Nyilasy Balázs

A diadalmas románc

J. K. Rowling Harry Potter-regényei: A Bölcsek Köve, A Titkok Kamrája, Az azkabani fogoly és

A Tűz Serlege

Hol volt, hol nem volt (vagy ahogyan az angolok mondják: once upon a time) volt egy kisfiú, úgy hívták: Harry Potter. A hét kötetre tervezett regényfolyam elején (a Harry Potter és a Bölcsek Köve kezdetekor) a kis Harry éppen egyéves, újsütetűen híres és újsütetűen árva. Apját és édesanyját a földkerekség legnagyobb fekete mágusa ölte meg, Lord Voldemort, a Nagyúr, aki annyira gonosz és annyira hatalmas, hogy a varázslók és boszorkányok nagy közössége kiejteni sem meri a nevét. Tudodki suttogják egymásnak a helyettesítő formulát, ha róla beszélnek. Az akció azonban végül megdöbbentő – a mágikus világ sok évszázados történetében példa nélkül álló – következménnyel zárult. A kis Harry Potteren kicsorbult a mindaddig mindenkinek kivédhetetlen, halálos átok, a félelmetes Avada Kedavra; mindössze egy, a homlokán található, villám alakú sebhely-emlék köti össze a történtekkel. A mágia visszaháramlott Voldemortra, elvette minden erejét, megfosztotta ép testiségétől, tengődő tehetetlenségre utalta, a varázslótársadalom pedig egyszeriben megszabadult a gonosz évtizedes, zaklató uralmától. Az árva csöppséget a varázslóiskola-igazgató, Albus Dumbledore parancsára az óriás Hagrid elragadja a gyilkosság helyszínéről, és a fiúcska mugli nagynénje házához viszi. (A “mugli” kifejezés a Potter-könyvekben a mágikus világ szóhasználatában a nem varázslóvérűeket, azaz egyszerűen az embereket jelenti.) Ez a ház fogadja be aztán Harryt egy egész évtizedre. Sorsa a mostoháé. A házigazda, a csavargyári alkalmazott, Vernon Dursley és neje igazi nyárspolgárok, mindentől irtóznak, ami sejtelmes, titkos. A kisfiúban az irritálóan idegent, a betolakodót látják. Másféleségére a felejtés fátylát borítják, múltját eltitkolják előle. Harry úgy tudja, szülei autóbalesetben haltak meg (sebhelyét is erre magyarázzák mostohái), s a varázslóvilág létezéséről (saját, öröklött mágikus képességeiről) mit sem sejtve, tíz keserves Dursley-év után éri meg tizenegyedik születésnapját. Ekkor azonban váratlanul levelet hoz a postás. A címzés: H. Potter úr részére, Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive 4., lépcső alatti gardrób. A küldeményt Vernon nagybácsi kaparintja meg, maga olvassa el, és riadtan elzárja a kisfiú elől. Másnap azonban újabb levél érkezik Mr. H. Potternek, a legkisebb hálószobát jelölve meg tartózkodási helyül, azt a kis kamrát, ahová a nevelőszülők a fiút sebbel-lobbal átköltöztették. Az elővigyázatos családfő e küldeményt is megkaparintja és megsemmisíti, majd a levelektől pánikba esve kocsiba pakolja a családot. Hanyatt-homlok menekülnek mind messzebb a Privet Drive 4.-től, és végül egy tengeri sziklán álló kunyhóban állapodnak meg. Csakhogy az isten háta mögötti hely sem bizonyul hatékony búvóhelynek. A tomboló éjszakai viharban egyszer csak kivágódik a viskó ajtaja, és Hagrid, az óriás lép be rajta. Azért jött, hogy személyesen kézbesítse az utolsó a levelet (Mr. Harry Potter, Tenger, Viskó a sziklán, padló). A különös küldemény pedig, mint kiderül, nem egyéb, mint személyre szóló értesítő a felvételről a Dumbledore igazgatta Hogwart (Roxfort) varázslóiskolába. (A tanulmányok a nagy múltú, sok évszázados oktatási intézményben hét évig tartanak, s a tanulók végül okleveles mágusként, illetve boszorkányként graduálnak.) A gyerek persze mit sem ért a dologból, de az óriás elmagyarázza neki, hogy a muglivilág mellett egy másik, mágikus világ is létezik, hogy a kisfiú ide, nem máshova tartozik, ereiben a legjobb varázslóvér folyik, s hogy nevét és Voldemort csodálatos legyőzésének történetét az egész varázslóvilág szájról szájra adja. A kis elnyomott számára persze mindez hihetetlennek tűnik, de Hagrid nem sok időt hagy a töprengésre. Reggelre kelve már ragadja is magával. Londonba sietnek, bevarázsolják magukat a muglik számára láthatatlan Diagon Alley-ra (Abszol útra), a mágikus világ üzleti központjába, pénzt vesznek ki a varázslóbankból, bejárják a bagolyszalonokkal, talárboltokkal, varázskönyvüzletekkel, sárkánymájárusokkal tarkított városrészt, találkoznak egy jó csomó eleven varázslóval, boszorkánnyal. Megvásárolnak mindent, amit az iskolai rendtartás egy elsőéves számára kötelezően előír (talár, üst, varázspálca, postaszolgálatra való bagoly, írótoll, varázslástani tankönyvek), majd sietnek a King’s Cross Roadra (az angol főváros egyik legismertebb pályaudvarára); innen, egészen pontosan a kilenc és háromnegyedes vágányról indul minden szeptember elsején a diákokkal teli vonat a távoli kastélyiskolába.

Mindez azonban csak a bevezető volt, a kezdet. A bonyodalom kibomlása (ahogyan a régi iskolai fogalmazásismeret, műszerkezettan szokta volt néven nevezni) istenigazából Hogwartban kezdődik meg, és itt, az iskolai szemeszter idejébe ágyazva megy végbe. Az első tanév mindjárt nagy próbát hoz az újdonsült varázslónebuló számára. Voldemort a tízéves tengődés után aktivizálja magát, és terveket sző az újjászületés érdekében. Sikerrel is járna, ha meg tudná szerezni az iskola titkos helyén elrejtett bölcsek kövét, de Harry (újonnan szerzett hűséges barátai, Ron Wesley és Hermione Gringer hathatós segítségével) ezt végül is megakadályozza. S a második, harmadik, negyedik Harry Potter-kötet struktúrája analóg az elsővel. A meseregény alapvető mozgásiránya felszabadító módon újra és újra az idegenségből a közösségbe vezet. A Titkok Kamrája, Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege történésfolyama egyaránt a Dursley-féle muglivilágban, a Privet Drive-on, nyárvégen indul. A Vernonéknál töltött nyomorúságos vakáció vége felé járunk, immáron közel a várva várt szabaduláshoz, az otthonba, az iskolai varázslóvilágba kerüléshez. A bonyodalom kezdete, a jövendő nagy próba előkészületi eseményei mindig a szünidőbe vannak ágyazva, de a kibomlás, kifejlődés és vele a regényidő óriási többsége a varázsiskola soron következő évéhez kapcsolódik. Minden hogwarti szemeszter új meg új tantárgyakat, történéseket, iskolai kalandokat, kapcsolatalakulásokat tartogat Harry számára, és egy-egy nagy próbatételt, megoldandó titkot, kibogozandó rejtélyt, megharcolandó élethalálharcot. Lord Voldemort és követői nem tétlenkednek, a fekete mágus mindegyre vissza akarja nyerni elvesztett erejét, hatalmát, és meg akarja ölni, meg akarja öletni a kisfiút. Harry Potternek minden kötetben ki kell állnia az egyre nehezedő próbákat, meg kell védenie önmagát és másokat, életkorát fölülmúló bátorsággal, leleményességgel kell meghiúsítania a Nagyúr terveit.

Alighanem az elmondottakból is kitűnik, hogy a hétkötetesre tervezett Harry Potter-regényfolyam ízig-vérig ahhoz a nagy irodalmi gondolkozásmódhoz tartozik, amelyet az angol műfajelmélet, műfajtörténet románcnak nevez, és amelyről Northop Frye – igen helyénvalóan – úgy tartja, hogy a mítosz mellett éppenséggel az emberiség legősibb irodalmi formája, s hogy eleven életerejét, kirobbanó vitalitását a szóművészet sok évszázados fejlődése-alakulása során mindvégig megőrzi. A románc – tudjuk – nem a mindennapi realitás felől tekint a világra. Antropológiájában nem a valóságerő és a korlátozottság a meghatározó (mint a realizmuséban, a naturalizmuséban és – lényegében – az önreflexív posztmodernizmuséban), hanem a korlátlan álom, a szabad fantázia, az emberi vágy. A világot nem az adottságok, megkötöttségek felől ragadja meg, hanem a vágy jegyében strukturálja, alakítja, dolgozza át. A Rowling-ciklus világképzésének, eseményelrendezésének, alakformálásának minden lényegi momentuma ebbe az irányba mutat. A korlátlanság akarásának jegyében fogant fantáziaműködés terméke természetesen maga a főhős-kisfiú is. Karaktere, készségei alapvetően nem az elsajátítás, megszerzés földies aspektusaihoz kötődnek, hanem az adományozottság, egyénfölöttiség jegyeit viselik magukon. Olyasfajta nagy emberi vágyak (ősi románcmotívumok) összegződnek benne, mint a csodálatos születés, a megjelöltség, a rendkívüli képességek, a megváltásra hivatottság, a jó képviseletére való korlátlan készség, a természetes nagylelkűség, mások iránti megnyitottság, a questben (a próbákra való állandó készenlétben, a helytállás, segítés alkalmainak keresésében) megnyilvánuló önkiélés, jellemalakítás. A csodálatos születést a Voldemorttal való öntudatlan, első párviadal jeleníti meg, amelynek során Harryhez a sebhely stigmája és a hírnév attribútuma, a szabadító, nagy tett legendáriuma kapcsolódik. A fekete mágussal történtek azt is eredményezik, hogy Voldemort képességeinek egy része – például a kígyónyelv ismerete – átszáll a fiúcskára. Hogy mi óvta meg Harryt, az egészen pontosan nem tudható. Az édesanyja megteremtette védő aura mindenesetre főszerepet játszhatott a történtekben, de lehet, hogy a fiút önereje is segítette a megmenekülésben, s ha így van, akkor a kiválasztottság már a tényleges születéshez kapcsolódik. Erre utal mindenesetre az a tény is, hogy a mágus a kisgyermek miatt kereste fel a Potter-házat, őt és nem az anyát akarta mindenáron elpusztítani. A Voldemorttól örökölt villám alakú sebhely Harry örök időkre szóló jele, stigmája (számtalanszor előfordul, hogy a hajbozont alól kibukkanó sebhely fölismerő ujjongásra készteti az idegen varázslótársakat), és a heg mindenkor figyelmeztetően sajogni kezd, ha ellensége tervet sző ellene vagy a közelében van. A varázslás mesterségét, tudományát persze Harry Potternek is tanulnia kell, és nemegyszer a megtanultaknak köszönheti az életveszélyből való megmenekülést. Mindazonáltal az adományozottság a potteri karakter alapvető jellemzőjeként jelenik meg a későbbiekben is. Az első repüléstanoktatáson magától ugrik a fiú kezébe a seprű, s mikor elrúgja magától a földet, bódult örömmel érzi, hogy talált valamit, amit tanulás nélkül tud. A nagy bajvívások életveszélyes helyzeteiben Harry sorsdöntő reakciói önkéntelenek, öntudatlanok, belső hang által sugalltak. A Harry Potter és a Titkok Kamrája végső, nagy összecsapásában önkéntelenül is rájön, hogy a baziliszkusz mérgezett fogát a naplóba vájva tudja elpusztítani ellenségét, a Harry Potter és a Tűz Serlege párviadala során ösztönösen érzi, hogy Voldemorttal szemben csak akkor lehet esélye, ha a varázspálcákat összekötő fényfonalat nem engedi szétszakadni.

Persze a románcban a helytálló ember nincsen teljesen magára hagyatva. Ha látszatra minden remény elhagyta is, valamiféle végső segítség mindig felkínálkozik a számára. A negyedik kötet imént megidézett nagyjelenetében sem marad hősünk végképpen támasz nélkül. A Nagyúr által meggyilkoltak szellemfüstjei egymás után bomlanak ki a gonosz mágus varázspálcájából, és támogatják, kitartásra buzdítják Harryt; édesanyja bátorságot önt belé, édesapja pedig a menekülés lehetőségét vázolja fel a számára. A második kötetben, a baziliszkusszal való küzdelemben pedig Dumbledore varázsmadara, a főnix vájja ki a csodakígyó halált hozó szemét, pottyantja a fiú elébe a süveget, amelyben a harc lehetőségét fölkínáló kard van. A hírneves varázsló-igazgató egyébként a románcrepertoár nagy öregje, a hosszú-hosszú szakállú, minden titkokat ismerő aggastyán, a végső életrejtélyeket is megközelítő bölcsek bölcse. Ő az, aki sokat tud a Harryvel történtek végső értelméről, és ő az, aki – célzásaiból legalábbis így tűnik – a jövőbeli események egy részét is előre látja. Alapattribútumai a végtelen bölcsességgel párosuló rendkívüli öregség és – szükséges alkalmakkor – a végtelen szilárdság, erő. Általában rettenetesen öregnek mutatkozik, de a negyedik könyv végén, amikor a fiút a Voldemort-szolgától (Kupor-Barty Crouch gyilkos varázspálcájától) megmenti, a gyerek egészen más vonásokat fedez fel benne. Ekkor érti meg, miért lehet Dumbledore az egyetlen varázsló, akitől Voldemort is tart. Az ájult gonosztevő felé forduló arc a legiszonyúbb varázslatnál is rémisztőbb, nyoma sincs rajta derűs-cinkos hunyorgásnak, jóságos mosolynak. Az agg igazgató-varázsló arca tomboló haragot tükröz, s mint a perzselő forróság, úgy sugárzik belőle a pusztító erő.

A románcrepertoár további jellegzetes alakja Hagrid, a goromba óriás, a faragatlan, csiszolatlan, de jószívű, szeretetre méltó monstrum, aki hasznos szerepet tölt be a nála nagyobb, finomabb szellemi erő szolgálatában. Tanulmányai annak idején abbamaradtak, a varázsprocedúráktól hatóságilag el van tiltva. Elementáris erővel vonzódik a mágikus állatmonstrumokhoz, óriáspókokhoz, hippogriffekhez, sárkánybébikhez. (A legormótlanabb és legvadabb sárkányfiókát is formásnak, gyönyörűnek látja; kisgyermekkorától vágyik arra, hogy egyszer saját sárkánya legyen.) Az esze nem jár túl gyorsan, írása macskakaparás, süteményébe beletörik az ember foga, de a szíve – a szíve az arany. Érzelmei szentimentálisan és viharosan törnek ki: látványos, nagy könnyeket hullat, hüppög, zokog, rázkódik, az asztalkendőbe törli a szemét. Nem veti meg az italt, ha becsiccsent, olyasmit is kifecseg, amit nem kéne. Mindenesetre rajongó hűséggel szolgálja Dumbledore-t, és lelkes odaadás köti a kicsi, gyenge Harry Potterhez.

A románc a világot a korlátokat nem ismerő képzelet jegyében dolgozza át. A Potter-könyvekben ez az átdolgozás gyökeres, totalizálóan kiterjedt. A csoda nem alkalmi, különleges, kivételes jelenség. A vágyteljesítő képzelet a szabadság kiterjedt és gazdagon artikulált világát teremti meg a legkisebb részletekig lebontva, egyfajta játékos mitológiát alkotva. A mesefolyam eddig megjelent négy kötetében a varázsló- és boszorkányország az igazi, a tulajdonképpeni világ. Az emberek, a muglilét természethódító ügyeskedései (metrók, mozgólépcsők, parkolóórák, háztartási gépek, konyhaeszközök) a mágia sokkal hatékonyabb eszközével rendelkező varázslók számára megmosolyogtató dolgoknak tűnnek. A boszorkány-háziasszony a kolbászokat a serpenyőbe, az étkészletet az asztalra varázspálcájával parancsolja, s egyetlen intéssel készteti öntisztogatásra a mosogató szennyes edényeit. A mindennapi főzéshez a Bűvöljünk becsináltat!, a Süteménymágia és a Lakomák varázsütésre (Charm Your Own Cheese, Enchantment in Baking, One Minute Feasts – It’s Magic!) speciális szakácskönyveit használja. A varázslóvilág állandó leplezésére, elrejtésére azért van szükség, mert ha a muglik fölfedeznék a mágikus világ csodálatos lehetőségeit, ők is át akarnának térni a varázslatra. A talárt viselő, baglyokkal közlekedő varázslóknak épp ezért Anglia-szerte álcázniuk kell magukat, és magától értetődően rejtegetni kell minden fontosabb varázslóintézményt is. A kereken száznegyvenkét lépcsős iskolapalota például kívülről, mugliszemmel jelentéktelen omladéknak látszik, a százezres nézősereget vonzó kviddics világkupadöntő előtt minisztériumi alkalmazottak légiója hónapokig készíti elő a muglibiztos lebonyolítást. (A kviddics a varázslóknak és boszorkányoknak azt jelenti, amit az embereknek a foci. A mérkőzések a levegőben zajlanak négy labdával, a résztvevők seprűn száguldoznak.) Rejtettek, titkosak az átjárók, a két világ közötti mediátorok is. A Diagon Alley-ra, az Abszol útra a Foltozott Üst (Leaky Cauldron) kocsma udvaráról lehet bejutni, úgy, hogy az ember a megfelelő téglát a szemétkuka fölött háromszor megkocogtatja, a kilenc és háromnegyedes vágányt pedig akkor lehet elérni, ha egyenesen nekimegyünk a kilences és tízes sínpárok közötti falnak. (A fal ilyenkor elveszíti keménységét, áthatolhatatlanságát, s a másik, mágikus oldalra átérve már meg is látjuk a Roxfort expressz piros gőzmozdonyát.)

A muglik nehézkes közlekedési eszközeivel szemben a mágikus világ meglehetősen változatos és hatékony utazóarzenállal rendelkezik. A varázslók és boszorkányok tudnak hoppanálni (apparate) és dehoppanálni (disapparate) – ilyenkor egyszerűen eltűnnek valahonnan és föltűnnek valahol –; utazhatnak a tűzbe szórt Hop-porral (Floo powder), és igénybe vehetik a zsupszkulcs (Portkey) segítségét. Ezekkel a módszerekkel pillanatok alatt lehet eljutni a legtávolabbi helyre. A régi, jól bevált seprű egy kissé lassabb, de a muglivonatokhoz képest azért ez is olyan, mint a villám. (Charley, az idősebb Weasley fivér barátai e hagyományos közlekedési eszközre szállva röpülnek Roxfortba-Hogwartba, és transzportálják Romániába Norbertet, a sárkányt a négy seprű közé szerkesztett hámba fogva.)

A mágikus világban a minennapi élvezeti cikkek, használati tárgyak is érdekesebbek, változatosabbak, mint az embereknél. A varázslófiúk és a boszorkánylányok Mindenízű Drazsékat, csokoládébékákat, varázspálca-nyalókákat esznek, vajas sört isznak. Minden csokibékában híres boszorkányok és varázslók kártyaképeit lehet föllelni, de a képek – a muglivilágban megszokott stabilitással éles ellentétben – állandóan mozognak, eltűnnek-visszajönnek. (Az iskolai festmények figurái Hogwartban szakasztott így viselkednek: elkószálnak, egymásnál vizitelnek, helyet cserélnek. Végül is ki várhatná el tőlük, hogy gyökeret eresszenek, és egyedül unatkozzanak?) Az egyén életét különleges instrumentumok segítik. A feledékeny nebuló Remembrallt, nefeleddgömböt használhat. (Ha pirossá válik, biztos lehetsz benne, hogy valami fontos kiment a fejedből.) A nagyon dühös boszorkányanyuka Howlert, rivallót küld csemetéjének az iskolába. (Látszólag ártalmatlan, piros boríték, de nyisd csak ki, olyan hangorkánt, szidásáradatot zúdít vétkes fejedre, hogy lepereg a mennyezetről a vakolat.) A mágikus homokórával meg lehet fordítani az időt, visszamehetünk a múltba, és megváltoztathatjuk a történteket. (Veszélyes eszköz, használata magától értetődően korlátozott. Az évfolyamelső Hermione Gringer óraütközései miatt használja, a Mágiaügyi Minisztérium külön engedélyével.) A Sneakoscope (gyanúszkóp) kis búgócsigaszerű szerkezet, ha hamisságot észlel a környezetében vadul pörögni kezd, világít és élesen fütyül. (A Harry Potter és az azkabani fogoly történései során sok viszontagságot megtakaríthatnának maguknak hőseink, ha hallgatnának rá, de sajna, nem hisznek neki. Zokniba csomagolják, láda aljára helyezik, belefojtják a “szót”.)

Természetesen a varázslóbirodalom élővilága is sokkal változatosabb, mint a szürke muglikörnyezeté. A kastélyiskola körüli rengetegben unikornisok, óriáspókok, hippogriffek, kentaurok élnek. Az unikornis fénylő sörényű, hosszú, karcsú lábú, gyönyörű állat, megölése a legnagyobb elkövethető bűn. A kentaurok rokonszenves, de furcsa nép: egyenes választ ne várj tőlük, minduntalan asztrológiai példázatokban beszélnek. A nagy tóban gigászi tintahalszörny lakik, Grindylow-k (kákalagok), szarvas kis vízi démonok kapaszkodnak az ember lábába, a fenéken szürkés bőrű, gubancos, zöld hajú, csorba fogú, pikkelyes, halfarkú lények falvai sorakoznak. Ez a Merpeople, a vízisellőnép: zord, durva társaság, a varázslás tudományához nemigen értenek; szigonyt szorongatnak a kezükben, és karóhoz kötött kákalag a házőrzőjük. (Nyelvük a Mermish, Albus Dumbledore sok egyéb kiválósága mellett folyékonyan beszél mermishül is.) Az iskola szomszédságában az őrült fűzfa hadakozik időnkénti dührohamaiban. Egy varázsautó nagyságú tárgyban is roppant károkat tud okozni, emberekre magától értetődően életveszélyes. A mugli gyomtalanításnak a háztáji varázslókertek gnómtalanítása felel meg. Az aprócska, krumpliorrú, karmos lábacskájú gnómokat ki kell rántani a földből, bokájuknál fogva meg kell forgatni őket, és jó messzire, a kerten túlra kell hajítani kis testüket. (A megoldás azért korántsem gyökeres: a pici lényecskék a megvert sereg látszatát keltve úgy tesznek, mintha távoznának, de tudni való, hogy nemsokára úgyis vissza fognak settenkedni.)

A mesék, sagák, mítoszok manóarzenáljával is úgy jár el az angol írónő, mint az unikornissal, a kentaurokkal vagy a vízisellőnéppel: a mágikus konvenciót játékosan elmozdítja, dekonstruálja, sajátszerű fantáziával átformálja. A Gringotts bank őrei a goblinok, koboldok. Egy fejjel alacsonyabbak, mint egy tízéves kisfiú, a szakálluk hegyes, a lábfejük és az ujjaik föltűnően hosszúak. Kicsik, de nagyhatalmúak, nem érdemes kikezdeni velük. A veszedelmes trollok négyméteres, kopasz, apró fejű szörnyetegek, lábfejük fatuskószerű, karjuk aránytalanul hosszú, és nagy furkósbottal járnak. Nem kellemes népség, elviselhetetlen bűzt árasztanak, a trolltakonynál undorítóbb dolgot pedig elképzelni sem lehet. (Hermione Gringernek a Harry Potter és a Bölcsek Kövében ugyancsak meggyűlik a baja az egyikükkel, szerencsére a fiúk kimentik valahogyan a slamasztikából. Az életveszélyes közös kaland már csak azért is említésre méltó, mert ez kovácsolja össze a később minden próbát megálló Ron–Hermione–Harry triumvirátust.) A house-elfek, házimanók mulatságos, groteszk, szánandó és egyben nevetséges lények, a varázslótársadalom készséges és ingyenes rabszolgái. Denevérfüllel, dülledt, teniszlabda nagyságú szemmel bírnak, és ruha helyett párnahuzatfélét viselnek. Ha a házimanónak ruhát ad a gazdája, akkor ez a gesztus egyenlő a szolgálatból való elbocsátással. Ám egy jóravaló house-elf semmitől sem retteg jobban, mint éppen a felöltöztetéstől. A kis lények énazonosságát, identitásigényét a varázslómesterhez való hűség, föltétlen tisztelet, alázat tölti ki. Ha vétkeznek, mulasztanak vagy gazdájukat rossznak merik látni, azonnal büntetik magukat: ablakhoz ütögetik, asztallaphoz döngetik, vizeskancsóval csapkodják, falba verik a fejüket. Bérért dolgozni – ez botrányos, becsületsértő gondolat számukra. (A negyedik kötetben Hermione szívósan, eltökélten próbálkozik a House-Elf Liberation mozgalom, Házimanó Felszabadítási Front megszervezésével. Törekvései, mint sejthető, csekélyke eredményt hoznak, annál több szörnyülködést váltanak ki az érintettekből.)

A komikus, humoros, ironikus minőségek a Potter-könyvekben gazdag sokféleséget mutatnak. A varázslóvilág társadalmi rajzában, intézménybemutatásában a szatirikus látásmód, az intézményesültség, a társadalmi nyilvánossággépezet kritikája dominál. A Mágiaügyi Minisztérium jobbára a félmegoldásokat, elkenéseket részesíti előnyben, intézkedéseiben nem a tényleges megoldás akarása, hanem a mindenkori erőviszonyokhoz való alkalmazkodás, a közvélemény vélt vagy valóságos igényeinek messzemenő figyelembevétele dominál. A miniszter, Cornelius Fudge (Caramel) – mint a negyedik részben végképpen kiderül – korlátolt, rövidlátó, gyáva és kártékony politikus. A média, a nyilvánosságipar az üresség, a blöff, a szenzációhajhász gesztusok jegyében működik. A Daily Prophet (Reggeli Próféta) sok bajt okozó riportere, Rita Skeeter (Rita Vitriol) e felelőtlen, szenzációhajhász újságírás képviselője, Gilderoy Lockhart, médiasztár a nyilvánosságteremtő mechanizmus, a sztárcsinálás ostoba működésének nevetséges végterméke-reprezentánsa, a publikum hiszékenységének, becsaphatóságának kitűnő illusztrációja, afféle modern miles gloriosus, aki nagyon is eredményesen alkalmazza a sznobizmusra építést, a blöff stratégiáját és taktikáját. Lockhart a Harry Potter és a Titkok Kamrájában egy tanév erejéig katedrát kap a varázslóiskolában. Itt – de csakis itt, az épület falain belül – végül is megbukik. Szereplése-leszereplése a bohóc, a pojáca, a fekete bárány megérdemelt kivettetésének ősi komikai témáját eleveníti föl, az érdemes férfiú a buffokomédiák modorában handabandázik, és bukik orra. (Az orra bukás a szó szoros értelmében értendő, ez történik vele a Snape-pel [Pitonnal] folytatott, hencegő párviadal során, és a történet végén is, amikor Ron Weasley elorzott varázspálcájával akarja a fiúkat elkábítani, de a köztudottan működésképtelen pálca fölrobban a kezében.)

A handabandázó pojáca bukása mellett a hogwarti kastélyiskola házi kísértetei is az alantas burleszk komikumvilágába vezetnek be. A kísértethistóriák, rémmesék (gótikus regények) elemeit a rowlingi játékos fantázia átdolgozza, hiperbolikusan parodizálja, harsány fekete humorral átitatott kombinációkban jeleníti meg. Minden iskolai “ház”-nak megvan a maga kísértete, sajátlagos külsővel és kivégzéstörténettel. A Gryffindor Tower (a Griffendél-torony) szelleme Nearly Headless Nick (Félig Fej Nélküli Nick) érdemes kobakját egyetlen centi bőr és ín tartja a helyén. Nick állapotát méltatlan, fájdalmas félbemaradottságként, kirekesztő, baljós stigmaként éli meg. Hiába szeretne bekerülni a Headless Hunt (Fejvesztett Futam) egyesületbe, a szerencsés és gőgös klubtagok csak olyan kísértetszemélyt hajlandók fölvenni, akinek a feje korrektül és teljességgel elválasztatott a testétől. A zegzugos folyosókon, labirintusokban Peeves, a poltergeist (Hóborc, kopogószellem), Puck buffósított, elvadult leszármazottja garázdálkodik. Bárhol és bármikor fölbukkanhat. Viharként surran a levegőben, légi bukfenceket vet, ide-oda cikázik. Lételeme a gonoszkodás, bajkeverés, pánikkeltés. Tévútra vezeti az elsősöket, a kobakjukra papírkosarakat, sétapálcákat, vízzel telt ballonokat hajigál, kárörömmel árulkodik az árgus szemű gondnoknak, disznóságokat irkál a táblára, gonosz vigyorral, teli tüdőből harsogja a Harryt rágalmazó dalocskát: Oh, Potter, you rotter, oh what have you done? (Potter, te rosszcsont, bűnöd nagy.) Moaning Myrtle (Hisztis Myrtle) duci, pattanásos, vastag szemüvegű lánykísértet. Haláláról nem sokat tud. Ötven éve történt: a mosdóban nagy, sárga szempárt látott, és már vége is volt mindennek. (A baziliszkusz kígyó szeme pillantása volt az.) Myrtle később azért jött vissza, hogy kísértve leckéztesse csúfolkodó lánypajtását. Mostanság saját, külön bejáratú vécéjében a tartályon lebegve, magányosan tölti napjait. A pattanásait piszkálja, sírdogál, ha nagyon unja magát, fejest ugrik a lefolyóba. Ha van kinek panaszkodnia, drámai lamentációkban éli ki magát (egész élete szenvedés volt az iskolában, holtában se hagyják nyugodni, ha nem lenne már úgyis halott, biztosan öngyilkosságot követne el). Harryt egyébként kedveli, fürdőzését titokban meglesi, tavi próbájában megsegíti, a vécétársi státust kínálja neki arra az esetre, ha ő is meghalna és kísértetté válna. Az iskola kísértetei és szellemei egyébként a második kötetben színesen morbid Deathday Partyn gyűlnek össze. Nearly Headless Nick ünnepli ötszázadik kimúlásnapját egy tágasabb pincehelyiségben, s az alkalomra Harryt és a barátait is meghívja. A fuvallat olyan, mint egy hűtőházban, a lakoma rothadó halakból, férges birkabecsináltból áll (a gonoszul vigyorgó Peeves narancsszínű bohócsapkában, ízléstelen csokornyakkendőben penészes mogyorót kínálgat), harminc fűrész szolgáltatja a zenét, s a fej nélküli lovas szellemek a többi kísértet nagy gyönyörűségére fejfoci-lovaspóló bemutatót rögtönöznek.

A buffoelemek, a fekete humor, a kísértetmítoszok morbid játékossága ugyan szélső elemek a Potter-regények komikai skáláján, mégis jelzik azt a szakadékot, amely a rowlingi románcot a szatírától elválasztja. Szatirikus elemekről beszélhetünk, de az épebb, teljesebb szatíra rögzített ideologizmusa végül is nem fér bele ebbe a tarka, komikus egyvelegbe, ebbe az ötletlehetőségeket korlátozni nem akaró, tobzódó fantáziavilágba. Másrészt a rowlingi kritika már csak azért sem tudhat kiteljesedni, mert a cselekmény fő helye (mint írásom elején már említettem) a soktornyú, soklépcsejű Hogwart-Roxfort palota. Az alma mater pedig többszörös értelemben is az elfogadó otthonosság, az idill mikrovilága. Először is (ugyancsak esett róla szó) Harry a mugli és mostohai idegenségből minden szeptemberben a befogadó közösség világába érkezik ide. Másodsorban az iskola jó kezekben van. Nemcsak a karizmatikus igazgató-varázsló, de a szigorú, szögletes szemüvegű, szilárd jellemű, kipróbált bátorságú és melegszívű igazgatóhelyettes, Minerva McGonagall – McGalagony professzor, átváltoztatástan-tanár – is méltó reprezentánsa a nagy múltú oktatási intézménynek. (A Potter-világban az igazán jelentékeny alakok, úgy látszik, mindannyian szemüvegesek; szemüveget visel a varázslófiú-főhős és Dumbledore is.) S még a tanulmányi dolgokban elfogult, igazságtalan, Harryt utáló Snape (Piton) professzorról is rendre kiderül, hogy az igazgató iránta való bizalma nem alaptalan, rossz nyomon járnak a gyerekek, amikor nagyobb gazságokkal gyanúsítják. Az iskolában a csoportviselkedés is pozitívabb képet mutat, mint a kinti embertömeg reakciói, az egyénített diákfigurák pedig döntő többségükben kifejezetten rokonszenves arculatúak. (A kivétel: Harry diákellenlábasa, Draco Malfoy, akinek az a funkciója, hogy a nagy konfliktus mellé a történés során folytonosan kisebb konfliktusokat, összeütközés-alkalmakat szolgáltasson, provokáljon.) A rossz az iskolába igazából mindig kívülről férkőzik be egy-egy önmagát sikerrel álcázó szereplő személyében. Scabbers (Makesz), Ron Weasley kedves, dédelgetett házi patkánya, Quirrell (Mógus) professzor, a sápadt, pirulós, dadogó, riadozó, a sötét varázslatok kivédésének tanára, Mad-Eye Moody (Rémszem Mordon), a rémisztően groteszk külsejű híres auror – végül egyáltalán nem azok, akinek-aminek látszanak.

A varázsló- és boszorkányvilág mindennapjainak játékos, mitologikus konstrukciója a hogwarti-roxforti iskolavilágban tetőződik be, itt nyeri el legnagyobb színgazdagságát, hitető aprólékosságát. A négy nagy iskolai ház számára csodasüveg válogatja ki az elsőéves gólyákat. Az egyes háló- és lakótermekbe a faliképeken keresztül lehet bejutni a jelszó megadásával, a helyes jelszóra a rózsaszín ruhás, kövér hölgy vagy a kötekedő, hadakozó kedvű vitéz (a lovagi epika játékos-parodisztikus példányhőse) félrehúzódik, és szabad nyílást tár fel. Az átváltoztatástan-foglalkozás azzal kezdődik, hogy McGonagall professzor asszony malaccá változtatja a tanári asztalt, majd a malacból ismét asztalt csinál. (Az átváltoztatástan nehéz stúdium. Sok víz lefolyik a Dunán, mire akár csak egy gyufaszálat is tűvé tudnak változtatni a nebulók. A váratlan kimenetelű átváltozások a kezdők körében mindennaposak.) Persze a bájitalok előállítása sem sokkal könnyebb. Éveken keresztül kell az üstben fortyogó főzet fölé görnyedni, lankadatlanul gyakorolni az aszfodéloszgyökér, a bezoár, a sisakvirág, a farkasölőfű (powdered root of asphodel, bezoar, monkshood, wolfsbane) tisztogatását, aprítását és keverését, míg lassan-lassan eligazodunk a főzetkészítő tudományban. (Hermione egyszer emberi haj helyett macskaszőrt tesz az átváltoztató főzetbe: hegyes füle és cicafarka nő, hetekig fekszik a gyengélkedőn, mire Madam Pomfrey rendbe tudja hozni.) A jóslástan termében minden ablakot sötét függöny takar, a levegőben fűszeres illat terjeng, és kísérteties, vörös fény árad. A tanulmányok harmadéven, teafűolvasással kezdődnek, tenyérjóslással, a tűzómenek megtanulásával folytatódnak, majd a tanév végén kristálygömbtanulmányokkal fejeződnek be. (A foglalkozásokat vezető Trelawney professzor asszony kísérteties hangulatot tud teremteni. Tágra nyílt szemmel, sokgyűrűs kezét szívére szorítva, sikoltozva mered a jelekre, és halálra rémíti a gyerekeket baljós jóslataival.) A mágiatörténetet, a legeslegunalmasabb tárgyat Binns professzor adja elő. Ő a tanárok közt az egyetlen igazi kísértet, egy este elszunnyadt-elhalálozott, és másnap már kísértetként ment órára.

A komikum, de legalábbis a humor, a játékosság, az egész iskolaélet-ábrázolást átjárja, az elbeszélő eruptív játékösztönnel teremti meg a varázsvilág új és új szeleteit, kínálja fel a ráismerésnek, ruházza fel az ottlét, otthonlét, bennelét funkciójával, látja el hitelességteremtő sugallattal az ismétlődéseket, újra-fölbukkanásokat, folytatásokat. A már jelzett bemutatásmódok, jellemformálások komikum- és humorfajták mellett az iskolavilágban a zsáner- és életkép-irodalom módszerei, eljárásai is kitüntetett szerepet kapnak. A diákszereplők zömét és az árva Harryt szeretettel istápoló Weasley család tagjait is a sűrítés, a humorosan tipizáló jellemalkotás módszerével láttatja az elbeszélő. A családfő, Mr Weasley megkülönböztető tulajdonsága a muglivilág iránti érdeklődés. A varázslók túlnyomó többségével ellentétben ő elismeréssel adózik az embervilág technikai igyekezetének: az escapators (így mondja), a gépkocsi, a villásdugó, általában minden emberi találmány mohón érdekli. Imádja, ha talár helyett farmernadrágot viselhet, ha mugli módra kempingezhet, puszta kézzel verhet sátrat és varázspálcamentesen, rendes tábortűzön főzhet. Percy Weasley, Harry idősebb társa a család büszkesége, prefektus és iskolaelső: a Mágiaügyi Minisztérium jövendő alkalmazottja. Prefektusjelvényét a rossz nyelvek szerint naponta suvikszolja, elmélyülten tanulmányozza a Prefektusok, akik sokra vitték (A study of Hogwart Prefects, and their later careers) című érdemes könyvecskét, délceg mellel kommandírozza az elsőéveseket, és látványos visszavonulások során fabrikálja az üstök fenékvastagságának szabványosítását taglaló titkos jelentést a minisztériumnak. Az éltanulók, stréberek, fegyelemtartók elszánt ellenlábasai a Weasley ikrek, Fred és George, a szülők és az iskola rémei. Percy prefektusjelvénye soha sincs biztonságban mellettük: állandóan ellopják, átvarázsolják. Identitásukat a diákvitalitás örök elemei, a kihágás, fegyelemsértés, átverés, vicc adják. Minduntalan felrobbantanak, átváltoztatnak, elvarázsolnak, nyelvnövesztő drazsét alkalmaznak, hamis – érintésre gumiegérré változó – varázspálcát csempésznek az igazi helyébe. (Amúgy egyáltalán nem tehetségtelenek. Kitűnő kviddicsjátékosok, meglehetős humorral, parodizáló képességgel rendelkeznek, benyögéseik jópofák, a bajban lehet rájuk számítani, és – hogy, hogy nem – végül a vizsgaeredményeik is egészen elfogadhatóak szoktak lenni.) Ron Weasley, a legfiatalabb fiú sorsa a hendikeppeltség. Öt bátyja nyomában járva őt igazán semmi jó nem érheti. Ha úgy teljesít, mint évfolyamelső fivérei, mindenki természetesnek veszi; ha nem, mindenki őket állítja elébe példaként. Új holmi nem jut neki, testvérei könyvét, talárját, levetett varázspálcáját örökli meg. Sorsát hol humorral, hol melankóliával viseli. Az árván nevelkedett, szintén elnyomott Harry iránt rögtön sorsközösséget érez, barátságuk később is jóban-rosszban kitart. A baráti triumvirátus lánytagja, Hermione Gringer szintén éltanuló. Könyvek garmadáját cipeli állandóan magával, mindig mindent tud és jobban tud, a vizsgateszteken százhúsz százalékot teljesít, a mágia egész története a kisujjában van. Ron Weasley állandóan zrikálja, ugratja, cukkolja, de nem minden respektus nélkül. Hermione szakértelme ugyanis gyakran tesz a fiúknak jó szolgálatot. Az évfolyamelső példás magaviselete azonban időnként csorbát szenved, jellemdinamikája a szabálykövetés és szabálymegszegés között kénytelen mozogni. Harry veszélyes ügyleteiben ugyanis neki is örökösen fegyelem- és függelemsértéseket kell elkövetnie, és a hűséges Hermione (mit is tehetne mást) az életveszély mellett még az iskolai rendszabályok áthágását is vállalja. Amúgy igazi nő. Gátlásos, érzelmes, érzékeny, tapintatos, kibékítő, összehangoló, gyakorlatias, élesen látó, megbízható, kitűnő problémamegoldó, igazi matter of fact-lady. (Sejthető, hogy a későbbiekben nőisége más értelemben is előtérbe fog kerülni. A negyedéves karácsonyi bálban a fiúk álla leesik: a könyvek alatt görnyedő eminens helyett egy hódító, sugárzó hajadont pillantanak meg, aki a világhírű, irigyelt sztársportoló karján lejt be a terembe.)

S (végül, de egyáltalán nem utolsósorban) még egy fontos, tradicionális irodalmi műfaj, a titoktörténet, krimi, detektívregény műfaji szabályegyüttese is alapvetően befolyásolja a Rowling-könyvek karakterét. A Harry Potter-történetek ugyanis mind titokregények, jól megírt krimitörténetek. Mindegyikükben rejtélyes bűntény készül, és a Harry, Ron, Hermione triumvirátus célja a titok kibogozása, a bűntény megakadályozása. Hová tűnt a Gringotts bankból a Philosopher’s Stone, a Bölcsek Köve? Az iskola melyik rejtett termében foglal helyet? Ki nyitotta ki a Chamber of Secretst, a Titkok Kamráját, és ki támadja meg sorban a diákokat? Hol lakik a szemével ölő, gonosz baziliszkusz kígyó? Hogyan tudott megmenekülni Sirius Black, a hétpróbás fegyenc Azkabanból, a világ legszigorúbban őrzött varázslóbörtönéből, hol bujkál, és hogy kerülhetett a varázsiskola falain belülre? Ki dobta be Harry nevét a süvegbe, hogy kiválasztódjék a Triwizard Tournamenten, a nagy versenyen való részvételre? Az a rejtélyes személy célja, hogy a fiú valamely életveszélyes próbán rajtavesszen, s ha igen, megpróbál-e ebbe némileg be is segíteni? A botcsinálta detektívtrió beszélgetéseket hallgat ki, tanári lakrészt sért, titkos átjárókon oson át, tilalmas helyekre merészkedik, láthatatlanná tevő köpenybe burkolózik, csodatérképet használ, egyszóval elszántan dolgozik azon, hogy a tények mozaikjait összerakja, a rejtélyek bogait megoldja.

A nyomösszezavarások, álútépítések, gyanúáthárítások funkcióját a klasszikus krimiben ismeretesen a dr. Watson-féle mesterdetektív-szekundánsok töltik be. A Rowling-könyvekben az elbeszélő a funkcióhoz nem rendel külön alakot, hamis nyomokat maga a detektívtriász teremt: elképzeléseik, munkahipotéziseik, bár a tényekből egyre többet fednek fel, a végső tényállást nem közelítik meg. A tisztázódás végül mindig váratlan fordulatot hoz a számukra, és Harryt igazi életveszélybe sodorja. A bűnelkövetői stratégiát nem látják át, és az elkövető, a Voldemort-ágens személyét is rosszul gyanítják. A tények halmazát az elbeszélő biztos kézzel rendezi el, a kifejlet felől visszatekintve elismeréssel konstatálhatjuk, hogy a látszólag jelentőség nélküli apróságok rendre jelentőséget kapnak. Lássunk erre egy példát az első Rowling-kötetből, a Harry Potter and the Philosopher’s Stone-ból! A tizenegyedik fejezetbeli kviddicsmérkőzés során Harry seprűje megbolondul, és le akarja rázni magáról a fiút. Nyilvánvaló, hogy valaki gonosz erőket küld felé, és az is nyilvánvaló, hogy ez a valaki az ellenszenves Snape (Piton), aki a lelátón ül, szemét Harryre függeszti, és folyamatosan mormol valamit. A találékony Hermione-nak szerencsére most is helyén van a szíve. Hanyatt-homlok Snape-hez rohan (útközben félrelök mindenkit, köztük a szerencsétlen kis Quirrellt, aki a padok közé zuhan), és lángra lobbantja a professzor talárjának szegélyét. A tanár eddigi ügyködését félbehagyva az oltással kénytelen foglalatoskodni, Harry seprűje pedig íziben megszelídül. A fiú visszamászhat rá, és most már komplikáció nélkül folytathatja a meccset. A merénylet azonban korántsem azért érte el célját, amiért a fiúk gondolják. A bájitaltanár nem bűnös. A megoldás kulcsa az odavetett, jelentéktelen apróságban rejlik, már tudniillik abban, hogy a leány útközben véletlenül fölborítja Quirrelt. A rossz varázslat ezért maradt hirtelen abba, azt ugyanis a kis emberke műveli, Snape pedig éppen hogy segítő ellenátkot igyekszik foganatosítani.

Az elbeszélő által igen leleményesen megválasztott nyomelterelő szituációk persze nemcsak a gyerekeket vezetik a félreértelmezés útjára, a történések igazi rugói az olvasó számára is homályban maradnak, a bűnelkövetők ártatlannak látszanak. A gyanúelterelést a meseregény állandó átváltozási processzusai lehetővé teszik. A Harry Potter and the Prisoner of Azkaban olvasásakor Ron öreg házi patkányára semmi okunk gyanakodni, pedig voltaképpen animágus és gonosztevő varázsló ő, a gyilkosként számon tartott Sirius pedig ártatlan. A negyedik könyv, a Harry Potter and the Goblet of Fire rejtélyének megfejtéspróbái során jogosan jutunk arra a konklúzióra, hogy Mad-Eye Moody, a híres auror semmi szín alatt nem lehet bűnös. Igen ám, de az igazi Moody az egész tanév során elkábítva hever a kastély egy zugában, a hűséges Voldemort-ágens változott az átváltoztató varázsital (Polyjuice Potion) segítségével Moodyvá, és akadálytalanul játssza a tanár szerepét az iskolában. Ugyanebben a kötetben igen szellemes a bűnelkövetés alapkoncepciójának, Voldemort voltaképpeni céljának leplezése. Az elbeszélő az első fejezetben ugyan nagyvonalúan kijelöli az igazi nyomot, de később leleményesen elfedi. Harrynek a Triwizard Tournamentre való rejtélyes kiválasztásán meditálva azt gondolhatjuk, hogy az ártó szándék az életveszélyes próbákhoz kapcsolódik, s az ismeretlen ellenség legfeljebb besegíteni akar a sárkánynak, az óriás tintahalnak. Holott az igazi, ördögi cél az, hogy a fiú a versenyt megnyerje, elsőként érhesse el és vehesse birtokba a célban elhelyezett kupát. S a Voldemort-boy, Moody-Crouch valóban aktívan segíti is ebben. A győztesnek járó, a célban megérintendő serleget ugyanis az ál-Moody portkey-vé, zsupszkulccsá alakította. Az érintés – így szól az okosan kigondolt terv – Harryt egyszeriben ki fogja majd szakítani Dumbledore védő, biztonságot nyújtó közeléből, s a Nagyúrhoz fogja röpíteni, akinek egy darabig még elevenen van rá szüksége. A fiú vére ugyanis szükséges az újjászületési procedúrához, a végleges leszámolás pedig majd ezután következhet.

A Harry Potter-kötetek korunk legnagyobb, leglátványosabb könyvsikerei. A hírek szerint százezreket kapattak rá az olvasásra. Kétszáz országban (egyebek között Izraelben, Kínában, Indonéziában, Japánban, Koreában, Dél-Afrikában), harmincöt nyelven jelentek meg, példányszámuk több tízmillió. A Potter-kereső 2001 októberében az interneten kétszázhetvenezer-kilencszáztíz angol nyelvű weboldalt jelöl ki. Harry ifjú rajongói HPC-táborokat szerveznek, seprűs kviddicsmeccseket rendeznek, nagymamáik metrón, villamoson, sétapadon újságjuk mögé rejtve falják a négy kötetet, a vallási fundamentalisták komoly veszélyt, nagy befolyásoló erőt szimatolva haragosan emelik fel szavukat az okkult praktikák dicsőítése, a modern és örök gnoszticizmus újjáélesztése ellen. A rowlingi fantáziára hatalmas marketingvilág települt rá: tárlatok, klubok, ruhafélék, sporteszközök, változatos játékok, Potter-lexikonok, varázslástankönyvek csinálnak nagy-nagy pénzt az ötletgazdag írói képzeletből.

Az elsöprő siker lehetséges (irodalmias és nem marketing) okain töprengve sokféle tényezőt vehetünk számításba. Mindenekelőtt ne feledjük, hogy a Potter-könyvek izgalmas krimik, kitűnően megírt detektívtörténetek. Azt is el tudjuk képzelni, hogy az önreflektív narráció divatdömpingje közepette frissen, üdítően hat ez a tradicionális, archaikus, egyes szám harmadik személyű (a narrátori személyesség kinyilvánításától teljességgel tartózkodó, a megjelenített eseményekre fókuszáló, a provokáló-felforgató kommunikációs stratégiákat mellőző) történetmondás. Egyes befogadóknak talán elsősorban a kollégiumi iskolavilág diákrendje, diákhumora tetszik, mások a közösségeket kíméletlenül fölszámoló ezredforduló elszigetelt, atomizált egyedeiként tekinthetnek sóvárgó nosztalgiával Hogwart nagyobb és a Harry–Ron–Hermione triász kisebb közösségére. Lehet értékelni a Rowling-művekben a meleg zsánerhumort, és lehet kedvelni a nyersebb, elementárisabb komikum burleszkelemeit, a morbid fekete humor színes csapongásait. A ráismerő azonosulás élményével fedezhetjük föl bennük a nagy, diadalmas románc ős-eleven archetípusait, modelláló eljárásait: az egy pontba fókuszált ősgonoszt, a harc, a próba, a hősiesség, az áldozat, az árvaság, a győzedelmes gyengeség motívumait, a démoniság időleges uralmának és az ártatlanság végső győzelmének vágyteljesítő képzeleti látomását. Megkülönböztetett figyelemmel tüntethetjük ki a sugallatos, feszültségkoncentráló, erőtérsűrítő, színes párviadal-tablókat, amelyek a négy kötetben előrehaladva egyre véresebbeknek és monumentálisabbaknak tetszenek. S teljes joggal vélhetjük úgy, hogy a románcvilág nagy archetípusai konvencionálisak, hiteltelenek lennének a színes humorú világteremtés korlátlan bősége, imponáló extenzitása nélkül, hogy a Nagy Románcot a mágikus tradíció dekonstruálása, elmozdítása, az újszerű, játékos varázslómitológia megteremtése hitelesíti. És persze csodálhatjuk minden elemző-boncoló igyekezet nélkül egyszerűen csak a rowlingi fantázia egyediségét, ötletességét, szivárványos humorát, amely (a nagy angol románcirodalom tradíciójához méltóan) a Puck-féle szabad és rakoncátlan szellemek módjára a gravitáció meghatározottság-világától elszakadva cikázik, suhan, csapong, visz végbe újabb és újabb merész kanyarulatokat, fordulásokat, zuhanórepüléseket, játékos légi bukfenceket.

Mindenesetre jó volna, ha minden nagy könyvsiker, minden hódító, befolyásoló, publikum-megmozgató, kultuszteremtő, business-alapozó irodalmi esemény olyan színvonalú lenne, mint ez a négy Rowling-történet, ez a sebhelyes homlokú, vézna, szemüveges varázslófiúcskáról – jó humorú, belevaló diákról, elsőrangú kviddicsjátékosról – szóló mese, ez az elesettségről és bátor lélekről, megpróbáltatásról és harcról regélő, diadalmas románc.