CSOÓRI SÁNDOR

Szárszó ma újra kérdez

Emlékezetünk úgy őriz néhány helységnevet a haza múltjából, mintha azok nem a térképen, nem is a földön, hanem csupán a tudatunkban léteznének, vagy még inkább a fejünk körül keringő magyar mitológia világában. Ilyen helységnév például Verecke, Pusztaszer, Kenyérmező, Mohács, Nagymajtény, ahol letörött a zászló, ilyen Isaszeg, Világos, Arad. Az idők lassú öregedésével én Szárszót is közéjük sorolom.

1993 nyarán, a második Szárszói konferencia ötvenedik évfordulóján beszéltem is erről röviden, de megilletődöttségem zavarában azt találtam mondani, hogy új korszakunkban Szárszó azzal töltené be történelmi küldetését, ha fölszámolná önmagát, önmaga folyamatosságát, s egy magas oszloppal megjelölt emlékhely maradna ott, a Balaton partján, s a nyomunkba lépő nemzedékek már csak úgy emlegetnék, mint a magyarság sorskérdéseit nehéz időkben megvitató elődeik XX. századi Pusztaszerét.

Most, kilenc esztendő elmúltával be kell látnom, hogy kissé elsiettem ezt a mennybemenesztést, ugyanis ezalatt az idő alatt Szárszó nemhogy megkopott és eltávolodott volna tőlünk, hanem közelebb jött. Közelebb, még ha nem vettük is legtöbben észre.

Valahogy úgy vagyunk vele, mint valamilyen rendhagyó művel, különös alkotással. Évekig ott van a közelünkben, bele se nézünk, lapjait megszállja a csönd, az istenek unottan könyökölnek rajta, aztán egyszer csak megelevenedik újra, s időszerű lesz, mint Széchenyi, Petőfi vagy Ady életműve.

Szárszót annak idején az úgynevezett népi s nemzeti irodalom szelleme szülte. A lenézett, a megvádolt, a korszerűtlennek ítélt szellem, amelytől bizonyos értelmiségi csoportok nemcsak az igazságkeresés jogát, de még a létezését is szerették volna elvitatni. Ennyi idő után azonban kiderült, hogy sem egyéni gondolkodók, sem ideológiákba kapaszkodó csoportok meg se közelítették azoknak a kérdéseknek a mélységét, amelybe a szárszói tanácskozók búvárként alámerültek. Épphogy csak emlékeztetőül idézzünk föl néhányat a kérdések közül: mi lesz a csonka ország, illetve a revízió által kiegészült ország helyzete a háború utáni Európában, Közép-Európában, a dunai népek izzó gyűrűjében, s mi az osztályok jövője, köztük is elsősorban a parasztságé, a kispolgárságé, az erősödő értelmiségé, a munkásságé, továbbá hogy folytatódhat-e az a nemesedési, minőségi s csöndes gyarapodási folyamat, amely – Németh László szavait idézve – a harmincas és a negyvenes évek magyar társadalmának halk folyamataiban elindult, vagy megint elölről kell kezdenünk mindent, mint Mohács óta mindig, nyolcadszor vagy tizedszer is már? És ha elölről kell kezdenünk, mit választhatunk? Az angolszász jellegű kapitalizmust, amely a magyarság részesedését a nemzeti vagyonból viharos gyorsasággal lecsökkentené, vagy a szovjet mintájú, szocialista rendszert, amely aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Netán “kívülről neveznek ki ránk megváltókat”, amely ha bekövetkezik, egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy a Habsburg-labancok után a szovjet labancok kerülnek majd hatalomra az országban? Esetleg adódhatna egy harmadik út, amely nem más, mint egy ezeréves nemzet saját életstílusának az érvényesítése minden téren: a politikában, a kultúrában, az építkezésben, az életvitelben, a nevelésben?

Azt hiszem, nem túlzás kijelentenünk, hogy a ’43-as Szárszói tanácskozás profetikus kérdéseire a nemrég fölavatott Terror Háza válaszolt eddig leghitelesebb részletességgel. Ebben a válaszban természetesen benne van az 1956-os forradalom minden kimondott és ki nem mondott gondolata, szenvedélye, iszonyata és ereje.

*

Mostani tanácskozásunk – a Püski házaspárt kivéve – semmiben sem emlékeztet a két régi konferenciára. Más körülötte a levegő, a történelem, a kezek, a szemek beszéde, más az átalakult társadalom sejtrendszere, és ami talán a legfontosabb: semmiféle háború se rajzol a tanácskozás fölé fenyegető gyorsírásjeleket, mint ahogy akkor rajzolt.

De ha a körülmények mások is, a mélyben van valami, ami kísértetiesen emlékeztet rájuk. Ma is keresztút előtt állunk, mint azokban az időkben, sorsdöntő történelmi választás előtt. Talán mondanom sem kell, hogy nem a négyévenként ismétlődő, országgyűlési választásra gondolok, hanem egy hosszú távú, a nemzet egzisztenciális létét befolyásoló választásra.

Nem kétséges: most 2002-ben dől el, akár évtizedekre is, hogy a Szárszón emlegetett “harmadik út” gondolata teljesedik-e ki sorsunkban, amely az én értelmezésemben ugyanaz a politikában, mint kultúránkban a bartóki modell, vagy a világon mindenütt viszolygást keltő, párthatalmi politika erősödik-e föl helyette. A politikai globalizációé, amely eddigi tapasztalataink szerint a másik globalizációnak: a gyökértelen, piaci demokráciának adna előjogot a nemzettel szemben, ami méltatlan előnybiztosítás lenne, mivelhogy a nemzet létezett már jóval a kapitalizmus előtt, a szocializmus előtt és a demokrácia előtt.

Ezzel persze a világért sem akarom azt mondani, hogy a nemzet és a demokrácia nem forrhat össze Magyarországon, csupán azt szeretném többszörösen aláhúzni, hogy viszonyukban érződnie kell a természetes erkölcsi hierarchiának. Hiszen ha életünkben és minden cselekedetünkben lennie kell fontossági sorrendnek, ugyanígy kell lennie fontossági rangsornak is. Például ha már a rigók is arról fütyörésznek, hogy civilizációnkban az ipar és a technika már jóval előbbre tart, mint az emberi szellem, semmilyen módon nem fogadhatunk el ilyenfajta sorrend- és értékváltást. Hiszen, ha az okozat megelőzi az okot, mindent el kell dobnunk abból az életből, amelyikben eddig valahogy eligazodtunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak leszünk. Ne felejtsük el, hogy kisebb meghasonlások is menynyire megzavartak mindig minket. Ha például nem tudtuk saját értékeinket asszimilálni: múltunk és eredetiségünk megőrzésre méltó jegyeit, más erők szippantottak, rántottak magukhoz. Nem titok: ahogy a szocializmus a fölcserélt sorrendek miatt képes volt asszimilálni az országlakók nagy részét, a még kiforratlan, kérkedő demokrácia is ugyanígy asszimilálhat bennünket.

Tudom, hogy veszélyes területre léptem, de épp a szárszói szellem követeli meg tőlünk, hogy ne csak a veszélyes igazságoktól ne hőköljünk vissza, hanem azoktól sem, amelyeket egyelőre az eldöntetlenség állapotában kell szemügyre vennünk. Ha próféták volnánk, vagy országgyűlési képviselők, bizonyára nagy ívben kikerülnénk ezt a témát, de mivelhogy csak egyszerű, töprengő hazafiak vagyunk, szükséges szembesülnünk a magyar demokrácia néhány alapvető gondjával.

Az ’56 utáni ellenzéki küzdelmünk végcélja az volt, hogy a diktatúrát egyszer, lehetőleg minél előbb, váltsa föl a demokrácia. Szerencsénkre ez a változás ágyúlövések és a szokásos akasztások nélkül 1990-ben meg is történt. Elkezdődhetett tehát a várva várt új korszak. A baj csak az volt, hogy a “demokrácia házát” felülről kezdtük el építeni, mivelhogy előbb született meg a köztársaság, a jogállam, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, mint ahogy megteremtődhetett volna egy olyan társadalmi rendszer, amely képes lett volna működtetni őket. Szemérmesen mondom ki, hogy előbb a nemzetet kellett volna ráncba szedni, megkeresni számára a legnagyobb közös többszöröst, ahelyett hogy az évtizedek óta kielégítetlenül hagyott önzése duhajkodva elszabaduljon. Ady itt is programot adott egyik keveset idézett versével:

Halj meg már bennem, te civódó magyar

Békétlen Koppány, hunn ördögök fia,

Komédia, minden komédia,

Nézzünk immár nagyobbakra is.

Ady ezúttal seregtelen vezérünk maradt e téren.

Utólag persze azt lehetett erre mondani, hogy siettetett bennünket a történelem, s nem éppen a hasznos logika alapján siettetett, cserébe viszont mégse kért vért.

Ez igaz, de ha vért nem kért is, szigorúbb igazságtevésre azért rákényszeríthetett volna. A demokrácia első mámorában azonban a legfontosabbról megfeledkeztünk.

Csak egyetlen példát a kezdet illusztrálására: az ötvenhat utáni számonkérés büntető bírói, sőt vérbírái is ugyanazt kapták kéretlenül a demokrácia minden kínálatából, mint az általuk elítélt áldozatok.

Jegyezzük meg: ez a bűn közvetlenül a demokrácia erényeiből fakadt, laza nagyvonalúságából, de azért nekünk még utólag is bűnnek kell tartanunk.

Mégpedig eredendő bűnnek, akár az édenkerti almaevést.

És ha már erre kanyarodott ez a kötötten is kötetlen beszéd, hadd illesszek be sorai közé egy szokatlanul személyes vallomást.

A barátaim közül évek óta többen is sürgettek, noszogattak, hogy a Történeti Intézettől kérjem el én is végre a rólam szóló ügynöki jelentéseket.

Sokáig ellenálltam ennek a kísértésnek. Úgy gondoltam: a sötétség korszakát én nem bolygatom, hisz elég nagy nyomorúsága volt magának az országnak, sőt talán az ügynökök egy részének is, hogy részeseivé kellett válniuk az évtizedekig tartó elaljasodásnak. De a két-három hónap óta tartó választási őrület, mélylélektani tapasztalataimat mozgósítva, eszembe juttatta, hogy a semmiből ilyen indulatok nem származhatnak. Csak valamiből. Lehet, hogy az eredendő bűn lappanghat, van e mögött is? Lehet. Kikértem hát a papírjaimat.

A több ezer oldalas anyagból az derült ki, hogy az ’56-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig negyvennégy megfigyelő kísérgetett, hallgatta vagy hallgattatta le a telefonbeszélgetéseimet, s jelentette, nagy buzgón, hogy az életét kockáztató erdélyi Király Károly vagy a felvidéki Duray Miklós igazságáért folytatott küzdelmeimmel micsoda szörnyű károkat okozok Magyarországnak, hátba támadom a baráti országokat, nem vitás tehát, hogy hazaáruló vagyok.

Bevallom, hogy ezt az abszurditásba oltott rágalmazást még meg tudtam bocsátani nekik, de egy rövid fejszámolás messianisztikus naivitásomból hamarosan magamhoz térített. Hogyan is zajlik majd le a föntebb sorsdöntőnek nevezett 2002-es választás?

Az én negyvenvalahány “emberem” sose fogja megbocsátani nekem, hogy bűnt követett el ellenem. Tehát életük végéig átmennek az utca másik oldalára, és más pártra szavaznak, mint én. Beszéljünk világosan: ma igazán csak két ilyen párt jöhet szóba: a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Lehet, hogy nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli. Persze ez a negyvenvalahány ember még nem volna olyan sok, de a családtagjaikkal, a barátaikkal, ismerőseikkel együtt a számuk elérheti még az ötszázat is.

Hogyan is állunk ezek után a mi fogyatékos és jellemhibás demokráciánkkal? Kissé hadilábon. Nehogy félreértsen bárki, nem tagadom meg a demokráciát, de gondolkodom és ítélkezem róla. Mint ahogy Szergej Mihalkov, a világhírű orosz filmrendező is azt tette, amikor az orosz demokrácia lehetőségeiről kérdezték. Véleményét nem szó szerint, csupán a lényege szerint idézem. Az orosz demokrácia – fejtegette a rendező – még sokáig vagy talán sose fog az angolszászok demokráciájához hasonlítani. Ennek, természetesen, sok oka van, de egy fő oka mindenképpen. Ez pedig az, hogy amíg az angoloknál a gőzgép volt a társadalom mozgósító ereje, az oroszoknál az irigység. Egy magyar értelmiségi Mihalkov véleményére gondolkodás nélkül rávághatná, hogy a mi “mozgósító erőnk” a gyűlölet lett.

Magyarországot történelme során eddig mindig az erkölcsi erő mentette meg. Még a fizikai leveretéseinket is, amelyekbe saját bűneinken kívül mások bűnei is belejátszottak, egyedül az erkölcsi győzelem katartikus tudatával tudtuk csak folyamatosan kiegyensúlyozni. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc leveretésétől kezdve az 1849-es bukáson át Trianonig, 1956-ig és tovább.

Gyűlölködés és erkölcsi erő azonban sehogy se hangolható össze.

A gyűlölködés más társadalmi rendszerekben azért volt fegyelmezettebb és szelídebb, mint a mi vaddemokráciánkban, mert az élethelyzetek azokban eleve kötöttebbek és sorsszerűbbek voltak. Eleve beágyazódtak valamilyen függőségi rendszerbe, kivéve persze a lázadások és a forradalmak pillanatait. A demokrácia azzal, hogy kiiktatta saját esélyei közül a forradalmat, szabad utat engedett minden olyan indulatnak, amely régen valóságosan is ablakokat zúzott be, és koponyákat. A demokrata Jágó ma nem egyesével potyogtatja el botrányt keltő zsebkendőit, legalább egy tucatot ejt el egyszerre. “Oszd meg és uralkodj!” – mondták a Római Birodalom cézárai és a későbbi “szépemlékezetű” diktátorok. Mi ezt a huszárvágást a demokráciában diktátorok nélkül is megcsináltuk. És a következményeit látva ennek az őrületnek, azt állapíthatjuk meg, hogy a széthúzás ereje időnként nagyobb erő még a kormányzati erőknél is. Hova lehet így jutni?

Úgy látszik, még mindig kevés ijesztő példát szolgáltatott nekünk a múlt; úgy látszik, még mindig nem rendít meg bennünket eléggé, hogy a magyarság nyolc részre szakadva él itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, ami egyébként folyamatos veszteséggel jár. Ezt a veszteséget, vagyis a külső szétszakadásainkat újabban a belső, az anyaországi szétszóródás és szétdarabolódás súlyosítja el igazán.

Néha arra kell gondolnom, hogy ezt a létünket veszélyeztető helyzetet talán nem is politikai, nem is történelmi, eszmei ellentétek idézték elő, hanem mélylélektaniak, amelyek – bármilyen ellentmondásosan hangzik is – a szabadság új dimenzióival függnek öszsze. Vannak Magyarországon olyan egyének, jól összehangolódott csoportok, amelyek kizárólag csak akkor érzik magukat szabadnak, ha uralkodhatnak másokon, ha előjogaik vannak, egyébként félnek és elviselhetetlennek érzik a létet is. Furcsa perverzió ez, mondhatom, sérelem, sértettség, betegség, de ezzel együtt a társadalomnak több figyelmet kell fordítania rá, mint bármilyen elvégzendő, országos föladatra.

*

Megmaradásunk feltételei a múltban és a közelmúltban is sokféle gond körül kristályosodtak ki. Szerepelt ezek között a gondok között az ország függetlenné válása, az új tulajdonviszonyok megteremtése, a népességfogyás drámája, a határon túli magyarság visszaforrasztása a nemzet életébe.

A föntiek az anyaországi magyarok szétzilálódásának a rémével szaporodtak. A pártpolitikai feszültségek miatt harminc-negyven éves barátságok szakadnak szét, szomszédok, rokonok, mesterek és tanítványok távolodnak el egymástól, orvosok és betegek és így tovább. Lassan, arra ébredünk föl, hogy nem egy nép él ebben az országban, hanem legalább három. Egy, amelyik – jelképesen szólva – keresztény királyainktól kezdve, szabadságharcainkon át 1956 forradalmából eredezteti magát; egy másik, amelyik történelmünkről érzelmileg leszakadva, a sérelem és a dac történelmét vallja igazán magáénak, miközben nehezen tisztázható múltjától szembenézés nélkül akar elszakadni; s egy harmadik, amelyik csak csapódik ide-oda zavarodottan vagy kárörvendőn.

A baj, természetesen, nem a sokszínűség, hanem a társadalmi tudathasadás. Nem a vélemény különbözik csupán, nem a valóság ilyen vagy olyan értelmezése, hanem maga a valóság kering egy patológiás térben. Ahol a szikla nem szikla, a sivatag nem sivatag, a méter nem száz centi, hanem változó érték, hol kilencvenkilenc, hol száztizenegy.

Sokan azt állítják, hogy választások előtt más országokban is ez a helyzet, s a hisztéria mindenütt a tornyokba jár harangozni, de a választások után általában minden elcsitul.

A három előző választás idején még ezt hittem magam is. Ma már nem hiszem. Egy olyan országban, amelyben a passzív rezisztenciának rendkívül erős, történelmi hagyományai vannak, súlyos vereségek idején ez az ellenállási forma egészen bizonyos, hogy föltámad. De most nem a külső ellenféllel kezd el dacolni, hanem a belsővel. Három választás után az országnak először kell félnie a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától.

Mit takar a mondatban a kiszámíthatatlan jelző?

Szeretném megmagyarázni.

Rendet, elfogadható, jó légkört bármelyik országban csakis a szellem teremthet. Egészen pontosan olyan hatalom, amely az ország történelmének és kultúrájának legjobb hajlamaira tud ráhangolódni. Nálunk például egy Széchenyi Istvánéra.

De az ilyen hatalom föltételeit – a demokrácia körülményei között – csakis az országlakók nagy tömegeinek a jóváhagyásával lehet megalapozni. A tudatos és a kevésbé tudatos választókéval egyszerre. S a kiszámíthatatlanság esélye épp ezzel kapcsolatos, mivel a nemzet nem csupán tömeg, nem csupán ideiglenes akarat, hanem némelykor tíz vagy tizenöt ember zsenialitása – mi történik akkor, ha a nélkülözhetetlen szellem fölött a szellemtelenség arat győzelmet.

A felszínesség és a vak véletlen a demokráciákban így is lehet történelmet formáló erő. De ez még hagyján! Ebbe még az ártatlanság is belejátszik, de sokkal lidércesebb az a gond, hogy a tudatosan megrontott erkölcs országos méretekben hova szavaz? Ugyanis ez nálunk ma az ötödik hadoszlop.

Ne rémüljenek meg, ha rövid ideig a szórakoztatók, a röhögtetők kasztjáról beszélek. Gondolom, abban egyetértünk, hogy történelmünk során soha ennyit nem vihogtak, hahotáztak, kacagtak, röhögtek Magyarországon, mint napjainkban. Korszakunknak érezhetően nem “uralkodó eszméi” vannak, nem filozófiája, hanem benyögései. Az igazi humor egyrészt igazi költészet volt mindig, mondhatnám forradalmi, változtató erő, a szabad lelkek nemes valutája. Ma a röhögés tömegárú lett, csiricsáré bóvli, egy különös vallás teológiája. Ennek a vallásnak a Bibliája egysoros: Ha nem röhögsz velünk, senki vagy.

Néha arra gondolok, hogy a televíziók változatos adásai, különösen a Heti hetes-féle műsorok elemien irtóznak mindenféle diktatúrától, de végső hatásukban rájuk hasonlítanak leginkább. Mit akar minden diktatúra? Azt, hogy az állampolgár ne törődjön behatóan igazán semmivel, ne érdekelje a valóság, se a múlt, se a jövő, vagy ha mégis érdekli, csakis a kábítószeren átható mámor állapotában érdekelje.

Végeredményben ugyanezt a logikát követik a szünet nélküli nevettetés tehetséges sztahanovistái is. De minél nagyobb teljesítményt érnek el, minél több embert ragadnak vonzáskörükbe, annál nagyobb területet perzsel föl körülöttük a legújabb kori nihilizmus.

És most mondjam azt, hogy mindenfajta nihilizmus emberellenes és nemzetellenes is? Mondjam azt, Nietzsche után szabadon, hogy ahol gátlástalanul portyázik az irónia, ott előbb-utóbb romlékonnyá válik a kultúra? Netán azt mondjam ki, hogy a “léha tehetségek” lelkes közönségüket mindig a bomlasztó politikai erőknek kínálják föl? A mindenkori szemfényvesztőknek?

*

Ilyen kártevések mindaddig veszélyeztetni tudják demokráciánkat, amíg nem fejlesztjük ki magunkban az ellenük való védekezés képességét. Mindnyájan tudjuk, hogy egy országot nemcsak gazdaságilag kell kormányozni, hanem lelkileg és erkölcsileg is. S mi az, ami ezt a munkát a leghatékonyabban segítheti? A kultúra. A műveltség. Az emberiség nagy műveiből és tetteiből felénk áradó lelki varázs. A tegnap ünnepelt március tizenötödike a legfényesebb bizonyítéka ennek: ezen a napon nem a politikusok, nem a katonák, nem is a tömeg, hanem a szellem emberei csináltak történelmet. A csoda még ma is tartós, hiszen másfél század után is végigélhetjük a folyamatot, hogy a szellem, a kultúra lépésről lépésre hogyan változott át cselekvéssé. A magyar történelem egyik legnagyobb hatású tettévé.

De másik példaként visszakanyarodhatom Szárszóhoz is. Vajon létrejöhetett volna-e a háborús Magyarországon napjainkig kiható tanácskozás, ha nincs mögötte olyan lenyűgöző erejű kulturális háttér, amely teljesítményeit tekintve a magyar reformkort idézi elénk. Gondoljunk csak irodalmunk és a XX. századi magyar zene nagy teljesítményeire, a történelemtudományra, esszéművészetünkre, a néprajzra, a régészetre, a szociológiára, az anyanyelv húsvéti föltámasztására, amely a nyelvújításra emlékeztet.

Ez a fölsorolás nemcsak egyes műfajok csúcsteljesítményeire utal, de az akkori nemzet regenerációs képességére is. A társadalmira és a politikaira egyaránt. Bartók és Kodály, Babits és Móricz, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos, Tamási Áron, Márai, Veres Péter, Cs. Szabó, Sinka, Hamvas Béla, Kodolányi János! Íme, egy levegővétellel is mennyi név és micsoda életművek. És hol vannak még a Szentgyörgyi Albertek, Györffy Istvánok, Ravasz Lászlók, Radnóti Miklósok, Derkovits Gyulák, Szerb Antalok, Egry Józsefek, Korniss Gyulák és sokan mások!

Nem tudom, ilyen gondolati, érzelmi, szellemi háttér lesz-e még valamikor Magyarországon ahhoz, hogy a magunk jövőjéről történelmi felelőséggel beszélhessünk. Ha lesz is, nagyon sokára lesz, hisz a magyar értelmiség az utolsó tíz évben a vallásszakadás mintájára szinte jóvátehetetlen szellemi szakadást hajtott végre. Olyan skizmát, amelyre eddig nem volt példa. A valamikori népi–urbánus ellentét minden esetben feltételezte a másikat: haragban, valóság-értelmezésben, az esztétika síkján egyaránt. A mai már nem tételezi föl. Szinte egyedül csak a nyelv köt össze bennünket. Erről azonban nem beszélünk.

És ez a sorsdöntő ösztön épp akkor támadt föl a felekben, amikor időtlen idők óta először fogadja el a világ Magyarországot saját értékei és stílusa szerint.

Úgy látszik, a balsors mindig tartogat számunkra valami fölfoghatatlant.

RÖVID UTÓSZÓ

1990 után a fiatal, magabiztos demokrácia sietve lefegyverezte az irodalmat. De nemcsak az irodalmat fegyverezte le, hanem szinte az egész szellemi életet. Közéletünk emiatt egyoldalúvá vált. Egyedüli főszereplője így a politika. Szárszó szellemében mondom, ezt rövid időn belül meg kell változtatnunk. A magyar közéletet mint igazi drámát két főszereplőssé kell újra tennünk. Az egyik szereplője legyen továbbra is a politika, a másik pedig az önmagával is küzdő szellemi élet. Nemzetpolitika ugyanis elképzelhetetlen egy nép eredendő tehetsége nélkül, amely a kultúrájában fejeződik ki legtisztábban. Hisz a kultúrának mindig van mércéje ahhoz: mi egy közösség életében az erkölcsi jó és a rossz, mi az egészség és a betegség, mi az, ami még a beszennyezett, közös életet is meg tudja tisztítani. 

Szárszó–Budapest, 2002. március 16-án.

Gál Sándor

Utórezgések

Az emlékezés és a felejtés között

II.

Kint jártam a hími tavaknál. A repce már elvirágzott, s a lekaszált lucernatábla újulása zöld bársony-elégiát emelt az alkonyi égre. Egy fattyúvihar dobpergése futott végig a vidéken, s ekkor – ugyan mitől s miért? – egy pillanatra megérintett valamiféle halálfélelem. Holott jó pár évtizede annak már, hogy elrendeztem magamban azt a tényt, hogy a halál nem az elmúlást jelenti, hanem az élet lezárását, egy, a végtelenben – mindenségben – megadott lehetőség tiszta összefoglalását. Hogy amit elvégeztem – aminek az elvégzésére időm és erőm adatott –, azt maradéktalanul az a pillanat összegzi, amely a volt és a lesz közötti időt kitölti. Egyszerűbben: ami vagy aki én voltam. Ennek ellenére az a pillanat vagy annak a pillanatnak a különleges élménye bennem maradt, de hogy mire és miért, nem tudom megfejteni.

* * *

Megjött a vihar, csapkod alá a magasból, rémisztgeti gólyáinkat meg a kertben lévő palántákat holmi jégveréssel. Belekapaszkodik a két óriás diófába csodaerős széllobbanásaival, s a cikázó villámok nyomán megmorogja a megrettent alant-valókat. Nekem kedvemre való ez a készülődés, mert reménység van benne aziránt, hogy a kertet helyettem öntözi ma meg, s így mehetek az erdőbe holmi vaddisznókat várni… Nem sokkal később aztán arra gondoltam, hogy tízezer évvel ezelőtti ősöm vadászösztöne ugyanúgy működött-e, mint ma az enyém? Hogy a zsákmányoláson, zsákmányszerzésen túl – az éhség, a megmaradás törvényét követve, s attól kényszerítve – a kint-lét örömét érezte-é akár egy percre is? Nem tudható ez, abban azonban biztos vagyok, hogy boldogabb volt ma élő utódainál…

* * *

A reggel kékségén fecskék uralkodnak. Minden egyszerűnek tűnik, nyugodtnak, gondtalannak s megérinthetőnek. A fájdalmakat magával vitte az éjszaka. Kint és bévül egyként a várakozás időtlensége; a befogadás pünkösd-közeli pillanata, a felemelkedés békéje. De: meddig tart ez az öt sebből vérző tündöklés?!

A jövő történelmében elporlad a megváltás!

* * *

Az éjszaka végre befejeztem Hermann Hesse az Üveggyöngyjátékát. Kínlódtam vele pár hónapot, de még most sem tudom magamban eldönteni, érdemes volt-e ennyi időt elpocsékolni egy ilyen monstre-unalomra. Lehet, hogy a maga idejében ez az elvont, seízű szürke szöveg valamiért fontos lehetett, de ha arra gondolok, hogy például Móricz Zsigmond Erdélye nem ért meg egy Nobel-díjat, ez meg igen, akkor a Hesse-féle olvasnivalók, bárha a kor emeltyűje az égig lökte fel őket, eléggé szánalmasak 2001-ben.

* * *

Egy tanulmánykötet vagy inkább cikkgyűjtemény összeállításával pepecselek már jó régen, aminek az az időpocsékoló átka, hogy a saját írásaimat vagyok kénytelen olvasni. Ennek az önkínzásnak mégis van valami haszna. Ugyanis amikor az ember az adott időben valamit ír, hogy igazát, nézeteit, elképzeléseit kellő intenzitással bizonyítani tudja, arra megfelelő érveket keres és sorakoztat fel. Nos, abban a kéziratpakkban, amely valaha A piramisok megmaradnak címen reményeim szerint könyvvé szervesül, több írásban is – érveimként – így vagy úgy önmagamat ismétlem. Általában az emberiség e földi létével kapcsolatosak ezek az érvek, mondhatnám ökológiai természetűek, és hát eléggé pesszimista hangulatot árasztanak. A fő gondom nem ezzel van, hanem azzal, hogy ezeket az egymáshoz nagyon hasonlító érveket helyükön hagyjam-é az egyes írásokban? Ha kihagyom őket, csonkává válik az írás, elvész az érvelés java belőle, ha pedig otthagyom őket, az önismétlés ódiumát kell magamra vállalnom. Afelől kell döntenem, hogy melyik a nagyobb s melyik a kisebb baj. Természet adta lustaságom következménye azonban szinte biztosra vehető: marad minden úgy, ahogy annak idején leírtam. Ennek ellenére enyhe, kesernyés lelkiismeret-furdalás ízeit-nyomait érzem és élem magamban: hogy valamit elmulasztottam, amit pedig megtehettem volna…

* * *

Hetek múltak el úgy, hogy egyetlen betűt se írtam. Most, hogy annyi idő után beóvatoskodtam ide a verandára, ahol minden félbehagyottan s feltehetően türelmesen várakozik, valami elképesztő pillanatát éltem meg az időnek: az írás hiányát!

Évek óta az a kivédhetetlennek látszó gondolat kezdett megkövesedni bennem, hogy semmi értelme és haszna nincs az írásnak, hiszen ha nem írok, úgy is jó, ha mégis írok valamit, az sem fontos senkinek. És most egyszerre az írás hiánya csapott meg. Mintha valaki, bár hangtalanul és láthatatlanul, arra figyelmeztetett volna, hogy újra zárjam magamra azt a bizonyos cellaajtót, amelyet egykor a magamra vállaltak kimondása végett – s nem csak jelképesen, de a valóságban is – bő negyven évvel ezelőtt már egyszer megtettem. Ez a délutáni pillanat azonban hamar szertefoszlott, s ami az előbb még lehetségesnek tűnt, abból mindössze ez a pár sor maradt…

* * *

Ebben az időszámításban – amelyet a keresztény világ hite szentesít – egy virágzó hársfa a maga édes-derűs illatfelhőjével, a méhek zümmögésével-muzsikálásával a nyugalom és a mindenekfelettiség teljessége.

Az egyik oldalon az ember roncsolta bolygó, a másikon pedig ez a mézillatú élet – ugyanott s ugyanazon időben és térben. Ilyen pillanatokban úgy érzem-látom, mintha kettős sodrás áramában lennék. S ez nem csupán a természetre vonatkozik, de a társadalomra is. Tőlem eléggé távol immár, dühöng az a fergeteges globális gépezet, amely az egy-ember létét, vélekedését, munkáját, de még az érzelmeit is semleges masszává darálja vagy préseli. Ezzel szemben bennem tovább halad egy másik valóság, amely immár kizárólag az én tulajdonom, s amelyben próbálok megőrizni egy másféle teret és értékrendet – szemben a készülő, végleges ember-sematizmussal. Lehet, hogy erre semmi egyéb okom nincsen ebben a pillanatban, csak a virágzó hársfa, s a hársfatea íze-illata. Kevés vagy sok? Nem tudom. De nem is fontos most holmi tudás!

* * *

Ilyenkor, délutánra most már – jó néhány hónapja – erős fájdalmaim vannak a tarkótájékon, s olykor gond az egyensúly megtartása is. Amikor ez az újféle küzdelem elkezdődött valahol a belső, láthatatlan térben, valamikor január végén és február elején, azt hittem, hamarosan képtelen leszek minden alapvetően fontos szellemi és fizikai cselekvésre. A fájdalom pusztító órái vagy félnapjai, olykor éjszakái ezt látszottak igazolni. De ahogy ez a “fájdalomrendszer” tovább folytatódott, azt tapasztaltam magamon, hogy van esély az ellene való védekezés kimunkálására. Pontosabban: azok az órák, félórák, amelyek jók, fájdalommentesek – haszonra fordíthatók. Természetesen tudom, hogy ez egyféle öncsalás, magamon való erőszaktevés, de ha még ezt a lehetőséget is föladom, akkor mire jutnék – magammal? Hogy nem tudok folyamatosan írni? Tapasztalom: lehet írni megszakításokkal is. S eközben még valamiféle kajánkodó elégtételt is érzek magamban: időnként sikerül kicselezni a fájdalmakat…

* * *

Tapasztalom, hogy az utóbbi években irodalmunkban afféle semlegesítési elméletterror természetellenes hadjárata zajlik, amit “új kanonizációnak” mondanak. Úgy fest az egész, mintha előbb lett volna például az Adyról szóló irodalom, s csak utána írta volna meg jó Endre úr mondjuk a Vér és aranyt. Csakhogy ez még “elméletnek” is abszurd. Az én tudatomban az irodalom olyan, mondjuk, mint egy szép, terebélyes, élő diófa. A diófából, ha kivágják, készíthető asztal, szék, ágy – de az asztalból, székből, ágyból már terebélyes diófát soha visszavarázsolni nem lehet.

A gyakorlat és az elmélet között csupán ennyi a különbség! S aki ennek látására vak, az ne kanonizáljon.

III.

Kántor Lajos a Korunk főszerkesztője Jászón, a Nyári Egyetemen adta át a szerkesztőség levelét, amelyben arra kérnek – rajtam kívül még pár száz írót, irodalomtörténészt –, hogy válassza ki ízlése szerint a XX. század magyar költészetéből a legszebbnek tartott tíz verset. Lajos barátom kérésére könnyelműen, szinte csak amúgy félvállról odavetettem, hogy: megcsinálom. Aztán néhány napra rá, ahogy a jászói táborbontást magam mögött hagytam, íróasztalhoz ültem, hogy “megcsináljam”, amit ígértem. Hanem akkor hirtelenjében valami soha nem érzett gátlás döbbent belém: lehunyt szemem mögött egyszeriben felmagasodott, mint egy óriási építmény, költészetünk XX. századi csodálatos katedrálisa. Egy egészként, nevek nélkül, jelek nélkül ragyogott, fényei belülről lobbantak elém, verssorok szivárványkorbácsai csattogtak megállíthatatlanul, végtelen áradással, s egymásba fonódtak, emelkedtek, emelvén magukkal a mindenséget a “mindenséggel mérd magad” örök idejű sugárzásában.

Amikor ezt a belső látomást a jelen realitása váltotta fel, már tisztában voltam azzal, hogy alkalmatlan vagyok a kérés teljesítésére. Nem a felelősség elől való menekülés, és nem is holmi gyávaság okán. Hanem mert abból a XX. századi építményből táplálkoztam öt évtizeden át – táplál ma is! –, s tápláltam magam is ugyanennyi idők során: kortársam a XX. század, sorsom, húsom, vérem, csontjaim, nyelvem… Kit idézzek meg, s kit hagyjak el belőle, hogy ne csonkuljon? Lehetséges-e igazságosan választani? Kétlem! Ezért a “tíz legszebb” helyett az alábbi pár sort küldtem Kolozsvárra:

Tisztelt Főszerkesztő Uram!

Kedves Lajos Barátom!

Megpróbáltam – nem megy!

Ha kerékbe törnek, sem tudok kiválasztani tízet.

Száz is kevés lenne.

Mert: hogyan bontsak darabokra egy székesegyházat, költészetünk csodálatos szellemépítményét, a XX. század bennem zengő-visszhangzó csodáját?!

Azt az egészet, amelyben minden kőnek és minden porszemnek szabott helye van immár!

Az alapoktól a csúcsok magasáig nekem az egész – EGY!

* * *

Ha volna elég eszem – de persze nincs –, most azt kéne csinálnom, hogy mostantól nem csinálok semmit. Ki kéne kapcsolni magamban azt a gépezetet, amely ez idáig a külvilág minden jelére-hírére, alakulására, változásaira reagált; befogadott valamit, elraktározott, hogy később valamire felhasználja. Vagy ha használhatatlanná revesedett, a szervezet rendszerének salakrétegébe morzsolódjék. Szóval: abba kéne hagyni a munkát! Nem a fizikait, hanem elsősorban a szellemit – az írást, a közéleti ezt-azt, és nyugalomba vonultan élni a hátralevő időt. Ezzel szemben mit teszek? Szigorúan magamra parancsolva délelőttönként öt-tíz oldalnyit gépelek, bárha a második oldalnál szédülni kezdek, összekeverem a klaviatúrát, egyszerre két billentyűt “találok el”, aminek következtében a betűkarok összeakadnak… Sima önkínzás az egész, hiszen ki a jó fenének kell mindaz, amit legépelek tizenöt–húsz évvel ezelőtti lefirkált eseményekről, naplómból, egyéb feljegyzéseimből… Szóval az értelem kerek perec tiltakozik e délelőtti önsanyargatás ellen, és komoly érveket sorakoztat fel ösztöneimmel szemben, de e belső párviadalnak egyelőre még nincs győztese. Csak e belháború eredményeit érzem-tapasztalom: a látható és érezhető romlást.

* * *

Mintha egy érckohó gyomrában élnék: ez a nyár izzó szeretetével öl. Nekem többszörösen is kegyetlen ez a “szeretet”, hiszen mindig nehezen viseltem a hőséget, a kánikulát, még amikor a mai bajokról semmit sem tudtam. A kétszeresen elromlott természet, ama kinti s amely bennem pusztít, valós és jelképes hőhullámai kegyetlen órákkal “ajándékoznak” meg, immár napok óta. S e moccanatlan katlanban súlyos, láthatatlan zuhogások indulnak – belülről. Megremegnek, zöld lángokat vetve, a fák és a bokrok, mintha tiltakoznának, mintha az életükért könyörögnének: “te felettünk levő, csillapítsd kínjainkat…” E néma pillanatok opálos mélységében azonban nincs kegyelemosztó, sem kegyelmezett…

* * *

Milyen állapot vagy jelenség, amikor befelé lát az ember? Hogyan alakul ki az emberben az a kettős valóság, amelynek egyik része látható és tapintható is, és a másik, amely ezzel szemben csak egy belső, tapinthatatlan egész? S mégis, a kettő csak együtt létezhet bennem, elválaszthatatlanul, mert az előbbi, s az utóbbi is: magánrealitás. De csupán addig, amíg ezt az egészet én tudom, én látom, én ismerem. Velem és bennem van; velem és bennem él, s ugyanúgy velem és bennem semmisül meg majdan. Szépsége, ritmusa, kínjai, színei, hangjai, magassága és mélysége, nappala és éjszakája. Hát nem döbbenetesen hétköznapi a gondolat: látni és tudni a halált önmagunkban?!

* * *

Fényes pillanatok: mintha ünnep volna, holott e nap közönséges hétfő – és délután van. A diófák árnyékába azonban már az ősz békéje vegyül, ami tudni valóan mindennél szebb, hiszen ebbe sűrűsödik önmagává az érés csodája. A jelen időnek minden pillanata erről szól; ezt jelzik a levélrezzenések, a szél játéka, a kékülő szilvák nyugalma, és azt ismétlik, végtelen égi köröket rajzolván, a gólyák is. Érezhető és tapintható a beteljesülés derűje.

* * *

Délre fordult a szél. Egy pillanat, amely valamiként érzékelhető. Rezdülés, mondhatnám, s egyben belső ritmusváltás; akárha a menekülő szembefordulna üldözőjével. Csak hát itt se üldözött, se üldöző. A szél és a fények önmagukat táncolják körül – semmi dac, semmi szembefordulás. Időnként aztán úgy tűnik fel előttem, mintha az egész önmaga látszata lenne, valami árny mögötti árnyék. Titok. A szem íriszének játéka… Meglehet. Minden sötétség kezdete – fény!

* * *

A kerítés mentén a futórózsa újra kivirított. Sarjúvirág – lobban elém egy már-már elfelejtett szó, amely aztán egész szólánc füzérének kezdetévé lesz. Sarj, sarjak, sarjadás… A sarjú, az első kaszálás utáni rét második termése, ez adta a sarjúkaszálást, a sarjúrendet, a sarjúforgatást, a sarjúgyűjtést s végül a sarjúszénát. De volt – bárha mára már szinte elfelejtődött – az emberi sarj(ak), a nemzedékek egymást követő sora. Nyelvünk: időőriző szépség és – történelem.

* * *

A délelőtti munka közepe táján tömör sötétség szakadt rám, s az ablakom előtt levő, megüresedett gólyafészket elsodorta egy néma, félelmetes erejű förgeteg. Később – később?, valamikor e külön időben vagy időtlenségben – tompa zúgás támadt, amelyet belülről hallottam. És még később derengeni kezdett előttem a szeptemberi délelőtt. A förgeteg elsodorta gólyafészek is láthatóvá vált ismét az őszi sövény megett, amelyet éppen egy éhes seregélyraj vett birtokába…

Amikor aztán újra minden a helyére került, s amikor az értelem különleges rendezőelve ismét működni kezdett, az a kérdés sűrűsödött egy egésszé, hogy hát hol jár ilyenkor az ember? A pillanat tört része alatt eltűnt valóság helyére mi lép? Lép-e egyáltalán valami? A kérdés nem azért van, mintha különösebben fontos volna a válasz tudása vagy ismerete. Nem, egyáltalán nem ez a fontos. De amikor az ember képes újra felemelkedni, akkor feltehetően megkísérli – szinte öntudatlanul – megfejteni az ismeretlent: az anyagtalan lét időtlen teljességét…

* * *

A beírás szerint Michel Butor A velencei Szent Márk tér leírása című könyvét 1973-ban vettem meg. Akkor gyorsan el is olvastam, aztán odatettem a többi közé a polcra, s bizony negyedszázadnyi időre eltűnt a szemem elől. (Ezzel szemben Butor: Irodalom, fül és szem című tanulmánykötete folyamatos használatban van, aminek következtében el is rongyolódott derekasan.)

Nemrégiben valamit kerestem e soha rendben nem tartott “könyvfalon”, s véletlenül – a hátsó sorból – egyszerre csak előttem volt a Szent Márk tér leírása lagúnástól, Velencéstől. Az egész történelem. És egy nekirugaszkodásra újra elolvastam ezt az alig százharminc oldalas különleges “baedekert”. Merthogy a Sztravinszkijnak ajánlott kötet lényegét tekintve az volna – útikalauz.

A francia “új regény” jeles képviselőjének írói kvalitásairól, azt hiszem, felesleges ma beszélni, hiszen akit egy kicsit is érdekel a XX. század irodalma, az minden bizonnyal beleütközött M. Butor munkáiba. A velencei Szent Márk tér leírásának újraolvasása közben nekem azonban valami egészen más ragadta meg a figyelmemet. S ez nem egyéb, mint az anyagismeretnek az a már-már pazarló bősége, amelynek Michel Butor birtokában van. Azt már korábban is tudtam a szerzőről, hogy egykor zenei pályára készült, hogy foglalkozott művészettörténettel, filozófiával; erről tanúskodik az elrongyolódott tanulmánykötete is, ám a Szent Márk tér leírása ezen túl valami más, példaértékű üzenetet is hordoz magában. Történetesen, hogy írni – egyáltalán: dolgozni – csak olyan alapos tárgyi ismeretanyag birtokában volna szabad – és érdemes –, ahogy Butor teszi ezt ebben a különös útikalauzban. Építészeti, történelmi, mitológiai, képzőművészeti jártassága csodálni valóan lenyűgöző. Példának álljon itt egy rövid idézet: “A két Saint Jean d’ Acre-i oszlop, a négy porfír »mór«: talán a tetrarkák, vagyis Diocletianus, Maximiliánus, Galerius és Constatinus, akik 297 és 307 között társuralkodóként irányították a Birodalom ügyeit; mások szerint szaracénok szobrai, akik el akarták rabolni a Kincset, és ezért büntetésből kővé változtak; a bazilika oly erős és hatalmas, hogy még ellenségeinek testét is fölszívja falaiba…”

Persze ez csupán egy parányi, kiragadott fragmentum a pazarló egészből, de még így is sugárzik belőle az egység és a tágasság időben és térben – egészen hozzánk elérőn… Azt hiszem, ilyen szövegek olvasása közben ébred fel az emberben a tudás iránti csodálat és tisztelet, ami, ugye, elvben akárki számára elérhető, de biztos, hogy keményen meg kell dolgozni érte… 

Czakó Gábor

Az ősök pillantása

Az idő folyásával közös harmóniájú természetes sor az ősök, az élők és az utódok egymásutánja. Az eredet felé tekintve egyre keskenyedő folyót látunk, amelynek forrását a tudósok újabban genetikai vizsgálataik révén vélik megtalálni. Állítólag körülbelül kétszázezer éve élt Éva, az a nő, akiben valamennyi mai ember génjei összefutnak. Európa lakóinak 90 százaléka tíz ősapától ered, s mi magyarok, ha vissza tudnánk vezetni családfánkat nagyjából 25 generációig, akkor kiderülne, hogy mindannyian rokonok vagyunk. Függetlenül attól, hogy napszámosivadékoknak vagy hercegi sarjaknak tudjuk magunkat. Nem túlzás kijelenteni, hogy valamennyiünk ereiben csörgedezik egy csöpp Árpád-vér. Hol vannak ezek a közös ősök? Ratkó József, a halál halhatatlan énekese szerint:

Gerincük gyalogút Budáig.

Virágok bársony-agyában,

a csalán idegeiben,

napozó napraforgók arcára rajzolódva,

emlékezetében a rögnek,

a földönfutó kőnek,

a szél tömérdek tornyába befalazva,

húsomba és szívembe befalazva –

meglaknak mindent. Átsejlenek

a bokrok röntgenképein.

Arcukat próbálom magamra,

farsangolok.

Hasonlít rájuk az anyag.

Rájuk hasonlít kisfiam.

Szeretteink, az őseink alkotják Ratkó szerint a hazát. Amikor meghalt Sára, Ábrahám felesége, akkor a hettiták, Kánaán földjének birtokosai fölajánlották, hogy ingyen adnak neki nyughelyet. Ábrahám azonban ragaszkodott hozzá, hogy a sírkert teljes árát, ami körülbelül 6 kiló ezüstnek felelt meg, kifizesse. Ez volt az első birtok, amit a vándorló Ábrahám Kánaánban szerzett. Sárának, kedves halottjának szerezte, és Sára szerezte neki a hazát. Sára halálában gyökérré vált, Ábrahám addig kóbor népének gyökerévé. Hasonló gondolat rejlik García Marquez híres könyvében, a Száz év magányban is: José Arcadio Buendia el akar menni az általa alapított Macondóból. Már becsomagolt, szedi szét az ajtót. Felesége, Ursula elébe áll, és megkérdi, miért? “Ezt a keserű választ kapta. – Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. – Ursula nem vesztette el hidegvérét. – Nem megyünk el – mondta. – Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk. – De nincs még halottunk – mondta a férje. – Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja. Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt. – Ha meg kell haljak, hogy itt maradjatok, hát meghalok.”

*

A nomád népeknél általános szabály volt, hogy a valamirevaló ember hét nemzedékig visszamenően ismerje őseit. Persze nem mind a 264-et, de az egyenes apai ágat mindenképpen, és az sem kevés. Keletebbre, Kínában, Japánban a vallás egyik formája az őstisztelet. Minden házban van egy szentélysarok az ősök névtábláival, melyek előtt az utódok rendszeresen áldozatot mutatnak be. Mi is kijárunk halottak napján elhunyt szeretteink sírjához, virágot viszünk, gyertyát gyújtunk, imádkozunk. Bizonyára nem véletlen, hogy a temetők a falvak határának legszebb, legnaposabb, legjobb kilátású helyein fekszenek.

Ábrahám óta a zsidó sírhelyek ma is örök időkre szólnak, a zsidó sírkertekben nincs temetőgazdálkodás – igen helyesen. Tudjuk, mi a temetőgazdálkodás: a halottakat tízévenként kidobálják, ha nem fizet váltságdíjat a hátramaradott, a parcellákat eldózerolják, csak a számtalan, kisebb-nagyobb csont- és koporsótöredék emlékeztet arra, hogy újra hasznosított végső nyughelyet taposunk. Sokan irtóznak ettől, és már életükben úgy rendelkeznek, hogy hamvaikat szórják szét, ők nem kérnek ivadékaik emlékezetvesztéséből. Az sincs kizárva, hogy nem óhajtanak ősei lenni senkinek. Az utódok pedig nem akarnak megtelepedni, mert legkönnyebben a gyökértelen áruember, a homo venalis tud otthont és hazát váltani, vagyis piacot találni személye és munkája értékesítéséhez.

*

Az öregeket azért kellett tisztelni, mert ők ismerték azt, amit érdemes volt tudni. A kultuszról, a temetésről, a házasságról. Az idősek őrizték s adták tovább a nép, a nagycsalád mítoszait, legendáit és történelmét. Szájhagyomány: száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra. Oral history, mondogatjuk mostanában finomkodó angolosan.

Egyik kedvenc képeslapom egy torinói vendéglőt ábrázol, ahol állítólag Kossuth Lajos is ebédelgetett olykor. A családias étterem falain évszázados hangszerek, konyhaeszközök, paraszti szerszámok. Nálunk ilyen nincs. Ha volt, elvitték a háborúk, a németek, az oroszok, a bombák, az államosítás. A családi legendáriumokat is elsodorták. A szülők elhallgatták a família történetét, hogy mik voltak ők annak előtte, hogy mit művelt édesapjuk, dédmamájuk mivel foglalkozott, mert rákerült volna a káderlapjukra, s a gyerek elfecsegte volna az iskolában, s akkor fuccs a lakáskiutalásnak, az előléptetésnek, a továbbtanulásnak.

Az őstiszteletnek ennél is mélyebb oka a létezés közösségi természete. A régiek a közösségbe nem csupán az élőket sorolták be, hanem az elődöket is. Sőt, látták a létezés egészének egységét, amit így ír le Ratkó József Anyám című versében:

Most már hívhatom fűnek is,

föloldotta a föld neve alól

a tenyere is névtelen

már nem halott a gyökerek

lenyúlnak érte fölsegítik

arc nélkül áll a fában

most már hívhatom fának is

A mai közismeret szerint a létezésnek nincsen közösségi természete. Versenytársadalomban élünk, ahol a létezés, a közös életrend helyét egyéni életek foglalták el, melyek egymásnak ellenfelei. Alkalmi érdekszövetséget köthetnek vetélkedés közben, de közösséget nem alapítanak. Ha megtennék, elbuknának a versenyben. S ha az élőkkel sincs közösség, mi értelme volna a holtakkal? Lám, lám, a homoszexuálisok! Ők ügyesen kiléptek az ősök és a jövő közötti folyamból. Szociológusok a megmondhatói, hogy ők napjaink luxusának csúcsfogyasztói. Ők adnak mintát sok heteroszexuálisnak is; minek házasságban élni, a kötelék aggat, s mi végre gyermeket szülni, aki teher, költség és versenytárs. Meg hát a szemébe nézni! Bizony, hölgyeim és uraim, gyermekeink szemében olykor meglátjuk magunkat, s ez bizony igen kellemetlen tud lenni.

*

Az őstisztelet természetes kultuszhelye a család – sorsát, gazdaságkori válságát most nem részletezzük bővebben. A freudi pszichoanalízis egyik alapgondolata az Ödipusz-komplexus, középpontjában az apa elleni lázadással. Hogy ez nem az ószövetségi apakép alatt roskadozó zsidó Freud ötlete, arra elég legyen Dosztojevszkij híres kérdését idézni a Karamazov testvérekből: “Ki ne akarta volna megölni az apját?” Azt kell mondanunk, hogy ez a gondolat ott lebegett a XIX. század levegőjében, s a kor gyermekei magukba szívták. Az irodalom, a film azóta is ontja a nemzedéki műveket. A művészet utóbbi másfél százada folyamatos forradalom az elődök alkotásaival szemben. Mi tagadás, az öregek tudománya inflálódott. Technikai ismereteik szinte semmit sem érnek, az erkölcsiek és a szellemiek kimentek a divatból. Ki is kergették őket. Habsburg Ottó szerint Amerikában propagandahadjárat folyt, ami “a szülők kigúnyolásával és a gyerekeknek az előző generáció elleni uszításával kezdődött, mert azt remélték, hogy így jobban tudják integrálni a lakosságot. Az idősebbek többnyire idegen elemek voltak, ezért tették nevetségessé mindazokat, akik nem tudták megtanulni a többség nyelvét. Európában is alkalmaztak hasonló módszert.”

*

Vajon tudjuk-e a négy nagyszülőnk nevét? A nyolc dédszülőét? Ismerünk-e följebb valakit? Számon tartjuk-e családunk, rokonságunk történetét? Hogy honnan jöttünk, miként küszködtek-örültek azok, akiknek génjeinket köszönhetjük? Elmeséljük-e gyermekeinknek?

Kiálljuk-e őseink és fiaink tekintetét?

Szaporodjatok és fogyatkozzatok!

James G. Frazer Az Aranyág című alapvető etnográfiai művében számos példa szól a népek szaporodásvágyáról, s arról, hogy az uralkodó feladata az ország termékenységének fönntartása: “A régi írek szerint, ha a királyok megtartják az ősök szokásait, az évszakok enyhék, a jószág szapora, a vizekben sok a hal, és a gyümölcsfák ágait alá kell támasztani, hogy le ne törjenek a termés súlya alatt. Az aszály, a tehenek tejének elapadása, az elégtelen gyümölcs- és gabonatermés viszont csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy rossz az uralkodó király.”

Manapság ahol még akad koronás fő, az a kirakatban üldögél, integet az állami ünnepélyeken. Nincsen se felelőssége, se kötelessége, az éggel a kapcsolatot nem tartja, ha titokban mégis, a népnek nem közvetíti. Meg is búbolnák érte a parlamenti pártok. Még a kirakatból is kidobnák a bábkirályt, ha bőséges gyermekáldást zúdítana népére. A jólétinek nevezett társadalmakban a nők és a férfiak hovatovább húsz esztendeig járnak iskolába, ám közben semmit sem tanulnak az élet műveléséről. Csoda-e, ha elvétve készülnek a szülői pályára? Ilyen indíttatást és intést leginkább a vallásos családokban kapnak a gyerekek, amelyek szinte az élet illegális gerillabázisaiként lappanganak a Dolgok Civilizációjában. Példaértékű, hogy a családalapítás jogért újabban harciasan küzdenek a homokosok, akik máskülönben a család alapelveit – a nemek egyesülését, a hűséget és a gyermeknemzést – elutasítják.

A gyermekellenes álláspont indoka a túlnépesedés. Természetesen ez is hazugság, hiszen demográfiai statisztikákat senki sem latolgat szerelmeskedés közben, még abortuszdöntést fontolgatva sem. Másrészt igaz. Valóban: “Az emberiség létszáma az 1950-es 2,5 milliárdhoz képest az ezredfordulóra meghaladta a 6 milliárdot, 2025-re 10 milliárd fölé emelkedhet. Persze nem mindenütt. A gazdaságilag fejlett országok népességének részaránya 33,1%-ról 16%-ra, vagyis felére csökken, Európáé még látványosabban zsugorodik: 15,6%-ról 6%-ra.” Turista szemmel is tapasztalható, hogy Nyugat-Európa lakossága csak a tömeges bevándorlás miatt nem apad látványosan: Brüsszel vagy Párizs utcáin leginkább csak színes bőrű kismamákat látni.

Az Európai Unió minden ötödik lakosa nyugdíjkorú lesz 2015-re, de már most olyan kevés a munkás, hogy a szociális ellátórendszer összeomlással fenyeget: nincs, aki fizesse a járulékot – elsősorban Németországban. Oda mostanában importálnak többek közt százezer indiai számítógépest. Az amerikai egyetemeken és kutatóintézetekben tömegével dolgoznak a világ minden tájáról elszippantott tudósok. Hazájukban olykor tizedannyi bért sem kapnának, nem beszélve a szinte határtalan kutatási lehetőségekről. Ami a bevándorlóknak fantasztikus előrelépést jelent, az exportőröknek további szegénységet, hiszen ezeket az ifjakat ők nevelték, ők tanították, az ő tudományos életükből fognak hiányozni.

*

A javuló népegészségügy áldásai közismertek. De mi a szellemi oka a fogyásnak itt, a népességrobbanásnak ott? Talán ugyanaz. Van egy híres evangéliumi paradoxon, ami így szól: “Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16.25.) Eszerint az életnek önmagában értéke nincs: oda kell adni, hogy megtarthassuk, ezzel a gesztussal, az áldozattal töltődik föl értékkel, léttel az élet. A vallási korszak példaképei, a hősök és a szentek mind így cselekedtek: odaadták életüket. A gazdaságkor akkor, amikor valamennyiünket versenyzővé nyilvánított, az áldozat irányát megfordította; Istentől és a többi embertől az önérdek felé. Egyúttal azt állította, hogy miáltal az életet öncélúvá tette, egyszersmind a legmagasabb értékké emelte. Nézzük meg, vajon az egyéni élet előléptetése mit hozott a konyhára?

A Teremtés Könyvében olvashatjuk: “Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott.” (Ter 2.20.) Az édeni ősidőben, a gondolat, a szó és a tett egységének idején, a hazugság föltalálása előtti korszakban a lény és a neve nem vált el egymástól. A név és a lény úgy olvadt eggyé, mint a test és a lélek. A névadás a gazda, az úr, az apa joga volt. Általa vette birtokba állatait, ismerte el magáénak gyermekeit. Ezzel az aktussal emelte ki őket a tenyészetből: föl őket a kultusz, a kultúra körébe.

A fordított áldozat ahelyett, hogy a kultusz és kultúra szintjére emelné a lényeket, a Dolgok szintjére szorítja le őket. A haszonnövényeknek és haszonállatoknak nincsen nevük. Rabszámuk van. Az egyik K-40-es hibrid, a másik Z-50-es. A haszon jelzőből kiviláglik, hogy őket nem az életükért, hanem a nyereségért gyártják. Nem lények, csupán nyersanyagok. A termelési technológiák alapvonása, hogy az állatok és növények életét, szakszóval: tenyészidejét minél rövidebbre szűkítse.

Nem cinikus, hogy létezik állatvédelmi törvény? S nem a haszonállatok tenyésztőit-fogyasztóit bünteti, hanem – mondjuk – az éjjeliőrt, aki egy ilyen mengelei eszmeiségű csirkeláger udvarán belerúg a kutyájába?

*

Csoda-e, hogy az élet félni kezd? Megvadulnak az állatok. A gyakori kutyatámadásokkal kapcsolatban nyilatkozta egy rendőrségi ebszakértő, hogy az ok a túltenyésztés. Egy kiskutyának ahhoz, hogy a kutyaságot rendesen kitanulja, magyarul, hogy szocializálódjék, féléves koráig kellene anyja mellett élnie, ám a tenyésztők már hathetes korában piacra dobják. A szeretethiányos állat egyszer csak, látszólag váratlanul, őrjöngeni kezd. Akárcsak a szeretet nélkül szenvedő embergyerek. A külső-belső migrációtól forrongó korban milliók hagyják el és vesztik el szeretteiket, s lesznek munkanélkülivé, dologkerülővé, sarki vagy úri cédává, netán csúcsfogyasztóvá. Statisztikai életszínvonaluk lehet alacsony vagy magas, létszínvonaluk planktoni: iránytalanul sodródnak a tömegben. Ez a túlnépesedettség, hölgyeim és uraim, a minőségtelen, a szeretetlen sokaság. Alkatrésze a tömegatom barbi, zsákmánynak véli a világot, mindenki mást vetélytársnak, még tulajdon gyermekét is. Ezért nem veszi észre benne az áldást, hanem átoknak véli. Márpedig aki átoknak születik, abból bajosan lesz ember.

Gyermekeink a szó szoros értelmében szívszorongva lesik a fejleményeket.

Raffai Jenő pszichoanalitikus mondja egy interjúban: ha az anya a belső hangján beszél a babájához, akkor arra a magzat szívfrekvencia-változással reagál. Ez egyértelműen kemény adat. Ami még meglepőbb, és igazából a szakemberek sem tudják az okát, hogyha az anya csak gondol a babájára, tehát még csak nem is beszél vele a belső hangján, a baba már akkor is ugyanígy reagál. Tehát a baba egy tisztán (kognitív, vagyis) gondolati tevékenységre válaszol, viszont, ha a mama semleges dologra gondol, arra egyáltalán nem válaszol. (Heti Válasz, I/1/40)

Folytassuk a kemény adatok sorát:

Egy 2001. május 15-i BBC-jelentés szerint: “Ha az erdőirtás a jelenlegi ütemben folyik tovább a Földön, 2050-re elveszítjük az emlősök 24%-át, a madarak több mint 12%-át és a növények csaknem 14%-át.”

A múlt században 150 millió embert öltek meg különböző zsarnokságok, többet, mint a világháborúk és a helyi háborúk együttvéve.

A legális abortuszok száma, vagyis a saját gyermekeink ellen vívott háború adatainak összesítése 1976–1997 között meghaladta a 106 milliót, ugyanakkor a titokban végrehajtott magzatölések számát évi 10 millióra becsülik. És ez húsz évenként – némileg alábecsülve – 200 milliót jelent! A gazdagok fogyasztási színvonalukat akarják tartani gyermekeik élete árán, a szegények gazdagok szeretnének lenni.

Az életszínvonal és a létszínvonal végzetes összekeveredését legtökéletesebben II. János Pál pápa, korunk egyik legéberebb gondolkodója jellemezte, amikor a helyzetet az élet kultúrája és a halál civilizációja szembeállításában írta le.

Az élet előléptetése után kialakult viszonyokról valamennyien tudunk, hiszen már magzatkorunkban kihallgatjuk szüleink belső beszédét.

*

Bolygónk hőmérsékletét, a légkör oxigénarányát, az óriási természeti körforgásokat az élet alakította ki, és a nagyszámú faj együttműködése tartja fönn. A fajpusztulás megállítása nem a szép lelkű állatvédők hobbija, hanem a földi élet fönntartásának legelemibb föltétele. A fajok közt egyetlenegy van, amelyik képes elpusztítani a többit és az egész rendszert. És a jelek szerint éppen ezen fáradozik. Holott királynak kellene lennie, akinek föl kellene emelnie az összes többit a kultuszba és a kultúrába, akinek oda kellene adni életét a többiért.

Túl sok az ember? Attól tartok, hogy túl kevés.