Serfőző Simon
Lányok a vonaton
Regényrészlet
Mikor átestem az első megrázkódtatáson, ami azáltal ért, hogy lány került tehénpásztornak a házhoz, hovatovább anyám kivételezettje lett, amivel ha végső soron nem is tudtam megbarátkozni, igyekeztem elviselni.
Mi mást tehettem volna? Sok szavam nem lehetett.
Az elviselést könnyítette, hogy a lány nem éreztette velem, hogy anyám őt juttatja előnyökhöz, nem engem. Nem élt vissza a helyzetével.
Inkább a kedvemet kereste. Amit ha nem tesz, erősen ajánlottam volna neki. Különben könnyen eljár a kezem.
Így történt, hogy jóformán meg se melegedett a háznál, az egyik nap délutánján szopogatóscukorral kínált meg, amit anyám hozott neki jutalmul, amiért a szennyes ruhákat kimosta.
– Vegyél – biztatott.
Vonakodtam kicsit, de azért kétszer nem kellett mondani, vettem belőle.
Megfordult a fejemben, hogy visszautasítom, odamondva neki, hogy legközelebb a házat meszelje ki, fölötte az eget is. Sőt, egyenesítsen ki mindent, ami görbe, fontoskodjon csak!
A stréberek úgyis a kedvenceim!
De azután elfogadtam a második szem cukorkát is. Ilyen finomsághoz nem mindennap jut hozzá az ember. Megmarad neki, ha nem veszem el. S ő jár jól, nem én!
Amit mégse szeretnék!
Még jó hogy! A magam előnyét nézzem, ne a másét! Tudtam, hogy nem szép dolog ilyen önzőnek lenni, de azt is, hogy sértődékenységből nem lehet megélni.
Erre az álláspontra jutván, legközelebb a lánynak már kínálnia se kellett, a krumplilevesnek, amit főzött, amikor hazaértem az iskolából, szó nélkül nekiestem.
Az nem jutott eszembe, hogy megdicsérjem a főztjét, se az, hogy megköszönjem. Az illem elsajátításában odáig még nem jutottam. Ennek ellenére örült, láttam rajta, hiszen kétszer is szednem kellett. Faltam a krumplit befelé, a kanalat majd lenyeltem.
Viszonzásul, hogy lássa, kivel van dolga, segítettem neki elengedni a jászoltól a teheneket. Vigyázni kell ilyenkor velük, meg vannak szelesedve, rángatják a fejüket.
– Várjatok! – kiabáltam rájuk, s a bottal odaütöttem az orrukra. Erre az egyik elszakította a szarva alá erősített láncot. Drótozhatom majd össze.
Farukat dobálva vágtattak kifelé az úton. Verte lábukat a kolonc. Ez végül visszafogta a szaladásukat, s lecsillapodtak végül, hozzáláttak legelni az árokban.
Ott azonban igyekeztem nem sokáig mutatni magam. Láttam, hogy a közeli vasútállomás elé kanyarodott a délutáni munkásvonat, s lerakta az idevalósi utasokat, hamarosan kőhajításnyira tőlem csattog el a kerekeivel.
Ezen a vonaton pedig az a két diáklány utazik ilyenkor hazafelé a szomszéd faluba, akik reggelenként – kihajolva az ablakon – szoktak a utóbbi időben erősen szemügyre venni.
A kettő közül főleg az egyik pillogatott felém, amit először nem is tudtam mire vélni.
Arra gondoltam, azt nézi, hogy anyámmal a tejet cipelem. Húzom a szatyrot utána. S gúnyolni akar. Vagy csak csodálkozik, ahogy mások szoktak:
– Milyen nagy gyerek, és segít az anyjának!
Észre kellett vennem, másról van szó. Mind a ketten engem néznek!
De mit? – ütött szöget a fejembe. Nincs értelme mit nézni. Körbe is tapogattam, nézegettem magam, nem állna jól valami rajtam? Félrecsúszott a kabátom? Vagy fordítva húztam fel a cipőm? Azt csak észrevenném. Úgy állt rajtam minden, ahogy szokott.
Akkor mégiscsak az tűnik fel nekik, próbáltam kisütni, hogy anyámmal szállok fel reggelente a vonatra, azután le róla, és segítek neki még utána is jó darabon.
Csakhogy akkor is néztek, amikor magamban voltam. Sőt, olyankor néztek a legjobban!
Ezek akarnak tőlem valamit, merültem magamba. Főleg a szebbik. Mert az, amikor anyám nem látta, a kezével már intett is.
Ekkortól kezdve a társa, aki osztálytársa lehetett, visszább húzódott az ablakból. Észrevehette, a másik erőszakosabb nála, s talán nekem jobban is tetszik.
Ez eléggé meglepett engem. A lányok közt nem válogattam mostanáig, melyik a szebb, ez-e vagy a másik.
Azt hittem, egy kaptafára készül mind.
Erre most kiderül, hogy dehogyis.
S ettől fogva elkezd az ember ábrándozni, képzelődik.
Majd azon veszi észre magát, hogy ami baj van a világon, sorra mindegyik előveszi.
Először is nem bír aludni.
Kipróbálja az egyik oldalát, a másikat is. Majd fordít rajta. Elvásik az is. A fordítottja is.
Aztán nem hall. Vagy nagy ritkán csak.
Majd mintha a látását is elveszítené. Az úton akar menni, s az árokban köt ki.
Ráadásul különös szokásokat vesz fel.
Például sóhajtozik.
Nem eszik, olyan lesz, mint az agár.
Magában beszél.
A változás oka mi más lehet: meglegyintette a szoknya szaga.
Ha ez történt velem is, márpedig mi más történt volna, foghatom a fejem! Mintha nem lett volna elég bajom, még ez is hozzájön. Jól kinézek!
Mutogatni lehet, pénzt szedni értem.
Gondolataimból fölrezzenve azon vettem észre magam, hogy a vonat lassan a tanya közelébe ér. Sarkon fordultam gyorsan.
– Megyek tanulni – mondtam. S húztam hazafelé az ingem.
A szalmakazalhoz érve már nem tudtam megállni, hogy egy pillanatra vissza ne forduljak. Látni akartam, az ablakban ott vannak-e a lányok? Csak kíváncsi voltam!
Persze hogy ott voltak! Még csak véletlenül se a vonatkocsi másik oldalán, amerre csak Manci nénémet láthatták volna a bakterház mellett.
S róla eszembe jutott, mit mondott valamelyik nap. Anyám is ott volt, hallhatta.
– Matyikám, kellene már neked egy rendes ruha.
Vasárnap volt. A biciklit fújtattam. Készülődtem valahova.
A szavaira akkor nem figyeltem föl, csak most értek el a tudatomig, s mint fán a gallyak, kezdtek sarjadzani.
Beérve a nagyházhoz, léptem is be az ajtón, s álltam a szekrény elé, hogy a ruhakészletem szemrevételezzem. Sok időbe nem telt, mert csak kabátból és egy nadrágból állt.
Nem voltak itthon a szüleim, talán kukoricát kapáltak, nyugodtan rendezhettem magamnak ruhapróbát.
Rögtön észrevettem, amint magamra húztam a nadrágot, hogy bokán felül ér a szára. A kabát ujja majdnem félkönyékig. Elszörnyedtem attól, amit a tükörben láttam. Akkora lábam volt, mint a kelepelő madárnak.
Oda is penderültem anyám elé, mikor este hazajött apámmal a túláti földről, jóformán a batyujukat lepakolni se érkeztek:
– Nekem ruha kellene. Cipő is hozzá.
– De sürgős lett! – szólalt meg apám, meghallva a kívánságlistát.
– Manci néném is mondta a múltkor – kevertem bele őt is az előterjesztésembe azzal a szándékkal, hogy eltereljem a figyelmét, mire föl a sürgetés. Nem akartam, hogy neszét vegyék a szüleim, itt más is van a dologban, nemcsak az, hogy én megnyúltam, a ruha meg úgy maradt.
A más dolog pedig mi egyéb lett volna, mint az, hogy tetszeni akartam. A lányoknak új ruhában mutatni magam. Nem abban a kinőttben, amit ünnepnap magamra húztam, s a másikban, amiben iskolába jártam.
– Majd lesz Abonyban a vásár, s elmentek apáddal, néztek valamilyet – szólt csillapító szándékkal anyám.
A szándékával ellentétben csöppet sem nyugodtam meg. Még türelmetlenebbé tett.
– Mikor lesz még az! Nekem most kellene. Mint az égi csoda, úgy nézek ki!
Ha úgy is néztem ki, ahogy lefestettem magam, a két lánynak – úgy tűnt – mégiscsak fölkeltettem az érdeklődését. Amiről ennek ellenére sem voltam teljesen meggyőződve, akármeddig hajoltak is ki az ablakon. Tenni is akartam érte.
Vártam, mikor lesz az abonyi vásár. Egy hét múlva, kettő múlva? Mindenesetre eljött annak is a napja.
Apámmal azon a reggelen még a harmaton elindultunk, hogy odaérjünk idejében. Ültünk a biciklire.
Mehettünk volna a városba is, ott hétköznap mindig van vásár, nyitva vannak az üzletek. De ott – azt mondta apám – nem olyan nagy a választék. De ha olyan volna is, hogy annál a világon nincs nagyobb, akkor meg az a baj, az ember nem látja rendesen, amit elébe tesznek. Villanyfénynél nem olyan a ruha színe, mint a valóságban. Ő meg nem járkál ki az ajtó elé nézegetni.
Igazából más oka volt, hogy apám a vásár mellett döntött. Kibújt a szög a zsákból: kismalacokat is akart venni. Tudjunk télire mit vágni. S egyet közülük majd el is lehessen adni, visszakapjuk a kismalacok árát, amit most kifizetünk értük. Karácsonyra a pénzünknél legyünk.
Sőt, ekkor már tudtam, hogy apámat főleg a malacvásárlás érdekelte, nem az, hogy nekem öltözet ruhát vegyen.
Már majdnem dél is elmúlt, s még mindig a malacvásáron járkáltunk. Nézegettük a kurtafarkúakat, melyikből lenne jó kövér hízó. Elsősorban zsír kellett a házhoz, húsért csak föl kellett mászni a galambdúchoz, meg kimenni a csirkeólba.
Nem volt pénzíze. Nem úgy, mintha boltból vettük volna.
Végre ráfogta apám, melyik három kismalacot veszi meg. Szekér is akadt, amelyik hazaviszi.
Mikor ez megvolt:
– Mehetünk akkor ruhát nézni – jelentette ki.
– De ne csak nézni menjünk – tettem hozzá én meg. – Vegyünk is.
Mondani könnyű volt. De kiválasztani!
Jártunk sátorról sátorra. S mintha mindegyikben miránk vártak volna. Vevőt nemigen láttunk bennük. Így amint beléptünk valamelyikbe, az eladó rögtön a nyakunkba csimpaszkodott. Volt ahol kettő-három is.
Alig tudtuk őket lerázni magunkról.
Apámmal is meggyűlt a bajom. Az az öltöny, ami nekem tetszett volna, azt ő biztos, hogy félretolta. Nem volt jó az anyaga, vagy a színe nem tetszett neki, mindegyikben kifogásolt valamit.
Némelyik helyre már vissza se akartam menni, annyira röstelltem magam. Volt amelyik sátorban háromszor is megfordultunk. S az eladó már az összes ruhát leszedte a rúdról.
Egyik kabát után adta már a másikat. Föl kellett vennem a nadrágját is.
– Mintha csak a fiatalúrra szabták volna – dicsérte az eladó sorra mindegyiket.
Közben lógott rólam az egyik kabát is, a másik is. A nadrág szárát föl kellett gyűrni. A régi jobban állt rajtam, hiába volt rövid.
– Csak föl kell varrni – sürgölődött körülöttem az eladó. – Nem sokból tart. Most még szokatlan viselni, mert új. De elmúlik. Megszokja a fiatalúr.
S igazgatta rajtam, hozta a kefét is. Forgatott a tükör előtt, hogy nézzem meg magam.
Megnézhettem! Azt a csúfságot, amit abban láttam, majd elsüllyedtem szégyellettemben.
– Fogja meg ezt a szövetet – mutatta apámnak, s markolászta közben. – Ez angol szövet, uram. Importból van. Nem gyűrődik. Nézze meg! Ennek tartása van.
Nem úgy, mint nekem. Már majd össze nyaklottam. Izzadtam, folyt rólam a víz. A sátorban megszorult a meleg, levegőt alig kaptam.
Legszívesebben otthagytam volna az egészet, menjünk haza innen, elegem van. Nem tetszik egyik öltöny se. Nem áll jól a kabát, a nadrág még úgy se. Hogy néznék ki bennük? A tanyából nem mernék kimenni!
Kerestünk egy másik sátort. Abban is jártunk már vagy háromszor. Újra végignéztük a kínálatot. Majd visszamentünk az előző helyre.
– Adja már ide még egyszer azt az öltönyt, amit az előbb néztünk – mutatta az árusítónak apám, melyikre gondol.
– Nagy – mondtam rögtön, amikor rám adta a boltos.
– Nem vehetünk passzosat – magyarázta apám. – Kinőnéd rögtön.
– De nézze már! – próbáltam ellent állni. – A térdemig ér!
– Ugyanannyiba kerül, mint a másik – intett le apám. – Csak jobban megéri!
Őneki! Én meg húzhatom majd.
Kifizette, becsomagoltatta a boltossal, s a hónom alá nyomta.
– Tessék! Viheted! Majd meglátom, hogy mész benne!
Hogy mennék! Bújva a fal mellett.
Ő meg azt gondolta, oda-vissza leszek, szét akar vetni az öröm.
Az meg dehogyis akart szétvetni. Még kis megkönnyebbülést se éreztem, hogy letettük ennek is a gondját, megvettük a ruhát. Rögtön belém vágódott: de milyet vettünk meg?! S azt nekem majd föl is kell vennem. Mennem kell benne.
Azt aztán nem! Kiosonok inkább a kanálisárokba, este meg vissza, fogadkoztam. Elbújok valahova. Merthogy én nappal nem mutatkozom senki fia előtt ebben a ruhában, arra megesküdtem volna.
Fütyör megugatna, ha meglát.
– Na, megvolt a vásár? – fogadott bennünket mosolyogva anyám a kapuban, mikor kitikkadva a melegtől, szomjúságtól nagy sokára hazaértünk.
– Meg. De még milyen vásár! – emelte a hangját apám. – Hét határra szólt! Idevalósi falusiak is sokan voltak. Mindjárt hozzák gumis kerekű kocsin a kismalacokat.
Erre olyan izgalomba jött anyám, rögtön hívta a lányt:
– Irénke! Gyere gyorsan!
Jött is a nyári konyhából. A kezét törölgette. Mosogathatott éppen.
– Vinni kellene szalmát az ólba. A kismalacok alá. Arra feküdjenek, ne a porba.
Futott máris. Én meg a vizeskannát kerestem, hogy igyak hamar, a ruhás csomagot le se vettem a biciklikormányról, jó helyen van az ott. Majd leveszi, aki akarja. Csak az nem én leszek, abban biztos voltam.
Apám hozta be a kerítéstől, ahová a biciklit támasztottam, anyám meg kicsomagolta a papírból. A madzagját késsel vágta el, nem vesződött a kötés kibogozásával, annyira izgatott volt.
– Hadd lássuk csak! – s először a kabátot emelte föl.
– Jaj, de szép! – álmélkodott a lány, mikor megjött az ólból, s meglátta anyám kezében.
Én meg azon csodálkoztam, hogy ő min csodálkozik? Mi tetszhet neki a ruhán? Mert hogy a szüleim dicsérik, még megértem. Az ő pénzük van benne, hogyne dicsérnék! Még ha nem tetszene is, úgy tennének. De hogy a lány mért mondja ugyanazt, amit a szüleim, föl nem foghattam.
Talán, hogy hízelegjen nekik.
Anyámnak meg más se kell, csak az ő nyelvén beszéljen valaki, kábítsa kicsit. Elhiszi igaznak, ami nem igaz is.
Mikor ebéd után fölvarrta a nadrág szárát, s rábeszélt, hogy felpróbáljam, egészen másképpen éreztem magam benne, mint a vásáros sátorban. Azután rávett, hogy a kabátját is fölvegyem.
– Na, milyen? – nézett apámra.
– Baja van még annak!
– Mutasd, hol?
– A zsebében!
– Én nem látok abban semmit.
– Hát ez az!
– Micsoda?
– Nincs benne pénz!
Most már anyám is értette, merről fúj a szél.
– Miért, a vásárban nem tettek bele?
– Elfelejtették, úgy látszik. Anélkül pedig nem lehet a bálba menni!
Anyám elnevette magát:
– Ha csak ennyi a baj, az semmi. Teszünk bele, ugye, fiam?!
Örömmel vegyes büszkeség piroslott az arcán.
Az enyémet is elöntötte a pír. De az más miatt volt. Azt éreztem, mintha a szüleim sejtettek volna valamit. Valamit, ami még előttem se világos, fákon túl a reggel, csak most dereng: a szoknyás népség kezd érdekelni. S apám az előbb erre tehetett célzást.
Honnan tud ő erről? – tekingettem. – Rám van írva?
Zavaromat a lány is észrevehette, mert elfordult, bement a nyári konyhába. Ahonnan penderült is vissza, mert meghozták a kismalacokat. A gumis kerekű kocsi bekanyarodott az ól elé, az udvarra. Prüszköltek a lovak.
Én meg ott álltam öltönyben, puccparádéban, mintha a kismalacok fogadására készültem volna.
Azok azonban nem sokat törődtek a megtiszteltetéssel. Égtelen visítozást csaptak, mikor a kocsis ember megfogta a fülüket, farkukat, fölemelte őket a platóról, s adta apám kezébe. Aki aztán rájuk reteszelte az ajtót, hogy legyenek most már csendben, itthon vannak.
* * *
Mintha minden rendben lett volna.
Valóban, nem dőlt kifelé a ház oldala. Én is zavartalanul tanulhattam – tanulhattam volna! Nem kellett pásztorkodnom, végeznem ház körüli munkát. Ami eddig az én feladatom volt, elvégezte helyettem más.
Volt már új ruhám. Lett új cipő is hozzá.
Már csak az kellett volna, hogy az iskolai bizonyítványom jó legyen. Vagy legalább ne bukjak meg. Főleg ne osztályismétlésre.
Puskákat gyártottam. Majd elsültek! A padtársam dolgozatát próbáltam lemásolni. Másoktól, akikben volt egy kis együttérzés, szerettem volna elkérni kis cetlin a feladvány megoldását. Előbb azonban mindenki a sajátját akarta megírni.
– Várjál! – súgták vissza a sürgetésemre.
De meddig várjak? Mindjárt kicsöngetnek, s a füzetemben még egy árva sor sincsen.
Mint akibe pondró esett, fészkelődtem a padban. A tanár is észrevette az izgatottságomat, sejtette, milyen bajban lehetek, s kimondottan engem figyelt.
Próbáltam írni valamit, megoldani valamelyik feladatot. De az csak látszatpróbálkozás volt. Igazából másnak a segítségét vártam. Ami legtöbbször akkor érkezett már, amikor a tanár elindult a padsorok között, szedte össze a füzeteket.
Kétségbeesett kapkodásba kezdtem. Jó, ha egy vagy két példát sikerült lekörmölnöm gyorsan. Az időből többre nem telt. Be kellett fejeznem, a puskát a tanár nehogy észrevegye. Ott helyben egyest adjon. Meg se várja a jövő hetet, amikor a dolgozatokat osztályozza.
Persze akkor se igen adott jobb jegyet. Úgy volt vele, jó az egyes is nekem.
Tanévzárás előtt aztán egy héttel, kettővel már ismételtük csak az egész évben tanultakat, alig feleltettek valakit a tanárok. Esetleg csak azt hívták ki a táblához, akinek nem tudták eldönteni, le- vagy fölfelé kerekítsék az osztályzatát. Néha engem is kiszólítottak, de sokra nem mentek velem.
Le is tettek rólam, sorsomra hagytak.
Nem tudom, mit vártam mégis. Csodát? Megváltást? Hogy felébredek, hátha álmodom csak, ami velem történik? Tudtam, mégse hittem el, hogy a katasztrófa bekövetkezik.
Így lehettek a szüleim is. Ők meg azt nem akarták tudomásul venni, hogy ez az utolsó év, amikor a saját földjeiket művelhetik. Ősszel már, nyár végén egybeszántják a határt. S aki nem lett téesztag, kitagosítják valahová: vízjárta, mentetlen földekre, s olyan messze esnek a falutól, tanyáktól, félnapba beletelik, mire oda a lovas-tehenes szekerek kiérnek.
Ahonnan hamarosan indulhatnak is vissza, ha azt akarják, hogy még idejében hazadöcörésszenek. Ezek a csereföldek aztán vagy teremnek, vagy se. Az adót akkor is fizetni kell utánuk, ha semmi hasznot se adnak.
Ha sejtették is, igazából nem tudhatták, hogy ez így, ezen a módon valósul meg. Az agitálók, a tanácsháza emberei rémítgették az embereket a rossz, műveletlen földekre történő kitagosítással, de amíg nem kóstolták, honnan sejtették volna, milyen íze lesz.
S ha keserű is, mennyire lesz az.
Így aztán mindenki, a szüleim is úgy kapálták a kukoricát, egyelték a répát, olyan szorgalommal, gondossággal, mintha nem tudnák, hogy azon a földön, amelyen most hajtják a munkát, ősszel már nem ők vetnek, feléje se mehetnek. Ami eddig az övék volt, messziről nézhetik csak.
Akárcsak én, ők se tudták miben reménykednek.
Ezen a héten mindennap kapálni voltak. A maguké mellé fölfogtak művelésre két hold bérelt földet is, azt is rendbe kellett tenni. Anyám, mikor hazaért a tejhordásból, tette biciklire a kapát, s elkerekezett apámhoz, hogy beálljon ő is valamelyik kukoricasorba. Így aztán mikor délutánonként hazaértem az iskolából, mostanában sose voltak otthon.
A tehénpásztorlányt, Irént – vagy ahogy anyám becézte, Incikét – találtam csak a háznál: a nyári konyhában, udvaron, mikor hol, mit csinált éppen. Mondjuk söprögetett, teregette a kimosott ruhákat, vizet húzott a kútból, a tojásokat szedte össze.
Ő adott enni is, mert mindennap főzött valamit. Anyám örömmel adta át neki a konyhát, kamrát. Legalább mikor este fáradtan hazaérnek, s jóformán jártányi ereje sincs, nem kell hozzálátni még az ételkészítéshez.
– Apád csak enni szeret. De hogy ideállna a sparhelt elé egyszer is! Arra már nem képes! – panaszkodott sokszor. Amit ha meghallott apám, már mondta is a magáét:
– Cserélhetünk. Te kijössz elvégezni a munkát az ól, istálló körül, én meg bemegyek. Eltüzelgetek én a fazék alá!
A vita ezzel abbamaradt. Folytatták mindketten, amibe belefogtak.
Ezen a napon megint krumplileves, amit én a húsleves után a legjobban szerettem, s mákos tészta volt az ebéd. Ahogy hazaérve ledobtam a táskám, Irén már tette is elém.
Amíg én ettem, szürcsöltem befelé a levest, villáztam a számba a “másodikfélét”, ő a rongyókaszőnyegeket hordta ki az udvarra. Rakta rá egy székre.
– Ki kellene a port rázni belőlük – mondta.
Kelljen, hagytam rá, mert hogy segítsek neki, nem tette hozzá. Én meg csak szóból értek, abból se mindig.
Közben meg-megakadt rajta a szemem. S olyan gondolatok jelentek meg a fejemben, amelyek ha időnként felütötték is a fejüket, utána hetekig, hónapokig nem mutatkoztak ismét. Csak mostanában, hogy két lánynak is a kiszemeltje lettem, bukkantak föl egyre sűrűbben.
Az még hagyján, hogy felbukkantak, de forgolódtattak éjszaka, nem tudtam rendesen aludni tőlük. Reggel alig bírtam kibújni a dunyha alól.
A szemem kinyitni alig tudtam.
Aztán mikor megmosakodtam, a fésülködéssel kínlódok. Eddig előreállt, s most meg, ahogy másoknál láttam, szeretném hátrafésülni a hajam. Ha nem vizezem be, úgy áll, mint a sündisznó tüskéi. Amikor megszárad, ugyancsak. Ezért újabban tükröt, fésűt hordok magamnál, az iskolai vécében nézegetem, hogy áll.
Legutóbb meg azon vettem észre magam, hogy levelet írok, azzal a céllal, hogy majd a két lány valamelyikének, aki a legmélyebben hajol ki az ablakon, a markába nyomom. Vagy melléjük ülök, valamit kitalálok.
Erre azonban nem került sor, mert arra alkalom kellene, s azt mindig elszalasztom. Egy kis bátorság se ártana, ami végképp nincsen. Belém áll a remegés, s mozdulni se tudok.
Mikor végeztem az evéssel, félretoltam a tányért, s kiültem a küszöbre. Irénnek úgy kellett átlépkednie fölöttem. Ellenkeztem vele.
Aztán levetettem lábamról a cipőt, hagytam egyiket erre, a másikat amarra fordulva, hátha felbukik bennük.
– Ne csináld már! – összefogta őket, s arrébb tette.
Jó idő volt. Enyhe meleg lebegett a fák között. Már nem perzselt, mint délben szokott, amikor a bőrt majd lehúzza az ember hátáról. A fecskék nagy lendületet véve könnyedén hessentek, cikkantak el a kémény mellett.
– Gyere inkább, rázzuk ki a szőnyegeket – hívott Irén.
Na végre, eszébe jutott, hogy szóljon, gondoltam én meg, de nem moccantam.
Miért várakoztatott meg ennyire?
– Gyere már! – sürgetett.
Mint a lajhár, nagy nehezen megmozdultam. Na jó, megbocsátok neki. Ne foghassa rám, hogy minden semmiségért felhúzom az orrom.
Megfogtam a szőnyeg végének a két szélét, ő a másikét, s elkezdtük rázni. Dőlt belőle a por.
Úgy fordultam, hogy amit kirázunk belőle, őfelé szálljon. Könyörgött, ne csináljam ezt. Én meg csak azért is! Egészen jó játéknak találtam, mivel ő húzta a rövidebbet.
Fordult volna arra, amerre én álltam az előbb. Erre kihátráltam a nagyház és az istálló közé, neki utánam kellett lépni, hogy a szőnyeget rázni tudjuk. Így megint feléje szállt a por. Tetszett, hogy tehetetlen, túljárok az eszén.
Megelégelte végül, s leült a székre.
– Megmondalak, csak jöjjön haza Mariska néni – s majdnem elpityeredett.
– Jól van már, na, játszani se lehet? – s az ujjammal megböktem a vállát.
Amint hozzáértem, mintha áram futott volna végig rajtam: eddig ismeretlen, különös érzés fogott el.
Két szőnyeget ráztunk még ki, de már nem ellenkeztem vele. A szobában a földre leteríteni is segítettem neki. Közben az egész testem zsibongott, forróság öntött el, lángoltam szinte.
Az ágyról a pokrócot hozta még ki a nyári konyhából, amelyen én fekszem éjszaka. Majd miután kiráztuk abból is a port, vitte vissza, s terítette az ágyra.
– Incike! – szólítottam meg, mint anyám szokta. S mikor megfordult, megragadtam a kezét. De ez csak egy pillanatig tartott. Nem tudtam türtőztetni magam: a következőben már a derekát fogtam, szorítottam, húztam magamhoz a lányt.
Meg akartam csókolni, ahogy a vonaton láttam másoktól, hogy csinálják. Vagy annál is többet akartam? Nem tudom.
A lány nem hagyta magát, hiába akartam volna bármit is. Nekifeszítette karját a vállamnak, nem engedte, hogy közel kerüljek hozzá. Teljes elszántsággal védekezett. Hiába erősködtem, küszködtem vele, a kezét sem tudtam lefogni. Amit – menteni a menthetőt – már azért szerettem volna elérni, hogy ne maradjak szégyenben, mert egy lánnyal nem bírok el. Akaratoskodtam még egy darabig, de egyre kevesebb meggyőződéssel.
– Engedj el! – lihegte.
Ott álltunk egymással szemben, s már nem akartam beszorítani a sarokba, semmit se akartam. Leengedtem a karom, hagytam, hogy félretoljon. Végtelenül üresnek éreztem magam.
Irén kilibbent az ajtón, én meg ott maradtam magamba zuhanva, lecsúszva az ágy mellé. Szerettem volna nem tudni arról, ami történt. Oda szerettem volna visszapörgetni az időt, amikor még az udvaron voltunk. A ház tövénél csirkék napoztak, egy-két veréb ugrálta az udvart, a kút környékét. Akkor még mennyivel más volt minden!
Majd eszembe villant, mi lesz, ha elárulja a szüleimnek, mit csináltam vele. Apám néhány év óta nem nyúlt már hozzám, nem ütött meg, de most biztosan elővesz.
Vegyen, kibírnám! De a szégyent! Hogy tudnám elviselni? Anyámnak a szemébe nem mernék nézni! Inkább a vonat alá vetem magam.
Fölkeltem gyorsan a földről, hogy Irén után menjek, kikönyörögjem az ígéretét: nem szól senkinek a történtekről.
A legjobbkor léptem ki az ajtón. Ruháját összecsomagolva már a kapu felé tartott.
– Hová mész? – szóltam utána.
Rosszat sejtettem: el akar menni. S lódultam gyorsan, hogy elébe álljak.
– Hagyjál! – tolt félre.
Csakhogy ember nincs, aki most el tudott volna terelni az útjából. Úgy éreztem, az életemről van szó! Ha hagyom elmenni, mivel magyarázom meg, mért ment el? Csak úgy magától? Semmi oka nincsen? Ki hinné el? Anyám úgyis utána menne, s akkor minden kiderülne.
Legjobb lenne megkötnöm valamelyik fához, fordult meg kétségbeesésembe a gondolataim közt. Azzal azonban csak féleredményt érnék el. A száját azzal még nem tudnám befogni. Pedig azt kellene.
Hogy könnyebben vissza tudjam tartani, kiugrottam előtte a kapun, az ajtajának nekivetve a vállam, nyomtam befelé.
– Hazamegyek úgyis! – fogadkozott fenyegetőleg.
Nagyon féltem, hogy megteszi. A gondolatától is reszkettem. Ha nagyon nehezemre esett is, könyörögni kezdtem:
– Ne tedd, nagyon kérlek! – néztem rá esdeklőn. – Bocsáss meg, nem teszek ilyet többet.
S ez mintha hatott volna, nem nyomta tovább a kaput.
– Le is térdelek, ha akarod – mondtam, s majdnem meg is tettem, csakhogy elérjem, ne akarjon elmenni.
Megfordult, s lassan elindult visszafelé. Én meg kullogtam utána, de szólni nem mertem, nehogy elrontsam, amit eddig elértem. A könyörgést kezdenem kelljen elölről.
Ezzel persze még nem volt elintézve minden.
– Ugye, nem mondod el senkinek, mi történt a nyári konyhában? – szólaltam meg, mikor leült a nagyház téglalépcsőjére, s a közelébe sündörögtem.
A kérdésemre nem válaszolt.
– Ugye, nem mondod el? – szóltam újra, de mintha meg se hallotta volna.
Tovább nem mertem nyaggatni, nehogy újra megharagítsam, a kaput kelljen nyomnom megint.
A nagyházban megnézte az órát: négy óra elmúlt. Hajtani kellene kifelé. Letette a batyut a kezéből, az ostort kereste. Ezt látva szaladtam, őelőtte érjek a nyári jászolnál kikötött tehenekhez, én engedjem szabadon őket.
Tudtam, hogy átlát a szitán, mire ez a nagy igyekezet. De hadd lásson, azért csinálom. Vegye észre, törleszteni szeretnék abból, amit elkövettem. Bocsátana meg. Azért én mindent megtennék.
Kitereltem az útra a teheneket, s fordultam vissza. Jött a délutáni személyvonat, nem akartam, hogy bárki is meglásson. Főleg a lányok szeme elől igyekeztem eltűnni. Hetente kétszer a későbbi vicinálissal jöttek hazafelé. Ilyenkor több órájuk lehetett, mint máskor, azért csak a későbbi vonatot érik el.
A mozdony már a bakterház közelében kapkodta a kerekeit.
Inaltam befelé a kapun, szinte menekültem. Látni sem akartam őket!
Hogyne már! Bohócot csinálnak belőlem!
Igaz, idáig még csak szemeztek velem. De mi lenne, ha ennél több is történne: megszólítanának, mondjuk, vagy randevúra hívnának. Így is már piperkőc lettem, lépten-nyomon a hajam fésülgetem. Leveleket írogattam. Még szerencse, hogy nem adtam oda. Nevetgélhetnének rajtam! Aztán ruhát, cipőt vetettem magamnak, hogy tessem nekik. Nem is egyszer megállok a tükör előtt, amit azelőtt sose tettem.
Mindez miattuk van!
S az is, amit Irénnel csináltam. Ők piszkáltak föl, hogy azután ne bírjak magammal.
A szemem akar kisülni.
– Hagyjanak engem békén! – szaladt ki önkéntelenül a számon. A kutya föl is ütötte fejét az óljában, hogy mi van, neki szóltam?
Jártam le s föl a ház előtt, mint szatyor a piacon. Vártam, majdcsak lehiggadok.
Azt azonban várhattam. Hiszen nem tudtam, Irén elárulja-e, ami megesett a nyári konyhában. A faggatózásomra választ nem sikerült kicsikarnom belőle, hiába akaratoskodtam.
Elporoszkált a délutáni vonat, elmúlt a veszély, ki kellene menni hozzá, gondoltam. De kezdjem megint a sündörgést körülötte? S ha nem jutok egyről a kettőre, verjem meg? Azzal az ellenkezőjét érném el. Talán majd ha lehiggad, próbálkozom újra. A bajt bajjal ne tetőzzem.
Volt nekem e nélkül is elég belőle. Hamarosan vége a tanévnek, s most már biztos, hogy két tantárgyból bukfencet vetek, hiába őrzi helyettem más a teheneket. Megmondták, nehogy meglepetés érjen. A harmadikból se számíthatok másra, de az még nem biztos. Szerintem. De nem hiszek én már senkinek.
Teljesen kimerültem az udvaron való le-föl caplatástól. S a talpam is fájt már. Pedig hozzá volt szokva; hogyha tehettem, mezítláb jártam.
Gyufát kerítettem a nyári konyhából. Cigarettát a táskából kotortam elő. A dobozzal oda rejtettem el. Mostanában mindennap elszívok két-három szálat. A két lány egyikét többször is láttam, hogy fújja a füstöt, s nem akartam elmaradni tőle. Hadd lássa, én is tudok dohányozni. S most már képtelen vagyok megállni, pláne ilyen állapotban, amilyenbe most kerültem, hogy ne gyújtsak rá.
Járhatok ezután a trafikba, amikor pénzem sincs. A lopásra kell rászoknom, ha ez így megy.
A két lány számlájára írom ezt, mert magamtól nem jutott volna eszembe cigarettát venni az ujjaim közé. Az se, hogy Irénre támadjak. S most már őrlődhetek. Ehetem magam, mi lesz, ha kiderül, mit is tettem.
Más se hiányzik, mint hogy Irén mindent kiteregessen. Én akkor el is megyek a háztól. Küldeni se kell.
Jobban kellett volna vigyázni magamra. De ha nem tudtam! Az is igaz, mindent nem foghatok másokra. Nem mondta senki, hogy erőszakoskodjak. De ha mondta volna is.
Miért? Ha arra biztat valaki, hogy ugorjak a kútba, akkor én beleugrok?
Majdnem besötétedett már. A kanálispart mögött rég leszállt a nap. Nemsokára hazajönnek a szüleim, s Irén is hajt befelé.
Behúzódtam a nyári konyhába, elővettem a füzeteimet, a könyveket. De csak ültem fölöttük. Reszketve vártam, mi történik, ha itthon lesz mindenki.
Mohás Lívia
Siratóasszonyok magas hátú ebédlőszékeken
Anyánk halála 1955-ben lesz, de már jóval előtte elkezdődik a házban a romlás.
Elszaporodnak az egerek. Pedig a régi bőség oda. Az egri érsekség birtoktestét szétosztották, nincsen már javadalmi föld, oda vannak a borsótermések, a kamrából az áradó illatok és a kaszálók gazdagsága. A lovak is oda. Baba, a háborús ló sokáig egyedül álldogál az istállóban, aztán megöregszik. Minden kiürül, a padlás, a pince, és nem pótlódnak a selyempaplanok, melyeket a vén ruszki térde köré csavarintott a megszállás második napján. Mindegy, mindegy, mindegy.
Sovány minden. Az egerek mégis megjelennek. Régen is, hát persze, Marcsó a téglával kirakott pádimentumon ült. Bordó antilopcipője kinyúlt a lisztesláda mögül, volt ott egérfogó. És a krumplicukor illatára is néha belopakodtak az egerek a kertből, testvéremmel egykor a fehér éjjeliszekrény fiókjában tároltuk a krumplicukrot. De most, a romlás idején, az egerek meglepően lazán futkosnak, elszemtelenedtek, lassú ügetéssel jönnek, szaladgálnak, nem néznek se jobbra, se balra, úgy mozognak, mintha otthon lennének. Otthon is vannak. Bátrak, csak mi félünk, mert félünk. Olykor a szobába is betolakodnak a nyomorultak. Apánk ismét vizsgázik marxizmus–leninizmusból, és nagyon utálja. Éjnek évadján hallja őket, amint förtelmes arroganciával rohangálnak a padláson. Hiszterizálnak, keresik a régi búzahalmokat, kukoricahalmokat, a termények átható illata megmaradt, megőrülnek az illattól, az éhségtől, a miniszter, a későbbi ötvenhatos hős, már lesöpörtette a padlásokat, be kell szolgáltatni mindent. Amúgy sincs semmi terményünk, nemcsak az érseki földeket államosították, a sajátunkat is, még ott a szőlő, az még terem szépen, aztán hamarosan elveszik apánktól azt is. Fejünk felett a kis rohadtak nem értik, hová lett a dúskálás mámora, ha itt az illata, mint jobbféle parfümöké a régi bidés fürdőszobákban.
Ekkor a kis átkozottak ásásba fognak. Kaparnak megszállottan, bele a padlás tapasztott padlatába, addig, addig, míg átfúrják fejünk felett a plafont, az ebédlő mennyezetén fekete luk támad, lenéz egy egér, pislog, majd lezuhan. Ő ásott a leghevesebben, és most ül az ebédlő szőnyegén, akár tottyadt öregurak a kaszinóban, lehunyt szemmel, ájult álmossággal. Hosszú farkára támaszkodik, imbolyog, szánalmas, kedves és undorító.
A petróleumlámpák üvegei sorra elpattannak. Az ebédlőben a Zsolnay-lámpatest és burája még megvan, de az üvege eltörött, ez a méret többé nem kapható. Villanyosítás folyik a környéken, lámpaüvegeket nem gyártanak. A kisszobai lámpa is eltörik, a konyhai lámpáé hamarost követi, behozzuk a majdnem üres istállóból a falra akasztható lámpát, lila üveg a lámpatest, ez is lesodródik az asztal sarkáról. Lehetne talán felhajtani lámpaüvegeket Mezőkövesden vagy Egerben, de apánk nem mozdul. Levizsgázott marxizmusból, szalonnát vacsorázunk vöröshagymával a sötétben, azt mondja, a paraszt az idén uborkán arat, nincsen szalonnája, kenyér és uborka és beszolgáltatás, közel vagyunk a nyomorhoz.
Nem virágzott ki a ház előtt az idén az egyik nemesített japán akác. Amit csipkefának és magyarfának is mondanak. Talán ki kell vágni mindet. Akkor aztán csupasz lesz a ház. A vastartalmú festék a melegsárga falon meztelen vöröslik.
A beszéd is romlik. A tanulatlanok szellemi szintjéhez igazodunk a nyilvános beszédben és a marxizmusvizsgákon. Kimondatlan parancs. Szemantikai szegényedés. Meg kell tanulni az újfajta nyelvezetet, és történik velünk valami, mert a félelem és erőszak burája alatt megtanuljuk. Zsigereink érzik: a silány nyelv túlélési esély, ha nem ezt használjuk, hamarább eltaposnak. Az a gusztustalan a lepusztult nyelvben, hogy mindennek csak a felszínét érinti, nem képes másra, mint így-úgy ábrázolni az elsődleges valóság sémáját. Elszittyósodik és görcsöl a lélek. A görcsösség megmarad akkor is, ha az angyal megadja az úri barbárnak a feltápászkodás lehetőségét.
Anyánkon különös változás észlelhető. Nem kísérletezik többé öngyilkossággal. Mióta szétomlott a régi rend, elszegényedett a ház és a szellem, mintha megnyugodott volna. Mifelénk az öngyilkosság a halál rendetlen kószálása, Japánban más, Misima erkölcsi rendjében az a legnagyobb büntetés, ha valakinek nem sikerül az önpusztító tett, mert az élet mocskából csak a halál vezet kifelé, és ha elhibázod, akkor benne maradsz a mocsokban. De itt, kivált erősen katolikus családokban, az önhalál emberöléshez hasonló. Belekeveri annak megölését, akit az öngyilkos szeret. Titkos vágya: eltenni láb alól az imádott férfit, az egyetlent, a csalót és a lányait is persze, Medea-komplexus. Csakhogy anyánk lánygyermekeket ölne, minket, szegény, és nem fiúcskákat, mert Jaszón és Medea gyermekei fiúk. De Marcsóka felhagy az öngyilkossággal.
A múltak, a virágok, a nanoobjektek, a lények, a testek, a csupor tej, a cirógatás, a mosoly, ha kellőképp vágyódsz utánuk, akkor megmaradnak. Az imádkozáson sok minden múlhat, láttam, Marcsó imádkozik, miután hazakerült a gyöngyösi idegklinikáról, ó, mily tapintatosan mondom: idegklinika. Pedig elmeosztály volt az. Onnan hazatérve megbékél.
A mélypont mégsem a megszállás első napja sorsában, ahogyan gondoltam, hanem az elmeosztály. Mielőtt odakerül, megtámadja valami erőteljes furor, kitör egykedvű békességéből, a hallgatag magányból, és veszekszik, csapkod, tolvajlással vádolja a cselédet, meg szodomizmussal és minden marhasággal, szelídsége tisztára visszájára fordul. Ekkoriban Bözsike, a tündéri házvezetőnő, aki jó volt hozzá, már rég Kanadában, oda ment férjhez. Én meg Budapestre. A fiú, a gyerekem nehéz természetű, én meg mindig futok, pénzt keresek, félek és mindig álmos vagyok, a férj, a bajnok belül hordja a szívét, nem szeret igazán, csak úgy felületesen. Nehéz nekem is, ő meg ott tényleg egyedül, elhagyta mindenki, elmenekülnek a cselédek, züllik az okkerszínű ház. Ha mégis beáll valaki szolgálni, Piroska, Terézke, akkor előtör Marcsóból a meglopatási téveszme, hirtelen, akár a vihar, és valóban meglopta őt a sors, igaz, igaz, igaz a meglopatása, de nem Piros, nem Teri, azok meg elmenekülnek.
Apánk ekkor kínjában Ödönhöz fordul, bátyjához, gazdag főjegyző volt egykor, de a szovjet megszállás után lecsúszott, gondnok lett a gyöngyösi idegklinikán, hát beviszik oda Marcsót.
Nem adnak gyógyszert. Megyek fel Ödönnel az emeletekre a gyöngyösi kórházban, az ajtókon nincsenek kilincsek, megyünk följebb és följebb. De miért nincsenek az ajtókon kilincsek? Ödön köpenye zsebéből kihúz egy kilincsformájú vasat, beledugja az ajtóba, nyitja, majd a kilincsvasat ki és be a zsebbe. Megyünk föl és föl. A legfelső emeleten hálós ágyak, szedált betegek, bolondok alszanak, ha felébrednek, csivegnek, mint a madarak, némelyik sikkant és hadrikál. Marcsó fekszik a palánkos ágyban, két oldalán deszkák. Ödön a saját homlokára mutat, bökdösi. Marha, gondolom, azt mutogatod, hogy Marcsóka bolond, ó, hogy ott, akkor azonnal nem rúgtam szét Ödönkét, ostoba úrilányos gátlás, és persze jobb így, ez a marha azt mondaná, hisztérikus roham, ilyen hisztériásnak nem adható ki a beteg, pedig vinném, csakhogy a gyámja, az, aki behozta, tehát apánk, csakis ő viheti ki innen, ezt mondja Ödönke, ezért ő a felelős, ebbe nyugodjak bele, soha, mondom, Marcsó nem tud beszélni, végre annyit megértek dünnyögéséből, fülemmel szájára hajolva, hogy nem adják a szokásos gyógyszeremet, nem adják, a Belladonna, a gyógyszer, ami képessé tette arra, hogy a legszükségesebb dolgait intézze, kiment, bejött, lassan, lassan, papírt használt, rendesen kezet mosott, viszszahanyatlott az ágyra, most itt Belladonna nélkül csak csonttalan, erőtlen rongybaba a palánkos ágyon, lezuhanva húgyba, fekáliába, a nővér nem jön az ágytállal, nem érti, mit akar, 1954 nyarán még nincsenek azok a kábító, szedáló gyógyszerek, éber szemmel néz rám a deszkák közül, a bolondok közül, a szag a legrettenetesebb.
Őrjöngő táviratot küldök a gyöngyösi postáról apánknak, azonnal küldje írásos engedélyét nevemre, miszerint Marcsót kihozni jogom van a bolondokházából, ugyanezt expresszlevélben is megírom neki hosszabban, verébfej nagyságú betűk váltakoznak a hegyes tetejű, dühödt macskakaparással, és aztán végigbőgöm az autóbuszutat Budáig, a Béla király útig, ahol lakom, ahol ugyancsak van négyszögletes terasz, mint Egerben Aranka nagynéném házánál.
A bajnok, fiam apja, akit kicsivel korábban majdnem agyonütöttem a konyhában azzal a töményes üveggel, majd mindjárt elmondom, és még mindig készülődöm kárt tenni benne, talán Marcsó elmaradt férjgyilkosságát pótolhattam volna, korrektív szociális tett, el kell végezni, amit elmulasztottak őseink, tehát a férjem, aki egyébként faszari és hideg, aki belül hordja a szívét, és nem látszik rajta gyengédség, fagyos ez az egész, akár az ürücomb egy angol krimiben, ám most ez a férfi azt mondja: azonnal szabadítsuk ki Marcsót, azonnal hozzam fel mihozzánk. Induljak a szomszédba telefonálni, nekünk ugyanis nincs telefonunk, azonnal rendeljek távolsági taxit! Vagy mentőautót, kihozzuk Marcsót akár engedély nélkül, felemeljük a palánkos ágyról, két fogdmeg ápoló nem akadály, ez a férfi, ez, aki hideg, bár amikor megkértem a kezét, akkoriban nem ilyen hidegnek mutatta magát, mert én akartam őt, és akkor most viseljem, tehát a bajnok az őseit tekintve szabad hajdúk ivadéka Békés megyéből. Tudvalevő, a középkorban hajdúk hajtották a lábasjószágokat Bécs felé, végig a betyárokkal teli Alföldön, veszélyes tereken, a törvényt tisztelték, de csak úgy átabotában. Szóval: felületesen, és egyből fejbe kólintották, aki útjukba állott, mert ugye ha rájuk rontottak a tehéntolvajok és egyéb haramiák kinn a pusztában, onnan nemigen telefonálhattak a zsandárnak. Ezek a szabad hajdúk nem lacafacáznak, és gőgösek. Mit nekik Ödönke! Az az erő: félresodorni az útból az elmeosztályt. Hagyjam a fenébe az állásomat, ápoljam itthon anyámat, mondja ez az ember, akit majdnem fejbe vágtam, majd ő eltart bennünket, Marcsót is persze, hozzam csak Marcsót ide, a Béla király útra, és vásároljunk jó sok Belladonnát.
Apánk ezt nem engedi. Másnap telefonál a szomszédba, megkapta táviratomat, azt mondja, megrendelte a mentőautót, indul anyánkért a bolondokházába, hazaviszi, ő akar kínlódni, ne én kínlódjak, mondja apánk, a vitéz. Akkor ez a két férfi, apánk meg a gyermekem apja, egyébként mindkét férfi faszari, de ebben a percben ez nem fontos, mindketten belépnek lelkem legbensőbb zugába. Benn is maradnak. Ez lett a férfiak becsülete, ez a támaszadás. Mert akkor elvállalták Marcsót, mindketten vállukra vették volna, úgy, ahogyan volt, húgyosan és fekáliásan, elesetten, csonttalan testtel, a vénülő rongybabát. Ezek valódi férfiak. Apánk, a vitéz és férjem, a bajnok. Apánk a gyorsabb, mikorra a távolsági autóbusszal Gyöngyösre érkezem, már két ápoló éppen hozza le Marcsókát a lépcsőn, gólya-viszi-a-fiát tartással, elhelyezik a mentőautóban, apánk ott áll mint őrző, mint vitézi támasz, anyánk szeme behunyva, senkire se néz.
Az a szabadhajdú-gőg! Félresodorni az útból Ödönkét meg az elmeosztályt. És vállalja Marcsót. Hát bajnok! Ezzel megmented a bőröd. Elmondom az első esetet, amikor majdnem agyoncsaptam.
A férfihűtlenség ellen lázadozom akkoriban, gyakrabban, erősebben, mint szegény Marcsóka. Megtehetem, “igaz, csak kislány, de nagyon erős”, kiáltotta a bába az apánknak, aki fiút várt volna, és odaát szorongott a sötétkék tapétás ebédlőben, mikor születtem. Abban az esztendőben avatták vitézzé. Budán, a Vérmezőn. Csak kislyányt kapott, ám erőset, hát megengedhetem magamnak a lázadást, és mert nincs sclerosis multiplexem, mint Marcsókának, dolgozni meg úgy tudok, ha akarok, mint apánk, és ha a silóban kibírtam azt az éjszakát, bár üvöltözve és átkozódva, előtte meg a sok bizonytalankodást, a kilakoltatás veszélyét, a téglával berakott ablakokat, az állástalanságot, hát akkor nincs mitől félnem. Legfeljebb az ÁVH-tól. A csukott fekete autótól, amely bármely ház előtt, bármely éjjel megállhat, no de ettől mindenki fél, aki nem hülye. Akkor is, ha rajongva hisz a Pártban, akkor is, ha hátráltatott ember.
A bajnok egyszerűen gondolkodik a nőkről, amúgy okos, zseniális, de mégis, vagy épp ezért, többnyire egyszerűen gondolkodik: a nő legyen jó feleség, a nő a gyerekével legyen kötelességtudó. A szex itt célra tartott, gyors, szigorú, mint a gerelyvetés, és híján az Erósznak. Ha nem így, akkor az kurvás, mondja, és rám vetíti egy alföldi, protestáns parasztasszony maszkját. A maszk mögött semmi sincs, én a legkevésbé, és ha lenne ott valami, azt a bajnok figyelmen kívül hagyná, mert gyanítom, nem értené. Tükörfelszínen olyanok vagyunk, akár egy család. Ám a bajnok valójában csonthéjas gyümölcs, nem találkoznak Árnyékaink, sem bűneink, sem átkaink, sem régi félelem, régi boldogságok nem érintkeznek, sem a titkolt hajlandóságaink, keserűségeink, álmaink, fantáziáink, semmi. Marhára üres az egész. Próbálkozom női bájjal és praktikákkal. Még el is hagyom egyszer, és elköltözöm Irén nagynéném sezlonjára. Hátha ez megrázza. Aztán visszakúszom hozzá, mert a silóban született, rugdosódó gyerek csak verődik közöttünk, ide-oda húzgáljuk, tisztára salamoni helyzet vagy kaukázusi krétakör, mert mindketten akarjuk: valamelyikünknek el kell engednie a büszkeséget, mert megszakad a fiú, így hát visszakéredzkedem. Minden hiába, marad a csonthéj, a hűvösség és a férfihűtlenség.
Egyik lázadásomkor épp indulok valahová, rajtam a gyönyörű, új, bordó, téli kosztümöm, szó szót követ, ahogyan mondani szokták, a bajnok belekapaszkodik két marokkal abba a gyönyörű, puha, bordó szövetbe, ahogyan bundájánál ragadjuk meg a kutyakölyköt, pattognak le róla a gombok, műstoppolóhoz kell később vinni, levegőbe emel, és belevág a konyhaszékbe. Hátrál sápadtan, mert már kapom a konyhaasztalról a vastag falú lekvárosüveget, súlyos, dugig tömték az oroszok szederlekvárral, lehet, hogy a bolgárok, hátrahúzom a jobb vállam, szabályosan, ahogyan kell, könyök vezeti a mozgást, esküszöm az élő Istenre, a homlokára célzok, ahogy később is szeretnék, a bronzszoborral, a Hárfázó asszonysággal, a homlokára, és ő ezt tudja, mert elsápad. Egyenest a homlokára célzok, és nem akarom azt a negyedfordulatot, én egyenest a homlokra, legföljebb az orrnyeregre. Szabályos gerelyhajításnál nincsen testfordulat, ott a törzs előrelendül, így ad még több erőt a szernek, a gerelynek, illetve a szederlekvárral tömött, vastag falú üvegnek, bennem világos a szándék: cél a homlok. Aztán valaki ugyanebben az ezredmásodpercben balra fordít könnyedén.
Homlok helyett a tárgy átüti az ablak dupla üvegét. Ágyúgolyó. Értsük meg: nem robbantja szét ripityára, hanem szabályos lukakat fúr oda, egyet a külső, egyet a belső üvegtáblára. Nem én fordultam el, elfordítottak. A szentségit. Aki elfordított, annak tízmilliószor gyorsabb a vállmozgása, és karjában az elektromágneses rezgés. Nagy dobása ez valami angyalnak. Jól vigyázz, ha angyalt látsz vendégül, a helye megmarad.
Ki tudna más ilyen lukakat fúrni, méghozzá lekvárosüveggel? Ha mindjárt tele is volt szederlekvárral.
A pusztítás második kísérlete.
Ül a bajnok a kagylófotelban. Mögötte a könyvespolcon Izsó Miklós Táncoló juhásza, az eredeti szobor pompás másolata bronzból, és a másik szobor a Hárfázó asszonyság. Mindkettőt Irén nagynéném békülésekor kaptam, ott álltak a földön a két koffer mellett a legelső lakásban, a hatalmas üres villában. A bajnok ismét csal, különféle nőkkel, akár apánk Marcsót, és amikor először megpillantom egyetlen mezőben a bajnok fejét és fölötte a szobrokat, megszületik a vérbő vágy, édes vágyakozás. Ha majd elalszik, csendben leemelem a polcról a Táncoló juhászt, a bajnok homloka fölé tartom, talán inkább mégis a Hárfázó asszonyságot az orra nyergéhez, nem, mégis inkább a homloka fölé, az nagyobb felület, nehezebb melléütni. Talán egyszerűen csak ráejtem. Gondolatban kidolgozom a mozdulatot. Lesújtani talán nem kell, elég lesz ejteni, ha mégsem elég, akkor megemelni, és föntről lefelé, függőleges síkban erővel csapni. Egyszer, kétszer. Harmadszorra nem. Biztosan elég lesz kétszer. Az aljasságok összehangolnak a múlttal, élesztgetik emlékezetünket, a bajnok halálára áhítozom, meglendül a képzelőerőm az undor felindultságában, szeretném elkövetni ezt a gyalázatosságot, és ha nem teszem meg, ezt még nem tudom, de legalább álmodozzam felőle. Másként hogyan is lehetne, ha már a testiség ennyire eluralkodott rajta és rajtam, de mintha elveszítettem volna régi vonzerőm, elértéktelenedtem a szemében. Másfelé figyel és villog. Organikus szükséglet. Készülődés a megtorlásra.
Kikérdezem kolléganőm férjét, az ügyvédet, hány esztendő börtön jár annak, aki megöli házastársát. Mindenesetre ki kell dolgoznom a magatartásomat, ügyesen elővezetni a tett okát a gyenge asszonyka bűnbánó álarcában. Gondosan megsaccolom, mennyi lehet a büntetés, ha a bírónő történetesen egyike a megcsalt feleségeknek, sokan vannak ilyenek. És hány év kapható, ha patriarchális pasi a bíró, esetleg nőgyűlölő. Akkor is kiszámoltam ezt, amikor majdnem homlokon dobtam a bajnokot a szederlekváros üveggel, de akaratom ellenére egy angyal, akaratom ellenére, fordított egyet rajtam. A csukott ablaknak dobtam azt a hülye kis, vastag falú, bolgár üveget, úgy viselkedett, akár az ágyúgolyó. Akkor csak felületesen gondoltam börtönévekre. Most újból és újból kiszámolom, latolgatom. Hány esztendős lesz a gyerek mikorra így vagy úgy, ekkor vagy akkor kiszabadulok. Ekkor megtorpanok. Nem jó gyilkos anya gyermekének lenni.
Mégis naponta elképzelem a Táncoló juhász lezuhanását, a bronz koppanását, a koponya reccsenését, bár megszabadulhatnék, miközben még mindig csodálatot ébreszt bennem a bajnok, valamiféle titkolt hódolatot és dühöt, mert elhomályosít. Legyen ennek vége, és kiegyenlítem Marcsóka mártíromságát, fogyatékosságát, a tehetetlen jóságot. Olyan ez, mint a képromboló őrjöngése, csakhogy ez némán zajlik. Bámulom zsibbadtan a szobrot, alatta ül a bajnok a kagylófotelban.
Nem hagy el a vágy sokáig. És később is vissza-visszatér. A kéjes ábrándok sorozatában olyan néha, mintha már megtettem volna. Én hagyom el a vágyat, hagyom a francba a bosszút, a gyerek miatt.
Később, egy derűs nyári napon elcipelem a Táncoló juhászt, a Bizományi Áruházba. A pénzen vásárolok egy pár bordó, tűsarkú cipőt, aztán pompás főtt csülköt ebédelek a Berlin étteremben.
Csakhogy van még otthon szobor a könyvespolcon. Az a Hárfázó asszonyság ugyancsak bronzból. Minden bizonytalan. Sose bocsátok meg.
Ekkor azonban az angyal megint fordít a sorsomon, beviteti Marcsókát az elmeosztályra. Hétköznapi megfogalmazással mondva: tulajdonképp apánk viteti be Ödönkéhez a gyöngyösi kórházba. Én bőgök, de a szabad hajdúk ivadéka indulna menteni, és elvállalja rongybabát. Most már mindig ott ülhet a bajnok Jessze fájának egyik ágán, dicsőségben, a bölcs férfiak gyülekezetében, lábát maga alá húzza, egyik kezében gerely, másikban a bolgár befőttesüveg szederlekvárral.
Marcsókát a gyerekszobában ravatalozzák fel. Innen az asszonyok kihurcoltak mindent, a frézszín függönyös, üveges könyvszekrényt, benne mesék, a Kipling-könyv, kamaszkori szerelmes levelek sárga dobozban meg a Hadifogoly magyarok története, kicipelték a két fehér ágyat és éjjeliszekrényt, melynek fiókjában testvéremmel krumplicukrot tároltunk, és illatára egerek szöktek be a kertből. A fehér asztalt is kivitték az asszonyok, a Bözsikék, a Rezsinkék, a Pálfi Katalinok, az első, a valódi Bözsike már Kanadában él, az első Rezsinke tíz esztendeje elpusztult a haláltáborban, az első Pálfi Katalin kétszáz éve por, de mit számít az idő.
Mit számít, semmit se számít az idő, különben is nagyon jó, hogy Marcsó szomorúsága megszakad. Állok mellette, a gyerekszoba üresen táguló terem, ő kiterítve középen, a Bözsikék, Rezsinkék, Pálfi Katalinok utódai, a fekete kendős parasztasszonyok gondosan megmosdatták, tiszta az arc, puha, nyugalmas, haja könnyedén, kékesfeketén simul, alig pár ezüst szál. Ötvenöt esztendős. Mire megjöttem Budapestről, a Bözsikék utódai a fehér selyem szemfödelet is elrendezték, leér a padlóig, felöltöztették Marcsót abba a gyönyörű fekete selyemruhába, amit a fehér szekrényben találtak, testvérem küldte nekem Hollywoodból, érdekes vonalú, pliszírozott álló fodrok a nyaknál, talán erre gondolt testvérem, a halálesetre, amikor a csomagba dobta, ám túl nagystílű ez ide, Bogácsra, nagyon is hollywoodi a sclerosis multiplexes asszonynak. Vagy mégsem. Az arc és nyak színe elefántcsont. Kezébe adták nagy imakönyvét, ennek lapjait valamikor összefirkáltam, elviszi magával, mirtuszágat is tettek a könyvbe, mintha könyvjelzőnek, vőfély és vőlegény virága, apánk jelképe, apánk, az egyetlen szerelem, a sose gyűlölt férfi. Pedig! Marcsó! Igazán gyűlölhetted volna, meglehet, jobban jársz. Viszi most magával. Ez Marcsó, a szép fekete menyasszony.
A falak mentén a kiüresített szobában körbe-körbe székek, a magas hátú ebédlőszékek is, amiken a ramslizó hölgyek üldögéltek, mikor a mérnökné mesélte, hogy a Nemzeti Kaszinóba nem veszik fel a zsidó fiúkat. Most bogácsi asszonyok ülnek ott, a fiatalok is öregnek látszanak arcukba húzott fekete kendőkkel, mondják az imákat, énekelnek indázva, amikor hallgatnak, akkor élő, tiszta és puha a csend.
Marcsó távolodik. Elérted, Marcsó, amit annyira áhítottál, az elmúlást, Te Lengeteg, Ingatag, mikor legutolsó öngyilkoskísérleted után beléptem a szobádba, akkor is megmenekítettünk, beléptem, hanem előtte feltúrtam a lakás összes szekrényét, mert arról volt szó, beviszünk Egerbe orvosi kivizsgálásra, a ruháid próbáltam összeszedni, azt a rettenetesen szerény, szegényes ruhatáradat túrtam, babráltam, nincsen kalapja, nincsen se puha filc, se más, és sose volt szép ívű, lendületes, színes, nagy kalapja, talán valamikoriban egy fekete bársony tok, akkoriban, mikor összefirkáltam a nagy imakönyved, Jézus! 1955-ben – itt a ravatalon – még ugyanaz az imakönyved van? Lelkecske, Te Lengeteg, Ingatag, téged aztán nem kényeztetett el szerelmed, apánk, hát nem. A torkomba gyülemlik a düh és gyűlölet a szép férfi ellen, gyűlölöm, ahogy te, Marcsó, sose. Jaj, mintha lett volna valamikor egy fehér, selyemfényű kalapod is, szalmakalap, fekete ripszszalaggal. Verjen meg az isten minden férfit, aki nem vásárol rengeteg gyönyörű kalapot a szerelmének. No, akkor ott, szekrényturkálás közben elbőgtem magam. Úgy bőgtem ordítva, mint borjú, akit eladni visznek a vásárba, homlokom az előszobai szekrényhez nyomva, bőghettem, úgyse hallod, az orvos nyugtatót adott a kísérleted után, akkor hagytam abba a bőgést, mikor kezembe akadt kopott, barna, napszítta fürdődresszem, ezzel mentem be a szobádba, szép és nyugodt volt alvó arcod, mint itt, a ravatalon, a barna vacak dresszel csapkodtam vadul az ágyad, akkoriban kezdtem észrevenni, Síkfőkúton, a vízparton, hogy a férfiak megbámulják a testem, beleborzongtam, a nap és a víz és ezek a bámulások, tisztára beleborzongtam, és itt ez a rettentő ronda fürdőruha, mert apánk faszari, nem vesz újat, anyánk meg itt fekszik szétesett állapotban, magát se védi, hát akkor hogy lehetne képes meghajszolni a férfit legalább egy rohadt, új fürdődressz erejéig. Te meg csak itt alszol, Marcsó, bódultan, de hirtelen mégis felnéztél a párnahalmok közül, és tisztán csengő hangon rám kiáltottál, miközben szikrázott a szemed, azt mondtad mérgesen, a fenébe, már megint nem sikerült, ti meg mi a rossz nyavalyának húztok mindig vissza! Ez olyan volt, mint amikor adtál egy pofont, szabatosan, keményen, nagyon helyes. Most meg ezt. Szép dühvel azt is mondtad, hogy csak cibáltok, csak lökdöstök, miért nem hagytok menni a fenébe. Kicsit meglepődtem. Igaz, ennél nyersebbet nem mondtál soha, apánk is ritkán káromkodott, hanem én aztán tudok kegyetleneket és rohadt rondákat, szeretek átkozódni, káromkodni, belekeverem a teremtő istent, hogy rohassza rá az eget arra a kibaszott kurafira, és ez még semmi, persze mindig csak magamban, az angolkisasszonyoknál csiszolt maszkot tettek énreám, zablát a számba, a pofámba, hanem a maszk mögött szoktam én égre, földre nagy durva mocskokat rászórni. Akkor, ahogy ott a párnák közt szelíden mondod a francokat, káromkodsz a magad módján, elröhögöm magam, anya, mondom, te úgy beszélsz a halálról, mintha csak a meggyes pite sütését barmoltuk volna el, erre pityeregni kezdesz, értsd már meg, mondod, szeretnék meghalni, és ezt olyan mély vágyakozással, sóvárgással, akár koldus kislány a karácsonyi kirakat előtt. Elfelejtek röhögni tovább.
Elérted, Marcsó, amire vágytál:
Sápatag, Sivatag, HallgatagHelyekre Visz Most az Utad,Játékaidnak vége már,
de én is elértem, amit akartam, azt, hogy épp így feküdj a gyerekszoba tágasságában, hófehér és fekete selyemben, tiszta, nyugodt arc, mert hogy szólítva lettél, kedvesem, hát mehetsz, de nem úgy van az, hogy csak bedobjuk a törülközőt. Így lettél túlélő. Visszacibáltalak, persze utáltam a gondolatát is annak, hogy saját kezedtől pusztulj. Rohantam a falusi orvoshoz, kimostuk a gyomrod. Most tudom, mi van e mögött: nem tűröm, hogy öngyilkosságba fulladjon, amit szeretek benned, cirógatást, mosolyt és tejet, nem várhatod, hogy irtózzak a tejtől, a mosolytól, a méztől. A francot. Nem vesztheti érvényét a tej, a méz, a mosoly, a cirógatás. Marcsó, te hallgatag. Káromkodásokat szórok a fehér selyem szemfedeled elé, nagy büdös frászt, nem engedhettelek meglógni, nem vihetted magaddal a tejet, a zenét, ahogyan hallgattad, a kép is megromlana, ha öngyilkos anya vagy, a kép, a sixtusi Madonna lerohadna a falról, az életre kinyíló kép, na bizony, mondhatják nekem a rómaiak, hogy az öngyilkos engedelmeskedik az égi parancsnak, ezt ugatták akkor, szarok rá, ne engedelmeskedjen, aki már anya lett, tessék egyezkedni velük, a híres és hírhedett égiekkel, alkudozni, vitatkozni, átkozódni, rimánkodni, üvöltözni, biciklire pattanni, mit nekem az égiek parancsa! Hidd el, az égiek nem mindig tudják, hogy mit is akarnak. Voltaképp lehet egy kicsit irányítani őket. Ámbár odaát talán ezt már látod.
Imádkoznak az öregasszonyok a magas hátú ebédlőszékeken. Mikroszkóppal ha nézni lehetne a testet, már változnak a sejthalmazok, a holttestek valósak, ettől a valóstól búcsúzzunk örökre. Amúgy persze múlhatatlan vagy.