Ágh István
Időtlen mályva
Nyaram virágos bokrát, mintha tél semsújtaná máskor, nem láttam enyészni,megújulni, csak ahogy terebélyepompáját évről évre megismétliegyformán, mégsem unalmasan, csöndbentelítődöm az árnyas örökzölddel,s már kezdeném a fehér szirmú verset,de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,ha nincs szavam az első anyanyelvhez,
melyet a beszéd előtt megtanultam,tétova illat csupán, illó fények,bújócskái az áldott békességnek,nincs eseménye, tárgya, szép csodábanrejlő talányos magunkbanvalóságföloldódása egymás mivoltában,páros hűségre hasonlít leginkább,és csak kettőnkre tartozik a titka,miért van nyitva akkor is, ha csukva.
Napimádó
Ott napozott a nyári kert zugában,szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák,szemérmére szabott fürdőruhájaalig nagyobb egy óriás sziromnál,bár leginkább szűz tenyeremhez passzoltvolna a messziről jött pesti asszony,ketten láttuk, én meg az öreg Isten,örült az Úr, mert visszaigazolvatalálta benne mesterművét, én meg
parázna hévvel feledkeztem bujaverőfényében, mintha párja lennék,s kamaszfővel folytatnám a teremtést,s akkor a néma rózsa éjszakája,ahogy helyette behunyt szemmel érzek,döbbentett rá, a mélység vajúdásaveti világra ezt a fényességet,amit csak látok, ő meg csak világítvakon, a legsötétebb éjszakáig.
Az éj kutyája
Magasból tonnás lódulattal, minthaszikla zuhogna szurdokon görögve,kő kőnek ütődését veri vissza,s ide növeszti ez a körülöttevilággá táguló nagy ól az árguskutyaösztönben sötét Kaukázust,s a hang a szomszéd udvarából, házakszorosain, utcák hágóin végignyomulva mélyül minden ugatásban,mintha kutyává dühödne az éj is,
csupa gyanakvás, csupa érthetetlenroham a semmi árnyékai ellen,marcangolásra álló fogsorávaltámadó pofáján a gazda maszkjarémlik, azé, ki beleszuggeráltakegyetlen félelmét e házi vadba,hogy más szorongjon kutyaláncon, jobban,emberállatnak kiszolgáltatottan.
Képzelt valóság
Valaki áll kinn, éppen arra mennék,a gangon még ruhánk is összeérne,inkább lapítok, mint hogy odaszólnék,keres valakit? úgyse védeném mege néptelen ház lakásait attóla vaskorlátra könyöklő alaktól,pedig talán a szeretőjét várja,nem képzeli, miféle gyanút keltett,vagy a szomszédok máshol élő lánya,mégis majd akkor indulok, ha elmegy,
minek van itt? egyszerre senki sincs ott,válogatom a csomóból a kulcsot,s már eltűnnék a nappali homályba,hát nem ő ül a lépcsőn velem szemben?úgy köszön rám, hogy személyleírásrakellene arcát, göncét megjegyeznem,ha délután a betörést nyomozzák,ki fedezte a láthatatlan bandát?
Ijesztő arcmás
Ottfelejtett, elévült műsorújság,szemüveg, tok, ábrándok céduláitcélzó öngyújtók körben, hogy kigyújtsák,amit feledni kéne, nem utálni,a veszteglésre jutott tollal együttcsupán a kéz formája szép, a felgyűltrendetlenségre ijesztő, idétlenfej nehezül, torzult szimmetriájafél szemétől a szája szögletébemerevült rángás, mintha idegzsába
bántaná, mégis mi dúlta szét akkor,ha ilyen undor csapott ki az arcon,amikor fényképésze megragadtae belső és a külső összefüggést,s valami rettenetes gondolatrakaphatott választ, ekkora feszültségcsapta meg őt is? a kor árulásamiatt kitört düh istenkáromlása?
Gyerekjáték
Ilyen lehettem én is! egy öregnekmegejtő játék múltját újraélniunokája világhódító kedvescikázásában, immár szárnysegédirangban vigyázni, semmi baj ne érjeezen a kétszobányi csatatéren,hol az eleven tárgyak színe, hangja,
illata, íze legelső csodájacsalogatja, s már azonnal kutatja,micsoda tiltott kincset rejt a láda,egyetlen szóból álló anyanyelvenfölfedezi az egész ismeretlenbolygót, és mégis az elkapott labdamarad a földgömb, s itteni az otthon,akárhol jár, e kerti nyár fogadja,és a rigó bármerre száll is, itt szól,s én maradok már minden öregember,
ő meg kisgyermekkora egy öregnek.
Gál Sándor
széttördelt jelen
a táj változásaibankiirtott erdők sírnakvizek tükrébenmegőszülnek az évszakoks az emelkedő messzeséga szem íriszébe dermed
kaputlan már e térséggyökértelen a jegenyék árnyaidegenek a zajok is immárnem vár sehol otthoni békes hiába árad estéli csendkívül vagy bizony csak kívül
akárha kövek közt ki jármezítelenül halálnak útjánoly különös és annyira valósnem zuhanás és nem repüléshanem mint mikor magába szakada fájdalom és az emlékezés
elfogadni e széttördelt jelents befogadni a tudás erejétami öröktől fogva a tiedelveszíthető bizony az örökreés ha az ég megzendül magasannem ének felel rá hanem szitok
ami megillet
nem nézni hátra sem előrehanem befelé venni az iránytmagamba e külön-mindenségbehol sebek világítják a járható utat
az elsőszülött joga a halálraennyi megillet mindenki előttegyedül feljutni a Golgotáraminden hajnali ébredés hitében
mert ímhol a világosság kezdetemi belülről fakad s árad tovaa megölt gyermek öt sebeaz örök bizonyosság tagadása
befelé áradás
távolodik a délutánösszefont sugaraimegszelídülnek a térbenelfeketedik a csends lassúbb a szívdobbanása ishinni kéne mosthogy a holnap l e s zmiként v o l t a tegnap
s hogy a befelé áradásörök csodájafölemelkedni készülbárha semmi szellőnem lebbenés semmi hang sem jelzia halál hidegét
Vári Fábián László
Az utolsó előtti napon
A föld ismét nagy víztükör:egy szárazulata sincsen.Föléje hajlik komoran,bámulja művét az Isten.
Szemében vérző csillag ül,és gond a homloka mögött.Híres szivárvány-mosolyaa naprendszerből elszökött.
Az idő szapora lábaimár visszafelé haladnak,örökre elszürkül a hold,visszaadja fényét a napnak.
S számlál az Úr: a tengerenlebeg egymilliárd halott.Akik a vízzel megbékéltek,Azoknak kopoltyút adott.
Október
A nyár hevétőllangyos még az aszfalt,de zörögve landolminden falevél.
A szorgos szolgákbontják már az asztalt:rendnek kell lennie,hogyha jő a tél.
László Noémi
Mintha el
Ma jégeső ver, holnap összeéget– ha hozzá túl közel jutok – a Nap.Már szemhunyás se kell, ismét egy évetmagam mögött hagyok, és hamarabbfelejtem el a fogyó holdakat,a tengerhez igyekvő zöld vizet,és elhiszem, hogy semmit sem hiszek,és belátom, hogy aki tud, az téved,mégis folyton rettegve tartalakkaromban, mintha elveszítenélek.
Ritmuszavar
Szép, elmélázó nőről álmodom,akinek hosszú, karcsú ujjainfakó a fény, erőtelen a szín,akinek dús, sötét haja leomlik,mialatt átvonul az álmomon.Mozdulatai bizonytalanok:lassulni kényszerítik az időt.Mióta látom álmaimban őt –nem is tudom. A haja egyre omlik,a szíve egyre lassabban dobog.
A csend után
Miért nem ejtek szót a becsületről.Világok sorsa így is, úgy is eldől.Mint születésem, éppen olyan régiprobléma ez: ritkán merek beszélniazon a hangon, amit mellkasombana csend után először meghallottam,amit először küldtem a sötétbe,amit az álom súlyos szövedékeis átereszt. Gyakran hallucinálok.
A becsületről mégsem prédikálok.
A szorongás vége
Menekülhetek minden elől:egyszer az indulat úgyis megöl.Én ölök egyszer, annyira hajszol.Nincsen nyugtom az éjjeli zajtól.Nincsen nyugtom, álmom igéz:nyakamon nyugvó éjjeli kéz.Nyakamon éteri hűvös a hajnal,Fellélegzem a reggeli zajjal;mélyen járok a nappali csendben:fojtogatóan óvatos lettem.