Pardi Anna: A levegő fejedelme

Hogy a Bolyaiak élete kiáltó sors volt, abból is látszik, hogy téren, időn keresztülhangzó tanulságára a külföld is fölfigyelt. Az apa-fiú párosból, az apát, Farkast verse hősévé választó kitűnő angol lírikus, Donald Davie egész kis költészettani posztulátumot rakott össze a Bolyai geometriájában: “Mennyire tiszta a matematika? Nem eléggé / Bolyai Farkasnak: »Nem tökéletes / Tiszta a geometria sem. Nagy és / Örökös seb ez a lelkemen.« // Így poétikában is: nincs forradalom / öntőforma nélkül. Nézd, a közelgő / Gerebenezőgépen, kifordulóban, / Vajsárga felszín hátrál növekvő falon át.”

A Davie-vers harminckét sorával szemben A levegő fejedelmét jegyző Pardi Anna több mint harminc könyvoldalon idézi (és nem csak átvitt értelemben) a két Bolyait. Csupa határhelyzet; életútjuk taglalása közben százszor is fölfesti azokat a mozzanatokat, melyek belül a géniusz emelkedését, kint az elviselni muszáj miliőt, a korlátozottságot jelképezhetik. Ki tagadhatná: ekkora terjedelem igazán tágas tér egy remekműhöz. És a Bolyai-breviáriumot olvasva abban sem kételkedhet senki, hogy Pardi Anna alaposan fölkészült a két, vastagon árnyékolt tudóssorsból. A szemelvény-gyűjteményként nevesített versfüzér breviáriumnak meg is állja a helyét – bár a saját kútfőből merített líra lenne tüzetesebb benne!

A bőbeszédű Bolyai-breviárium végeredményben miért erőtlen együttrezgés a tárgyával? Először azért, mert szerzője szem elől tévesztette a Davie által is említett intelmet; nincs érvényes újdonság kellő (itt az egész művet egységben tartó) öntőforma nélkül. Másodszor mert Pardi szimbólumkereső énje mindegyre fönnakad az életrajzok tényein. Önkifejezés helyett a roppant ikerdráma kommentálását kapjuk, igaz, néhol különleges zamatú költőiséggel kísérve (“négyzetgyököt von a fátum”, “Kedélye sebesült érzelmekkel teli hullámhegy, / hullámvölgy”), néhol viszont olyan esszéizmusba csomagolva, amelyben nehéz helyet találnia a költészetnek. “Mint az axiómák függetlenek, evidensek, teljesek, / oly axiomatikus volt Bolyai Farkas tisztessége, / egy elmaradott provincia fenyves integráljaiban” – írja Pardi. Értjük, hogyne értenénk a szándékot: a költő a szaknyelvben próbál új szavakra bukkanni a művészi kifejezéshez, de ez így ráerőltetés inkább, mint friss ötvözet.

Noha a Bolyaiak két kivételes szerepű ember: mégse válhattak egy közösség átfogó kultúrájává. Tudás, műveltség, világértés: hogyan is újhodhatott volna meg általuk, amikor jelentőségüket a köz megsejteni is alig volt képes. Mindebből egész korunkig fennmaradt, hogy a maga teljességét gyanító egyén és a hozzá képest kevésbé rugalmas társadalmi tér rendszeresen összeütköznek. Aki ki nem próbált erőket szabadít fel, annak számolnia kell az olyasféle gátakkal, mint a bürokrácia, a szokások, az előítéletek. “Örökölt, mágikus emlékekkel tele a föld, / ingó és ingatlan érzésekkel” – olvassuk a balladás hangulatú A levegő fejedelme című versben, amely egy, a Bolyaiakhoz mérten kisebb térfogatú sors suicidiumba torkolló tragédiáját beszéli el.

A lángész és a hétköznapok szolgája: s lám, az esztétikum mindegyikük pályájában ugyanazt a keserves tanulságot találja; a közösségnek szentelt ambíciót furcsamód épp a közösség töri le, mégpedig a becsülés hiányával. Hogy e komoly okulnivalót Pardi mennyire komolyan veszi, az A levegő fejedelme hősietlen hősének portréjából is kitűnik; a sokrétű képbe a szerző úgy veti bele eszközeit, úgy versenyezteti a szociográfia és az irodalom igazságát, hogy közben emezt is, amazt is hitelesnek érezhetjük: “Szemüvege mögött két gyanús tócsát / kerülgettek magas optikán át őszi kikericsek. / Hiába volt okos, makacs és elszánt, alulmaradt, / a létért folyatott, antihumánus küzdelemben. / Alulteljesített még kézfején a szőr is a kilincselgetésben.”

A kötetet rámában tartó kezdő és záró vers közötti gondolati ív a leágazásaival is ugyanaz a kázus – ha tetszik: egy-egy variáció a becsvágy, a tehetség, a nem közönséges céltudat drámájára. A szereplők természetesen a líra kosztümében lépnek fel arra a képzelt színpadra, amelyen kétféle játék zajlik egyidejűleg. A primus tétje az, megismerhetők-e a dolgok valóságos, igazi állapotukban. Ezt a bölcseleti alapkérdést Pardi számos módon, de szinte mindannyiszor az abszolút eszmét megtestesítő isten jelenlétében teszi – pontosabban: téteti föl; mert verseiben nem csupasz arccal, hanem a kultúrhistória, a művészettörténet alakjai (például Schelling, Schubert, Leonardo, Rembrandt, Mozart, Pasolini) mögé húzódva kérdez. És felel is persze; amennyi mára érvényes számvetés a történeti nevekből irodalmilag kiszedhető, azt a könyv jobb lapjain (Festék és feszültség, Leonardo lantja, Analitikus elégia) többé-kevésbé ki is szedi belőlük. Ám az emberben óhatatlanul felmerül, hogy végül költhet-e a lírikus, ha az életmeleg tapasztalat helyett a valóság valamilyen tudatforma (a filozófia, a művészetek) által közvetített válfajára apellál.

A modern vers egy kicsit vadászszerencsévé változtatta az olvasást. E csapdákkal teli, bonyolult műveletre vajon nem újabb tromf az a szerteágazó ismeretanyag, amelyet föltétlenül birtokolnunk kell, hogy követhessük a költőt? Ez a műhely és az olvasó szereposztásában folytatódó, második számú játék talán nem véletlenül juttatja eszünkbe – hogy ismét egy angolszász költőre hivatkozzunk – Lowell Történelem című versciklusát. Bizonyos életrajzi, történeti és kulturális előkészület és némi bennfentesség híján Lowell szövege is csak felszín. Nem beszélve mélyebb párhuzamaikról, a vaskos és karcsú mondatok keltette sajátos ritmusról, a pátosz mellé ellenpontul azon nyomban bekottázott iróniáról, az egyszerre kopogósan prózai és vegytisztán költői fogalmazásról. Egyáltalán: arról a tanulható tónusról, ami sokat visszahozott Pardinak a féligértettség miatti veszteségből.

“…nincs más útegyengető munkás, / csak a mind több tudást szerző ember. // Nincs más beavatás, mint az élet.” Nohát igen: ha Pardi Anna végig kitart a Praktikus magyarázatokból idézett verdikt mellett, akkor tán verseit nemcsak a bennük lévő erkölcsi töltetért, hanem elevenségükért is dicsérhetnénk. Nem kéne a lazaságokkal elvesztegetett lehetőségeken sajnálkoznunk. S talán a kötetre se az lenne a legnagyobb szó, mint most: hogy a részleges megvalósulás eseménye csupán.

Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete

A magyar irodalomtörténet-írásban mindmáig erősen tartja magát az a meggyőződés, amely szerint az irodalomtudományos kutatás műfaji “csúcsteljesítménye”, a monográfia a legalkalmasabb arra, hogy egy-egy szerző életművének valóban “méltó” értelmezési keretet teremtsen. Ez a felfogás különösen azon írók és költők esetében mutatható ki, akik valamilyen ideológiai, tudománytörténeti vagy egyéb okból kisebb publicitást kaphattak, mint amekkorát a kutatástörténet artikulálódó értelmezői konszenzusa szerint “megérdemeltek volna”. S ez az igény általában akkor válik igazán sürgetővé, amikor a kutatások előrehaladtával megállapítódik, hogy a fölhalmozott interpretációk immár maguk implikálják a monografikus feldolgozást. Ezért válhatott elterjedtté az az elvárás, hogy egy monográfia megjelenésének nemcsak tárgya, hanem a recepciótörténet szempontjából is legitimációs funkciókat kell betöltenie.

A Dsida-kutatás története különösen jól példázza a fenti megállapításokat. Hiszen – mint ahogyan Láng Gusztáv könyve epilógusában bemutatja – sok tekintetben eltérő okok miatt, de sem Erdélyben vagy Magyarországon, sem 1948 előtt vagy után Dsida “nem részesült költői rangját megillető elismerésben.” Aztán a hatvanas évektől kezdve a határon inneni és túli Dsida-olvasás némi megélénkülése – nagyon kevesek mellett – éppen Láng Gusztávnak volt köszönhető. (Az ekkori kutatás szűkös lehetőségeit nemcsak az mutatja, hogy Dsida verseinek összkiadásáról ezekben az években még szó sem esett, hanem az is, hogy Romániában nem sokkal korábban, 1966-ban hagyta el a nyomdát az első Dsida-válogatás.) Ez azonban még korántsem azt jelentette, hogy akár a legbátrabbak is szabadon foglalkozhattak volna a Dsida-életművel. Ugyanis míg a háború befejezése előtti Erdélyben éppen azokat a műveket tartották értékesnek, amelyeket a nemzeti-kisebbségi tematikához kapcsolható versekként tudtak értelmezni, addig az új romániai és magyarországi politikai rendszerben ezekről – Láng Gusztáv visszaemlékezése szerint – egyszerűen nem lehetett írni: “a Psalmus Hungaricus […] akkoriban »tiltott szöveg« volt, tárgyilagosan értelmezni nem lehetett, s a költő katolicizmusát is csak érinthettem”. Mivel az életmű ilyen körülmények közötti feldolgozását Láng Gusztáv már a hetvenes évek elején csonkának érezte, kandidátusi értekezésének önálló kötetben való megjelentetése helyett inkább résztanulmányokban közölte kutatási eredményeit. A nyolcvanas évektől kezdve aztán – párhuzamosan a felélénkülő szövegkiadással – néhányan megkísérelték a Dsida-életmű egyes költeményeit a vallásos, illetve a nemzeti-kisebbségi tematika szövegeiként is olvasni. Így születhettek meg az utóbbi másfél-két évtizedben például Cs. Gyímesi Éva, Pomogáts Béla, Szigeti Lajos Sándor, Görömbei András, Szakolczay Lajos és főként Láng Gusztáv újraértelmező szándékkal írott tanulmányai. Ebben a megélénkülő és átalakuló diskurzusban merült fel Lángban az összegzés igénye, ezért 1996-ban kötetbe foglalta addig írt tanulmányait, előszavait, előadásait. (A lázadás közjátéka – Dsida-tanulmányok, Szombathely, 1996.) E gyűjtemény utószavában utalt arra Láng, hogy később, az újonnan felmerült szempontok alapján esetleg “érdemes lenne újraírni a régi monográfia-kéziratot”, de azt is megjegyezte, hogy “e képzeletbeli »második változat« fejezeteiként” már nem sokat változtatna az 1996-os kiadványba válogatott szövegeken. E kutatási elképzelést azonban – sokak bánatára – szinte teljesen fiktívként kellett értelmezni, hiszen Láng könyve végén megjegyezte, hogy egy monográfia megírásához “reményen felül kellene idő és energia”.

Mindennek ellenére alig öt évvel később (de a költő halála után hatvankét évvel!) megjelent a Dsida-filológia első monográfiája, s éppen Láng Gusztáv tollából. E kutatástörténeti pillanatnak nemcsak a szűkebb szakmai közönség, hanem maga a szerző is, ugyan szerényen fogalmazva, de jelentőséget tulajdonított, azt remélve, hogy Dsida, részben e könyv hatására, végre “irodalmunk történetében méltó helyre” kerülhet. Ha összehasonlítjuk Láng Gusztáv 1996-os tanulmánykötetét, illetve utóbb megjelent monográfiáját, meggyőződhetünk arról, hogy elsősorban a fentebb röviden összefoglalt, a monográfia mint az irodalomtörténet-írás “csúcsteljesítménye” elvet kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy megértsük a Dsida Jenő költészete című – a korábbi tanulmánykötethez nagyon hasonló – munka megjelentetésének igényét.

Ugyanis a két könyvet együtt olvasva először az tűnik szembe, hogy a monográfia – az 1996-ban megfogalmazott elveknek megfelelően – szinte teljes egészében tartalmazza a tanulmánykötet szövegeit. Ez nemcsak azt jelenti, hogy majdnem mindig szó szerint válnak a monográfia egyes fejezeteivé a korábbi tanulmányok, hanem azt is, hogy alig akad olyan – egymástól akár huszonöt év távolságra lévő – írás, legyen az akár verselemzés, világirodalmi párhuzamot bemutató szöveg, műfajtörténeti összefüggéseket vizsgáló tanulmány, verseskötethez írott előszó stb., amely ne kerülne bele a monográfiába. S hogy miért nem kényszerült átírni Láng e változatos műfajú és eltérő időben keletkezett írásokat? Azért, mert a különbségek ellenére valójában e szövegek már a tanulmánykötetben is viszonylag homogén korpuszt alkottak. A szerzőnek ezekkel kapcsolatban annyi feladata maradt, hogy megalkossa az egyes szövegek legelfogadhatóbbnak tűnő sorrendjét, ez alapján nagyobb fejezeti egységeket hozzon létre belőlük, s időnként néhány bevezető és befejező gondolattal megtoldva elsimítsa az egyenetlenségeket. E munka elvégzése a legtöbb esetben sikerült Lángnak. A monográfia öt nagyobb fejezete kronologikusan mutatja be Dsida költészetének alakulástörténetét a nyugatos költők követésén érlelődő korai versektől kezdve az avantgárd vonzáskörén és az új klasszicizmus hatásán keresztül egészen a nemzeti-kisebbségi tematika költészetbe emeléséig. S bár az időrend követése néha megbomlik a kötetben, ez mindig akkor történik, ha a tematikus vagy motívumhálót vizsgáló szempontrendszer igénye fogalmazza meg ezt egy adekvátabbnak tűnő olvasat létrehozása céljából. Ezekben az esetekben Láng mindig utal Dsida különböző időben keletkezett költeményeinek együttes interpretációs lehetőségeire.

Időnként persze zavaróan hatnak azok az ismétlések, amelyek az 1996-os kötetben még elfogadhatóak voltak, ugyanis az egykori tanulmányokban természetes módon ki kellett röviden térni olyan összefüggésekre is, amelyekről esetleg egy másik szöveg részletesen szólt. Ám egy monográfia keretében nehezen értelmezhetőek azok a szövegrészek, amelyek egy költemény elemzése kapcsán úgy mutatnak meg például motivikai egyezéseket Dsida más verseivel, mintha ezeket új információkként tárgyalnák, ahelyett, hogy egyszerűen visszautalnának az e szövegeket már elemző korábbi fejezetre. (Például a Psalmus Hungaricus interpretációjának keretében röviden értelmezett költeményekről, Viola-ciklus, Az utcaseprő, már a monográfia egy korábbi részében is lehetett – szinte szó szerint ugyanazt – olvasni.)

Mindezek mellett azt is ki kell mondanunk, hogy Láng Gusztáv monográfiájának nemcsak azon fejezeteivel tudnak párbeszédbe lépni a mai értelmezők, amelyeket az utóbbi időben írt, hanem a hetvenes–nyolcvanas években született szövegekkel is. Igen jelentősek Láng komplex versértelmezései, melyek időnként a motívumrendszer feltárása és a precíz verstani elemzés mellett retorikai szempontokat is figyelembe véve interpretálják a költeményeket. (Például a Túl a formán című vers esetében.) Láng másik jelentős teljesítménye pedig az, hogy igen találóan köti a Dsida-líra egyes fejezeteit a különböző stílusirányzatokhoz, megmutatva mindig az egyes szövegek magyar vagy világirodalmi intertextusait.

A korábbi tanulmányok újraközlése-újraszerkesztése mellett a monográfia frissen írt fejezeteket is magában foglal. Éppen ezek alapján mondható el, hogy a könyv megírása mindenképpen olyan felkészültséget igényelt, amilyet a Dsida-kutatásban mind ez idáig egyedül Láng Gusztáv tudhat magáénak. E fejezetek s tulajdonképpen az egész munka egyik legnagyobb erénye ugyanis az életrajz, különösen a pályakezdő évek és költővé érés időszakának részletes feltárása. Láng Gusztáv például az általa kitűnően ismert, a családi ereklyék közt Dsida iránti tiszteletből megőrzött korai verseit azzal a jól megindokolt módszerrel elemzi (időnként talán még így is jelentőségükhöz, az életműben elfoglalt szerepükhöz képest kissé túl részletesen), hogy mely motívumok, jelképek élnek tovább “későbbi, érett költészetében”. Láng filológiai jártasságát jelzi az is, hogy minden Dsida által vagy hozzá írt levelet, feljegyzést végigolvasott, sőt a rokonságot és a kortársakat végigkérdezve összegyűjtött minden fennmaradt adatot és legendát. Ráadásul a monográfia első fejezetében olyan kitűnő művelődéstörténeti összefoglalást ad a húszas évek eleji Szatmárnémetiről, amely akár az ilyen irányú kutatásoknak is kiindulópontjául szolgálhat. A monográfia egyik legnagyobb hozadékának azonban azt tartom, hogy Láng Gusztáv rendkívül alaposan vizsgálta meg a kéziratos és nyomtatott versek szövegvariánsait, az egyes művek keletkezéstörténetét, feltárva azok életműbeli és azon kívülre mutató művelődéstörténeti kapcsolatait, így lehetővé tette, hogy végre elérhető közelségbe kerüljön egy általa is időszerűnek tartott kritikai kiadás.

Már utaltam arra, hogy a hatalmas filológiai apparátussal dolgozó első fejezet megírásával vált teljessé Láng Gusztáv több mint három évtizede elkezdett Dsida-kutatása, és ez a típusú feldolgozás tette lehetővé az 1996-os tanulmánykötet monográfiává alakítását. Mégis azt kell mondanunk, hogy éppen az első fejezet, illetve az azt követő négy rész közötti eltérés értelmezésével válik megfogalmazhatóvá a monográfiával szembeni egyetlen fenntartás. Természetesen nem azt kérjük számon a könyvtől, hogy ugyanannyi információt halmozzon fel a pálya utolsó időszakaival kapcsolatban, mint a kezdő évekről. Hiszen maga Láng nyilatkozik így: “a Nagycsütörtök kötet után lírájának csak belső alakulástörténete áll előttünk; külső – életrajzi, közéleti, eszmetörténeti – adalékok alig állnak rendelkezésünkre utolsó nagy műveinek keletkezéstörténetére vonatkozóan, míg korábbi élet- és pályaszakaszaiban ilyenek bővebben” voltak. Mégis ez az egyetlen mondat lehetővé teszi annak a problémának a megfogalmazását, amely Láng monográfiájával kapcsolatban felmerülhet az olvasóban.

E kérdés persze túlmutat e konkrét köteten, hiszen az utóbbi években többen (például Kulcsár-Szabó Ernő) általánosságban is megfogalmazták fenntartásaikat az egy-egy íróról, költőről szóló monográfiával mint a modernség utáni irodalomtudomány problematikus műfajával kapcsolatban. A mai horizont szempontjából ugyanis elbizonytalanodni látszanak azok az orientáló tényezők (a szerzői individuum egysége, az életművel oksági funkcióba léptethető kontextus mibenléte stb.), amelyek egy korábbi, alapvetően pozitivista beállítottságú interpretációs hagyomány számára még értelmezhetőek voltak. Ráadásul a sokszor reflektálatlanul hagyott, sőt – mint Láng munkája esetében – a könyv egyes fejezetei között is eltérni látszó eljárások következtében a legtöbb monográfiával kapcsolatban nemcsak az dönthető el nehezen, hogy költészettörténet, életrajz, a művek keletkezéstörténete, esetleg esztétikai-poétikai értékelés-e a munka legfőbb célja, hanem sok esetben annak megállapítása is gondot okoz, hogy az életrajzi személy vagy éppen a szerzői én valamely szerepváltozata-e az adott monográfia vizsgálati tárgya. Persze ha figyelmesen olvassuk Láng könyvét, felfedezhetjük azt az – időnként pontosan reflektált – szempontot, amely irányból értelmezhetővé teszi a Dsida-életművet. S ez a költői “világkép-formálódási folyamat” nézőpontja. Ám még ennek belátásával is nehezen megválaszolhatónak tűnik az a kérdés, hogy ki a főszereplője a monográfiának, vagyis hogy hol keresendő az a diszkurzív tér, ahol az előbb említett szempontrendszer (feltételezhetően) párbeszédet próbál létrehozni.

Ezek után föl kell tennünk a kérdést: a monográfia e problematikus definiálhatósága ellenére, illetve a már ecsetelt sokféle jelentőségén túl hol látszik kijelölni a saját helyét a Dsida-kutatásban? Úgy vélem, létrejötte nem egyszerűen annak a magyar kutatástörténeti sajátosságnak a következménye, amely minden hasonló esetben arra predesztinálná a lassan felhalmozódó értelmezéseket, hogy egyfajta – hagyományosan leszűkült diszkurzív térben mozgó – szintézissé álljanak össze. Sokkal inkább azoknak az első látásra filológiai részletkérdéseknek tűnő adalékoknak az irányából teszi lehetővé a monográfia a saját értelmezését, hogy a könyv Erdélyben jelent meg, a szintén ide kötődő Láng Gusztáv a szerzője, s elsősorban az igényesen művelt, a kisebbségi kérdéseket reflektálni képes nagyközönség számára íródott. Vagyis egy olyan elvárással kíván párbeszédbe lépni a kötet, amelynek a korábbi korszakok – különbözőképpen – ideologikusan értelmezett Dsida-képeivel szemben (ahogy Láng fogalmazta meg 1996-ban: időnként “vitázó, »védőügyvéd«-hangnemben”) végre műfaji rangjánál fogva hivatkozható ellenérvre van igénye. Ezzel tűnik magyarázhatónak a monográfia azon interpretációs gyakorlata, amely nemcsak a Psalmus Hungaricust, illetve néhány, hagyományosan ezzel együtt elemzett költeményt, hanem a korai versektől egészen a “magyar zsoltárig” ívelő életművet is a transzszilvanizmust, a nemzeti-kisebbségi tematikát figyelembe véve olvassa. S hogy ez a recepciós döntés vitatható, hiszen maga is polemikusan fordul szembe egy korábbi értelmezési hagyománynyal, éppen azt teszi lehetővé, hogy a monográfia egy idáig viszonylag kis publicitást kapott diskurzusban új terepet adjon a Dsida-recepciónak.

“Elnézést kérek, hogy levelemmel alkalmatlankodom, én is kommunista vagyok, de már tovább nem bírom nézni, ami itt Hortobágyon, Árkustanyán folyik ezekkel a szegény, nyomorult és földhözragadt, kényszermunkára internált dolgozókkal. Látástól vakulásig, sötétig dolgoznak. Többet a halálra ítélt gályaraboktól sem lehetne kívánni… olyan gyenge az élelmezésük, hogy azzal abban a nagy hőségben napi 14–15 órát dolgozni nem lehet” (BMKI Közrendészeti Főosztály, Rendőrhatósági Osztály, 143).

A “belső ellenség” elleni általános offenzíva részeként 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjszaka, egy és három óra között az ÁVH karhatalmistái és rendőrök szállták meg a határ menti községeket a déli határsávban, és a brutális jelenetekkel megfélemlített, kilakoltatott családok tehervonat-szerelvényei útnak indultak a Tiszántúl felé. “Az a júniusi éjszaka és virradat a határ közeli lakosok életében a borzalmak éjszakája lett. A magyar társadalom 1945–1953 közötti története a tömeges megtorlások, kollektív büntetések, erőszakos népességmozgatások története. Az érintettek kisebb részét bírói ítélettel, de törvénysértő módon részesítették büntetésben. Nagyobb részüket katonai és rendőri bíráskodás, közigazgatási eljárás keretében ítélték el, a törvény mellőzésével…” – írja Saád József a Hortobágyra kitelepítettek életét bemutató Kitaszítottak című gyűjteményes kötetben. Az európai joggyakorlat nem ismer olyan fogalmat, amely kifejezné a Hortobágyra hurcolt emberek személyes szabadságával és a tulajdonukkal történt súlyos jogsérelmet. A totalitárius magyar állam erőszakszervei, az Államvédelmi Hatóság és a rendőri szervek által végrehajtott cselekményekhez hasonló csak a Szovjetunióban történt, például a krími tatárok vagy a volgai németek Szibériába telepítésekor. Ez a gyakorlat később Kambodzsában elevenedik fel a Vörös Khmereknél, Pol Pot vezetésével. Semmilyen jogelvből nem lehetett levezetni a meglehetősen belterjes szabályokat, amelyeket alkalmaztak.

Az Alterra Kiadónál jelent meg, több mint ötven évi hallgatás után (leszámítva néhány visszaemlékezést és a Gulyás fivérek Törvénysértés nélkül című filmjét, amely könyv alakban is megjelent 1989-ben a Láng Kiadónál) Kitaszítottak címmel a visszaemlékező áldozatok első közös antológiája. A sorozat az 1950 és 1953 között a Hortobágyon és a Közép-Tiszavidéken működött zárt munkatáborokba kényszerített emberek, családok borzalmas sorsát mutatja be.

A korábban megjelent néhány visszaemlékezéstől abban különbözik a Hantó Zsuzsa, Takács János, Füzes Miklós, Saád József által szerkesztett kötet, hogy az emlékezők eleinte csupán csak a saját életüket, illetve a személyesen megélt tábori életet mutathatták be. Azt sem tudhatták, hogy pontosan hány tábor létezett, és ott hány ember szenvedett. Ezzel szemben a gyűjteményes kötetben egymás mellé kerülnek a “kitaszítottak” egyedi történetei, melyek elhurcolásuk koreográfiáját illetően úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha indigóval írták volna le a kitelepítés éjszakáját. Ez nem véletlen, hiszen pontos forgatókönyv szerint, ugyanazon órában, azonos módon történt minden. Ezt követően kibomlanak az egyéni sorsok, amelyek naplószerű pontosságukkal döbbentik meg az olvasót. Az ember azt hinné, hogy az emberi test és lélek igyekszik felejteni, szabadulni a múlt borzalmas emlékeitől, de ez sajnos – és bizonyos mértékben hála istennek – nem így van. Sajnos, mert ezek az emlékek visszatérnek ébren és álomban, hiszen igazából nem értek véget a szenvedések, a megaláztatások a táborok felszámolásával. A kitelepítettek, mármint a túlélők ugyanis többé-kevésbé életük végéig hurcolják a megbélyegzettség következményeit, sőt, utódaikra is átörökítik azt. Hála istennek pedig azért, mert az emlékezet és a kötet megőrzi a családtagokat is, beszámítva a mintegy tízezer embert érintő borzalmak történetét, azokét is, akik ott haltak meg, és azokét is, akik megnyomorodva már nem tudtak találkozni egykori sorstársaikkal. A sorozat első kötete ugyanis a 2000 júniusában szervezett, a Hortobágyon megtartott találkozó résztvevőinek előadásait tartalmazza, melyeket Hantó Zsuzsa szociológus és Füzes Tibor történész tanulmányai egészítenek ki. Segítségükkel megismerhetjük a csak 1994-től (!) engedélyezett, e témával foglalkozó levéltári kutatások eredményeit is.

A táborok 1950 júniusa és 1953 októbere között működtek. Rajtaütésszerűen, az 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjszakán a déli határsávból, öt gyűjtőállomásról 1991 személyt telepítettek ki 486 vagon segítségével. Számuk 1953 nyarán 7289 főre emelkedett. A kitelepítettek többsége úgynevezett osztályidegenekből, “ellenséges elemekből” állt, akik foglalkozásukra nézve gazdálkodók, katonatisztek, kisiparosok, kiskereskedők voltak. Ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták minden bírói ítélet nélkül, és a kezdeti ígérgetések ellenére semmit nem adtak vissza. “Így kerülhetett aztán egyik szobánk berendezése Surman István államvédelmi nyomozó, a másik Rimai Sándor rendőrhadnagy bajtárs tulajdonába. A többi ingóság pedig tudja isten, hova…” – írja Takács János visszaemlékezésében.

A táborok létszáma, az elhelyezés és a bánásmód némileg különbözött egymástól. A legnagyobbak (a borsósi, az árkusi) 700–1000 főt foglalkoztattak, az ebesi és az elepi táborok zárt tanyabokrokat. A közepes nagyságúak (kónyai, borzasi) létszáma 400–500 fő volt. A hidegháborús veszély következtében egyre nőtt az elhurcoltak száma. Ennek másik oka a gazdasági életben rejlett. A szocializmus építésében nem voltak felmutatható eredmények, és ezt “az ellenség aknamunkájának” tulajdonították, ezzel az ürüggyel egyre szaporodott a telepesek száma.

A hatalom számára az “ellenséges elemek” társadalmon kívüli, amorf hordának és nem embereknek számítottak, hiszen például a jelentések születés esetén “növedékről”, halál esetén “fogyatékról” számoltak be – írja Hantó Zsuzsa.

Az első tábori nap a beszámolók szerint mindenki számára úgy kezdődött, hogy végighallgatták a köszöntő beszédet: “innen elevenen ember ki nem kerül”, haláluk után pedig majd “testükkel zsírozzuk meg a földet”. A több száz főt befogadó tömegszállások, a korábbi juhaklok és marhaistállók fűtetlenek voltak. Ehhez képest a tyúkólak, disznóólak valóságos szállodai elhelyezést jelentettek. A tyúkólakba négy–hat tagú, a disznóólakba kéttagú családok költözhettek. Terjedt a megfázás, a hasmenés, a tüdőbaj. “Szeptember vége felé már kezdtünk ázni-fázni, a víz becsorgott a palatetőn át… Szerencsénkre, kaptunk egy kétszer három méteres tyúkólat. Ma is áll még, ma ismét tyúkólként használják. »L« alakban éppen befért két emeletes vaságy s a maradék két négyzetméteren még egy pici vaskályha, a megmaradt varrógép s a belépésre maradt fél négyzetméter. Ez a hat négyzetméter volt családunknak a relatív boldogság. Mögöttünk, a ház oldalában egy téglából rakott sertésól, itt lakott egymagában kedves szomszédasszonyunk Szatmáry-Király Ádámné, egy Abaúj megyei földbirtokos felesége, akinek férje Recsken volt, pólyás gyermekét a rokonok kivitették. A főépület termeiben bizony hatvan–nyolcvan fő összezsúfolva szobánként. Talán legrosszabbul azok jártak, akik az út túloldalán, a gazdasági épületek mellett, a magtárba kerültek, amely tele volt patkányokkal…” – írja W. Balassa Zsuzsa, aki azt is bevallja: nem hisz a szenvedések üzenetének közvetíthetőségében: “Akkori életünket, lelkiállapotunkat soha senki más nem fogja megérteni, csak az akkori, volt sorstársak.”

Az ellátás szörnyűségeihez tartozott, hogy reggelire keserű feketekávét adtak, és 20 dkg kenyér volt a napi fejadagja annak, aki dolgozott… “Olyan ételeket ettünk, amivel itthon nem is találkoztunk: ott ismertük meg a vízicibere levest, ami úgy készült, hogy ecetet, sót és cukrot vízzel összekevertek, és nagy kenyérkockákat vágtak bele” – olvasható B. Simon Irén életrajzában.

A BMKI Közrendészeti Főosztály Rendőrhatósági Osztályának adataiból kiderül, hogy egy telepes egyheti munkája után 1 forint 35 fillér munkabért kapott. A tiszagyendai–kormópusztai zárt településen előfordult például az, hogy ebédet vagy reggelit nem kaptak munka közben. Az 1951. augusztusi jelentés szerint Kónya tanyán járványszerű volt a lázzal járó influenza. A telepesek szappan kiutalásában március óta nem részesültek. “Mosási, tisztálkodási lehetőség nem volt. Gyakori volt a betegség, rendszeres orvosi ellátásban nem részesültünk. Édesanyám beteg volt az epéjével, és kórházba került Egerbe. Amíg ott volt, nem látogathattuk. Nagyon megviselte lelkileg is ez az iszonyú állapot. Egy hét alatt megőszült, 34 évesen hófehér lett a haja” – írja B. Simon Irén, aki gyerekként élte meg a tábort.

“A fogda a gyerekeknek is kijárt. Én is annyit voltam fogdában, hogy nem is tudom a számát. Úgy őriztek bennünket, mint elvetemült gonosztevőket. Magas drótkerítéssel vették körül a tábort, és körben géppisztolyos rendőrök cirkáltak. Munka után és többször még éjjel is létszámellenőrzést tartottak. Ha valaki késett vagy elmaradt a társaságból, razzia volt. Ilyenkor a silógödrök szélére állítottak bennünket: itt dögöltök meg! – ordítozták” (B. Simon Irén).

A bánásmód a felnőtteket igyekezett megtörni, a gyerekek lelkét egy életre megbéklyózni. Lukács József leírja, testvéreivel együtt hogyan könyörgött az egészségügyis nőnek, hogy ne küldje ki lázas beteg anyjukat a jeges hidegbe sarat dagasztani, amit csak mezítláb lehetett. “Mindhárman izgatottak voltunk egész nap. Az egészségügyis nővel kapcsolatban nem voltak illúzióink. Durvaságát már korábban is bizonyította. Az egyik esetben csak aki mozdulni nem tudott, azt hagyta a barakkban. Akkor még nem volt ilyen hideg. Ezért most reménykedtünk. Alig vártuk a tanítás végét, ahogy végre a táborba értünk, a kút környékén egy kis csapatot láttunk a mi barakkunk felé közeledni. Anyánkat támogatta három asszony. Sáros volt szegény, majdnem a feje búbjáig. Vastagon állt a sár mind a két lábán a combjáig. Télikabátját begyűrte a derekába, hogy ne érjen bele a sárba. Az is sáros volt. Elesett, nem bírta tovább. Beleesett a sárba, onnan szedték fel az asszonyok… Akkor meg tudtam volna ölni a nőt.”

A fizikai kínszenvedéseket igazán elviselhetetlenné a megaláztatások tették. “…ahogy csak lehetett, megaláztak. Rögtön másnap vittek a borsóföldre, ahol a sárgán zörgő borsót kellett guggolva felszedni. Tudtuk, hogy értelme semmi, de ez az első napi munka, a földön kúszás is a megalázás módszeréhez tartozott. Nádvágás, derékig a vízben álltunk, rossz szandálokban. Majd jött a cséplés, a negyvenfokos hőségben. Ma is emlékszem, milyen kegyetlenül szúrt a pelyva, amikor villáztam. Hazaérve alig volt lehetőség lemosakodni. Háromszáz fő járt a hodály mögötti latrinára. Négyünkre jutott két ágy. Aki nem bírta és belehalt, azt ismeretlenül elhantolták Balmazújváros temetőjében” (W. Balassa Zsuzsa).

A kötet legmegrendítőbb, egybefüggő anyaga Dér István levelezése. A levelek csak részben maradtak meg, mert a család védelmében el kellett pusztítani őket. A Don-kanyart megjárt, Ludovikát végzett katonatiszt szellemi, erkölcsi lázadásának történetét a hétköznapok gyötrelmei alakítják. Rendületlenül építi azonban hihetetlen belső ellenállásának rendszerét: “pedantériámból egy jottányit sem engedtem. Minden nap mosakszom és borotválkozom…, olyan vagyok a szemükben, mint bikának a vörös posztó… Hogy nem vagyok lerongyolódott és toprongyos, elgatyásodott, az számukra úgy tűnik, hogy fizikai fájdalmat jelent” (Dér István). Táborszerte arról volt híres Dér István, hogy nap mint nap hófehér ingben, tisztán, jól ápoltan sorakozott fel munkára, legyen az borsószedés, nádvágás vagy rizsföld, ezzel bizonyítván törhetetlen erkölcsi erejét kínzói felett. Három év, négy hónapos rabság után, 1953. október 8-án szabadult Mihályhalmáról, az utolsó foglyok között. Nagy Imre amnesztiarendelete óta, vagyis négy teljes hónapon át ébredt minden nap a szabadulás reményével, és minden este úgy feküdt le, hogy ez volt rabsága utolsó napja. Szabadulása előestéjén írja: “csak maradunk, maradunk, maradunk. Ti meg csak vártok, vártok, vártok… Hozzánk már senkinek nincs egy szava sem. Csámborgunk az elátkozott táborban.” És ugyanezen a napon írja le e sorokat is: “Nálunk, itt a Hortobágyon gyönyörű az ősz. Napsugárban fürdik a sás, a nádas, a vizek s maga a pusztaság, a sztyeppe a gulyákkal. Úszik az ökörnyál a levegőben, és fennakad a kórón, és napnyugtakor aranyosan csillámlik a Nagyiván irányában lebukó nap sugaraiban. Fent a kék égen 30–40 daru kering. Messzire hallatszik a hangjuk: krú-krú-krú, aztán leszállnak a rizsföldekre. Szép, enyhe ősz van még, ráérnek elhúzni délnek. Ki parancsol nekik? Mennek, amikor akarnak.” A pillanat fölött ott őrködik a végtelen idő, az élet minden, éppen rejtekező szépségével.

Nem tudni, miért, a hortobágyi kitelepítettekről a rendszerváltás óta nem sok szó esett. Ebben a Kitaszítottak című könyv sem hozott változást. A sajtó agyonhallgatta, a könyvesboltokban eldugják, nagyon erőszakosnak kell lenni, hogy valaki szerezni tudjon egyet. Takács János írja a könyvében: “Valami igazság van abban, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Pedig igaz volt. Valaki úgy fogalmazott, hogy az ártatlanoknak ez a fajta büntetése megközelítette a halálbüntetést. Családoknak kellett elhagynia a családi fészek melegét, öregnek, csecsemőnek egyaránt… A vagonok útját még a mozdonyvezetők sem tudták, még Füzesabonynál, még Tiszafüreden sem. Remegve gondoltunk arra, hogy bennünket is a nagy Kelet fog elnyelni, ezért már bontogattuk a ránk zárt vagonok padlóit. Inkább a majdnem biztos halál, mint hogy elhagyjuk a hazát. És mit adott a Haza? Birkahodályokat, istállókat, napi tizenöt kilométeres gyaloglást, látástól vakulásig robotot, élelmezés nélküli éhbért és örökös harmadrendűséget a társadalomban. Mert negyven hónap után sem lehetett senki egyenrangú állampolgár. Mindenütt – iskolánál, munkahelyen és hivatalnál – kísértett a Hortobágy. Azt sem tudhattuk meg soha, hogy kik voltak azok a személyek, akik sorsunkat eldöntötték, kik feküdtek ágyainkba és tették semmivé személyes emlékeinket… A »személyiség védelme« – érvényes törvényeink alapján jobban védi az elkövetőt, mint az áldozatot.”

Ennek ellenére mégse ezzel fejezzük be a gondolatsort, hanem W. Balassa Zsuzsa sokkal távolabb mutató, a múltat egy remélt szebb jövőbe átmentő összegzésével: “…ez a sorsközösség kovácsolta össze közöttünk a baráti szálakat egy életre, ez volt az az erkölcsi, emberi többlet, amelyet a táboréletnek köszönhettünk.”

A Kitaszítottak című sorozat első kötete kötelező olvasmány minden, a magyar múltat ismerni akaró, a magyar jövőért tenni akaró honfitársam számára.

Nyomasztó emlékek súlyával gyötrődve

Sebők Anna: Kolozsvári perek, 1956

Igen jelentős és – nyugodt lélekkel mondhatom – hézagpótló munkára szeretném a figyelmet felhívni. Egy nemrég megjelent könyvre, amelynek címe Kolozsvári perek, 1956 de valójában nem a perekről, hanem a perbefogottakról szól. Perbe fogták ugyanis azokat, akik 1956 forradalmára túl a határokon felfigyeltek, eszméiben osztoztak, és akiknek a szíve együtt dobbant a forradalom itthoni résztvevőinek szívével.

A könyv hármas felépítésű. Első részét – rétegét – egy rendhagyó előszó alkotja, mely azonban jóval több annál, mint amit a szerény cím ígér. Azt a környezetet vázolja fel, amelybe Erdély magyarjai kerültek 1944 után. A kép összetett és ellentmondásos. Összehasonlítva a Délvidék magyarjainak sorsával, akiket számos kegyetlen pogrom sújtott, Kárpátalja hosszas kényszermunkára hurcolt férfijaival, vagy Csehszlovákia magyarjainak helyzetével, mely egy évtized múltával “normalizálódott” úgy-ahogy és annyira-amennyire, Észak-Erdély magyarjai – Szárazajta, Egeres és más terrorcselekmények dacára – átmenetileg kedvezőbb viszonyok között éltek. 1944–45 telén a szovjet kormány irányítása és ellenőrzése mellett sajátos román–magyar “kondomínium” működött a Groza-kormány megalakulásáig. Abban már a kommunisták tartották kezükben a kulcspozíciókat. Észak-Erdély volt a Groza-kormány “hozománya”, amellyel a szovjet vezetés a bekövetkezett fordulatot a románok körében és a románok szája íze szerint meg akarta édesíteni. Ettől kezdve fokozatosan több szakaszban sorvadtak el a magyar intézmények, és buktak le, kerültek börtönbe a magyar kisebbség vezetői.

Rendkívül érdekes a másik oldal látószögének megismerése szempontjából Fazekas János és Leonte Rautu 1956. december 5-ei, itt e könyvben először közölt jelentése. Felhánytorgatja, hogy az egyik fiatal író véleménye szerint a fő veszélyt “a dolgozó emberek szükségletei iránti figyelem hiánya jelenti”. Kifogásolja természetesen azt is, hogy a Bolyai-egyetem egyik professzorának, Márton Gyulának nézete szerint az “RNK magyar nemzetisége a magyar nemzet része”. A jelentés készítői úgy látják, hogy ez ellentmond a marxizmus–leninizmus nemzeti kérdésre vonatkozó tanításainak.

Az már a periratokból derül ki, hogy Kelemen Kálmán arra ösztönözte a diákságot, hogy a magyarországi események során elesettekről emlékezzenek meg. “Egy felkészülési órán – így szól az ítélet – arra kérte az óravezető tanárt, engedélyezze a maga és csoporttársai számára, hogy néma megemlékezést tartsanak, kérésüket azonban nem engedélyezték. A vádlott azonban, hogy tervét megvalósítsa, a szünetben tett javaslatot erre, mire körülötte valamennyien néma felállással emlékeztek meg a magyarországi események során elesettekre.” A gyengébbek kedvéért az ítélet hozzáfűzi, hogy a megemlékezést az elesett ellenforradalmárok emlékére tartották.

A könyv második részét ugyanis a periratok szövege alkotja, négy 1957. március 2-án, április 22-én, május 28-án és június 13-án kelt ítélet szövege. Ezek persze csak egy töredékét jelentik a ténylegesen kiszabottaknak. Ennyit sikerült megszerezni. A könyv az ítéletek szövegének fordítását közli, egyetlen szó magyarázat és kommentár nélkül. Valójában nincs is rájuk semmi szükség. A joginak tűnő bikkfanyelven megfogalmazott iratok híven jellemzik a rendszert, elárulják lényegét, és leleplezik hazugságait. Azoknak a mai fiataloknak, akik nemhogy a kemény, de az úgynevezett diktatúra időszakát sem ismerik, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a totális és a részleges diktatúra egyaránt ismeretlen számukra, soraik meghökkentő olvasmányt jelentenek. Csodálkozva olvashatnak például Páskándi Géza vádlott ellenséges tevékenységéről, hogy kapcsolatban állt Várhegyi Istvánnal, akinek a következő szörnyűségeket rótták fel:

Ebben a programtervezetben nevezett Várhelyi István többek között azt irányozta elő, hogy a Bolyai Tudományegyetem történelem–bölcsészkarának diákszövetsége autonóm legyen, és ilyetén módon az egyetemi magyar ifjúság el legyen szakítva a többi demokratikus ifjúsági szervezettől, amelyek országunkban működnek…”

A bűnlajstromnak ezzel nincs vége. A vádlott ugyanis arra törekedett, hogy ezt az ifjúságot kivonja a marxizmus hatása alól, sőt még azt is felvetette, hogy ez egyetem rektorát, dékánjait ne a minisztérium nevezze ki, hanem tisztségüket választás útján nyerjék el, vagyis egyetemi autonómiát szorgalmazott.

Horribile dictu! Programtervezetet dolgozott ki, ahelyett hogy munkatervet készített volna, autonóm diákszervezetet képzelt el, illetve képzeltek el vele együtt még jó néhányan az akkor Kolozsvárott tanuló fiatalok közül, a “transzmissziós szíj” annak idején sokat emlegetett szerepének betöltése helyett. De vigyázzunk! Nem szatíráról van szó, nem egy bürokratikus vaskalaposságot kigúnyoló vígjátékról, hanem véresen komoly, a kolozsvári fiatalok számára tragédiába torkolló drámáról. Ami másutt természetes és magától értetődő emberi jog gyakorlása lett volna, azt 1957-ben Kolozsvárott általában hétévi börtönnel “jutalmazták”, néha – kivételesen – “csak” öt esztendővel, amit rendszerint kényszerlakhely kiszabásával toldottak meg. Jelentős részét le is ülték, végigszenvedték azok, akiket a koncepció alapján az elnyomó hatalom bűnösnek talált.

Erről szól a könyv harmadik, legérdekesebb és egyúttal legértékesebb része, immáron szubjektív rétege: az elítéltekkel több évtized múlva készített interjúk. Higgyék el nekem, nem könnyű, szórakoztató olvasmány, de nem is száraz adatfelvétel. Azok beszélnek nyomasztó emlékek súlyával gyötrődve, akik a börtönéveket túlélték, betegségekkel, fájdalmakkal, testi nyomorúsággal, de – olvassuk el figyelmesen az interjúkat – lelkiekben, szellemiekben még gyarapodtak is. A névsor magáért beszél: festő, szobrász, képviselő, politikus, dramaturg, író, irodalomtörténész, egyetemi tanár. Nem véletlen, hiszen a magyar egyetemi ifjúság színe-virágát tartóztatták le és ítélték többéves rabságra. A tehetség ott volt bennük letartóztatásuk előtt is, de azt meg kellett őrizni, ki kellett fejleszteni arra az időre, amikor megnyílik előttük az alkotás lehetősége. Nem mindenkinek sikerült, nem mindenki élte túl Szamosújvár börtöncelláit vagy a Duna-delta lágereinek betegségekkel terhes, mérgező levegőjét. Sokuknak még a nevét sem ismerjük. Épp ezért fontos, hogy kezünkbe kerül egy hiteles tanúságtétel, okmányokkal dokumentált híradás 1956 kolozsvári egyetemi ifjúságának gondolkozásáról, sokak megpróbáltatásairól és a legjobbak sikeres helytállásáról. “Szerencsés az – mondja egyikük –, aki a szenvedést úgy tudja megélni, hogy tanuljon belőle, és ne veszítse el az emberek iránti szeretetét.” Az is roppant jellemző, amivel egy másik elítélt összegzi vallomását. “Eljutottam odáig, hogy felismertem, tulajdonképpen már nincs mitől félni. Akkor zárnak be, amikor akarnak, és teljesen mindegy, csináltam-e valamit vagy sem… Nem tőlem függ, hogy holnap bezárnak-e vagy sem. Ez szabadság, és én szabad emberként éltem le az életemet…”

Megtudhatjuk azt is e könyvből, hogy egy nemzetet szellemi téren a politikai határok nem tudnak megosztani. A gondolatok ugyanolyan termékeny talajra találtak – és talán hozzátehetem: találnak – Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, mint teszem azt Budapesten vagy Szegeden. Az igazi emberi értékekről szóló gondolatoknak pedig megtartó erejük van a mindennapos megalázás és a testi szenvedés kínjai közepette is.

Hálás köszönet illeti meg Páskándiné Sebők Anikót a könyv megírásáért. Tanúságtétel, mely eredeti dokumentumokra támaszkodik, úgy beszél, hogy másokat beszéltet, másokat szólaltat meg. Elismerésre méltóan sikerült szóra bírnia a hajdani elítélteket, hiszen olyan nyomasztó élményekről kell beszámolniok, amelyeket a túlélés érdekében az ember mélyen a tudata alá rejt, hogy az erőt adó élményekre összpontosíthasson. Bizonyára sokan vannak, akik tudtak a kolozsvári perekről, de attól félek, jóval többen vannak azok, akik mit sem tudtak, vagy csak nagyon hiányos ismereteik voltak róluk. Köszönjük a szerzőnek, hogy feldolgozta, megelevenítette előttünk a vádlottak életútját, mert mi is, akik elolvassuk a könyvet, gazdagodni fogunk általuk. Történelmi ismereteink hiányosak, hézagosak. Ahhoz, hogy a múltat bevallhassuk, ismernünk kell, mi történt velünk, nemcsak idehaza, hanem határainkon túl is. A Kolozsvári perek ennek csak egy része. Várjuk a további hiteles, feltáró műveket!