Csoóri Sándor

Különös, novemberi este

 

Mi ez? Talán a hó szakad?

Az első, ideges novemberi hó?

Vagy a Hármashatár-hegy

megvénült mészkősziklái

porlanak szét az estben?

Holdtölte van: látnom kellene

ott fönt a fényes udvart

s a csellengő, kósza érceket külön-külön,

de még a szomszéd kéményéig se látok:

fehéren ereszkedik elém

valamilyen réteges sodrony vagy fátyol,

mintha fal volna,

mozgó, berlini fal,

amelyről még a tekintetem is

visszapattan.

Tegnap még tágas ég

hullámzott körülöttem,

sárgába átforduló kertek és erdők,

s a fákra kiaggatott, nagy tükrökben

világosan láthattam magam.

S holnap már nem láthatom?

Elmosódom újra és semmi leszek?

Tornyok rogynak le mellém a földre, Góliát-házak?

s rohanó árvizek ablaksorában

villan csak meg roncsként homlokom?

Hányadszor már bután és csodaként?

Hányadszor már ebben az egy életben?

Isten álarca után

hányadszor kell már megint

a Babszem Jankók árvácska-maszkját hordanom,

hogy a túlélés szégyenét

naponta elviseljem?

A közeli, zúzmarás bordélyházból

zene szól ma is.

De lázas dobszó helyett

egy-egy hatalmas szívdobbanás

remegteti meg az ablakokat.

Hanyatt fekszem, hanyatt a konyhakőre,

hátha majd az enyém is vele dobban.

 

Halottaknapi darázs

Honnan jöhetett ez a darázs

sírodra novemberben?

Besötétített szemmel hallgatom,

ahogy őszirózsáid körül donog.

Mindenütt cement, márványkő, kihűlt csillag,

egyedül csak fölötted van földből a mennybolt.

Talán onnan jöhetett ő is,

a földöntúli földről,

a legősibb hazából,

ahonnét fekete hajad

ma is úgy suhog felém,

mintha messziről

egy förgeteges, lovas nép közeledne.

Álombeli jászok vagy kunok?

Vagy a gyógyíthatatlan fájdalmak népe,

amely időtlenül bolyong a szikes pusztaságokon?

Ismerem, jól ismerem ezeket az ázsiákat.

Ott a halottak is a szélben élnek.

Virágporral ütköznek,

vagy ferdén csapódó, porka havakkal.

Egy-egy magányos fa csúcsáról

sasok és hollók nézik őket.

Meg-megemelik néha a szárnyukat ők is,

mintha készülnének iderepülni hozzád.

 

Szégyencsárdás

Engem hát újra kijátszottatok.

Rám hagytátok megint a vereséget:

a bűneiteket, a rozsdás vasakat,

a megfeketedett vért a padlón.

Bánatomban egy madárijesztővel

kéne táncolnom itt a hegyen,

s cipőm orrával sárga sárcsomókat

rugdalnom le az aljba,

ahol ti minden tavasszal

megünneplitek magatokat.

A tánc, a tánc talán még

nem a haláltáncom volna,

hacsak nem lassú szégyencsárdás,

hogy épp tiértetek

hullattam el legdrágább éveimet.

Ó, én titáni balek! Vízöntő korszak korcs szülöttje!

Ha nem harmattól részegszem meg újra és újra,

de kocsisok vagy vulkánok borától,

most innen, Esztergom fölül

diadalmasan vezényelhetnék akár egy zenekart is.

Intésemre tölgyek, jegenyék

s orgonás domboldalak zúgnának föl,

hidak, vaságyak sodronyai,

északról vadludak

s csapóajtók mögül a lezüllesztett szerelem

mély hangú fuvolája.

Állnék gazlengedezésben, bazilikás árnyak között,

s csontpálcám is csak néha mozdulna meg kezemben,

és akkor is úgy,

ahogy egy mélyen lehajló almaág hegye mozog

a magára maradt édenkertben.

Januári tavasz

Január, január, hol az idei tél?

A vacogtató, a szűzi, a tollsöprű-fehér évszak?

Azt mondják: megette százezer kutya.

Sehol egy michelangelói hópehely,

amelyet körül táncolnának

fátyolos balerinák.

Tegnap eső esett, ma nap süt reggel óta,

a szentek kiülnek melegedni a templomok küszöbére.

Valahonnan az égből Bartók

zongorázik nekik, hát örömükben

sírnak egy kicsit. Bimm-bamm – harang

kondul meg közben, vagy tán a szívük?

Abbahagyom én is a mindennapi miatyánkot,

az örökös kenyér-kunyerálást,

s nézem inkább a nekivetkőzött felhők

mezei futóversenyét,

épp Lengyelország felé rohannak könnyedén.

Ó, Krakkó, sok-sok százados ablakod kinyílni látom,

és mindegyik vendége leszek újra,

mint rég, amikor illegális hajnalainkon

hírhozó, lármás rigóid ébresztettek.

Sulyok Vince

Szerelmem: a tenger

Szemközt ülök a tengerrel megint,

fölötte inkább, fentről rátekintve.

Visszanéz rám őszies, halovány,

borzolódó bőrként megránduló,

nagy állatként lélegző teste.

Én, ki tengert huszonnégy évesen

láttam először: szerelmese lettem.

Betelni vele soha nem tudok,

először mindig ráesik szemem,

s feléje intek búcsút elmenőben.

Órákat töltök azzal: bámulom

érzékeny-finom rezdüléseit,

s ahogy kelletlen, lomhán megvonaglik

vad szelek korbácsütéseire,

akár cirkusz ketrecében oroszlán,

míg végül fel nem bődül oly erővel,

hogy belereszket a zöld partszakasz,

nyerítenek tarajló vizei,

elborítják a strandokat hínárral,

és zakatolnak egész éjszaka

hánykolódva, míg én az ágyamon

heverve álmatlanul hallgatom

nyers hörgéseit – hogy reggelre kelve

hitetlenkedve nézzem sima tükrét

s benne a játszódó arany napot.

Szeszélyes és ki nem számítható –

vele a lelkem mennyire rokon!

Leépülés

A leépülésnek ez a lassú,

de kitartó és soha meg nem szakadó

folyamata, mikor a változás

napról napra nem is észlelhető,

bár mégis tudom: ott van,

jelen van folyton, s valami kicsit,

valami talán nem is mérhetőt

rombol folyton, rombol szüntelenül,

s testem egyre kevésbé viselkedik úgy,

ahogy szokott, s ahogy elvárnám

a szervek sok évtizedes

összehangolt, zavartalan

együttműködése után, s úgy tűnik, mintha

egy apró s magában véve jelentéktelen

porszemecske került volna a gépezetbe,

az én testem gépezetébe,

s jelenlétét már nem is lehet letagadni,

semmissé tenni se lehet,

jelenléte jelentősége nő csak

egyre nyilvánvalóbban minden újabb

napommal ki nem küszöbölhető

csökönyösséggel s vissza többé már soha

meg nem fordíthatón, meg nem állíthatón,

s rágja testemet megsemmisülésemig.

 

Azt hiszed folyton

Azt hiszed folyton: valami

másik hely vár rád valahol,

s egy másik helyen lelsz csodákra,

csodás tájakra vagy csodás

lányokra és alkonyatokra,

tengereken kelsz át, keresztezel

utakat, hegyeket és hidakat,

sziklákról alázuhanó s lapályokon

kanyarogva lelassuló folyókat,

világvárosok aszfaltján tolongsz

tömegek közt tipródva, lökdösődve

vagy tengerparti fürdőhelyeken –

holott a békét és a csendet

északi kerted nyugodalma nyújtja:

a tuják erős zöldje, a begóniák

színörvénylése egész nyáron át

s tulipánok, nárciszok, margaréták,

muskátlik és petúniák

virágzása egymás nyomában –

amíg egy hideg őszi éjjelen

a halálba dermednek.

Egyszer így tör majd a fagy életedre is,

és szavaid mind belefeketednek.

Kerék Imre

Parafrázis egy Ronsard-szonettre

Ha majd öreg leszel, aranyhajú Heléna,

s én már a föld alatt fekszem, foszló tetem,

szemem vak lesz a fényre, nyelvem szólásra néma:

jutok-e majd eszedbe zord téli esteken,

míg lámpafény körében eltűnődsz versemen;

s barátnőid között megemlegetsz-e néha,

hogy: “Ronsard szeretett engem egykor, de én, ha

szívét kitárta nékem, elküldtem ridegen.”?

S ha magány fojtogat, gondolsz-e olykor arra,

hogy egymásé lehettünk volna mi, élve-halva,

és furdal-e olyankor a lelkiismeret? –

Mert viszonyunk mi volt? – Egyoldalú rajongás. –

S jaj, én nem tudhatom már soha meg: vajon más

szerethetett-e jobban, bírva szerelmedet?

Fohász

“Csontjaimat kezeid takarják”

Berzsenyi Dániel

Uram, engedd, hogy befejezzem,

mire nagy terved kijelölt,

mielőtt az időm tovarebben,

mielőtt befogadna a föld.

 

S nem félek, hogy mi jön aztán –

végzésed bárhova vet,

bárhol fekszem a szűk verem alján:

csontjaimat betakarja kezed.

Lászlóffy Csaba

Tornyos enyészet

A húsz éve halott Jékely Zoltán emlékének

1.

Fogatlan koldusasszony, ha ki rág,

te rozzant, fészer homályú világ.

Az élet ura előtt, tisztes agg,

iszonyatos álmomban láttalak.

2.

Rongyos népség az öreg hídláb alatt,

a vele szunnyadó századelő még a

nyomor vizeletszagára sem ébred.

Sötét városra látsz le erkélyedről,

s ahová visszapillantsz, felnőtt gyermeked

gyermekkorából oly kevés megnyugtató

kép maradt, hogy szinte képtelen vagy

magadnak megbocsátani, annyi mindent

elnyeltek a nyomasztó hétköznapok;

volt, mikor csak a halál varázsolt békét és

vigaszt az eltávozók szemüregébe. A régi

tornyok úgy szúrják át az elhalványuló

idősíkokat, hogy minden csupa seb.

Azt remélted: elég egy érintetlen halvány

égdarab, hogy megsarkantyúzza képzeleted.

Talán valami földön túli? – nem, dehogy,

csupán a múlt porával patinázott s itt felejtett,

haszontalannak hitt holmi követ mint lopott,

foghíjas létra; kiszuperált betyárok ágas-

kodnak, szedik a hársvirágot, egyikük rá-

tüsszent a feje fölött keringő méhekre.

Nézed a szétrajzó szerencsések szárnyalását,

akikkel kegyes volt a hosszú koplalás, és

nem csapott le a bosszú karja: az alkalmi

biztonságot szolgáló örök bakó.

 

Hangok, melyekre összerezzensz, mint

láthatatlan háló; bár rég felrúgva minden

megegyezés, de rajtuk keresztül még

 

érzed, hallod, hogyan fon be elérhetetlen

fürtű, keserű-édes rezgéseivel a rád

örökített remény –

s a megsemmisülés

úgy legyint meg, hogy észre sem veszed.

Tercinák egy kiszuperált írógépre

Begerjedve egy ország

“Tapsolj – mondta – ne kérdezz!”;

parancsban szólt csak hozzád.

 

Vén zászlótartók vérmes

magányáról a rozsdát

is kész lenyalni érdes

nyelvével ma az érdek.

Latrok memóriája?…

Csak a holtakat ébreszd.

 

A masinán zihálva

vágtatott a tíz ujjad;

a zilált rend hiába

parancsolta, hogy fújjad,

s szemed közé port hintett.

Csak azt, sohase újat!

 

A méltóság hatalma

a bűvös körön kintebb

esőt is betakarja.

(Mint kút kávája intett

letört betűkkel karja

az írógépeinknek.)

 

Vizek kardéle húgyrongy-

maradványokra, mint egy

kiéhezett eb úgy ront.

Kaparjuk sebeinket.

Mind, ki kiválasztattál:

kész a halottas inged!

 

Úristen elparentált

fiai, (l)égi postán,

kukacbélyeg-garantált

oszlásnak indult “ostyán”.

Mihaszna, elgurult szem,

ami kihull a rostán –

 

nem menekülsz meg úgysem.

A halál maszkja

“Barátjaink fele nem él, bizony

…s elfog az iszony.” (Tu Fu)

Rekkenő nyár! gőg, gátlástalan gúny

rég elpezsgett; kardélre hányva tüzes

méneseken vágtató vágyaid derékhada,

ágyasaid meddőségtől sújtva, a palackba

zárt, ki nem élt nyarak kísértéseiből annyi

se marad, jaj, mint amikor ország bukik

vagy hegy omlik össze; csak a géntudat

nem apadt el, de álombeli társad ravaszdi,

csalfa, pereskedő, még képes lesz rávenni

téged is arra, hogy új, idegen arcot viselj.

Lajtos Nóra

Domokos-napi gondolatok

(Szisznek Odaátra)

Emlékszem még, ott a sepsiszentgyörgyi

kopjafa mellett – nagyanyád kalácsba font

haját bontogatja és tűzpiros masnit tűz bele

leánykora hajnalpír-sugarából, majd táncra

perdül egy irigykedő rigófüttyre –

te pedig csak ott állsz, kószán elnyúló, méla

cigarettafüstöd végzetes ígéretében, mint egy

hosszú, szánalmas nyávogás, hej –

úgy nyeled a párás ködöt és mi mögötted

elszavalunk akkor ott magunknak egy

egész temetőnyi csöndet és még

mindig az jár az eszünkben, hogy hátha

tévedtél talán és két ember közt a

legrövidebb út mégis a halál, hej –

hej, szénája, szénája, széna kaszálója,

szénát kaszál egy legény, aranyos fiúcska,

a kalapját pörgeti, a kaszáját lengeti,

úgy hívja a párját, hej –

így igaz, anyáink mind halottak, mert sovány

vigasz a Beszéd a halottnak:

hogy por vagyunk és homu vogymuk –

porról porra, hamuról hamura

hullunk ki végül úgyis durva

posztógatyánk szárain át,

mint két vagy egy seholsemvolt

történet, egy lázadás, mely valaha

kapukat zörgetett, és úgy dübörögte, hogy

nyitva vana zaranykapu csakbú jatok raj ta

rajta, rajta, ( ) – – ( ) – –

de rémisztő most, és a lábnyomaid porát lehet, hogy

belepi egy háromdimenziós tőmorféma, hej –

hej, szénája, szénája, széna kaszálója,

szénát kaszál egy leány, aranyos Mariska,

a szoknyáját pörgeti (a babája döngeti),

úgy járja a táncát, hej –

de te csak tedd össze szépen

két kezed, mintha imádkoznál,

közben pedig csak én fogom tudni,

hogy valójában tenyerek közé zárt

emlékeket szelídítesz –

és hogy mire emlékszem

egykori Utunkból? ne kérdezd,

inkább hidd el nekem:

hidat verni a mulandóság

és az örökkévalóság közé,

ez már olyan út,

(és hogy kívánkozna most rímnek az az édes ének!)

amelyen akár a szarvasfiúk is hazatérhetnének,

érted?! hej –

A SZARVASFIÚK IS HAZATÉRHETNÉNEK!

(Érted!)

Horváth Orsolya

A valódi történet

Valahol ma asztal köré ülnek

és kicsi zászlókat tűznek egy térképre

te meg én nem vagyunk láthatók

az utca sem ahol most egy

oszlopnak dőlve szívod a hajnalt

Talán a város sem

mert lássuk be nem túl nagy

és nem tudom

miféle térkép

ami felett ülnek

lelkesen hittel és mind férfiak

Lehet hogy csak a fővárosok

vannak feltüntetve rajta

Akkor végképp reménytelen

Valahol most tervezik az éjszakát

Szivarfüst némi sör

és nem ettek már tegnap óta

Szemeik lázban égnek

és nem sejti senki miközben

italt ruhát vagy csak társat választanak

hogy valahol egy füstös szobában

épp e figyelmetlenséget kihasználva

megírják

hogy ma szörnyedve nézzük

a romokat vért halottakat

és az egyetlen oszlopot

ami sértetlenül szemrehány

egy valahavolt város közepén

Merénylet

Itthon, e pompás polgári díszletek között

a család rosszalló pillantásától kísérve

berendezkedem erre a délutánra.

Ebédlőasztalunkról sorra lekerülnek:

a kerámiacipőben nyíló szárazvirág,

biedermeier hamutartó, csipketerítő, olvasószemüveg.

Helyükre a bárszekrényből orozott száraz vörös,

egy üvegpohár, egy doboz cigaretta.

Sziget az ellenséges területen,

holott megengedik, mert szeretnek.

Rosszallásuk mégis a legaljasabb merénylet,

juszt is szotyolával köpdösöm a makulátlan metlahit,

és láthatatlan üvegfallal veszem körül magam.

Mikor belépnek területemre,

ezernyi szilánk szúródik húsukba.

Álnokságom tetőfoka,

hogy az üvegfal korlátlan esetben újjáépíthető.

Az övéké viszont,

hogy legszívesebben mellém ülnének,

túlmegy minden határon,

túl az üvegfalon,

és álnokságom tűfokán.

A büntetés

Akkorra már elhittem gyanakvás nélkül

hogy ezt az egyet elengedik nekem,

hogy galádkodva, sunnyogva sikerült

az ajtórés alól kihúzni kezem.

De aznap, egy álmos, hunyorgó napon

tombolt az utcán, tekergőzött a fény,

(árnyékot még a gyanú sem vethetett),

aznap odatoppant egy alak elém,

 

számon kérte, hogy sandán leskelődtem,

a becsúsztatott kulcsot és levelet,

legszigorúbban, amit nem tettem meg

az átsietett, meggyűlölt tereket,

elámultam silány naivságomon,

és kifizettem a kirótt büntetést,

és azóta csak kézen fogva járunk,

a gyanú, a fény, az ajtórés meg én.

Penckófer János

[Tapinthatóvá lennem]

Tapinthatóvá lennem, vagyis ami több, mint el-

gondolható abban a megszokásban, nem, az

sem jelentene nagyobb hitelt vagy bizonyosságot,

mint ez a hangi kapcsolat. Fölösleges kilépnem

beszédem mögül. Ha becsukod a könyvet, ha

lámpaoltás után is követni kényszerülsz ebben

a hangban, úgyis halottabb vagy, mint amit

elpusztított emlékeid felől gondolsz.

Nem vagyok zengő érc, és semmiféle hangszeren

nem játszom, de a mondataimat a szellemek

felügyelik. Amit angyallobogónak hiszel

minden takaráskor, az a fennségterület határa.

És amire szavaimnak rávilágítaniuk sikerült,

azon a helyen vendég lehetsz csak, olyan, mint

aki menekülni készül.

[Azt hittem, a túlérzékenységem]

Az hittem, a túlérzékenységem az, ami elkezdte

fölszámolni önmagát, vagy az a tetű parkőr tett

valami disznóságot, de az Emlékkötők utcai

rokonok megerősítettek: sehol nem találni. Egy

álló hétig minden percen vártam a halált, míg

a jelek egész más irányba vittek el a nyolcadik

napon. Akkor a súgás fölerősödött, az igen sűrű

ködök pedig lehetővé tették azt, hogy végre ki-

mozduljak.

“Ha most a fákig eljutok, ha most a kanális melletti

fákig legalább, csak úgy, mint az a kisfiú, csak

úgy, mint abban a régi költeményben maga a félés.

Az uszodáig legalább, csak még tovább, csak még

a fák alatti bokrokat hadd nézzem végig, akkor

nyugodtabb leszek. Kettő, négy, kilenc, három, hat.

Kettő, négy, kilenc, három, hat. Mutass valami

biztosat magadról, nekem hiába fújják azt, hogy

sehol nem találni.”

Ebben a lüktetésben telt az ősz, a ködök is erre a

skandálásra ereszkedtek le és fel, amikor észre-

vettem, hogy a megfigyelőimet szintén szemmel

tartják. De akkor már nem érdekelt, hogy a vérébe

fagyva találták meg a parkőrt, mert a rokonaim

csomagoltak, és a ház falára ez az utcanévtábla

került: Emlékkötők Gomel. Akkor láttam meg,

miféle építkezések nyomultak be a parkba, és ez

milyen irányt szab a félelemnek.

[Szorongó madár volt]

Szorongó madár volt, minden mozdulatában,

láttam az elkerülhetetlen bukórepülését.

Azért néha-néha közelebb merészkedett,

olyankor súgtam is, például RONGÓMA

jelentéséhez hozzásegítettem. Ha már

annyira kívánt egy titkos jelet, bizonyosságot,

gondoltam, hadd legyen megszólított egy

ilyen hangsor által szintén.

Ült a garádicson naphosszat, ám a semmire

mosolygó titkához még anyja sem tudhatott

másként közeledni: “Tán az angyalodat

látod már megint”, kérdezte, és a naplopás

bűnével folytatódott mindig ez a mondat.

Szél járt az udvaron, s az újabb szavak

újabbakkal érkeztek, amikor lassan el-

fordította a fejét.

Gondoltam, közelebbről vizsgálom, mennyit

bír el egy ilyen mosoly, de túl közel hajoltam.

Meglátta saját halálát, s egy élet küzdelmét

ebben a nyelvben. Akkor már tudta, hogy

sosem sikerül kimondania, miért a repülés,

miért az egész gyermekkort magába záró

RONGÓMA, mert semmit sem ő alakít, mert

nem is ő beszél, hanem a súgás.