Talán emlékszel arra a pár írásomra, amely a régi Hitelben néhány eltávozott nagy kortársunk (Illyés, Féja, Szilágyi Domokos) emlékét idézte, személyes élményekből merítve, némiképp derűsen már akkor is. Mostanában folytattam ezt a sort itt a szögedi magányban, az újabb tizenkét-tizennégy darab még amazoknál is rövidebb, talán anekdotikusabb is, bár szándék szerint soha nem bántó és lefokozó. Az ide mellékelt három darab talán Neked is szívközeli emberekről szól, megítélheted hát, érdemesek-e arra, hogy a mai Hitel olvasói megismerjék őket. Az esetleges közlés nem sürgető, a könyvet év vége előtt aligha lesz mód kézbe venni.

küldeményed dátumából látom, hogy lassan már egy hónapja gyötrődöm ezzel a levéllel. Talán életem legkínosabb, leggyötrelmesebb levele ez.

Az utóbbi hónapban órákat beszélgettünk Rólad és a közénk terpeszkedett évtizedről Veled kapcsolatosan.

A Hitel szerkesztőinek az az egyöntetű véleménye, hogy nem tudjuk vállalni írásaidat.

Rettenetesen nehéz ezt nekem leírnom, de engem szólítottál meg, így nekem kell vállalnom a szerkesztőségi vélemény közlését. Ez a vélemény mindnyájunké. Gyötrelmemet az okozza, hogy bennem is – miként a szerkesztőség többi tagjában is – nagyon elevenen él a rég múlt is.

leveledre azonnal kellett volna válaszolnom, de mivel az én levelem a Hitel szerkesztőinek álláspontját közvetítette, a mostani válasszal is meg kellett várnom a szerkesztőségi megbeszélés időpontját.

Megértem, megértjük keserűségedet. Ha igaztalanul bántottalak-bántottunk meg, szégyenkezve megkövetlek, megkövetünk. Az soha, egyikünkben sem merült föl, hogy a feledésbe toljuk azt, amit közös ügyeinkért – így értünk is – másfél évtizeden keresztül a Tiszatáj szerkesztőjeként tettél. Azt azonban végképp nem értettük, hogy miért tűntél el hirtelen közülünk. Leveledből értesültünk arról, hogy micsoda kegyetlen drámát éltél és élsz meg.

Mi örülnénk a legjobban, ha a Hitel lapjain maradnánk szégyenben amiatt, hogy közülünk való eltűnésedet félreértettük.

Kedves Jóska, a Hitel szerkesztői nevében barátilag kérlek, hogy engedd meg levélváltásunk közlését. Egyetlen célunk, hogy segítsünk Neked. Azt ugyanis képtelenségnek tartjuk, hogy valaki az igazával némaságra kényszerüljön.

Kérlek tehát, hogy engedd meg azt, hogy a Te két leveledet az én két válaszommal együtt közzétegyük a Hitel következő számában. És egyéb írásaidat is várjuk.

Leveleddel erős töprengésre kényszerítettél. Az ajánlat – közölni levélváltásunkat – első pillantásra azért lep meg, mert ilyen friss keletű episztolák közreadása igencsak rendhagyó. Elgondolkodva a terven mégis arra jutottam, hogy ebben az esetben talán kivételesen lehetséges. A szörnyű helyzet ugyanis, amelybe akaratlan kerültem, valójában egy nyugalomba jutott szerző alapos – és bizonyára terjedelmes – munkájával lenne leírható. Abban az állapotban, amikor az ember nem kórképet, hanem korképet tud adni. Ha erre még alkalmatlan, akkor a szörnyűség summáját inkább egy baráti levél adhatja, mert közbeeső alkalmas műfaj nincs.

hálásan köszönöm leveled, nagy megnyugvást hoztál nekem azzal, hogy közölhetjük levélváltásunkat, s ezzel – remélhetőleg – segítünk feloldani egy sokunkban (Benned is, bennünk is) égő lelki görcsöt.

Levélváltásainkat májusi számunkban fogjuk közölni. Azért tudok most leveledre azonnal – tehát a következő szerkesztőségi értekezlet előtt – válaszolni, mert mi kértük Tőled azt az engedélyt leveleink közlésére, amelyet most megadtál.

Biztos vagyok abban, hogy szerkesztőtársaim ugyanolyan megnyugvással fogadják hozzájárulásodat leveleink közléséhez, mint én.

Meggyőződésem szerint szerkesztőségünk minden tagja egyetért Veled abban, hogy a Veres Pétertől, Illyéstől, Németh Lászlótól tanult baloldaliság olyan szellemi és erkölcsi érték, amelyikre ma is, a jövőben is létszüksége van a magyarságnak. Ha azok a nevek fémjelezték volna – és fémjeleznék ma – a rendszerváltás utáni időszak baloldali politizálását, akiket Te említesz, természetesen én sem használtam volna az újabb időszakra az általad szóba hozott vadászok kifejezést.

Hogy van-e valaki, aki a művészt jobban ismeri nálam?!

Huszonhét éve vagyok mellette. Hathatósan segédkeztem több, mint száz kiállítása létrejöttében. Nyomdai “alkalmazottja” voltam tenyérnyi metszeteinek sokszorosításában, számtalan (másféltől a negyvenöt négyzetméteresig terjedő) óriásgrafikája időt, energiát és rendkívüli összpontosítást igénylő munkálatainál, az előkészületektől a teljes megvalósulásig. Falfestményeinek elgondolásában, a háttérfestésekben is “kisinaskodhattam” immár több alkalommal. Én tudom igazán, hogy számára csak egyféle idő létezik. Akár a Balaton közelében, akár az Alföld közepén hasonlóan telnek a napjai, mint itthon vagy az egyetemen: általában munkával. Arról pedig magam sem sokat tudok, hogy mit érlelget legbelül, egészen addig, míg az asztalához nem ül. Hogy mi foglalkoztatta közben, azt a létrejövő lapjain találom meg. Mostanában egy fametszetsorozaton (Bach Vadászkantátájának képi megjelenítésén) dolgozik, melynek az organikus dinamika jelenti a kompozíciós szerkezetét. Honnan indulnak el a gondolatai? Megpróbálom elkísérni néhány olyan helyszínre, amelyek meghatározók voltak számára az időben.

A szülővárosa, gyerek- és serdülőkorának, alapvető iskolai élményeinek tája. Akkor még a piacnapokon telve csizmás környékbeliekkel, lovas- és szamaras kocsikkal, kofákkal, káráló tyúkokkal, s a köszörűs nagypapa boltja a Piac téren, vevőkkel, betérő barátokkal. Itt telepedett le a máramarosi fegyverkovácsok leszármazottja békésebb foglalkozást választva elődeinél, és az is meghatározó volt, hogy a nagypapa egy Bécsből származó, morva lányt vett feleségül, aki tizenkét évesen került Magyarországra.

És a kisvárosi muzsikusok világa! Róbert édesapja, a néhai hegedűtanár a helyi zenekarban is játszott. Kamarazenélésre gyűltek össze náluk vasárnaponként, ami a fiú számára mindig rendhagyó élményt nyújtott, mint ahogy a főleg a preklasszikus zeneszerzők életéről szóló könyvek. Velencefürdő pedig a szabad időtöltések boldog emlékét adta. A gimnáziumi évek idején tanzániaiak laktak a közelükben, így önkéntes tolmácsuk, játszótársuk lehetett, s ápolgatójuk, ha elfogta őket a honvágy. Találkozott egy ismeretlen lelkülettel és kultúrával… Figyelemmel kísérhette belső vívódásukat, s még szerelmi titkaikba is beavatták.

És rajzolt. Mindenről, mindenkiről.

Érettségi után egy évig nyomdásztanuló volt Fehérvárott, ahol a kézi szedés csínját-bínját elsajátította, az utolsó pillanatban, hiszen nem sokkal utána már teljesen megszűnt a hagyományos technológia a nagy nyomdákban. Ebben az időben teljesült egyik dédelgetett álma, végre megtanulhatott lovagolni az azóta megszüntetett méntelepen.

És a további helyek! Ha visszakanyarodunk a serdülőkorába, a Baranya megyei Bólyban látjuk a korán megözvegyült anyai nagymamánál. Az anyai nagyapa, Forray Károly Déván született, fiatal emberként a huszároknál szolgált, majd testőr lett. Talán innen fakad az unoka lovak iránti vonzódása. Az ország déli része, Bóly is határsávnak számított, Róbert csak tizennégy évesen utazhatott oda először. Mintha külföldön járna. A pacskeres, fekete ruhás, berliner-kendős, idős asszonyok dialektusban trécseltek egymással az utcán. A templomban német jellegű egyházi énekeket énekeltek több szólamban, és ízes frank tájszólással kiabáltak át a szomszédoknak a kerti munkák idején. Hannoveri hidegvérű, vaskos lovakat tenyésztettek, s a szőlőkbe és a pincesorokhoz is többen lovas kocsikkal jártak még fel. Életreszólóan találkozott az archaikus német kultúrával. S a magyar hagyománnyal a Balatonfelvidéken. Ott vettünk egy picike házat, Révfülöpön. Különleges atmoszférájú táj ez, s még a távoli angol dartmoori mocsárvidéket vagy Delphoit is felidézi bennünk, amikor a Káli-medencét járjuk.

Róbertet mostanában egy zenei mű képi átírása foglalkoztatja. Tán nyolc éve is annak, hogy a rádió “Ki nyer ma?” műsorában furcsa hatású Bach-kantáta néhány üteme csendült fel. Elbűvölő volt az a rövidke részlet, fel is tűnt nekem, hogy férjemet mennyire megbabonázta. Sokáig idézgette még magában, de aztán lassanként elfelejtődött. Ha másfél éve nem kérik fel a Varázsfuvola megfestésére, valószínűleg csupán érdekes emlékként maradt volna meg az a néhány taktus. De amikor újra szorosabb kapcsolatba került a zeneirodalommal, a Mozart-muzsika keletkezésének körülményeit is felkutatta. Mire a budapesti Opera mögött, a Lázár és Hajós utca sarkán levő helyiségben befejezte a fal- és mennyezetfestést, már sok mindenről másként gondolkodott, mint korábban. A Varázsfuvola témája, motívumai, keletkezésének körülményei, ahogyan és amiért a zeneszerzőt arra felkérték, Róbertben több kérdést vetett fel. Ez adta azt a bátorságot, hogy a Mozart-opera figyelembevételével és teljes tiszteletével beleépítse a falképekbe a saját élményeit is.

Ezután tért vissza az az emlék, melyet a Bach-kantáta részlete jelentett számára korábban. Hosszú utánajárással sikerült csak megszereznie a teljes művet egy antikváriumban, s egyszeriben nyilvánvalóvá lett előtte, miért volt olyan meghatározó élménye az a zene. Ennek megértéséhez be kell mutassak egy újabb, jellegzetes helyszínt: 1983-ban utazott először a Szolnok megyei Szenttamásra, ami azóta is egyik legfontosabb, legalapvetőbb alkotóhelyévé vált.

Szenttamás-Imremajor a háborúig az Almásy grófok birtoka volt, kastéllyal, arborétummal és a ménessel. Több mint száz angol telivér található ott ma is. Különös világ a legelésző csikókkal, kancákkal, az istállózörejekkel, a macskákkal, fecskékkel, pockokkal, a karámokban motoszkáló sündisznókkal, a kastélypark nem mindennapi növényeivel, esténként elsuhanó baglyaival, denevéreivel.

De van ennek a világnak egy másik része is: az alföldi emberek lelkülete. Jó volt hallani az éjjeliőrt, amikor az égi madarakról beszélt, miközben együtt baktattunk a hátsó istállóhoz, hogy ott kiganézzon. Vállán a vasvilla, füléig húzva a svájcisapka, s a szája szögletében, időnként fölizzott a maga sodorta cigaretta parazsa. Ilyen beszélgetőtárssal szívesen vált szót az ember a hosszú estén. A kellemes hangulatok betetőzését jelenti a lovasbál az Almásy-kastélyban, melyet minden év decemberében tartanak. Akkorra már befejeződik a versenyszezon a galopp-pályán, ahová az itteni lovakat tenyésztik, és ráér már mulatni a távoli idomár, zsoké, pályabéli és a helyi lovász is. Már reggel tízen, tizenöten kilovagolnak piros és zöld sportzakókban, fekete kobakban, lovaglópálcásan a távoli vendéglőig, míg a vendégeket busszal viszik. Az étkezés alatt néhányan felváltva őrzik a pihenő, pokrócokkal letakart, gőzölgő lovakat.

A képzőművészt megragadja a sokféle mulató, danázgató férfinép, és a kicsinosított nők, csillogó, flitteres ruháikban. Csoda-e, ha az alkotó emberben olyan rendkívüli hatást vált ki egy világi kantáta, ha a felcsendülő zenében a saját élményeit is felfedezheti?!

Bach felkérésre írta ezt a zenét, Keresztély weissenfelsi herceg ötvenharmadik születésnapjára. A pompás vadászkastélyban az esti ünnepséget ott is egész napos lovas vadászat előzte meg. A szenttamási vadászlovaglással ellentétben ott valódi lovas hajtóvadászatot rendeztek, bekerítették és a halálba hajszolták a nyulat, szarvast, farkast és a rókát.

A Varázsfuvola és a Vadászkantáta szövegeiből kiderül egy alapvető azonosság. Az antik mitológia nyomán írta meg mindkét szövegíró a történeteket, meglehetősen egyszerűen, szinte együgyűen, de a Vadászkantáta, egy udvari titoknok szerzeménye méginkább összetákolt, naiv, allegorikus és dicsőítő írás. Ha nem zeneóriások kezébe kerül a két szövegkönyv, sem Schikaneder, sem pedig Salomo Franck neve nem marad fenn. De mégiscsak zenei remekművek születtek, mert a gyenge impulzust is maximálisan felerősítheti a zseni teljesítménye.

A Back-kantáta hallgatása közben Róbert fantáziáját ez a szellemi kaland ragadta el, s a zene inspirációjára fogalmazta meg képekben, sajátos átiratait, amelyekben fellelhetők a mai arcok, hangulatok és az akkori világ elképzelt atmoszférája is. Olyan témát választott, amelynél az ábrázolás könnyen válhat közhelyé, és néha nagy a csábítás, hogy a művész a közízlés kiszolgálójává váljék. Mégis mindenféle kötöttség ellenére van egy tanulsága is az efféle vállalásnak. Ha valaki vérbeli alkotó, képes feloldani ezt a meghatározottságot.

A Hargita és a Keleti-Kárpátok hegyóriásai között elterülő Csíki-medencében, Felcsík és Alcsík határán emelkedik a kettős Somlyó-hegy. Már elhelyezkedése révén is Csíkszék központjának szerepére hivatott; nem véletlen, hogy a legkeletibb székely szék fővárosa, Csíkszereda is a Somlyó lábainál fekszik. (A mai térképek nem is jelölik külön településként Somlyót, csak Szereda részeként tüntetik fel, ahonnan a Szék utca vezet fel a kegytemplomhoz.) Az igazi központi szerep azonban nem földrajzi, hanem inkább lelki értelemben nyilvánul meg. E kisugárzás vonzza a magyarok sokaságát Somlyóra 1567 óta a pünkösdi búcsú alkalmából, sőt okkal feltételezhetően hivatalos kereszténységünk felvétele előtti időktől fogva. A “Csíksomlyó-jelenség” nem vallásos, történelmi-politikai, néprajzi “különlegesség”, hanem mindez egyszerre. Az élmény, amellyel a magyar élettér minden tájáról ide sereglők gazdagodnak, elválaszthatatlanul egybeforrva tartalmazza az elősorolt “alkotóelemeket”, szemléltetni azonban mégiscsak részekre bontással, pillantásszerűen érdemes.

A kezdetek. 1567 elé tekintve is láthatjuk, hogy a történelmi emlékeket átszövik a mitológia szálai. Csíksomlyó első írásos említése az 1334-es pápai tizedjegyzékben található, de a hagyomány szerint már 1002-ben épült ott kápolna. Ezt Szent István emelte annak tiszteletére, hogy legyőzte az ősi hitet védelmező erdélyi rokonát, Gyulát. A történeti valóság megismerhető része ugyan nem igazolja a legenda minden elemét, ám az elgondolkodtató, hogy az 1035 méter magas Nagysomlyó-hegyen romokat tártak fel, a mondabeli (?) Sóvár romjait. A magyar jelenlét legkorábbi nyomai így a pogány időkbe nyúlnak vissza. Már most érdemes felfigyelni a régi hit rejtőzködve továbbélő elemeire, mint például a Sarlós Boldogasszony tiszteletére. Ennek ünnepe július 2-án van, s 1567-ig ez a nap volt a búcsújárás ideje. (A Kárpát-medencéből előkerült egy több ezer éves sarlós istenszobor, ezenkívül Szűz Mária a csíksomlyói szoborábrázolás szerint holdsarlón áll; elég itt és most csupán erre a két különálló, de egyfelé mutató szálra pillantanunk.) Ezt az ünnepet IV. Eugén pápa 1444-ben engedélyezte hivatalosan, “az Erzsébetet látogató Boldogságos Szűz Mária” tiszteletére. Az egyházfő ekkor egy már meglévő búcsús gyakorlatot szentesített. Gesztusa az erdélyi ferences rend számára kitüntető elismerést jelentett.

A ferencesek. A rend első képviselői helyi hagyományuk szerint 1352 folyamán telepedtek meg. Csíksomlyó sajátos fekvésénél fogva nem csupán a székely szék vallási központja, de átjáró is Moldva felé. Ezt ismerték fel a ferencesek, akik innen kiindulva folytatták térítő tevékenységüket a székelyek és a csángók között, küzdve előbb a pogány hitmaradványok, majd a XV. század elejétől a huszitizmus ellen. (Tamás és Bálint diák az üldöztetés elől Moldvában lelt menedékre, ott fordítva magyarra a Bibliát s hirdetve Husz János tanait.) 1441-re épült meg a ferences kolostor, ámde három évvel későbbre, a szentszéki búcsúkiváltság idejére egy újabb építkezés is esedékessé vált, mert ekkor már omladozott a Sarlós Boldogaszszony temploma. (A romos állapot bizonyíték az épület régisége mellett.) 1444-ben alakult az obszerváns ferencesek Üdvözítőről (Salvator) elnevezett magyarországi rendtartománya, amelynek hatalmas pártfogója akadt Hunyadi János személyében. A kormányzó gyámolította a kolostor építését is, ezenkívül gazdag adományokkal gyarapította a rend somlyói vagyonát. Nem véletlen, hogy a hagyomány a nándorfehérvári diadalhoz köti a Salvator-kápolna felépültét, amely egyszersmind Urunk színeváltozása tiszteletére készült (1456. augusztus 8.). Az obszerváns ferences jelenlét fontossága tovább nőtt, kiváltképp a Moldvába irányuló magyar kivándorlás növekedése miatt. A kulturális kapcsolattartó szerep mellé hamarosan újabb feladat hárult a rend somlyói szerzeteseire: a hitújítás gyors terjedése révén Csíksomlyó az erdélyi katolicizmus végvára lett.

Az 1567-es pünkösd előzményei. A XVI. századi erdélyi fejlődést sajátos különutas székely politika jellemezte. A formálódó állammal való szembenállás a régi székely kiváltságok megnyirbálásából eredt. A székelyek és Izabella királyné ellentéte 1556-ban a kolozsvári országgyűlésen mélyült el. Az anyakirályné és János Zsigmond visszatérte Erdélybe, így az önálló politika erősödése, a királyi Magyarországgal való szembenállás és a költséges udvartartás a közterhek megnövekedését vonta maga után; a székelyek esetében a szabad katonai-határőri élet felszámolására irányuló törekvést. Érthető, hogy a panaszok orvosolatlansága miatt a királypárti főúr Balassa Menyhérthez csatlakoztak, aki 1561-ben a Partiumra tört, hogy megdöntse János Zsigmond hatalmát, és ezzel egy időben robbant ki a székely felkelés. A kétfrontos támadás azonban hamar elbukott, és 1562 segesvári országgyűlése meghozta a várható kemény büntetőintézkedéseket is. Immár hivatalosan ért véget a régi társadalmi berendezkedés, bevezették a jobbágyság intézményét, így megszűnt a közszékelyek szabad költözési joga, katonai-közigazgatási szervezete. A János Zsigmond udvarában teret hódító unitárius térítés pedig újabb éket vert a megfélemlített székelyek és a győztes uralkodó közé. Az összecsapást két olyan fejlemény előlegezte, amely ugyan nem közvetlenül a székelység ellen irányult, de azok vallási-egyházi tartalma a hagyományosan és kitartóan katolikus székely közösség hitéletét is fenyegette. 1556-ban kezdődött az erdélyi püspökség javainak államosítása, 1566-ban pedig rendelet utasította ki a katolikus papokat Erdélyből.

1567. május 17. Az intézkedés maradéktalan végrehajtása egyet jelentett volna többek között a csíksomlyói ferences jelenlét felszámolásával is. A fent előadottakból azonban világosan kitetszik, mennyi és milyen súlyos oka volt a székely népnek arra, hogy nyíltan szembeszegüljön, és fegyveres ellenállásra készüljön. Ennek vezére István, a gyergyóalfalusi pap jelentős tömeget gyűjtött Somlyóra. Amíg az asszonyok, gyerekek és öregek a csodákkal jeleskedő Szűz Mária szobra előtt imádkoztak, a fegyveres férfiak kivonultak Hargita felé, hogy fogadják az Udvarhely felől érkező ellenséget. Nem tudni, hogy János Zsigmond személyesen is jelen volt-e az összecsapásnál; annyi bizonyos, hogy május 17-én, a pünkösd előtti szombaton lefolytatott nagyerdei csata a székelyek győzelmét hozta. A Boldogaszszony segítségén túl a felkelők helytállása, helyismerete, valamint a Tolvajos-tető alatt a Lónyugtató nevű helyen végrehajtott ügyes lesvetés eredményezett diadalt. Ennek távlatos következménye a búcsúnap pünkösdre helyezése, ezentúl az Erdélyi Fejedelemség – előbb kényszerű, utóbb őszinte – vallási türelmének megalapozása lett, ami Európában példamutató és sokáig egyedülálló jelenség volt.

A “csodákkal jeleskedő” Szűz Mária-szobor. A magyarság Boldogasszony iránt kifejezett tisztelete Szent István országfelajánlása óta keresztény hagyományunk szerves része. A gyimesiek és a moldvaiak körében máig ismeretes a Babba Mária kifejezés, amellyel az Istenanyát tisztelik. Megannyi jel utal arra, hogy Szűz Mária palástja alá régi hitünk Boldogasszonya rejtőzött; így magyarázható a minden más népénél erősebb Mária-tiszteletünk. Ennek talán legszebb megnyilvánulása a csíksomlyói Szűz Mária-szoborhoz köthető. Maga a műalkotás 1510 körül keletkezett, 227 centiméter magas hársfa faragvány, a “csíki iskola” egyik ismeretlen művészének keze nyomán a székely jelleg ismerszik meg. A Napbaöltözött Asszony aranyozott, festett fa képmása, balján az áldást osztó Gyermekkel, jobbjában jogarral elsősorban az obszerváns ferences tanítás művészi megformálása, de a holdsarló, amin áll, messzibb hagyományra mutat vissza. A szoborhoz természetfeletti jelenségek fűződnek: fényt sugároz, könnyezik, halottakat támaszt fel, sőt egy XVII. századi tatár beütéskor az arcán keletkezett, szúrt sebhely eltüntethetetlen. Késő középkori művészetünk eme alkotásában tehát nem a bálványt, hanem az általa sugárzott természetfeletti erőt tisztelik a zarándokok.

A jelenben élő hagyomány. Az 1567. esztendő csodás győzelmét a moldvaiak már a következő évben szervezett búcsújárással köszöntötték és ünnepelték. Idővel kialakult a Csíksomlyóra járuló keresztaljak sorrendje. Az első hely Gyergyóalfalut illeti, majd Felcsík, Alcsík, Udvarhelyszék, Háromszék, Gyimes és Moldva zarándokai következnek, 1990 óta az anyaországiak, a más elszakított területekről, s a nyugati szórványból érkező magyarság tömege duzzasztja negyedmilliósra a rendre megjelentek létszámát. A búcsú menete is szigorú szabályok szerint alakult. Előbb a kegytemplomba érkezik a menet, ahol hosszas várakozás után a Szűz Mária-szoborhoz lehet járulni “érintőzésre”. Ez annyit tesz, hogy az oltár mögötti lépcsőn, a leckeoldalon felmenő zarándok egy tárgyat (ferences hatásra általában olvasót, de gyakran kendőt) érint Szűz Mária lábához, majd az evangéliumi oldalon levonul. A búcsúmenet további állomásai: Jézus-hágója, keresztút, a Kissomlyó-hegy teteje, ott a Salvator-, a Szenvedő Jézus-, majd a Szent Antal-kápolna, végül túloldalt le, Csomortán felé. Az ünnepi istentisztelet délben a két Somlyó-hegyet összekötő nyergen zajlik. Fontos megemlékezni még a “napvárás” szokásáról is. Az elsősorban moldvaiakhoz köthető hagyomány lényege, hogy vasárnap hajnalán a búcsúsok imádkozva, virrasztva várják a pirkadatot, és aki arra érdemesült, annak a felkelő nap galamb képében megjeleníti a Szentlélek Istent. A “hitben látható csoda” egy szép megfogalmazása szerint “sugárzik a Szentlélek útja”. A virrasztás Isten szabad ege alatt, a hegyoldalban történik. (A hegyhez kacsolódik egy érdekes néprajzi jelenség: a székelyek és a gyimesi csángók – akik nem is igazi csángók, hanem a XVIII. századtól kezdve, az 1764. január 7-iki madéfalvi veszedelem után kivándorolt székely csoportok leszármazottai – csak nyírágat visznek magukkal, a nagyerdei győzelem jelét, ami nem terem Kissomlyón. Ellenben a moldvai csángók mindenféle ágat leszednek, csak a Kissomlyó hegyéről származzék.) Végezetül a hivatalos keresztény és az ősi pogány hagyomány együttélésének szép példájára álljanak itt egy adatközlő szavai, amelyek többet mondanak minden tudományos elemzésnél: “Az áldott napot mindenki tiszteli, az ad nekünk világosságot. Az áldott nap a legerősebb, az az istennek az ereje. Az áldott nap mindent lát, egy fűszál sem tud elesni az ő híre nélkül.”

“A mese nemcsak vigasza, hanem »credója« az emberi léleknek… A népi lélek elviseli a tragikus életérzést, vállalja azt. Képes belenézni a lét mélységes szakadékaiba. De nem zuhan bele sohasem, az utolsó pillanatban képes visszarántani magát, képes megfogalmazni a végső reményt, noha jól tudja, hogy ez csak álom.”

Nagy Olga szintetizáló meseesztétikai következtetéséből egyetlen kifejezést emelek ki, “a tragikus életérzést”, és megkísérlem behelyettesíteni – mint elvont matematikai formulát – egy valós élethelyzettel, mely sokak esetében valóban tragikus életérzés volt és maradt.

A gyermektelenségre gondolok. A mesehősök: szegény ember, szegény asszony, fiatal király és királyné, öreg király és királyné, molnár és felesége…, és az általam megismert csíkszentdomokosi parasztcsaládok gyermektelenségi gondjaira; de mindkét kategória gyermekeszményére, gyermekszeretetére.

A gyermek léte/nemléte “tragikus” életérzésként csak úgy és akkor értelmezhető, ha megértjük azt, hogy a gyermek a parasztszülők számára, a paraszti közösség szemléletében egzisztenciális kérdés és ügy volt. Kutatásaim alapján úgy gondolom, hogy a gyermek választása, akarása sartre-i értelemben az önmegvalósítás egyik alternatívája, a meg nem valósulás, a sikertelenség pedig szorongó, vívódó lelkiállapotot szült. A gyermektelenség olyan léthelyzetet teremtett, amit nyomasztó válságként éltek és élnek meg, egyéni és közösségi szintén, persze nem azonos intenzitással, ám az a tény, hogy a falu kommunikációs rendszerében köztudott minden ilyen probléma, a gyermek léte/nemléte kérdésének közügyi rangjára utal.

Az viszont a paraszti világszemlélet optimizmusára vall, hogy egy ilyen reális helyzetben sem – és itt visszautalok Nagy Olga meseelemzésére – marad az ember teljesen magára, pontosabban nem hagyja magát magára maradni. Az irracionálist, legalábbis eme kultúrán kívüliek ítéletében irracionálist is megpróbálja megostromolni, és hisz benne. Ha az egyik próbálkozása nem hoz sikert, a másikhoz fordul, de kiutat keres: erről szolnak a mesék, hiedelmek, mágikus-terápiás praktikák, de “nem zuhan bele sohasem… a lét mélységes szakadékaiba”. Legfennebb elfogadja, és belenyugszik – és ez szintén optimista világszemlélet – Isten akaratába.

Nem szándékom a meseelemzés. Szerény igyekezetem inkább arra irányul, hogy a globális és általánosító meseelemzéseket néhány valós élethelyzettel támasszam alá, a népi kultúra más területéről hozott, ám szinte “méretre levágott támfákkal”. Más szóval, a mese realizmusát – a baszmológia, sajátosan Nagy Olga egyik kedvelt témája – próbálom a születés szokásvilágából hozott példákkal, párhuzamos reflexekkel igazabbá tenni. Arról a számomra megható felismerésről akarok szólni, hogy a gyermekért a szentdomokosi asszonyok mesei sorsokat, helyzeteket élnek meg: úgy éreznek, élnek, úgy járnak el, mint a mesehősök. És fordítva: a mesék gyermekért sóvárgó asszonyai, mintha e gyermektelenséggel, meddőséggel nemzési kudarcokkal küszködő szentdomokosi asszonyok, anyák közül léptek volna át a mesék “kellene-lenni” világába. Számomra nem a melyik-melyikből, melyik-melyiket gerjesztette dilemmája a fontos, hanem annak a felismerése, hogy a kultúra különböző területei között, például a mese- és szokásvilág, a fikcióból és a valós élet megítéléséből kisugárzó életszemlélet “sávjai” között folytonos átjátszás, áthallás tapasztalható. A mese vágyvilága és a szokás valós világának összecsengése, szinkronizációja nemcsak egy konkrét élethelyzet tükrözésének egymást igazoló példája, de meglátásom szerint még inkább annak, hogy mindkettőből például egy konkrét kérdés, a gyermekkérdés körül azonos világ- és életszemlélet, egyazon kultúra, szellemiség konvergenciája olvasható ki.

És kezdem a Babszem Jankó című mese szegény asszonyával, aki “mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel”. Valahányszor kritikus élethelyzetbe került – ezek mind-mind az élet metaforái –, így fohászkodott: “Ó, én uram, Istenem, csak egy akkora kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.” A királyi család gondja sem volt más: “Volt egyszer egy király s egy királyné. Mindig szomorkodtak, hogy nem volt nekik magzatjuk.” A gyermektelenség a mindennapi torzsalkodás és vádaskodás forrása volt a királyi családban:

Adatközlőim (csak a nemet és életkort közlöm) a meddőség gondjairól szólva, úgy tűnik, mintha a mesékből idéznének:

“Ott velünk szemben van, annak sincs gyermeke. A felesége itt, előttünk elmondta, hogy neki így nem lett, s neki úgy nem lett. Igen, de kezdetben kettőt es vagy hármat es a vízen eleresztett. Most sokkal öregebb s csúfabb az én feleségemnél. El van csúfulva, pedig betyár asszony volt. Szépasszony volt! S hallom az asszonyoktól, mert mondják alattomba, hogy »Most jó vóna-e, ha egy gyermeked vóna? Most bezzeg jó volna ugye? De mikor lett, akkor vízre csaptad, tengerészt csináltál belőle!«” (f. 76).

A gyermekvágyás, a meddőség elleni küzdelem megrendítő példáit kínálja a falu rejtett szellemi-lelki világa, titkolt áhítata:

“Volt olyan, amelyik böjtött fogadott, s akkor lett. Nem lett előre, de sokat imádkozott… Misérevalót adtak erre a szándékra, mert kévánták a gyermeket, mindent megtettek ők es, hogy nekik es legyen, s akkor aztán jött egymás után, de gyorsan” (n. 78).

“Fordult orvoshoz es, akinek kellett gyermek. A gyermekért harcoltak örökké. Hogy legyen! Ha betegnek vélték az asszonyt, régen es elmentek. Hogy tudják meg, hol a hiba. Feredőre es eljártak, hova az orvos elutalta” (n. 78).

“Ha esztendőn belül nincsen gyermek – szeretnék, úgye – akkor, el kéne menjünk az orvoshoz! Akkor má kezdődik. Jártak Élteshez, Karcfalvára, hogy doktor úr, nekem valahogy gyermek kéne legyen” (f. 74).

Ennek egyszerre van általános és helyi motivációja. A fiú a család/nemzetség nevének továbbvivője, az örökség és vagyonfolytonosság garanciája.

Egy adatközlőm többször elpanaszolta, hogy öt leánykát szült azért, hogy hátha fiút szülne a férjének, és hogy a leánygyermek feszültté, gondterhelté tette az életüket.

Az adatközlői vallomások és a mesebeli szegény asszony fohásza, királyné fohásza olyan értelemben is találkoznak, hogy a fiúgyermek várása nemcsak a férfi, hanem az asszony ügye is volt.

A Székely bánja szerzője tehát úgy véli, hogy Szentdomokoson azért született, születik sok gyermek (ez 1992-ig abszolút számokban így is volt), mert az itteniek a nemi élet terén kulturálatlanok. Vagyis a házasfelek nemi életében primer ösztönök munkálnak elsődlegesen. Bözödi iránti nagy tiszteletem ellenére is ki kell mondanom, hogy a valóság nem ennyire sarkított. Bözödinek csak akkor lehet igaza, ha a paraszti műveltséget az orvostudománnyal helyezzük szembe. Bözödi nem számol egyrészt a fogamzáselhárítás, a magzatelhajtás népi praktikáival, a házi abortusz létével, tényével, másrészt a domokosiak gyermeket akaró ideológiájával és erős katolikus hitével, mely a gyermeket Isten ajándéka gyanánt fogadja, védi és menti.

Bözödivel ellentétben Venczel József a szentdomokosi gyermekáldás más motivációjára érzett rá, amikor azt írja a szentdomokosiakról, hogy századok óta küszködnek a rossz termésű határral, viaskodnak a szegénységgel, de bátran vállalják a nehézségeket, “szeretik a gyermeket”.

“Gyermek nélkül mit ér az élet, örökké azt mondták. Nem ér semmit. Kinek nem lett gyermeke, az bánatában azt se tudta, mit csináljon. Inkább örökbe vett, de magára úgyse ült. Hogy öregségükre legyen nekik valakijök, aki eltartsa, s aki eltemeti. Legyen, akire hagyni a vagyont. De a legfontosabb, hogy legyen aki rendezi őket öregségükre” (n. 80).

“Kellett a sok gyermek, hogy a háznál maradjon örökös, maradjon a nemzetség a háznál. Sőt, örvendtek, ha előbb fiú lett. A menyecskét ilyenkor nagy tiszteletben tartották. Megkeresztelték a nagytatája nevire. Az újszülöttnek most is úgy örvendnek, mert arra gondol mindenki, hogy öregségére lesz, akihez támaszkodjék. Gondjikot viselje. Inkább az öröm nagyobb” (n. 78).

“Kell a gyermek, azért, hogy ne fogyjon ki ez a família. Én például má kifogyok! Én má erről az udvarról, ha meghótam, többet ezen az udvaron Szabót nem keresnek. A Szabó nemzetségnek vége. Az utókor nem tudja, hogy itt valamikor Szabó lakott” (f. 76).

“Gyermek nélkül áldás sincs. Isten áldása a gyermek. Azért volt ezelőtt annyi, mert Isten áldásának tekintették. A mi családunkban mindegyiknek sok gyermeke lett, édesanyámtól elkezdve” (n. 78).

“Azt es mondták, ahogy jő a gyermek, úgy jő a segítség a szülőknek. Úgy szerre születnek s nőnek fel, az egyik ezt segít, a másik azt segít, s az ember olyan boldog, mikor összegyűlnek, s látod, hogy istenem, ezek az enyémek” (n. 69).

“Nekem van, hál’ istennek, öt gyermekem. De én úgy örvendek nekik. Mindegyik, amikor hazajő, új vendég. Mert ez van itthon, amelyikkel lakom s egy leányom, a többi három mind idegenben van” (n. 66).

“Mondtam itt néhány fiatal menyecskének: akkor is volt szegénység, a mi időnkben, de még milyen!, de azért nem hagytuk fogyni a magyarságot. Még a cigány is úgy szaporít, mint a nyúl, mi pedig, magyarok szégyellhessük magunkot, így mondom, beleértve magamot es, me jobban kellett volna tusakodjunk. Szedik ezeket a tablettákot, jódtinturás spriccot, s akkor a katéter! Ez az Isten nálunk! Az, hogy legyen az a szép gyermek, az az okos magyar, hogy tudjuk, hogy magyar… inkább megöli magát, de akkor se akarja” (n. 65).

A kérdéskör és a válaszok tömör összegezése szándékával, meg azzal, hogy újra bizonyítsam – noha nem is vonultattam fel minden racionális érvet –, a gyermek léte/nemléte miért egzisztenciális kérdés sajátosan a szentdomokosi (de nem csak paraszti) családokban, fontosnak tartom megfogalmazni, az előítéletekkel szemben, a válaszok differenciáltságát, ami messze túlmutat “a földtúrás” mindennapi gondjain. Köztük megtalálni az anyagi-vagyoni, társadalmi, szociális, vallási, nemzeti, érzelmi, életszemléleti szempontokat egyaránt.

Csak ugyanazokért, mint Szentdomokoson. A mese viszont – Nagy Olgával szólva – “nem a valóság, hanem a valóság lényegének a megragadása”. Szentdomokosi adataim épp arról szólnak, hogy a mesékbeli gyermekakarás, gyermekszeretet nem fikció, hanem egyszerűen költői átfogalmazása egy valós létigénynek, létszükségletnek.

“Jankó hatökrös szekérrel lepte meg a két ütött-kopott girhes ökörrel szántó apját.” Ő az, aki “kirántja a szekeret a sárból” (milyen remekül dramatizált metafora, szólásmondás!), aztán küldetést teljesít: tizenkét szekér vasból buzogányt csináltat, azzal ment hetedhét ország ellen. Kalandja után visszatér az öreg szülőkhöz (lásd a domokosi motivációkat), akik már palotában laknak, de az örömet számukra Jankó jelenti.

A Kégyó királyfi című mesében, mely egészében a gyermekvárás gyötrelméről, öröméről szól, az átokkal sújtott királyné, mihelyt a király átölelte a derekát, felszabadult és “azonnal egy olyan szép aranyhajú gyermeket hozott a világra, hogy a napra lehetett nézni, de a gyermekre nem. Nem kellett oda semmi rongy [pólya], gyertyavilág, ragyogott, világossá vált a szoba. Megörvendtek, de nem es egy gyermek, hanem ikergyermekek születtek… s örvend az öreg király, hogy lábujjhegyen járkált, hogy ne halljék koppanása…”

A mese kivételesen nem lagzival végződik: “Akkor egy nagy keresztelőt csináltak, egy nagy bált, összehívta az egész kereken való királyokat, hercegeket, bárókat. Akkor elhozták a keresztelésre a kumatriákat [komákat], közte elhozták a püspököt…, s olyan jól éltek, mint két galamb.”

Távolról sem merítettem ki a mese valós forrásait a gyermekproblematika kérdésében. A mese realizmusának tartom például azt a jelenséget is, noha irracionálisnak tűnhet, hogy – Nagy Olga fogalmazásában – “a mesei világot mennyire meghatározza a hiedelemvilág”. A születés hiedelemvilága is, a fogamzástól a beavatásig, az akart, kívánt, megfogamzott, megszületett, minden rossztól védett, közösségi, egyházi kommunióba beavatott hús-vér gyermeknek szellemi követője és védelmezője. De ez már egy másik tanulmány tárgya.

NAGY Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről. Bukarest, 1974, Kriterion.

Balázs Lajost sokan ismerik, és Balázs Lajost kevesen ismerik. Noha e két kijelentés egymás ellentéte is lehetne, mégis egyszerre igazak. Sokan ismerik Balázs Lajost Csíkszeredában, ahol évtizedek óta él, tanít, Erdélyben, ahol újságok ismertetik eredményeit, ahol egyik alapító tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak – és túlságosan kevesen ismerik Magyarországon. Pedig érdemes jobban odafigyelni munkásságára, mert hallatlan elszántsággal, kitartással és a maga visszahúzódó módján olyan életművet hozott létre, amely méltán sorakozik a legelismertebbek mellé. Megírt három vastag könyvet Csíkszentdomokos lakodalmi, temetkezési és születési szokásrendjéről: nem túlzás, hogy e trilógiának nincs párja a magyar nyelvterületen. Közölt továbbá vagy száz kisebb-nagyobb tanulmányt, cikket, beszámolót, szerkesztett könyveket; néprajzi és tanári munkásságáért szakmai díjakat, elismeréseket kapott, mostanság pedig az erdélyi Sapientia Egyetem egyik tanszékének szervezője Csíkszeredában.

Erdélyben a magyar néprajzi kutatás, a néphagyományok megismertetése – az első világháború előtti ígéretes kezdetek után – a XX. század negyvenes éveiben kapott új lendületet, amikor Kolozsvárott megszerveződhetett az Erdélyi Tudományos Intézet, és az egyetemen néhány évig néprajzi szakképzés folyhatott. Miután Venczel Józsefet és tanártársait eltávolították a Bolyai Egyetemről, Gunda Bélát pedig sok más egyetemi kollégájával együtt kiutasították Romániából, évtizedeken keresztül nem volt szakember-utánpótlás. Irodalmárok, nyelvészek, zenészek mellett csak kevesen végezhettek hivatásszerűen néprajzi kutatómunkát, főként Kós Károly és a ma is tevékeny Faragó József. Persze múzeumokban, kutatóintézetekben és tanári, lelkészi vagy más hivatásuk mellett sokan mások is dolgoztak. Elég talán csak – az ismertebbek közül – Jagamas János, Kallós Zoltán, Almási István, Nagy Jenő, Szentimrei Judit, majd Nagy Olga, Péntek János nevét említeni, akik a hatvanas–nyolcvanas években hol szabadabban, hol megszorítások közepette igyekeztek a szakmai folytonosságot biztosítani, és nagyon sokat tettek az élő erdélyi népművészet, népzene, népköltészet magyarországi megismertetése terén is. Csekély intézményi támogatás mellett ekkoriban az egyéni erőfeszítések kaptak nagy szerepet; tudunk hosszú évekig elfektetett kéziratokról, máskor ígéretes tervek befejezetlenek, megvalósulatlanok maradtak. Nagy szenzációnak számított, hogy a hatvanas évek végétől Salamon Anikó Budapesten tanulhatott (könyve csak tragikusan korai halála után jelent meg a gyimesi csángókról), Gazda Klára ugyanitt doktorálhatott az esztelneki gyermekvilágról szóló, ma is sokat forgatott könyvével. Sok fontos, alig ismert terület hosszú ideig gazdátlan maradt: alig jutott erő és lehetőség például a népszokások, a népi hitvilág, a vallásosság vagy a táncélet feltárására. Hiányzott az intézményes jelleg, a rendszeresség, a tervszerűség.

Ez annál nagyobb vesztesége nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kultúrának is, mert a második világháborút követő évtizedek visszafordíthatatlan változásokat hoztak magukkal Erdélyben is, ahol egy döntően paraszti, falusi világ addig szinte érintetlenül tovább élt. A változások mellett is sok helyen megmaradtak vagy éppen alkalmazkodni tudtak hagyományos életformák. A hatvanas évek végétől kezdve éppen ez az archaikus jelleg, egy egykori paraszti világ teljessége iránti növekvő kíváncsiság indított el sokakat, főként fiatalokat Magyarországról. Tegyük hozzá, olykor-olykor Nyugat-Európából és Amerikából is, ahonnan antropológus kutatók (pl. Katherine Verdery) jöttek megtapasztalni a maga élő valóságában azt, ami saját hazájukban nemzedékekkel előbb felolvadt az iparosodó társadalmak modernizációjában.

Balázs Lajos az 1960-as évek első felében tanult a bukaresti egyetemen román nyelvet és irodalmat, majd a tanári pályára készülve érdeklődése korán felébredt néprajzi-folklorisztikai témák iránt. Arra nem gondolhatott, hogy ezt rendszerezetten tanulhassa, vagy ezt válassza hivatásának (Bukarestben sem volt néprajzi szakképzés). Megismerkedhetett viszont egy európai látókörű, kitűnő folkloristával, Mihai Poppal, és az ő biztatására Csíkszentdomokoson belekezdett a lakodalmi szokások tanulmányozásába. A település aztán szinte rabul ejtette: a további évtizedekben legtöbb témáját itt kutatta, és ma nyugodtan mondhatjuk, hogy aligha van még más, aki egy falu szokásrendjét, az emberélethez kapcsolódó ünnepeit olyan mélyen ismerné, mint éppen ő. Professzorának ösztönzése is közrejátszott abban, hogy a csíkszentdomokosi lakodalomról szóló monográfia első változatával Balázs Lajos 1976-ban doktori fokozatot szerzett. Ez akkoriban nagyjából megfelelt a hazai kandidátusi fokozatnak, annyival volt több, hogy ennek birtokában már professzori kinevezést is kaphatott valaki. A könyvön tovább is dolgozott, 1983-ban fejezte be, és attól kezdve kerek tizenegy évet kellett várnia a megjelentetésére (felét még a diktatúrában, másik felét a demokráciában), addig csak egy-egy részlet láthatott belőle napvilágot folyóiratokban, évkönyvekben. A néprajz mindvégig professzionális szinten művelt “mellékfoglalkozása” maradt, amire az amúgy teljes embert kívánó munkái mellett szorított időt, energiát. Neve a hetvenes évek végén került be a figyelmesebb szakmai köztudatba. Bukaresti doktorátusa ellenére sem lett professzor, élete egészen más irányba kanyarodott.

Az 1939 végén született Balázs Lajos egy olyan nemzedék tagja, amely öntudatra ébredése első pillanatától fogva a legváratlanabb és legszélsőségesebb társadalmi és politikai változásoknak volt kitéve. Megírta, el is mondta, amit itt röviden fel szeretnénk idézni. Szülei kászoni faluból származó, szegény emberek voltak, akik Bukarestben cselédkedés, munkakeresés közben ismerkedtek meg. 1940-ben Csíkszentmártonba költöztek, és hitelből (ma azt mondanánk, állami támogatással) kevés földet meg egy cséplőgépet vettek. Nem sokáig tarthatott vágyva vágyott önálló kisparaszti életük; a kommunista fordulat után kisvártatva őket is elérte százezrek igazságtalan sorsa: kuláklistára kerültek. Hetedik osztályos nagyobbik fiuk ezzel olyan stigmát kapott, amit egész következő életében viselt. Szabályosan kitiltották az általános iskolából, hónapok múlva vették csak vissza, aztán nem kerülhetett be középiskolába. Nagy kegy volt, amikor magántanuló létére megengedték, hogy beüljön a hátsó padba. Érettségi után kétszer próbált sikertelenül bejutni a kolozsvári egyetemre jogásznak; értésére adták, hogy nincsenek esélyei. Akkor a fővárosba ment. Sikerült elérni, hogy káderlapja ne tartalmazzon a családról minden terhelő adatot. Amikor öt év után Bukarestből kikerült, tanítani Balánbányára, egy tanév után rábízták egy falusi általános iskola igazgatását, majd újabb “kiemelés” következett. Balázs Lajos húsz évre kikerült a közvetlen iskolai munkából, és a Hargita megyei kultúrbizottságban, aztán a megyei pionírszervezet vezetőjeként, a nyolcvanas években pedig a megyei pártbizottság munkatársaként dolgozott. Középiskolai tanárnak nem sokkal a romániai politikai fordulat előtt került vissza a csíkszeredai, később Márton Áron nevét felvett líceumba, innen ment nyugdíjba hatvanévesen.

A stigmával kezdődött életpálya a kilencvenes évekre újabb stigmát kapott: Balázs Lajos akkoriban kimondott és ki nem mondott gyanakvások, gyanúsítások kereszttüzébe került. Ugyan mivel szolgálhatott rá, hogy “elfelejtsék” családja kulák mivoltát, és bizalmi funkciókba emeljék? – kérdezték többen, akik nem akarták meglátni szakmai munkájában a tisztesség kétségbevonhatatlan jeleit. Egy hosszabb interjúban (Székelyföld, 2000. augusztus) Balázs Lajos elmondta, hogy ő nem a látványos ellenállás, a gesztusértékű nemet mondás embere, hanem olyasvalaki, aki mindennél előbbre valónak tartja a saját munkájának lelkiismeretes elvégzését, különösen, ha az valódi értelemmel tölthető meg. Sosem törekedett fölfelé vagy előtérbe kerülni; amit rábíztak, abban igyekezett meglátni a kisebbségi magyar közösség javának lehetőségeit, s egyúttal biztosítani a maga számára a szakmai kutatásaihoz szükséges mozgásteret. A nyolcvanas években egy ideig az ő segítségével lehetett elfogadott csoportosulás a modern szemléletű, később Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport (KAM) néven intézményesült munkaközösség. Amit leírt, megjelentetett, azon idők és ideológiák fordultával sem kellett igazítania: a hetvenes–nyolcvanas években írt tanulmányai, esszéi ma is érdekes olvasmányok, nem egy közülük szerves részévé vált a kilencvenes években megjelent könyveinek.

Ez a három könyv munkásságának fő teljesítménye. A lakodalmi szokásokat és költészetet tartalmazza az első: Az én első tisztességes napom (Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson, 1994); a halotti szokásokat a második: Menj ki én lelkem a testből (Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson, 1995); a harmadik pedig, a Szeretet fogott el a gyermek iránt (A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson, 1999) az anyává, szülővé válás első lépéseit öleli fel. Mindhárom kötet alcíme utal a tartalmukra, főcímük a költészet, a jelképek világába vezet, oda, ahonnan a szokások megmutatják azt az értelmüket, amit az első könyv előszavának végén így idéz a szerző Csoóri Sándortól: “Léthelyzeteket s mítoszerejű látomásokat nemcsak eredetmondák, mesék, dalok s népballadák őriznek, hanem egy-egy remekműként megformált népszokás is. Amely nem más, mint a »történelem alatt« élő közösségek metaforába sűrített története.” Balázs Lajos számára a szokások megismerése, feltárása az élet egészének rendjére vet fényt; nem leporolni való régiségeket keres, nem is csillogó érdekességeket vagy éppen színpadra állítható jeleneteket, hanem azt fürkészi, mi szervezi egésszé, rendszerré az általánost és az egyedit, a múlót és az állandót, a megkopott, értelmét vesztett gesztust és a jelképerejű, megrendítő közösségi megnyilatkozások sorát.

A könyvek sorrendje nem véletlen: azon túl, hogy kifejezik a szerző érdeklődésének alakulását, azt is mutatják, hogy a szokásoknak e három köre más-más érettséget és elmélyültséget kíván. A lakodalom, házasságkötés vizsgálata olyan ünnepkörbe vezet, amelynek tekintélyes része a faluközösség nyilvánossága előtt zajlik, örömteli esemény, ezért könnyebben kerül közel hozzá egy huszonéves, kezdő kutató. A halottas szokások már inkább a magánszférához tartoznak, ezek felé a szerző saját szüleinek halála idején fordult fokozott érzékenységgel; a gyermekvilág kezdete, e határozottan intim világ pedig unokái születésének idején érintette meg. Ekkoriban érte el azt a képességet is, hogy férfi létére a mások szeme elől leginkább elrejtett témákat is szóba tudta hozni a faluban – ott, ahol akkor már két évtizede forgott nagyon sokat.

Aki kézbe veszi és figyelmesen elolvassa Balázs Lajos könyveit, mindenekelőtt felfigyelhet arra, hogy a szerző milyen kitartóan és mélyen beszélget a falubeliekkel. Első könyvének végén háromszáz ember szerepel a névsorban, a másodikban csaknem negyven, a harmadik elején harminc falubelivel készült beszélgetésre hivatkozik (itt névtelenségben tartotta adatközlőit). Az első kötet nagyságrendi különbsége természetesen a szokás jellegével (a legtöbb “szereplőt” a lakodalom mozgatja) meg az évtizedes alkotásfolyamattal magyarázható; a második és harmadik esetében a kevesebb emberrel valószínűleg hosszabb, részletesebb beszélgetések zajlottak. Félreértés ne essék, nem a számok a fontosak, sokkal inkább a szerzőnek az a képessége, hogy figyelmesen odahallgat másokra, újra meg újra, éveken, évtizedeken át. Ez a figyelem tervszerű és koncentrált, nem nélkülözi akár a kérdőívek rendszerességét sem, de nem ragaszkodik merev sémákhoz. A kíváncsiság nem csupán a szokásszerűre, az általánosra irányul, nem is csak az egyedire, hanem a kettőre együttesen. Balázs Lajos a három kötet során mondandójából egyre többet bízott rá adatközlői szavaira. Míg az elsőben az idézetek még inkább illusztrációk, a saját mondatok alátámasztásai, addig a harmadikban már a kérdésekre adott többféle (és nyilván kissé megszerkesztett) válasz adja ki a könyv szövegének tekintélyes részét. Ezekre a “tanácskozásokra” reflektál jól átgondolt elemzésekkel. Balázs Lajos igencsak mértéktartó; elemzéseit nem tágítja ki vagy kapcsolja össze messzire vezető fogalmi struktúrákkal, amelyek túlságosan is elméleti irányba vinnék gondolatmenetét. (Hogy anyagában ilyen lehetőségek is benne rejlenek, azt egy, a lakodalmas gazdáról, antropológus szerzőtárssal készített közös tanulmány mutatja, amely a vezetői szerepekre való kiválasztást és azok szerkezetét igyekezett modellálni csíkszentdomokosi példán. Messzemenően aktuális időben, 1990 őszén, amikor napirenden volt a régi vezetők helyett újak megtalálása.)

A népszokások kutatásában Balázs Lajosnak vezérelve volt a XX. század eleji ismert francia etnológus, Arnold van Gennep átmeneti rítusokról szóló klasszikus elmélete. Ez a rítusokban három szakaszt lát: az elválasztó, az eltávolító és a beépítő, beavató szakaszt. Erre a jól bevált fogalmi rendszerre alapozva dolgozott Balázs Lajos, módszerének további alakítói között pedig ott találjuk a nemzetközi és a magyar folklorisztika, szokáskutatás megannyi ismert alakját Mircea Eliadétől Dömötör Tekláig, Kunt Ernőig. Balázs Lajos újra meg újra megkeresi a részben az egészet, a kicsiben a nagyot, anélkül hogy az egyediből általánosítana. Mindig a teljeset, az egészet keresi. Kiváltképp érzékeny az átmenetekre, a dramaturgiai fordulatokra, a jelképek használatára és erejére. Könyveiben a szokáselemeket, a hiedelmeket, a véleményeket, ítéleteket, a normákat és a normaszegéseket, a szankciókat, a lelki belső folyamatokat máshol alig tapasztalható mélységekig tárja fel és elemzi. Egyesíti a szinkron és a diakron szemléletet: az élő szokás teljességét éppúgy bemutatja, mint a generációk során keresztül megragadható változásokat. Elkerüli azt, a népszokáskutatásban nagyon sokáig alkalmazott felületes módszert, hogy az elmondott emlékeket és normatív kijelentéseket azonosítsa vagy összekeverje a valósággal. Amennyire támaszkodik a másokkal folytatott beszélgetéseire, legalább annyira a saját tapasztalataira, figyelmes részvételére lakodalmakban, halotti rítusokban, a falu egész életében – amennyire ezt egy oda-odalátogató megteheti (sok-sok fénykép is dokumentálja mindezt). Így válik képessé arra, hogy az értékeknek, ítéleteknek ne csak a megfogalmazását, hanem az érvényesítésüket, gyakorlati szankciókban megmutatkozó működésüket is megragadhassa.

Már szóltunk róla, hogy Csíkszentdomokos a kitüntetett, és szinte az egyetlen kutatási “terepe” Balázs Lajosnak. Trilógiájának ez a települési koncentráció az egyik különleges értéke. Sok szokásleírást ismerünk akár a lakodalom, akár a temetés vagy a születés szokásvilágáról (főként Erdélyen kívül), megszületett a Magyar Néprajz című kézikönyv összefoglaló kötete is a népszokásokról (még Balázs Lajos könyveinek megjelenése előtt, 1990-ben). Ha ezek egy faluról szólnak, akkor rendszerint rövidek, egy nagyobb munka fejezetei, nem érik el a monografikus teljességet; ha pedig hosszabbak, teljesebbek, akkor egy kisebb-nagyobb táj sok településére terjednek ki. Így írt könyvet például Bakó Ferenc a palóc lakodalomról, Kapros Márta az Ipoly menti falvak születési szokásairól vagy Virág Magdolna a Tövishát (Szilágyság) temetkezéséről. Kétségtelenül nagy értékük mellett is az ilyen könyvek olvasói nem mindig tudhatják, hogy az adatok mozaikkockái vajon hogyan is illeszkednek egymáshoz a való életben. Balázs Lajos nem a “székely lakodalom”-ról akart könyvet írni, de még csak nem is a “felcsíki falvak születési szokásai”-ról: hűséges maradt Csíkszentdomokoshoz. A teljesség így nem csupán mennyiségi, de minőségi is: ugyanaz a közösség beszél a párválasztás kritériumrendszeréről és a falusi szépségideálokról, mint amelyik gazdag bőségben hozza elő a lakodalom szokásköltészetét, a kisgyermeket ért rontások elhárításának módozatait, vagy amelyik a halotti torról, a temetőlátogatásról számol be. Noha a szerző nem említi a példái között, de ezzel nagyon hasonló teljesítményt ért el, mint amit Fél Edit és Hofer Tamás az Átányban végzett monografikus eszközkutatásukkal az ötvenes–hatvanas években. Ők annak idején az elmúlóban levő hagyományos paraszti gazdálkodást és háztartást húszévi kutatómunka árán, addig nem ismert részletességgel dokumentálták. Mellettük akkoriban a budapesti Néprajzi Múzeum teljes intézményi támogatása, munkatársak sora állott; teljesítményük, három nagy monográfia németül és angolul jelent meg, és az egész világon ismertté tette nemcsak a magyar falut reprezentáló, addig szinte ismeretlen Átány, hanem szerzőik nevét is. Balázs Lajos teljesítményének ilyen megismertetésére egyelőre még várnunk kell, ám ez mit sem von le értékéből (ezért is kár, hogy rövid, idegen nyelvű rezümé csak a két első kötetben található).

Nincs itt terünk, hogy a könyveket tartalmilag részletesebben ismertessük: bizonyos, hogy aki a falusi szokásrend iránti őszinte érdeklődéssel veszi kézbe őket, megtalálja azokat a fejezeteket, amelyek éppúgy rabul ejtik majd, mint Balázs Lajost maga Csíkszentdomokos. A lakodalomkötet fele a szokások költészetét tartalmazza, de a viselettől a tréfákon és vonulásokon át a tisztségek, ételek leírása, mind megtalálható benne. A születés szokásvilágában kétszeresen is megragadható az átmenet, hiszen nemcsak egy gyermek beépülése kezdődik meg a családi és tágabb társadalmi közegbe, hanem a házaspárok is gyermekük megszületésével válnak a felnőtt társadalom teljes jogú tagjaivá. Egészen pontos elemzéseket olvashatunk a gyermekekkel kapcsolatos értékrendi változásokról, az egyre racionálisabb gyógymódok terjedése mellett is fennmaradó hiedelemrendszerről (mint például az “agos” gyerek, “váltott” gyerek gyógyítása). Számomra különösen emlékezetes a halottaskönyvből az a közelség, ahogy követi a haldokló útját a betegség elviselésén, a közösségtől való fokozatos eltávolodásán keresztül egészen addig, amíg láthatjuk, hogy a legszűkebb család mindent megtesz azért, hogy a haldokló ne múljon ki a világból Istennel való megbékélés nélkül – akkor sem, ha korábban párttitkár, harcos ateista volt, akkor sem, ha már szinte alig van öntudatánál, csak a beszédes gesztusai maradtak.

Könyvei mellett nem hagyható említés nélkül Balázs Lajos néhány más műve. Az ő nevéhez fűződik egy sokszerzős helytörténeti monográfia megszerkesztése, összeállítása Csíkszentdomokosról (1999), amelyben szerzőként szerényen nem is szerepel. Része volt a székelyföldi hadifoglyok emlékeit tartalmazó könyv létrehozásában (Történetek a fogságból, 1997): előszót írt, és egy, még a nyolcvanas években (a közlés legcsekélyebb reménye nélkül) felvett emlékezést közölt benne. Megírta családja kulákságának rövid történetét az egykor kuláknak minősítettek visszaemlékezéseit közreadó újságsorozatban, majd az ebből született kötetben (Kuláksors, 1999). Lélektanilag átgondolt elemzést írt a román Manole mester- és a magyar Kőmíves Kelemen-balladák hasonlóságáról és különbségeiről: a “nyugtalan lelkiismeret balladái”-nak nevezte őket, mert a mesterek egy ősi szabály megszegéséért bűnhődnek bennük. Tartalmas beszámolókat közölt a polgárosodás falusi folyamatairól, a népi jogszokások elveiről és gyakorlatáról, a népszokások értékvilágáról. Megírta a nemzetiségi türelmetlenség gyászos eseményének, a második világháború végén történt csíkszentdomokosi vérengzésnek a történetét. Finom érzékkel írt le olyan jelenségeket, mint a kialakulóban levő kortársi találkozók, a már csak rekonstrukcióból megismerhető angyalozás (erről filmet is készített), vagy a Csíkszentdomokosra Moldvából (100 lej útiköltség megküldésével) áthozott úgynevezett százlejes feleségek történetét. Arra is vállalkozott, hogy időről időre áttekintse a romániai népszokáskutatás eredményeit, lehetőségeit, feladatait.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mindeközben Balázs Lajos tanárember, aki székelyföldi iskolákban román nyelvre tanította a gyerekeket, majd amikor pionírvezető lett, programok, vetélkedők, kulturális fesztiválok megszervezésében működött közre. Volt alkalmam őt a Márton Áron Gimnáziumban is látni, tudom, hogy ebben a munkájában is a maximális lelkiismeretesség vezette. Hosszú évekkel a romániai politikai fordulat után többször nyilvánosan is szóvá tette azt a tarthatatlan helyzetet, hogy a magyar gyerekek a számukra idegen román nyelvet és irodalmat ugyanazokból a könyvekből tanulják, mint az anyanyelvi románok. Tanári munkájáért 2000-ben a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Ezüstgyopár díjjal tüntette ki. Akkor megírt töprengésében sokatmondóan fogalmazta meg pedagógiai hitvallását, válaszát arra a kérdésre, hogy: “a meggyengült, megroppant, elkopott, megroskadt, megfáradt pedagógus idegrendszere, lendülete, ereje, sugárzása, szellem, szóval a pedagógus életműve hol kereshető? Analógiás, tömör válaszom: a megmunkált élet felületén.”

Balázs Lajos, a türelmes, kitartó és hűséges ember munkája sokunk számára mutatja meg példaszerűen, mire is képes a néprajz a hagyományos és a modern világban. Ma sokan gondolják, hogy a néprajz legfőbb feladata, hogy elforduljon végre tradicionális témáitól, és nagyobb figyelmet szenteljen a zajló élet változásainak, alakuljon át egyfajta alkalmazott antropológiává vagy szociológiává, és ahelyett hogy még mindig értékek megmentésén fáradozna, vegyen részt a társadalom elesettjeinek felemeléséért folytatott küzdelemben. Úgy vélem, hamisan feltett alternatívákról van itt szó. Valódi munkák és teljesítmények megismerése megmutatja egy szakma igazi lehetőségeit, amelyek mindig elszánt és fegyelmezett munkát, adott esetben áldozatot is követelnek művelőiktől. Balázs Lajos könyvei és más írásai jó példái annak, hogy a szaktudományos kutatás és az értékek melletti elkötelezettség milyen jól megfér egymás mellett; hogy a folyamatos és módszeres tapasztalatszerzés (nevezhetjük szakszóval terepmunkának, adatgyűjtésnek is) egyaránt lehet kiindulópontja az objektivitásra törekvő érvelésnek, a mások számára kincsestárat felkínáló adattár-rendszerezésnek és a társadalmi-kulturális változások visszásságaira rámutató figyelmeztetések komoly megalapozásának. Biztosak lehetünk benne, hogy “a megmunkált élet felületén” Balázs Lajos keze nyoma tanárként, szaktudósként és szervezőként sok helyütt lesz még tetten érhető.

Illyés Gyula hagyatékában Ratkó József három levele őrződött meg,¹ míg a Ratkóéban négy Illyés-levél. Az alábbiakban ezeket szeretném bemutatni.

Ratkó Józsefnek a XX. század magyar szellemi nagyságai közül Illyés Gyula volt egyik példaképe. Művészete, világlátása, írói-gondolkodói magatartása “kezdő költő kora óta” (1953) erős hatást gyakorolt Ratkóra. Erről számos helyen vall életművében versben, prózában egyaránt. Mivel mindig távol éltek egymástól, nem tartozhatott Illyés közvetlen környezetéhez, de pályájának alakulását az idősebb költő figyelemmel kísérte. Naplójában ekképpen jellemzi Ratkót: “tehetséges, jó kiállású költő abból a hagyományos, karakán fajtából, amely a műveltség dolgában is magasra nyújtaná a fejét”.² A már országos periodikákban is publikáló nyíregyházi gimnazista³ – aki a “politikainak”⁴ nevezett verseiben a korabeli magyar valóság általa tapasztalt kendőzetlen, néhol igen pontos szociografikus leírását adja – 1955 tavaszán-nyarán tíz versét (Ajánlás, Egy régi sírnál, Az első szerelem, Töprengés, Örökségem, Mi az oka?, Nem emlékszem, Apám, [Mint őszidőm…], Panasz, József Attilához – az emlékünnepségekre)⁵ elküldi Illyésnek. A verseket kísérő öntudatos levél sokat elárul írójáról:

Poéta lennék. Ratkó Józsefnek hívnak. Néhány verset már összeírtam; közöltek is belőlük. Első kötetem napvilágot látott volna már, ha nem lennék nyakas, s azt írnám, amit mondanak.⁶ De ehhöz nem fűlik a fogam. Hogy miért? Tizenkilenc éves vagyok – állami gondozott. ’48 óta hányódom az országban, s láttam egyet-mást. Engedje meg, hogy erre vonatkozóan idézzek, néhány sort egy most készülő költeményből. Íme: