mint ólmos esőkor a távvezetékben,

ablak mellett ülök, bennem vánszorgó

lassúcska személyvonaton – egyedül,

a lekászálódott hajnali utasok

itt felejtett melegében.

A szemközti ülésen kék takaró

hurkája, sebtében félredobott,

talán egy felriadó menekülőé,

kivetette magát a múltban bedeszkázott

sztyeppei szelek rágta ablakon.

Egyike a túl hosszú szögeknek

felső zsebemben a félreketyegő

órát bökdösi, zúgás-percegés…

Valaki mondta, kijön elém az állomásra.

Hol? mikor is? – Elfelejtettem.

Lehetnék szomjas is, de minek?

Sarki sötétség, szemzugban északi fény.

Ideje befejeznem az írást.

Folytatom, ha lesz még világosság.

míg elmeséli rettentő kalandját:

tüzes sárkányt is felidéz regéje.

Fenyegetően megpendíti lantját,

szól tengerekről, dermesztő havakról,

felhővé torlódó sáskahadakról;

alattuk kormos éjbe hull a környék.

kering az égen karmos griffmadár,

és rókalyukban élnek kurta törpék.

Halottlátó. Éjszaka megidézi

a teste nélkül tovabolygó lelket.

Hunyorogva a csorba tükröt nézi,

hol a régvoltak félszeg megjelennek.

Arcuk csak pára. Se lábuk, se karjuk.

Törzsük gomolygó párából való,

és percegés meg kopogás a hangjuk:

alig felrémlő, tovaillanó.

Varázsszóra mind betoppannak sorra,

balga és bölcs, király meg nyüzge szolga.

Éjfél köröttük, hideg űr alattuk.

Nem látta őket régen senki sem;

jönnek parancsra, engedelmesen,

aztán eltűnnek – se hírük, se hamvuk.

Asszonyálmot igéző Kékszakáll,

leányszívek nyalka delejezője,

kire sok szende szűz borzongva vár,

de a rima is elsápad előtte.

Kofa, szakácsné mind utána bomlik,

grófkisasszony és cselédlány elolvad.

Sápadt vénlány a díványán elomlik,

ha léptei kopognak utca hosszat.

Gáláns mosolya mindig mézes-mázos.

Hódít, bár csak magamagát imádja.

Szeme kigyúl, kísértő szava csábos,

és boldog, ha utána összetörten

bámul luvnya meg fityulás apáca,

Javasasszony. A ködös rétet járja

és körülles maradék édenén,

hol rejtve búvik száz hajnali plánta,

s hármas harmatcsepp izzik levelén.

Sorra veszi a bürköt meg a mályvát,

jöhet aztán mézes pemetefű,

Csodaszereik sorra felkínálják:

ez bimbaját, az cakkos levelét,

rezge bibéjét, csorduló tejét.

Néhány meg úgy ing a sikárló szélben,

hogy titkát a Teremtő tudja csak.

Tenyésznek Isten virágoskertjében

pimpók, sáfrányok, oroszlánfogak.

elborult hegy lábainál, 4 szoba, 1 előszoba foglyaként.

Mert mi most ő? Tompa üresség összesürüsödve,

üszkös zsebkendők ura. Ki egykor 15 kötet naplót írt

önkontroll, az elme edzése szempontjából: most fáradt.

Terhére van minden, mindenki az elmegyógyintézetben.

fess, fiatal férfiként, s halotti koszorúvá vált minden tagja.

Majd hamuban tekergőző kígyót látott, díszmagyarban.

A londoni ködöt tévesztette össze a gróf a döblingi

virradással, még egyre az ifjúkori baráttal, Adam Clarkkal

sétálva a Temze jól megépített hídjai egyikén.

fátylas kalapja ledobva, mint ő, a csillagok potenciájából.

Holdfény rendezi össze benne a vasutat, Cenket, a hazát.

Ha összerendezett, írni kezd, levelet fogalmaz a Times-nak,

dob egy képletes, mániás csókot a vonaton ülő Crescenciának.

Másnap, ismét a tisztességes szándékokat legyőző gonosz

szellem lett úr az elméjében, a betegség. A tudat több

szintje romokba hevert Henikstein báró emeletes kastélyában.

Széchenyi két pohár vizet kért a reggelihez. Hosszan bámulta,

áttetsző, könnyű elemüket, kérdést intézve hozzájuk:

főbelövésekor könnyítik-e halálát? Enfin, végül…