Méhes György

Az abszolút főnyeremény

Liló nem volt szamosújvári. Az ég tudja, honnan és miért költözött oda. Állítólag másfél évig élt Konstancán, hogy ott mivel foglalkozott, azt csak a helyszínen lehetne kideríteni. Bizonyára volt pártfogója, talán nem is egy. Az ilyen “gyere ide” tekintetű hölgynek hamar horgára akadtak a férfiak.

Az a kérdés, hogy ideköltözött vagy idemenekült. A helyi könyvkereskedésben helyezkedett el mint eladó. Szokotyán Lukács elég jó üzletember volt, hogy tudja, egy ilyen jó külsejű nő még azokat is becsalja a boltba, akik életükben nem vásároltak könyvet. Így is történt. Nemsokára egész gavallérsereg lebzselt délidőben az üzletben. Lilóka időnként rájuk sózott egy-egy könyvet. Kissé nagyképűen irodalmi körnek nevezték magukat az urak. Többen is hevesen udvaroltak Lilónak, de ő nemet mondott nemcsak a gavalléroknak, hanem a kérőknek is, mert ketten megkérték a kezét. Lehet, hogy a nagy halra várt. Ez Sárkány Loránd doktor volt, a kórház sebész főorvosa. Özvegyember, alig túl a negyvenen. El lehet képzelni, mennyit keres egy sebész, akihez három megyéből zarándokolnak el a páciensek. Gyermektelen volt, a felesége nem hagyott rá semmit, csak egy kétemeletes bérházat meg egy vaskos bankbetétet.

Sárkány doktor kitűnő sebész volt, de talpig úriember is. Minden évben legalább egy hónapot külföldön töltött, de nem luxusüdülőhelyen, hanem pesti, bécsi, müncheni klinikákon, ahol szívesen látott vendég volt.

Szokotyán Lukács megkülönböztetett tisztelettel fogadta a doktort. Vevője volt. Szokotyánnal hozatta meg a legfontosabb német, angol, francia orvosi lapokat és szakkönyveket.

A férfiügyekben bizonyára nagy tapasztalatokkal rendelkező bolti lány, mert hiszen az volt akkor a nő, azonnal rájött, hogy a doktor az abszolút főnyeremény. Gorovéné, aki a Szokotyán-könyvüzletben üzemelő kölcsönkönyvtár állandó kuncsaftja volt, figyelte Liló hadjáratát. Ahogy mondani szokás, először kisegérre vette a figurát. Szürke köpenyt viselt, a haját szürke selyempánttal kötötte le. Némán, lesütött szemmel szolgálta ki a doktort, és az valóban ügyet sem vetett reá.

Néhány hét múlva, miután összeállította a doktornak érkezett külföldi folyóiratcsomagot, csakúgy mellékesen megjegyezte, hogy különös, tompa fájdalmat érez a gyomrában, a mellében.

– Jöjjön el, kislány, holnap, mondjuk hat után, akkorra már végeztem a vizitjeimmel. Szívesen megvizsgálom.

Liló szabadkozott, hogy nem akarja terhelni a főorvos urat.

– Szamárság! Hatra várom.

Most, hogy az itt következőkből mennyi az igazság és mennyi a szamosújvári hölgyek képzeletének virága, azt nem tudom. A doktor csak egy fejbólintással fogadta Lilót. A feje még tele volt napi munkájának az összegzésével.

– Vetkőzzék le, kisasszony, és feküdjék föl a vizsgálóasztalra!

– Elég, ha a blúzomat levetem?

– Nem elég, ha azt akarja, hogy tényleg megvizsgáljam. Mi orvosok, higgye el, kisasszony, már annyi meztelen nőt láttunk, hogy ha a milói Vénusz megelevenednék és idefeküdne az asztalra, akkor is immunisok maradnánk.

Liló a paraván mögött levetkőzött, aztán kilépett a placcra.

Az orvos, aki a kórlapokat nézte át, felpillantott. A mindenségit! Életveszélyesen csinos ez a nő. Mit csinos, fantasztikus! Aztán, mintegy védekezésül, elég nyersen rászólt a páciensre.

– Feküdjék már fel az asztalra!

A sebész alaposan megvizsgálta. Egzotikus illat áradt ebből a testből. Liló nem sajnálta magától a drága illatszert. Elég sokáig tartott a vizsgálat, aztán az orvos kijelentette:

– Magának, kedvesem, nincs semmi baja. Volt mostanában kaparása?

Liló felült a vizsgálóasztalon. Ringott a keble.

– Soha!

– Férjezett?

– Menyasszony voltam.

– Öltözzék fel. Mára befejeztem a munkát, volna kedve meginni egy kávét a doktor bácsival?

Liló nevetett.

– A doktor úr egyáltalán nem bácsi. Ne öregítse magát! – Ez már nem a páciens, hanem a nő hangja volt.

– Sajnos, már majdnem negyvenöt vagyok. Azt mondják, hogy ez a legszebb férfikor… A fenét! Harminc! Édes lányom, harminc! Ahogy sejtem, maga megszökött a vőlegényétől. Vagy ő menekült el?

– Nagyon szép férfi volt. Egy Tarzan. De egyéb se. A foci érdekelte, meg a nők. Nem túlzok, mikor azt mondom: minden héten megcsalt. Az igazsághoz tartozik, hogy majdnem mindig a nők csábították el. Tarzan bűntudattól eltelve tért haza, és amikor mély gordonkahangján, mert szép hangja volt, biztosított, hogy mennyire imád, máris tudtam, hogy megint félrelépett a gazember. Többször is megkérte a kezemet, de nem bolondultam meg, hogy feleségül menjek hozzá. Tarzan csak örök hűtlenséget vállalhatott volna az oltár előtt. Nem volt más megoldás, otthagytam, és idemenekültem Szamosújvárra. Miért pont ide? Fogalmam sincs. Megláttam az állomáson a felírást, kiszálltam, és itt maradtam. Új életet kezdtem. Munka után beülök a házinéni öreg karosszékébe, amit betolt a szobámba, és olvasok, és sokkal, de sokkal boldogabb vagyok, mint Tarzannal, aki nagykereskedő volt. Ő importálta a déligyümölcs hetven százalékát Románia számára, és bundát meg elegáns ruhákat vásárolt nekem. Mindent otthagytam. A skótmintás szoknya és ez a pulóver, ez az egész vagyonom. De nem akarom feltartani a doktor urat az én unalmas históriámmal.

– Egyáltalán nem tartom unalmasnak, legfeljebb sajnálatosnak.

– Őszintén?

– Ma három műtétem volt, itt most kávéfőzés közben teljesen kipihentem magam. De ha már az őszinteségről van szó, érdeklődéssel várom, melyik gavallérjának esik a csapdájába. Amióta maga idekerült, fellendült az irodalomszeretet.

– Torkig vagyok a férfiakkal.

– Majd csak rátalál az igazira. Az lehetetlen, hogy egy ilyen vonzó nő sokáig magányosan éljen. A természet magát arra teremtette, hogy boldoggá tegyen egy férfit, de nem a mindenevő Tarzant.

– Remélem…

– Nézze, mi is a keresztneve?

– Ilona, de minden ismerősöm Lilókának szólít.

– Nahát, Lilóka, ígérje meg, mielőtt igent mond egy férfinak, eljön hozzám gyónni. Én mindenkit ismerek a megyében. Elmondom őszintén a véleményemet.

– Vegyem úgy, hogy a doktor úr a védelmébe vesz?

– Erről van szó.

*

Liló élt a doktor ajánlatával, és eljárt gyónni hozzá. Úgy volt, ahogy a sebész megjósolta. Virágot kapott, éjjeli zenét, és egy dzsentri földbirtokos meg egy ügyvéd majdnem összepofozkodtak miatta. A női pletyka máris a nyelvére vette a könyvkereskedés tündérét, ahogy ők nem éppen jóindulattal emlegették. Arról tárgyaltak leginkább, hogy min veszett össze a két úr. De ezek nem mondtak semmit, diszkrét úriemberek voltak.

Liló szinte minden héten felkereste a sebészt azzal az ürüggyel, hogy kezelésre van szüksége. Mindig hat után ment, és egyre tovább ült nála. Néha nyolcig is.

– Úgy restellem, doktor úr, hogy megint zavarom.

– A gyóntatónak kötelessége meghallgatni azt, aki könnyíteni akar a lelkén.

– Nem álszenteskedem, doktor úr…

– Szólítson Lorándnak, már elég jó viszonyban vagyunk.

– Csak ezt ne emlegesse, a szamosújvári jótét lelkek úgyis azt suttogják, viszonyunk van.

A doktor erre semmit se szólt, és Lilóka folytatta.

– Nem szerénykedem, tudom, hogy jó a külsőm, és vonzom a férfiakat.

– Maga álszent, Liló, maga nem jó külsejű, maga gyönyörű, és nem vonzza a férfiakat, hanem magába bolondítja.

– De ezért én semmit se teszek. Én nem szabadulhatok tőlük. Mit tegyek Loránd, ha már megengedte, hogy így szólítsam?

– Kedves Liló, egyetlen megoldás van: menjen férjhez.

A nő kétségbeesetten széttárta a karját.

– De kihez?!

Mintha diagnózisról volna szó, a doktor nagyon nyugodtan válaszolt:

– Hozzám.

Liló a tenyerébe temette az arcát. Talán az érzelmeit akarta eltitkolni, vagy azt a diadalmas mosolyt, amit nem tudott elfojtani. Mikor fölemelte a fejét, már nyugodtabbnak látszott, bár könny csillogott a szemében.

– Mióta tudja, hogy szerelmes vagyok magába?

– Nem tudtam. Én csak azt éreztem, hogy bízik bennem.

– Milyen vakok a férfiak.

Várt egy pillanatot, de mivel a sebész nem kezdeményezett, Liló odalépett hozzá, átölelte és megcsókolta.

– Ha nem akarsz hivatalos házasságot – mondta a kifulladásig tartó csók után Liló –, én akkor is a tiéd vagyok.

A doktor még nem tért magához a bódulatból, most ő húzta magához, és vaskapocsként ölelte át Lilót.

– Két hét múlva megtartjuk az esküvőt. Jövő vasárnap be kell mennem Kolozsvárra, előadást tartok egy orvoskonferencián.

– Veled mehetek?

– Boldoggá teszel. Úgy is be akartalak mutatni a nagybátyámnak, doktor Sárkány Lajosnak.

– Most egy hétig nem jövök hozzád. Gondold végig a kettőnk találkozását. Nem csak Tarzan volt az életemben. Kísérlet mindig volt arra, hogy valakihez tartozzam. Védelmezőre vágytam.

– Vagyis igazi nő vagy.

– És mindig csalódtam. Én nem vagyok érdemes arra, hogy szeressél. Úgy éreztem, hogy torkig vagyok a férfiakkal, s akkor jöttél te. Mennyivel boldogabb lennék, ha veled találkozom lánykoromban. Boldogabb volnék, ha te volnál az első és egyetlen férfi az életemben.

Bebújt a férfi karjai közé.

Loránd simogatta. Liló érezte, hogy a férfi fölforrósodik. Ő is szédült már. Egy pillanatig arra gondolt, hogy itt marad éjszakára, de aztán győzött a jobbik esze. Kibontakozott a férfi karjaiból, és szinte kimenekült a doktor szobájából.

Uramisten… képtelen volt lehiggadni. Lehet, hogy Loránd tényleg olyan ember, aki mellett nyugodtan leélheti az életét.

Nem volt szerelmes Lorándba, de nagyon kellemesnek, rokonszenvesnek találta.

Az a tűz, ami szinte porig égette Tarzan karjai közt, az nincs meg a doktorban. Elmosolyodott magában, de kárpótlásképpen majd gyerekeket szül neki. Még az is eszébe jutott, hogy Loránddal talán igazán boldog lehet.

Két hét múlva tartották meg az esküvőt, teljesen titokban. Nem is volt jelen a szertartáson csak fél Szamosújvár. Annyi ember, főleg asszony, amennyi be tudott zsúfolódni a templomba. A többiek a templomkertben várakoztak, és a plébános bánatára letaposták a virágait.

A református templomban is összeadta őket a lelkipásztor. Elmondták egymásnak a szöveget: Amíg a halál el nem választ.

Tapssal fogadták a templomból kilépő párt. Liló és Loránd még aznap este elutaztak Bécsbe. Bevásároltak a belvárosban, néhány ruhát, köpenyt, pongyolát és luxuscipőt vettek az ifjú asszonynak, meg mindent elrejtő és mégis mindent megmutató fehérneműt. Mikor Liló tiltakozott, a doktor azt felelte, saját magának szerez örömet ezzel. Erre valóban nem volt mit mondani.

Bécsből a comói tóhoz utaztak. Már egy hete éltek együtt, mikor éjszaka, a szerelmeskedés után Liló, még mindég karja közt tartva a férjét, mosollyal a száján, elégedetten Loránd fülébe súgta:

– Nem hittem volna, hogy ilyen szenvedélyes vagy.

A férfi megcsókolta a felesége mellét, aztán végigsimított a testén.

– Tudod mit? Én se hittem. Az orvosokkal minden csinosabb ápolónő megpróbálkozik. Doktornénak lenni: ez a karrier számukra. Egy sebész éppenséggel kitűnő parti. Szóval volt kínálat bőven.

– És a feleséged?

– Ő egészen más volt. Szent asszony. Csak nagyon tartózkodó. Akkor fogadott be az ágyába, amikor nagyon kértem. Pedig szerelemmel szeretett. Mielőtt magába fogadott volna, imádkozott, hogy az Úr ajándékozzon meg gyerekkel. Sajnos, az Úr nem hallgatta meg az imáját. Melegszívű, komoly asszony volt. Nem voltam boldogtalan vele, de boldog sem. Nyugodtan éltünk. Aztán végre állapotos maradt, de fellépett többféle komplikáció és méhen kívüli terhesség, aztán a szíve fölmondta a szolgálatot. Mindössze három évig éltünk együtt. Veled azonban minden egészen más.

– Nehogy megint elkezd…

– Ha nem akarod.

A férfi elvette a karját.

– De, de, nagyon akarom!

Valósággal rávetette magát a férfira.

Mikor kimerülten lehanyatlott, már félig álomban arra gondolt: azt hiszem, tényleg beleszerettem.

*

Az új házasokról mendemondák terjedtek el. Mi igaz belőlük, és mi nem, ezt ma már nehéz kideríteni.

Telefonon keresték Lilót, és ő a hangról azonnal rájött, hogy elhagyott konstancai élettársa hívta föl. Letette a kagylót, de az újabb hívásra újból fölvette.

– Hallgass meg, Liló! Még mindig szeretlek. Tudom, hogy férjhez mentél, azt is tudom, hogy boldogan élsz mint köztiszteletben álló úriasszony. Ha azt akarod, hogy ne tegyelek tönkre, pedig biz’ isten megérdemelnéd, holnap délelőtt gyere át Désre. Az állomáson várlak az új kocsimmal. Egy sötétkék nyolcas Ford. Ha nem leszel ott, délután felkeresem a férjedet, de előzőleg följelentést teszek a rendőrségen.

Liló azt felelte, hogy a férje mindent tud, ő mindent elmesélt neki.

– Az ellopott ékszereket is?

– Én nem loptam el semmiféle ékszert, csak azt vittem magammal, amit nekem ajándékoztál.

– Be tudod ezt okmányszerűen bizonyítani? Tudom, hogy nem. Az ékszert eladtad Bukarestben, ezt is tisztáztam.

Liló hallgatott egy darabig, aztán megváltozott hangon így felelt:

– Tarzan, ne tedd tönkre az életemet! Nem tudsz megbocsátani? Én is megbocsátottam neked a számtalan hűtlenségedet.

– Ha nem bocsátok meg, akkor följelentettelek volna. Két évembe került, amíg rád találtam. Gyere át holnap Désre, mindent tisztázhatunk. Becsületszavamra nem akarok rajtad bosszút állni, pedig megérdemelnéd.

Másnap délelőtt Liló a dési állomáson beszállt a sötétkék Fordba. Mindketten hallgattak. A kocsi a dési szálloda előtt állt meg.

– Mit akarsz?

– Itt lakom. A szobámban mindent nyugodtan megbeszélhetünk. Ne aggódj, nem bántalak.

Így aztán felmentek a szobába. Tarzan konyakkal kínálta az asszonyt, aki ezt nem fogadta el. A férfi vállat vont.

– Hát akkor kezdjük. Mikor elhagytál engem…

– Elmenekültem. Ha nem csaltál volna meg minden utadba kerülő ribanccal, talán veled maradok. Én szerettelek.

– Meg sem próbálok tagadni. Magad tapasztalhattad, hogy szexbolond vagyok. Elégedett voltál velem, de kizárólag magadnak akartál megtartani. Nem értetted meg, hogy a többi nem számított, csak te. Nem tudtál megbocsátani. Még ezt is megértem. Ti, nők nem akarjátok tudomásul venni, hogy a legtöbb férfi poligám. Méltányoltam a büszkeségedet, hogy otthagytad a perzsabundát, a francia toaletteket, és elmenekültél, bele a vakvilágba. Csak egyről feledkeztél meg: az ékszerekről, azokat magaddal vitted.

– Vagyis azt állítod, hogy elloptam őket. Zsarolni akarsz?

– A világért se. Csak tényt közlök.

– Azokat az ékszereket nekem ajándékoztad.

– Be tudod bizonyítani? Az ügyvédem azt tanácsolta, pereljelek be, sőt jelentselek fel.

– Elveszítenéd a pert.

– Nem valószínű. Itt a feljelentés másolata. Mivel most már szamosújvári lakos vagy, az itteni bíróságon megindítom a pert az ékszerek jogtalan eltulajdonításáért. A bukaresti ékszerész, a Duval–Mayer-cég nyugtái a birtokomban vannak, hogy eladtad nekik az ékszereket. Persze te eskü alatt vallod majd, hogy azok jogos tulajdonosa voltál. Ezen elvitatkozhatunk a bíróság előtt. Gondoskodom arról, hogy a kolozsvári lapok tálalják az ügyet. Nekem nem az ékszerek a fontosak, hanem a botrány.

– Tönkre akarsz tenni.

– Hát bizony ezt már alig kerülhetjük el. Milyen gyönyörű vagy, amikor így fojtogat a gyűlölet. Nem csodálom, hogy ez a te doktorod is beléd bolondult.

– Őt hagyd ki!

– Hogy lásd, én tudok megértő lenni, kiutat kínálok neked. Itt vannak az ékszerész nyugtái, itt meg az én nyilatkozatom, hogy az ékszereknek te voltál a tulajdonosa, tudtommal és beleegyezésemmel adtad el. Tessék, elolvashatod. Két tanú előtt írtam alá.

Liló jobban ismerte egykori élettársát, hogy lépre menjen…

– Mit kérsz érte?

– Téged. Hiába, gyönge vagyok, még mindig pokolian kívánlak.

– Hogy én visszamenjek hozzád, arról szó sem lehet.

– Félreértesz, nem vagyok ilyen nagyigényű, bár szívesen visszafogadnálak. Nem erről van szó.

– Hanem miről?

– Arról, hogy búcsúzásul, békeszerződésünk megpecsételésére még egyszer feküdj le velem. Most itt.

Meglobogtatta a nyilatkozatokat.

– Ez az ára.

– Le tudnál feküdni egy nővel, aki gyűlöl?

– Éppen ez az izgató. Vedd úgy, hogy megerőszakollak. Tedd meg szerelemből. No persze nem értem, a férjed szerelme a tét.

Liló talán egy fél percig gondolkozott, aztán lehúzta magáról a ruhát. A kombinéjából már Tarzan hámozta ki, és közben csókolta. Mire bezuhantak az ágyba, Liló érezte, hogy átforrósodik. A férfi egyre vadabbul ölelte, és ő akarata ellenére is válaszolt. Belemélyesztette körmeit a férfi hátába, és sóhajtásai már-már sikoltásba mentek át. Szinte már az eszméletét vesztette, mikor olyan erővel döngették meg az ajtót, hogy az fölpattant. Talán be sem volt zárva.

A dési rendőrkapitány lépett be, mögötte az ajtóban két közrendőr strázsált. A kapitány tisztelgett.

– Kérem a személyi iratokat. Sajnálom, hogy meg kell zavarnom önöket, de egy ékszertolvajt keresünk. Végigpergette ujjai közt az igazolványokat.

– Önök nem tudják, hogy a román törvények szerint csak házasok hálhatnak együtt szállodában? Öltözzenek fel. Egy óra múlva jelentkezzenek a rendőrségen.

Tisztelgett és kiment, miután zsebre vágta az igazolványokat. Liló személyesen ismerte a rendőrfőnököt. Egyszer társaságban is találkoztak vele.

– Ez volt a csapda.

Tarzan nem felelt, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy összejátszott a rendőrfőnökkel. Tarzan is felöltözött, és mikor Liló is kész volt, átnyújtotta neki a nyilatkozatokat.

– Parancsolj. Betartottam az ígéretemet. Tudom, hogy most örjöngsz a dühtől és a kétségbeeséstől. Akkor is megmondom neked, ez volt életem legcsodálatosabb szerelmi élménye. Valószínűleg neked is. Ha a férjed kirúg, hozzám mindig visszatérhetsz.

Liló táskájába tette a jegyzőkönyveket, aztán szó nélkül elhagyta a szállodai szobát. Nem ült be a Fordba, gyalog ment el a rendőrségre. Éppen csak átfutotta a jegyzőkönyvet, a föltett kérdésekre nem is válaszolt. Autóbusszal utazott vissza Szamosújvárra. Vacsoraidőben érkezett meg. Férje a házuk verandáján várta.

– Hová tűntél el, az isten szerelmére? Majd megbolondultam. Felhívtam a rendőrfőnököt. Attól féltem, autóbaleseted volt. Azt tanácsolta, hívjam fel dési kollégáját, Severin kapitányt. Megtettem. De már elment az irodájából. A szolgálatos altiszt szerint jártál a rendőrségen. Jegyzőkönyvet vettek fel veled. De hát az ég szerelmére, mi történt?

Liló elővette a jegyzőkönyvet.

– Tessék, olvasd el! Ha akarod, részletesen is beszámolhatok.

Az orvos a kezében tartotta az összehajtott papírlapot.

– Inkább tőled akarom hallani.

– Keresztre feszítesz.

– Akkor is. Ülj le végre!

Az asszony nem nézett a férjére. Loránd feléje nyújtotta a kezét, de Liló elhárította. Ridegen, száraz hangon, pontosan beszámolt a Désen történtekről. Nem szépített, nem mentegetőzött. Úgy érezte magát, mint aki lassan elsüllyed a mocsárban.

Loránd a tenyerébe temette az arcát. Kínlódva szívta a levegőt. Liló szerette volna megkérdezni, hogy rosszul van-e. Nem mert szólni. Lábujjhegyen bement a hálószobába, és a férje éjjeliszekrényéről kihozta azt a gyógyszert, amiről tudta, akkor szedi, mikor érzi, hogy acélpánt szorítja a mellét. Tréfásan mondogatta is Loránd a feleségének:

– Lehet, hogy rövidesen vígözvegy lesz belőled.

– Ne is mondj ilyeneket, egyetlenem… – ölelte meg ilyenkor a felesége.

– Ez az én szívrendellenességem nem komoly baj. Elélhetek vele még egy negyed évszázadot, de bármikor lekaszálhat a halál, akinek annyi ügyfelet szállítottam már.

– Ne tréfálkozz a halállal!

Most kihozta a gyógyszert és egy pohár vizet. Loránd felnézett. Az asszony sohasem látott még ilyen szomorú tekintetet.

– Köszönöm – szólalt meg aztán a férje, mikor már könnyebben lélegzett. Lehunyta a szemét és halkan folytatta:

– Miért nem mondtad meg nekem? Nem bíztál bennem?

Liló sírni kezdett. Némán folytak a könnyei.

– Nem tudtad, mennyire szeretlek?

– Féltem, hogy elveszítelek.

Sokáig hallgattak, csak valamilyen éjjeli bogár szomorú cirpelését lehetett hallani.

– Ha rendbe jövök, átugrunk Désre. Én operáltam Severin kapitány perforált vakbelét. Tudja, hogy megmentettem az életét. Most őneki kell megmenteni az enyémet. Az én kedvemért meg fogja semmisíteni a jegyzőkönyvet. Mennyiért adtad el az ékszert?

Az asszony suttogott.

– Százezer lejért.

– Holnap bemegyünk a bankba, elküldjük a pénzt. Tudod a címét?

– A régit tudom, de lehet, hogy elköltözött.

– Felhívjuk a konstancai tudakozót.

Liló zokogni kezdett. Térdre roskadt, a férje ölébe temette az arcát.

– Nem bocsáthatsz meg nekem.

Hisztérikus zokogás rázta a testét.

– Csöndesebben, kedvesem. Nekem most le kell feküdnöm. Segíts!

Óvatosan fölkelt, és Liló karjára támaszkodva bement a hálószobába. Engedte, hogy a felesége levetkőztesse.

– Tegyek borogatást a szívedre?

– Már sokkal jobban vagyok.

Lehunyt szemmel feküdt az ágyban. Néhány óra alatt megváltozott az arca.

– Hívjam fel Vajna doktort?

Loránd nem nyitotta fel a szemét, de elmosolyodott.

– Gyere, feküdj le te is!

Az asszony engedelmeskedett. Máskor, így lefekvés után oda szokott bújni a férjéhez, és a vállára tette a fejét. Most az ágy széléig húzódott, mintha attól tartana, hogy megfertőzi Lorándot. Egy ideig így feküdtek, némán, mozdulatlanul. Elmélyült köztük a csönd. Aztán megszólalt Loránd:

– Fogd meg a kezemet…

Liló a tenyerébe vette a férfi hűvös kezét, és megcsókolta.

– Szegény szívem. Hogy megkínzott az élet.

Lilónak folytak a könnyei.

Reggel a doktor telefonált Désre Severinnek. A rendőrtiszt azonnal megértette, hogy mit kíván tőle az orvos. Közölte vele, hogy máris elrendezi az ügyet. Aztán Loránd a bankba telefonált. Megkérte az igazgatót, hogy ha teheti, valamelyik tisztviselőjével küldjön el neki százhúszezer lejt.

– Gyöngélkedem, és pihennem kell néhány napig, a betétkönyvemet átküldöm az emberével, vagy esetleg beviszi a feleségem. Igen, ez a megoldás.

Az asszonyhoz fordult.

– Jól érzem magam, fölkelek. Kiülök a verandára. Ott teázunk, ahogy szoktunk vasárnaponként. Ma vasárnapot tartunk.

Derülten nézett Lilóra.

– Te forrázd le a teát! Senki sem tud olyant főzni, mint te.

A doktor pizsamában maradt. Papucsot húzott, és felöltötte a házikabátját. Bement a fürdőszobába. Gyöngének érezte magát, csak az arcát és a kezét mosta meg, és kiöblítette a száját. Hallotta, hogy a konyhán egymásba koccannak a csészék.

Fölvette a telefonkagylót, és a központtól a kórházat kérte.

– Vajna doktort kérem.

– Jó reggelt főorvos úr – ismerte meg a hangját a telefonos. – Máris kapcsolom.

– Szervusz. Szeretném, ha szemügyre vennél. Gyere át teázni.

– Pálinkád van?

– Egy sebésznek ne legyen? Tele van egy szekrény válogatott italokkal. Az én betegeim hálásak.

– Megértem. Megkönnyebbültek, hogy élve szabadultak ki a kezeid közül.

Vajna a legjobb barátja volt a sebésznek. Egyetemi hallgató koruk óta ugratták egymást. Tíz perc múlva már ott is volt. Tudta, hogy a barátjának megvan az oka, ha magához hívja.

Mosolyogva állított be. Ha kell, az orvosok nagyon tudnak színészkedni.

– Szépséges Lilókám, megbeszéltem a feleségemmel, hogy megszöktetnélek ettől a böllértől. A feleségem azt ígérte, egy tucat gyertyát gyújt Szent Bokáciusznak, ha megszabadítod őt tőlem.

Ilyen szövegekkel jött elő minden alkalommal. Elmondta a felesége előtt is, aki nagyokat nevetett, és megpaskolta a férje hátát.

– Ne dőlj be neki, Liló! A cipőit is én kell befűzzem, már akkora a pocakja. A fél fogadra kevés lenne…

Az ilyen szövegekre Liló mindig azt felelte, máris rohanok csomagolni. De ezúttal más volt a válasza:

– Igya meg a teáját, mielőtt kihűl. Fölösleges komédiázni, tudom, hogy a férjem hívta.

Loránd a házikabátja zsebéből elővett egy betétkönyvet.

– Ha közben jönnek a banktól, intézd el!

A két orvos bement Loránd rendelőjébe. Mindketten elkomolyodtak.

*

Vajna vérnyomást mért, aztán végigcsinálta az összes szokásos kopogtatásokat, és azt, amit egy fülhallgatóval és tapogatásokkal el lehetett végezni.

– Egyelőre ágyban maradsz. Aztán beviszünk Kolozsvárra a Ha¦eganu-klinikára. Az öreg majd gatyába ráz. Nagyon sok az extraszisztoléd. A vérnyomásod ugrál. Mi a fene történt veled?

– Öregszem.

– Próbálj egy ideig ellenállni Lilónak.

– Tegyek szerzetesi fogadalmat?

– Hát… Nem ártana egyelőre, amíg rendbe teszünk. Lestrapált az asszony. Ez a Lilóka még egy eunuchot is férfivá tudna tüzesíteni. Szerencsés fickó vagy, öreg. De az ördög nem alszik. Egyelőre mindent a szemnek, semmit a kéznek, hogy egyébről ne is beszéljünk. Mondjam meg a feleségednek?

– Fölösleges.

Vajna orvosi táskájából előkotort néhány gyógyszeres dobozt.

– Ebből naponta öt pasztillát nyelj le. Új gyógyszer. Most zsákmányoltam Bécsben. Még az is lehet, hogy használni fog. Este benézek hozzátok.

Liló bejött a rendelőbe, nem is igyekezett titkolni az aggodalmát.

– Semmi vész. Egyheti ágynyugalom, könnyű koszt, naponta ötször leheljen egy-egy csókot a Loránd homlokára. Túldolgozta magát, ennyi az egész. Bánjon szigorúan vele. Szóval egy csók és más semmi.

Vajna elment.

– Elhozták a pénzt.

– Hívd föl a konstancai tudakozót!

– Már beszéltem velük. Nem változott a cím.

– Add postára a pénzt!

– Krisztusi lélek vagy, Loránd.

– Ugyan, ne szamárkodj. Bajba kerültél. Ki álljon melletted, ha nem a férjed? Azt az ügyet lezártuk.

Elmosolyodott.

– Igaz, egyelőre fekszem, és nem állhatok melletted. Vajna Gyuri azt a szigorú utasítást adta, hogy kényeztess. No, eredj, bezárják a postát.

Liló elment a postára, aztán vásárolt narancsot, citromot és Olaszországból importált nagy szemű szőlőt. Ezalatt Loránd telefonon felhívta az ügyvédjét, és hosszan beszélt vele.

Derűsen fogadta hazatérő feleségét, és nyomban megevett egy narancsot. Liló adta oda neki cikkelyenként.

– Sokkal jobban érzem magam.

– Használt a Vajna Gyuri gyógyszere? Olyan boldog vagyok.

– Azért vagyok jobban, mert itt vagy mellettem. Zsarnokoskodni fogok fölötted. Húzd ide a karosszéket az ágyam mellé, hogy jobban lássalak.

– Olvassam föl az újságot?

– Isten őrizz, csak ülj itt, hogy nézzelek.

Nem sokat beszéltek, Sárkány doktor később szőlőt kért.

– Szemenként tedd a számba – minden szemnél megcsókolta az asszony ujjbegyét. Aztán ráparancsolt a feleségére: – Menj ebédelni! Lehet, hogy később majd kérek egy kis tyúkhúslevest. Aztán olvashatsz nekem Kosztolányi-verseket.

Az asszonynak nem volt étvágya, de engedelmeskedett. A bűntudat egyre mélyebben beleivódott. Lorándot már az első találkozásukkor rokonszenvesnek találta. Később már beleszeretett. Tudta, hogy milyen ajándékot kapott a sorstól. Kapkodva evett néhány falatot, nem is érezte az ízeket, és sietett vissza a férjéhez. Loránd közben elszenderedett. Liló leült a karosszékbe, és nézte a férjét, aki csöndesen, alig hallhatóan lélegzett. Az asszony az éjjel sokáig virrasztott a férje mellett. Most elszunyókált. Mennyi ideig, nem tudta. A csöndre ébredt fel. A férjére pillantott. Nyugodtan feküdt, nem hallotta a lélegzetvételét.

Az asszonyba belehasított a rémület. Loránd fölé hajolt. A szívét kereste. Egyetlen dobbanást sem hallott.

A telefonhoz rohant.

– Vajna doktort kérem!

– Az osztályon van – felelte a telefonos.

– Azonnal küldje ide, a férjem nagyon rosszul van.

– Máris!

Vajna öt percen belül ott volt. Futva tette meg az utat idáig. Mély lélegzetet vett, és Lóránd szájára tapadt, és teljes erejéből belefújt. Ezt többször is megismételte. Hiába. Aztán két tenyerét Loránd mellcsontjára támasztotta, és sorozatosan hatvan, nyolcvan lökéssel próbálta megindítani a szívét. Még akkor is folytatta, amikor már tudta, hogy reménytelen a kísérlet.

Aztán leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét.

Az asszony megmerevedett a karosszékben.

Vajna felállt, nem volt mit mondania. Liló a férje fölé hajolt, átölelte, magához szorította. Még érezte a teste melegét.

– Később visszajövök – mondta a belgyógyász.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy bead egy nyugtató injekciót az asszonynak, de látta, hogy fölösleges. Liló még csak nem is könnyezett. Némán ölelte a férjét, és elviselhetetlen fájdalom ült az arcán. Vajna nem tudhatta, hogy egyre azt ismételgette magában: én öltem meg…

Nem is hallotta, mit mond Vajna. Az orvos kiment a konyhába.

– A doktor úr meghalt – mondta a rémült cselédnek –, vigyázzon a nagyságos asszonyra.

Nagy temetés volt. Vajna és a felesége karoltak bele az özvegybe, aki szinte öntudatlanul követte a halottaskocsit.

Egy hét múlva Dajbukát ügyvéd fölkereste Lilót.

– Drága asszonyom, ha nem volna sürgős az ügy, nem zavartam volna. A végrendeletről van szó.

Liló közömbösen hallgatta. Szinte oda sem figyelt.

– Loránd az első felesége halála után körülbelül egy évvel végrendelkezett. Miután nem volt leszármazottja, a vagyonát egyenlő arányban a szamosújvári örmény katolikus és református egyházra hagyta. A felesége ugyanis református volt, ő meg katolikus.

Liló bólintott.

– Eddig ez rendben is volna – folytatta Dajbukát –, de a megboldogult Loránd barátom néhány nappal a halála előtt felhívott telefonon, és megbízott, hogy érvénytelenítsem a végrendeletét, és közölte velem végakaratát, egész vagyonát a feleségére, azaz magára hagyja. Én el is készítettem az okiratot, a baj csak az, hogy az örökhagyó aláírása hiányzik. De tulajdonképpen ez sem áthághatatlan akadály. Lehet élőszóval is rendelkezni. Én eskü alatt fogom vallani, hogy mi volt férje végső akarata. Írja alá az ügyvédi meghatalmazást.

Liló mintha nem is hallaná, mit mond Dajbukát, aki így folytatta:

– Gondolom, egy nagyobb adományt tehetne a két egyháznak. Jól ismerem mind a két papot. Nem fognak ákácioskodni. Esetleg köthet velük egy vagyon-megállapodási egyezséget. Ha megbízik bennem, én tárgyalhatok velük. Loránd baráti viszonyban volt mind a két atyával, és szerették őt. Ha belemennek abba, hogy semmisnek nyilvánítsák a régi végrendeletet, akkor mint feleség természetesen mindent ön örököl.

Liló egy ideig hallgatott, mintha habozott volna, pedig már döntött.

– A férjem megismerkedésünktől kezdve naplót vezetett. Mindent följegyzett, amit rólam, magáról és a kettőnk kapcsolatáról gondolt, érzett. Ez az egyetlen, amire igényt tartok, és a jegygyűrű. Legyen minden egyéb az egyházaké.

Fehér Béla

Fültől fülig

Fürdőregény

Miután híre ment, hogy június 11-én meggyilkolták I. Sándor szerb királyt, a Satrál cukrászda már a kora délelőtti órákban megtelt vendégekkel. Katorzsai Ruff Ödön ezredes asztalánál öten is ültek snapszos kelyhecskével a kezükben, és meghallgatták az öreg okfejtését arról, hogy a történtek után miért nem fogja a kormány visszavonni az újonclétszám-emelési javaslatát. Köpösdi Emil és Pürkerec Jocó kapucínert szürcsöltek, közben a kirakatüvegen át szemmel tartották a korzót, néhány asztallal odébb Jolán és Amál punccsal nyakon öntött piskótát fogyasztott.

– Miután a leégett kápolnából szerencsésen átszöktettem a szeretetház mosókonyhájába, megígérte, hogy a szeptemberi országos pártgyűlésre engem is meghív. Ó, képzelje csak, egy szavamba kerül, és utazhatok Pestre! Mit tanácsol, édeském, elmenjek? – kérdezte a hangját lehalkítva Amál, miután beszámolt Pozsár Janó és a nyomdász titkos találkozójáról.

Jolán, akit mélyen bántott, hogy az erdőben történtek után Janó miért nem őt választotta a bizalmas küldetésre, legszívesebben kikaparta volna a gyarmatáruözvegy szemeit.

– A maga helyében én nem mennék el – rázta a fejét. – Még hogy pártgyűlés… Butaság egy férfi minden kívánságát teljesíteni. Legközelebb aztán majd mást akar!

Amál álmodozó szemekkel bekapott egy darab piskótát.

– Agitált engemet a mosókonyhában!

– Na, szép! Még dicsekszik is vele!

– Tudja maga, mi az öntudat? A kartell? Meg a bérharc?

Ugolin lépett be a Satrálba, hóna alatt a vízöblítéses árnyékszék tervrajzaival. Aznap a hírneves cukrászat került sorra, hogy lehetőséget kapjon a korszerű vízklozet és az árengedményes ülepmosó megrendelésére, de mihelyt Ugolin értesült a szerb király haláláról, csatlakozott a Ruff ezredes asztala körül zsongó társasághoz, és hamarosan magához ragadta a szót.

– Egy király ne játssza el nekem az irgalmas nővért! A felesége, ez a Draga Mašín, leánynevén egyébként Lunjevica, tulajdonképpen valami cseh mérnök özvegye volt, korábban pedig a király anyjának udvarhölgye. Uraim! Az uborkafa alatt hűsölni se tanácsos, nemhogy bottal verni le a gyümölcsét! Mostantól kezdve az a kérdés, hogy az osztrák–orosz együttműködés miként fogja kezelni a balkáni zavargásokat! Odahat-e, hogy könnyítsen a macedóniai keresztények sorsán, vagy pedig behúzza a nyakát, mert nem akar kakaskodni Törökországgal!

– Az úr a választ is tudja, vagy csak a száját járatja? – bömbölte füstölgő szivarjával hadonászva a Kozocsa nevű szatmári ügyvéd.

– Az égvilágon mindenre tudok válaszolni – nyugtatta meg Ugolin. – A megoldás kulcsa a Távol-Keleten keresendő, ugyanis egy esztendőn belül ki fog törni az orosz–japán háború. A cárnak tehát érdeke, hogy nyugatról senki ne fenyegesse, ezért védelmi szerződést fog kötni Ferenc Jóskával.

– Okos fejtegetés – szólt közbe egy dülledt szemű, piros arcú úr, akinek zsemleszínű agár feküdt a lábainál.

– Most akkor less háború, vagy nem less? Ezs itt a nagy kérdés! – csapott az asztalra villogó szemmel Ruff ezredes.

– Ha pedig megkötik a védelmi szerződést, az osztrák katonaságot kivonják Galíciából, átvezénylik Dél-Tirolba, a karintiai határra, azután megkezdődhet a legszigorúbb rendfenntartás a Balkánon. Gondolják meg, uraim, ezzel két legyet ütnek egy csapásra! – Ugolin hatásszünetet tartott, körbehordozta a tekintetét, és látta, hogy minden szem rászegeződik. – Ugye, nem számoltak az olasz veszéllyel? Hát persze hogy nem! Pedig a taljánok most abban bíznak, hogy néhány határmenti tartományt visszacsatolhatnak, de már most megmondom, hogy a délre irányuló osztrák csapatmozgások majd elveszik ettől a kedvüket!

– Esküsöm igazsa van! – jelentette ki Ruff ezredes.

– Talán teadélutánra szokott járni őfelségéhez a császárhoz, hogy így ki van művelve? – fröcsögte a Kökösi nevezetű, kövér deszkakereskedő, aki minden nyáron Tusnádfürdőn pihent a családja nélkül. A gúnyos kérdés nyomán többfelől nevetés hangzott, de Ugolin csendet intett, és kiállt a cukrászda közepére.

– Nem kenyerem a dicsekvés, de ha már itt tartunk, van szerencsém elárulni, hogy az Ugolin-féle vízklozet egyik legelső megrendelője maga Aehrenthal báró, a jelenlegi pétervári nagykövet volt, így aztán értesülve vagyok sok mindenről, ami a történelem színes függönyei mögött zajlik!

– Még hogy vízklozet! Meg függöny! Ez az ember közönséges háborodott! – kiáltotta a deszkakereskedő.

A gonosz megjegyzés két pártra szakította a Satrál cukrászda vendégeit. Kitört a hangzavar, vitatkozó emberek kiabáltak egymás arcába, mire Ugolin kénytelen volt ismét csendet kérni. Kisimította a rajzokat, és a magasba tartotta.

– Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy röviden ismertessem a vízklozet működési mekanizmusát.

– Most már aztán kuss legyen! – bődült el magából kivetkőzve Pürkerec. Felugrott az asztal mellől, az öklét rázta Ugolin felé, és talán még neki is ront, ha Köpösdi erőszakkal vissza nem nyomja a székre.

– Csigavér, Joci, ne keltsünk feltűnést!

– Én most szörnyethalok – sóhajtotta Gulácsy Katinka. Már átöltözött a kiránduláshoz, levélzöld, legombolható ujjú inget, piros szegéllyel díszített vászonszoknyát, zárt bőrcipőt viselt, a haját pedig Rozállal befonatta, és koszorúba hajtva a feje tetejére tűzte. Az apját várta türelmetlenül, mert a grófnak már negyedórája haza kellett volna érnie, ám az erkélyre kilépve észrevette a panzió felé tartó Skrabekot.

Hiszen csak az előbb ment el!

Meg van zavarodva az én drágám?

Be akart menekülni a szobába, de képtelen volt megmozdulni. Földbe gyökerezett lábbal figyelte, amint a bérgyilkos átsétál a panzió örökzöldekkel teleültetett előkertjén, kinyitja a fakaput, aztán gondolatban követte tovább, fel a lépcsőn, végig a folyosó köpűszőnyegén. Most megáll, előveszi a kulcsot, kinyitja az ajtót…

És a földön megtalálja a levelet!

Olvassa! Még egyszer elolvassa! Lehet, hogy harmadszor is!

Katinka lehunyta a szemét, és számolni kezdett. Mire tízhez érek, az ablakban fog állni, és engem néz!

Tíznél Skrabek az ablakban állt, és Katinkát nézte.

Skrabek össze volt omolva. Logikája, mint a borotvája, de ezzel a levéllel nem tudott mit kezdeni.

Miért írja, hogy figyel engem, hiszen nagyon jól tudom! Ő intézi úgy, hogy észrevegyem. Felbukkan és eltűnik, akár a lidérc árnyéka. Talán azért hegedül az idegeimen, mert tébolyba akar taszítani? Arra számít, hogy hibázni fogok? Vagy hogy önként feladom magam?

Skrabek meg volt győződve arról, hogy maga az ördög hívta ki párviadalra. Vagy én őt vagy ő engem. Hidegvér! Majd meglátjuk…

Fogta a kését, és felszúrta vele a levelet az ajtófélfára.

Az ablakhoz ment, homlokát a hűs üvegre nyomta.

Meglátta a sárga hajú, legyezős lányt. Mit bámul ez állandóan?

Katinka a középső és a mutatóujját kinyújtva összezárta, mintha esküt akarna tenni, de Skrabek mindjárt rájött, hogy a legyezőt próbálja utánozni. A lány megérintette a homlokát.

Azaz: Döntött?

Skrabek a homlokára, aztán a szívére tette az ujjait.

Azaz: Döntöttem!

Kedvemre döntött, vagy bánatomra?

Skrabek nem értette a kérdést, és széttárta a két karját.

Azaz: Gyere ide, megölellek!

Katinkát az ájulás környékezte. Őrült keringőzésbe kezdett, pörgött-forgott az erkélyről be a szobába, át a nappalin, atyja hálójába, onnan ki a teraszra, végül rávetette magát az ágyára, és keserves, megkönnyebbült zokogásban tört ki.

Akkor tért magához, amikor a gróf leült mellé.

– Mi baja az én drága kis boldogságomnak? – kérdezte gügyögve Gulácsy, mire Katinka a hátára hengeredett, és könnyes, kisírt szemekkel, boldogságban úszva kacagott vissza az apjára.

Etyien gróf jóságos, megértő arcot vágott. Megfogta a lánya vékony, fehér kezét, s közben arra gondolt, hogy a világon minden nő egyforma.

Ezalatt a Satrál cukrászda előtt Kökösi deszkakereskedő összeveszett Kozocsa ügyvéddel, miután a szerbiai gyilkosság kapcsán politikai természetű vitába keveredtek. Az ügyvéd magából kikelve ordított:

– A nép mindig elégedetlen! De bármi történik, példának okáért egy forradalom, akkor az az első, hogy új jogokat alkotnak. És mindig a nép nevében! Sokszor a nép nem is tud róla. Hát ezt nevezem én hazugságnak!

– Maga aztán nagy szamár! – bődült el a deszkakereskedő.

– Maga még nagyobb szamár! – ordította Kozocsa ügyvéd. – Hát nem érti, hogy azokról az új jogokról nem a nép dönt?

– Hogyne érteném! Sajnos, az olyan aljas svindlerek döntenek, mint maga! – lihegte Kökösi.

Kozocsa nekidőlt a cukrászda falának, mint aki megszédült.

– Bitang! A végén még a szabadságról és egyenlőségről fog nekem itt papolni!

– Csirkefogó! A bőséget és a felvirágzást miért nem említi?

Kozocsa ügyvéd ellépett a faltól, és megállította az utcán közeledő idős házaspárt.

– Jó, ha tudják, a mai nappal ismét beköszöntött a középkor. Készülődjenek! Jövő héten kezdődik az inkvizíció.

A Kokojszás-lejtő aljában Gulácsy gróf szétmállott vashámort fedezett fel a gyapjúsás között. A földön szerteszét faragott köveket, omladékot lehetett látni, s kicsit feljebb, a gazzal benőtt út kanyarulatában félredőlt fakeresztet, épületromokat, fekete cserépdarabokat talált.

– Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy itt valamikor egy falu állt, ámbár különös, hogy miért nem patakpartra építkeztek – jegyezte meg a gróf a homlokát törölgetve. Forró és nyomott volt a levegő. Távolról néha mennydörgés hallatszott, és lassan elhalva végigzörgött a völgyeken.

– Az apu nem lát a szemétől! Hiszen ott folyik a patak a juharfák alatt! – kiáltotta Katinka, aki az út túloldalán, a bükkönyben hasalt. Türkizkékből sötétzöldbe hajló színű bogarat futtatott a tenyerén, és megbabonázva nézte. A bogár a hüvelykujja tövére szaladt, aztán megfordult, az életvonal árkában megpróbált átjutni a túloldalra, de Katinka visszapöckölte, ettől a bogár a hátára huppant, és kétségbeesetten rúgkapált.

– Bajban vagy, bogicám? – kérdezte tőle Katinka, és a kisujja körmével megcsiklandozta a bogár hasát.

– Nahát, csakugyan itt a patak! – hallatszott Etyien gróf hangja. – Gyere ide, kislányom, összefoglalom neked az egykori faluval kapcsolatos megfigyeléseimet!

Katinka kilábalt a bükkönyből egyik kezében a gyűjtődobozával, másikban a bogárral. Kitárt tenyerét az apja orra alá dugta, de Etyien gróf oda se pillantott.

– Hadd lássam, vág-e az eszed! Milyen következtetést tudunk levonni a vashámor jelenlétéből? – kérdezte tudós arccal.

– Ez egy páfránygalaj! Meg se nézi az apu?

– Édes gyermekem, egy elpusztult falu kellős közepén állunk! Hagyj engem most a fülbemászóiddal!

– Kék is, zöld is!

– A patak pedig barna! És miért barna? Mert vasban gazdag a vize!

– Az édes mama gyűjteményében nem volt páfránygalaj! Én találtam az elsőt! Örül neki az apu?

– Érdekes, szegény, áldott jó anyádat is idegesítette, ha a vashámorokat hoztam neki szóba – sóhajtott Etyien gróf, s a felettük sötétlő, erdő borította hegyoldalra emelte a tekintetét. A csúcs fölött ezüstösen égő gomolyfelhő tornyosult. Olyan alakja volt, mint egy templomnak.

Ezalatt Pozsár Gizi a növényeit öntözte, s közben vette észre, hogy a gömbkaktusz tömzsi, tüskés karjai tele vannak bimbóval. Már látszanak a fehér csészelevelek, és alattuk átdereng a megszületni készülő virág tintakékje. Ahogy rájuk nézett, mintha Ippi Ernő szemeit látta volna. Mintha Ippi úr lenne a kaktusz. Gizi haragudott magára, amiért éppen ez jutott az eszébe. Letette a kis rézlocsolót, és elgondolkodva a kötényébe törölte a kezét. Végül úgy döntött, hogy ez a látomás nem jelent semmit. Folytatta az öntözést, közben egyre nehezebben tudta elviselni, hogy a pincér szótlanul bámulja. Először dühösen szemen locsolta, nesze, nesze, a végén úgy elfutotta a méreg, hogy letépte a bimbókat, és kihajigálta őket az ablakon.

Ezalatt Ippi Ernő, miután a délelőtti órákban végleg elszánta magát a döntő lépésre, a matrac alól elővette a megtakarított pénzét, tiszta ingbe bújt, aztán felkapaszkodott a Súgás utcán, hogy tiszteletét tegye Bögyinél, a fürdőhelyi kurtizánnál. Bögyi lenge ingvállat, huncut, fehér térdbugyit viselt, és csodálkozva nézett a pincérre, aki zavartan gyűrögette a markába izzadt pénzt.

– Hiába csurgatja a nyálát, a maga szőrös testéért nem fogom abbahagyni a befőzést. Ilyesmiről ne is álmodjon! – közölte Bögyi, aki éppen a korai meggyet rakta el.

Ippi úr látta a befűtött tűzhelyet, a piros zománclábasokat, a gyümölccsel megrakott vesszőkosarakat, és idegesen rezgő tokával vette tudomásul, hogy ami egyszer nem akar sikerülni, akkor csinálhat az ember akármit, akkor se fog, vagyis első a szerencse, második az áldás!

– De ha már elkutyagolt idáig, lássam valami hasznát, üljön ki az udvarra, és fogjon neki meggyet magozni! Legalább hamarabb végzünk! – közölte Bögyi, és a nyelvét kinyújtva megpaskolta Ippi úr lepényarcát.

– Egyáltalán nem szeretnék hamar végezni – jegyezte meg a pincér. Konyharuhát dugott a gallérjába, mert nem akart meggyspriccet kapni az ingére, aztán szorgalmasan magozott. Munka közben elképzelte, mi mindent csinált volna a Bögyivel, ha nem a befőzésre érkezik.

– Mit ácsingózik itt nekem! Ha végzett, hordja fel a pincéből az üvegeket! – szólt rá a kurtizán, amikor észrevette, hogy Ippi úr fáradt tekintete hosszasan elidőzik a térdbugyin.

Ezalatt katorzsai Ruff Ödön a központi ivócsarnoknál csapta a szelet a napernyős hölgyeknek. Töppedt alakja egyik virágról a másikra röppent.

– Vihar less. Érzsem a csontyajimban, nagyslejmos assonom. Mit sólna egy közsös megázsáshoz? – törleszkedett a Singer Co. hazai vezérképviselőjének feleségéhez. Balszerencséjére maga Pulvermühle vezérképviselő is jelen volt, és a sétabotjával leverte a szemtelen öregúr fejéről a kalapot.

– Tessék! Már itt a sele – állapította meg Ruff ezredes.

Ezalatt Darvai Erazmusz és Görbekerti Murad Jenci betértek a Hangász sörkertbe, hogy áldomást igyanak a jó szerencsére. Éppen elmúlt dél, a Szent Ferenc-templom harangja az imént hallgatott el, de az utolsó kondulás még a levegőben rezgett.

– A szervezés mindenekfelett fontos, de a ritmos még fontosabb, vagyis hogy mit mikó csinász! Ha fülön kapod a ritmost, minden a tiedé. Jól és jókor, ez a jelszavam! – magyarázta Erazmusz, aki attól volt olyan nagyra, hogy a mitácsi villasor közelében biztonságos rejtekhelyet talált a létrának, bár megszakadtak, míg elcipelték a romos óhutáig. Azután keresték fel Péntek urat, a Stefánia vízgyógyintézet parádéskocsisát, aki a tehetős vendégeket hordta be az állomásról. Megállapodtak vele, hogy éjjel egy órától a Szent Anna fogadónál fog várakozni.

– Oszt hova lesz a fuvor? – érdeklődött a kocsis, aki a meleg ellenére begyűrt tetejű székely kucsmát viselt.

– Ni faggasson, megértette!

– Jó, jó. De mit szállítunk?

– Ha kotnyeleskedik, mást keresek – fenyegette meg Darvai. Ezüst ötforintost nyomott Péntek úr kezébe, és egy legyintéssel elbocsátotta. – Vót szerencsém!

– Semmit se tudok a részletekrő – pislogott zabi féltestvérére Murad Jenci a Hangász asztalánál, de Erazmusz leintette. Nábobi arcot vágva kicsapta az asztalra a pénztárcáját, mellényig vetkőzött, aztán magához rendelte Bagó Radut és bandáját.

– Szározon akarsz mulatni? – csodálkozott Murad Jenci, de Erazmusz meg se hallotta a gonosz kérdést, felállt a székre, onnan vezényelte a bandát, aztán belevágott a nótába:

Ki az urát nem szereti,

Sárgarípát főzzön neki,

Paprikázza meg jól neki,

A nyavalya hogy törje ki!

Erazmusz bankót húzott a vonóba, aztán a székről az asztal tetejére lépett.

– Három a tánc, az annya szencségit! – intett be a prímásnak.

Hítfőn este az ég ajja piroslik,

Csehó Pistát vesztőhelyre most viszik,

A fíl falu sírvo megyen nyomábo,

De nem megyen, nem siratja babájo.

– Támadott egy ütletem – túrt a hajába Darvai Erazmusz a negyedik nóta után. Leszállt az asztalról, kifizette a cigányokat, aztán Jencivel az oldalán elindult a Páva kisvendéglő felé, hogy a szállásán keresse fel a Trovatorét. – Most maj meglátod, hogy kell ezt csináni!

– Asszed, hogy te vagy a magas isten? Hát nem vagy – jegyezte meg Murad Jenci, mire Erazmusz nyakon billentette.

– Férhess má! Szökéskó a hosszas szekérúton szüvellős, szép dalokkal akarom bűvölni az én Katinkámat. Napkeltig egérútra futunk! Az idő is hamaribb telik, ha a nyúlszájú kornyikóz, miként Velencében a szerelmi ladikások.

– Mondhatok valamit?

– Nem bánom, ha nem marhoság.

– Nincs az a nüvestény, akié ennyit piszmognék, vesződnék.

– Ha majd eccő leszárod a furkód, nekem ne panaszkoggyá! – vigyorgott Erazmusz.

Ezalatt Pürkerec & Köpösdi harmadszor sétáltak végig a promenádon. A látszólag céltalan bámészkodás fontos része volt a nyomozati munkának, sőt az elszenvedett kudarcok után talán az egyetlen esélyük a sikerre. Orruk szimatra éhezett, szemük ellenségre vadászott, éppen ezért semmi sem kerülte el a figyelmüket. A bazársor előtt észrevették a Satrálban megismert nagyokos frátert, aki most két hölgy társaságában, élénken magyarázva andalgott a filagória irányába. Pürkerec jelentőségteljesen a társára nézett, majd a fejével biccentve mutatta az irányt. Egyszerre kilépve követték Ugolint, Jolánt és Amált, hogy kihallgassák a beszélgetésüket. Szerencséjük volt, mert a klozetügynök gyakran megállt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondandójának. Olyankor Pürkerec & Köpösdi is megtorpant.

– Véssék az eszükbe, hölgyeim, a természetet nem érdekli a boldogság! A nagy istenség, akiben a magam részéről egyáltalán nem hiszek, az öröklét fáját a fajfenntartás sziklás hegyormán ültette el. Nincs az a vihar, amely ledöntené onnan! Ezzel mit akarok mondani? – kérdezte Ugolin, és hatásszünetet tartva a Jolán széles kalapján elhelyezett műszamócákat tanulmányozta.

– Ne csiggázzon tovább! – kérte Amál, s rajongó szemekkel nézett a klozetügynökre.

– Mindez schwarz auf weiss azt jelenti, hogy a fajfenntartás kívül esik a gondolkodás hatalmán! Kényes téma, elismerem, de az igazság a legszemérmetlenebb szűz, akit viszont lehetetlen teherbe ejteni, mert nincs is neki micsodája, ha tetszenek érteni, mire célzok! – jelentette ki Ugolin.

– Nimolé – sziszegte Köpösdi, és intett a társának, hogy ebből ennyi bőven elég volt.

Kerülőt tettek a központi ivócsarnok felé, egy darabig szemmel tartották a fürdőbe igyekvő vendégeket, majd észrevették, hogy az új gyógycsarnok előtti téren akrobaták pakolnak ki. Két csíkos dresszbe öltözött lánctépő és egy vörös palástot viselő tűznyelő készülődött a mutatványhoz, s mellettük egy majom tekerte az apró verklit.

Ruff ezredes már ott állt, és hangosan bravózott.

Pürkerecnek az volt a véleménye, hogy minden mutatványos és erőművész roppant gyanús, mert mindenhová könnyedén el tudnak jutni, vagyis miközben feltűnést keltenek, egyben nagyon is észrevétlenek maradnak. Köpösdit egyáltalán nem érdekelte az okfejtés. Kijelentette, hogy a maga részéről ebédszünetet tart, máris indul a Kiskakashoz, hogy tanulmányozza a fekete táblára krétával felírt napi ajánlatot.

Akkor vették észre Darvai Erazmuszt és Görbekerti Murad Jencit közeledni a Hangász sörkert felől. Erazmusz nagy léptekkel haladt elöl, Jenci pedig lihegett a nyomában. Pürkerec & Köpösdi követték őket egészen a vaslápfürdőig, ott behúzódtak a főkút deszkaárkádja mögé. Onnan látták, hogy azok ketten egyenesen a Páva kisvendéglő oldalbejáratához tartanak, ahonnan falépcső vezet fel a Trovatore szobájához.

– Ki hitte volna, hogy az aranytorkúnak két férje is van – jegyezte meg Pürkerec, és intett, hogy részéről nincs akadálya az ebédnek.

Az Ehrbahr mignonzongorán éppen felcsendült Clarence kesergője, amellyel a Towerbe besurranó éjszakai gyilkost akarja jobb belátásra bírni. A g-dúr fortisszimóra ráúszott a Trovatore finom baritonja: “Ne emelj kezet rám, kárhozatos a tett, amelybe fogni készülsz…”, amikor Erazmusz és Murad Jenci beléptek a szobába.

Az énekest lehetetlen volt meggyőzni arról, hogy az éjszaka felét azzal töltse, hogy Tusnádfürdőtől Gyergyószentmiklósig egy lovas kocsin rázkódva énekeljen. Erazmusz hiába húzott elő egyre több és több pénzt, a Trovatore hajthatatlan maradt. Karba font kézzel állt az ablak előtt, és lesújtó pillantásokat vetett a méregtől vörös Erazmuszra.

– Uram! Már csak a nyitányt kell megkomponálnom, és kész az operám. Csak nem képzeli, hogy a maga kedvéért éppen most fogom agyonlövetni magam!

Ezalatt Skrabek az ágyra terítette és gondosan lekefélte a fekete abbéruhát. Következett a vérköpeny, amely az abbéruhát volt hivatott megvédeni. A vérköpeny vállfán lógott a diófa szekrényben. Skrabek kiakasztotta az ajtóra csavarozott fogasra, és puha, olajos ronggyal gondosan átdörzsölte, mert a gumi, ahogy öregszik, hajlamos a recsegésre.

Amikor elkészült, újra elolvasta a titokzatos levelet, aztán meggyújtotta, bedobta a vaskályhába. Megfordult a fejében, hogy az ördögi papír vérpiros, esetleg zöld füstöt eresztve fog elhalni, de nem így történt.

Ezalatt Jolán és Amál a szeretetház mosókonyhájában felkeresték Pozsár Janót.

– Meglepetésünk van számodra, nyuszkó-muszkó főhadnagy! – mosolygott Jolán, és a mutatóujja hegyét kacéran végighúzta Janó húsos ajkán.

– Maguk mióta tegeződnek, ha szabad érdeklődni? És mi az, hogy muszkó? Meg nyuszkó? – kérdezte sértődötten Amál, és a kis bársonyridiküljéből elővette a zsebkendőjét, de akkor már a mosókonyha ablakában megjelent Ugolin, és fürgén bemászott.

Janó lapos mosósulykot kapott a kezébe, és támadóállásba helyezkedett.

– Állj, ki vagy?

– Ne bántsd! – sikkantott Jolán. – Jó barátot hoztunk. Ugyanolyan forradalmár, mint te!

– És kérlelhetetlen, mint maga! – tette hozzá szomorúan Amál.

A klozetügynököt a hölgyek már útközben rábeszélték arra, hogy segítsen Janónak éjszaka a röpcédulacímkéket felragasztani a borvizes palackokra.

– Tetszik a feladat, hiszen az effajta sötétben bujkáló munka újabb nagyszerű tapasztalatokhoz segíti az embert. A tapasztalat pedig, kezicsókolom, a bölcsesség felszőnyegezett előszobája! – magyarázta Ugolin.

Janó megenyhült, a sarokba dobta a mosósulykot.

– Végül is nem tiltja a szervezeti szabályzat, hogy pártonkívüli is ragasszon címkéket. Uraságod netán ismeri a Szocialista özvegyek és árvák litániáját? – kérdezte barátságosan.

– És uraságod a Filozófiai árnyékszéket?

– Micsodát?

– Na, látja! Azt tanácsolom, ne bolygassuk egymás titkait. Én örömmel címkézek magának, a többi néma csend! Ahogy a drámaköltő mondja: jobb kurtán, mint unalmasan!

– Csak ámulok! Csodálatos, amikor két igazi férfi összefeszül – jegyezte meg Jolán, majd Ugolinhoz fordult. – A kedvemért beszéljen neki a vízöblítésről is!

– Hát, igen! Azt magának is hallani kell, Janóka! Az kész csoda! – tette hozzá durcásan Amál.

– Engedd meg, hogy elvtársamnak szólítsalak! – kérte később Pozsár Janó, miközben egy felfordított fadézsán hellyel kínálta a klozetügynököt. – Ha te, elvtársam, csakugyan belelátsz a jövőbe, akkor felteszek neked néhány csontig vágó kérdést. Pro primo, először! Megvalósul-e a munkásság korlátlan szervezkedési és gyülekezési szabadsága?

– Hajjaj! Nagyon is!

– Pro primo, másodszor. Megdöntjük a kötöttbirtok-rendszert, vagy nem döntjük meg?

– Megdöntitek! De még mennyire!

– Pro primo, harmadszor. Elérjük a napi munkaidő legfeljebb nyolc órában való törvényes meghatározását, valamint a vasárnapi munkaszünetet?

– Gyerekjáték lesz!

– Pro primo, negyedszer. Megvalósul az általános, titkos választói jog nemzetiségi és nemi különbség nélkül?

– Bizony megvalósul!

– Pro primo, ötödször. Mindent elérünk, amit csak akarunk?

– Az égvilágon minden a szátokba hullik, mint a sült galamb! Ne is tegyél fel több kérdést.

– Boldog vagyok, hogy megismertelek – Janó kivette a zsebéből a bankóköteget, és kihúzott belőle egy tízforintost. – Jutalomban részesítelek, csak ne kérdezd meg, honnan van a pénz!

Aznap este viharos szél zúgatta a Csomághegy fáit, és többször is távoli égzengés morajlott végig a völgyön. Ugolin gyertyát gyújtott, és újabb bejegyzésekkel gazdagította a Filozófiai árnyékszéket.

* Ha a szociálizmus csakugyan megvalósul, akkor értelmetlenné válik a létért való küzdelem. Nem lesz vetélkedés, legyűrés, fogcsikorgatás, vagyis emberprés!

* A vetélkedés az élet lényege, a legyűrés pedig a vaskos foglalata! Éppen ezért, ha nincs vetélkedés és nincs legyűrés, akkor az emberiség belefullad az unalomba!

* Na, kezicsókolom, ezért veszélyes a szociálizmus!

Kicsit járkált a használaton kívüli palackraktárban, aztán visszaült az ágyra, és az oldal aljára még odakörmölte:

* Fordítva se jó!

Újabb mennydörgés robajlott le a hegyoldalon.