugyanaz

ha fölkelsz vagy lefekszel

ugyanaz

ha megszületsz élsz meghalsz

ugyanaz

kit szerelmedben találsz

ugyanaz

mit gondolatod gondol és nem gondol

ugyanaz

ki átváltozik benned

ugyanaz

ezer szó énekedben csak egy ige

ugyanaz

nincs sehol soha más mint

ugyanaz

ugyanaz fétis ugyanaz ember

ugyanaz angyal ugyanaz démon

ugyanaz göröngy ugyanaz menny

ugyanaz idő ugyanaz öröklét

ugyanaz hang és ugyanaz csönd

ugyanaz semmi és ugyanaz mindenség

ugyanaz Én és ugyanaz Te

ugyanaz szellem és ugyanaz atom

ugyanabban és különbözőben

amit tudunk és amit nem tudunk

amit sejtünk és amit nem sejtünk

amit hiszünk és amit nem hiszünk

amitől szenvedünk és amitől nem szenvedünk

ugyanaz

mondom vagy nem mondom

ugyanaz

mindig

ugyanaz

mindenhol

ugyanaz

mutass nekem ezer szigetet virágot

fát tengert szépséget gyümölcsöt

ugyanaz

sok csodát láttam de a legnagyobb csoda

higgyétek el nekem

ugyanaz

egy van ami azonos önmagával

egy van ami azonos másokkal

ugyanaz

fönt

ugyanaz

lent

ugyanaz

ez az ugyanaz himnusza

énekelhetsz mást is

amit én hallok a szádból “végtelen terek csöndjén” át

ugyanaz

a tiszta szél és a szíved nászdala

ugyanaz

fölszáll lecsapódik lebeg

álmodik teremt széttép megjelenik és nincs és van és

ugyanaz

alany és tárgy

ugyanaz

Blake tigrise és báránya

ugyanaz

hímnem és nőnem

ugyanaz

szanszára és nirvána

ugyanaz

“mondd meg hogy a kankalin

kis szívében mi lakik”

szentek szentje

ugyanaz ugyanaz

“és a leg-legpicikébb

mag szívét mi tölti be”

ugyanaz

a szerafim

ugyanaz

a kerubim

ugyanaz

az örökre más

ugyanaz

a hű dadogás

ugyanaz

az űr-ragyogás

ki “végtelen lágyan a kezében tart” és

ki az ürességbe zuhantat

ugyanaz

“lelkem magadba szállj”

és ha megkérdezik a neved

feleld azt a nevem

ugyanaz

a minden-ugyanaz

a sok-ugyanaz

az egy-ugyanaz

hajtsd le fejed ennyi fönség előtt

és ha megkérdezik ki vagy

feleld azt én vagyok

az egy a sok a minden

az ugyanaz-minden

az ugyanaz-sok

az ugyanaz-egy

feleld azt én nem vagyok

csak az ugyanaz

nem tündököl nem sötétlik nem beszél és nem hallgat

nem keletkezik és nem hull szét

nem látható és nem láthatatlan

csak az ugyanaz

az ugyanaz-ugyanaz

a sima fehér vászon a készre festett kép

az álom ugyanaz az ébrenlét ugyanaz minden tudat-égbolt

ugyanaz

zengjétek hát csillagok hegyek

zengjétek vizek madarak

 

 

 

 

 

NAGY GÁSPÁR 

Végvári ének

 

Sütő András kapitány uramnak

 

Nyelved értünk virraszt

nemzetet vigasztal

éber gyertyafényhez

hívogat egy asztal.

 

Százfejű sárkányos

szörnyű éjszakákon

jöhet-e szemedre

mégis könnyű álom?

 

Ezt kérdezem én most

csak magamtól inkább

sorsod ütlegeit

de könnyen kihagynám!

 

Ama Görgény-völgyi

hordák fejszéseit

s akasztológusok

meghibbant elveit…!

 

Erdély foglya vagy te

sorsa: Nessus-inged

változatlanságát

magadra teríted.

 

Kínálgathat aztán

ugyan ki mit forral!

Keserű epével

mézes fügeborral.

 

Nyelvében az áldás

nemzetet vigasztal:

PUSZTAKAMARÁSI

HÓFEHÉR ÚRASZTAL.

 (2002. június hava)

 

 

 

 

KISS BENEDEK

Multik

 

Micsoda disznók!

Tömpe körmük közt bankók

és csoda-dísz-nők.

 

 

Hordó és szónok

 

A hordódnak higgy,

ne a hordószónoknak!

Szentségesebb frigy!

 

 

Verseny

 

Sárkányrepülők!

Lepipálnak titeket

a füstifecskék!

Ott: a művi ügyesség –

itt: a művészi egység.

 

 

Szerelem

 

Gömbölyödő hold!

Feleségem, ha rám néz,

kipirul arca.

 

 

Szavak apálya

 

Mért hagytatok el,

kedves-ékes szavaim,

ti szavak! hiszen

bolondja voltam minden

kreppszoknyás csitri szónak!

 

 

Februárban

 

Ó, barka, barka!

Ennyi telik az Úrtól,

üres a marka

most februárban, üres.

De te várj, remélj, szeress!

 

 

Japán ludak

 

Házőrzőnek is

beváltok, úgy sziszegtek,

japán ludak, ti!

Hátatok zavarosvíz-

szürke, mint a kutyámé.

 

 

 

 

KEMSEI ISTVÁN

Zsánerképek az autóbuszon

 

(Azok az arcok 1.)

 

A felvonulás nem épp ünnepély

vagy báli est: jönnek markáns pofák,

lenyúzott asszonyarcok, föltolul

a megállóból proletár tömeg,

mindig volt világ, állandó maszat,

elkenve a föld testén végtelen.

A busz, mint hatalmas zsíros kenyért,

mindegyik percben önmagát eszi.

 

És rajtuk a lefolyt mindennapok:

fakult szem s a látásnak bávatag,

nyomott felszíne, ahol nincs öröm.

Az öröklét talán, ki így tapos

időn keresztül és a téren át

ember mivoltuk ellentéteként.

 

 

(Pasas, tálca tojással)

 

Most látni csak, mennyire ingatag,

mennyire hajszálon függ az egész,

mennyire nem múlik törvényeken,

életünk mennyire esetleges.

Mert elég egy Úr, aki vakmerőn

sorsunk kitárt tenyerén tartja ki

a szokottnál zsúfoltabb járaton:

lepottyan harminc univerzumunk.

 

A további egyetlen toccsanás,

s mint ami sűrű tengervízbe ér:

épült világunk szerteszét repül.

Csodálkozó arcát nézd ezután:

vonásain nem ül meg bűntudat,

csak bosszúság, hogy másikat vehet.

 

 

(Az öregúr)

 

Csíkos szütyőt fog a görbe marok,

belé kapaszkodik. Kitérbetyült

mackóalsó, kopott piackabát

és micisapka. Viseltes világ.

Két megállót utazik, majd leszáll:

irány a bolt. Busszal csak nők miatt

jár, és ha netán kezéhez simul

egy gömbölyű fenék, jó napja van.

 

Bizonyos kor fölött az élvezet

már komoly mértékben korlátozott,

az ismeret fájáról nem szakít.

Fogy az élethez való akarat,

a nemzés vágya egy-két jelben él:

pampogó szájból árva fog mered.

 

 

(Kezében újság)

 

A címlapon műanyag mell rezeg,

harsány betűk: kivel, mit és hogyan:

nincs fölösebb ezen a hajnalon,

mint az ablakon termő jégvirág.

Lapoz: “Anettkáért egymást ölik…”

“Bosszút állt a kisbaltás amazon.”

“Színes lesz az új koporsódivat.”

A buszban olcsó veszteség motoz.

 

Az ember innen messze kóborol:

kezében kőbalta. Vagy íj feszül.

Ámulja visszagördülő kövét,

s a tények ellen semmit nem tehet.

Kérész-léte a földhöz tartozik.

Föl-le sétál a fátyolos időn.

 

 

 

 

SERFŐZŐ SIMON

Aki voltam

 

Szél fújt tegnap,

fúj ma is,

nyikorgat akácágat.

Kocsiút döcög.

Döcögött régen is.

Akkor sem ért

messzire,

nem ért távolabbra

azóta se.

A napraforgó

elfordítja fejét,

haragszik rám,

csak tudnám,

miért?

De hát tavaly is

haragudott,

s csak megbékélt.

A bokor is

tavaly óta repdes,

s az árokszélről

azóta se szállt el.

Ami rossz volt,

rossz marad ezután is,

aligha javul meg.

A szép is

szép marad mindig,

boldogan nyitja

szirmát,

nem csúnyul meg.

Maradok én is,

aki voltam,

része,

s részeként is

egésze a sorsnak.

Megtapasztaltam színét,

visszáját ugyancsak.

Miként a völgyek

mélyeit,

meredélyeit is.

Azóta is vannak,

ahol voltak,

nem cseréltek helyet.

De nem is fognak.

 

 

Istenem!

 

Hogy szeretett játszani

a taliga,

tologattatva magát

kiszaladni az útra!

A drót összetekergőzni

hogy szeretett!

Ellenkezett velem:

eldugta a végét,

keressem meg.

 

Meg-megnyikordult a kapu:

menjek oda hozzá,

ki-be csukódik velem,

csak álljak rá.

 

Az ereszluk a szelet

várta mindig,

dudorászni tudjon.

A kalapács az alkalmat,

a szög fejére

koppinthasson.

 

A metszőolló alig várta,

hogy kézbe vegyem,

a gallyakat ijesztgethesse.

A hordó, hogy előkerüljek,

őt höndörgessem,

ne másfelé menjek.

 

A kocsiabroncs

hogy szeretett gurulni!

S a rossz biciklikerék!

Hogy tudott szaladni előttem!

Istenem,

utolérném-e még?

  

 

Ne féljen

 

Mutattam a tűznek,

füstjét merre küldje,

a fák közt kószáló esőnek,

vizét hová öntse.

 

Az utat járni tanítottam,

vigyázzon, el ne essen,

a gallyat – mászva a fán –

meddig merészkedjen.

 

Kiállásra biztattam a szót,

szavát közel-messze hallják.

Ne engedjen igazából.

Ne féljen, míg engem lát.

 

 

A Napban

 

Az ég szemeddel kerekül

s hunyódik rám.

Száddal pipacs piroslik.

Szőkéllik hajaddal a nyár.

 

Dobban szíveddel a domb.

Derekaddal fák hajolnak.

Éjjel álmommal alszol.

A Napban te sütsz föl holnap.

 

 

Átvérzed

 

Szívemen

eleven seb vagy,

nem tudsz

begyógyulni.

 

Amivel bekötözhetném,

nincsen olyan géz,

orvosság se,

hogy a fájást enyhíthetném.

 

Csak sajogsz,

lüktetsz bennem.

Átütsz rajtam:

átvérzed a lelkem.

 

 

  

 

MILLEY TÓTH FERENC 

Zrínyi el nem küldött levele Lipót császárnak

1664 őszén

 

Mióta engemet hittel felesketett

csalóda egyszer is bennem Felesleged?

rosszalón ha felém szemet meresztgetett

nem abban csalóda mire felesketett

 

esküvém marcangolt árvák védelmére

rabszolgakufárok végveszedelmére

portyázó ottomán rablók félelmére

nem Feleslegednek tunya kényelmére

 

koronánk ha kellett mink miért nem kellünk?

viszolyogtat szálkás vérszagú keresztünk?

gyémántos kereszted alatt térdepelve

nem félsz hogy rászakad ájtatos fejedre?

 

sors mala bennünket trónusodhoz láncol

láncolt lábunk Morsszal rogyadozva táncol

praktikás Európa gyáván körülsáncol

agóniánk mögött gálánsan viháncol

 

belélátok császár parókás fejedbe

az mi haláltáncunk van titkon kedvedre

pusztulók pusztája nektek üresedve

magyar rabszolgákkal ozmán világ telve

 

belzebúbi úzus: rabolnak anyákat

kikbül miellenünk janicsárhad támad

míg nagyéhű zsoldos hasadó hazámat

futván odahagyja magyar janicsárnak

 

vállad rántod császár vitézeim hulltán

annyira se bánod mint az dühös szultán

Vasvárott ellenünk tevétek szimultán:

vérezzünk vég nélkül rossz békéd kimúltán

  

látom az lólábat függönyöd megette

vagyunk még néhányan rühelled felette

majd csak belédöglünk új meg új sebekbe

kivárod hogy giz-gaz tetemünk befedje

 

soká nem kell várnod vérünk elcsergedez

horpadó mellyekben virtus nem gerjedez

mezőnkön nyárra nyár hiába erjedez

szénaillat helyett hullaszag terjedez

 

akkor majd indultok prédaéhes haddal

kórórágó pórt mely vallatgatva vagdal

jó földet magának kikanyarít szabdal

hálátlan lázongót űz nemes haraggal

 

más népeket hoztok távoli rögökbül

kiszakítottakat űzetve töröktül

oly gyökeret vernek mikéntha öröktül –

repednek hegyeink mint soha töröktül

 

látom jó előre burgod fifikáját

rebellist várábul majd ők kicibálják

divide impera – kajánul citáld hát

végzetünket végül törvénybe skribálják

 

látom én már látom látomásos szemmel

jőnek szabadítók mások is sereggel

versenyt szabadítnak napnyugat kelettel

addig is császárunk csontunk tiéd – vedd el

 

harcokban törettem véreztem testemet

ím bekeríttetvén érezem vesztemet

látom sötétülni közelgő estemet

ne gyászold álnokul császár elestemet

 

 

 

 

SZENTJÁNOSI CSABA

Kopp

 

1.

 

A tér:

végtelen pára.

Az idő

önmagát járja.

 

A fény: a

világosság híre.

Rózsát fogok:

belemarkolok

egy szívbe.

 

 

2.

 

A Nap:

pecsét az égen.

Angyalok horgásznak

a légben.

 

Forr a kő,

heggyé válik.

Mindenki meghal.

A halál

mégsem látszik.

 

 

3.

 

Limlom,

ruhák, rongyok.

Kívül fordulok,

belül forgok.

Szarkák, galambok,

verebek.

A kidobott világba:

szeretek.

Jégláng

Földönfutó lett

a veréb.

A levél neki

csak egy kellék?

 

Elvirágzik a Nap,

éjruhát ölt a pap,

szárnyat emel a lap,

aki meghal

annak a szivárvány

szemére fagy.

Időkeret

A teren

átszökött

a semmi,

de a pillanattal

sikerült

lefényképezni.

Megdöbbentem,

hogy összekötöm

a földet és az eget.

 

Arcom

az időnek

így lett

keret.

Esztergályhorváti II.

A csönd átsétált

a falun,

meghízott

a házad.

Kerítésem alját

elvarrta a Föld,

mióta nem láttad.

 

Mióta nem láttad

az erdőt,

azóta

eladták a fákat.

 

Mint patak a követ:

Megcsókolom a hátad.