Van gondviselés – gondolta Zircsev –, különben miért jutott volna hozzá az örökséghez éppen akkor, amikor égető szüksége volt rá, kilakoltatás és a legprózaibb értelemben vett otthontalanság fenyegette? Van gondviselés, de túl egyszerű lenne mindezt az ő számlájára írni, hiszen “ez az egész” – és jobb lett volna, ha itt Zircsev pontosabban fogalmaz –, vagyis az ölébe hulló örökség, egy rosszul sikerült és rosszul végződő házasság miatt kialakult otthontalanság, valamint a lakásvásárlás így beállt kényszere egy szintén prózai ok, a megvásárolandó ingatlan kiválasztásával kapcsolatos számtalan kötelesség, utánjárás és alkalmazkodás révén összetett, bonyolult létformát öltött. A kényszer kiváltotta kötelességérzet egyébként nem jött rosszul. Kordában tartotta és figyelemre késztette a vásárlás során: az ingatlan paramétereinek tekintetében körültekintően, éppen csak sejthető szempontokat is figyelembe véve kell dönteni. Tény az is, hogy az örökséggel új lehetőség tárul fel Zircsev előtt, a szobanégyzetméterekben mérhető felemelkedés új perspektívája.

Több alkalommal közel állt ahhoz, hogy vásároljon, de az utolsó pillanatban mindig megakadályozta valami apróság. Egy Wellecki nevű hegesztőfelszerelés-ügynök, aki kétszoba összkomfortot árult a Lámpatest utcai HÉV-megálló közelében, arról akarta meggyőzni, hogy a közelben elrobogó szerelvény miatt kifejezetten zajos lakásban ismerje fel álmai otthonát. Erre ő is hajlott. Ám ekkor – és ez nyilván rosszulesett Welleckinek – egy sarokban árulkodó beázásra lett figyelmes, és ezért korainak találta, hogy árról beszéljenek, bár az eladó állította, hogy a beázás csupán apróbb szerkezeti rendellenesség következménye, mind kiterjedése, mind “mélysége” (?!) elhanyagolható. Míg az előző pillanatban közel állt ahhoz, hogy lefoglalja az ingatlant, most határozottan nemet mondott.

Egy másik lakásban – ahol a Páfrány utca hét előtt járt – az ajtókeret szokatlan érdességére figyelt fel. Recés, már-már rovátkolt volt az ajtókeret. Mintha valaki vagy valakik rendszeresen az ajtóhoz dörgölték volna redős hátukat, ahogy növekvő agancsukkal hántják le fiatal fák kérgét a szarvasok, pedig ezt feltételezni is képtelenség, ez abszurd! Hogy valaki redős háttal, netán viszkető aganccsal reszelje az ajtófélfát! Akkor már inkább egy jól megedzett vasráspoly – és valóban, a felület érdessége is inkább ráspolyra utalt –, mintha szándékosan ráspolyozta volna valaki az ajtófélfákat, de azt is miért? Minek? Ez a rejtély viszont a Páfrány utca héttel fonódik össze Zircsev emlékezetében, ahol a kandallóból kicsiny rejtekszobába lehet jutni.

Nem is derült volna ki a rejtekhely, hogyha a hirdetésben nem kilencvenhárom négyzetméter szerepel, és Zircsev mindjárt első ránézésre nem kevesli a látható alapterületet, nem kezd gyanakodni, és nem kezdi ellenőrizi a lakás nagyságát a zsebéből habozás nélkül előrántott mérőszalaggal. A tulajdonos, idős öregúr, ekkor mutatott a kandalló felé, és jobb hüvelykjének gyakorlott mozdulatával ekkor pattintotta fel a kandalló závárzathoz hasonló ajtaját, minek következtében a tűztér hátsó fala kifordult, és így, a tűztéren keresztül, egy kicsiny szobácskába nyílt bejárás. A tulajdonos, aki Szepcsák néven mutatkozott be, hogy látható zavarát palástolja, egy történet – aligha hihető történet – elbeszélésébe kezdett. A lakást – magyarázta Szepcsák – egy vörös szimpatizáns építette tizenkilencben, aki úgy számított, hogy a rejtekszobában vészeli át a fehérterrort, úgy, hogy a házvezetőnője eteti egy csövön keresztül valami folyadékkal, aminek azóta elveszett a receptje. A történet valószerűsége már ezen a ponton erősen kétes, nem csupán a recept miatt, hanem azon egyszerű okból, hogy honnan tudott már akkor, tizenkilencben fehérterrorról az a szimpatizáns, hacsak nem volt látnok, vagyis jós? De más is döbbenetes volt a Páfrány utcai lakásban. A lövésnyomok. Lövésnyomok voltak a falakban, az ajtófélfákban, a szekrényekben, kis kaliberű pisztolylövedékek nyomai, ilyeneket szedegetett ki egy hegyes fogó és egy véső segítségével a tulajdonos, aki Szepcsák néven árulta a lakást, szám szerint tizenhetet gyűjtött össze. De mikor kerültek a falakba a lövedékek? A háború alatt? Ötvenhatban? Vagy akkor, amikor egy nyugdíjas postás a negyedik kerületből, részeg önkívületben lövöldözni kezdett a szomszéd éjjeliőr szolgálati fegyverével? Vagy amikor a fehérterror idején az új bérlő – csöndes, szerény magaviseletű adóhivatalnok, aki később Szálasi belső embere és gazdasági tanácsadója lett – föl nem fedezi a megőszült, bomlott agyú, szakállas aggastyánt, aki szívrohamot kapott, kizuhant a kandallóból, és elterült a nagyszobában, mint egy Engels-Robinson, és erőteljes, földies szagokat eregetett magából – a rejtekszobában nem volt semmiféle tisztálkodási lehetőség, és az ürülék sem távozott megnyugtató módon a szabadba? Képzelhetjük, hogy a házvezetőnő milyen feszültségben élt huszonnégy éven keresztül a nagy leleplezésig. Leginkább a házvezetőnővel érzett együtt Zircsev, magyarázta később Szepcsák.

Tény, hogy a történet valósággal sokkolta Zircsevet, aki, bár nem nézte meg a rejtekszobát, tapasztalatból tudta, hogy a legegyszerűbb, leghétköznapibb építménynek is van története, és ez a történet csupán részben keletkezik az építés során, ahogy a kőműves téglát téglára rak a habarcsba, s így a különböző alakú és szabványosságukban is eltérő építőelemek közé falazza az időt, ami az építés során eltelt. Régi korok emberi téglajegyet nyomtak az agyagba, mielőtt a téglát kiégették, mert tudták ezt; betűjelet, bélyeget vagy címert nyomtak bele, bár az sohasem látszott, az lett a sorsa, hogy habarcsba rakják és elfalazzák. Ezek a régi falak téglajegyek tömkelegét rejtik, betűket, amelyeket nem olvas soha senki, csak – legfeljebb – a fal elbontása után, amikor a téglák egyenként napvilágra kerülnek, és felületüket újból megtisztítja egy szorgalmas kéz. De ezek a jegyek már a fal emlékét őrzik, és hiányát panaszolják. Ahány tégla – ahány nyomat ugyanazon jegyből –, annyi panaszkodó szólam. A fal, az épület története részben az építés története, részben a jelenlété – egy kerti fal, amely az utcára néz, évtizedeken keresztül meghatározza az utca azon szakaszának képét, és nemlétében is őrzi annak a pillanatnak a valóságát, amelybe a repülőgépbomba becsapódott, vagy amelyben az új vízvezeték épült, és amelyben elbontották, mert akadályozta a munkálatokat.

Harmadrészben viszont a lakóké. Talán a történetek miatt élte meg kötelességként a lakásvásárlást Zircsev. Túlságosan ránehezedtek (különösen a Páfrány utcai lakásé, de másutt is akadt egy-egy íves kapubejáró, ahonnét akasztott embert vágtak le, vagy ablakpárkány, ahonnét munkaszolgálatos férjnek integettek.) Egy kerékpáralkatrész-árus, akinek meghalt a felesége, és kisebb lakásba akart költözni, lehetőleg a szerb vendéglő közelébe, hasonló okból helyeselte, hogy Siloám leomló tornyával együtt mind elpusztultak a benttartózkodók. Mert – állítja ez az árus – az épület legalább annyira őrzi saját sorsát, mint az ember, sem jobban, sem kevésbé nem birtokosa annak. Ha nem is tudása vagy emlékezete, de tehetetlensége folytán az épület pontosabban rögzíti a változásokat, mint a viaszlemez, és jobban őrzi, mint az emberi emlékezet, magyarázta a kereskedő. Az íves ablakkeret a Kispipa utcában a középkorból maradt itt, azt a kockakövet pedig a zsámbéki katedrális alól dobta szekerére egy pátyi fuvaros, amikor bort szállított a kanonok pincészetébe. Az épület tehát – összegzi majd a kerékpáralkatrészes történetének tanulságát Zircsev – legalább annyira az idő, mint az ember tulajdona, és nagyon is kérdéses, hogy mit birtokol belőle egyáltalán az ember.

Az igazán tisztességes megoldása az lenne, ha felépítené saját lakását, de Zircsev erre gondolni sem akart, és mindezen túl felmerült egy, a választás szempontjából szintén döntő probléma: ha már, akkor minél magasabb épületben akart lakni. Ez a gondolat lassan vert fészket a fejébe, talán részben a Páfrány utcai lakás hatására, talán nem, mindenesetre egyre magasabb épületekben gondolkodott, ám mivel az ingatlanra költhető pénzösszeg adott volt, az alapterületről mindjobban le kellett mondania. Egy ingatlanközvetítő – egyébként a szerb kerékpár-kereskedő rokona szegről-végről – karcsú, toronyszerű épületeket mutatott neki, melyek sivatagos, kopár tájban álltak, meglehetősen távol a városközponttól, ahol eredetileg vásárolni akart. Nem tetszett, hogy ezeknek a fedése is kőből volt; faragott kőkockákkal, süvegszerűen oldották meg a tetőt. Felüdülést jelentett az a nádfedeles megoldás a Torony utcában, amelybe üveges verandán keresztül lehetett bejutni, és kicsiny, meredek kert is volt az utca és az épület közt.

Ez az épület váltotta ki Zircsevből azt az indulatrohamot, amellyel az egész tragédia kezdődött, és – ne tagadjuk – ebben nem kis szerep jut a tulajdonos tizenhat éves, korához képest azonban feltűnően érett unokahúgának, Elvirának sem. Az indulat egyik részről sem lobbant volna fel, ha Elvira nem bátorítja (kísérletképpen, és ezért nem is róhatunk meg egy, a saját szépségét és hatalmát éppen csak megtapasztaló, fiatal lányt) Zircsev “érzéseit” – “érzéseit”, mondom idézőjelben, bár nyilvánvaló, hogy érzések kialakulására tulajdonképpen nem is volt idő, legfeljebb – ismétlem – indulatokról beszélhetünk. Tudjuk tapasztalatból, és egy Sashalmon élő, nagy tudású bolgár virágkertész is megerősítette, hogy az indulatok jóval mélyebb feszültségek repedésein keresztül törnek a felszínre, mint az érzelmek. Zircsev Elvirán keresztül, Elvira miatt engedte szabadjára azokat az indulatokat, amelyek az utolsó gyufaszálat – és ez egyáltalán nem képletesen értendő – dobozából kihúzták.

Elvira bizonyos mértékben kikezdett Zircsevvel. Nem tudom, tetszett-e neki az öregedő zenész, elképzelhető az is, hogy pusztán a közeli tragédia feszültsége – a közeli válás és az egzisztenciális válság, amelyet a váratlan örökség oldott meg – okozta, hogy adott pillanatban mást látott Zircsevben, mint kollégái vagy ismerősei, sőt az sem zárható ki, hogy valóban más ember volt ez idő tájt Zircsev. A tulajdonos első pillanattól fogva gyanakvással fogadta az idős zenész nem titkolt érdeklődését, amellyel az ingatlan, de még inkább a benne lakó család története felé fordult, mondván, hogy nyomasztja az épület múltja. De jegyezzük meg: valóban van valami szokatlan abban, hogy egy fiatalember nálánál csupán néhány évvel fiatalabb unokahúgával éljen közös háztartásban. Elvirát viszont szemlátomást szórakoztatta Zircsev intimitást nem ismerő kutakodása, kijátszotta azt unokatestvére ellen, aki egy alkalommal ténylegesen is kirohant, elhagyván a helyiséget, ahol a házra való alkudozás miatt beszélni szoktak. Ekkor hagyta először kettesben Elvirát Zircsevvel.

A tűzoltók nem tudták kideríteni, hogyan jutott fel Zircsev a tetőre, amikor a házba sem engedték be aznap, de elismerték, hogy a keze alá dolgozott minden: az újságpapírt, amit sietve gyűrt a zsebébe, alig pár perccel azelőtt tette ki a bejárati ajtó elé Elvira unokabátyja, közepes erősségű keleti szél fújt, és az eső még éppen nem kezdett esni. Az sem lehetetlen, hogy Zircsev nem is jutott be az épületbe, hanem a hátsó lugason mászott fel, és innen kapaszkodott át az ereszcsatornára. Amikor a tető égni kezdett, erről az ereszcsatornáról emelték le a tűzoltók, az egyre gyorsabban melegedő bádogba kapaszkodva lógott a mintegy tizenkét méteres mélység felett. A felismerhetetlenségig eltorzult, összeégett arcú férfit le kellett kötözni a mentőautóban, mert fel akart ugrani, és be akart rohanni a még lobogó házba – jegyezzük meg, még nem lehetett tudni, hogy a lakók bent tartózkodnak-e. Egyetlen mondatot hajtogatott, azt, hogy nem hagyja eltörölni a múltját. A pszichológiai teszt azt állapította meg, hogy őrült. És alighanem az is volt – őrült.

(Tovább lapozható) Előszó

Kis-nagyember, ezzel a címmel búcsúztatta Czine Mihály azt a – testi mivoltában valóban nem óriás – sokunk által igazán szeretett írótársunkat, akit alig ötvennyolc éves korában egy részeg autós gázolt el Szentendrén, a (halálára) kijelölt gyalogátkelőn.

Örökmozgó barátunk bizonyára ott ül a Mindenható jobbja felől, talán már valamilyen titkári beosztást kapott a szentek gyülekezetében, hiszen munka nélkül meglenni sohasem tudott. Ha lenne ilyen, a vidéki magyar írók védőszentje csak Fábián Zoltán – általánosabb használatú nevén Zolika – lehetne. Alkotóként is helye van irodalomtörténetünkben, jó novellák, kisregények (Kulin György társszerzőségével még sci-fi-regények is) kerültek ki műhelyéből. Nevét idézve mégis az országjáró garabonciás alakja merül föl elsősorban a múltból.

Természetesen magam is vidéken (sőt, a vidék vidékén) találkoztam vele először. Akkoriban élte virágkorát Makón a Juhász Gyuláról elnevezett irodalmi kör, amely – Marsvidék címmel – folyóiratot is kiadott. A kör meghívására, meg minden bizonynyal a város híres szülötte, Erdei Ferenc bátorítására, látogatott a Kortárs-estre 1963. május 12-én Cseres Tibor, Tolnai Gábor, Veres Péter. Zolika is velük jött, de íróként nem lépett föl, csupán néhány bevezető mondattal szerepelt, s persze lótott-futott-tárgyalt-beszélgetett-szervezett mindvégig. Az időpontot számomra egy dedikáció őrizte meg, Veres Péteré. A Gyepsor első kiadása akkorácska csak, mint egy vászonba kötött notesz, ezt húztam elő a zsebemből az est végén, amikor a szűkebb kör már vacsorára indulva téblábolt a hagymaház kis klubtermében. Péter bácsi kezébe vette a kis könyvet, szemüvegét gyorsan föltette:

– Te – pörgette a lapokat –, ebből már nekem sincs egyetlen példányom se. Add nekem, küldök helyette más könyveimből…

– Ehhez ragaszkodnék – mondtam ijedten. – Bár majdnem kívülről tudom…

– Jól van, jól van – csavarta ki a töltőtollát –, őrizd hát te… – Aztán beírta: “…kései emlékül ezt a legkorábbi könyvecskét…” Hamar kifaggatott persze, honnan is származom, milyen paraszti munkát végeztem gyerekkoromban, s kiket olvasok még. Akkoriban jobbára a világirodalomban tájékozódtam, ezt bólogatva helyeselte. – Ki kell tekinteni a világba, úgy bizony! Látod, én nem tudok idegen nyelveket, de már földmunkás koromban olvastam Dosztojevszkijt, Tolsztojt, a nagy franciákat. Kell az, nagyon is kell…

A két nagy szervező, a kultúrházas Varga Ákos meg Zolika ekkor már türelmetlenül terelt bennünket az ajtó felé, a Koronában terített asztalok várták a társaságot. Mindenki megütközésére Péter bácsi ezúttal is csak egy fél liter tejet kért, szeletnyi kenyérrel. Különös látvány volt az “öregek” asztala: Cseres, Tolnai, Diósszilágyi Samu bácsi, Kelemen Feri bácsi meg a kör elnöke jó hagymás cigánypecsenyét falatozott, előttük hosszú nyakú borosüvegek, Péter bácsi pedig egy korsó fehér tejet emelgetett, amikor ők koccintottak. Mi, fiatalok a másik asztalnál ültünk, ahol természetesen Zolika vitte a szót.

– Ilyen az öreg, ilyen… – mondta kacarászva. – Én aztán igazán sokat voltam vele karcagi parasztházban, fényes fogadáson, országházban és tanyai népkörben már a parasztpárti időkben is. Mindig tejet vacsorál, semmi alkoholt el nem fogad. Borból még csak kortyolt néha illendőségből, de a tömény szeszt egyenesen gyűlöli. “A fehér meg sárga veszedelemtől óvakodjatok!” – szokta mondani. No, egyszer ő maga kínált bennünket… Hát az különös eset volt! Öten-hatan mentünk föl hozzá, valamikor hatvanegy tavaszán. Nem tudom már, milyen irodalompolitikai csatát vesztettünk el, ilyenkor mindig hozzá futottunk. Talán Cseres is ott volt, meg Csoóri Sanyi, nem emlékszem már a teljes társaságra, Sarkadira azonban nagyon is. Imre ekkoriban jócskán iszogatott, ráadásul a Péter bácsi által gyűlölt “fehér meg sárga” veszedelemmel nézett farkasszemet gyakran. Mindannyian szerettük őt, az öreg is, így hát nem sértődött meg, amikor Imre provokálni kezdte:

– Péter bátyám! Egy ilyen módos háznál csak akad egy kis pájinka… Jólesne az így délelőtt… Tudja, a fiatal író már csak ilyen… Tudjuk, hogy veszélyes, de néha kihívja az ember a sorsot maga ellen…

Ha azt az üveget láttátok volna: valóságos kis évgyűrűk voltak az oldalán, jelezve, mikor is kínálhatott ebből a gazda!

– Kísérővel igyátok, legalább a gyomornak ne ártson annyira… Julcsa nénétek hoz majd pár pogácsát, ha kisül, így tán fölszívódik…

– Ez? – emelte meg a gyűszűnyi poharat Sarkadi. – Mint a harmat, oly hamar fölszívódik, Péter bátyám. Hát ez nem több másfél centnél…

A házigazda nem figyelt tovább Imrére, mondta nekihevülten korábban elkezdett monológját a guvernamentális gondolkodásról, intett bennünket az elhamarkodott cselekvéstől, osztotta tanácsait személyre szólóan is. Egyszer mégis eszébe jutott a pogácsa.

Imre ezt az alkalmat használta föl, hogy a tékához ugorjék, s ott egy másik üveg dugóját gyakorlottan kiszisszentve vizespoharát megtöltse pálinkával. Nem kötekedett ezután, kortyolgatta az italt, mintha szódát inna, Péter bácsi meg mondta-mondta, időnként a pogácsákra mutatott, a beszéd fonalát még a kínálással sem szakította meg.

Találkozhattam később Zolikával Debrecenben és Békéscsabán, Miskolcon és Szigligeten, legtöbbször természetesen Szegeden. Gyakran és örömmel jött hozzánk, hol írócsoport-összejövetelre, hol könyvheti szervezés ügyében, hol meg látszólag cél nélkül. Ilyenkor is kimódolta azért, hogy helyi fölötteseinkkel szót váltson. Az írószövetségnek és a titkárnak (még ha csupán vidéki titkár is) furcsa módon tekintélye volt az elvtársak körében. Erősített bennünket Zolika ezekkel a látogatásokkal, különösen ha valami “baj” volt a lap körül. Megfigyeltem egy ilyen alkalommal, micsoda diplomáciai érzékkel tudott jelentéktelen mondatokkal zavart okozni az “ideológiai csőszök” fejében. Felelőtlenséggel vádolt bennünket az egyik valamely vers közlése miatt, mire Zolika hanyagul odavetette: “Darvas elvtársnak erről más a véleménye…” Csend lett, és zavart torokköszörülés.

Ilyen ráérősebb vendégeskedése idején hosszan elidőzött a szerkesztőségi szobában pár pohár bor mellett. “Itt nálatok egy kicsit mindig kipihenem magam” – mondogatta. A fontos dolgok megtárgyalása után rendszerint emlékezni és anekdotázni kezdett. Kimeríthetetlen forrása Karinthy Ferenc volt.

– Hát a Cini! Betyár pasas! Amennyi ugratást ő elkövetett… Hát azt mindanynyian ismeritek biztosan, amikor ötvenötben fölvette Illés Béla Kossuth-díját… Nem? Nahát! Isteni sztori! A miniszter ugye csak a plecsniket adja oda, a pénzért később kell odamenni a kupola valamelyik beugrójába, ahol a tisztviselőnők aláírás ellenében átadják a borítékot. Cini persze azonnal odanyargalt: “Ide a dohányt, cicuskám, ezer helye van ennek…” Rápillantott a névsorra, majd vissza
a népes emberbolyra, amelynek közepén Illés Béla mesélt. Visszalépett a kisaszszonyhoz: “Ja, Illés elvtárs megbízott, hogy az ő pénzét is vegyem föl… Semmi baj, gyönyörűen tudom utánozni az aláírását…” Eltette Cini a másik borítékot is, majd kisétált a Parlamentből. Illés Béla még mindig mondta a kör közepén: “Gohkij? Hogyne ismehtem volna, kéhem… Hengeteget káhtyáztunk az íhók házának a kistermében. Én tanítottam meg huszonegyezni… Nem mondom, jól sikehült: egy alkalommal hahmincnyolc hubelt nyeht tőlem másfél óha alatt… De aztán másnap hallottam, hogy Tvahdovszkij mind elnyehte tőle még akkoh este…” A nagy mesélő hallgatósága ritkulni kezdett, Illés Béla is megindult hát a pénzes asztal felé: “Nézzük máh, meht állítólag ezzel egy kis pénzmag is jáh… Micsoda? A Cini fölvette? Hogy én bíztam meg? Ó, az akasztani való betyáh kölyök!”

– Tudjátok – folytatta Zolika –, a Cini már gyerekként belenőtt ezekbe a bájos hülyeségekbe. Apja meg Kosztolányi híres ugratók voltak, de nem maradt el tőlük Devecseri sem, aki később már inkább Cini tettestársa lett. Ehhez számítsuk még hozzá Cini vízilabdás időszakát: a sportolók közt megint rengeteg zsiványság ragadt rá, nem csoda hát, hogy ő lett az igazi profi ebben a műfajban. Parányi elszólás elég volt, hogy ötletet adjon neki. Ha pedig az ötlet megvolt! Tamási Áronnal, Tersánszkyval és Féjával ültek egyszer valahol a Moszkva tér környékén egy kocsmában. “Nicsak, egy macska!” – mutatott Tersánszky a konyha felől besettenkedő cicusra. “Hol?” – kérdezte ijedten Áron bácsi, de abban a pillanatban mindkét lábát is fölrántotta. – “Zavarjátok el a rusnyát… Sicc innen, te! Vigyen el az ördög…” – csapkodott Tamási a levegőben. “Félsz a macskától?” – kérdezte Cini. – “Fél az egér, de nem én… Ellenben utálom! Rusnya állat…” Féja kacagott, majd elmondta: “Ti nem tudjátok, hogy Áron úgyszólván azért vált el az egyik feleségétől, mert az macskát vitt a házhoz. Igaz, az a példány tényleg rusnya volt. Hosszú szőrű, amolyan angóra… Áron nem evett otthon, zárt ajtó mögött aludt, a kalapját pedig örökké csipkedte, mindig macskaszőrt talált rajta…” Ciniben már megfogant az ötlet. Másnap cselekedett. Kis hirdetőtáblákat készített kemény papírból, s a Moszkva tér környékén meg az Alkotás utca elején vagy öt-hat fára kiszögezte: “Macskát – különösen angórát – magas áron vesz Tamási Áron író, Alkotás utca 51.” Képzelhetitek! Áron reggel megfőzte a kávét, asztalhoz ült, ám az írógépet még ki sem bontotta, amikor csöngettek. Megjött az első öregasszony mindjárt két fehér angóramacskával. Amint a kosár födelét fölnyitotta, hogy a Mesternek az árut bemutassa, az egyik nyomban kiugrott, be is nyargalt a dolgozószobába, föl mindjárt Tamási kedvenc foteljának báránybőr ülésére. A következő szállítóval már a kapuban ütközött össze Áron bácsi, aki elrohant otthonról. Előtte cédulát tűzött az ajtóra: “Tévedés! Nem veszek macskát. Forduljanak Karinthy Ferenc úrhoz, XI. kerület, Verpeléti út…” Természetesen Cinit már senki nem zaklatta, Tamásihoz azonban még másnap is hordták a megunt macskákat.

– De hát ez csak amolyan ujjgyakorlat volt ahhoz képest, amit Barabás Tiborral csinált… Régen volt ez, még a Rákosi-korszak elején. Tudvalevő, hogy akkor külföldre – pontosabban nyugati országba – nem egykönnyen utazhatott az ember, az író meg különösen nem. Óriási szenzációként terjedt a hír, hogy Füst Milán nem- csak a Kossuth-díjat kapja meg, hanem még egy bécsi útlevelet is! Irigykedve csettintgetett mindenki. Bécs! Az igen! Micsoda mázlija van ennek a Milánnak! Barabás volt az írószövetségi főtitkár, ami abban az időben hatalmas rang volt, politikailag óriási súlyú, bizalmi beosztás. Ennek megfelelő magabiztossággal “igazította el” a főtitkár Füst Milánt, miként kell viselkednie, mit kell és mit nem szabad mondania, no és: nehogy valami dugárut vigyen vagy hozzon, mert egy lebukás a vámvizsgálaton… Hajaj, elképzelni is szörnyű. Füst Milán sértődötten utasította vissza a föltételezést is, másnap délután pedig két kis bőrönddel nyugodtan szállt föl a bécsi gyorsra.

Éjjel fél egykor csörgött Barabás telefonja. Ízes “népies” hang szólt a kagylóba: “Halló! Barrabás elvtárs?” Csönd, majd a főtitkár hebegése: “Igen, kérem, de egy r-rel: Barabás…” “Az nekem mindegy is, kérem, Barrabás elvtárs… Én Mike alezredes vagyok a hegyeshalmi határőr-parancsnokság részéről…” Barabás ijedten kérdezte: “Csak nincs valami baj?” “De, kérem, Barrabás elvtárs, éppen az a baj, hogy baj van… Nézze, az a helyzet, hogy kiengedtek maguk valami írót… Korom, Pernye vagy minek hívják…” A beszélő hangja eltávolodott kissé, de a főtitkár kivehette, hogy valakire ráförmed, ilyesmit mond: “…na, mondja már, hogy hívják magát, szerencsétlen…” Ismét a kagylóba: “Úgy na, Füst, na, megvan már. Szóval Füstnek hívják, akit maguk – azt kell mondanom, Barrabás elvtárs, hogy felelőtlenül – kiengedtek ugye…” “Könyörgöm, azt mondja már, mi a baj vele?” “Hát ez elég súlyos, kérem… Aranycsempészet. Van itt medalion, lánc, gyűrűk, karperecek, minden. Összesen… Mennyi is, százados elvtárs? Pontosan, pontosan, elég az csak úgy hozzávetőleg… Na? Szóval olyan egy kiló negyven deka… Cirka…” “Úristen! Egy kiló…” “Meg még negyven deka… Le kell tartóztatnom ezt a Füstöt, Barrabás elvtárs, hiába mondja, hogy író…” “Azt ne tegye, kérem… Beszélhetek vele azért? Megtenné, hogy odaadja neki a telefont…” “Tőlem éppen beszélhet, de sokra evvel nem megyen…” “Halló, halló…” – jött a síri hang a telefonból. “Te vagy, Tibor? Itt Milán… Kérlek, csinálj valamit, tégy valamit, az istenre kérlek… Itt állok egy szál gatyában… Levetkőztettek, kérlek… Nem, nem durván, csak úgy finoman… Igen, mondom, finoman, de mégis kellemetlen…” “Tényleg aranyat viszel?” “No nézd, hát van egy-két darab, ugye, ami természetes, de eltúlozzák… Csinálj valamit, Tibor drága…” Barabás arra kérte az alezredest, hogy öltöztessék föl Milánt, ő nyomban intézkedik, fölhívja a belügyminisztert, úgyhogy bánjanak rendesen az író elvtárssal, még ha igaz is a gyanú… A főtitkár töprengett egy ideig, végül mégis rászánta magát, hogy titkos kis füzetéből kikeresse a fontos számot. Újabb sétálgatás és körömrágás után telefonált. Leült egy fotelba, várta az ígért visszahívást. El is szunnyadt közben. Hajnal három lehetett, amikor megcsörrent a telefon. A Nagy Ember megnyugtatta Barabást, hogy valami fatális félreértésről lehet szó, Füst Milán ugyanis a határról kapott jelentés szerint huszonegy óra tizennyolc perckor minden baj nélkül átment Ausztriába… Mike nevű alezredes pedig nem szolgál a parancsnokságon…

Úgy öt-hat évvel később Cini benyitott Barabás szobájába, aki akkor már a Szépirodalmi Kiadó igazgatója volt. “Barrabás elvtárs?” – kérdezte Cini azon az ízes, népies hangon, amellyel egykor fölébresztette a főtitkárt. – “Mike alezredes jelentkezik…” Barabás felugrott, felkapta a márvány hamutálat, de mégsem vágta Cini fejéhez. Elnevette magát: “Már akkor sejtettem, hogy te voltál, te bitang csibész… De milyen jó, hogy nem mondtam el a sejtésemet. Leszoktattak volna a marháskodásról bizonyosan…”

Gyönyörű nyárban szegődtünk el M. barátommal tudományos segédmunkásnak Felgyőre, László Gyula professzor ásatására. Basahalom hátát negyedik éve csiklandoztatta már ekkor csongrádi kubikosok ásóival Gyula bátyánk, honfoglalás kori (meg avar kori) sírokat és falumaradványt tárt föl nagy gondossággal a kis csapat, amelynek a professzor – ma már bevallhatjuk – csak amolyan tiszteletbeli főnöke volt, vezérlő fejedelemként ült sátrában, rajztábláján mindig ott fehérlett a papír, s hol bennünket rajzolgatott, hol a bronzbőrű kubikosok komótos mozgását merevítette vonalakba. A tábor valódi (tudományos és gyakorlati) vezetője az ekkor még igen fiatal, de már akkor nagy tudású régész, Bálint Csanád volt.

Csanádhoz küldte azt a hadari beszédű, svájcisapkás tanyai embert is, aki azért kereste föl nagy tisztelettel a professzor urat, hogy nézetné meg az ő ház mögötti kertjét, mert ott annyi kincs lehet, hogy talicskával köll behordani a múzeumba… Csanád vakarózott egy ideig, aztán mondott mégis egy időpontot az öregnek, s hárman neki is vágtunk az alaposan leírt útvonalon (“ott jobbra, emitt balra, aztán lefordulnak a Vidre-parton a kiszáradt nyárfa mellett, na, az a kétablakos tanya már az enyém, ott aztán már szálljanak le a biciklirűl, mert különben a Bogár megszabja a nadrágot, a gyalogos embert nem bántja”), kölcsönkért rozoga kerékpárokon. Az ifjú régészkutató kedve az úton tovább csappant.

– Lássuk előbb a medvét – lépkedett a tanya mögé Csanád. – Mondja, találtak itt már valamit ásáskor, szántáskor? Bögrét, cserepet, csontot, ilyesmit?

– Szőlőt akar ide telepíteni, ugye, bátyám?

Kétségbeesetten araszolt utánunk, amikor visszafordítottuk a bicikli kerekét. Mondta még, mondta akkor is, amikor jól kint jártunk a dűlőn, Csanád pedig nekünk magyarázta:

– Persze. Öreg múzeumosoktól hallottam, hogy Ferkó bátyánk se volt mindig olyan bölcs, mint ahogyan leírja. Vagy kétszer jól rászedte őt is egy zákányi paraszt…

– Hajaj! – kacagott a professzor, amikor küldetésünkről beszámoltunk. – Így tanul az ember! Mit ér a könyvből vett bölcsesség, ha nincs tapasztalat… Szóval semmi nincs ott? Gondoltam. Lapos az a terület, a víz uralkodott ott még száz éve is… Megpróbálta azért a tanyai furfangos, hátha rászedhet bennünket… Engem ifjúkoromban a mesterem akart beugratni. Honfoglalás kori temetőt ástunk valahol Biharban. Amikor ebéd után visszaereszkedtem a sírba, mindjárt láttam, hogy a finom iszapot valaki megbolygatta közben. No, figyelj, Gyula, itt valaki csapdát állított! Nem is kellett sokáig kaparásznom, hamarosan előbukkant egy rozsdás lópatkó… Nézegettem, forgattam, fél szemmel azonban fölpillantottam én a gödör szélére is, ahol a mester guggolt, lesve a hatást. Ekkor megköpködtem a patkót, s a hátam mögött széles mozdulattal kidobtam a gödörből… Tudtam már akkor, hogy patkónak semmi keresnivalója nincs egy középkori sírban.

– Mi meg pontosan úgy jártunk, mint Móra Ferenc bátyánk: szőlő alá akarta megforgatni a kertjét az öreg.

– Jaj, a Móra! Talán még neked se meséltem, Csanád, azt a híres történetet, amely szájhagyomány útján maradt fönn, mert Móra a maga szemérmes író voltában ezt semmiképp le nem írhatta. Gondolkodott ugyan, hogy valami körülírással megteszi mégis, nagyon illett volna a régészeti írásai közé, de aztán elállt ettől, mert úgy meg nem az igazi. Nekünk azonban elmesélte egy régészeti kurzuson, alighanem Váradon. Kint ásatott akkor is a szegedi tanyák között, ugyanígy öt-hat sír föltárva, amott Kotormány irányítja az embereket, itt Móra térdel egy csontváz mellett, simogatja a kis ecsettel. Időközben megérkeztek az asszonyok az ebéddel. Egyik-másik beült nyomban a meggyfák árnyékába, kerülte borzongva a föltárt sírokat, a kíváncsibb fehérnép azonban oda-odamerészkedett a gödörhöz. Egy szüle kiváltképp bátran megközelítette a vázat tisztogató igazgatót. Sőt, nagy elszántsággal még le is szólt a térdeplő embernek:

– Azt mondják ezök az embörök, igazgató úr, hogy maga mög tudja mondani az ilyenrül, isten nyugosztalja – vetett keresztet magára az öregasszony –, hogy miféle volt ez élő életiben… Márhogy asszony-e, vagy embör?

– Mán neköm ne mondja, igazgató úr, én mindég úgy éröztem – húzta szorosabbra kendőjét a szüle, s tán el is pirult, amikor elsettenkedett a gödör mellől…

A hetvenes évek elején (no, a politika szeszélye szerint néha a későbbiekben is) olyan év végi értékeléseket tartottak az irodalmi folyóiratok munkájáról, amely inkább hasonlított egy vésztörvényszékhez, mint esztétikai vitához. Kiszállt ilyenkor a minisztérium, a pártközpont egy-két funkcionáriusa, de meghívták oda a helyi “illetékeseket” is. Ez pedig igencsak tág kört jelentett, ha ideszámítjuk a megyei és városi hivatalok népes delegációit, a helyi napilapok vezető szerkesztőit, de olykor talán még a nőtanács is képviseltette magát, mert ismeretlen arcok is fel-feltűntek ezeken az értekezleteken. Harcos véleményt illett itt mondani minden felszólalónak. Meg is tették. Ez volt ugyanis a “szigorúan ellenőrzött mondatok” korszaka. Egymást túllicitálva aggódtak a szemfüles hivatásos olvasók népi demokratikus rendünkért, amelyet leggyakrabban egy-egy verssor, félreértelmezett novella – az is előfordult, hogy egy modernebb grafika! – veszélyeztetett. Visszatérő felszólalóként a megyei pártlap főszerkesztője dühödten támadta például a mi folyóiratunkat, amely – mint mondta – már a címlapján ordító, hatalmas idézőjelekkel, mint óriás könnycseppekkel is, Erdélyt siratja… “Tűrhetetlen, elvtársak, hogy a Tiszatájban több kolozsvári költő szerepel, mint szegedi… Mi ez, ha nem a legsötétebb nacionalizmus? Rájátszás olyan érzelmekre, amelyeknek kiirtása a célunk…”

Innen indultunk. Hét-nyolc év múltán odáig jutottunk, hogy a minisztérium képviselője udvariasan, de nagyon határozottan lemarházta ezekért a szavakért az elvhű szerkesztőt. Lezajlott a “kettős kötődés-vita”, megtörtént, hogy a szomszéd országokban élő és alkotó magyar írók már nem csupán folyóiratokban jelentek meg, hanem önálló kötettel is bemutatkozhattak, darabjaikat itthoni színházak játszották. Az evidenciát, amelyet mi tíz éve képviseltünk csendes és szívós munkánkban, lassan mindenki elfogadta: a magyar nyelven írott vers, regény, dráma a magyar irodalom része. Mellékkörülmény, hogy szerzője egyébként mely ország állampolgára.

A hetvenes évek végén már nemcsak mi fordulhattunk meg a kinti magyar műhelyekben, eljöhetett hozzánk is egy-két kolléga. Bonyolultan szervezhető írószövetségi látogatások voltak ezek, működni kezdett mégis valami kölcsönösség. Amikor Veress Dániel, a sepsiszentgyörgyi író-esszéista látogatott Szegedre, úgy nekibátorodtunk, hogy gondolkodás nélkül magunkkal vittük éppen esedékes tokaji irodalmi estünkre. Az ottani szervezők nagy örömmel vették telefonon közölt rögtönzésünket, a vendég nevét pótlólag fölírták minden plakátra.

– Hogy tudtok itt élni? Szörnyű!

– Ez a rettentő lapály… Ez kibírhatatlan! Sehol egy domb, egy fölfelé futó szekérút… Erdőről már nem is beszélek. Ez a néhány poros akác…

– Megőrülök! Ez borzasztó! Legalább egy vakondtúrást lássak… Mit szeretett ezen szegény Petőfi? Még hogy ez az Isten homloka? Nahát… De olvassátok csak el Sándorunk levelét, amit Juliskához írt két nappal halála előtt Marosvásárhelyről. Szó szerint tudom idézni a legszebb sorait: “Előbbi levelemben írtam, hogy Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket mint a fészket rakni akaró fecskék…” Ez az igaz beszéd, uraim! Ezek után idézheti nekem a zordon Kárpátokat bárki. Bizonyítva látom, hogy Petőfi csak köteles hűségből dicsérgette ezt a hatalmas, kietlen palacsintát…

– Művész úr, emberhalál lészen! – ripakodott rá Dani. A következő pillanatban azonban előrefutott a sofőr mellé, s onnan kiáltott vissza: – Mit látnak szemeim? Hiszen az ott egy hegy! Kicsinke, de nagyon szép! Az már ott Tokaj? Nahát… Megéledtem haló poraimból… Hegyet látok végre!

Tokajban töltött másfél napunk (és éjszakánk) olyan volt, mintha álmodtuk volna, s talán nem is ebben az országban történne. Estünket a pártház termében rendezték ugyan, de valamiképpen ez a helyiség is eltért a szokványostól. A falakon virág, az asztalon sem a kötelező vörös abrosz, hanem egy hímzett, ízléses terítő. A népművelés helyi apostola sorra bemutatott bennünket a szépszámú közönségnek, majd az első sorban ülő nézőket vette sorra, hogy az ismerkedés kölcsönös legyen. Megtudhattuk, hogy jelen van a tanácselnök, a Kassáról ifjúként ideszármazott párttitkár (aki rövid köszöntőjében Danit határokon túlra szakadt magyar testvérének nevezte), az orvos, a patikus, de még Béres Béla esperes úr is. A sikeres est után velünk maradt vacsorára az egész első sor, de velünk tartott a többség az esperes úr pincéjébe is. Észre sem vettük, hogy bárki vezényszót adott volna, olyan természetesen kerekedett föl és indult meg a helyes irányba a társaság, mintha ezt előre leírt program rögzítette volna.

Esperes úr kissé előbbre kocogott, villanyt gyújtott, s kisvártatva feltárult előttünk a csodák birodalma! Impozáns pince, hordókkal tele, a kőpolcon pókhálóval beszőtt palackok, egy kitáguló térben két asztal, mellette padok. Elöl, fönt kis emelvény, mintegy a bor oltára.

Írótársunk, az esperes druszája még kínálás előtt elmondta az alsóvárosi agglegény történetét, amelyet e gyönyörű látvány juttatott eszébe.

– Elszegényedett öreglegény volt a Miksa, fél napokig üldögélt üres pohár mellett a Tóth vendéglőben, amikor egy napon fölvirradt neki: általa nem ismert nagybátyja halt meg, aki – semmi ivadéka nem lévén – Miskára hagyta mindenét, a nagy sarokház alatt húzódó pincét is. Amikor az ügyvéd ezt megmutatta az új tulajdonosnak, Miska sírva fakadt, fejét az ajtófélfához ütögetve jajgatott. “Mi baj, mi baj? – kérdezte az ügyvéd. – Most markolta meg a fájdalom, ugye?” – A vénlegény levegőért kapkodott: “Nem arrul van szó, doktor úr… Édös jó istenöm! Jaj, neköm… Hiszen én eztet az élő életömben már mög se győzöm inni…”

Esperes úr nagy szakértelemmel húzott a lopóval egy hordóból, majd alaposan elmagyarázta, miként kell inni a tokaji bort. Aki egy hajtásra megissza, annak nem önt többet, az menjen oda a sarokba, ott van pár üveg pálinka… Kóstolgattuk sorra a hordókat, mindegyikből egy-egy kis pohárral ittunk, színészeink hangulata azonban már ekkor magasra hágott, egyikük megkérdezte a házigazdát:

– Illik, nem illik, olykor szoktunk… De ha szavalna, művész úr…

– Még jobb! – Fölállt az “oltárra”, s bemondta a címet: “Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, szerzette Csokonai Vitéz Mihály.”

A fiatal színész nemrég önálló estjén is szavalta a verset, ekkora sikere azonban ott sem lehetett. Külön rázta a kezét egy idősebb férfi, akit eddig észre sem vettünk.

– Egyik legkedvesebb versem… Köszönöm! Ha átjönnek hozzám, biz’ isten adok önnek egy csikóbőrös kulacsot száraz szamorodnival…

– A bodrogkeresztúri esperes, neki is kitűnő bora van! Ajaj, ittunk mi már abból kulacsból, kulacs nélkül, ugye, esperes uram – ölelgette a vendégpapot a párttitkár. – De kedves vendégeink! Észrevették-e már, hogy itt a pince mennyezetén mi látható? Na, ugye… Aki vissza akar még egyszer térni ide, az ragasszon föl maga is pár fillért…

A puha nemes penész valóban alig látszott a rengeteg fémpénztől. Fillérek és forintok, lírák és pfennigek csillogtak a bágyadt fényben.

– Lehet szaporítani – bátorított bennünket Béres esperes, miközben az oldalfal mellé lépett, s a pókhálós palackok közül kihámozott egyet. Szinte ünnepélyesen emelte föl: “Ez pedig, uraim, pincém valódi kuriozitása: hatvankettes aszú. Önmagában is valami, de ha elmondom, hogy Őszentségének, a már betegeskedő XXIII. Jánosnak ebből vittek öt palackkal, talán emelem az értékét… Napi fél pohárral még halála előtt pár nappal is engedélyeztek neki az orvosok…”

– De az új pápa, a lengyel már nem tőled szállít – szólt közbe Kovács esperes. – Hanem tőlem! És nem aszút, hanem ama híres száraz szamorodnit…

Vendéglátónk fejét ingatta, mintha meg is sértődött volna kissé, hogy kollégája elragadta tőle a szót. Vagy talán unta már a történetet? – Mondd el, no! – hagyta rá.

– El is mondom, uraim, mert nem mindennapi történet. Sajnos, nem nálam esett meg, hanem a bényei kollégámmal, de ő mindig tőlem viszi a bort, úgyhogy… De előbbről kezdem. Pár éve, talán öt-hat is lehet… Mindegy. Szóval paptestvérünk éppen bezárta a parókia kapuját, elengedte a kutyát, amikor kint két rövidet dudált egy autó. Kilesett, hát egy fehér Zsigulit lát, abból kászálódik ki egy ember. Köszönget vagy három nyelven, de a plébános nevét is mondja némi idegen akcentussal, majd hozzáteszi, hogy lengyel pap, és – ezt már megértette a kollégánk, mert ezúttal németül mondta – szeretne beljebb kerülni. Nem húzom tovább: éjjeli szállást kért, mert – mint elsorolta – Kabára igyekszik, ahol krakkói és környékbeli munkások építik a cukorgyárat, nekik visz áldást a feltámadás ünnepére. Előző nap Kassán éjszakázott, onnan késve indult, így sötétben nem szeretne továbbmenni.

Hamar tisztázódott, hogy a krakkói érsekről, Karol Wojtyláról van szó. Szegény Pistánk azt se tudta, melyik lábára álljon. Egy bíboros érsek! Meg aztán neki amolyan kétnaponta bejáró szakácsnéja van, semmi rendes étel a háznál… Azaz mégis: van szalonna és tojás. Amíg a vendég beállt a kocsival, és behurcolkodott, kollégánk már tördöste is a tojásokat, pár perc alatt finom vacsorát sikerített. Az érsek szabadkozott, nem kellene készíteni, nyersen is megehetnék a szalonnát, pláne hagymával, jóízűen falatozott mégis a rántottából. Amikor kitörölték az utolsó falatot is, kollégánk szokás szerint belökte a konyhai nagy asztal alsó polcára a mosatlant, mire a vendég utánament, s azt mondta: “Ez nem helyes, testvérem. A mosatlant nem szabad reggelre hagyni. Ezt még édesanyámtól tanultam. No, majd én…” És – a házigazda minden tiltakozása ellenére – az érsek nagy gonddal elmosogatott, el is törölgetett mindent. István közben bort hozott – az én boromat! –, s leöblítették néhány pohárral a vacsorát. Ekkor mondta a vendég: “Ilyen bort még életemben nem ittam. Ez a világ legjobb bora! Hol terem?” “Ez bizony Bodrogkeresztúron, Kovács Palinál…” Az érsek csettintgetett, s megígérte, hogy más alkalommal felém is elkanyarodik, visz a boromból egy kocsiderékkal… Hanem ugye most októberben nem megválasztották pápának! Ha eszébe jutna az a bor, és rendelne… Tudnék dicsekedni én is. Mert most csak István barátom dicsekedhet. Dicsekszik is. De hogy? Azt szokta mondani: mégiscsak én viszek igazán nagy házat! Nálam a pápa mosogat…