A szakértő szabadsága

Paládi Zsolt: Szakszerű felszabadítás

A szavak szavakat szülnek, szavakként magyarázzák a szavakat, de más szavak is képesek erre, mert ezek a szavak nem zárják ki azokat a szavakat, vagyis ha nem így mondom, akkor majd úgy mondom, mert a szavak csak szavak. Egyszóval azon kapom magam, hogy Paládi Zsolt novelláskötetét olvasván, az irodalom vagy inkább: a róla szóló beszéd mibenlétén gondolkozom, s jóllehet ez viszonylag gyakran megtörténik, mindenképpen jó jel a szerzőre nézve. Annak a jele ugyanis, hogy nem könnyű szavakat találni, melyek hitelesen indítanák útjára a kritikaműfajtól elvárt találékony szavak sorozatát – amit persze lehet egyszerűen a recenzens rovására írni; mindenesetre a kritikának az a jó értelemben vett fölénye, melynek révén szavakat kíván érvényesíteni egy mű szavait értelmezendő, Paládi esetében valahogy nehézkesnek tűnik. “Paládi Zsolt át fogja verni Önöket” – ígéri a rokonszenves pályatárs a kötet bevezetőjében, óhatatlanul részévé válva ezzel a szövegvilágnak, s bizonyára az értelmezés körüli gátlásoknak is. Vagy talán az a rendkívüli helyzet állt volna elő, mikor is egy irodalmi alak sorsának tanulsága (már amennyiben beszélhetünk ilyenekről) oly módon hat a kritikusra – lévén szó az adott novellában egy bűvészkritikus feljegyzéseiről –, hogy saját gondolati vázlataira önkéntelenül a novellabeli kolléga önreflexiója felől reflektál? Lám, milyen ereje van a fikciónak. Nem is szólva a Novellatéma című darab írójáról – kritikatémát ilyen módon mégsem kereshet az ember. Egyetlen novelláskötet (ráadásul az első, mint jelen esetben) persze nem tesz lehetővé – és szükségessé sem – kidolgozott értelmezési konstrukciót, ugyanakkor, mivel a véleményalkotásban mindenképpen értékítélet érvényesül, a valamely paradigmákra való hivatkozás (melyeknek talán csak fölsejlései érhetők tetten) voltaképpen elkerülhetetlen. Csakhogy az a lélegzetelállítóan sokatmondó állítás, miszerint egy kötet sokszínű (s ez a vonás helytállónak tűnik a jelen szerző esetében), valóban sokat mond, mondhatni túl sokat. Lehet-e koherens irodalmi minőségnek tekinteni Paládi Zsolt első kötetét, mely felől e sokaságnak valóban súlya volna? Természetesen nem – s ily módon a talált s talán eltalált szavak képlékeny szövedékén belül mégiscsak az elsődleges, az elméleti mentegetőzésektől mentes, mintegy keresetlen vélemény bír a legnagyobb jelentőséggel. Rövidre zárva tehát a problémát: a Szakszerű felszabadítás jól sikerült kötet.

Először is: jól áll a szerzőnek a műfaj. Témái koncentráltak, vonalvezetése frappáns, feszes, ügyesen fokozott. Feltűnés nélkül uralja szövegeit. S ha igaz, hogy a novellaműfaj modern kori változatainak egyik alapvonása az a termékeny(ítő) feszültség, mely a kimondott és a kimondatlan tartalom között jön létre, akkor Paládi valóban tehetséges művelője a szakmának. Legtöbbször valóban éppen elég keveset mond ahhoz, hogy az elhallgatott ereje, jóllehet nem tűnik mindig elég erősnek, megmutatkozzék. Jelzésszerű beszédmód? Gondolatkísérletek? Absztrakciók? Akad az is, ám ennek hangsúlyozásával elsikkadnának a lírai, majdhogynem szecesszióközeli, vallomásos beszédmód ihletett pillanatai vagy éppen az az alapvonása a kötetnek, melyben egyértelműen megnyilatkozik az igényes, szakértői pontosság – legyen bár formája a szenvtelen lejegyzés vagy az (ön)analízis mozzanata.

Jó sodrású, ízes próza ez, ha az alkalmazott elbeszéléstechnikai eljárások nem is hatnak az újdonság erejével. Az automatikus írás, az asszociáció-szövésű nyelvjáratás, a többféle stílus egymásra csúsztatása vagy a magára az írásfolyamatra reflektáló beszédmód létező, jól bevált modellek, miként az antihős-ábrázolásnak, a realista-naturalisztikus közeg erőterében létesített történetmondásnak vagy éppen a belső-pokol-járásnak is megvannak a jól bevált hagyományai. Mindezeken belül azonban Paládi alakjai és szövegei formásak, elbeszélői modora, ha a téma úgy kívánja, kellemes, kiszólásai, reflexiói, ha vannak, szellemesek. Nem az entellektüell tetszetős okossága ez – valami ösztönösebb, alaktalanabb, kevésbé kimódolt, igen: puritánabb igazságérzés és -érzék szólal meg benne. Az igazság, mely szeret kocsmákban is megnyilatkozni. Az érzék, mely nem érzelgi túl a hatodik pohár felé nyúló mozdulat jelentéstöbbletét, de le sem becsüli. Az igazság, mely szeret kisszerűen megmutatkozni. Szereti “egyszer az életben”, egyszer egy mozdulatban kikérni magának azt, amit vele művelnek. Az igazság, melyhez a Heideggerre szegezett tekintet nem elég – vagy éppen túl sok – , hogy értse, amenynyi értésre adatik belőle. És mindezen felül van valami közvetlenség Paládi téma- és szövegvilágában, valami keresetlen, mely nem megy a cinkosságig, de feltétlenül túl van a “most már tudom, mint ahogy te is” közhelyízén: azt, hogy milyen nehéz az élet. Nos, ez nem volt éppen esztétikai értékítélet – de hol vagyon megírva, hogy az irodalom csak esztétikai ítéleteken keresztül nyerhet jelentést? Persze ha azt mondom, egy téma- és szövegvilág életközeli, az egyfelől nem irodalmi kategória, másfelől nem is kategória, mert attól függ, kinek mi az élet. Ám ezzel az ügyetlen állítmánnyal nem pusztán a már említett realisztikus-naturalisztikus beszédmódra vagy a létperifériára szorult, nézeteiben illegitim, szociális vagy egzisztenciális státusában ellehetetlenült ember-ábrázolásra mint Paládi kötetének motívumaira kívánok utalni, hanem a kötet szövegélményének befogadásakor alighanem többször fölmerülő jelzőre: ismerős. Ismerős. Ismerősek ezek a komoly játékok, ez a kötetlennek tűnő, de valójában megszállott figyelem, ez a szüntelen a dolgok érverésén veszteglő tekintet. Ismerős, vagyis hogy szakmai ártalom? Ismerős, vagyis hogy unalomig ismert rítusai az írói alkatnak? Paládi esetében az összpontosított, érzékeny, de fegyelmezett írói alkatnak.

Szakértelem: szeretem ezt a szót. Talán ezért társítottam hozzá a szabadság szót, s nem azért, hogy a kötetcímtől kérjek ihletet. De ha így volt is, most úgy felesel egymással ez a két szó, hogy csak a kötet világának szegezett, persze nem ok nélkül szegezett kérdéssel tűnik föloldhatónak látszólagos ellentmondásuk. Miben áll tehát a szakértő szabadsága? Abban, hogy elfogadja: nem lehet elbújni – úgyis csak egy hely vár, de erről később, mindjárt –, mert itten embereket vernek, embereket adnak el, embereket aláznak meg, egyáltalán itten lüktet körülöttünk a valahányadik kerület skizoid világvégevalósága? Mert, ó, az irodalomnak nem szerepe a szociális igazságszolgáltatás! –, de a kötet ajánlójában is említett szociális érzékenység kétségkívül rokonszenves attitűd. Olyan attitűd, melyre nem lehet pusztán az irodalmiság, például a szüzsé kontinuitása felől reagálni. Íme, hát, Kadarka úr a kocsmában prédikál, felesége otthon könnyezi a megsebzett szíveket vagy valami hasonlót, ő pedig siratja az elmúlt ifjúságot, melyben a jótékony idő összemossa már Ágneske kecses nyakát s egyéb erényeit (melyekről kéretik elolvasni az idevonatkozó részt) meg a szocialistapedagógustovábbképző-tábor ennek viszonyában bőven megbocsátható kultúrprogramját. Két oldalán a két lator – Lajos, a burkoló, Józsi, a vasutas –, előtte a komoruló jelen, benne a három nagyfröccs meg egy féldeci, s ajkán a megbicsaklott élet számonkérő szavai. Méltatlan élet. Méltatlan szavak. Méltatlan az alkoholmennyiség is. Még jó, hogy mihozzánk kegyesebb a sors. Még jó, hogy van kedvünk szóba állni ilyenekkel.

Mivégre adatik tehát a szakértő szabadsága? Hogy benne és kívüle is legyen a narratíván, mármint ezen az egészen? Közhely, számtalanszor leírták már. Hogy kiismerje azt a sávot, melyben többnyire ügyes és okos írásbiztonsággal mozoghat, mint a Szakszerű felszabadítás szerzője? Igen. De meddig? Amíg csak el nem nyeli őt is – mint Paládi legsikerültebb novellájában a halni készülő költőt – a megbánás pincéje?

MOLNÁR KRISZTINA

A közjó érdekében

Beke Pál: Méltóságkereső

Lassan napvilágra kerülnek azok a szándékok és kezdeményezések, amelyek egyfelől – ha lassan is, de – őrölték az idegen külső hatalomra támaszkodó, belső diktatúra erejét, másfelől pedig erőt adtak a nemzetnek – vagy legalábbis egy-egy szeletének – a túlélésre, a megmaradásra.

Sokat tudunk ezekről a folyamatokról, még több az, amit nem tudunk róluk. Pedig meg kellene írni ezeknek a félillegális, az akkori szóhasználat szerint a tűrés és a tiltás határán álló, lopakodó, rejtőzködő, sokszor álcázott tevékenységeknek a történetét. Számba kellene venni az ellenállásnak vagy sokszor csak a “más út” keresésének “morzsa-revolúcióit”, sokszor csak epigrammányi hőskölteményeit. Azokat a civil szerveződésnek sem nevezhető kezdeményezéseket, amelyek a lehetőségek sarkát szimatolva türelmetlenkedtek. Amelyek Isten Malmaiként őröltek, mustármagként csíráztak, kovászként erjesztettek. Azokat a titokzatos, búvópatakként működő erőket, amelyek létrehozták és fenntartották a szülőföld iránti szolgálat legalizálását jelentő honismereti mozgalmat, a – senki sem mondta, de mindenki tudta – “másként gondolkodó” fiatalok művelődésinek álcázott politikai klubjait, közösségeinek Klubtanácsát. Azokat az elszánt erőket, amelyek tízéves szellemi partizánháborúban rászorították a hatalmat a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozásának elviselésére. Hiszen maga a Hitel folyóirat gondolata is – talán “bepoloskázott” – magánlakások biztonságillúziójának titkolódzó, összeesküvés-hangulatú feszültségében született és érlelődött.

Meg kell írnunk ezeket az időket, alkalmakat, eseményeket. Meg kell írnunk, és el kell olvasnunk, hogy újra átélhessük akkori elszántságunkat, feltöltekezhessünk akkori energiáinkkal, felidézhessük akkori várakozásainkat – hogy megérthessük mai türelmetlenségünket, elkeseredettségünket.

Hiszen még egymásról sem igen tudtunk, legföljebb hallomásból ismertük közös indíttatású, hasonló célú kezdeményezéseinket. Csak most derül ki, mikor megszületik egy-egy visszapillantás azokra az időkre, hogy honnan is származott egy-egy kiáltás, magánosnak tűnő puskalövés az elkeseredett állóharcok idején. Csak most derül ki, hogy nem is voltunk annyira egyedül azokban a lövészárkokban. Csak most derül ki, mikor elolvasunk egy-egy ilyen könyvet, mint például Beke Pál önéletrajznak és szakmatörténetnek nevezett “harctéri beszámolóját”.

Mennyi érzés, gondolat, emlék tolul föl az emberben egy ilyen megnyíló zsilipen át. Mint mikor harcterekről hazaérkezett túlélők olvassák egymás visszaemlékezéseit, s kiderül, hogy azonos fronton szolgáltak, ugyanazokban az ütközetekben vettek részt. Ugyanazok az ellenséges offenzívák, ráismerhetünk az ellenfél taktikai mozdulataira, alkalmasint még a magassági pontok is közösek. Minden ismerős, bajtársias, pedig – akkor és ott – nem is hallottunk egymásról, nem is sejtettük, hogy ki hasal ott, valamelyik szomszédos fedezékben.

Beke Pál Méltóságkereső címet viselő könyve azokról a gondolkodási folyamatokról szól, amelyek során a hazai népművelők (szabadművelődők, népnevelők, felnőttoktatók, közművelődéssel foglalkozók, kultúraközvetítők és még egy sor fedőnévvel tiszteltek) a diktatúra idején megpróbáltak kitörni a hatalom által rájuk kényszerített, de a legjobb esetben is elvárt szerepkörből. Azokról a sokszor csak lehetőségként fölvetődött elképzelésekről, amelyek legalább a művelődés, a közösségi élet egy-egy szeletében megkérdőjelezték az uralkodó elit és az alávetett tömeg nagy, társadalmi modelljét, és megpróbálták máshol már bevált módszerekkel – gyógyszerekkel – erősíteni a társadalom életerejét. Egy nagy terv, álomszép tervezet lebeg a könyv szerzője és bontakozik az olvasó szeme előtt: a diktatúra – diktatúrák – által atomizált, nyájjá züllesztett emberek tömegének új, önmagát építő közösségekből álló, önmagáért érzett felelősségtől áthatott, céljai önerőből való megvalósításában bízó társadalmának megteremtése. Ami nélkülözhetetlen a nemzet immunrendszerének újjáélesztéséhez.

Akárcsak a magyarság életerejét elszívó Habsburgok polipkarjaiból menekülni akarók a reformkorban, a társadalom közösségeit a XX. század végén “fejleszteni” akarók szeme előtt is az Európa boldogabb – szerencsésebb – felében élők példája lebegett. Oda jártak – ha tudtak – töltekezni, Bekéék elsősorban Franciaországba, de járhattak volna Dániába, Németországba, Angliába, vagy máshová is. Hiszen ahol a diktatúrák nem mosták el a társadalmaknak a felvilágosodás korában kibontakozó s azóta tökéletesedő civil szféráját, az önépítkező közösségek szervezeteit, ott a lakosság hagyományaiban gyökereztetve, a maga képére formálva szinte tökéletessé fejlesztette azokat. Az 1943-ban született, tehát a hazai diktatúra legsötétebb korszakában eszmélő Beke és társai is ott, a francia településfejlesztő szervezetek, gyermekönkormányzatok és más, öntevékenységet szolgáló közösségek munkájával és filozófiájával való ismerkedés során jutottak el a civil szervezetek jelentőségének lényegéig. Arra a felismerésre tehát, hogy “amit ők megvalósítanak, az nem más, mint valamilyen cél érdekében szervezett önkéntes, polgári együttműködés, a valamit a maguk akaratából elérni akaró magánemberek összefogása”. Eszerint “»civil« szervezetként emlegetjük a közjó érdekében alakult, és a közjó érdekében összehangoltan cselekvő polgári szerveződéseket, amelyek működése nyilvános és szabályozott, céljai közismertek.”

A civil szervezeteknek ebben a néhány sornyi meghatározásában is legalább fél tucat olyan fogalom szerepel, amitől a diktatúra hatalmasai úgy féltek, mint ördög a szenteltvíztől. Nem véletlen, hogy az igazságok és a lehetőségek felismerésének gyönyörűségein kívül elsősorban a korlátok és a rácsok megtapasztalásának keserűségeiről szól ez a könyv. De azért a “szabad világban” gyakorolt módszerbeli lehetőségek ismerete sem volt hiábavaló. Beke és baráti munkatársai sokkal felkészültebben, körültekintőbben szőtték álmaikat, sokkal alaposabban építették fel azokat a koncepciókat, amelyek azután jórészt megtörtek a hatalom bástyáin, zátonyra futottak, vagy egyszerűen csak elhaltak egy-egy közösség önmagában sem bízó, kényelmes közömbösségén. Mint mikor a ketrecbéli oroszlán egyre ügyesebben, gondosabban, “technikásabban” cserkészi be a rácson túl legelésző zsákmányt. A könyvet olvasó szeme előtt – szerencsés esetekben vele együtt – tanulják a “közösségfejlesztés” (vagyis a közösségek öntevékenységét szolgáló képességek fejlesztésének) mesterségét. Megtanulják, hogy egy közösség, egy település vagy egy térség szellemi vagy akár gazdasági életében, mielőtt a jobbítás szent szándékával bármihez kezdenének, előbb ki kell bogozni az összekeveredett szálakat. Megtanulták, hogy a társadalom bármilyen kis egységének a működése az óramű szerkezeténél is bonyolultabb, amihez csak a legnagyobb óvatossággal szabad hozzányúlni – különösen akkor, ha beteg. Beke könyve nyomán az olvasó is fölismeri: a “közösségfejlesztés” tulajdonképpen “kollektív pszichiátria”. Éppen úgy meg lehet tanulni, mint az orvosi vagy a lelkipásztori mesterséget. És valószínűleg éppen úgy nem lehet tökéletesen megtanulni, hanem – születni kell rá. Ám – hogy a hasonlatnál maradjunk – jó papként holtig tanulható. Beke is fölismerte a jó példák nyomán, hogy “ideologikus okokból kifolyólag, vagy szervezeti egyszerűsítés okán nem szabad erőszakot tenni a működő valóságon”. De – folytatja – “az érzékelhető szükségleteket operatív módon ki kell elégíteni. Nem magyarázni kell a körülményeket, és nem értelmezni kell a helyzetet, hanem minél előbb megoldani. Ha nem lehet, meg kell mondani.” “Megtanultam – írja máshol –, hogy a helyi emlékezet és tapasztalat nagyon fontos. Építeni kell rá, építkezni kell belőle, és nem szabad elfelejteni. Nemcsak azért, hogy elkerülhetők legyenek a felesleges és elhamarkodott beruházások (mint például a szőlőtelepítések esetében), hanem azért is, mert ezekből azonosítható, hogy ki hol él.”

Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok alapján tartották meg a Beke Pál köré szerveződő “közösségfejlesztők” – térségfejlesztő, településfejlesztő és építész barátaikkal – kisebb nagyobb hazai “hadgyakorlataikat”. Megismerjük a Balatonszabadiban, Siómaroson, Jászszentlászlón, Debrecen-Csapókertben, Bakonyszentmihályon, Hajóson, Zalaszentlászlón, Csomán, Újpalotán, Püspökladányban, Csengerben és környékén és még egy sor helyen kibontakozó szabadművelődési, gyermekönkormányzati és más közösségfejlesztő próbálkozásaikat. Beke tiszteletre méltó őszinteséggel – hogy stílszerűek legyünk: méltósággal – ír a szocialista környezetben megvalósított kísérleteik tapasztalatairól és kudarcairól. Hiszen abban a világban csak inkubátorban nevelkedhettek volna sikeresekké ezek a kezdeményezések. Reális, sokszor az önkínzásig őszinte beszámoló tehát ez a könyv. De a szellemi méltóság, az öntörvényű egyéniség kereséséhez a vereségek tapasztalatai is hozzátartoznak. Az pedig közös kincs, és soha nem lehet tudni, hogy a szellemi szabadcsapatok végvári vitézei hol, miként hasznosítják majd a fegyverforgatásnak azokat a fortélyait, amelyeket ezekben a kétes kimenetelű csatározásokban tanultak. A tanulságok ugyanis bőséggel halmozódtak, s bizonyára ezek táplálták a szerző optimizmusát. És talán az is, hogy akkor – saját bevallása szerint – még sok mindent nem tudott. “Nem tudtam azt sem – írja nem kevés keserűséggel –, hogy ha majd eltűnik az a közeg, amely határt szabott valamennyiünk cselekvési szabadságának, és ha majd, mint utóbb bekövetkezett, a szabad cselekvésre lehetőség nyílik, az ország lakosságának döntő többsége cselekvésképtelennek bizonyul, és nem tud eligazodni a számára fejtetőre állt új világban.”

Erre a – néha már naivsággal párosuló – optimizmusra pedig nagy szükségünk lett az 1990-es rendszerváltozás után, amikor azt hittük, “hogy az önmagát kormányzó társadalom kora érkezik majd el, és nem a pártok háta mögé bújó egyéni vagy csoportérdek helyi képviseletének időszaka”. Ezeket az 1990-es évek derekán bekövetkezett csalódásokat már együtt vagy legalábbis egy fedél – a Budai Vigadó fedele – alatt értem meg a szerzővel. Amikor nemcsak az újdonsült polgármesterek, a művelődési otthonok vezetői, hanem sokszor a különböző egyesületek vezetői is szerepzavarban voltak. Az újonnan létrehozott Közösségszolgálat Alapítvány építeni kezdte rezidensi hálózatát, számba vették a feladatokat. Volt tennivaló bőven: önkormányzati funkciók társadalmasítása, önkormányzati képviselők döntéshozó képességét fejlesztő képzések szervezése, társadalmi tervezésű településfejlesztési programok indítása, helyi közösségi és közszolgálati média létesítése és fejlesztése, a művelődési otthonok társadalmasítása, szülői iskolafenntartó egyesületek, gazdaságfejlesztő szövetkezetek gyámolítása, és még mennyi minden, amiben az elmúlt fél évszázad alatt elmaradtunk a civil szférában rejlő lehetőségektől. Feladat lett volna tehát bőven, csak éppen két feltétel hiányzott az eredményes munkához. Egyrészt a számottevő, az alapítvány működésének rentabilitását megteremtő fizetőképes társadalmi igény, másrészt pedig az effajta igényt hatékonyan gerjesztő munkatársi gárda.

Haszontalan lett volna tehát a hazai népművelés, közösségfejlesztés megújításának nagy kísérlete? Adaptálhatatlanok a példák, utópiák az elképzelések, álmodozók az erre vállalkozók? Vagy – mint a marxista történelemben tanították – elbuktak, mert a történelem fejlődése még nem tette lehetővé céljaik megvalósítását?

A baj elsősorban az idővel van, az idő rövidségével. Az oroszlán – hogy visszatérjünk korábbi példánkhoz –, bár kinyitották az ajtaját, nem mer kijönni a ketrecéből, amely bármilyen szűk és kényelmetlen, szagával, megszokottságával a biztonság illúzióját élteti benne. Etológusok jól ismerik ezt a jelenséget, gondolom, a közösségfejlesztők számára sem idegen a jelenség. Az idő azonban nekünk, mármint az oroszlánnak dolgozik.

Beke Pál is így gondolja! “Kellő idő, talán több ciklus is szükséges ahhoz, hogy a mindenkori képviselők és persze a választók ezzel kapcsolatos magatartásformái, elvárásai a többség számára értelmet nyerjenek. Bár szeretném megélni, de tudom, hogy távoli az az idő, amikor egyedül a közjó érdekében vállalt cselekvés lesz a képviselői jelölés és feladatvállalás motorja, és talán még távolabbi az az állampolgári magatartás, amely ezt nemcsak elvárja, hanem mást el sem tud képzelni.”

Ehhez azonban sok ilyen könyvre, sok ilyen szemléletet képviselő emberre, szervezetre és intézményre van szükségünk.

HALÁSZ PÉTER

Irodalom és küldetés

Imre László könyve

Imre László a XIX. századi magyar irodalom történetének elhivatott kutatója, de pályakezdése óta különleges nyitottsággal műveli szakmáját. Szűkebb szakterülete mellett rendszeresen ír a XX. századi magyar irodalomról, emellett jeles kutatója az összehasonlító irodalomtudománynak és a műfajelméletnek is. Habitusának ez a vonása már pályakezdésekor megmutatkozott. 1973-ban egyszerre jelent meg Rákos Sándorról írt kismonográfiája és Brjuszov és az orosz szimbolista regény című könyve. Pedig elsősorban már ekkor is a XIX. századi irodalomtörténeti és műfajelméleti kérdések vonzáskörében élt.

A sokoldalú, rokonszenvesen nyitott szemléletű irodalomtudós munkássága az utóbbi években bizonyos fajta összegzés stádiumába érkezett. Arany János balladáit, a magyar verses regény történetét és XIX. századi epikánk műfajainak létformáját tárgyaló monográfiái mellett – finnországi egyetemi hallgatói számára – megjelentette Az irodalmi műfajok és létformájuk című könyvét. Műfajtörténet és/vagy komparatisztika címmel XIX. századi és összehasonlító irodalomtudományi munkáiból állított össze egy kötetet.

Mindezt azért jelzem az ő XX. századi tanulmányairól szólva, mert Irodalom és küldetés című könyvének is szembetűnő sajátossága az a higgadt, tárgyilagos, körültekintő, elméleti és történeti szempontokat példásan együtt érvényesítő szemlélet, amelynek aranyfedezetét munkásságának sokoldalúsága teremtette meg. Bizonyára széles körű irodalomismerete bátorította arra, hogy XX. századi magyar irodalmi tanulmányainak kötetét ezzel a címmel jelentesse meg. Maga is érezte azt, hogy ma ez a cím sokak számára magyarázatra szorul. Az utóbbi évtizedekben ugyanis az irodalom társadalmi küldetése sok-sok kérdőjelet kapott, éppen a leginkább felkészült irodalomtudósok egy részének munkáiban is.

Imre László nemcsak vállalja az irodalom és a küldetés összekapcsolhatóságát, hanem a kötete elé írt tanulmányában ki is fejti erre vonatkozó nézeteit. Ebben a bevezető tanulmányban “dogmákkal és ellendogmákkal” vet számot. Rámutat arra, hogy milyen ellenállást váltott ki a küldetéses irodalommal szemben az a dogmatikus szemlélet, amely az ötvenes években átpolitizálta az irodalomtudományt. Természetes reakció volt erre az, hogy később sokan elutasították az irodalom társadalomformáló szerepét. Ez azonban Imre László véleménye szerint “ellendogma”. Gazdagon felsorakoztatja vele szemben ellenérveit midőn rámutat arra, hogy a küldetéses irodalom több vonulata – a népi irodalom, a kisebbségi magyar irodalmak, a keresztény irodalom – éppen a dogmatikus politikával szemben volt szemléletformáló erejű. Másik érve a minőségre hivatkozik. Dokumentálja azt, hogy erkölcs, politikum, embernevelő elhivatottság és művészi nagyság nem egymást kizáró tényezők: “Akik annak idején úgy tapasztalták, hogy az irodalom legnagyobbjai közül sokan (Dantétől Zrínyiig, Dosztojevszkijtől Petőfiig) nemzetileg, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg, vallásilag »elkötelezett« művekkel jutottak az esztétikai tökéletesség csúcsaira, nehezen tudják elfogadni az »ellendogmá«-t, hogy tudniillik a politikum, a közösségiség eleve gyanakvással kezelendő.”

Nagyon fontos az az észrevétele is, hogy a történetiséget, történelmi érzékenységet sem szabad kikapcsolni az irodalomkutatásból, hiszen az általános és nemzeti hagyomány iránti vonzalom, érdeklődés igenis értéktényezője és sorsalakító tapasztalata lehet az embernek. Fölöttébb tanulságossá válhat tehát az is, hogy a történelem egy-egy pillanatában miként alakult a szellemi élet. “Sokan már csak eme meggondolásból is értetlenkedve fogadják »a szerzőt feledjük el« ellendogmáját.”

A bevezető további része szinte ideális recenzióját adja magának a kötetnek. Jelzi, hogy a régi tanulmányok egy részét azért érdemes ma is újraolvasni, mert az azokban felvetett dilemmák ma is foglalkoztatják az irodalomtudományt, vagy mert azóta sem jelentek meg róluk alaposabb munkák. Más részüknek “olvasástörténeti” érdekességükre hívja fel a figyelmet. Ezek azt mutatják meg, hogy “a ’70-es vagy a ’80-as években mivel szemben kellett (lehetett) »védeni« Reményiket vagy Németh Lászlót”. Pontosan mutat rá e tanulmányok némelyike esetében arra is, hogy ma megint érdemes újraolvasni őket, hiszen első megjelenésük idején rehabilitáló szándékuk volt, most viszont egyfajta túlértékeléssel szemben lehetnek mértékadóak.

Az idők folyamán amiatt sem veszítettek e tanulmányok értékükből, mert miként a legjobb műalkotások, minden időben új funkciókkal, új jelentésekkel gazdagodtak. “Keletkezésük idején egy szűkös irodalompolitikai koncepció ellenében próbáltak érvelni vélt értékek mellett. Ma újraolvasva őket azon felfogással szállnak vitába, amely a küldetéses irodalom és az irodalmi misszió lehetőségében, értelmességében, kilátásosságában, hasznosságában kételkedik.”

Imre László könyvének mind a tizenhat tanulmánya bizonyítéka annak, hogy az irodalom és társadalmi küldetés összekapcsolható. Az irodalomtörténész képes arra, hogy a számára fontos, rokonszenves nemzeti küldetést vállaló műveket is szigorú esztétikai mércével vizsgálja.

Példaszerűek ebből a szempontból a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomról írt tanulmányai. Imre László még akkor irányította a figyelmet Reményik Sándor, Makkai Sándor, Kós Károly és Berde Mária műveinek értékeire, amikor ezekről a szerzőkről Magyarországon alig lehetett hallani. Az értéktanúsítást azonban rendkívül körültekintően végezte. Együtt nézte, de nem keverte össze az esztétikai és magatartásbeli értékeket. Reményikről máig sem rajzoltak árnyaltabb, személyiségét és művészetének esztétikai karakterét mélyebben megragadó portrét. Pontosan és kiegyensúlyozottan világítja meg Makkai Sándor regényeinek dilemmáját is, midőn azt írja, hogy: “valóban szételemezhetetlenül fonódik össze például az Ördögszekérben a műkedvelői színezetű vadromantika és valami nagyon komoly és messzemutatóan magatartásteremtő közösségi etika”.

Alapos szakirodalmi tájékozottság jellemzi ezeket a tanulmányokat. Imre László gyakran korrigálja is a korábbi szakirodalom megállapításait. Schöpflin egykori véleménye szerint például Makkai regényei messze esnek a Jókai-regény típusától, s a Keményéhez közelednek. Imre László meggyőzően cáfolja ezt a nézetet: “Schöpflint az téveszthette meg, hogy Makkai erkölcsi komolysága, tragikum iránti fogékonysága, Erdély történelméhez való vonzódása valóban egybeesik a Keményével. Csakhogy míg Kemény komor történelmi tablóit a lélekelemzés módszerével alkotott, nagyszabású figurák népesítik be, addig Makkainál a színes leírások, az izgalmas cselekmény dominál.”

Általános vonása Imre László XX. századi tanulmányainak, hogy azokban gazdagon kamatoztatni tudja XIX. századi és világirodalmi ismereteit. A két háború közötti erdélyi magyar regények poétikai jellemzését például messzemenően megalapozza, távlatossá teszi az, hogy pontosan föltárja XIX. századi szemléleti-poétikai előzményeiket. A sok kínálkozó példa közül megint csak egyet említek meg. Kós Károly Az országépítő című regényéről írja: “Kemény Zsigmond történelmi regényeinek nyomasztó légkörét, balladás, tragikus atmoszféráját is örökli, Jókai, Gárdonyi pittoreszk cselekményességét is.”

Imre László irodalomtörténészi látásmódjának az is fontos sajátossága, hogy ő tulajdonképpen hódmezővásárhelyi gimnazista kora óta Németh László életművének búvárlója, s XIX. századi kutató létére az egyik legjobb Németh László-szakértőnek is számít. Az Irodalom és küldetés kötet kilenc tanulmánya foglalkozik Németh László életművével. Németh Lászlóhoz való kötődése szakmailag is motivált, remek tanulmányban mutatja be, hogy a XIX. századi magyar irodalom és történelem már a gimnazista Németh László számára “a közösségi gondolkodás, a történelmi eszmélkedés, az irodalmi ízlés viszonyítási rendszere, szerepek és feladatok tárháza”, némi kitérő után a harmincas évek esszéistája “majd újra és újra ehhez a példatárhoz nyúl vissza”.

A XIX. század kutatója biztos kézzel mutat rá a Kisebbségben némely elfogultságára. Németh László művét azonban – Grezsa Ferenc kutatásaival egybehangzóan – nem irodalomtörténetünk summázataként értékeli, hanem a jövőre irányuló programnak tekinti. Nem vádlója és nem védőügyvédje Németh László életművének, hanem – az író szándékait is messzemenően értő és megértő – tárgyilagos értelmezője. Tárgyszerűen kimutatja, hogy Németh László a XIX. század nagyjaitól milyen hatalmas ösztönzést, milyen magasrendű eszményeket kapott nemzetmentő programjának kidolgozásához, önkritikus magyarságszemléletének és erkölcsi igényességének kialakításához. Külön színfoltja ennek a fejezetnek a Németh László Petőfi-élményét megvilágító tanulmány: A különbözéstől az azonosulásig. Föltárja azt a folyamatot, melynek során Németh Lászlót egyre erőteljesebben megigézi Petőfi egyetemessége és életművének “századokra kiható vállalkozásjellege”, egészen annyira, hogy Széchenyi mellé állítja őt. “Németh László magyarságszemléletének két véglete nyer megfogalmazást Széchenyi- és Petőfi-élményében: a bezárkózó, korlátolt magyarkodást elítélő, européer objektivitás, és az elemi erejű, spontán kötődés hűsége.” Arra is rámutat Imre László, hogy a nacionalizmussal oly sokszor vádolt Németh László a Kisebbségben Petőfi-fejezetében “az asszimiláció értékgyarapító voltát ihletetten igazolta”.

Módszertanilag is mintaszerű írás a Harc a jólét ellen jelentésváltozásait számba vevő tanulmány. Azt mutatja be, hogy az újabb idők motiválta jelentésmódosulások miként változtatják meg a darab egyes gondolati-művészi rétegeinek a súlyát is az értelmezésekben, miközben nem csökkentik a darab értékét és érvényét.

Imre László az írói életrajzot sohasem próbálja a művek értékelésének alapjává tenni, de mindenkor felhasználja azt a művek művészi szituációjának a megvilágításakor. Gyakran mutat rá az alkotói léttapasztalat és a mű összefüggéseit. Ezzel is az irodalom értelmére, emberi jelentőségére hívja fel a figyelmet. Sokszoros áttételeken keresztül bár, de az író a műben még csak saját problémáival küzd, azokat emeli egyetemes érvényűvé. Az sem lehet véletlen, hogy Németh László például szinte minden művének gondosan feltárta az életrajzi előzményeit, lelki gyökereit. A személyes szituáció műbeli kitágítására lehet példa Imre László könyvében Az áruló jelentésrétegeinek a bemutatása. Németh László a Galilei körüli vádaskodások kereszttüzében azonosulhatott lelkileg a szabadságharc árulónak bélyegzett tábornokával. Imre László tanulmánya azt tárja föl, hogy a darab személyes indítékára hogyan épülnek rá a gondolatiság szintjei. “Az áruló históriai, aktuálpolitikai és nemzetkarakterológiai jelentésrétegét emberileg, filozófiailag hitelesíti és betetőzi egy pszichológiai, szinte metafizikai szintű tétel: az egyén meg nem értettségének, végzetes elszigeteltségének dilemmája, a mást, a különbet elviselni nem tudó emberközösség élménye.” Hasonlóan távlatos észrevételek sorát idézhetnénk a többi Németh László-tanulmányból is. Imre László bensőségesen ismeri ezt a hatalmas életművet, érzékeny antennája van üzeneteire, tanulmányainak hitelét mindig tárgyilagos vizsgálódással alapozza meg.

A széles körű tájékozottságból is következő tárgyilagos szemlélet képesíti Imre Lászlót arra, hogy olyan bonyolult, sokat vitatott, ellentmondásos jelenségekkel is körültekintően vessen számot, mint Szabó Dezsőnek Az egész látóhatár című műve. Ennek vizsgálatakor a történeti szemlélet fontosságára figyelmeztet: “üldözése, betiltása egyfelől, változatlan formában való programmá emelése másfelől teljességgel indokolatlan tehát”. Ez esetben is egyetlen vizsgálódási módszer vezethet eredményre: a higgadt mérlegelés. Ennek eredményeként veszi számba a tanulmány Szabó Dezső eszmevilágának sok-sok ma is megszívlelendő gondolatát, és mutatja meg sok-sok eszméjének képtelenségét, tarthatatlanságát. Súlyos szavakat is mond róla Imre László, másrészt viszont rámutat eszméinek továbbvihető részeire is. Ezekből kiolvassa “egy tisztultabb, senki ellen nem irányuló, szellemileg és erkölcsileg magasrendű nemzetkoncepció elemeit” is.

A kötetet a Veres Péter szabad verseiről írt tanulmány és Illyés Bartók című versének elemzése zárja. Az előbbi az élményi, indulati gyökérzet feltárását meggyőzően kapcsolja össze a műforma kialakulásának stádiumaival, s ennek az együttes vizsgálódásnak az alapján mutatja be az epikus-életképszerű költeményeket és a lírai programverseket. A Bartók elemzése pedig a dialogikus kompozíció és az ódai szárnyalás, a drámai szópárbaj és a lírai monológ következetes egymásra játszásában, egymásba való áttűnésében jelöli meg a vers poétikai karakterét. E műforma szerves egységet képez a vers háromszintű gondolati rétegével, Illyés közvetlen politikai állásfoglalásával, valamint magyarságszemléletének és művészetszemléletének egyetemes érvényű kifejezésével.

Imre László könyve felemelő olvasmány. Szakszerű elemzései megerősítik az irodalom értelmébe vetett hitünket. Sokféle művészi anyagon modellérvényűen dokumentálják azt, hogy az irodalom értelmezése ma is lehet egzisztenciális cselekedet. Az irodalom és az emberi sorsot javító szándék, az irodalom esztétikai autonómiája és emberi, közösségi felelősségtudata nem szembeállítható, hanem inkább egymást erősítő tényezők. 

GÖRÖMBEI ANDRÁS