“Gondolom, hogy önmagában egy nép sem tűnik el. Önmagában soha. Mindig hozzásegítik őt bizonyos körülmények, bizonyos folyamatok, bizonyos rendszerek, esetleg embercsoportok. Nyitra környéke nem csak a zoborvidéki magyarságé. A szlovákságnak egyik fellegvára is Nyitra. A Szlovák Nemzeti Pártnak is itt van a legerősebb bázisa, itt van Komját és Surál. Ezeknek a hatása nagyon érezhető mind Nyitrán, mind Nyitra környékén. Nyitrához tartoztunk az iskolarend szempontjából. S a nyitrai járásügy nagyban közreműködött az iskolák elsorvasztásában. De legyünk őszinték, ha karakánabbak lettek volna a szülők, lehetett volna tovább állani a sarat. Jellemző az itteni vegyes házasságokra, akár szlovák a férfi, magyar a lány vagy fordítva, a szlovákhoz konvergálnak. Minden esetben. Sajnos, ez nagyon jellemző az itteni vegyes házasságokra. Tanácsolnám a fiataloknak, igyekezzenek inkább elmenni egy kicsit messzebb, falu- vagy járáshatáron túl, de találjon egy magához illő magyart. Mert a szlováksággal való keveredésben, ahol túlnyomórészt szlovákok élnek, sajnos ez a valóság. Bármelyik oldalról jön a szlovák, dominánsabb lesz, mint a magyar” (Földessy László, Zsére).

“A magyarság nagyon szétszóródott. Jött a kitelepítés, az elhurcolás, a jobb sors után ez a népvándorlás. Magyarok mentek a városba, a hegyekből jöttek szlovákok meg mi, és az, hogy mi, öregek, úgy mondjam már, kiveszőben vagyunk, mert minket még úgy tanítottak az iskolában, hogy büszke lehetsz arra, hogy magyarnak születtél. Ezeknek már teljesen mindegy. Ezek, hogy úgy mondjam, egy koronáért föladják úgy a nemzetiségüket, mint a hitüket. Megszűnt mint emberi jellemvonás, mint emberi önérzet bennük, ők a társadalmat olyan függetlenül kívül hagyják. S ugyanakkor mint magyar kapcsolatot egyáltalán nem tartják. Itt hiába rendeznék egy magyar kultúrműsort, őket az nem érdekli egyáltalán. És máma ez a legrosszabb, s itt a legnagyobb hiba van, s a legnagyobb kár, hogy általában a faluközösséget tették tönkre. Mi tudjuk, hogy mi van Kínában, mi van Koreában, de nem tudjuk, hogy mi van a szomszédban” (Bolyós Géza, Kismulyad).

“Nagyon szomorú szerintem, látjuk mindannyian, mennyire elhúz a fiatalság. Volt egy idő, menekültek a falutól, utána visszajöttek, jobb megélhetést láttak. Én úgy látom az emberek élete-sorsát, se falun nem jó, se városon nem jó. Innen is elmennek a fiatalok külföldre jobb megélhetést keresni. Magyarországra is mennek, meg különböző országokba, Németországba is, ez nem egy meghatározott; ahol munkalehetőség van, oda elmennek dolgozni…” (Jánosi Attila, Balázsfalva-Mócs).

“A második háború kezdetén már a fiatalokból többen mentek, itthagyták a hazát, rendre osztán fogyott a nép. Akkor ahogy a kollektív megalakult, egy ideig ment, ahogy ment. Egyszer jött egy bizottság onnat a párttól, hogy a kulákokat kidobják. Kidobtak huszonnyolc gazdát. Én is benne voltam azok között… Itt a környéken én is már a jobbak közé tartoztam, kidobtak huszonnyolcunkat, elmentünk a sántierra dolgozni, feleségestől együtt… Osztán minket visszavettek egy esztendő múlva. Sokan nem es jöttek vissza. Odahonosultak. Innet a faluból, ahogy nőttek fel a gyerekek… Osztán meggyengült a tanerő itt nálunk. Akkor elkezdtek románul tanítani. Mivel magyar község volt, itt a gyerekök nem tanultak románul. Kellett vinni az iskolába Halmágyra, Fogarasba ott már vegyesen ment a tanügy. Román is, magyar is… Ahogy felnőttek azok, gyermekek, akkora lettek, nőttek… Állottak bé inasnak a gyárba mesterséget tanulni. Ott Fogarason annyi van Kóborból, több mint itt, a faluban. Nekünk is ebből a családból, ebből a házból ott van egy fiunk s egy leányunk. A vejem az már meghalt. Épített egy épületet, s ott vannak, meg vannak nősülve. A leánynak van három gyermeke, a legénynek két leánya… Mindegyik, ha sorra veszi az ember az utcán, ritka az a ház, amelyikből nincsen senki, hogy itthon maradjon” (Szabó István, Kóbor).

“Amikor a szövetkezetesítés elkezdődött, akkor nem kellett annyi munkás a mezőgazdaságba, mint addig volt. Ugyanakkor a szülők azt mondták, fiam, tanuljál, ne válaszd a mezőgazdaságot mint foglalkozást, mert ez nem kifizetődő, nem jó. A parasztember az mindig az utolsó helyen van. A fiatalok iskolába mentek. Kalonda kisközség, jelenleg 230 lakosa van, s ebből 22 mérnök van. Ezek az emberek minek legyen Kalondán mérnök, orvos, állatorvos, tanár, egyetemi tanár Prágában. Azok elmentek. Na most azok helyire jöttek. S volt olyan felső irányítás, bizonyos fokig felső irányítás, hogy meg kell lepni ezt a magyar vidéket. S jöttek a szlovákok le. Politikából, felső irányításra. Nem volt ez kiadva a magyarok között, hogy ez nyilvános, de mégis úgy nézett ki, jöttek oda… Szegény emberek voltak. Fentebb, itt a hegyek közt, jobban voltak szegények. És ezek jöttek ide” (Simon János, Kalonda).

“Az ötvenes évek vége felé, hatvanas évek elején elkezdődött az iparosodás, ugye, a szövetkezeteket itt létesítették, a városban elkezdődött az iparosodás, az ifjúság a mindennapi utazás fáradalmait elkerülendő igyekezett bemenni a városba. A színe-java, aki szakmát tanult, az igyekezett elmenni a faluból, és nem a földművelés nehéz munkáját, hanem az iparosításban való részvételt vállalták, választották, s el is költöztek, hogy ne kelljen utazni annyit. Mások nehezen élték meg azt, hogy ilyen változások történtek, úgy érezték, hogy a nemzetiségieket nehezen engedik azokhoz a jogokhoz jutni, kiemigráltak Ausztráliába, voltak akik Amerikába. És most legutóbb viszont hát a ’93-as háborúk folytán akkor eléggé sokan elmentek Magyarországra és továbbra is Kanadába. Nagyon sokan munkát vállaltak Németországban, amikor vízum nélkül lehetett kimenni, s bizony azoknak a családjai, akik ott születtek, azok már ott is maradtak. Legjobb esetben az öregek a nosztalgia folytán átjöttek Magyarországra. Nem egy családot tudnék megemlíteni. Most ez a megfogyatkozás; biztos, hogy a nemzőképes fiatalság elvándorlása folytán csak ezután fogjuk igazán megérezni, hogy hová jutottunk. Mondjuk a diákságon keresztül is mérhetjük. Nekünk volt 215 diákunk is, most viszont 80–90 között vannak a magyar diákok Budiszaván. Amikor én idekerültem magyar tanítóként 1954-ben, akkor Budiszaván fölfejlődőben volt a nyolcosztályos iskola, vagyis a négy alsó tagozaton kívül megnyitottuk az V–VI. felsőbb tagozatot is. A szerbség viszont sokkal kisebb részt tett ki. Nekem az első osztályomban 1954-ben az elsősök 42-en voltak. Páromnak az osztályában, a harmadikban 35–36-an voltak szintén. Akkor még nem mozdult ki a fiatalság, a munkaképes fiatalemberek nem mozdultak ki. A szerb osztályok alig érték el a 20-as, 22-es létszámot, s nem volt teljes nyolc osztályuk. Az első nemzedék itt Budiszaván 1962-ben végezte el a nyolcosztályos iskolát. A miénk ’56-ban már teljes nyolcosztályos iskola volt. Ma? Még létezik mind a nyolc osztály, de jövő évben már csak 6-7 gyermek indul” (Milánovics Tibor, Budiszava).

“Hogy a fiam átjött velem Magyarországra, úgy kérte az állampolgárságot, hogy visszahonosítsuk. Hogy mennyire fog ez menni, mennyit kell várjon, az ott is egy előny, hogy magyar állampolgár a felesége, a két kisfia már magyar állampolgár, ez segít abban is, hogy állandó munkája van neki. Csak annyit tudnék mondani, hogy nagyon szép két lakodalmat csináltunk a két fiamnak az itteni magyar szokások szerint. Videofilmen van mind a két fiamnak a lakodalma felvéve. A magyarországi lakosoknak amikor mutatom azt a filmet, mindenki csudálkozik, hogy tudtunk mi itt, Jugoszláviában két fiút felnevelni, hogy teljes helyesírással ír, középiskolát is magyar nyelven fejezték be, a háborúság előtt. Azt mondom, abban az időben nagyon tévedtek a szülők, mikor azt mondták, szerb iskolába adom a gyerekemet, mert az életben jobban boldogul. Nem igaz. És itt volt az a nagy tévedés, hogy akkor megvolt minden lehetőségünk, hogy óvodáskortól az egyetemig kihasználhatták volna a lehetőséget, hogy magyarul tanuljanak, és a szülők miatt nem. S most, amikor ilyen helyzet van, a nagy magyarságot követelik. Nem most kellene, akkor kellett volna. Ha így nevelik akkor, sokkal könnyebb lenne a magyarságnak” (Fülöp Gyula, Nagymegye/Muzslya).

“Nem könnyű hazát találni még Magyarországon sem. Ha meg is találja a megélhetést, örökké visszavágyik. Én nézem csak magamat, no, az én életem én már leéltem. De a fiam sokkal sűrűbben visszajön. Nemcsak hogy itt van a testvére s az édesapja, de megmarad benne a honvágy. Ott van a fiamnak a legközelebbi osztálytársai, akivel elemibe járt, aki itt is fölmenő volt, a Mákvirág zenekart alakították, meg lett volna itt is a megélhetésük. De kimentek, mert féltek, hogy őket is elviszik. Menekültek a behívó elől. Azokat is láttam, hogy összejönnek. S nem azt beszélik, ott hogy van. Hanem, emlékszel, otthon, emlékszel, hogy csináltuk, milyen jó volt. Itt tudtak szórakozni, és magyar módon. El tudtak menni, bált csináltak, s magyar zenén szórakoztak, nem csak a diszkókba jártak. Ott látom, nincs is meg az a szórakozási lehetőség, hogy ők magyar zenét hallgassanak, hanem elmennek a diszkóba. Mindegyiknek csak a megélhetés van. De hazavágynak. Van ott is közös egyesületünk. Úgy is hívják, hogy a Vajdasági Magyarság Szövetsége. Újvidéken van nekik egy ilyen székházuk, ahol elég sűrűn tartanak ilyen mulatságokat, összejöveteleket, olyan formában, hogy szórakoznak. Nem, hogy politizálnak, hanem szórakozásért van. Aki úgy ment ki, hogy itt eladta a vagyonát, s át tudta vinni, akkor ott már másképp kezdte. Vannak ilyen káefték, összefogtak ketten-hárman, alakítottak egy vállalkozást, s akkor ezek foglalkoztatnak, azok is főleg vajdasági magyarokat foglalkoztatnak. Gondolom, nagyon sok volna, aki visszatérne. Mindamellett hogy nagyon sok fiatal lehet azért is, hogy úgy érezte, ha magyar lánnyal nősül meg vagy ott megy férjhez, megkapja előbb a letelepedést vagy állampolgárságot, azért mentek ebbe a házasságba bele. A menyem is magyar állampolgár, de ahányszor hazajönnek, szívesen átjönnek” (Pilich Józsefné Rózsika, Nagygálya).

“Feladják a szülőföldet. Igen. Ezt nagyon könnyen megteszik, és mindinkább úgy érzem, hogy hatalmas űr fog következni utánunk. Mert a fiataljainkat eresztettük át. Ma már a kárpátaljai magyarságnak nagy része, akik tovább akarnak tanulni, Magyarországon tanulnak, nemcsak egyetemeken, hanem szakközépiskolában, gimnáziumokon, általános iskolában is. Van ilyen kirívó eset, szomszédos, határ menti falvakból először autóbusszal mentek át a gyerekek Magyarországra, most már megoldották, hogy ott laknak, s hetente egyszer jönnek haza. Lónyára járnak, azt hiszem. A szülők is előteremtik. Persze felmerül a kérdés, ha azt az oktatást, azt a pénzt itt fordítanák iskolára, akkor talán a mi iskoláink is jobban néznének ki. Foglalkozott azzal a Pedagógus Szövetség, a magyarországi Köznevelés is” (Punykó Mária, Beregszász).

“Aki innen kimegy? Szép család, három fia van a fiának. Mérnökit végzett a fiú. A Dregan völgyin van valahol szolgálatban. Három fia van, mind a három Veres, egy mukkot nem tudnak magyarul. Egy másik Szamosfalvára nősült. Egy románt vett el. Annak is van vagy három-négy fia. Négy gyereke van. Egy mukkot nem tudnak magyarul. Az anyától függ. Már nem fontos számukra. Egy fiatal azt mondja nekem is: Ők nem emberek? Dehogynem. Tisztelni és becsülni kell őket. De azért álld meg a helyedet. Nem megyünk jófelé. Ez a vegyes házasság elrontja a menetet. Ez egy olyan falu volt, jöttek más faluról régebben, szolgák voltak itt, román szolgák, s megtanultak magyarul beszélni, nem beszélt velük senki románul. A másik megházasodik az idén, s jövőre már nem beszél magyarul, csak románul. Nagy probléma. A magyar meggyengült. A Kárpát-medencében a magyarság pusztulásra van ítélve. Ez az irány, ők szaporodnak, általunk is ők, ellepik. Olyan gondolatlanok vagyunk, rettenetes. Van egy testvérem Mócson, nem volt csak egy leánya, román után ment férjhez, az unokája beszél magyarul perfekt, de ha a mama kihalt, hát ők már, a férj s a feleség, ők már románul beszélnek. A leányka is rendre el fogja felejteni a magyart. Mama nem beszélt vele csak magyarul. Szavalt magyarul, minden. Én akkor láttam, a leánya a férjivel románul beszélt. A férje nem volt hajlandó, hogy egy mukkot megszólaljon magyarul, csak románul. Nem tartjuk meg, eladjuk. Nem őket hibáztatom. Tisztelem és becsülöm őket. Azt lehet hibáztatni, amit mi teszünk” (Tóbiás Istvánné Aranka, Mócs).

“Mi már elkéstünk. Előbb kellett volna felébredni. Az én lányom is, kellett valaki, aki biztosítsa a befogadót. Nem lehetett, csak felülök és megyek. Kellett egy rokon, aki adott egy befogadót, hogy vállalja, ha valami bajunk van, vagy ha lakterülete volt annyi, hogy otthont adjon a szüleinek. Mondta a lányom, anyus, ti négyen vagytok, nagyapa, nagymama meg ti ketten, négyet nem tudok fogadni. Majd ha lesztek egyen vagy ketten, jöhet valaki. Most ketten vagyunk, de már nagyon ellaposodik ez a dolog. Ahogy írta a cigány a temetésről, lakodalomról. Jegyzőhöz nem mennek, mert sok hozzá a virág, s mire megjön az írás, lesz a házban már gyereksírás. Szóval így vagyunk mi is. Mire elintéződik, arra már meghalunk. Szeretnék egy kicsit nyugodtabban élni. Emberi módon. Lélekben nem lehet itthagyni a szülőföldet. Sajnos” (N. Tibor, Munkács).

“Engem érdekel, hogy tudjam a falum múltját. S olyan nevet szedtem össze vagy negyvenet, hogy ma már senki sincs olyan nevezetű a faluban. Összeállítottam 1780-tól a lelkészek, akkori prédikátoroknak a nevét. Összeszedtem, mikor alapult a református egyház. Mikor épült a református templom. Ez mind kézzel írott, sokat böngésztem, amíg. Mit akar ez a betű mondani. A ’70-es években indult el, hogy kezdték letelepíteni fentről a sok sült hucul népet. Az ukrán népet. Van itten a faluban nálunk vagy 36 család, most települtek be, olyan ’76-tól. S van vagy 30 család, akiket betelepítettek. S akkor a mi népünk menekült kifele, van eladó porta, megvették, letelepítettek. Kapnak telekhelyet, jönnek, építenek, jönnek családostól lefele. Vannak olyanok, hogy kimentek innen Magyarba. Volt rá lehetőség. Volt, aki áttelepült más községbe, ahol nagyobb a magyarság, azért ez nem számottevő. Itt úgy van, hogy ebben az utcában nem sok ház van, a mezők kezdődnek, az öregek elhaltak, de a fiatalság vagy férjhez megy, vagy a fiú kinősült, a porta ittmaradt, bejött a sült hucul fentről a hegyek közül” (Kolozsvári Sándor, Gödényháza).

“Mi, magyarok, mondom, a város központjától fel, az északi részen, északnyugati részen voltunk többségben. Azon a részen, mer mi úgy is hívtuk, német rész, volt a szerb rész, a német rész. Az Úri utca, az volt a választóvonal. Arra föl, az volt a német rész, erre volt a szerb rész. A német részen kevés magyar volt. Hogy ők hogy élték meg, nem tudom. De például itt, ezen a részen kevés német volt. Pár család, azokat nem vettük észre, hogy hiányoznak. De volt egy munkaakció, december–január, már akkor kiengedtek benneteket is a táborból, úgyhogy szervezve volt, város részire mentettük a hordókat a pincékből a német részben. Házról házra jártuk a házakat, fel volt dúlva, felforgatva. Tessék elképzelni egy egész utcát, melyikben van az egyik oldalon százhetven házszám, a másikon száznyolcvan házszám. Hogy ott végig, sorban minden ház üres, a bútorok ott vannak, ki van fosztva, és a pincéből kellett, ahol még volt bor, azt kiüríteni, megnézni, ha nem jó, olyan hordókba rakni, kifőzik pálinkának. Amelyikbe belelőttek, kifolyt, ezt csináltam én, persze voltunk vagy öten-hatan, akikkel mentünk. Csináltuk, nem fizettek semmit, de csináltuk abban az időben. Én mint fiatal gyerek, én nem fogtam fel olyan tragikusra. Mint például a Tóth Ferinek az öregapja, avval együtt dolgoztam, Pista bácsi, aki nem tudta elképzelni, miért. Mit csináltak? Mi volt ezekkel az emberekkel? Hát annyira nem volt mindenki vétkes, hogy ilyesmit csináljanak velük! Mi fent dolgoztunk az Otheimel utcában, a három futóutca. A két utcát csináltuk mi. Minden ház, ahol németek voltak, teljesen. Tóth Jóska bácsi kétségbe volt esve, ő nem tudta elképzelni, hogy miért kellett ezt csinálni. Ő megélte az első világháborút. Nem tudom, volt-e katona. De lehet, hogy a Pista bácsi volt. De a fia, a Pista az idősebb éntőlem, lehet, hogy ő volt magyar katona” ( Pintér Ferenc, Versec).

“Újvidék környékén lényegében nagyon kevés magyar település van. Például, ami jellemző, Piros felearányban volt magyar, Temerin százszázalékosan az volt, most már az is több mint fele arányban. Ott is módszeresen új részeket alkottak, hogy a magyarság százalékos aránya csökkenjen. Újvidék mellett magyar telep nem volt. Volt itt Kálmánfalva, Káty, Futak. Itt minden településen a németség volt nagyobb arányszámban, helyettük délszlávokat telepítettek. A németeket módszeresen kiüldözték. Azok teljesen elszakadtak. Maradt valamennyi sváb, nálunk svábok, mint a romániai Bánátban is. A XVIII. században betelepített németek voltak. Akik maradtak, vegyes házasság miatt ragadtak itt” (Sipos Sándor, Piros).

“Tarnócnak az az egyharmad része Mulsinka. Van egy Mulsinka nevű falu a hegyekben, onnan lejöttek ide. Ezelőtt kolhozelnök dolga volt, a párt dolga volt, azt nem tudjuk, de a falu egyharmad részét most Mulsinknak is hívjuk. Azt a részt. Most következik az új variáció. És akkor ki maradt itten? Maradtak az öreg magyarok. Mert a fiatalok vagy ide, vagy oda elmennek. Akkor maradt egy eladó ház. Hát ki veszi meg azt az eladó házat. Hát akkor nem Vulsinkáról, Vulsinka mellől, a szomszéd faluból, jön egy bácsi vagy néni, akinek több pénze van, megveszi azt a házat. S Vulsinka terjed tovább. A falu közepére vagy másik végére betelepül. Ez olyan, mint a fóka, lassan csúszik-mászik. Ennyi az egész, nincs semmi különlegesség ebben” (Lecó Bertalan, Tarnóc).

“Ez olyan ukrán politika volt. Hogy a magyar falvakat elukránosítani. Lehozták onnan a hegyekből ezeket a huculokat, tótokat dolgozni a kolhozba, adtak előbb közös lakást, akkor kaptak telket, ahol építkeztek, és mindegyik itt maradt. Aztán nyitottak itt az üzlet mellett három új utcát, amiben kifejezetten ezek az ukránok laknak. Lejön mindegyik munkára meg rokonokhoz. Vissza nem megy egyik sem. Ideragadnak, az egész. Az árvíz lehozza őket, s ideragadnak. Lehozza a víz őket. Magyarul hegyi magyaroknak hívjuk őket. Már itt tudnak beszélni magyarul” (Lecó Bertalanné, Tarnóc).

“Most is beköltözött két máramarosi család hat gyerekkel. Az itten vett házat. Elmagyaráztam, tudjátok, hogy lesz itt? Mint mikor az urak behozták a románokat. A magyarok nem akartak dolgozni. Most is így lesz. Behoznak máramarosi munkásokat. Észreveszik, hogy itt lehet dolgozni, lehet maradni kiveszen házban. Nem kell húsz év, Keszünek nincs mit keresni, románok lesznek itt. Keszünek ez lesz a veszte. Még ez a két román család, ezek nagy családok, de látom, hogy nincs kivel már dolgozzunk. Ő jő, ő jő, mert rá van szorulva. S keres munkát. A keszüieknek van módjuk is, hogy megfizetik őket. Ha kell egy juhász, nem tudunk mást fogadni, csak románt. Mert Keszüben nincs” (Tóbiás István, Mezőkeszü).

“Most a vejünk házat vett Magyarországon. Mert neki nagyon szép Magyarország, aszondi. Most a házat reperáljuk, hozzuk helyre. Ha évente egyszer-kétszer használják. De ha minekünk szorul a kapca, van hova menjünk. Én mégis azt szeretném, ha itt volnának. Közel vannak ott is, de nem bírunk átmenni a határon, mert nincs vízum. Hány éve, hogy nem kaptunk. Ha látni akarjuk őket, menjünk a vízumért. Beográdban meg nem kapsz, s akkor mi lesz?” (Varga Józsiné Lovász Rozália, Korenovácon).

“Bántottak a magyarságomban, bántottak engem mindig, mindig bántottak, mindig. Főleg, míg itt óvónő voltam, mindig bántottak. Sokat nyeltem. És ha nem harcoltam volna! Volt eset, hogy nem volt hová mennünk. Nem volt helyiség a magyar óvodának. Még magyar is volt, aki azt mondta, akkor nem kell óvoda. De mikor a gyereke jött az óvodába, és hazament, és mesélt és beszélt neki, akkor örült” (Nász Irén, Gátalja).

“Itt rengeteg iskola volt. Katolikus fiúiskola, zárda, leányiskola, volt magyar polgári iskola, magyar kereskedelmi iskola. Később gimnázium, gazdasági, mezőgazdasági, építészeti, tanítóképző, tanonciskola. Meg református iskola. Most nincs egy se. Mind-mind törölték. A lévai gyerekek Zselizre, Komáromba járnak gimnáziumba. A tavaly összesen négy lévai gyermek ment magyar középiskolába. Nincs pénzük, hogy a gyerekeket kollégiumba adják, utaztassák nem tudom hány kilométert. Itt van a szlovák iskola, oda kell menni. És igazuk van a szülőknek, mert egy gyereknek otthon kell lennie. Én jártam évekig az országot, a gyerekek szanaszét, volt Pozsonyban, Komáromban, Losoncon, Kassán. A losonci iskolákba akik jártak, ott úgy volt megcsinálva, egy hatalmas parkszerűségben volt néhány blokk, a gyerekeket oda berakták. A tanárok, a nevelők csak azzal törődtek, hogy este nyolc után ne legyen mozgás. Hogy a gyerek reggel jött be, és az mondta, hogy reggel utazott hazulról, vagy előző éjszaka érkezett meg, az senkit nem érdekelt. A szülő azt hitte, hogy a gyerek bent van a kollégiumban. S reggel ment be. Természetes, hogy a szülők nem engedik, s itt beadják Szlovákiába. Itt választani kell. Ez kényszerhelyzet a szülők előtt” (Geönczeöl Zsuzsa, Léva).

“A magyar ajkú családoknál kihalófélben van és teljesen elhomályosodott a nemzeti és vallási hovatartozásukra vonatkozó érzelmeik. Úgyhogy őnekik már olyan mindegy, hogy ő magyar vagy nem magyar, vagy szerb, vagy maga sem tudja, hogy micsoda. S a vallás is, hogy ő katolikus vagy református; megy a templomba vagy nem megy. Nekik ez olyan közömbös. Nézzük, kik járnak a templomba: 60–70 év felettiek, alig van egypár fiatal. S ugyanúgy a kultúregyesületbe is ha nézzük kik járnak be és kik nem járnak be, akkor látjuk 99%-ban nem járnak be a magyarok. És a templomot is ha nézem, a kultúregyesületet, a kultúrmunkával kik foglakoznak. Akkor látom ezt a siralmas helyzetet, s olyan közömbösek. Őket teljesen hidegen hagyja ez a témakör, nem érdekli őket. Ugyanúgy a gyerekeikkel is belenyugodtak, menjenek szerb tagozatra, mert középiskola úgy sincs itt Dél-Bánátban. Mert ha magyar tagozaton kezdi a gyerek az első négy évet, utána ha a szerben folytatja, a kitűnő tanulóból gyenge tanuló lesz, pótvizsgára megy, osztályismétlő lesz. Így inkább úgy határoznak a szülők, inkább menjen szerb tagozatra. Mindjárt menjenek szerb tagozatra, s könnyebben fog boldogulni évről évre az iskolában is, s utána az egyetemen is, az életben is, ha tudja az állam nyelvét. A családokban szerbül beszélgetnek. Nálunk, az én családomban mi magyarul beszélünk, viszont van négy unokánk, egyik sem tud magyarul. Igaz, itten vegyes házasságról van szó, a vejünk Crna Gora-i, a menyünk szerb–horvát keverék, és részünkről is nagyszülőkben van hiba, nem háríthatom 1001%-ban másra vagy másokra a hibát, elsősorban saját magunkra, de, sajnos, ez a helyzet, ez a valóság” (Beretka Sándor, Fehértelep).

“A fiam magyarba végzett itt, s elment felvételire. Akármilyen jó tanuló volt, nem tudta magát kifejezni románul úgy, ahogy kellett. Aztán sikerült a gimnáziumba, ide Besztercére. Még az ötödik osztályba akartam beadni. Hogy az ötödik osztályt ott végezze, kezdje Besztercén, s ott legyen tovább. Annyit sírt a gyermek, még a macskákat is kívánta, azt mondta, üzent Kocsis Ernő, menjünk utána, csináljunk, amit akarunk, mert ő nem bírja. Azt mondta, elindul a vasúton, addig jön, amíg hazaér. Aztán valahogy elvégezte, s azután kellett menjen egyetemre. Az volt a vágyunk. Az én apám, szegény, azt mondta: Jenő, tanulj, tanulj! Minden kicsi erőnket összeszedjük, hogy légy valaki! Aztán bányamérnök lett, odaköltöztünk. Ezért mondtam én azt, ne adja senki magyarba a gyerekét, menjenek a románba, tudjanak érvényesülni. S azt is mondtam: Átkozott legyen az, aki magyar iskolában tanul, s román iskolába megy felvételizni” (Árvay Józsefné Darlaczi Etelka, Ős).

“A gyereket nem magyar iskolába íratta be, hanem a szlovákba. Pedig volt magyar iskola. Nagyon sok szülő nem adja a gyerekeit magyar iskolába. Egyszerűen nem volt, akit beírjanak, hogy elinduljon az első elemi. Lassan kihalt, nem volt akit beírjanak, hogy elinduljon az első elemi. A szülők a gyermekeiket szerb iskolába adták. Szerb a közösség nyelve. Például valaki jogásznak megy. Az elképzelhetetlen, ne tudja a terminológiát. Meglehetős különbségek, nagy eltérések vannak kifejezésekben. Hogy a gyermekeik sorsát megkönnyítsék, sokan szerb iskolába adták, egy szép napon a magyar iskola meghalt” (Kiss István, Magyarcsernye).

“Tavaly lett volna még nyolc gyerek, de tulajdonképpen az a probléma, hogy a tanító néni két év múlva megy nyugdíjba, s attól félnek a falubeli édesapák, édesanyák, hogy utána nem lesz magyar tanító, aki folytatja a tanítást velük, és hogyha negyedik után átkerülnek Újmára, akkor problémája lesz a gyereknek. Ettől félnek. Ugyanez a magyar tanító néni, aki itt van, szerbül dolgozik. Én voltam kint személyesen az iskolaigazgatóval, s a VMSZ-nek az elnökével, próbáltam meggyőzni, azt mondták, ha én megígérem, hogy kijövök, akkor tovább viszik. De honnan tudjak én ilyent ígérni, hogy otthagyom a verseci állásomat, s kijövök Fehértelepre. Bár olyan ígéretet kaptam, hogy lesz fiatal tanítónő, kiküldik, mire ez a tanító néni elmegy nyugdíjba. Megint megvan az a félelem, hogy mi lesz nyolcadik után. Habár énszerintem például az a gyerek, aki tehetséges, az bele fog illeszkedni a tanulásba később is, s be fogja bizonyítani a tudását. Nem kellett volna attól félni. Megfosztjuk a gyereket attól, hogy anyanyelvén tanuljon. Nyolc elsős magyar gyerek volt. Az idén volt szintén nyolc” (Kóródi Hajnalka, Versec).

“Obewarton van magyar iskola, de már Bécsben mondták, hogy igen kevesen vannak, s ha így megy, meg kellik szüntetni, mert csak 12-en vannak. Tízen vannak egy osztályban. Azt nem bírják. Legalább 13–14 tanuló kell lenni, hogy menjen az a gimnázium. Felsőpulán is van magyar gimnázium. Pannónia. De itt is tanulnak magyarul. Itt többen vannak. Valahogyan a német ajkú gyerekek jobban mennek a magyar órákra, mint a magyarok. Akiknek német szüleik vannak, azokat jobban küldik a magyarra, mint a magyarok, mondom, a mi kicsinyünk és a férjem mindenáron akarta magyarul. Olvasni már tudott, egy, kettő, három, tíz. A színeket is. Meg má elég szépen beszélgetett. Egyszer csak a barátai nem mentek, s ha a barátok nem mennek, ő sem megy. Az óvodában, ahol tanult magyarul a kicsi, a tanítónő Sopronból jött. Azt mondja, elég jól csinálta is, s szerette az elejin. Harcol a magyarért” (Major Pálné Károl Erzsébet, Felsőpulya).

“Van egy ilyen vélemény, ha nem szerb tagozatra indul a gyermek, akkor nehezebben folytatja a továbbtanulást. Ez a szülők véleménye. Befejezi a fiam a nyolcadik osztályt, s akkor most itt van, hogy magyar nyelven a középiskolák messze vannak. Több száz kilométerre. Félnek attól, hogy a gyerekek nem tudják folytatni tanulmányaikat. Azt hiszik, hogy félember lesz a gyerek, ha a nyolcadikot befejezi magyarul. Azután leül, és be akar illeszkedni egy szerb környezetbe. Ezzel én nem egyezem. A lányom példája, négy évig járt német iskolába, öt évig járt magyar iskolába, és öt évig járt szerb iskolába, s mindenhol megállta a helyét. Én nem mondom, hogy könnyű volt a gyermeknek, mert mikor átkerült, akkor bizony voltak olyan akadályai, hogy azt mondta, otthagyom az iskolát, mert nincs olyan szókincsem, hogy kifejezzem magamat. Van ilyen akadály. De van, hogy a szülőnek iskolázottnak kell lennie, s a háta mögött segítséget adni, hogy az a gyerek abba az iskolába be tudjon illeszkedni” (Kóródi Hajnalka, Versec).

“’89-ben kerültem ide, azelőtt való évben szűnt meg az 1–4. osztály. Mindent megtettünk, hogy újraindítsuk. Megpróbáltuk aláírások útján, a felelet az volt, hogy hát már eddig román iskolába jártak, nem fogják átadni a gyerekeiket magyar iskolába. A magyar családok átíratták román iskolába azzal az ürüggyel, hogy jobban fognak majd érvényesülni, ha tovább kellene tanulni. Úgy látszik, hogy elvesztette a magyarság az öntudatát. Valahogy bennük volt ez a félsz mindig. Az a félsz, amit a kommunizmus sulykolt bele az emberekbe, kiváltképpen ezen a vidéken. Hogy ők mint magyarok hátrányos helyzetben vannak egy ilyen román tengerben” (Ferenczi György Csaba, Báld).

“Most is van ám nem egy és nem kettő, s ezzel a saját nemzetünk asszimilálását elősegítik, és így veszünk ki, így pusztulunk, megyünk tönkre. Szomorú dolog az ilyesmi, erről nehéz beszélni, de valóság, hogy vannak ilyenek, akik az isten tudja, hogy miért csinálják, azt mondják, a szlovák nyelvet akarják, jobban fog érvényesülni. Azt se tudja, mikor iskolába adja a gyerekét, a gyerek egyáltalában fog-e majd tudni olyan szellemi képességeket összeszedni magának, hogy tovább tanulhasson, de oda íratja, nem az anyanyelvi iskolába” (Hasznos Gyula, Garamszentgyörgy).

“Nem érvényesül a gyermek, nem érvényesül a gyermek, nem érvényesül a gyermek, mind ezt fújták az emberek. Végeztem felmérést. Összeszedtem a régi osztálykönyveket. A mi magyar iskolánkból háromszor annyian mentek középiskolába, mint a szlovák iskolából. Különösen ezek a magyar származású gyerekek. Nálunk lehet, hogy kitűnő tanuló lett volna, ott pedig nem lett belőle semmi. Legfennebb elment szobafestőnek vagy kőművesnek. S mégis azt mondták, azért megy oda, hogy érvényesüljön. A minisztériumból jártak a nyakunkra. Mintha más nem is lett volna, csak szlovák. Jöttek Pozsonyból felmérést, olyan tesztet végezni. És én mondtam az uraknak, csináljuk meg ugyanazt a tesztet a szlovák 9.-ben is. Hadd lássák, hogy mi a különbség a magyar iskola és a szlovák iskola között. Azt nem! Azzal búcsúztunk: Legyenek szívesek, tudassák velünk, hogy hogy vizsgáztak a gyerekek. Azóta sem láttam egyet sem közülük. Odavágtam a szemükbe, nem tudom, hány éven át követtem, hogy a magyar gyerekek, akik náluk végeztek, hogy hová jutottak. A józanság nem kellett senkinek. Nem kellett. A leggazemberebb csirkefogókat tanfelügyelőnek, igazgatónak nevezték ki. Mindenütt így ment! Egyik napról a másikra mentek tönkre az iskoláink” (Fülöp Vince, Menyhe).

“Sokaknál az egyszerűség teóriája érvényesül. A könnyebb választás teóriája. Mert mint ismeretes, túlnyomórészt talán csak egy községben van magyar óvoda, a többiben vagy szlovák, vagy kevert. Az alapiskolákkal szintén gondok vannak, s nincs is középiskola. Tehát a könnyebb választás teóriája. Könnyebb iskolákat találni a gyerek számára. Ez készteti a szülőt: minek veszekedjem az asszonyval, minek veszkedjem az embervel, nem kell messzire küldeni iskolába. Helyben járhat, esetleg Nyitrára mehet szlovák középiskolába. Az iskolavégzés egyszerűsége, ez az, ami dominál” (Földessy László, Zsére).

“Van egy óriási sorvadási folyamat. Számomra az a szinte érthetetlen, hogy ez egyben önfeladási folyamat. Nincs egyébről szó, hanem képletesen – a kutya fiókák macskának kezdik magukat nevezni. A fiak nem vállalják az anyákat. Itt senki nem meri felvállalni a harcot. Mi valljuk magunkat még magyaroknak, akik vallják magukat, és kik tartják magukat, mondjuk, ezek a műveltségi emberek, vállalják a magyarságot, hogy ők még magyarok, de már a harcot nem vállalják. Nem folytatnak önvédelmi harcot, nem védekeznek. Például, be tetszik jönni az én dolgozószobámba. Ott van a Pallas, a Révai, teológiából Ravasz László. Ott van Homérosz, Titus Livius, Tacitus, mind ott van magyar nyelven. Szlovák nyelven? Nincs még szlovák lexikon! Van egy Szlovákia nevezetű hatkötetes mű, úgy nevezik, Lexikon Slovenska, a táj, az ipar leírása. Aztán van a községek háromkötetes lexikona: Szlovákia városai és községei. Na, de ez minden! Szlovákia lexikona csak szlovák vonatkozású mű. Az nem lexikon. Nem Révai. Nem egy enciklopédia. És nekünk azt mondják szlovákul, azt írják az újságok mindenütt, a magyar iskolákban nem érhet el színvonalas műveltséget. Nem érhet klasszikus műveltséget. De szlovákul nincsen meg a klasszika. Nincs meg Tacitus, Titus Livius. Semmi nincsen szlovák fordításban. Nincs egy igazi krónika. Szlovák krónika nem létezik, nincs egy történelmi mű. Mint Hóman Bálint műve. Vagy a cseheknek. A magyar nemzet története ez a tízkötetes mű. De szlovákul ilyen nincs. Csak ponyva jellegű szlovák történelmi művek, mint ennek a Gyuricának. Ez egy ponyva jellegű valami. Vissza is vonják. A szlovák fasizmust dicsőítette. De ő egy katolikus pap, Rómában tanult, és tud latinul, mért nem fordítja le a klasszikusokat. Ilyen fércművekkel foglalkozik. Ezzel eteti a maga nemzetét. Azon kell fáradozni, hogy a nemzete magasabb műveltségre jusson, hogy kezére kapja ezeket a klasszikus műveket. S nincs aki ezt tudatosítsa a magyarságban. Hogy hát ez nem igaz, hogy magyarul nem lehet művelődni. Hogy nem tud magas műveltséget elérni magyar nyelven. Én emlékszem arra az időre, amikor az orvosi fakultáson tanulók, ha tudtak magyarul, Magyarországról hozták el dr. Kiss Ferenc professzornak az atlaszát, mert Szlovákban nem volt. Aki tudott magyarul, szerencséje volt. Mert tudott magyar könyvekből tanulni. Ez másban is így van. Én a híres prágai egyetemen tanultam. Én kis, gyenge könyvecskékből tanultam az egyháztörténelmet csehül. Én nem tudtam, hogy a magyar parókiákon megvannak az enciklopédikus művek, a kereszténység története – három hatalmas nagy kötet – meg a magyar reformáció története. Révész Imrétől meg Romhányi Jenőtől. Mi ezt nem tudtuk, a Prágában tanulók, s nem tudtuk, hogy vannak ilyen művek a parókiákon. Németül nem tudtunk, a csehek abból tanultak. Így vagyunk, mi itteni magyarok. A teológiában is így művelődünk. Később jöttünk rá, hiszen mi vizsgázhattunk volna, fordíthattuk volna le csehre. S most is, ezt én nem olvastam sehol, ez az én gondolatom. Ott vannak a magyar lexikonok! A szlovákoknak nincsen. Szlovákiában nincs magyar sem. Menj be egy akármilyen szlovák pap dolgozószobájába. Hol találod meg ezeket a műveket? Nincs, aki megírja ezt az újságokban, hogy magyarul igenis lehet műveltséget szerezni. A magyaroknak lehet, szlovák nyelven nem lehet” (Kostyánszky Dániel, Beszter).

“Szomorú példa itt nálunk a gimnázium. 16 vagy 18 jelentkező van, abból csak 4, akiknek a szülei magyar anyanyelvűek, a többiek mind németek. Hány százan vagyunk magyarok, akik valljuk magunkat esetleg magyarnak. Magyar anyanyelvűnek. Most már évek óta van magyar osztály. 16-an vagy 18-an vannak egy-egy osztályban, s azok közül csak három-négy magyar. A többik mind németek. A németeknek kell, a magyaroknak nem kell a magyar iskola. Horvátok is vannak itt, de azok mennek horvát iskolába. Azok jobban igyekeznek a horvát nyelvet megtanulni, mint a magyarok” (Joós György, Kisudvard).

“A szülők gondolták, jót tesznek a gyereküknek, ha egyszer Szlovákiában vannak, jó lesz ha szlovák lesz a gyerekük. Azt mondták, jó lesz, hogyha tud szlovákul, attól magyar lesz. De nem úgy van, mert ha már szlovák iskolába jár, akkor kezdi szégyellni, hogy tud magyarul. A gyereke biztos hogy nem fog tudni. Ha ő beszél is magyarul, a gyereke az már tiszta szlovák lesz, az már biztos. Azért is tudom, a feleségem szlovák iskolába járt, a szülei azt hitték, hogy jót tesznek neki, ő meg azt tapasztalata, neki rossz volt az az iskola, pláne első évben, nem tudott beilleszkedni. S a mi gyerekeinket már magyar iskolába adta. Na, de úgy néz ki, hogy már megint fordul a dolog, mert valami olyasmi jár ránk, hogy a magyar gyerekek mind csak szlovák párt találnak maguknak, s a szlovák fiú viszi a magyar lányt, s ott már megint baj lesz, mert ott már nem fognak magyarul beszélni. Így van a mi családunkban is, ezt már tapasztalatból tudom, hogy nekem is az egyik lányomat szlovák fiú vette el. Nem mondhatok rá semmi rosszat, csak…” (Kúcs Lajos, Léva).

“Hunyadon van 1–8. osztály, ottan már húszon alul vannak az osztályok. Akkor következik nekem a Zsilvölgye. Ott katasztrofális. Petrilán első osztály nem indult az idén. Olyan osztályok vannak, öt gyerek, hat gyerek. És nem azért, hogy nincsenek gyerekek, hanem mert nem adják a szülők. Petrozsényban, ahol most nemrég szűnt meg a líceum, mostan úgy néz ki, meg fog szűnni az alapiskola is. Az első osztályban 2 gyerek indult. Két iskolában működik. Egyikben 1–4. osztály, másikban 1–8. osztály. Nem iratkozott senki, a másik iskolába két gyerek. Akkor harmadikba, negyedikbe 5 gyerek, 6 gyerek. Ötödik osztályba 2, hatodikba 3, hetedikbe 2 gyerek. Összevont osztályok. Azok a szülők, akiknek igényük van, nem adják, így szűnik meg a magyar iskola. Március 15-én, mikor elmegyünk, van egy ünnepség, a templomok tele vannak. Petrozsényt Dévával tudnám csak összevetni. Itten énszerintem a legnagyobb baj: ezekben az iskolákban nincs magyar aligazgató. Nem foglalkozik senki a magyar oktatással. Mert Vulkánban és Lupényban, ahol magyar aligazgatók vannak, ott megy a magyar oktatás. Nincsenek ott se nem tudom, milyen nagy létszámú osztályuk. Vannak nyolccal bezárólag. Beindítottunk Urikányban, ez megint nagy dolog, meg volt szűnve, s az idén beindítottuk a magyar osztályokat. Négy gyerekkel működik a magyar osztály. Még vannak 1–4. összevont osztályok Kalánban. Első osztályba már nem iratkoztak. Nem az a probléma, hogy nincsenek. Nincsenek olyan tanerők, akik tudatosítanák a szülőkben, ugyancsak megéri. A szülőkben nem tudatosodik az a dolog, a magyar iskola mit jelent. Lozsádon nincs. 1–4. osztály van még Csernakeresztúron, két tanítónővel. Nincsenek gyerekek, ez is baj. Itt a magyar szülők még magyar iskolába adnák” (Orbán Mária, Déva).

“Két általános iskolánk van magyar Baranyában, az egyiknél az a gond, hogy a szülők nem íratják oda a gyerekeiket, isten tudja, miért, milyen meggondolásból, az lent van Laskón, és Koppány, Daróc, Laskó tiszta magyar faluk, s a dellyei horvát iskolába küldik a gyermekeiket ilyen-olyan ürüggyel, mert ürügyeket találnak ki. S itt van valami iskola, itt viszont az igazgató igyekszik meggyőzni a szülőket, hogy nincs jövője a tiszta magyar iskolába, s nyugodjanak bele abba, hogyha érvényesülni akarnak, akkor kétnyelvű iskolát kell létrehozni, arra pedig vannak példák, hogy ez mit jelent. Pár évig kétnyelvű, utána horvát nyelvű. Aztán egy darabig megy az anyanyelvápolás, külön van magyar órájuk a magyar gyermekeknek, aztán már az sem. Nem kell megszüntetni. Elsorvad magától is. Ezek nagyon nehéz gondok. Volt két kétnyelvű iskolánk, ott már csak anyanyelvápolás folyik, de ott is igen nagy harcok árán sikerült csak valamit elérni ezen a téren. Én Hercegszőlősön tanítottam, az is kétnyelvű iskola volt, mikor odakerültem, már csak alsó tagozaton volt teljes magyar nyelvű oktatás, a felső tagozatokon nem, de néhány szülő kérte az úgynevezett anyanyelvápolást. Ott én kezdtem, akkor még neve sem volt, hogy ez tulajdonképpen mi. Csak a magyar szülők kérték: a felső tagozatokon is tanuljanak valamit. Már veszélybe volt az alsó, és úgy, hogy azt is megszüntették. S akkor évekig csak ez volt, ez az úgynevezett anyanyelvápolás. Van nehány lelkes pedagógus, de nagyon sok olyan erő van, ami ellene dolgozik” (Dékány Zsuzsánna, Csúza).

“Temesváron veszélyben van a magyar iskola, mely évtizedek óta fennáll, az 1-es számú iskolában, ahol egyik magyar szekció volt, a múlt évben nem volt jelentkező az első osztályba. A tantestületi tagok, mikor a gyermekét beíratni jövő szülővel tárgyalnak: Ne írasd magyarba, nem fog érvényesülni. A tavaly megszűnt az első osztály. Állítólag megcsinálták, ebben az évben mégis megindult egy magyar osztály. Eljutunk oda, hogy Temesváron, ahol évtizedek óta mindig voltak magyar osztályok, megszűnik a magyar oktatás. Ugyanilyen hasonló dolog történt Rékáson, éppen azért szűnt meg egy magyar iskola, a szülők megfélemlítése következtében románba íratták a gyermekeiket. Az oktatásnak ez a sorvasztása nem állt meg. Azért ragaszkodnak ők annyira, s kapaszkodnak, hogy oktatás ne legyen, mert ők tudják azt. Kulturálisan el kell tüntetni, kultúrájától megfosztani, s akkor ez a nép el is fog tűnni. Mind attól félek, hogy talán száz vagy kétszáz év múlva nem hallunk magyar szót. Én féltem a Székelyföldet is. Már rágják körül, már román templomokat építenek, katonaságot helyeznek oda, lassan-lassan behatolnak
a Székelyföldre, a Székelyföld szívébe, s szét fogják rágni, s úgy el fogják románosítani, mint Temesvárt. Ha nyolcvan év alatt meg tudták csinálni ezt, Székelyfölddel is meg fogják tenni” (Ugri Károly, Temesvár).

“Az alsó négy osztályt elvégzi magyarul. Már ötödik osztályba hogy menjen, be kell hordani a gyereket Szőlősre. Nem tehetik meg a szülők. Alsó négyben tanul, hétfőn elmegy, Beregszászon bentlakás van, szombaton hazahozza. A húgomnak is a lánya most megy első osztályba. Ő nem akarta adni magyarba. De csak egyetlenegy gyermek magyar ajkú, a többiek ukrán ajkúak. Az mondta: ő mit fog csinálni négy év múlva a gyerekivel. Nem tudja, de egyáltalán nincs rá finanszírozás, hogy tudjuk tovább vinni a gyereket. Nálunk busz nem jön be a faluba. Ha akarsz kimenni, csak gyalog vagy biciklivel tudsz. Ez a lényeg. Úgyhogy be is döglött a magyar osztály. De én mindig ezen harcolok, s mái napig is ezen harcolnék, ma is voltam bent a tanfelügyelőségen, miért nem engedik meg, hogy a magyar ajkú községekben tanítsák első osztálytól végig a magyar nyelvet. És most már igen, hajlanak erre, hogy ahol igényelik, idegen nyelvként bevezetnék a magyar nyelvet. Én dolgoztam 1975-től 1984-ig Nevetlenben. Tiszta magyar iskolák voltak, ott csak ukrán osztályok úgy vannak, mint nálunk van a magyar. Megvan a lehetőség, hogy első osztálytól. Na de az a színvonal mindig nem az, nincsenek tankönyvek, magyar iskolának ukránból. Osztottak magyar könyvet. Mikor belenézek, hát egy ukrán költő versei le vannak fordítva magyarra. Ez is politika. Mintha nem lennének magyar írók… Mostan például kezdődött a tanév, minden tanév előtt kötelezők ezek az értekezletek, de az annyit ér, hogy csak eltöltöttük a napot. Ki volt hangsúlyozva, hogy a gyerekeknek csak a helybeli füzeteket kell megvenni, s ugyanúgy a tankönyvek. Még a magyar iskolákban is csak az ukrán kibocsátásút, nem Magyarországról behozott tankönyveket. Ez megint csak politika. Nálunk, mikor elveszett, nem is jött vissza. S ha nem csak a hagyomány, itten csak az egyház tudja fenntartani, kimondottan a református egyház, a görög katolikusnál tisztán ukránul megy minden. Azt mondják az ukrán szülők, még azok a betelepedettek is, ő úgy örül, hogy gyereke magyarul tanul. S minden gyerek, úgy-ahogy, de az ötödik-hatodik osztályosnak a kezébe adjuk, tud magyarul olvasni. S hamarabb megtanul az ukrán gyerek beszélni magyarul, mint a magyar gyerek ukránul. Itt a faluban csak magyar beszédet lehet többnyire hallani, ha már nem is az az irodalmi, konyhanyelvet használunk, mert nem figyelünk oda, mit is mondunk, hogy beszélünk. Ez a lényeg. Én például ezt az egyet nagyon szeretném, hogy megengednék: most első osztályba ment 11 gyerek, abból csak egy a húgom kislánya, az az egy, aki magyar ajkú. A többiek ukrán ajkúak. Nálunk a református egyháznál első keresztelő volt most vasárnap. Mert elvettem az anyakönyvet beírni a gyereket. Mondom, na tessék. És már négy elhalálozás volt. Ebből a faluból. Most is többen kerültek ide, jön a család, vannak haton is, a magyarság lassan-lassan kimúlóban van. A hegyek közül lejöttek, az mondták, hogy ők földi paradicsomban élnek itten. Ott a szomszédtól kilométerre vannak. Beszéltem idősebbekkel. Azt mondták, ha nekik odaadnák az egész községet, akkor sem mennének még egyszer vissza. Mert ők itt mennyországban vannak, a fiuk kijár Magyarba dolgozni, mert itt nincsen munkahely. Ezért akarják, hogy az unokák tudjanak magyarul, s a magyarórát ők is akarják. Az érdek hozza” (Kolozsvári Sándor, Gödényháza).

“Marincán voltam tanítónő, nyelvápolásban dolgoztam, a ’70-es években. Akkor elég sok gyerekem volt. Még a sipetár (albán) gyerekek is jártak órára. De akkor volt az, már akkor megkezdődött Koszovóból a kitelepítés, az egyik család a másikat hozta maga után, akkor kezdődött a faluban az albánok betelepítése. Ezek a gyerekek jöttek a többi gyerek után. Még jobban érdekelte, mint a horvát ajkú gyerekeket. A magyar gyerekek mind jöttek, a horvát gyerekek is jártak. Azok is. S az albánok is. Nem forszírozta őket senki. Tulajdonképpen a játékon, éneklésen keresztül, hogy gyakorolják a magyar nyelvet, hogy a magyarság jobban fennmaradjon a gyerekeknek. Előttem volt egy magyar tagozat négy osztályig. Gulyás János volt a tanító, odahozták, onnan is ment nyugdíjba. Körülbelül 4–5 évig volt ott, ’54–’55, ezekben az években. Mikor nyugdíjba ment, megszűnt a tagozat. Őutána jött valaki, aki ott dolgozott, Jankovácról járt ki, ő tanított egy pár órában. Megtartottad azt az egypár órát, s akkor ment el az autóbuszod. Gondolom, ez nagyon rövid idő arra, hogy te a gyerekekkel magyarul foglalkozz. Mikor odakerültem, még a folklórt is vezettem, meg beszélni tanítottam őket, énekelni tanítottam. Nekem huszonegy órám volt. Úgy gondolom, ahogy én elmentem onnan, nagyon megérezték a gyerekek. Akkor is a politikának volt valami beavatkozása, hogy én elkerültem onnan. Úgy voltam ott, hogy minden hat hónapban írták ki a pályázatot. Bár tanítóképzőm volt, őszerintük nem lehetett tartani még egy tanítónőt, mindig azt hajtották, hogy ez nem véletlen. Akkor volt ez a Matica Horvatska, azok nem szerették, hogy legyen ez a magyar tanítás. Megkérdezték, hogy miért nem vagyok én beiratkozva mint tagja a Matica Horvatskának. Én erre azt feleltem, hogy én úgy gondolom, hogy én nem érzem úgy azt magamról, hogy én annak tagja legyek. Úgyhogy mindjárt azon a héten én el is veszítettem az állásomat. Az én helyembe egy igazi magyar ajkú, magyarországi tanítónő került, nem volt meg a képzettsége, az dolgozott a háború kitöréséig Marincon. A gyerekek száma nagyon lecsökkent, nem volt még tíz gyereke sem. Az én időmben a felsősök között volt tíz, az alsósok között huszonötöt számoltam. Összesen több mint harminc gyerekkel. Első osztálytól a nyolcadikig. Négy csoportom volt, a kezdő tagozat, a haladó tagozat, s külön dolgoztam azokkal a gyerekekkel, akik egyáltalán nem tudtak magyarul. A haladó tagozat az nagyon szépen elsajátította az olvasást, a mesélést magyar nyelven. Azokon érezhető volt, hogy valamit elértek, ami a magyar nyelvet illeti” (Gászper Gyöke Irén, Kórógy).

“A szlovének ugyanúgy kötelezően tanulnak magyarul. Tudnak is, zömével megtanulnak magyarul. Ennek az oktatásnak vannak buktatói. Nem tökéletes, tudjuk, de pillanatnyilag ez a legjobb. Amíg nem volt kétnyelvű iskola, a legtöbb magyar gyerek a szlovén nyelvű iskolákba iratkozott. Vannak kétnyelvű óvodák, kétnyelvű általános és középiskola, Mariborban van a pedagógiai karon belül Magyar Nyelv és Irodalmi Intézet, ahol a magyar tanárokat és a tanítókat képezik. A földrajztanároknak is kell járni magyar oktatásra. Kötelező nekik, mert van egy törvény, a kétnyelvű intézményekben nem taníthat olyan egyén, akinek nincs magyar nyelvből végzettsége, s nem kapott valamilyen igazolást erről. Ez törvény! És van két lektorátusunk, az egyik Mariborban, a másik Ljubljanában van. Ott is ugyanúgy lehet tanulni magyarul” (Varga József, Göntérháza).

“A kétnyelvű iskolának nálunk két típusa volt. Az egyik itt Hercegszőlősön, ahol dolgoztam, az olyan értelemben volt kétnyelvű, hogy a gyerekek a tantárgyak nagyobb részét magyar nyelven tanulták, s néhány tantárgyat horvátul. Magyarul tanulták a magyar nyelvet, földrajzot, történelmet, éneket, matematikát, viszont a testnevelést, műszaki nevelést, fizikát, kémiát horvátul. Rákényszerültek, hogy megtanulják a horvát nyelvet. Volt egy másik változat Batinon, ahol általában mindenki beszélte mind a két nyelvet, a horvátok is a magyart, a magyarok is a horvátot. Így mondják, minden órán elhangzott magyarul is horvátul is ugyanaz az anyag, a gyerek válaszolhatott magyarul is, horvátul is. A tanár is mindkét nyelven beszélt. Ahol most tanítanak két nyelven, egyes tantárgyakat horvátul, másikat magyarul. Ha mi elmegyünk, magyartanár kevés van, ez a veszély is fenyegeti a magyar iskolákat, nem lesz utánpótlás sem” (Keresztes Árpád, Hercegszőlős).

“Az iskolában úgy van, hogy van magyar is 1 és 2, s szlovén is 1 és 2. A kettes a könnyebbik tudás, az első nehezebb. A magyar nyelvből a második csoportba íratják be a gyermeküket, mert az könnyebb. Én mind a két nyelvből első csoportba írattam be a lányomat. A szlovénok a magyar kettesbe íratják. Hogy úgy mondjam, a magyar nyelv talán jobb lenne, ha külön magyar iskolát csinálnának, ahol csak magyar. Ha járna öt gyerek a százötvenből, akkor azok legalább jól megtanulnának magyarul. Akkor mutatkozna ki az, hogy nagyon kevés lenne a gyerek, kevés magyar szülő adná oda a gyerekét. Úgy tartják, hogy nehezebb a magyar nyelv, mint a szlovén. Itt nyolcéves az iskola, nem kilenc. Matekórán nemcsak hogy a címet mondják meg magyarul, hanem azt is megcsinálják, hogy magyarul mesélik. Mert hogyha nézzük, a szlovén ábécé könnyebb, mint a magyar. Ez biztos. A magyar nyelv a világon egyik legnehezebb nyelv” (Lesnyák Bogdánné Vida Ildikó, Rakicsa).

“Ha már dédunokákban gondolkozunk, azok már szlovénok. Nem tudom, na. Nem tudom. De hát mondom, szeretik a magyar nyelvet, beszélik is, nagyon sokat segítettem is nekik. Ez is, melyik Muraszombaton járt iskolába, ez is járt magyarórákra, hazajött szombaton, s ment ide a dobranaki iskolába. Eljárt még ez a fiú is. A második az is jár a magyar órákra. Még ezek a lányok is, mind a kettő, azok is jártak a magyar órákra. Ljubljanában azoknak bajosabb, azok elfoglaltabbak, azok nem jártak el. De a középiskolásoknak külön van. Mária unokám kitűnő a magyar nyelvből. Muraszombatba jár. Lendván nincs az az iskola. Számtannal van összeköttetésben. A család Muraszombatban van, ott tisztán szlovén az iskola. Minden szombaton vagy pénteken délután egy tanár kijár, magyar órát tart azoknak, akik Muraszombatba járnak. Az iskola szervezi meg, meg ez a nemzetiségi intézet. Nem megy minden simán, mindig egyformán, mert vannak különböző osztályok, csoportok, kinek mikor van ideje” (Vargáné [Kelenc] Mariska, Kót).

“Sehogyan nem tanítják a történelmet. Az átlagszlováknak nincs történelmi tudata. Egyszerűen nem tudja azt, hogy ő, az ő szülőfaluja, az ő faluja valamikor a magyar királyság része volt. Semmit nem tud. Nem tudja a királyokat, kik voltak a királyaik, nem ismeri a történelmi folyamatot. Egyértelműen negatív képet alakítanak, a magyar egy ilyen vándor, nomád nép, egy ilyen hordalék nép, aki idejött, s csak rosszat csinált Európában. Nekik nagyon rosszat csináltak. Az ősi nép, akik állandóan itt voltak, ugyanazok, mint a románok, ők a kultúra letéteményesei, s jön a nomád magyar, aki tönkreteszi ezt a virágzó államot, ami volt nekik, a Nagymorva Birodalmat” (Nagy László, Nyitra).

“Mióta megszűnt az iskola, mind a négy faluról szólva, azóta vált katasztrofálissá a helyzet. Még nálunk, Hardicsán a legnagyobb probléma abban van, hogy összeházasodnak. Nem vallásilag, régen úgy volt, itt volt a református iskola. Aki megnősült, a szlovák menyecske bekerült a faluba, az megtanult magyarul. De a gyerek református családba jött vagy nősült, református iskolába járt. Volt helyben iskola. Nyolcosztályos. Utánpótlás biztosított volt nyelvi szempontból is. Most a helyzet annyiban változott, hogy bejönnek. Ugyanúgy történik az összeházasodás, összekeveredés, de már nem tanulnak meg magyarul. Nem jár a gyerek magyar iskolába, már nem tud magyarul nagyobb része. És hogyha így folytatódik tovább, akkor teljesen megtörténik az átváltás. Nevezhetem én ezt természetes asszimilációnak, de azért nem az, mert erőszakos belenyúlás előzte meg. S ha ez az erőszakos belenyúlás az iskolát nem szünteti meg, akkor az egyháznak a virágoskertje, az iskola megmarad, s akkor élünk és virágzunk. S ez a legszomorúbb: derék magyar emberek vesznek el” (Demes Tibor, Hardicsa).

“Itt a magyar szó, egész komolan meg köll mondani, majdnem kihalt. Én nem hiszem hogy van húsz fiatalember Felsőpulyán, háromezer lakosból, amelik tud magyarul. Perfekt magyarul. Egy-egy pár szót értenek, az enyémek is ezt-azt, de az megszűnt. Most forcírozzák, de már késő. Jobb összeköttetés köllene legyen, iskolai kicserélés köllene lennyi, valahogy forcírozzák. Nálunk igen-igen föl van játszva Ausztriában az angol. Az angol szó, az a fontos, nem a magyar” (Bauer József, Felsőpulya).

“A félelem játssza a szerepet, hogy nem fogok tudni érvényesülni. S mindent el is követnek, hogy ne érvényesüljön. Elmondtam soknak. Hiába íratod román iskolába a gyerekedet, ha téged Marosinak vagy Földvárinak hívnak, nem azt fogják tőled kérdezni, hogy te milyen iskolát végeztél, hanem hogy te bozgor vagy. Ahogy ők neveznek bennünket. Azt fogják nézni. Sajnos, a félemlítés akkora, és a gyomron keresztül való gondolkozás, hogy ez az asszimilációs folyamatot nagyon gyorsítja. Én elég borúlátó vagyok, pusztulunk, veszünk, s mint oldott kéve, széthull nemzetünk” (Ugri Károly, Temesvár).