Dobozi Eszter

Apokrif ének

“Elküldte szolgáját, Mózest

és Áront, akit kiválasztott.”

(105. zsoltár)

Ez hát a célba vett tér, ez hát a vég?

Ezért tétettél engemet, ezekért a keserű szavakért,

Ezért küldtél el engem, ezekért a véremmel festett jegyekért

Oda, hol kétféle ág sodortatik eggyé, kétféle forrás,

Ezért veszejtettél el, hogy megtaláltassam,

És ezért vetted el felmenőimet, hogy magam legyek,

Ki felmegy? Vízszintesen és a mélybe szállva is csak felfelé!

Ki eléd áll, és előállíttatik –

Ezért?

Ez hát a föld? Ez a kiszikkadt mező?

Ezekért a védtelen pusztákért, e védhetetlen egekért

Vándoroltattál és járattál engem a Hóreb hegyére?

Erőtlen vagyok az újhoz, és erőtelen a régihez,

Mert elvétetett tőlem a pohár, és elvétetett az ünnep.

Nem tudok ujjongani, Uram! Énekelni… nem!

A drága Siont!

Kiszikkasztott engem az út, és kiszáradt belőlem az óhaj…

Egykedvűn fogadom törvényeidet, s hogy ösmeretlen, ami jő,

s mi készül itt.

Kedélytelen aggastyán lettem én, üres papoddá váltottál engem,

Mert irdatlan volt az út, és kegyetlen a Te ösvényed, Uram!

Bár talpunk alól elfuttattad a tengert, s meghátráltattad a Jordán vizét,

Elnyeletted üldözőinket, ellenségünket megemésztetted,

És velünk voltál vala Sur sivatagjában, Paran pusztáján is velünk,

Megehülvén mannáddal etettél, a kőszálból is vizet szakasztottál,

Enyéimből azonban hányat elragadtál,

Engedetlenségükkel engemet sújtottál, testvéreim feledékenységével,

És bennem álltál bosszút, elfordítottál engem a megtévedettektől.

Elszóratván, tőlem elvetted őket.

Csak engem hajtottál, más-más úttalan utakra

Hajszoltál.

Kit mélységből egyszerre felhoztál, s küldöttél is nagy magasságokból,

Nem vagyok többé magam vezére sem.

Aki tudtam utam, aki megláttalak,

Megláthattam, Uram, világító hegyed,

Megvertél engemet, nem hetedíziglen,

Megvertél engemet örökkön-örökre

Lelkiismerettel…

Jeremiáda

Erő és pompa. Pazar évek.

Túl sok a bőség. Túl sok a vétek.

Túl sok a sok. És hamis az ének.

Izgága szül. Fenevadat szül.

Izgága nő, s vele a kéje.

Szörny tobzódik a túlságos égen,

fény pászmáival Behemót játszik.

Játszik fenekedőn, játszik eszelősen:

hogy zúzza-zúzza a megtöretettet.

Fölfal? Vagy élve emészt el? Mindegy!

Mint kozmikus amfora, feldől,

Dől a világ, dől ránk pokol muzsikája.

Minden, mi omlás, kétszer látszik.

Romok, a csupasz váz – legalább kétszer.

Kettő az ikszedikenszer.

Folyvást ismétlődésben a rontás.

Van menekvésed? Nincs menedéked.

Nincs egy szárnyék. Egy árnyék se nincsen.

Egy árva ürgelyuk – nincs néked,

hol szíved, lobogásod, az élőt,

lélegzetedet fojtva vissza,

mint sérült kései madárka,

marokba fogva, hogy megbújj…

Szöllősi Zoltán

Ha nem költő volnál

In memoriam József Attila

Ha nem költő volnál,

akkor is halott volnál,

lennél a halott színész,

Latinovits Zoltán.

 

Ha nem költő volnál,

akkor is halott volnál,

lennél az öngyilkos föld,

édes hazám volnál.

Ha nem költő volnál,

akkor is halott volnál,

lennél a megölt Fiú,

ülnél szívem jobbján.

Ha nem fiam volnál,

akkor is halott volnál,

lennél a halott ember,

Yorick Kormos István.

 

Ha nem ember volnál,

akkor is halott volnál,

lennél halott szerelem,

hamu Margit-orcám.

Ha nem szerelem volnál,

akkor is halott volnál,

elvágott torkú ének,

forgás nyakcsigolyán.

Éjszaka

Ágak hullámzanak

az égüveg alatt,

lemezjátszó-karok,

csillagtű jajgat –

billegő madárfej,

csonthideg tálból

égő dalt szemel,

arcomba kóstol –

jajgat s felrepül,

szárnyas, éhes űr,

fekszik öklöm

eszméletlenül –

 

kék rög a havon,

csikorgó bársonyon,

agyamról pattintott

kőkorszakom –

 

a csengés, a hang

elhalványodik,

csöndje örök marad,

szerszám és árnyék –

üres lemez, Hold,

aranydíj forog,

a Föld áll

énekkel teli

Helyén a távozónak

Elzárva már a tócsa

nagy víziója, jég fedi,

a beomlott éj fölött

ragyognak Isten léptei.

Hányfele húzó huzat!

lélek keresi centrumát,

csavar csontot és izmot,

Csontváry férfi Cédrusát.

Világom tág réseit

betömnöm kell-e még ima?

törvény kell-e még szárnyuk-

ba botló angyalaira?

 

Lent zörög, szervezkedik

az ellenálló őszi fagy,

a fény szűk szemmel néz át

az időn, fegyvert tisztogat.

Kutat a szél, mindenét

lyukas zsebében keresi –

Holdsütés hamujában a fák

jövőbe vetült szénárnyékai.

 

Kell-e belülről döfő késnek,

a szónak még lobbannia?

nézek az égre, szemem-

be porzó csillagaira.

Állok, elfogyó tájban

helyén a távozónak –

kutyák húzzák a Holdról

gőzölgő vonításuk –

Gál Éva Emese

A semmi lapjai

Most írom meg a semmi lapjait.

Egyszer ez lesz a legigazabb versem:

a lap hófehérsége úgy vakít,

mint nagy telek a lelkiismeretben,

s ahogy az űrt fölszántják a sorok,

megtelik a szó a csend illatával,

ami összetartja a távlatot,

és pusztulást is végtelennel árnyal,

mert tökéletlen minden ami van:

csak születni és elpusztulni képes,

s fényénél súlyosabb árnyéka van,

hogy magán túl mentse az ürességet.

Lehet égitest, lehet gondolat,

vagy a rét füveinek pengeéle,

bármi, mi a semmiből kiszakad,

hogy múló létezését végigélje,

 

számol a céltalanságával is.

Csak az értelem perel önmagáért,

nem hiszi el, hogy a léte hamis,

és tovább küzd egy értelmes világért,

míg egyszercsak a semmi lapjait

kezdi önmagából kiteregetni,

mintha rendre feladna valamit,

hogy végül ne maradjon, csak a semmi.

 

Köd

Úgy araszolunk előre a ködben,

mintha semmiből lépnénk semmibe,

mintha az irány lenne oly időtlen,

hogy a tájnak bele kell vesznie.

Az út, melyen a kerekek döcögnek,

csak pillanatról pillanatra él,

múlt és jövő rabja marad a ködnek,

de minket tovább űz vakon a cél:

 

az érkezés, a biztonság, az otthon,

a szorongást föloldozó világ,

ami melegével átsüt a gondon,

és őriz minden elvesztett hazát,

 

mint a kétségen túli bizonyosság,

az űzetésen túli pillanat,

vakvilág mögött egy látható ország,

mint csenden túl az értelmes szavak.

A semmin tompán törnek át a fények,

mintha sajogna bennük az idő,

mintha didergetnék az érkezések,

s mégis hevítené az érkező

 

s a semmi ellen mindennel marasztal:

dereng, majd egyre inkább felragyog

egy kisváros deres-barázdás arccal.

A semmit legyőztük: itthon vagyok.

Fecske Csaba

Fogyatkozás

– In memoriam H. G. –

hát itt hagytál te is barátom

eggyel megint kevesebb vagyok

mint rád a megfagyott göröngyök

zuhognak rám a téli csillagok

ablakomon verítékezve

kapaszkodik fel a pára

így lát most téged is az Isten

ha rátekint ablakára

rácsapódsz a semmi üvegére

letörölhető pára a lélek

gyűlik bennünk a sötétség

a remény izzószálai kiégtek

Éjszaka marad

hogy megsűrűsödött időm

életem zaccos alja ez

mint kamra mélyén az egér

agyamban a halál neszez

 

már az öröm is fájdalmat

okoz cserbenhagy a testem

nincs is vagy csak nem találtam

amit oly nagyon kerestem

egyszer majd éjszaka marad

nem kezd új napot a reggel

s amitől annyira féltem

összevegyülök a röggel

Novák Béla Dénes

Üzenet a túlvilágra

(Szervác Józsefnek)

Ott vagy, ragozhatatlanul.

Lehulltál az evilági mennyből,

hús, amint csonttól szabadul.

Jobb volt talán a fájdalom?

Alattomos-arcú fröccsök,

koccintgató sok dilettáns barom?

Régen tudom, mi a halál.

Üres üvegek között hinni:

eljött már a Kánaán!

– – –

Összerakhatatlan Lego-Haza.

Nélküled kinek lett otthona?

– – –

Mi belülről fázunk,

zúzmarás a szemünk.

Fönn az Égben álmodunk.

A másvilágon ébredünk.

ima

kirie eleiszon

életem ím megiszom

halálom is vigalom

ha van hozzá borom

aprópénzre váltható

árulásom tagadom

kirie eleiszon

égi-földi kocsmám

szétverem fölrombolom

zuhanok Hozzád

üveggarádicson

és lesz majd hírnevem

krimóország-szögleten

irgalmazz oltalmazz

semmi az Neked

röggé tenni gyermeked

aszúvá változtasd a tengert

bírom én bírom

mennyit ember soha nem nyelt

véremet is megiszom

kirie eleiszon

kijózanodni Istenem

jöjj utánam-velem

novabor-nemlétem

semmibe hányt szégyen

édesen-savanyún

előtted

Te leszel

a tanúm

Jónás Péter

Zalai Karcsi barátom kölni padlásszobájában (hajnal)

Fehér kenyeret törünk a vörösborhoz.

Szavakban nyílik a távlat, mint kint az ég.

Cserélünk titkot, álmot, csendet, szép mesét.

Igazítjuk magunk egy végtelen úrhoz.

A falakon képek, ezer világtükör.

Itt meghal az idő, és kitágul a tér.

A kezdet a vég, egy a sárral a vér.

Körben támad fel az út, s úttá feszül a kör.

Megérkezni annyi, mint várni egy helyben.

Mindegy hogy hol, ne kint, légy otthon

magadban.

Nem kell keresni, minden benne az emberben.

 

Finom a bor, meleg a szoba, jó szag van.

Várd az utat, ne ragadj meg a jelenben.

Mindig kezdődhet minden. Nézd csak! Hajnal

van.

Csónakkal a Tisza-tavon (délután)

Motoz a délután a Tisza-tavon.

Csónakban hangolom magam a csendhez.

Egy szellő halkan szimfóniát rendez.

Borzol, loccsant, fújdogál. Álmatagon.

Halvány ábrák a tó bőrén, hajlékonyak.

Az idő vezényel valamit, majd törli,

a zuhanó tájat álomba őrli.

Babrál a határral, mossa a partokat.

 

Kilépek, süppedek langyos mocsárba.

Féllábú kócsagok kottáján sír a szél.

Elhagyott szigeten fa susog, zenél.

Néma koncertet ad a táj magánya.

 

Látni a partot a fa tetejéről.

Homokba süllyedt napozó múmiák.

Kaszáspók dúdolja köréjük fonalát.

Árva hangszóró álmodik. Zenéről.

Fürjes Péter

sárvers

álltam én is töprengő türelemben

szórta a nap rám ami-volt aranyát

lábadhoz elszegényedtem

porom nem alkuszik

 

 

alkonyodunk

     az arcvonásokat

a földiek bevonják szemünk a halé

látszani nem látsz

 

 

arc nélküli

úgy megállni

  arccal fakéreg

nyilak nevekkel televésve

őrizzenek mint forrongó

húst a földi férgek

ég alatti

eshet a hó       zizegés

az udvarokon

horpadnak a halottak

csontjuk benőtt fog csorba

kert emberi rom

reszket a hó szikrázik

fekete gyomor