Fecske András

A festő és angyalai

Patay László emlékére

A festő csukott szemmel nézte a mennyezetet. Az ő Utolsó ítéletét, az ő Sixtusi kápolnájában. Bár sosem gondolta volna, hogy a nagy reneszánsz előd után ilyen feladatra is vállalkozhatna idehaza – nem érezte magát méltónak hozzá –, “estve jött a parancsolat”: városának templomába kell szekkót készítenie, méghozzá a teljes belsőbe, a padlótól a mennyezetig.

Amikor a munkával elkészült, és a részletekből végre előbújt az egész, tekintete végigfutott a figurák során, s úgy érezte, jóváhagyásukkal szignálja a művet. A falak festett imaként kúsztak a magasba, ahol trombiták mondták az áment, s a Láthatatlan Bíró trónolt a hit gyámkövén. Csak világforgató kezei látszottak, ahogy emelték vagy taszították a sárba zárt lelket.

Csak mikor megfestette, vette észre, mennyire hasonlít az Úr tenyere az övére – hiába törte a fejét, már nem emlékezett vissza, mikor is kezdett a munka hevében a legkézenfekvőbb modell után dolgozni. Lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznie? Miért? Ahogy körbepillantott a falakon, mindenütt a saját kezenyomával találkozott: ecsetjével áttörte a sík födémet, és az ég sátorát borította a csarnok fölé, a szentélyből szelíd látomásként elővezette a Mennyei Jeruzsálemet, feszes kompozícióhámba fogta az Apokalipszis lovait, s az oldalfalakon egyetlen sikollyá vonta össze a Keresztút stációit. Csak azt az adományt működtette, amit az ember Istentől kapott, a szabad akaratot – teremtett.

Sokszor gondolt arra múló rosszullétei idején, hogy mi történne, ha ecsettel a kézben leszédülne az állványról? Mondjuk, abból a két emelet magasból, ahol épp egy szárnyas figura irracionálisan valós alakjába próbált lelket lehelni. Katonahalál? De ahogy a falra koncentrált, a megkínzott arcú festett figurából egyszer csak rámosolygott az angyal, s már tudta: a festő nem úgy hal meg, mint a katona, mert a katona mellett csak a halál áll, a festő mellett pedig az angyal.

Ezzel az angyallal már többször is találkozott. Először akkor, amikor egy kis falu templomának festése közben déli pihenőjét töltötte az állványon, s a minapi kritika gyalázkodó sorait próbálta elhessegetni magától – hiába. Ott döngtek a feje körül, megbújtak a boltív szegletében, beletúrtak a festékjébe. Éppen álló nagy kiállításának visszhangjáról volt szó. A nagyobb falmunkák teljesítése és több mint fél évtizedes főiskolai pedagógiai gyakorlat után úgy gondolta, itt az ideje a megmérettetésnek, ki kell állnia a publikum elé. Csakhogy éppen akkor fordult a művészetpolitika kereke, s a központi hatalom az “el a valóságtól” jelszavával küldte új utakra a művészet szekerét. Ő pedig vérbeli valóságpárti volt: valóságos embert festett és valóságos Istent, s olyan művészekkel tartotta a kapcsolatot, akik a valóságot akarták kifejezni – párthovatartozás nélkül. Az eredmény: keresztülgördült rajta a kordé. A vezető napilap sima tollú dalnoka azt írta, hogy nem tud rajzolni, nem ismeri a anatómiát. Ő, aki a legjobb Barcsay-tanítvány volt? Hát nem kínálta neki egy teljes évig a visszavonulás gondolatával foglalkozó idős mester a saját anatómiai tanszékét a Főiskolán, amíg végre elfogadta? Tudta, mások is tudták, hogy a vádak hamisak. Mégis a szó szoros értelmében szívére vette a dolgot, hiába mondták a többiek, hogy nem ellene, hanem az irány ellen feszül a támadás éle, beadta lemondását a rektornak, s csak Barcsay hosszadalmas unszolására vonta vissza.

Ott, abban a kis templomban döndült meg először vészjóslóan a test harangja – összevissza ütött, mint a falusi templomszó, ha baj van. Érezte a kötélhúzó markának szorítását, tenyerének érdes keménységét. Hogy elterelje figyelmét, kipillantott az ablakon. Az előbbi kolompolás lassan elült a háztetőkön, kint teljes erőből sütött a nap, bent is csend lett végre.

– Légy alázatos! – A hang tisztán, mégis határozottan hallatszott a háta mögül. Olyan egyszerű volt, és természetes, mint egy barát keze, amelyet beszélgetés közben a vállán érez az ember. A hang forrását keresve fordult hátra, de a pallón csak ő ült egymagában, mögötte a fal a még festéktől nedves angyalportréval. És az angyal szája valóban szóra nyílott.

Azóta ugyanazt az angyalt festette mindenhová. No nem a küllemét, látvány-adta karakterét, hanem a lényegét. Ez volt az ő angyala. Minél többet találkozott vele, annál inkább érezte, hogy más alakban és szerepben már a kezdetektől vele van. Őrangyalként, amikor siheder korában a zajló jégtáblákon lábalt át a Duna csehszlovák oldaláról a magyarra (mert bár ő odaátról való volt, a lelke mégis ideát maradt, mint számtalan honfitársának a nagy katasztrófa után). Csak annyit tudott, hogy neki magyarul kell letennie gimnáziumi vizsgáit magyar földön, mennie kell akár jégtáblákon át. Nem vette észre, hogy angyalszárnyak emelik. Magyarországra már csak később, az áttelepítés vagonszagú megaláztatásain keresztül érkezett meg végleg. Az angyal segítette bőröndbe pakolni addigi életét, s a vagontetőn utazva rámutatott az anyaországi tájra: íme a Paradicsom.

Egyszer egy írásában azt mondta angyalairól: “Már-már elhiszem, hogy vannak.” Túlzó szerénység volt ez egy olyan ember részéről, akinek életében az őrangyalon kívül dolga akadt más angyalokkal is. Mert hát az elhivatottság hírét hozó Gábriel is meglátogatta, festőnagynénje képében – ő adta az első ceruzát a kezébe –, és sohasem felejtette el segítő kezének melegét, ahogy elboronálta a durva irónbarázdákat a rajz útjából. De találkoznia kellett a pallosában tragédiát hordozó Mihállyal is, amikor első feleségét hirtelen elvitte a betegség. Ezek az angyalok simították el előtte az idő göröngyeit, vagy gördítettek áthághatatlannak tűnő akadályokat elé; szegődtek hozzá szíves kalauzul víg napjaiban, s voltak részesei gyászának, pusztán csak azért, hogy más ember számára elérhetetlen adományként megjelenhessenek előtte falfestményeiben.

“Légy alázatos!” – kísérte mindenhová a szózat, de ha elfeledte, az angyal rögtön figyelmeztette. Második felesége képében, aki saját hivatásáról lemondva simult bele az akaratos festőlétbe, átvállalva tőle a gyermeknevelést, múzsaként segítve, s ha kellett, alkotó lázat vagy borogatást bűvölve fejére.

És alázatos lett. Díjak jöttek, mentek, ő csak a munkára koncentrált. Tanárként sosem követelt többet diákjaitól, mint magától: pontos rajztudást, a látott világon alapuló festői formát, és – hittel mondta – közérthetőséget. Tudta jól, valahová tartozni kell. Bár ahogy a templomfestési megbízások elérték, angyalai a misztikum felé sodorták, mégis világosan látta a művészi valóság korlátait, melyek a történelem és az anyanyelv kapcsán egy meghatározott közösséghez láncolták. Amelyhez a zajló Dunán átlábalva is tartozni akart.

Végképp kialakult programja: anyanyelvi szinten akart festeni! Összegző művekben gondolkodott, s kép jelent meg előtte a képben – hol a művészettörténelem híres darabjai egy Mondrian-kalickában tépelődő festő háta mögött, hol pedig saját élettörténetének pillanatfotói egy táblakép keretein belül. Munkái egyre monumentálisabbakká váltak, egyre inkább eltűnt a határ táblaképei és falképei között. Idővel nemcsak egyéni stílusát alakította ki, hanem megvalósította azt is, amire a kortársak jó része nem volt képes: művei egy meghatározott szellemiség szerinti festői világ keretén belül helyezkedtek el – határesetek és botlások nélkül. A csúcsra érkezett.

Csak az angyal ne mondta volna a magáét! Az alázatból sosem volt elég, s ha az alázat már nem belülről fakadt, fogcsikorgatva kellett magára venni annak álarcát – a megaláztatást. Hiába volt évtizedekig az anatómia tanára, s lett megbecsült tanszékvezetője, a “szép új világ” szekerének megint csak útjában állt. Ez a szekér nem sokban különbözött az előzőtől, csak a festés színe volt más. (Nem csoda, deszkáit ugyanaz a kéz rótta egybe.) Amikor a változás szele elérte a főiskolát, még reménykedett, hogy a valósághű képzésre szükség van. Hitte rendületlenül, hogy még mindig fontos az anatómia, a kép megszületésének egyetlen biztos záloga, a rajz s az elődöktől örökölt festői ábrázolás. Enélkül ugyanis nincsen se mű, se közösségre törő művészi akarat. Tévedett. A tantermi asztalra kiöntött homokban turkáló növendékek véleménye már más volt: a művészet individuális képződmény, csakis bennük jöhet létre, ehhez pedig senkinek semmi köze nincs…

Amikor felkelt a katedra mellől, úgy érezte, a legendák világába távozik.

A munkába menekült. Igaz, az évek múltával egyedül maradt a mezőnyben, aki képes volt a hatalmas falfelületekkel megbirkózni. Ember nem emlékezett rá, mikor festettek idehaza kupolát – ezt is ő kapta. Lassan, de biztosan nőtt az életmű, amíg a XX. században, a befestett négyzetméterek számát illetően felverekedte magát az első helyre.

És az angyal mindvégig mellette állt. A karemelő, lihegést-fújtatást csillapító, mellkasdörömbölést szelídítő angyal. Lassanként egymáshoz idomultak. Már rég nem tudta, hogy övé-e a kéz, amely az ecsetet fogja, vagy az angyalé. Vagy az Úré odafönn, akinek kezeit ő teremtette a saját képmására, mégis Kezek lettek, melyek őt teremtették.

A festő csukott szemmel nézte a mennyezetet. Az ő Sixtusi kápolnájában. Körülötte halkan morzsolódott a mise, csak ő feküdt rezzenés nélkül a ravatalon. Szemben az Utolsó Ítélettel.