TORNAI JÓZSEF
Zengjétek hát csillagok hegyek
Minden lényben
ugyanaz
minden sejt mélyén
ugyanaz
az ismeretlen dolgokban is
ugyanaz
más fényben dereng föl mégis
ugyanaz
ha fölkelsz vagy lefekszel
ugyanaz
ha megszületsz élsz meghalsz
ugyanaz
kit szerelmedben találsz
ugyanaz
mit gondolatod gondol és nem gondol
ugyanaz
ki átváltozik benned
ugyanaz
ezer szó énekedben csak egy ige
ugyanaz
nincs sehol soha más mint
ugyanaz
ugyanaz fétis ugyanaz ember
ugyanaz angyal ugyanaz démon
ugyanaz göröngy ugyanaz menny
ugyanaz idő ugyanaz öröklét
ugyanaz hang és ugyanaz csönd
ugyanaz semmi és ugyanaz mindenség
ugyanaz Én és ugyanaz Te
ugyanaz szellem és ugyanaz atom
ugyanabban és különbözőben
amit tudunk és amit nem tudunk
amit sejtünk és amit nem sejtünk
amit hiszünk és amit nem hiszünk
amitől szenvedünk és amitől nem szenvedünk
ugyanaz
mondom vagy nem mondom
ugyanaz
mindig
ugyanaz
mindenhol
ugyanaz
mutass nekem ezer szigetet virágot
fát tengert szépséget gyümölcsöt
ugyanaz
sok csodát láttam de a legnagyobb csoda
higgyétek el nekem
ugyanaz
egy van ami azonos önmagával
egy van ami azonos másokkal
ugyanaz
fönt
ugyanaz
lent
ugyanaz
ez az ugyanaz himnusza
énekelhetsz mást is
amit én hallok a szádból “végtelen terek csöndjén” át
ugyanaz
a tiszta szél és a szíved nászdala
ugyanaz
fölszáll lecsapódik lebeg
álmodik teremt széttép megjelenik és nincs és van és
ugyanaz
alany és tárgy
ugyanaz
Blake tigrise és báránya
ugyanaz
hímnem és nőnem
ugyanaz
szanszára és nirvána
ugyanaz
“mondd meg hogy a kankalin
kis szívében mi lakik”
szentek szentje
ugyanaz ugyanaz
“és a leg-legpicikébb
mag szívét mi tölti be”
ugyanaz
a szerafim
ugyanaz
a kerubim
ugyanaz
az örökre más
ugyanaz
a hű dadogás
ugyanaz
az űr-ragyogás
ki “végtelen lágyan a kezében tart” és
ki az ürességbe zuhantat
ugyanaz
“lelkem magadba szállj”
és ha megkérdezik a neved
feleld azt a nevem
ugyanaz
a minden-ugyanaz
a sok-ugyanaz
az egy-ugyanaz
hajtsd le fejed ennyi fönség előtt
és ha megkérdezik ki vagy
feleld azt én vagyok
az egy a sok a minden
az ugyanaz-minden
az ugyanaz-sok
az ugyanaz-egy
feleld azt én nem vagyok
csak az ugyanaz
nem tündököl nem sötétlik nem beszél és nem hallgat
nem keletkezik és nem hull szét
nem látható és nem láthatatlan
csak az ugyanaz
az ugyanaz-ugyanaz
a sima fehér vászon a készre festett kép
az álom ugyanaz az ébrenlét ugyanaz minden tudat-égbolt
ugyanaz
zengjétek hát csillagok hegyek
zengjétek vizek madarak
NAGY GÁSPÁR
Végvári ének
Sütő András kapitány uramnak
Nyelved értünk virraszt
nemzetet vigasztal
éber gyertyafényhez
hívogat egy asztal.
Százfejű sárkányos
szörnyű éjszakákon
jöhet-e szemedre
mégis
könnyű álom?
Ezt kérdezem én most
csak magamtól inkább
sorsod ütlegeit
de könnyen kihagynám!
Ama Görgény-völgyi
hordák fejszéseit
s akasztológusok
meghibbant elveit…!
Erdély foglya vagy te
sorsa: Nessus-inged
változatlanságát
magadra teríted.
Kínálgathat aztán
ugyan ki mit forral!
Keserű epével
mézes fügeborral.
Nyelvében az áldás
nemzetet vigasztal:
PUSZTAKAMARÁSI
HÓFEHÉR ÚRASZTAL.
(2002. június hava)
KISS BENEDEK
Multik
Micsoda disznók!
Tömpe körmük közt bankók
és csoda-dísz-nők.
Hordó és szónok
A hordódnak higgy,
ne a hordószónoknak!
Szentségesebb frigy!
Verseny
Sárkányrepülők!
Lepipálnak titeket
a füstifecskék!
Ott: a művi ügyesség –
itt: a művészi egység.
Szerelem
Gömbölyödő hold!
Feleségem, ha rám néz,
kipirul arca.
Szavak apálya
Mért hagytatok el,
kedves-ékes szavaim,
ti szavak! hiszen
bolondja voltam minden
kreppszoknyás csitri szónak!
Februárban
Ó, barka, barka!
Ennyi telik az Úrtól,
üres a marka
most februárban, üres.
De te várj, remélj, szeress!
Japán ludak
Házőrzőnek is
beváltok, úgy sziszegtek,
japán ludak, ti!
Hátatok zavarosvíz-
szürke, mint a kutyámé.
KEMSEI ISTVÁN
Zsánerképek az autóbuszon
(Azok az arcok 1.)
A felvonulás nem épp ünnepély
vagy báli est: jönnek markáns pofák,
lenyúzott asszonyarcok, föltolul
a megállóból proletár tömeg,
mindig volt világ, állandó maszat,
elkenve a föld testén végtelen.
A busz, mint hatalmas zsíros kenyért,
mindegyik percben önmagát eszi.
És rajtuk a lefolyt mindennapok:
fakult szem s a látásnak bávatag,
nyomott felszíne, ahol nincs öröm.
Az öröklét talán, ki így tapos
időn keresztül és a téren át
ember mivoltuk ellentéteként.
(Pasas, tálca tojással)
Most látni csak, mennyire ingatag,
mennyire hajszálon függ az egész,
mennyire nem múlik törvényeken,
életünk mennyire esetleges.
Mert elég egy Úr, aki vakmerőn
sorsunk kitárt tenyerén tartja ki
a szokottnál zsúfoltabb járaton:
lepottyan harminc univerzumunk.
A további egyetlen toccsanás,
s mint ami sűrű tengervízbe ér:
épült világunk szerteszét repül.
Csodálkozó arcát nézd ezután:
vonásain nem ül meg bűntudat,
csak bosszúság, hogy másikat vehet.
(Az öregúr)
Csíkos szütyőt fog a görbe marok,
belé kapaszkodik. Kitérbetyült
mackóalsó, kopott piackabát
és micisapka. Viseltes világ.
Két megállót utazik, majd leszáll:
irány a bolt. Busszal csak nők miatt
jár, és ha netán kezéhez simul
egy gömbölyű fenék, jó napja van.
Bizonyos kor fölött az élvezet
már komoly mértékben korlátozott,
az ismeret fájáról nem szakít.
Fogy az élethez való akarat,
a nemzés vágya egy-két jelben él:
pampogó szájból árva fog mered.
(Kezében újság)
A címlapon műanyag mell rezeg,
harsány betűk: kivel, mit és hogyan:
nincs fölösebb ezen a hajnalon,
mint az ablakon termő jégvirág.
Lapoz: “Anettkáért egymást ölik…”
“Bosszút állt a kisbaltás amazon.”
“Színes lesz az új koporsódivat.”
A buszban olcsó veszteség motoz.
Az ember innen messze kóborol:
kezében kőbalta. Vagy íj feszül.
Ámulja visszagördülő kövét,
s a tények ellen semmit nem tehet.
Kérész-léte a földhöz tartozik.
Föl-le sétál a fátyolos időn.
SERFŐZŐ SIMON
Aki voltam
Szél fújt tegnap,
fúj ma is,
nyikorgat akácágat.
Kocsiút döcög.
Döcögött régen is.
Akkor sem ért
messzire,
nem ért távolabbra
azóta se.
A napraforgó
elfordítja fejét,
haragszik rám,
csak tudnám,
miért?
De hát tavaly is
haragudott,
s csak megbékélt.
A bokor is
tavaly óta repdes,
s az árokszélről
azóta se szállt el.
Ami rossz volt,
rossz marad ezután is,
aligha javul meg.
A szép is
szép marad mindig,
boldogan nyitja
szirmát,
nem csúnyul meg.
Maradok én is,
aki voltam,
része,
s részeként is
egésze a sorsnak.
Megtapasztaltam színét,
visszáját ugyancsak.
Miként a völgyek
mélyeit,
meredélyeit is.
Azóta is vannak,
ahol voltak,
nem cseréltek helyet.
De nem is fognak.
Istenem!
Hogy szeretett játszani
a taliga,
tologattatva magát
kiszaladni az útra!
A drót összetekergőzni
hogy szeretett!
Ellenkezett velem:
eldugta a végét,
keressem meg.
Meg-megnyikordult a kapu:
menjek oda hozzá,
ki-be csukódik velem,
csak álljak rá.
Az ereszluk a szelet
várta mindig,
dudorászni tudjon.
A kalapács az alkalmat,
a szög fejére
koppinthasson.
A metszőolló alig várta,
hogy kézbe vegyem,
a gallyakat ijesztgethesse.
A hordó, hogy előkerüljek,
őt höndörgessem,
ne másfelé menjek.
A kocsiabroncs
hogy szeretett gurulni!
S a rossz biciklikerék!
Hogy tudott szaladni előttem!
Istenem,
utolérném-e még?
Ne féljen
Mutattam a tűznek,
füstjét merre küldje,
a fák közt kószáló esőnek,
vizét hová öntse.
Az utat járni tanítottam,
vigyázzon, el ne essen,
a gallyat – mászva a fán –
meddig merészkedjen.
Kiállásra biztattam a szót,
szavát közel-messze hallják.
Ne engedjen igazából.
Ne féljen, míg engem lát.
A Napban
Az ég szemeddel kerekül
s hunyódik rám.
Száddal pipacs piroslik.
Sz
Dobban szíveddel a domb.
Derekaddal fák hajolnak.
Éjjel álmommal alszol.
A Napban te sütsz föl holnap.
Átvérzed
Szívemen
eleven seb vagy,
nem tudsz
begyógyulni.
Amivel bekötözhetném,
nincsen olyan géz,
orvosság se,
hogy a fájást enyhíthetném.
Csak sajogsz,
lüktetsz bennem.
Átütsz rajtam:
átvérzed a lelkem.
MILLEY TÓTH FERENC
Zrínyi el nem küldött levele Lipót császárnak
1664 őszén
Mióta engemet hittel felesketett
csalóda egyszer is bennem Felesleged?
rosszalón ha felém szemet meresztgetett
nem abban csalóda mire felesketett
esküvém marcangolt árvák védelmére
rabszolgakufárok végveszedelmére
portyázó ottomán rablók félelmére
nem Feleslegednek tunya kényelmére
koronánk ha kellett mink miért nem kellünk?
viszolyogtat szálkás vérszagú keresztünk?
gyémántos kereszted alatt térdepelve
nem félsz hogy rászakad ájtatos fejedre?
sors mala bennünket trónusodhoz láncol
láncolt lábunk Morsszal rogyadozva táncol
praktikás Európa gyáván körülsáncol
agóniánk mögött gálánsan viháncol
belélátok császár parókás fejedbe
az mi haláltáncunk van titkon kedvedre
pusztulók pusztája nektek üresedve
magyar rabszolgákkal ozmán világ telve
belzebúbi úzus: rabolnak anyákat
kikbül miellenünk janicsárhad támad
míg nagyéhű zso
ldos hasadó hazámatfutván odahagyja magyar janicsárnak
vállad rántod császár vitézeim hulltán
annyira se bánod mint az dühös szultán
Vasvárott ellenünk tevétek szimultán:
vérezzünk vég nélkül rossz békéd kimúltán
látom az lólábat függönyöd megette
vagyunk még néhányan rühelled felette
majd csak belédöglünk új meg új sebekbe
kivárod hogy giz-gaz tetemünk befedje
soká nem kell várnod vérünk elcsergedez
horpadó mellyekben virtus nem gerjedez
mezőnkön nyárra nyár hiába erjedez
szénaillat helyett hullaszag terjedez
akkor majd indultok prédaéhes haddal
kórórágó pórt mely vallatgatva vagdal
jó földet magának kikanyarít szabdal
hálátlan lázongót űz nemes haraggal
más népeket hoztok távoli rögökbül
kiszakítottakat űzetve töröktül
oly gyökeret vernek mikéntha öröktül –
repednek hegyeink mint soha töröktül
látom jó előre burgod fifikáját
rebellist várábul majd ők kicibálják
divide impera – kajánul citáld hát
végzetünket végül törvénybe skribálják
látom én már látom látomásos szemmel
jőnek szabadítók má
sok is sereggelversenyt szabadítnak napnyugat kelettel
addig is császárunk csontunk tiéd – vedd el
harcokban törettem véreztem testemet
ím bekeríttetvén érezem vesztemet
látom sötétülni közelgő estemet
ne gyászold álnokul császár elestemet
SZENTJÁNOSI CSABA
Kopp
1.
A tér:
végtelen pára.
Az idő
önmagát járja.
A fény: a
világosság híre.
Rózsát fogok:
belemarkolok
egy szívbe.
2.
A Nap:
pecsét az égen.
Angyalok horgásznak
a légben.
Forr a kő,
heggyé válik.
Mindenki meghal.
A halál
mégsem látszik.
3.
Limlom,
ruhák, rongyok.
Kívül fordulok,
belül forgok.
Szarkák, galambok,
verebek.
A kidobott világba:
szeretek.
Jégláng
Földönfutó lett
a veréb.
A levél neki
csak egy kellék?
Elvirágzik a Nap,
éjruhát ölt a pap,
szárnyat emel a lap,
aki meghal
annak a szivárvány
szemére fagy.
Időkeret
A teren
átszökött
a semmi,
de a pillanattal
sikerült
lefényképezni.
Megdöbbentem,
hogy összekötöm
a földet és az eget.
Arcom
az időnek
így lett
keret.
Esztergályhorváti II.
A csönd átsétált
a falun,
meghízott
a házad.
Kerítésem alját
elvarrta a Föld,
mióta nem láttad.
Mióta nem láttad
az erdőt,
azóta
eladták a fákat.
Mint patak a követ:
Megcsókolom a hátad.