Hász Róbert

Elmondom, én Lüsziászom, teneked

Részlet

…Az sem segíthetett helyzetünkön, hogy Démoszthenész megérkezett a segédhaddal. Szárazföldön elvesztett háborút nem lehet tengeren visszanyerni. Ő még akkor is győzni akart, amikor látta maradék seregünk kétségbeejtő állapotát. Mindenáron tengeri ütközetre akarta kényszeríteni az ellenfelet, és szándékát azután sem volt hajlandó megváltoztatni, miután elmagyaráztam neki, hogy hajóink már hónapok óta vízen vannak, a part mentén portyázó ellenség miatt nem vontathattuk őket szárazra, a kötések túlságosan is átnedvesedtek, a faszerkezetek magukba szívták a vizet, amitől a hajók irányítása bizonytalanná vált, és ezért a háromevezősorosaink nagy része teherszállításon kívül másra már nemigen használható. De ő bizonyítani akart, mindenáron győzni, mert attól félt, hogy a régi csatákban szerzett dicsőségét szétzúzzák majd Szürakuszai sziklái. Ekkor már láttam, hogy Démoszthenész sem tehet mást, mint hogy követi sorsát.

Kalandozásokba kezdett, hol itt, hol ott csapott össze a szürakuszai és a korinthoszi hajókkal, de a döntő ütközetre sehogy sem akart sor kerülni, mert az ellenfél húzta az időt, hogy minél jobban fölkészülhessen. Közben élelmiszerkészleteink vészesen fogytak, és kilátástalanságunkat még az is súlyosbította, hogy tudtuk, újabb segítségre már nemigen számíthatunk. A szürakuszaiak és a sziget belsejéből egyre nagyobb számban hozzájuk csatlakozó egyéb hadak elözönlötték a partokat – akár a hullaszagra gyülekező dögkeselyűk –, megerősítették az Epipolait, amit a legutolsó csatában visszafoglaltak tőlünk, és rövid idő alatt befejezték a keresztsáncot. Sorra vesztettük el állásainkat, mígnem arra kényszerültünk, hogy feladjuk az eddig általunk ellenőrzött sáncok egy részét, és csak akkora területet tartsunk megszállva, amekkorát a meglevő haderőnkkel még meg tudunk védeni. Így váltak az ostromlók maguk is ostromoltakká. Betegeinket, sebesültjeinket összezsúfoltuk az öbölnek azon kis részén, amely még a miénk volt, ide hordtuk poggyászainkat, és megegyeztünk Démoszthenésszel, aki maga is mindinkább belátta kétségbeejtő helyzetünket, hogy a legkedvezőbb pillanatban behajózzuk embereinket, és elhagyjuk a szigetet. Nekem már nem járt a fejemben sem Athén, sem Athén dicsősége, de Démoszthenészt csak azzal a döntő érvvel tudtam meggyőzni, hogy megmaradt hadunkkal Szicílián győzni már úgysem tudunk, viszont most, amikor a lakedaimóniak betörtek Attikába, otthon bizonyára nagyobb szükség van ránk.

…Hogy mi mindenre képes a sikereken fölhizlalt önbizalom, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szürakuszaiak, a spártaiakkal karöltve, miután tudomást szereztek szándékunkról, hogy elhagyjuk a szigetet, egy pillanatig sem törődtek már városuk megerősítésével, hanem minden igyekezetüket arra fordították, hogy megakadályozzák hadunk menekülését. Nekik már nem volt elég, hogy győzni tudtak felettünk, és hogy diadaloszlopot emelhettek dicsőségük emlékére, hanem mindenestől meg akartak semmisíteni bennünket, hogy bosszúra szomjúzó lelkük ezáltal is kielégülést nyerjen. Mindent megtettek, hogy meggátolják elhajózásunkat, ezért abbahagyták az időhúzást, és saját hajóikkal felsorakoztak az öböl bejárata előtt, nehogy hajóink egy óvatlan pillanatban kiszökhessenek az öbölből. Démoszthenész csak erre várt, minden embert, aki még képes volt dárdát vetni, és karja elbírta a pajzs súlyát, felparancsolt a hajókra, majd csatarendbe állt a szürakuszaiakkal és a korinthosziakkal szemben.

Soha ennyi hajó, Lüsziászom, ilyen kis helyen még nem vívott egymással ütközetet. Az öbölben több mint százhúsz athéni háromevezősoros állt hadrendbe Démoszthenész vezérlete alatt, és csaknem ugyanennyi velük szemben, az öböl bejáratánál, beleszámítva a korinthosziakéit is, kiknek hajói Gülipposszal egyidőben érkeztek Szicíliába. Euthüdé-mosz, Menandrosz és Démoszthenész három egyenlő részre osztotta fel a hajóhadat, és mindegyikük a saját parancsnoksága alatt levőkkel igyekezett kierőszakolni az áttörést. Elsőnek Euthüdémosz hajói lendültek támadásba, ott, ahol az ellenséges hajók közt nagyobb rés mutatkozott. El tudod képzelni, Lüsziászom, hogy mi, akik a parton maradtunk, milyen érzésekkel követtük a szemünk előtt lejátszódó eseményeket. A sebesültek és a betegek, akik még mozogni tudtak, levánszorogtak közvetlenül a vízparthoz, és onnét buzdították társaikat hangos kiáltásokkal, még ha tisztában voltak is vele, hogy azok nem hallhatják hangjukat. Euthüdémosznak első nekifutásra sikerült ugyan áttörnie a szürakuszai hajók védővonalát, de ekkor, az öböl szirtjei mögül, a nyílt tenger irányából rájuk támadtak az addig ott rejtőzködő ellenséges hajók, és heves küzdelem után visszaszorították őket az öböl bejáratáig. A többi athéni hajó sem kímélte magát, mindenki tiszta szívéből küzdött, hiszen az emberek jól tudták, hazajutásukért harcolnak. De arra senki sem számított, hogy a szürakuszaiak ilyen alaposan felkészülnek majd az ütközetre. Hajóik orr-részét megerősítették, olymódon, hogy négy könyök hosszú, páros gerendákat szereltek hajóik elülső részére, és mellőzve az eddig közismert harcmodort, amikor a hajók egymással oldalnézetből veszik fel a küzdelmet, ők orral támadtak az athéni hajókra, és a felerősített gerendákkal egyszerűen átdöfték az athéni háromevezősorosok gerincét. Kormányosaink teljesen megzavarodtak, mert a minden oldalról érkező szürakuszai hajók semmiféle taktikát nem alkalmaztak, hanem vadul rárontottak a hajóinkra, és meghiúsítottak minden manőverezési kísérletet, hiszen kormányosaink akármerre fordították hajóikat, oldalukkal mindig egy éppen odaérkező szürakuszai hajóorr felé néztek. Amikor azonban az athéni hajóknak nagy ritkán mégis sikerült hozzásimulniuk az ellenfélhez, és gyalogságunk átözönlött az ellenség hajójára, közelharcban nem tudták velünk felvenni a harcot.

Egész napon át tartott a küzdelem, váltakozó sikerrel, miközben az athéni hajók egyre csak fogytak. A szürakuszaiak nem kímélték az elfogott harcosokat sem, és ha egy süllyedő athéni hajó legénysége a vízbe menekült, vagy hagyták őket megfulladni, vagy nyilaikkal és parittyáikkal végeztek velük. Ekkor már minden athéni harcos tudta, a hajókon küzdők és a szárazföldön őket buzdítók egyaránt, semmi esélyük sincs arra, hogy akár fogolyként is élve hazajussanak. És amikor az athéni hajók már annyira megfogyatkoztak, hogy nem harcolhattak tovább a túlerővel szemben, megfordultak, majd menekülni kezdtek a part felé, miközben a szürakuszaiak és szövetségeseik az utolsó pillanatig üldözték őket, és ahol érték, még le-lecsaptak egy-egy athéni háromevezősorosra. A megtámadott hajó legénysége ekkor már nem is gondolt a védekezésre, mindenki úgy mentette magát, ahogy tudta, és sokan közülük úszva értek ki a partra.

Ezen a napon az utolsó reményünk is szertefoszlott. A szürakuszai hajók elzárták a kikötő bejáratát, így nem maradt más hátra, mint a szárazföldi visszavonulás, ellenséges területen, ahol minden egyes lépésért meg kell majd küzdenünk. Még azon az estén javasoltam Démoszthenésznek, hogy használjuk ki a kedvező alkalmat, és amíg a szürakuszaiak meg szövetségeseik a város falai mögött borral ünneplik győzelmüket, addig mi az éjszaka folyamán induljunk útnak a sziget belseje felé. De Démoszthenész, aki mindig is aggályos természetű volt, azzal érvelt, hogy nem kényszeríthetjük erőltetett menetre a fáradt, kiéhezett embereket anélkül, hogy legalább a legszükségesebb felszerelést magukhoz ne vegyék, ehhez viszont néhány napra mindenképpen szükség van. Igaza volt Démoszthenésznek, jól tudtam magam is, milyen elszomorító állapotban vannak az embereink, de attól tartottam, hogy ha sürgősen el nem indulunk, a szürakuszaiak megelőznek bennünket, és ellenőrzésük alá vonják a Katanéba vezető útvonalakat és átjárókat. Végül mégis engedtem Démoszthenésznek, kevésbé érveinek, mint inkább saját állapotomnak köszönhetően, mert a betegségem, talán éppen az átélt lelki megrázkódtatások következtében, újult rohammal tört rám, és már arra sem volt erőm, hogy tovább vitatkozzam…

…két napja nem hagyhattam el fekhelyemet, és úgy érzem, testembe már csak pihenni jár a lélek. Szerencsére Philokhosz naponta többször is meglátogat sátramban, leül ágyam mellé, és beszámol mindarról, ami a táborban történik. Tudod, Lüsziászom, attól, amiket tőle hallok, maradék életkedvem is elhagy. Betegségemre való tekintettel a vezérséget jelenleg Démoszthenészre ruháztam át, ő pedig, talán az irántam érzett megvetése miatt, amiért az én vezetésem alatt került a had ilyen szomorú sorsra, még arra sem méltat, hogy legalább értesítsen döntéseiről. Philokhosztól tudom, hogy seregünk ma éjjel útnak indul észak felé. Hogy haladásunkat semmi se hátráltassa, Démoszthenész és az alvezérek tanácsa úgy határozott, hogy a sebesülteket és a betegeket hátrahagyjuk a táborban, és csak a legszükségesebb felszerelést meg egy heti élelmet viszünk magunkkal. Megdöbbentett ez a kegyetlenség, amellyel Démoszthenész megszabadulni igyekszik a beteg harcosoktól, és szóltam Philokhosznak, hogy azonnal beszélni akarok vele. Démoszthenész csak annyit üzent válaszként, hogy pillanatnyilag nem képes időt szakítani rám. Nem tudom, mi fog történni, ha a magatehetetlenek százai megtudják, hogy nem tarthatnak velünk, mert magukra hagyjuk őket, kiszolgáltatva a szürakuszaiak kénye-kedvének. Mit fognak szólni a cserben hagyott honfitársaink rokonai és ismerősei otthon, ha majd egyszer tudomást szereznek gyáva tettünkről? Kérdezlek, Lüsziászom, mivé aljasodhat le az ember, amikor mindenáron a bőrét kell mentenie?…

…visszavonulásunk harmadik napján mocsaras vidékre érkeztünk. A lovak szügyig merültek az ingoványba, rengeteg embert, állatot és poggyászt elvesztettünk.

Egyetlen perc nyugtunk sem volt azóta, hogy elhagytuk a tábort. A szürakuszaiak és szövetségeseik még idejekorán tudomást szereztek tervünkről, lovasaik kerülő úton megelőztek bennünket, és ahol csak tehették, csapdát állítottak számunkra. Minden bokor, minden kőhalom és sziklafal mögül veszély leselkedett ránk. Hol jobbról, hol balról, hol meg minden irányból zúdulnak ránk a lövedékek, és fáradt, megviselt harcosainknak alig van esélyük arra, hogy a nyílvesszők, dárdák és kövek záporában megvédhessék magukat. Az ellenség, fölényének biztos tudatában, a legtöbbször láthatatlan marad, mert ha csak teheti, lesből támad. Viszsvonulásunk harmadik napján már több embert veszítettünk, mint ahány sebesültet meg beteget hátrahagytunk a táborban. És éjszakánként, amikor piszkosan és a kimerültségtől félholtan lerogyok a pokrócomra, magam előtt látom a táborban hagyott szerencsétlen nyomorultakat, ismét hallom rimánkodó, könyörgő hangjukat, ahogy jajveszékelve kérlelnek bennünket, ne hagyjuk őket cserben. Voltak olyanok, akik hason csúszva, feltépett, vérző sebekkel kúsztak a földön az elmenetelő had után, vagy ha megpillantottak egy ismerőst, beleakaszkodtak ruhájába, és úgy könyörögtek, hogy vigyék őket magukkal. Velem együtt embereim is könnyeztek, látva ezt a szörnyűséget. Sírásukat és hangos jajgatásukat nem csak azon a napon hallottuk sokáig magunk után: azt hiszem, életünk végéig elkísér bennünket…

…menetelésünk ötödik napján beláttuk, hogy Katané már elérhetetlen számunkra. Meg kellett változtatnunk útirányunkat, mert ahogy előreküldött hírnökeink jelentették, Katané irányába minden útvonalat megszálltak a szürakuszai lovasok, és sáncokkal zárták el az átjárókat. Tegnap éjjel, miután Démoszthenész, talán szorongatott helyzetünk következtében, hajlandó volt tanácskozni velem, úgy döntöttünk, hogy keletnek fordulunk, immár nem Katané, hanem Kamarina irányába. Most már minden reményünk abban van, hogy néhány napon belül elérjük az Asszinarosz folyót, melynek túloldalán, a szikeloszok földjén talán biztonságban lehetünk. Hogy legalább némi időt nyerjünk, az ellenség megtévesztésére a sötétség beálltával rengeteg tábortüzet gyújtottunk, hogy a távolból bennünket figyelő szürakuszai őrszemek azt higgyék, azon a helyen tábort verünk éjszakára, majd az égő tüzeket ott hagyva, még az éj leple alatt csendben tovább indultunk. Mivel gyanítottuk, hogy az ellenfél úgyis hamar rájön a cselvetésünkre, és rövidesen ismét a nyomunkba ered, a hadat két részre osztottuk: a zömét én vezettem elől, még Démoszthenész a válogatott emberekkel utóvédnek hátramaradt, és mintegy nyolcvan stadionnyi távolságból követett bennünket.

Egész nap meneteltünk, és csak az est beköszöntével ütöttünk tábort. Betegeink, sebesültjeink száma már meghaladta a nyolcszázat.

Vajon elérjük-e valaha a folyót?

Most itt ülök a tűz mellett, a hideg éjszakában, és mialatt ezeket a sorokat írom, és hallgatom a tűz körül velem együtt melegedő csüggedt, megviselt harcosokat, akik Athénről, otthonukról, családjukról mesélnek, azon tűnődöm, mit hoz majd számukra a holnap? És mi az, ami engem arra kényszerít, hogy még a halálos veszedelem közepette is folytassam ezt a levelet, amelyet, jól tudom, már úgysem olvas el senki?…

…A nyolcadik napon elértük a folyót. A napok óta étlen-szomjan vánszorgó, megkínzott emberek, nem törődve azzal, hogy a szemközti partot időközben megszállták a szürakuszaiak, belevetették magukat a vízbe, és egymással dulakodva igyekeztek szomjúságukat oltani. Ekkor a szürakuszaiak a túloldalról nyilaikkal, dárdáikkal lőni kezdték a magatehetetlen embereket, majd látva, hogy az athéniek részéről már semmilyen ellenállástól nem kell tartaniuk, átkeltek a folyón, és nekiláttak az öldöklésnek. Démoszthenész, utóvédcsapatával együtt, már az előző napon fogságba esett, így nem volt senki, aki a védelmünkre kelhetett volna, hiszen az én embereimnek már arra sem volt erejük, hogy pajzsaikat maguk elé emeljék. A szemem láttára vágták le Euthüdémoszt és Menandroszt, az előbbit karddal, az utóbbit vagy hat dárdával döfték át. Magam sem tudom, mennyi ideig tartott ez a mészárlás, de az Asszinarosz vize ihatatlanná vált az athéniak vérétől és a felkavart iszaptól.

Ekkor megérkezett Gülipposz a spártai haddal, és én a lábai elé borulva letettem előtte pajzsomat. Közöltem vele, tegye velem azt, amit jónak lát, de ha él még benne valami a hellének harci tisztességéből, szüntesse be a védtelen emberek mészárlását. Gülipposz, maga is megrendülve a szürakuszaiak kegyetlenségén, és talán saját jó hírét féltve, megparancsolta, hogy azonnal hagyják abba az öldöklést, és ezentúl csak foglyokat ejtsenek. De még így is négyszer annyi volt az elesettek száma, mint a túlélőké.

Látod, Lüsziászom, az istenek lehetőséget adtak nekem arra, hogy befejezhessem levelemet. Gülipposz tegnap felkeresett szürakuszai cellámban, ahol már négy napja fogolyként őriznek, és a maga lakonikéi modorában ígéretet tett arra, hogy írásaimat megőrzi mindaddig, amíg ez az esztelen háború véget nem ér Peloponnészosz és Attika között, és ha majd a hellének katonákból ismét emberekké válnak, eljuttatja levelemet Athénbe. “Én tisztellek téged, Nikératosz fia”, mondta nekem tegnap Gülipposz; “és hidd el nekem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megmentsem életedet. De a szürakuszaiak gyűlölete, amit irántad éreznek, legyőzhetetlen. Megtámadtad hazájukat, és hónapokon át ostrom alatt tartottad városukat. És mindannyiuk közül azok követelik most leghangosabban véredet, akik korábban kegyeidet keresték, mert attól félnek, maguk is vád alá kerülnek, amiért békét akartak kötni veled.”

Gülipposz hangjában nem volt semmi gúny, csak némi szomorúság, amikor hozzátette: “Látod, Nikératosz fia, mivé lesz egy város dicsősége?…”

Ha a sors úgy hozza, hogy írásaim mégis eljutnak hozzád, őrizd meg őket azokra az időkre, amikor Athén neve ismét büszkeséggel tölti el a hellén szíveket. Talán születik majd egy ifjú nemzedék, amely érteni fogja szavaimat.

Fogadd emlékedbe levelemet és életemet,

kedves Lüsziászom, tőlem, Nikératosz fiától,

Nikiásztól

Takács Judit

“Néha a leghétköznapibb ajtók is más világokra

nyílnak”

Hász Róbert prózája

A racionalitás és irracionalitás kettősségéből, a kulturális emlékezet és a fikció világából teremtődik Hász Róbert prózája, melynek sokszínűsége, izgalmas cselekményvezetése, formai pontossága és játékossága lehetővé teszik, hogy olvasójuk egyszersmind esztétikai élményben, kulturális szórakozásban részesüljön. Eddig megjelent három kötete (A szalmakutyák szigete, Diogenész kertje, Végvár) a mai fiatal nemzedék írásai közül is kiemelkednek egységet idéző sokszínűségükkel, intertextuális, interkulturális mozgásaikkal, s nem utolsósorban olyan lendületes írástechnikájukkal, mely lehetővé teszi a befogadó legaktívabb közreműködését az imaginárius világ páros megteremtésében.

(Világok) Az elpusztult világok, letűnt kultúrák emlékezetbeli újrateremtődése és továbbélése jellemzi Hász Róbert első novelláskötetét, A szalmakutyák szigetét. A hat novellát tartalmazó kötet szinte a kezdettől napjainkig öleli fel az emberiség nagy kulturális korszakait, azok racionális és irracionális vonásait, miközben megmutatja a belévetett ember esendőségét, ugyanakkor hatalmát is. A kultúrákon átívelő sors, a megírt és megíratlan valóság és valóságon túli világ egyszerre szervezőelvei a finom műgonddal elkészített szövegeknek, melyek beszélői a legkülönbözőbb emberalakoknak kölcsönzik arcukat és hangjukat, feloldva ezzel a múlt némaságát. Az elmúlt idők az élet rejtelmeiről, problémáiról szólnak, kidomborítva a legégetőbb kérdéseket, a legtitokzatosabb talányokat, melyek valaha problémaként merülhettek fel. Beszél az álmokról, a nyelv teremtő erejéről, a teremtés talányáról, a háború irtózatáról, magáról az élet értelméről, a gonoszról, az emberi akaratról, hitről, illetve mindezek végéről, az eljövendőről, s ezzel együtt a felhalmozódott tudás továbbörökítésének lehetőségéről.

A novelláskötet az idő egyenes vonalúságát választva indul el az arab ősidőktől, majd sorra kerül a zsidó világ, az ókori görögök, az ókori rómaiak és az őskeresztények, majd a keresztény kultúra középkori szörnyűségei, az inkvizíció ideje, végül napjaink tudásának örökhagyója, a legújabb kor régésze. A különböző korok örökül hagyott problémáira kívánnak mintegy apokrif iratként felelni a szövegek, kibogozhatunk belőlük valami más, valami egészen új magyarázatot, talán éppen azt, ami eddig a könyvekből kimaradt, ami a jelenségek mögött húzódott meg, vagy amit soha nem értettünk. Válaszkísérletek lehetnek ezek a szövegek azokra a kérdésekre, amelyeket mi magunk teszünk fel nekik, a tudomány és kultúra útvesztőiben azokat az ösvényeket választják, melyeket ritkán taposott még más láb, így újrateremtve a régmúlt kérdéseit, közel hozzák azokat a jelenkor kérdező horizontjához.

A legtávolabbi, meghatározhatatlan pontról indulva a gondolkodás önmagáért valóságával találkozhatunk az első novellában, Az álmok öreg mágusában. E meghatározó – s Hász Róbert későbbi műveiben is központi helyet elfoglaló – toposz az álom, Al-Mahmatall, az öreg mágus napok, sőt évek óta tartó gondolkodásának központja. Az álmok titkát kutatja, születésük helyét, mibenlétüket, okukat: “Al-Mahmatall az álmokat kutatta. De nem pusztán az álmok egyoldalú, felszínes kérdéskörét, amely a jelentésükre vonatkozik, hanem a tágabb, bonyolultabb összefüggéseket. A gondolkodókat három alapkérdés foglalkoztatta: a Világ mint az embert körülvevő anyagok összessége; az Ember mint a gondolkodó anyag; és az Álom mint a mindenség harmadik, független összetevője, az ember uralma alól kiszabadult, önállósult gondolat.” Al-Mahmatall, a probléma őrzője, a Gondolat napszámosa éppen e tudásából él, hiszen mágikus erejével, a gondolatok ismeretével képes csodákat tenni: egyik falubeli útján egy beteg kislány meggyógyítására vállalkozik. Kezével ki tudja tapintani a gondolatok helyét, majd behatolni közéjük, bolyongani az ösvényeken, mígnem el nem jut a forrásig, ahol az erő lakozik. A múlt e csodatévő embere arra vállalkozik, amire nem vállalkozhattak azóta sem lélekbúvárok, sem orvosok, ám az idő szakadéka oly hatalmas a mágus ideje és a mi időnk között, hogy képesek vagyunk elfogadni, legalább az imagináció világán belül, hogy létezett ilyen tudás, valaha az ember rendelkezhetett megmagyarázhatatlan képességekkel.

Al-Mahmatall a kislányt gyógyítva olyan ismeretlen akadályba ütközik, amilyet eddig még nem tapasztalt: a beteg gyerek akarata szembeszegül az ő akaratával, nem hajlik meg előtte, tiltakozik az ellen, ami jó lenne számára. Így az öreg mellékösvények bejárására kényszerül, mígnem rátalál egy végtelen térre, melynek sehol sincs fala, elágazása – s így sehol sincs kijárata. Majd a felismerés, hogy az álmok birodalmába került, oly örömmel tölti el, hogy emellett elhalványul bánata afölött, hogy ezt a hatalmas felfedezést már soha többé nem tudja senkinek elmondani. Az álmok birodalmát aki egyszer felfedezi, soha többé nem talál onnan kiutat, az irracionalitás világa nem építhető fel azzal a renddel, ami a gondolatoknál még megengedett volt.

Hasonlóan irracionális világ tárul elénk A bizonyosság című novellában is, melyben Ezékiel tanítványa újraírja, vagy legalábbis újraértelmezi Ezekiel könyvét. A mester látomása korrigálásra szorul, az eredeti Írás így elveszíti bizonyosság-erejét, holott létezik a bizonyosság, csak egészen más minőségben. A látomás, ahogyan az ifjú tanítvány leírja, továbbra is az Úr dicsősége nevet kapja, ám a hatalmas járművekben és az Úr angyalainak nevezett személyekben egészen másra ismerhetünk. A titokzatos templom méreteit a tanítvánnyal leírató idegenek sokkal inkább hasonlítanak földönkívüliekre, mint angyalokra, a bizonyosság pedig nem más, mint egy kis fémkocka, talán egy adó-vevő, melyet a templom alapzatába helyezve a hely megjelöltetik, s így újra megtalálhatóvá válik. Ezékiel tévedése még egy ponton nyilvánvaló: nemcsak hogy pontatlanul írja le a jelenést, hanem azt is állítja, hogy mindez már fogságuk idején történt, amikor az Úr őt megszólította, s bizonyosságot tett arról, hogy nem hagyta el választott népét. Az újraírt szöveg, az újraértelmezett Írás valóban apokrifként jelenik meg, leleplező szándékát sem takarva. Ám ugyanúgy csupán egy írásról van szó, s nem tudhatjuk, hogy mely bizonyosság válik valóban meggyőzővé, avagy a két értelmezés már valóban két különböző világ bizonyosságait szolgáltatná-e.

Az elbizonytalanodás és vallomástevés kényszere szervezi a következő novella, az Elmondom, én Lüsziaszom, teneked beszélőjének gondolatmenetét. A levélstílusban megírt mű elbeszélője egy Nikiász nevű katona, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a szürakuszaiak elleni háborúba, holott ő – néhány barátjával – a béke pártján állt. Cselekedeteik jórészt félreértelmezésen alapulnak: nem veszik észre, hogy Athén igényli a háborút, az ifjak dicsőségre vágynak, s erről az útról nem lehet őket letéríteni sem szép szóval, sem csellel. Szókratész, a szavak mestere lesz szövetségese, ám a szavakkal nem lehet meggyőzni az embereket, még akkor sem, ha talán értenék is azok értelmét, s talán el is fogadják azokat. A rosszul értelmezett s rosszul kivitelezett szándékok mögött éppen a megértés hiánya lappang, egymás nem vagy félreismerése, mely így ahhoz a borzalomhoz, a háborúhoz vezethet, melyet senki sem akarhat sem önszántából, sem saját dicsőségére. Ám az embernek megadatott a szabad választás lehetősége, terhe, így valóban önmaga az csupán, aki dönteni tud, még akkor is, ha az erkölcsi törvényeknek ellentmondó döntés születik.

A Johannan az örök jegyzetelő novellája, ő az, aki leírja a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogyan azok megtörténtek. A nagyravágyó Paulus mellett a szóhoz és az emberhez való hűsége még inkább kitűnik, hiszen Paulus kiforgatja Jézus szavait, saját hasznára fordítja azokat, éppúgy, mint ahogyan a római törvényszék is teszi. Johannan minderre emlékszik, amikor egy titokzatos idegen megmenti, majd meglátogatja kunyhójában, a világ végén, s azt kéri tőle, hogy írjon le mindent, amit ő mond, hiszen képes lesz rá. A Rabbinak nevezett idegen e hitvallást teszi önmagáról: “Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég; semmi sem létezik az én tudtomon kívül, mert én láttam az Elsőt, és látni fogom az Utolsót is. Azért jöttem, hogy tudtodra adjam a dolgokat, amik vannak, és amik történni fognak. Írd meg ezeket, de ne a mának és ne a holnapnak. Úgy írd meg, hogy bárki olvassa, de senki se értse mindaddig, amíg el nem jön az értelem ideje, és mondataid világítani fognak majd a sötétségben.” Így a novella folyamában új szöveg teremtődik, az írnok Johannan írja mindazt, amit írni kell, ám amit nem ért, s súlyos teherként nehezedik rá a reménytelensége, s eddigi hűsége lázadássá változik, s már nem is tudja, ki ellen: “Akkor mondd meg! – csapott Johannan az asztalra – Mondd meg, mi értelme ennek az egész kócerájnak a Földön! Van egyáltalán értelme? Az idegen lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd így szólt: – Biztosan van, Johannan. Johannan a könnyeivel küszködött. – Tehát még te sem… még te sem tudod? Az idegen átnyúlt az asztalon, és hófehér kezét Johannan karjára tette. – Annyit tudok, hogy neked van igazad, Johannan, nem a világnak. De a világ nem is azért lett teremtve, hogy igaza legyen.” Az elbizonytalanodás s a belőle fakadó magányosság még erőteljesebbé vált, s Johannan és minden más ember vállára rakta a súlyos terhet, hogy mégis végig kell csinálni mindezt, még akkor is, ha nem látja értelmét, csak a kérdést tudja, ám válasz sohasem létezhet a kérdésre, csupán abban az utolsó pillanatban, amikor mindaz érthetővé válik, amiről Johannan ír. S ezen írásban marad fenn Johannan neve is, mely mintegy (rész)értelme lehet mindazon földi keserveknek, melyeket eddig el kellett szenvednie: “De a te neved csendben marad meg, utolsó fejezetében a Könyvnek”. S Johannan írása így válik apokalipszissé, maga a novella pedig az apokalipszis apokrifjévé, megszentelés nélkül hirdeti mindazt, míg amaz érthetetlensége és értelmezhetetlensége ellenére is kivívta magának a kanonikus jogot.

Kevésbé kánonba illő a könyv következő története, mely a Marius testvér ördöge címet viseli. A kereszténység tanait kiforgató, annak nevében gyilkoló Torquato atya sajátságos módon értelmezi a vallást s a Gonosz jelenlétét, mígnem össze nem találkozik Bayard gróffal, régi ismerősével, akinél tanítványával, Mariusszal együtt egy éppen soron következő kivégzésre igyekezvén megszáll. Az írás súlyos félreértelmezése és a bűnöknek e félreértelmezett írással való takarása oly bűnhődést von maga után, amilyenre Torquato valóban nem számított. Az atya aláír egy szerződést, vállalja, hogy bebizonyítja a Gonosz létezését, ezért bűvös eszközeivel megidézi, s így – elviszi az ördög. A megszeppent Marius borzongva tapasztalja, hogy az ördög nem más, mint vendéglátójuk, Bayard gróf, aki különös alkut ajánl fel: “van lehetőség arra, hogy jobbá tegyük a világot, Marius! Van rá lehetőség, csak akarni kell. Itt van most szükség az akaratra, amelyet Isten nektek is megadott! Ha akarod, jobbá tehetjük a világot, mert én rendelkezem azzal a tudással, amellyel kivezethetjük az emberiséget abból a posványból, amelybe lesüllyedt!…” Ismét két lehetőség kerül egymással szembe, s csak az egyiket lehet választani: vagy Istent fogadja el – s akkor eltávoztatja magától a sátáni kísértést –, vagy elhiszi, amit Bayard mond, hiszen Istentől mindeddig semmilyen jelet nem kapott, s akkor az ismeretlennel kell szembenéznie. Marius nem bírja elviselni a felelősség óriási súlyát, döntésében a kényelmesebb utat választja, hiszen: “az elhatározást közvetlenül megelőző pillanatban az ember mindig egyedül dönt. Ezért is olyan magányos lélek az ember.” Marius lemond az óriási lehetőségről, mellyel akár az emberiség megmentője, de legalább jótevője lehetett volna, s mindezt azért, mert amiben eddig élt, amit eddig olvasott, oly nagy erővel nehezedett rá, hogy nem volt képes, s talán nem is akart tőle megszabadulni: “Döntöttem. Menjen csak minden úgy, ahogy eddig ment. Valami értelme ennek is kell, hogy legyen…” Ám nem számol az emberi akarattal, ami meg tudja változtatni, s a lehetséges világok valamelyikébe képes terelni a sorsot, legyen az akár jó, akár rossz.

Az emberi akarat alakító hatalma szervezi a kötet címadó novellájának, A Szalmakutyák szigetének szövegvilágát. A XX. század végi jelenben játszódó történet egyszerre fogja át mindazokat a korokat, melyek az eddigi művek idejéül s teréül szolgáltak, amennyiben a régészet tudományán keresztül fel-felvillan a korábbi idők üzenete. A fiatal házaspár a feleség korábbi kollégájának, az öreg Hjalmar Maasterniknek a kérésére egy lakatlan szigetre utazik, ahol különös élményben lesz részük. Az öreg régész felfedezett egy időkaput, illetve egy üzenetet, mely mintegy kulcsként szolgálhat az idő áramlásának megértéséhez: három fénykutyát fedez fel egy barlangban, egy ülőt, egy fekvőt és egy futót. Rájön arra, hogy ezek a kutyák a Föld különböző korszakait jelképezik: a fekvő, lusta tekintetű az előző, már letűnt ciklust, a futó kutya alakja korunk őrült rohanását mutatja, míg a nyugodtan ülő az eljövendő bölcs kor hírnöke. Jelenlegi globális ciklusunk a végéhez közeledik, s a tudós feladata ez esetben nem más, mint átmenekíteni mindent jelenlegi ciklusunk kultúrájából. Ezért óriási könyvtárat hordott össze a föld alatti barlangrendszerben, minden könyv megtalálható benne, s ábécéskönyveket is mellékelt hozzájuk, hogy használhatók is legyenek e könyvek a jövő embere számára. A felhalmozott könyvek összessége a kultúrák egymásmellettiségének szimbóluma, ahol megfér egymás mellett minden vallás, minden politikai irányzat, minden nyelv, ahol csupán a harmónia uralkodik, s a bölcs utódokra van bízva, hogyan tudják felhasználni az ajándékba kapott, átmenekített tudást.

Hász Róbert novelláskötete is a kulturális emlékezet és az ebből teremtődő imaginárius játék harmonikus szelete, melyben a szavak továbbélése s könyv formában való manifesztációja biztosítja a halhatatlanságot, s az imagináció keretein belül is felkerül arra a polcra, mely az utódoknak örökül hagyandó.

(Kövek) Mintegy A Szalmakutyák szigetének továbbvivője Hász Róbert első regénye, a Diogenész kertje. A XX. század végének Magyarországán játszódó történet főhőse maga az elbeszélő, egy Jugoszláviából menekült író, aki bár otthonra nem, albérletre talált a déli nagyvárosban. A keretes szerkezetű mű első oldalain már minden megtörtént, így maga a regényfolyam egy visszaemlékezés, mintegy értelmezése annak az útnak, melyen a főhős városszéli lakásából eljutott egy másik világba.

Az új város új ismerősei más-más létet kínálnak föl, más világok lehetőségeit kínálják, nem is sejtve, hogy útjaik néhány ponton összetalálkoznak, s éppen így sikerülhet megtalálni az egyetlen lehetséges utat. Nem tudni, hogy a szabad akarat játszik-e nagyobb szerepet a cselekmény alakításában, vagy már minden előre megíratott, hiszen – a könyv halhatatlan hőse, Diogenész szavai szerint – véletlenek nincsenek, azt csak a halandók találták ki a maguk megnyugtatására.

Így hát az sem lehet véletlen a regény világában, hogy a beszélő éppen Samuel Kramer leveleivel kezd el dolgozni, illetve azok magyar fordításával, az eredeti lapok ismerete nélkül, melyeket barátja, Zénó fordít latinról magyarra. A XVII. században élt vándordiák Hollandiából küldi haza leveleit lánytestvérének, s leírja azon különös dolgokat, melyek vele történtek ott, messze földön: hogyan veszik őt pártfogásukba idegen emberek, miféle megbízatásokat adnak neki. Ám a leveleknek egy idő után vége szakad, nem lehet tudni, mi történhetett a diákkal – mint ahogyan azt sem, miért érdekelhetik e levelek oly nagyon az elbeszélő (aki egyelőre névtelen) megbízóit.

Ám a századvégi városkép egyre inkább irracionálissá válik, amint a hős átlépi a város szélét jelző drótkerítést, s egy elhagyott telepen találja magát. Eleinte csak ismerkedik a lepusztult, ám valamiért mégis vonzó tájjal, a hangárokkal, mígnem össze nem találkozik Diogenésszel, a különös öregemberrel, aki csavargóként él két társával, Papával és Dokival, s aki maga is igen furcsa történeteket mesél, szokatlan dolgokat cselekszik. Az idő mintha kibillent volna ekkor, a beszélő mintha egy egészen más világba kerülne, ahol más értékrend működik, ám ahol valami egészen másra is bukkan, mint saját eddigi világában: a három öreg mintha valami hatalmasnak a hordozója lenne, mindannak, ami valaha volt, mintha e rongyos csavargókban halmozódott volna fel évtízezredek kultúrája.

Miközben kapcsolatba kerül e világgal, más utak is megnyílnak előtte: a nagyváros forgata, illetve az itt zajló, sznobériába hajló úgynevezett irodalmi élet, melynek helyi guruja bízza meg őt a kéziratok begépelésével, megszerkesztésével. Mednyánszky professzor roppant mód érdeklődik a letűnt korok kultúrája iránt, a Ley-vonalakat kutatja, horoszkópokat tanulmányoz, s eközben izgatottan várja az újabb és újabb Kramer-kéziratokat.

Újdonsült barátai, Zénó és Simon szintén egy-egy lehetséges világot kínálnak, Zénó a maga nemtörődöm módján a semmittevés és lerészegedés filozófiáját vallja, míg Simon megalkotja saját fajelméletét, a vertikális fajelméletet, mely szerint az evolúció csupán hit kérdése, mellőzi a tudományos alapokat, s véleménye szerint szellemi fajokról beszélhetünk inkább, hiszen az embert nem fizikai mibenléte emelte ki az állatvilágból – ha egyáltalán kiemelésről van szó –, hanem a lelke, a szelleme. Egyelőre két szellemi fajt tud határozottan elkülöníteni, a hadvezért és a művészt, ám jelzi, hogy egyik sem foglalkozásfüggő, hiszen a kortárs magyar irodalom nagyhercege éppen a hadvezérek típusába tartozna. Megenged még egy harmadik szellemi fajt, bár ennek kidolgozottsága még kevésbé alapos: a kereskedők vagy a kalmárok szellemi faját.

A főhős az írással már felhagyott, íróként nem tudott elhelyezkedni még a helyi lapnál sem, így egyetlen munkája a fordítások begépelése maradt. S ezek a kéziratok egy újabb lehetséges világot kínálnak neki, amennyiben éppen átjáróként szolgálnak múlt és jelen, realitás és irrealitás között: egyrészt lehetővé teszik, hogy jelenlegi világában anyagi megélhetéshez jusson, másrészt föltár előtte egy olyan múltbeli világot, mely egyszersmind múlt a múltban: a vándordiák számára is érthetetlen dolgokról ír, a titokzatos menhirekről és dolmenekről.

A lehetséges világok felkínálják önmagukat, nem leplezve előnyeiket vagy hátrányukat, ám mégis mintha két jelentős pont köré csoportosulnának, melyre Simon hívja fel a figyelmet: “Mi nem kultúra vagyunk, hanem civilizáció. A görögség még emlékezett valamire, ők még kultúrában éltek, de a rómaiak már civilizációt építettek.” Így a főhősnek, a beszélőnek két világ közül kell választania: a civilizáció és a kultúra közül, ám amint egyre jobban megismeri Diogenészéket, többé már nem merül fel kérdésként a választás lehetősége, sőt, talán nem is volt soha, hiszen Diogenész már legelső találkozásukkor megitatta valami szörnyű ízű folyadékkal, valami pálinkával, mely nem volt más, mint az élet vize. Diogenész értelmezi számára az idő fogalmát, legyen az véges vagy végtelen: “A változás benned történt. Az idő benned folyt tovább, a tudaton keresztül érzékeled az idő múlását, és nem a külvilági események alapján! […] Csak egy idő van, öcsi, és az benned folyik, nincs mihez hasonlítani!” A regény metafizikai vagy inkább misztikus szintjének értelmezése szerint az idő belsőként értelmezendő, csak az számít időnek, amit az egyén átél, s mindaz, ami rajta kívül zajlik, nem szólhat bele az egyén idejébe.

Így Kramer, a vándordiák ideje sincs oly távol, s mindaz, amit leírt, szintén közel hozható a jelenhez. Furcsa kövekről s azok különös létrehozóiról ír, akik a tenger felől menekültek, s eközben Diogenész megmutatja barátjuknak azt a ládát, melyben az örökségét őrzi, s ami nem más, mint egy halom kő: Atlantisz kövei. Az eltűnt világból (melyet a hős egyszer álmában meglátott) csupán ennyi maradt, élettelenül és sötéten, ám valami újra fénylővé tudná varázsolni őket: a szárnyas napkorong medálja, Hór szimbóluma, mely az egyik kő közepébe illeszkedik, ám ami az idők során elveszett.

Rövid krimi illeszkedik a regénybe: a beszélő megpróbál nyomára bukkanni az eltűnt medálnak, hiszen valahonnan olyan ismerős számára. Simon lakásán egy könyvben pillantja meg, majd egy eredeti Kramer-kézirat kerül a kezébe, melyen különös dombornyomást érez, s rögtön rájön, hogy a kéziratok mellett valami más is lehetett abban a dossziéban, melyben Mednyánszky megtalálta őket. Így nem marad más választása, a professzortól visszaszerzi a medált, Diogenészékhez viszi, akik ekkor Samuelnek szólítják, s elmesélik a medál történetét: annak idején ők adták Kramernek, hogy jutassa el Amszterdamba a Doktorhoz, ám Kramer ellopta, elküldte levélben testvérének, azóta nyoma veszett. Most viszont, hála Samuelnek, előkerült, s immár nyugodtan készülhetnek az eljövendő végítéletre, mely lesöpri a Földről ezt a civilizációt, mint ahogyan oly sokat lesöpört már. Samuelt levezetik egy pincébe, melyet immár a szárnyas napkorong fényességénél is megcsodálhat, s mely egy igazán különös építmény, talán A Szalmakutyák szigete című novellában bemutatott barlanghoz hasonlítható. Ám míg ott csupán könyveket halmozott fel a gondos tudós, itt egy öröklétre elegendő konzervkészlet is található, s amellett tárgyak, az emberiség különböző korszakaiból. S mindennek van helye, hiszen az alagút a tengerig tart, mintegy földalatti mása a menhireknek, s a tenger alatt is folytatódik, mígnem a kezdete meg nem egyezik a végével.

Újra egy, a civilizáció végét hirdető könyvet olvashatunk, melyben a kiválasztottak egyik legfontosabb feladata a kultúra átmentése, az értékek továbbvitele, a megbirkózás az örökkévalósággal, mely csöppet sem könnyű feladat, s melyet úgy kell teljesíteniük, mint a vakok világában a látóknak: mindig észrevétlenül tenni a dolgaikat úgy, hogy a vakok azt hihessék, csupán véletlenről van szó, holott éppen egy látó volt a közelben.

(Varázshegy) A Végvár című regény 2001-ben jelent meg, folytatva az eddigi írásokban megkezdett hagyományt: a miszticizmus és a kulturális emlékezet át- meg átszövi a regény csöppet sem megszokott világát, mígnem az olvasó maga sem tudja, melyik őrült és rendezetlen világban vagy időben tévedt el. A zűrzavar mögött mégis szigorú rend uralkodik, a szerkezet kirakójáték-elemeiből összeáll egy kép, amelyből csupán néhány darabka hiányzik, mely üres terek így meghagyják az olvasói invenció szabad játékterét.

A regény világa, ideje és tere közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, ám az eltávolítás és elbizonytalanítás aktusát megtapasztalva az olvasó úgy érzi, mintha egy különös és idegen világba csöppenne: az első feltűnő jelenség a nevek idegensége, különlegessége, hiszen a főhős, Livius neve is egyszerre sugall ismeretlenséget és ismertséget. A regény fikciójában is idegennek, különlegesnek számító név magában hordja mindazt a kulturális hagyományt, melyet e római név felidézhet. Nem kevésbé szokatlan a nőalakok neve sem: Maria-Luisa, a von Lichtensteinek leszármazottja, a maga gőgösségével, tartásával s persze az idegenszerű névvel is jelzi, más, mint a többiek, a falubeliek, akiknek köszönését nem is fogadja. Lányainak a Cecil és az Antónia nevet adja, férje pedig a szintén egy új világot idéző nevű Fabrió, akinek egzotikus foglalkozása (tengerjáró hajókon szakácskodik) pedig a mesék világát hívja elő, melyben mindig el lehet tűnni, mássá lehet változni, ki lehet lépni a jelenvaló fogságából.

A fiatal főhős, Livius, egy különös hegyi helyőrségre kerül, ahová csak üzenetet kellett volna vinnie, ám ahol mégis maradnia kell. Itt fenn, a hegyen, az Isten háta mögötti világban más rend van érvényben, mint a lenti (valódi, normális?): nincs ébresztő, nincs sorakozó, nincsenek feladatok, egyetlen parancs van: a Parancs. Már senki nem emlékszik rá, csupán annyit tudnak, hogy teljesíteni kell a Parancsot, azaz megvédeni a hegyet, mindenáron. Ám Livius a becsapott ember tehetetlen dühével kerül ebbe az operetthadseregbe: két héttel a leszerelése előtt megtudja, hogy az üzenet, amit hozott, saját áthelyezése volt, s katonaidejét határozatlan időre meghosszabbították.

A különös hegyen mintha megállt volna az idő. Nem tudni, miért, mióta lehetnek ott, kinek mi a feladata, meddig maradnak, s miért olyan álmosak mindig. Liviusnak feltűnik, hogy itt szinte mindenki alszik, s az álom és alvás nem szégyellni való dolog. Álom és ébrenlét különös keverékébe csöppen, ahol a különböző világok, a különböző időkben létező vagy létezett valóságok átjárnak egymásba. Sokszor előjönnek diákkori, ifjúkori élményei, melyek Antóniához, a lány családjához, illetve saját apjához kötődnek, mindig újraéledve és egyre elevenebben. Egyszerre éli át ennek a különös s ugyanakkor hátborzongató helyőrségnek az élményeit, valamint az ifjúkori harcokat, dilemmákat, szerelmet. A szövegtestek egymásba folynak, s míg a “jelenvaló” katonaélete időrendben halad előre, azt meg-megtöri a feltoluló emlékek áradata, ám olyan összevisszaságban, mintha az álmok s emlékek irányíthatatlan logikájára építene. Az irányíthatatlanság, az idő labirintusában való tévelygés viszont nem csupán Livius élménye: ugyanúgy érzi azt a helyőrség többi tagja is, az olykor cammogó és néha rohanó idő tapasztalata különböző magyarázatokat, értelmezési próbálkozásokat hív elő a fantázia és logika keverékéből.

A szövegfolyamot olvasva úgy tűnik, nem csupán az idősíkok keverednek össze, hanem a beszélőkről sem lehet eldönteni, mely pontján léteznek az időnek. Mintha minden összefolyna, minden egyszerre volna jelen. A tipográfiailag nem jelölt párbeszédek egy olyan örvénylő szóáradatot implikálnak, melyben mindennek egyszerre van helye, mindenki együtt van jelen. Mintha a szavak is egy áradatba lennének zárva (s így a grammatikai szint megerősíti a pragmatikai szint néha kibogozhatatlan értelmét), mint maguk a hegyen lévő emberek, akiknek lehetőségük sincs a leszerelésre vagy a menekülésre.

A regény másik főhőse az ifjú Livius, aki sokban hasonlít, ám mégis sokban különbözik felnőttkori önmagától, cselekedeteitől, s valóban misztikus figurává változik, amennyiben csak a felnőtt Livius álmaiban él. Csak felnőttkori önmaga képes megteremteni ezt az arcot, ezt a hangot, így mintegy két regényt olvashatunk, mely nem elbeszéltetik, csupán elgondoltatik Livius hadnagy által. A gondolatok és az álmok kusza logikáját magára öltve bontakoznak ki előttünk az évekkel ezelőtti események, Livius apjáról, anyjának haláláról, mely után falura költöztek, s apja elhagyta az egyetemi katedrát. A marsall halálának évében költöztek falura, ahol az emberek legfőbb szórakozása egyelőre az volt, hogy találgatták, hová tűnhetett a marsall holtteste. Ám az ifjú Liviust más talányok érdeklik, hiszen felbukkan náluk Maria-Luisa, akinek két lányát is megismeri, s Antónia iránt érzett gyengéd szerelme egyre határozottabbá válik. Ám ugyanúgy léteznek számára titkok és talányok, amelyek – ha ez a felnőtt Livius elbeszélése lenne – nem léteznének. A felnőtt Livius memóriája inkább újrateremti, újra élővé teszi a múltat, s ez az a jelenség, amit nem tudnak megérteni. Nem a lezárt, megváltoztathatatlan múlt áll mögöttük, hanem valami képlékeny massza, amely elrabolja (jelen) idejüket is, hiszen az emlékezet és újrateremtés aktusának átélésekor ők is átkerülnek abba a másik világba. Livius így már valóban nem érti, hogyan is lehet az, hogy az ember egyszerre van két időben, jelen is van meg nem is, álmodik is meg nem is.

A magyarázatokat a többiektől is megkapja; minden csoport igyekszik létrehozni a saját teóriáját, az egyik megfoghatatlanabb, mint a másik, ám maga a jelenség sem kézzelfogható, tehát tapasztalati úton és a logika alapján hiába is próbál rá magyarázatot találni.

A Murat százados elméletében megszülető időficamról olvasva úgy érzi az olvasó, ő maga is képes elindulni ezen az úton, elfogadni a százados magyarázatát, ami a keleti filozófiákra emlékeztetheti. Ám a regény világában a valóságot kutató és a valóság után vágyódó Livius számára elfogadhatatlan a kizökkent időnek már egyébként oly sok filozófiában s irodalmi műben is felhasznált teóriája, hiszen képtelen beleilleszteni e tézist eddigi világába, s nem veszi észre, hogy időközben az ő világa alakult át.

Miközben ő is egyre inkább belemerül mindkét világba: a múlt a jelenébe lopózik, s ugyanakkor a jelene is átszivárog a múltjába. Pozíciója az oknyomozó szerepéből egyre inkább az áldozat státusát ölti magára, aki azért még kijárással rendelkezik a szabad világba, s az értelmezések hermeneutikai harcában próbál rendet teremteni és megérteni.

“Ez az egyetlen olyan hely a világon, amelytől minden más ugyanolyan távolságra van.” Pungarnik mondja ezt Liviusnak, aki nem tudja elfogadni, hogy ez a távolság azt jelenti, hogy mindenhonnan elérhetetlen távolságban vannak, így a hírektől, a postától, a családjuktól, az egész külvilágtól. A különböző elméletek erre is magyarázatot kívánnak adni, így például Pludonoff főszakács szektája is, aki a hegyen lévő maroknyi helyőrséget a kiválasztottak társaságának tartja, Liviust pedig a hírnöknek, aki a kinti világból elhozta a háború szörnyű hírét, ami őket itt fenn a hegyen nem érinti. Ám a főszakács különös elméletét nem képes magáévá tenni, mint ahogy barátainak, Blinkának és Pungarniknak az elméletét sem, akik szerint a hegyen kísérlet folyik, s ezt a kísérletet nem mások végzik, mint a földönkívüliek.

A múlt állandó előtörése azonban nem szűnik, s az egy jelenség többféle magyarázata magát Liviust is kétségbe ejti, mígnem a szobájába lépve ő is úgy nem érzi immár minden érzékszervével, hogy a két világ a szeme előtt folyik egymásba: asztala helyén porhanyós földet lát, megsárgult szőlőlevelet, s amint felvette, máris ott találta magát Fabrió lugasában, ahonnan a történet indult, ahová mindig igyekezett visszatérni, de ami valójában maga is valaminek a végét jelentette. Talán ez a kert volt a kapu Livius két világa között, ahol befejezte ifjúkorát, s ahol kijelentette, hogy bevonul katonának. A kert-álomból való felrévedése után még egy ideig nem találja a helyét, s “lassan körülnézett, mintha a kaput keresné a két világ között”.

Ám Livius talál még egy magyarázatot, ami a regény világában a valódi magyarázat illúziójával szolgál. Az idő kibillenése valóban “valóság”, s ami ezt okozza, nem más, mint a marsall bebalzsamozott holtteste, melyet nekik itt kellett őrizni. “A fővárosban nem tudtak vele mit kezdeni… Ugyanazt művelte halála után ott is, mint itt: életben tartotta a múltat. Az új hatalmasok holtában sem voltak képesek megszabadulni tőle, minden cselekedete, műve egyfolytában kísértette őket, és az újdonsült vezéreket egyfolytában saját múltjukra emlékeztette. Ezért idetelepítették, az isten háta mögé, befalazták, mert így biztonságban érezték magukat.”

A lehetséges értelmezési lehetőségek közül Livius képtelen választani, ezért azt választja, amit már az első napokban is meg akart tenni: a szökést. De az irány meghatározhatatlan, le, a hegy lábához, a tenger felé, ám csupán az ismeretlen világ várhatja. A kikötőben mégis Fabrióval találkozik, a ifjú-világ alakjával, az öreg tengerésszel, aki hirtelen terem ott, a semmiből, szinte mesei alakként, s rögtön az eltévedt és magányos ember segítségére siet. Túlságosan mesei ahhoz, hogy a menekülést jelentse, túlságosan hasonlít ez a világ ahhoz az álomvilághoz, mely éppen ott, a hegyen kísértette. Így egyszerre merül fel a zárlatban a menekülés lehetősége és lehetetlensége, meghagyva az olvasónak azt a szabadságot, hogy önmagának alkosson értelmezéseket egy olyan világban, mely nem az imagináció nyelvét beszéli.

(Hász Róbert: A Szalmakutyák szigete. Újvidék, 1995; Diogenész kertje. Szeged, 1997; Végvár. Szeged, 2001.)

A múlt erősebb, mint a jelen

Beszélgetés Hász Róberttel

– Ismeretes, hogy a Vajdaságból települt át Magyarországra. S mintha származása, életútja nyomot hagyna írásain is: egyik hőse a katonaság, a háború elől menekül másik országba, a Végvár című könyvében bemutatott miliő is fölöttébb emlékeztet a hajdani, felbomlás előtti Jugoszláviára. Mennyiben befolyásolta, alakította szerzői szemléletét az ott szerzett élettapasztalat?

– Lényegesen. Életünkben adódnak határvonalak (szó szerintiek és átvitt értelműek), és időben minél közelebb állunk egy ilyen határvonalhoz, hajszálgyökereink annál inkább átnyúlnak a túloldalra. 1991-ben jöttem át Magyarországra, a Diogenész kertjét ’95–’96-ban írtam, vagyis elég közel álltam ehhez a bizonyos választóvonalhoz. Ez a regényen meg is látszik, amit egyetlen kritika sem mulasztott el megjegyezni, amikor a fülszövegen szereplő életrajzi adataimat beleolvasta a regény történetébe. Szinte minden kritika az életrajzomból indult ki. Részben persze jogosan, én mégis abban bíztam, hogy a regény azért ennél többet hordoz magában. Kerültem minden olyan helynevet, tulajdonnevet, ami a földrajzi behatárolást egyértelművé tenné. De – mint egy búvópatak – “átszivárogtam” a történetbe. A Végvárnál ugyanezt a módszert vagy hasonlót igyekeztem követni, de még inkább vigyáztam arra, hogy az empirikus szerző a lehető legkevésbé lógjon bele a szövegbe, ne azonosítsák megint velem a főhőst. Éppen ezért hagyattam le az életrajzot a fülszövegről – ami gyerekes dolog, tudom, hiszen aki ismer, amúgy is tudja, ki vagyok, honnan jöttem.

– A menekülés motívuma persze tágasabb dimenziót kap könyveiben. Alakjainak önmentése a jellemzően idegennek, távlattalannak láttatott környezetből való elszökést is magában foglalja. Miért szán ilyen hangsúlyos szerepet az otthontalanság jelentéskörének?

– Ha valaki életteret cserél, és főképp, ha ezt nem önként teszi, az otthontalanság, a sehova-sem-tartozás érzése elkerülhetetlen. Ez még ránk, határon túli magyarokra is igaz, akiknek van anyaországuk, ahova “haza” lehet térni, ha a helyzet úgy hozza. Csak hát a valóság mindig más, mint az elmélet. Hiába beszélünk azonos nyelvet, őrzünk magunkban közös történelmet, az elmúlt nyolcvan év mély barázdákat húzott közénk. Ezt mi sem vettük észre, amikor – az én korosztályom esetében a nyolcvanas években – turistaként jártunk át Magyarországra, de amint megpróbál egy határon túli letelepedni, beilleszkedni az anyaország “anyaölébe”, mostohagyereksége egy-kettőre a felszínre tör.

Egyébként ez az a kérdés, melyet a felolvasó körutak során a német és a francia olvasók is rendre feltettek. És én ezt nekik sem tudtam – számukra – világos módon elmagyarázni. Egy bécsi nem ugyanazt érzi Berlinben, amit egy újvidéki magyar Pesten. Egyetlenegy alkalommal, Lavalban, Bretagne-ban találkoztam valakivel, aki azt mondta, érti, miről beszélek. Amikor az ott jelenlevő közönség soraiból elhangzott a kérdés, mármint hogyan lehet az, hogy magyar létemre az első években otthontalannak éreztem magam Magyarországon, és én újfent, már-már reménytelenül, igyekeztem elmagyarázni azt, amit néhány nappal korábban Párizsban is lehetetlen volt, fölállt egy algériai születésű francia (nem arab, hanem algériai francia) hölgy, és megnyugtatott, hogy ő bizony nagyon is ért engem, és aztán, nem is nekem, hanem saját honfitársainak, mesélni kezdett arról, hogy amikor kislány korában a szüleivel el kellett hagynia Algériát, azt hitték, ha el is veszítették otthonukat, de legalább “haza”térhetnek, Franciaországba, az övéik közé. De nagyon hamar kiderült, szüleinek a munkahelyén, neki az iskolában, hogy ők bizony csak algériaiak, jöttment franciák, akik elveszik az itteniek kenyerét, és bizony gyakran visszakívánták őket oda, ahonnan jöttek. Azon az esten a közönség nem is feszegette tovább ezt a kérdést.

– Szembetűnő alkotói törekvése, hogy a múltnak legendákban, mondákban, mítoszokban fennmaradt rétegeit felelevenítse. Szövegei a feledés ellenében hatnak, ugyanakkor bizonyos fajta alternativitás is jellemzi őket: többször korunk “hivatalos” tudományosságával szemben foglalnak állást, sőt elmerészkednek a fantasztikum, a merész fantázia világába is. Manapság mintha egyre nagyobb igény mutatkozna az elképzelt csodás, varázsos világokra. Mi lehet ennek az oka, és mi az ön indíttatása? Azt hiszem, a megfelelő helyre fordulok a felvetéssel, hiszen határozottan az a benyomásom, hogy korunk ütőerén tartja a kezét.

– A fantasztikumhoz mindig is gyengéd szálak fűztek. Kamaszkorom óta – én ugyanis sci-fi novellákkal kezdtem “pályafutásomat”. Akkoriban – a nyolcvanas évek elejéről beszélek – létezett a “régi Jugóban”, pontosabban Zágrábban egy fantasztikus irodalmat publikáló folyóirat, a Sirius, talán az itteni, Kutzka Péter-féle Galaktika horvát megfelelője. A novellákat magyarul írtam, ők meg lefordították horvátra. Ellentétben a novelláimmal, amelyekből egyetlenegy sem maradt fönn, elkallódtak ezekben a zavaros időkben, még a fordító nevére is emlékszem, Zlatko Gliknak hívták. A sci-fit, ha nem is nőttem ki teljesen (a sci-fi filmeket ma is szívesen vadászom), éveim szaporodásával a “valós” világ vagy ahogy Hamvas Béla keleti kölcsönzéssel mondaná: a káprázat egyre inkább hatalmába kerített. Az ember előbb-utóbb felnő. Mégis, szinte képtelen vagyok úgy írni, hogy legalább egy kevés fantasztikumot ne csempésszek bele a történetbe. Számomra ezáltal válik szórakoztatóvá az írás, ami máskülönben borzasztóan unalmas és egyhangú tevékenység tud lenni – ha viszont valami számomra unalmas, azt nem tudom megírni. Ezért nem szoktam soha előre megtervezni/megszerkeszteni egy történetet: addig izgalmas az írás, amíg nem találom ki a végét. Onnantól kezdve már sietek, mint a maratoni futó, amikor végre megpillantja maga előtt a célszalagot.

Hogy a fantasztikum által megfűszerezett szövegek rendre szemben állnak korunk hivatalos tudományával, ez lényegükből fakad. Nem tűröm a dogmákat, sem az örök igazságoknak kikiáltott elméleteket, márpedig a mai tudomány szószólói engem egyre inkább a középkori hitvitázó szerzetesekre emlékeztetnek, ahol megfellebbezhetetlen tantételek álltak szemben megfellebbezhetetlen tantételekkel. Nem tehetek róla, de az ilyesmi mindig provokál.

– A Diogenész kertjében a múlt ciklikus szemlélete körvonalazódik. Történeteiben a kulturális korszakok váltásáról beszélnek, a régi pusztulásáról, feledésbe merüléséről. Jelenünket hanyatlónak ábrázolja, melyet a vég fenyegeti. Ebben a “katasztrofizmusban” mennyi az írói eszköz, a meghökkentés, az izgalomkeltés szándéka, illetve a saját filozófia, a meggyőződés?

– Filozófiában ne legyen meggyőződés. Máskülönben oda jutunk, mint a fenti válaszomban emlegetett hitvitázók. Hogy ismét Hamvast idézzem (újfent keleti kölcsönzéssel): a meggyőződés (főleg az ideológiai) korlátoz. Kerítés mögé zár, elszigetel. Egyébként is, minek alapján lehetne az embernek filozófiai meggyőződése? Én nagyon szeretem a filozófusokat, kihalásukkal eltűntek az utolsó szellemes gondolkodók is a föld színéről, bár ebben a korban nem is igen lenne helyük. Mégis, adott a filozófia bármilyen választ a leglényegesebb kérdésekre? Persze, hogy nem adhatott, a cél (lényegében, de rejtve) nem is ez volt soha, hanem a kérdések folytonos újrafeltevése, és, szinte mellesleg, elbíbelődtünk az etikával. Például. Vagy a társadalmak szerveződéseinek módjaival. Nem tagadom, rám nagy hatással volt Spengler, de nem mint valamilyen “igazság”, amire esetleg rájött, hanem a bizonyosság, amit a sorai bennem csak megerősítettek, hogy minden, ami a Földön megszületik, élőlény vagy élőlénynek alkotása (embernek birodalma, civilizációja), mulandó mint homokvár a vízparton. Ez az egyetlen meggyőződésem, de ezt azért nem nevezném “katasztrofizmusnak”, talán inkább relativizmusnak. Mindent a maga jelentőségében (jelentéktelenségében) kell figyelni. A Diogenészben egymás számára ismeretlen világok minősítik és relativizálják egymást. A párhuzamos világok felvonultatása írói eszköz és “filozófia” egyszerre.

– Ha van bizonyosság, akkor van kételkedés is. Titkokkal és rejtélyekkel szembesülünk, bármelyik elbeszélésébe is lapozunk bele. Legutóbbi regényében ugyan leleplezi az erődítmény létrehozásának rejtélyét, még sincs megoldás: a szereplők valóságérzését felborító titok megmarad. A realitás elbizonytalanodik, az idő egyenes vonalúsága elveszik. A kételyt és a bizonytalanságot mintha egyetemessé tágítaná ezáltal.

– A stabilitás, a változatlanság illúzió – de erről már beszéltem. A Végvár más, mint a Diogenész kertje. Az utóbbit – némi műfaji egyoldalúsággal – nevezhetjük ugyan fantasztikus regénynek, a szereplők mégis “reálisak” abban az értelemben, hogy tisztában vannak a világgal maguk körül – legalábbis ezt hiszik, és eszerint cselekszenek. A regénynek vannak világos belső törvényei, amelyekhez a figurák alkalmazkodhatnak. A Végvár inkább irracionális, mint maga a balkáni helyzet volt. A Végvár hősei tisztában vannak környezetük abszurditásával, mégsem tesznek ellene semmit. Elfogadják életük részeként. A regénybeli helyőrségbe igyekeztem a lehető legtöbbet belevinni az egykori – vagy éppen kimúlóban levő Jugoszlávia életérzéséből, hangulatából, de reméltem, hogy a regény “kilép” a balkáni keretek közül. A múlt nem csak ebben a térségben, és nem is csak nemzeti síkon zárhatja be az egyént. A múlt mindig sokkal erősebb, mint a jelen, mert a jelennel szemben a múlt sokarcú, sokféleképpen elmondható, átírható, folytatható, újraélhető. A maga képlékenységével lenyűgözi, leköti az embert, szó szerint rabul ejti áldozatát. A jelen és a múlt folyamatos harcban áll egymással az emberéért, és ez már nem csak “balkáni” problematika.

Számomra érdekes, hogy miként reagáltak a regényre itt, Magyarországon, és a Vajdaságban. Odaát nem mindenkinek tetszett, kezdve azzal a már közismert kifogással, hogy aki eljött hazulról, minek ír a háborúról? Mindenben van némi igazság, ebben is. Előreláthatólag a Végvár szeptemberben jelenik meg franciául, hát nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy harmadik nézőpontból olvasva a regényt, mit tud nyújtani egy francia olvasónak, Európa nyugati végein.

– Az elbeszélői pozíciója minden elméleti megfontolástól függetlenül szilárd. A narrációt nem bizonytalanítja el, nem teszi kérdésessé a történet autonómiáját, önmagába záródását. Nem érintette meg a közelmúlt problematikája, az elbeszélő szerepének elbizonytalanodása, a történet egységének fenntarthatósága?

– Ennek a problémának a boncolgatása (szerintem) nem az író dolga. Régen rossz, ha nem így van. Akkor az a műveken is meglátszik.

Nem arról van szó, hogy netán az ösztönös írásmódot igyekszem mindenek fölé helyezni, de a másik véglet, a túlzottan is tudatos, kimódolt, irodalomelméletekkel megtámogatott “regény-írás” nem az én műfajom. Ezzel nem foglalkozom írás közben. A történet megteremti a maga stílusát, vagyis azt az írásmódot alkalmazom, amivel képes vagyok megragadni az adott történetet. Alkalmazkodom. De hogy mit alkalmazok, azt sosem befolyásolják éppen divatos irodalomelméleti problémák. Nem szégyellek “történetekről” beszélni. A történet, a mese minden irodalom alfája és ómegája – a történet a váz, amire mindent rá lehet építeni, a világirodalom remekei – Homérosztól Hellerig – történeteken keresztül beszéltek nekünk boldogságról, szenvedésről, hatalomról, háborúkról és békékről. Ezért maradtak fenn. Ennek ellenére természetesen foglalkoztatnak a történetmondás különböző változatai, lehetőségei. Elhangzott itt-ott, hogy a “mindentudó elbeszélő” avult módszerét alkalmazom. Sokat kísérleteztem ezzel. A mindentudó narrátor kiiktatása csak az énelbeszélésben vagy ironikus távolságteremtéssel lehetséges. Többször alkalmaztam a történetmondásnak e változatait, de a Végvárban mást próbáltam. A Végvár narrátora csak látszólag mindentudó. Ha valaki figyel rá, észreveheti, az látszik a történetben, amit a főhős, Livius lát. De Livius önmagát is mintegy “kívülről” figyeli, önmagát is “kintről” értelmezi. A Végvár harmadik személyű énelbeszélés. Kérdésére visszautalva tehát, sohasem az elbeszélői, hanem a kritikai pozíció bizonytalanodik el.

PAPP ENDRE