Petre M. Andreevszki

Semmi sem érthető, ha érthetetlen marad

Egy idősebb barátom, ha tréfás kedvében van, még mostanában is gyakran mondogatja: “Milyen régen a világon vagyunk, de országot még mindig nem csináltunk magunknak.” Nem tudom, milyen országra gondol, de biztos vagyok benne, hogy ő sem tudja. Nem tudom, mert egyikünk sem nyújtott be kérvényt, hol akar megszületni, sem hogy mikor, még kevésbé, hogy kitől. Nem választhatjuk meg sem a szüleinket, sem a hazánkat. De bármennyire is elégedetlenek vagyunk a születésünkkel, végül megszeretjük az életünket is, a hazánkat is. És nincs olyan nemzet, amely ne lenne meggyőződve arról, hogy az ő országa a legszebb. Még ha menekül is onnan.

Amikor én a művészi pályán az első lépéseket megtettem, még nem tudtam, hogyan kell verset írni, és azt sem, milyen feltételek szükségesek az alkotáshoz. Csak kísérlet volt, mindenféle előismeret nélkül. Nemcsak a nélkülözhetetlen irodalmi minták hiányoztak, hanem egy egységes irodalmi nyelv is. Bár a nyelv, amelyet akkor használtam, nem nagyon tért el a maitól.

Akkor, a két egymást követő megszállás mélységes sötétsége mögül ünnepi fényként bukkant elő feltámadásunk reménysugara. Talán soha nem beszéltek anynyit (legalábbis a mi házunkban) az ősök ószövetségi titkos üzeneteiről, a világot uraló mitikus cárokról, a felkelésekről, a hősiességről és a hősiesség nekünk szóló üzeneteiről, mint abban az időben. Azt hiszem, azokban a pillanatokban isteni paranccsal sem lehetett volna fegyelmezni az érzelmeinket.

Hallgattam az embereket, befogadtam a szavaikat, s ezek kiigazították a történelmet. Figyeltem a szavakat, hogy épülnek egymásra a lenyűgöző mesefolyamban. Úgy szívtam őket magamba, mint egyetlen örökségünket, ami csak a mienk: a mi vágyunk és a mi létfontosságú szükségletünk. Ezekben az elbeszélésekben nem volt helye a kételkedéseknek, nem jelent meg a kishitűség, semmi sem volt lehetetlen. Az az elragadtatás és mámor sugárzott belőlük, amitől még a fájdalom is örömmé válik.

A bolgár származású francia irodalomtudós, Tzvetan Todorov A szélsőségről című könyvében többek között azt írja: “Lényegében a hősiességben a halál értékesebbé válik, mint az élet. Egyedül a halál – a sajátunk vagy másoké – engedi meg, hogy elérjük az abszolútomot: amikor feláldozzuk az életünket, akkor bizonyosodik be, hogy többre értékeljük az eszmét, mint az életet… A halál valami ismeretlen marad, és önmagában azzal lelkesít: elveszíteni az életet azt jelenti, hogy egész bátorságunkat egyetlen cselekedetbe helyezzük.”

Én ezt először 1943 telén éltem át, amikor néhány, egységtől elszakított partizán a mi házunkban kapott szállást. Eltökéltségükből láttam, hogy talán már holnap vagy holnapután meg kell halniuk. Ezért az ő szavaik nekem Istennek tetszőnek és örök érvényűnek tűntek még akkor is, amikor Istent is megtagadták. Akkoriban én bolgár iskolába jártam. Ha tanítónk, Sztevan Popovszki megtudta, hogy egy bolgár tanfelügyelő készül hozzánk, mindig megkért bennünket, legalább őelőtte erőltessük meg magunkat egy kicsit, és váltsunk át a bolgárra. Ez a mondat volt a legrövidebb lecke, amit megjegyeztem, mert nekem sokkal többet mondott a benne lévő néhány szónál. Ezekhez az évekhez kapcsolódnak első irodalmi kísérleteim is. Ugyanis a szerb vagy bolgár nyelven írt verseket olvasva felvetődött bennem a kérdés: miért nincsenek nekünk macedón nyelven, macedón költő által írt verseink? Persze akkor én nem tudtam Kocso Racin Fehér hajnalok című kötetéről, sem Venko Markovszki Rabságáról, sem Kole Nedelkovszki Villámokjáról. Ez az idegen költészettel szembeni ellenállás külső hatás nélkül, valahogy spontánul tört föl bennem, de nem hagyott el, és nem rejthettem magamba.

Nem csupán azért, mert az a költészet eltért az én más szellemiségű környezetemben gyökerező gondolkodásmódomtól, hanem azért is, mert nem az én nyelvemen szólalt meg, amelytől a szívünk is gyorsabban dobog. Az idegen szavak nem találkoztak érzéseimmel, nem tudták kifejezni azt, ami bennem és körülöttem van. S akkor egy szakadt papírzacskóra, amelyben valamikor sót tartottak, leírtam az első versemet, ha ugyan lehet azt versnek nevezni. Mindenesetre számomra ez volt a sorsdöntő pillanat, amikor elindultam az alkotói pályán.

Sokszor mondtam, hogy Shakespeare-t vagy Dosztojevszkijt olvasva fel kell kiáltanunk: Elég ennyi irodalom a világnak! De az alkotónak soha semmi nem elég. És ír, örökké ír… Ír még olyankor is, amikor az senkinek sem kell.

Meg van győződve, hogy az írással magasztos feladatot teljesít, esztétikai élvezethez juttatja az emberiséget, elfojtott tettvágyat kelt életre, vagy legalább alkotói hiúságának egy részét kielégíti.

Az emberek tehát írnak. Lehet, hogy a témák régiek, de a művek újak. Legalábbis mások, mint amiket megszoktunk. Amikor azt mondom, újak, nem csupán az időbeli és térbeli különbségekre gondolok, hanem a stílusra és az ízlésre is, ami változik, ahogy változik a divat és a táplálkozás, az egyéni érzékenység és a morális tisztaság, vagy ahogy új formában fogalmazódnak meg az emberi célok és késztetések. Csakhogy…

Amikor az Úr lejött a földre, és három vendégszerető juhásznak felajánlotta, hogy teljesíti egy-egy kívánságukat, az első juhász a falusi pap lányát kérte, a második azt kívánta, hogy legalább egyszer ülhessen megrakott szénásszekéren, és az úton perecet ehessen. Amikor a harmadik juhászra került sor, ő hosszú gondolkodás után csak annyit mondott: “Hát milyen kívánságot gondolhatnék ki én, ezek ketten elvették tőlem a legszebbeket.” Egy másik mesében az Úrnak sincs valami nagy választéka az epikureus örömökből. A történet szerint az Úr is azt szerette, amit az ember, kenyeret tördelt az aludttejbe. Lám, hajdan még az Úrnak is ilyenek voltak az anyagi lehetőségei.

Mindezt éppen ama hajdankor miatt mondtam el. Mert bármennyire is szeretnék elszakadni a múlttól, az csak még tolakodóbban tör elő újra és újra. Erre a legjobb példa a még mindig élő, kényszerű kompromisszum a keresztény és a pogány rituálé között. Voltaképpen amikor írunk, nem tudjuk, mennyire vagyunk a múltban és menynyire a jövőben. A jelen csupán a kifejezést szolgáló jelrendszer, amivel összekötjük ezt a két időt, s így védelmezzük őket egy másfajta kritikai szemlélettel és új irodalmi formában – azaz egy más szemszögből, új mintákat és példákat használva újragondoljuk a régi témákat. Éppen ezért az a mű a legjobb, és az áll a legközelebb az érzelmeinkhez, amelyről úgy véljük, hogy valahonnan ismerős. Annyira ismerős, hogy ha nekünk jut eszünkbe, talán jobban is írtuk volna meg. Mégsem tudunk megszabadulni a hipnotikus ámulattól, amely talányos képzeteket ébreszt bennünk, és hosszan tartó felindultsággal tölt el minket.

Így aztán az írónak mindig nagy gondot jelent, hogyan kezdje a szöveget: milyen alapokra helyezze, hogy szervezze a struktúráját, amelyből majd kifejlődik és felépül az egész mondanivaló. A dilemma tehát az, hogyan és mennyire avatkozzék bele az archetipikus történetbe, hogy megszabaduljon bizonyos öröklött sztereotípiáktól és kliséktől, és új értékrendszert vigyen az elbeszélésbe. De az újítás folyamatában sem szorulhat háttérbe a forma és a tartalom összefüggése: a szavak kölcsönös egymásra hatása, természetes és logikus egésszé való összefűzése. Ettől függ, hogy egy új narratív forma vagy egy új tévedés tárul-e az olvasó elé. S a munkának nagyon fontos szakasza a szöveg elemeinek összekapcsolása, úgynevezett montázsa is. Különösen a hoszszabb formák esetében, mint például a regény és a dráma. És ehhez kell a mesterségbeli tudás: a több epizódból egy oszthatatlan, repedések nélküli művet teremteni, amelyben megnyilvánul az egyedi esetek és az általános emberi sors közötti kérlelhetetlen különbség. És eközben sehol sem csökkenhet a ritmikusság, az összhang, amely csak a zenei szerkesztés szigorúan kontrollált szabályai szerint valósulhat meg. Ám ez nem egyszerűen technika, hanem sokkal inkább tehetség kérdése, hiszen nincs rá semmiféle előre megadott minta és szabály.

És miközben kétségek közt gyötrődve létrehozza a művet, az írónak gondolnia kell arra is, hogyan fogadja majd azt az olvasó. Olvasóink pedig sokfélék. Egyesek élvezetből olvasnak, mások azért, hogy elaludjanak, ismét mások pedig azért, mert nem tudnak elaludni. Vannak olyanok is, akik nem olvasnak, tehát nincs gondjuk se az egyikkel, se a másikkal, se a harmadikkal. A francia költő, Lautréamont azt mondta: “van egy hallgatólagos megállapodás az író és az olvasó között, éspedig hogy egyikük a beteg, másikuk az orvos”. Én viszont azt gondolom, amennyiben így van, mindketten betegek. De mit csináljunk akkor, ha mindketten egészségesek?! Mert ismerek fanatizált olvasókat is, akik éppen a könyvben találják meg a magasztos örömet, az eksztatikus szabadságot. És ezért hiszem, hogy csak a jó könyv teremtheti meg a jó olvasót.

Nem tudom, igazam van-e, de úgy vélem, az irodalom ereje abban a hatásban van, hogy képes az ismeretlent is közelivé és ismerőssé tenni. Például még a fantasztikus irodalom sem igazán meggyőző, ha nem fedezünk fel benne olyan részleteket, amelyek a mi kollektív emlékezetünkben is megvannak. Ez azt jelenti, hogy az irodalom valamiféle restaurációja a reális világnak, azaz újraalkotott realitás. Senki nem tud hitelesen elmondani egy új helyzetet, ha a szituációnak nem volt valami fontos és drámai előzménye, továbbá éppen annak következményeként nem jön majd valami fontos és drámai.

Így aztán nincs az az olvasó, akit megtéveszthetne valami semmitmondó általánosság, valami tartalmatlan fráziszuhatag, ahol a mese hiányát “mágikus realizmusnak” nevezik, vagy ahol az agresszív zavarosságot avantgárd alkotói módszernek kiáltják ki – gondolatfolyamnak vagy valami hasonlónak –, ami nem lesz maradandó. Valójában az olvasó nem tűri az álságos irodalmiasságot, ahol háttérbe szorul a macedón szellemiség. Vagyis mindig keresni fog valami saját igazságot, valami azonosságot a könyvben szereplő irodalmi hősökkel. Fel szeretne ismerni valami önmagához hasonlót, találni valami érintkezési pontot. Egyszóval látni akar valami sajátot is abban az idegen tükörben. Mert semmi sem érthető, ha érthetetlen marad.

Én sokszor odalopóztam egy-egy jó népi elbeszélőhöz, hogy ellessek valamit abból, ahogy ő ihletetten sorakoztatja a szavakat: megtanuljam, hogyan válogatja őket, hogy határozza meg igazi helyüket a festői és bonyolult előadásban. És hogy milyen mesterien kelti életre az elfeledett szavak elszáradt gyökereit is, új helyet és jelentést találva nekik. Türelmetlenül hallgattam, milyen lépéssel hajtja végre a váratlan fordulatot, amellyel meg akar minket lepni. És főként azt, hogyan kontrollálja a kitérések idejét.

Nos, ezek az aranyszájú elbeszélők voltak az én első mestereim, akiktől megtanultam, hogy lehet elmondani azt is, ami elmondhatatlan; így fedeztem fel a szavak ősképét és azt, hogy éppen a szavak a mi első emlékeink, és koronatanúkként beszélnek nekünk az első felismert igazságról.

De a szó mestereinek értékes bölcsességét mindig elbitorolták és kisajátították. Persze azért, hogy fontosabbakká legyenek, meg hogy sokkal messzebbre hangozzanak. Mert a szegény emberhez semmi nem tartozik, és semmit sem szabad neki. Még okosnak sem szabad lennie. Őszintén szólva: még a patriotizmus is a gazdagok privilégiuma, a kötelesség pedig a szegényeké. Mert csak a mezítlábas ember nem felejti el a föld érintését, és mindig közelebb van hozzá. Talán az igazság is ezért olyan gyenge és fogyatékos. És talán ezért is nincs végső igazság. Még a “vallás is kísérlet az igazsággal”, mondta Gandhi. Így akkor is, amikor a nép szellemi értékeit hangsúlyozzuk, mindig saját történelmi kontinuitásunk valami kultikus erődítményeiből, magaslatából indulunk ki. Vajon Szent Kiment Ohridszki az, netán a reneszánsz festők, Mihajlo és Eftihij, Cepenkov és Miszirkov az, esetleg Racin vagy Blazse Koneszki?! Ám a népet, ahonnan szellemiségünk ered, legtöbbször mellőzzük. Mellőzzük, mert nem kérdezzük meg magunktól, mennyit kaptunk tőle. És ezért nem tudjuk azt sem, mennyivel tartozunk neki. Vagy csak feledékenynek tettetjük magunkat. Az orosz rendező, Andrej Koncsalovszkij sokkal kategorikusabb volt: “Mi az a kultúra? – kérdezte. – Az nem csak Tolsztoj és Puskin. Ők csupán részei annak. Az az egész értékrendszer, amely meghatározza az ember mindennapjait és viszonyát a világhoz. A remény, hogy a politikai hatalom megváltoztathatja egy nemzet kultúráját, teljes ostobaság.” Jó, csakhogy a történelem számtalan kísérletet ismer az emberi elme, sőt egész nemzeti közösségek szellemi és anyagi gazdagságának a megsemmisítésére. Ezt tanúsítja a lengyel író, Kazimierz Moczarski is a Beszélgetések a hóhérral című művében. A hóhér: Jürgen Stropp SS-tábornok, aki többek között 1943-ban részt vett a varsói zsidó gettó felszámolásában. Moczarski kérdésére, hogy hogyan akarták – az esetleges győzelem után – elpusztítani az ukrán és az orosz nemzetet, amikor házaikban sok könyv van, ezek pedig megtartják és elmélyítik hazafiasságukat és identitástudatukat, Stroop tábornok az alattomos népirtás egy hosszú és iszonyatos változatát fejtette ki. Én itt csak összefoglalom:

– Mivel az ukránok és az oroszok nagyon szeretik a vodkát, mi kezdetben szinte ingyen, ám annál bőségesebben adtuk volna nekik. Később, ha már kétségbeesett függőkké váltak, csak könyvekért és régi újságokért cserébe kapták volna az alkoholt. Így két-három nemzedék múlva az egész ukrán és orosz népet a teljes pszichikai és biológiai leépülésig, illetve a teljes amnéziáig juttattuk volna el.

Tehát a németek sokkal jobban féltek a könyvektől, mint az emberektől. Mert minden elmúlt élet csak egy befejezetlen könyv, amely majd bennünk folytatódik, mindig ugyanazon a módon, de mindig kicsit másként.

Ami pedig a mi számtalan hódítónkat illeti, nekik mintha nem is lett volna szükségük ilyen “leleményes” nemzetsorvasztó programra emlékezetünk törléséhez. Ők mindenféle kárpótlás és külön költségek nélkül elvették tőlünk mindazt, ami hiányzott nekik, hogy feltöltsék szellemi ürességüket. Szerencse, hogy mi mindazt, amit tudnunk kellett magunkról és a saját “autentikusságunkról”, betéve tudtuk, ezért csak az életünkkel együtt tudták elvenni tőlünk. A haláltól pedig amúgy sem menekülhet meg senki.

Hadd fejezzem be. Noha e székfoglalóban nem szóltam közvetlenül a saját alkotói műhelyemről, remélem, hogy így közvetve is, talán leginkább a könyvíró–olvasó viszonyán keresztül érintettem költői és elbeszélői kriptogrammám néhány lényegi vonását – ahogy azt néhány elemző szereti mondani.

És még valamit. Vannak írók, akik mindennap percre, másodpercre pontosan eltervezik, hogy írnak valamit. Olyképpen mintha házi feladatot készítenének. Én nem tartozom közéjük. Nem akarok egy olyan rendszer rabja lenni, amely korlátok közé szorít és megfoszt a szabadságomtól. Azt mondtam, hogy csak akkor írok, amikor nem tudok nem írni. És soha nem volt hiányom sem témában, sem megoldásokban. Az egyedüli, amihez kötődöm, az írás öröme. Az életem a szép álom és a kaotikus valóság között mozog. És ezért kedvelem inkább a szép dolgokat. Azt hiszem, így védhetem a legjobban sérthetetlen határaimat, amelyekből nincs nagy hasznom, de legalább boldoggá tesznek. A legnagyobb boldogság pedig az a képesség, hogy az ember ne vegye észre a saját boldogtalanságát. 

HÁSZ MAGDOLNA fordítása