Martin Heidegger

Elhatároztam, mielőtt belefogtam volna ebbe az írásba, hogy elutazom Iszkázra. Megnézem, megvan-e még az a körtefa, amit Nagy László ültetett és nevelgetett egykor. Tőle tudjuk: a törzsét, bár távolról egyenesnek látszott, háromszor csavarta meg a szél. Lombja alatt gyakran üldögélt tűnődve a költő. Élete jelképének tekintette a szívós, viharokkal, jégverésekkel dacoló növényt, mely évről évre újra virágba borult.

Sokáig halogattam az utat. Végül nem jártam utána, ott áll-e az akácos szélén az a fa, vagy visszafordíthatatlanul elkorhadt az időben, mert megtapasztaltam: gyökeret vert és bennem él. A realitás egy másik, romolhatatlan síkján, ám valóságosabban, mintha naponta látnám a Somló tövében a dunántúli égre feszülve. Gondolom, ez minden eleven hagyomány lényege. Növekedni és terebélyesedni fog a különös életfa – számos társával együtt – mindazokban, akik a magyar anyanyelvet beszélők közösségéhez tartozva kezükbe veszik az utolsó “táltosok” egyik legnagyobbjának könyveit. A következőkben – miként a Heidegger-mottókból sejthető volt – a nemzeti tradícióról és önazonosságról lesz szó. Azokról a lélektani mélyrétegekről, ahonnan a magyarság éltető nedvei erednek. Az anyanyelvről, a mesebeli árva gyermekről – ahogy Krúdy nevezte –, a szimbólumokról, a művészet szakrális üzeneteiről, a nemzetről, folyamatosan újrafogalmazódó hagyományunkról.

Az antropológusok szerint az ősember genetikai hagyatéka meghatározó módon jelen van az összes ma élő emberben. Egyenlőek vagyunk a globális emberfarmon, bár az öröklődés titkosírása időről időre elhalványul a tudatunkban. Történetünk kezdetétől törzsi, faji, etnikai, vallási, nemzeti, politikai, életszínvonalbeli – a fogyasztói világ sovinizmusai – és kulturális különbségek osztanak meg bennünket. Az ellentétek új és még újabb ideológiák leplei alatt újratermelődnek. A homo sapiensre az együttműködés és a szolidaritás ugyanúgy jellemző, akár a különféle indíttatású gyűlölet és ölési ösztön. Legalább annyi minden köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt; függetlenül attól, hogy genetikailag néhány tucat ősanyától származunk. A tudomány napjainkban nem totemisztikus mítoszokban vagy bibliai történetekben, hanem a DNS spiráljában keresi a választ az emberi fajták eredetére. A kutatás morális tartalma azonban változatlan. A honnan jöttünk és mik vagyunk kérdésére adott mitikus, vallási és modernista válaszok tulajdonképpen alig-alig különböznek egymástól. A szellem emberei ugyan tiszteletre méltó erőfeszítéssel megkísérelték feloldani a valóság szülte antinómiákat, az eredmény azonban sohasem az evilági képletre vonatkozott. Az antik aranykor képzete, a keresztények mennyországa, a mohamedánok paradicsoma, a felvilágosodás “boldogság-falanszterei”, a munkásmozgalom marxi jövőképe abból a lélektani mélységből származik, ahonnan Izaiás próféta vágyteli hangja szólalt meg, miszerint: “Együtt lakik majd a farkas a báránnyal, s a párduc a gödölyével.” A vallási utópiák csupán abban különböznek a politikai utópiáktól, hogy a nagy beteljesedést a történelmen kívülre helyezik. Valójában együtt lakik bennünk a párduc a gödölyével, ezért nem sikerülhetett emberi természetünk két végletes megnyilvánulását a gyakorlatban, a legnemesebb etikában sem feloldani. Fajunk tényleges története szomorú cáfolata vallási és modernista álmoknak. A história színpadán mindössze a szereposztás változik a darabban. Ezért nincsenek, nem lehetnek, egyszer és mindenkorra csak bűnre vagy áldozati szerepre predesztináltatott országok, népek.

Az önazonosság átélésének mindig megvoltak az adott formái, amiket a (kollektív) lélek teremtett. Az archaikus társadalmak vérségi leszármazás hite őskultuszban nyilvánult meg. A katolicizmus nemzetek fölöttisége a szellemben gyökerezett; a közös ősszülők – Ádám és Éva – az emberiség apjává, anyjává váltak. Mindnyájan testvérek, de legalábbis felebarátok lettünk. A modernitásban megbomlott az egység, különféle pszeudoidentitások ütötték fel a fejüket. A totalizmusok faji és osztálymítoszait a fogyasztói identifikációk követték, az azonos parfüm- és telefonhasználók mélyen átérzett kollektív önazonosságáig. (Utóbbiaknál a közös, mitikus ős a mobilkártya, előbbieknél a szag törzsi, “zoológiai” azonosító.) K. Lorenz szerint az őstisztelet filogenetikusan programozott bennünk, az őskultusz ezért alakult ki különböző népeknél szinte teljesen azonos alakban. Az ősök – ebben a humánetológia és a néprajz számos képviselője egyetért – gyakran héroszokká, istenekké emelkedtek, az őstisztelet pedig szentesítette az áthagyományozódó szokásmintát. A modernitás pszeudomítoszai az elgyökértelenedés után válhattak valláspótlékokká. A felvilágosodás mellékjelenségei közül a legvégzetesebb a közös emberi tradíció lerombolására irányuló szándék, a politikai utópizmus jegyében. Toynbee meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy jelentős kultúra csak a nagy világvallásokkal együtt fejlődött ki. A XX. század több jelentős elméje úgy látta: a szekularizáció a hagyomány általános leépülést hozza magával, ami a lét értelmének elvesztésével, a civilizáció pusztulásával járhat.

A lét alapvető történései – a születés, a névadás, az avatás: a felnőtté fogadás, a házasság, a halál – minden közösségben kitüntetett eseménynek számítottak és számítanak. Az archaikus pogány és a későbbi keresztény időkben – a világképből fakadóan – szakrális jelleggel bírtak, majd a materializmusban jogi aktussá silányodtak. A szent – mondja Eliade – tudatunk alapvető eleme; vallásosnak lenni nem jelentett kevesebbet, mint embernek lenni. A szakrális meggyőződés, legyen az bármiféle, a kollektív identitás fundamentuma. A vallásos korokban mindössze a hit tárgya változik, az alapszükséglet, a transzcendenshez kötődés igénye nem. A numinózitás különböző formában végigkíséri az ember történetét. A látszólag deszakralizált érákban is kialakul vallásos kultusz: a nagy francia forradalom idején az Ész istennője, vagy, mondjuk, egy új világnézet megalapítója körül. (Gondoljunk a mumifikált Leninre, az öröknek hitt bolsevik szimbólumra.) A fogyasztói társadalom eljöveteléig tulajdonképpen nem beszélhetünk deszakralizációról, legföljebb pszeudoszakralitásról. Valószínűleg pszichogenetikus örökségünk része, hogy képtelenek vagyunk szent dolgok nélkül élni. Amennyiben hiányoznak az egyén és a közösség életéből azok az értékek, amelyek szakralizálódhatnak, annyiban bármilyen idétlenség betöltheti azok helyét. A nyelv – a szókészlet – deszakralizálódása mutatja a folyamat lényegét: ereklyének nevezik a meccs után szétszabott mezcsíkokat, a színészek hagyatékából nagy pénzért vásárolt különböző bóvlikat.

A psziché rétegeit Freud és Jung időnként a régészeti ásatások szelvényeihez hasonlította. Ha ezt a szemléletes képet megelevenítjük, akkor a modell legalsó szintjén a kőkori ember derengő barlangjában találjuk magunkat, csonteszközök, alaktalan ősfélelmek, vad indulatok, mindent félresöprő elemi ösztönök között. Ezután a civilizáció első köre következett, a mitikus héroszok ideje; majd a lélek középkora: aszketikus szentjeivel és nemes lovagideáljával. A kereszténységen – a reneszánszban – elemi erővel tört át az antik szellem, és a homo sapiensből modern individuum lett a XV. századot követően. A felvilágosodás a szeplőtlen rációba és fejlődésbe vetett hit jegyében köszöntött ránk, amire a XX. század álmítoszai, utópizmusai, internacionalizmusa, felsőbbrendű embere, a totalizmusok adtak véres feleletet. A XXI. század nyitánya a szekták elszaporodásával, a hit terrorizmusig fokozódó felerősödésével, a fogyasztás globális ideológiává szélesedésével járt (a fejlett világban). A liberális elgondolás szerint a történelem végének kellett volna bekövetkeznie, ehelyett a vallási fanatizmus apokaliptikus vízióját láthattuk a valóságban. Egyébiránt a fogyasztói társadalmakban az eszme – látszólag sokarcúan – az áruban testesül meg, némileg ellentmondásosan, afféle szuper- vagy metaideológiaként. A tömegember nem több, mint élő szerszám a termelési folyamatban, amelyre mind kevésbé lesz szükség. A képernyő előtt pedig néma befogadó, akit arra kondicionálnak, hogy a tudatába juttatott, célirányos információkat saját véleményeként ismerje fel, majd “közvéleményként” érvényesítse. Az ember programozhatósága megvalósulóban van napjainkban, rövidesen így nevezhetjük magunkat: mi, létlebonyolító robotok.

Babits máig érvényes, A magyar jellemről írt esszéjében a nemzeti jelleget a szellem világában keresi. A genetika és antropológia valószínűleg értékes adalékokkal szolgál majd eredetünkre vonatkozóan, ám a kérdés lényegére, hogy mi a magyar, képtelen lesz válaszolni. Ebben a körben a döntő szót a régészet sem mondhatja ki. Követhetjük ugyan eleinket – jó esetben – az ananyinóni, a szvideri műveltségig, valójában mégis tanácstalanok vagyunk, mert nehéz megválaszolni, ők miként vélekedtek magukról. Néhány identitásépítő elemet vallatóra fogva azonban (töredékes) képet kaphatunk önazonosságukról.

Az antropológia eredményei amellett szólnak, hogy a honfoglalók két jól elkülöníthető embertani csoportra oszlanak. Egyik részük az Alföldet és a Kisalföldet, míg a másik a dombvidéket szállta meg. (A 900-tól 970-ig élt 3-4 nemzedékből mindössze 190 férfi és 150 női, míg a 970–1300-ig tartó időszakból 1200 férfi és 1100 női csontváz maradt fenn – írja Éry Kinga.) A honfoglalók tárgyi kultúrája viszont egységes, nagy valószínűséggel azonos világnézetet valló közösséget rejt.

Pogány őseink mitikus, totemisztikus világképben éltek. Bartha Antal feltételezte, hogy a turulmondának lehetett egy nagyon ősi magja, ami az ember származását mondta el. (Önmegnevezésünk, a magyar [=megyer; ar=er, azaz: ember] valóban sokat sejtet.) Dienes István bebizonyította: az ősmagyarok két lélekben, az evilági testlélekben és a túlvilági árnyéklélekben (az iszben) hittek. Létükről azt tartották, a transzcendensben folytatódik. A feltárt temetők szépen példázzák: úgy gondolták, a túlvilágon is együtt marad a közösség. Mitikus történelmükön keresztül identifikálták magukat, megkülönböztetve másoktól. A mondák, a hősök szerepe a közösség kohéziójában felbecsülhetetlen erejű lehetett. Szkíta szokást követve a törzsek vérszerződést kötöttek, lehetséges, hogy a balladáinkban megőrződött, belső-ázsiai eposzokból ismert formulával, mely így hangzik: “Vérem a véreddel egy patakot mosson, / Testem a testeddel egy sírban nyugodjon, / Lelkem a lelkeddel Isten előtt álljon.” Itt jegyzem meg, hogy a magyarság szellemi-tárgyi hagyatékából nyílnak utak a sumérok, a mezopotámiai és kaukázusi népek, az uráliak, altájiak, szogdok, szászánidák, kazárok, hunok, avarok, cseremiszek, arabok felé. Sietve hozzáteszem: kulturális, nem genetikai, netán – a sumérok esetében – nyelvi rokonságról van szó.

Népünk eredetéről megoszlanak a vélemények. Fodor István régész szerint Kr. e. 1000 körül válhattunk ki az ugor közösségből, azóta nevezzük magunkat magyarnak. A magyar nép – állítja a szakember – körülbelül 2500–3000 évvel ezelőtt alakult ki: mi-tudattal rendelkezett. A nomádok önazonossága számos elemből tevődött össze. Az eredetmonda, a vérségi leszármazás, a vallás, a közös nyelv, a viselet, a szokások, a mitikus történelem, a harcmodor, az azonos értékrend adta ennek a mi-tudatnak a kohézióját. Idesorolhatjuk – talán – az őshaza emlékét is, bár Vásáry István úgy véli, az “őshaza” fogalma, az ősiség középkori jogforrás, valójában egy “nomád nép sem őrizte meg előző lakhelyének nevét mint országnevet, hiszen saját etnikai elnevezésükkel vagy a vezető törzs elnevezésével jelölték azt.” A középkori krónikásoknál azonban az őshaza jelentős szerepet kap az etnogenezis (némileg mitikus) helyszíneként.

A nemzetek – vélik néhányan a történelem tudományának eminensei közül – nem természetes fejlődésnek, hanem politikai akaratnak köszönhetik születésüket. Ennek a nézetnek, amennyiben a nációt viszonylag homogén egységnek, mi-tudattal bíró történelmi formációnak tekintjük, a história tényei ellentmondanak. Az efféle elméletek sarkköve tulajdonképpen a definíció: miként határozom meg a nemzet fogalmát. Országot, birodalmat teremthet – teszem azt – uralkodói akarat, ám nemzetet nem. A baszkok, írek, “jugoszlávok” véres, a határon túli magyarok szomorú sorsa cáfolata a nemzetteremtő teóriának. A nemzet általánosan érvényes, korokon átívelő definícióját lehetetlen megadni. Mást jelent a szó a középkorban, mást a nacionalizmus idején, és megint mást napjainkban. A nacionalizmus a történelem bizonyos szakaszában az identitás keretéül szolgált, míg máskor az önazonosság egyik eleme volt; vagy negatívumokkal itatódott át, miként mostanában a posztmodern teoretikusainál. A haza fogalma hasonlóképpen megfogalmazhatatlan egyszer és mindenkorra, mivel megtestesíthette a király személye, az állam területi egysége, a Szent Korona (a széttagoltságban), a táj, a nyelv (az emigrációban), és még sorolhatnám hosszan az identifikáció lélektani elemeit. Annyi bizonyos, nemzetet, valódi hagyományt nem lehet semmiféle akarattal létrehozni. A szocialista (kommunista) kísérlet kudarca megnyugtatóan bizonyítja: a totális hatalom birtokában sem sikerült a nemzetet és a nemzeti érzést teljesen kisajátítani. Az ugyancsak határozott és agresszív központi akarat ellenére sem jött létre a “szocialista nemzet”. Magyarok maradtunk. A nemzet és a nemzeti tradíció születése – talán – a népművészetből ismert alkotási folyamattal állítható párhuzamba. Feltételezni a kollektív, gyakran tudattalan igényt az összetartozás átélhető szimbólumainak létrejöttére. Ebből alakul ki a közös jelképvilág, az ebben történő gondolkodás. Elengedhetetlen a folyamatos, nemzedékenkénti minőségi (etikai és esztétikai) önkontroll, a nemzeti önreflexió. Szent István Intelmeitől a protestáns prédikátorokon, a testőrírókon át a népiekig ez a sajátossága a magyar szellemnek máig megszakíthatatlanul él. A nemzeti hagyomány transzcendens, létünk lényegét őrző szférájában minden, sorsunkat meghatározó mozzanat szakralizálódik. Nem csupán Álmos és az Árpád-házi szent királyok emléke, de a gályarab prédikátoroké és Rákóczié is. (A Nagyságos Fejedelmet visszaváró sóvárgás rejtetten tartalmazza a feltámadás apokrif gondolatát.) Amikor a reformkorban a haza, a nemzet, a szabadság ügye kerül előtérbe, a legnagyobbak (Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi) a szakrális szótárból kölcsönzik idevágó jelzőiket. Nyilván az sem a véletlen, hanem a közös ihlet eredménye, hogy 1956 fiataljait sokan szent suhancoknak nevezik.

A közösség mi-tudatában kitüntetett helye van az eredetnek és a leszármazásnak. Az őstisztelet lényege az, hogy az ős archetípusa beépül a pszichébe, és a tudat meghatározó alkotóeleme lesz. A magyar krónikák és geszták egyrészt a vízözön utáni bibliai nemzetségektől, másrészt mitikus totemállatoktól származtatták népünket. A kollektív önazonosságnak viszonylag késői fejleménye a nacionalizmus. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy előtte ne lettek volna meg azok a szellemi és tárgyi kifejezésformák, amelyeket az identifikáció szimbólumainak tekinthetünk. Őseink művészete hitvilágukat tükrözte, a művészet – és nem csupán a magyar – tulajdonképpen a XV–XVI. századig szakrális volt. A jóról és rosszról alkotott felfogásukat számos néprajzi, vallási emlék rejti. Legszebb, legösszetettebb példáját azokon a templomi falképeken láthatjuk, amelyek Szent László és a kun viadalát ábrázolják. Ezekben ötvöződik a távoli pogány múlt hagyománya a kereszténységgel. A honfoglalók több nagy világvallást ismertek, mégpedig valószínűleg behatóan. A Jézus-hit latin, görög, örmény ágának különbségeivel, a zsidó és mohamedán vallás tételeivel, gyakorlatával, Zoroaszter tanaival egyaránt tisztában lehettek. Visszatérve a Szent László-freskókra, megtaláljuk bennük a sötétség és világosság küzdelmét, a magyar táltosok és ellenfeleik (másutt fehér és fekete bikaként) egymásnak való feszülését, végezetül a keresztény lovagnak, a haza bajnokának diadalát a betolakodó pogányokkal, végső értelmében – a Magyar Anjou-legendárium miniatúráján – magával az ördöggel szemben. A győztes pihenését ábrázoló jelenet – az úgynevezett fejbenézés – ismeretes szkíta lemezekről, de az ott szereplő lányból idővel Szűz Mária lesz, a magyarok Boldogasszonya. A képsorozat beszédesen bizonyítja, hogy a jó és a rossz minden korban azonosítás kérdése.

Szent László a magyar kereszténység első nagy integráló személyisége. Az ő rendkívüli egyéniségében békül ki a pogány és keresztény magyar, Koppány, Vazul és Szent István népe. Kanonizáltatja István királyt, de Koppány hajdani birtokán, Somogyváron temetkezik, az általa emelt impozáns monostorban. Népi elbeszélések hősévé válik. A freskókon lévő fája, tulajdonképpen Szent László életfája, gyökeret eresztett magyarjainak szívébe, máig él.

A nemzet – többek szerint – a természet, nem pedig központi akarat műve. Nem érzi szükségét saját léte igazolásának – mondja Kolakowski –, elég jogcím számára a létezéshez önnön léte. Úgy látszik, nem csupán az élet él, mert szent okokból élni akar, de a nemzet is (összekeverve némileg Ady sorait). A nemzet önmagába vetett hite azonban egy-egy tragikus történeti fordulatot követően megrendül – ilyen volt nálunk Augsburg, a tatárjárás, Mohács, Világos, Trianon –, majd magyarázatot keres a történtekre, és igazolást létére. Igyekszik a sebeket begyógyítani, új hivatástudatra szert tenni. A pogány magyarok, a honfoglalók hivatástudatát Emese álmában és az Attila-mítoszban találjuk meg. (Mindkettő mitikus legitimációja a honfoglalásnak.) A keresztény küldetéstudat előbb Szent István államalapításában, később, a középkorban a török elleni küzdelemben kap értelmet. A kereszténység védőpajzsának érezték magukat a végvári vitézek. Ennek értékéből nem von le más nemzetek hasonló meggyőződése. Mi több, a keresztény egység gondolatát rejti magában a Zrínyiek vagy Jurisich sorsvállalása. Horvátok és magyarok “etnikai osztozkodás” nélkül, teljes egészükben magukénak érezhetik őket. A kereszténység védőpajzsa formulát pedig nem történészek, netán publicisták agyalták ki utólag, hanem Balassi használta, aki – ez eléggé köztudott – nem íróasztal mellett halt hősi halált.

A Habsburg-uralom alatt a nemesség udvarral szemben álló köreiben megszületett a szabadság gondolata, ami valójában a nemzeti függetlenség célját jelentette. Ez a szál a Wesselényi-összeesküvéstől Thökölyn, Rákóczin, a márciusi ifjakon át visz a Széna térig és a Corvin közig. Bibó úgy gondolta, ha nemzetek létrejöttek, akkor sem a helyi hatalom önállósulása, sem a központi hatalom meggyengülése folytán nem esnek szét többé. A nemzeti érzés a középkortól – fejtegeti – állandóan és fokozatosan demokratizálódott. Nagyjából erre vezet históriánk említett fonala: a szabadságvágy a Nagyságos Fejedelemtől az ’56-os munkásokig, diákokig szövődött a kollektív tudatba. Az átlagembernek is hazája lett Magyarország, amiért érdemes volt meghalnia. A nemzeti érzés és a szabadságigény nálunk feltételezik egymást. Magyarország – írta forradalmunkról Camus – többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.

Visszakanyarodva a Kolakowski nevével fémjelzett állásponthoz, érdemes megjegyezni, hogy a lengyel történelemben, a magyarhoz hasonlóan, időnként felrémlett a lenni vagy nem lenni dilemmája. Ewa Koblinska szerint a modern lengyel identitás mindig negatívan fogalmazódott meg: olyasfajta kérdések merültek fel, mint a szenvedés értelme, a belső szabadság problémája az elnyomás közepette. Jan PatoŔkától tudjuk, a cseheket szintén ezek a gondok gyötörték. A magyarságot nemkülönben, mi több, 1990 után lábra kapott egyfajta hipernegativizmus: akik megpróbálták újragondolni a “mi a magyar?” tartalmát, többnyire védekezésre kényszerültek. Azt kellett bizonygatniuk, hogy mik nem vagyunk; jelesül: rasszisták, kirekesztők, másság-gyűlölők, általában magyarok – azaz csak jó értelembe véve, ezzel a jelzős szerkezettel ejthető ki a magyar szó – és így tovább, kampányról kampányra. Az önazonosság meghatározása az elvárásoknak, az előzetesen támasztott feltételeknek megfelelve töltődött fel jelentéssel.

A magyar história – bizonyos megvilágításban – a honfoglalástól a közelmúltig, mintha nem lenne sokkal több nemzeti bűnök és otrombaságok enciklopédiájánál. Az elmúlt fél évszázad szellemiségének hordaléka ez a torz múltszemlélet. A történelem, amennyiben nem tudomány, annyiban bármely korban mitizálódhat, az ideológia propagandaeszközévé alacsonyodhat. A dialektikus materializmusnak nevezett irányzat uralma idején a magyar történelem a nemzeti negatívumok gyűjteményévé vált, az önismeret szolgálata, az iránytű szerep helyett. A tények egyoldalú interpretációja arra volt jó, hogy megakadályozza az identitás, az önbizalom kialakulását. Ezzel párhuzamosan szimbolikus jelentést kaptak az önpusztítás példázatai a széthúzástól az öngyilkosságig.

Az identitás, a mi a magyar kérdése mindenkor az azonosításon múlik. Akkor hasonlunk meg önmagunkkal, ha magyarságunk szinte kizárólag negatívumokkal kapcsolatban kap hangsúlyt. Amennyiben népünk múltja és jelene nem egyéb, mint – ügyesen összefűzött – vállalhatatlan események láncolata, annyiban törvényszerűen fellép az identitászavar. Ha a honfoglalás egy fejvesztetten menekülő horda beözönlése a kultúrnépek közé, a kalandozások mindössze rabló hadjáratok; az államalkotó képesség a nemzeti gőg és mások elnyomásának bizonyítéka; amikor a magyarság Hitler utolsó csatlósa – miként Rákosi állította 1948. március 15-én –, majd kirekesztők intoleráns gyülekezete, akkor senki sem vállalja szívesen nemzeti önazonosságát. A felvillantott logika mentén történt kísérlet, látszólag az önkritika jegyében, valójában az alattvalói tudat megerősítése érdekében, a kollektív identitás kialakítására. Diadalmas hadjáratainkat – közös múltunkról szólva – többnyire szégyellni illik, mintha a zsákmányolás, adó- és fogolyszedés magyar fajtaspecifikus vonás lett volna, a politikai megosztottsággal, pártoskodással együtt. Aki ismeri a Merovingok, a Karolingok, az Ottók történetét, a Rózsák Háborújának, a harmincéves háborúnak az eseményeit, a velencei vagy a spanyol inkvizíció áldásos ténykedését, Robespierre és a jakubinusok uralmának igazi arcát, a “Nagy Októberi Szocialista Forradalom” hiteles leírását, az tisztában van vele: történelmünk kezdetétől sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk egyetlen nemzetnél sem. Nincsenek – csak ránk jellemző – agresszív, piros-fehér-zöld génjeink.

A nemzetek – elvben – egyenlőek, ám nem egyformák. A nemzetállam megbontva a közös középkori szellemi alapot, önmagát a szakralitás jelképeivel ruházta fel, véli Molnár Tamás. Valójában – ezzel ellentétben – arról lehet inkább szó, hogy lényünk örök archetipikus része keresi a szimbolikus keretet. Másként fogalmazva: a szakralitásigény áttör, megtölti a kiüresedett formát, melynek a szimbólum mindössze szentségtartója, alaki jellemzője. Ma már egyházi körökben is felmerül a pogány, apokrif (rejtett, titkos) értelemben vett szentség elismerése.

A nacionalizmus ellen megoldás lenne – ajánlja D. Morris –, ha kiirtanánk a hazafiúi indulatot a társadalmi közösségekből: “ez azonban fajunk alapvető biológiai hajlamával ellentétes”. Amint megvalósulna egy bizonyos területen valamilyen szövetség, tüstént meghiúsulna egy másik területen. Nem volt az emberiség története során egyetlen olyan vallás, ideológia, tudományos elmélet, amelyik átszellemítve fajtánkat, kitörölte volna belőlünk az agresszivitást. Különböző alakú keresztek, csillagok, félholdak, címerállatok alatt vonulva követtek, követnek el máig gyilkosságokat, népirtásokat. A nacionalizmus – értve rajta a nemzeti érzést – nem az a métely, aminek sokan látni és láttatni szeretnék internacionalista felbuzdulásukban. A nacionalizmus – írta nemes gondolkodású, ám az eszmerendszerben pestist látó, világpolgári szemléletű barátainak Glatz Ferenc – olyan eszmei áramlat, amely azt vallja: “az embert a közösséghez kötő azonosságtudati (identitás) szálak közül a meghatározó a nemzeti-etnikai kötődés. Tegnap, ma, holnap egyaránt.” A nacionalizmust újabban szívesen összemossák a nemzetiszocializmussal, elfeledve, hogy a fasizmus, nácizmus ott nem talált táptalajt, ahol egészséges, erős nemzeti érzésbe ütközött, mint például az angolszászoknál. Egyébként a nácik és kommunisták egyaránt a kulturális hagyomány lerombolására törekedtek. Mindkét mozgalmat erősen nyugtalanították a kollektív szimbólumok, hitek. Elég, ha az ismert jelképek – zászlók, címerek, himnuszok, nemzeti ünnepek – megváltoztatására gondolunk, továbbá a keresztény egyházak elleni fellépésre. A nacionalizmust felváltó totalizmusok a faji és a közösségi egalitariánus mítosz jegyében bontottak lobogót.

Találunk a lélekben egy réteget – Jung valószínűleg archetipikus alapnak nevezné –, ahová a megszentelődött dolgok kerülnek, de fogalmazhatunk úgy is, hogy ott születnek. A kollektív identitást építő elemek általában részesednek ennek a szférának a szakralitásából, függetlenül a hagyományos értelemben vett vallásosságtól. A közösségi – így a nemzeti – szimbólumok átélhetően tartalmazzák a tudattalan azonosulás lehetőségét, többé-kevésbé azt, amit Lévy-Brühl misztikus participációként határozott meg (majd vont vissza Jung őszinte sajnálatára). Ebben a lelki tartományban alapvetően érzelmekről van szó, nem a történeti tudatról, amely könnyebben manipulálható. A történelmi tényt a korigényeknek megfelelően lehet értelmezni, figyelmen kívül hagyva konkrét, időhöz kötött érvényességét, illetve érvénytelenségét. Szent István Intelmeiből – például – idézhetjük azokat a mondatokat, melyek a vendégek, jövevények befogadására és megbecsülésére buzdítanak; majd Könyves Kálmán törvényeiből ennek megszorítását, miszerint külföldit “kezes nélkül ne fogadjanak be”; végezetül az Aranybulla megújításából az “idegenek tisztségviselése ellen” szóló szakaszt, a letelepedni nem akaró nemesekre vonatkozóan. (Utóbbi ekként hangzik: “Az országba jövő nemes vendégeket, hacsak nem akarnak itteni lakosok lenni, méltóságra ne emeljék, az ilyenek viszik ki ugyanis az ország hasznát.”) Számos történész napjainkig hajlamos a nemzeti érdek védelmét idegenellenességként definiálni, a magyarságot olyan elvont, idealista, a gyakorlatban sohasem érvényesülő etikai elvekkel szembeállítani, amelyek a célirányos tettek helyett meddő moralizálásba, rosszabb esetben pótcselekvésbe, még rosszabb esetben önpusztításba viszi jobbjait. Az öngyilkosságnak, mint magasrendű cselekedetnek, különös kultusza támadt nálunk.

Jelképessé nem csupán tárgyak, műalkotások, tájak, történelmi helyszínek válhatnak, hanem sorsok is. A közösségi szimbólumoknak összetartó erejükön túl mintaadó szerepük van. Határozott állásfoglalásra késztetik a különböző csoportokat – legyen szó a Szent Koronáról vagy primitívebb szinten bármelyik focicsapat zászlajáról –, és sorsválasztásra az egyéneket. Veszedelmes a jelképpé – cselekvési mintává – emelkedő egyéni sors. A szárszói sínek, bár mára komoly érvek szólnak a baleset ténye mellett, sokak számára jelentettek megoldást a valódi kiút helyett. (Akadt irodalomtörténész, aki halála napját hozzáigazította József Attiláéhoz. Mások a verssoraival zsebükben ugrottak az elé a vonat elé, amelynek vagonjai között talán csak átbújni szeretett volna a bomlott idegzetű költő.) A negatív mítoszok vonzereje a közösség szempontjából káros, különösen amikor egy életmű rendkívüli esztétikai minősége hitelesíti a hétköznapi élet kudarcát, erkölcsi tévedéseit. A “tragikus”, meghívott halálnak a kommunista diktatúrában tovább nőtt az “értéke”, miután egyértelmű politikai jelentést kapott. Soós Imre, Sarkadi, Latinovits (és mások) máig vitatott végső gesztusát az első pillanatban a totalizmus elleni tiltakozásként értékelték, élték meg a kortársak. A tehetség és önpusztítás, a tehetetlenség és kudarc negatív sorsszimbólummá emelkedve nyert magyarázatot. Az álmítoszokat azonban – éppen az utódok érdekében – le kell bontani. “A lét tegyen rendet, ne a halál!” A (magán) becsület mentése, az ellentmondások feloldása a halálban akkor sem elfogadható, ha – gondoljunk Teleki Pálra – a tett morálisan érthető. Az öngyilkosság csak abban az esetben válhat pozitív példává, amikor az individualitáson túlmutatva közösségi célokat szolgál, mert csak a példaadás lehetősége maradt nyitva.

A hun mítosz ellen néhány történész olyan vehemenciával küzdött, mint a középkor inkvizítorai az eretnekek vagy a marxisták az elhajlókkal szemben. Az identitás története azonban nem azonos a történettudománnyal: a kettő tényei nem esnek egybe. Tulajdonképpen a történelemtudományban sincsenek objektív tények, miután a közmegegyezés, az interpretáció következménye egy-egy “tény” elfogadása, miként erről E. H. Carr meggyőzően beszél. Abból az evidenciából, miszerint nyelvünk számos jövevényszót tartalmaz – amint az élő nyelvek általában –, némelyek azt a következtetést vonták le, hogy a magyarság magasabb rendű anyagi és szellemi műveltség nélkül érkezett Európába; míg mások ugyanebben a tényben a gyors, ésszerű, sikeres alkalmazkodás, a nyitottság bizonyítékát látták.

A teóriák mögött mindig emberek – esetünkben nyelvészek, történészek – állnak: koncepcióikkal, elfogultságaikkal, rejtett, netán nyílt szándékaikkal. A tudományelméleti közhely pedig így hangzik: minden teória önmaga igazolására gyűjt adatokat. (A kitűnő Bóna István – például – precízen felsorolja nemzeti nagyjaink közül azokat, akiknek a tekintélye mellette szól, mert ellenezték a hun rokonság hangsúlyozását; ám gondosan ügyel arra, hogy csak olyan megnyilatkozásokat vegyen figyelembe, amelyek véleményét alátámasztják. Zrínyitől mindössze a negatív kijelentéseket emeli ki, holott – idézni fogom – ellenkező előjelűekkel is találkozhatunk.) A magyar őstörténet nem foglalható egyetlen, ellentmondásmentes képletbe. A hun–magyar rokonságot talán Kézai Simon alkotta meg, és a könyvnyomtatás elterjedésével, Thuróczi krónikájának megjelenésével vált a köznemesi tudat részévé, de az ellenkezője ugyanígy elképzelhető. Az Árpádoknak Kézai előtti hagyománya – lesz még róla szó – valószínűleg kapcsolódott Attilához. Miután ősi orális örökségünk elpusztult, arról meggyőzően senki sem szólhat, hogy onnan mit és mennyit merítettek gesztáink szerzői. A hun–magyar azonosságot, legalábbis a nemességgel, Anonymus evidenciaként kezeli. Jáfettől származtatja Attilát, majd tőle Ügyeket és Álmost. Aggódni azonban fölösleges: a honfoglalás millecentenáriumán a kérdezettek mindössze 4%-a vélte Attilát a honszerzők vezérének. István királyt 3%; más, tévesen választott személyt 5%; nem tudott válaszolni 21%; ellenben a fennmaradó kétharmad Árpádot nevezte meg. A magyarok eredetének ismerete 89%-os volt a finnugor származásra vonatkozóan, a Szonda Ipsos felmérésében. Röviden: az elmúlt, nagyjából fél évszázadon át uralkodó kommunista éra a finnugor rokonságot sulykolta a közoktatáson, tudományos irányzatok támogatásán keresztül a köztudatba.

Az eldöntendő kérdés az, hogy segítette-e a magyarságot történelme sorsfordulóin a hun mítosz, függetlenül attól, mit gondol a kérdés tudományos igazolhatóságáról a késői századok történésze. A hagyomány lényege nem a veritásban, hanem a hitben gyökerezik az identitás szempontjából. Válsághelyzetekben, a magyar sors halálkanyaraiban számtalanszor nyújtott lelki támaszt a világverő Attila emléke. A geszták, krónikák tanúsága szerint az Árpád-ház uralkodói soha nem tagadták meg Attilát. (IV. Béla ellentétes tartalmú segélykérő levele a pápához – melyben a hunokhoz hasonlítja a tatárokat, akiknek emléke erős érzelmeket hagyott Nagy Szent Leó utódaiban – inkább lélektani mesterfogásnak tűnik fel utólag. Segítség azonban nem jött.) Az Anjouk krónikájában szintén felbukkan az Attila-mítosz, hagyományuk egyik lényeges elemeként. A nagyságot, a világuralomra törő elődöt, a hatalommal bánni tudó uralkodót fedezi fel benne Hunyadi Mátyás, mi több, származását is hozzá “igazíttatja”. (Szkítiát és Attilát tartja eredete forrásának, jelezve az önálló magyar politika szuverenitását.) A könyvgyűjtő és könyvolvasó (!), több nyelven beszélő uralkodó számára nyilván nem a barbár pusztító előképe lehetett a hun fejedelem. Sokkal inkább az ellenállhatatlan hadvezéré és birodalomszervezőé. Ugyanezt mondhatjuk el Zrínyi Miklósról (a költőről). A Török áfiumban Attila és a kalandozó magyarok kapcsán kérdezi: számíthatunk-e a németekre, kívánhatják-e “a magyaroknak ismét oly talpra állását, akiktűl aztán ismét tartani kelljen?” Attilát – azonos című versében – a magyarok első királyának nevezi: “Én vagyok magyaroknak első királya […] Én lehetek tehát a magyarok példája / Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.” Egy XVII. századi ismeretlen költő hasonló célzattal Bethlen Gábor oldalára akasztja Attila pallosát.

A hun mítosz legterebélyesebb, legpompásabb fáját Arany János ültette. Koronája a csillagokig ér, levelei még évszázadokig “hullanak” az időben. Arany nyelvi erejét, sorainak zenéjét, a csodaszarvas elillanó léptének neszét a technika zaja sem tudja a lélekben elhallgattatni. A költészetben, Sajnovics és Hunfalvy ellenére a hun mítosz vert gyökeret. Ady – egyik legmélyebb és legindulatosabb – vallomása viselhette volna a Finn(ugor), új legenda címet, ám miként az köztudott, a poéta a hunok nagy urával azonosult.

Az irodalmárok közül kevesen ismerték olyan behatóan a finnugor nyelvészet eredményeit, mint Illyés Gyula. Ha elolvassuk remekül összefogott esszéjét – a Ki a magyar?-t – megbizonyosodhatunk felőle, hogy a szakemberekével egyenrangú tudásanyagot mozgat írásában. Ennek ellenére, amikor saját kisebbrendűségi érzésével kellett megküzdenie, nem a tudományhoz, hanem a mítoszhoz menekült. Sihederként szinte agyonnyomta azoknak a palotáknak a látványa, melyekben valaha Voltaire, Daumier és Gautier lakott a Szajna-parton. Felvilágosultnak és európainak érzi magát, de elégtétellel állapítja meg, hogy itt járt a világbíró Attila, aki “ha akarja, palacsintává lapítja ezt a nagy nyugati büszkeséget. Ami később is annyi szisszenést és szitkot pattintott elő, hasztalan próbáltam egybeolvasztani lelkemben a társadalmi reformert és a hunt.” “Miért szégyelltem a hunt? Nyilván azért – feleli rezignáltan –, mert büszke szerettem volna lenni rá.” A nyugati kultúrával való szembesülés kis híján Illyést lapította palacsintává. Éppen személyisége, magyarsága megvédése miatt kellett a mítosz erejére támaszkodnia. (Nehéz utólag eldönteni, tudatosan vagy ösztönösen használja-e a költő prózájában az ősi alliteráló formát – a szisszenést és szitkot –, ha így, ha úgy, mélylélektanilag bizonyosan nem véletlenül.) Illyés Gyula évtizedek múltán, amikor rég kiheverte az ifjúkor egyszerre megalázó és munkára sarkalló élményét, franciaországi benyomásait egybegyűjtő kötetére azt írja címként: Hunok Párisban.

Illyés a magyarság legjobbjaihoz hasonlóan – a szintén Párizsban tanult – Anonymustól Janus Pannoniuson, Szenczi Molnáron, Szepsi Csomboron, Mikesen, a testőrírókon át a nyugatosokig életművével felelt a neki feltett sorskérdésre. Beöthy, Prohászka, Szabó Dezső, Kolozsvári Grandpierre és mások karakterológiai kísérletei kevesebbet hoznak felszínre az előbbi valódi, nem irodalmi jellemek sorsvállalásánál. Illyés kétségbeesésből és dacból származó szorongását mindazok átélték már, akik megálltak Európa valamelyik katedrálisa előtt, bolyongtak olyan – térképen felfedezhetetlen – kisvárosokban, amelyekben hatszáz éve minden megvan, ami nálunk jószerivel máig hiányzik.

A hun mítosz lerombolása látszólag az önkritikus nemzetismeret jegyében folyt. A demitizálás azonban megfosztotta a magyarság számos tagját azoktól a rejtett énerőktől, amikre válsághelyzetben – a behódolás helyett, akár a tragikus nagyságot is vállalva – szükség lett volna. Bajcsy-Zsilinszky Endre Mátyás királyról írt könyvében – a múltban keresve elődöket – Attilát a nagy reneszánsz uralkodó eszmei ősei között emlegeti. Munkájának természetesen vannak tudományos szempontból vitatható részei, az azonban nem kétséges, hogy a politikus saját szellemi felmenőit, mondhatni pszichés identifikációit kutatta a múltban. Az egyéni és nemzeti méltóságba vetett hit adott azután fegyvert a kezébe 1944 márciusában, a hazáját megszálló nácikkal szemben. A tett nagysága sohasem az ország méretének vagy a nép lélekszámának függvénye. A cselekedetekben a lélek aránylik önmagához – rosszabb esetben az alattvalói számítás. Ezt Berzsenyi ugyanúgy tudta, akár Bajcsy-Zsilinszky és ’56-ban a forradalmárok.

A hun mítosz kialakulásának hazai forrásait illetően a nyugati krónikások hatását emlegeti a történészek egyik csoportja. Vásáry István – például – Viterbói Godofréd 1185-ben napvilágot látott művét, a Memori seculorumot sejti kútfőként. Ezzel szemben László Gyula – csupán a legnevesebb szerzőt említve – ellenkező véleményének ad hangot. “Van ugyanis egy feljegyzés, hogy Salamon királyunk édesanyja 1071-ben Nordheimi Ottónak ajándékozta – fia megsegítéséért hálából – az Árpádok kincstárában őrzött »Attila kardját«.” A pompás fegyvert vélték Nagy Károly, Árpád, Lehel vezér tulajdonának. A németek szakrális tárgyként tisztelték, 1440-ig csak az lehetett német-római császár, akit ezzel a mitikus szablyával öveztek fel. Érvek és ellenérvek mindkét oldalon találhatók. Vegyünk búcsút a hun mítosztól azzal, hogy a magyarság gondolkodásába, jelképvilágába, kultúrájába beépült, attól függetlenül, van-e történelmi alapja vagy nincs. Az identitástörténet szempontjából pedig az előbbi a döntő. A hun rokonság emlegetése – állítják némelyek – nem eurokonform. Már a nagy Sztálin is a hunokhoz hasonlította a (náci) németeket. Nyilván, mert nem kerülhetett kezébe Márai Föld, föld!… című munkája, amelyben a szerző feledhetetlen képben örökíti meg a Dunában lovát itató kozákot, az európai történet utolsó lovashadseregének fosztogatóját, aki talán tényleg nem a hunokra, hanem a vandálokra hasonlított.