Csoóri Sándor

Mennyezetről lezuhant csillár

1984. június 20-án Márai Sándor ezt jegyzi föl a naplójába: “Minden éjjel magyar versek. És irodalomtörténeti olvasmányok. Csodálatos erőfeszítés volt minden korban a magyar irodalom.”

Ennyi csak a szöveg. Szinte semmi. Afféle köznapi elszólás. Egy rodostói lelki helyzetben megöregedett író vallomása elalvás előtt. Elalvás vagy inkább már a halál előtt?

Márai ekkor nyolcvannégy éves.

Aki jól ismeri életművét, tudja, hogy ez az ízig-vérig urbánusnak mondott író egyik legnagyobb hódolója irodalmunknak. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal és Cs. Szabó mellett ő tud talán a legelegánsabban kezet csókolni a történelmünkön átvonuló múzsának, s udvarlás közben olyanokat mondani, amelyeket elhangzásuk után azonnal ki lehetne nyomtatni egy irodalomtörténeti szöveggyűjteményben.

A fönt idézett három sor azonban más természetű. Nem irodalomtörténeti műbe való, sokkal inkább egy végrendeletbe, egy töredezett, de nagyvonalú testamentumba, amely az utókornak szól, s amelytől épp a váratlansága miatt elszorul az ember torka. Mint ahogy az enyém is elszorult, amikor a póztalan sorokra rábukkantam. A meghatódás első hulláma után rögtön az villámlott át rajtam, hogy: miért csak volt csodálatos erőfeszítés a magyar irodalom, és miért nem az most? Most, most az elkezdődő harmadik évezred fotócellákkal működő kapuja előtt. Valahol utat tévesztett volna az irodalom? Kimerült? Fölhígult? Elveszítette volna századokon át őrzött szakralitását? Habermas, a Frankfurti Iskola egyik meghatározó filozófusa azt állítja, hogy az értelem kiapadó erőforrása lett a XX. század emberének, emberiségének, hiszen az általa létrehozott modern világot mára már képtelen befolyásolni, irányítani. A szörnyűséges világháborúk és a természetpusztítások nyomán fölszabadult ösztönök többszörösen leköröztek minden lángelméjű gondolatot. Habermas zárszámadásából logikusan következik az, hogy ha az értelemmel megtörténhetett ez a szerepvesztés, mért ne történhetne meg más, hasonló emberi képességünkkel is, például a mítoszteremtés helyébe lépő irodalommal és művészetekkel?

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt harsányan a szemébe nevetek annak a filozófusnak vagy annak az irodalmárnak, aki egy illegálisan dolgozó jósnő szobájából kilépve arról sutyorász nekem, hogy ő nem akar vészmadár lenni, de biztos forrásból tudja: hamarosan árnyak ereszkednek alá az irodalomra, s higgyem el neki, hogy az irodalom koldusbotra jut, ingyenkonyhákra szorul, kigazosodott árokpartról nézheti majd a csillagokat.

Akkoriban én épp az ellenkezőjére gondoltam. Arra, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa, sőt a Balkánnak nevezett térségek irodalma új föladatokat kap a sorstól. Ekkorra már nemcsak Nyugat-Európa egzisztencialista, abszurd s új moralista írói: Malraux, Sartre, Camus, Beckett körül langyosodott meg az érdeklődés, hanem az amerikaiak körül is. Hemingway, Faulkner, O’Neill, Bellow után ugyan a beatnemzedék barbár fiataljai még tudtak verseket és regényes vallomásokat írni az égre, Ginsberg, Kerouac, Corso, a nyomukba lépők azonban már csak a felhőkarcolók magasságáig jutottak.

De ahogy mondani szokták: egy szép napon megjelentek a színen a dél-amerikai és a közép-amerikai regényírók, esszéisták, költők, élükön olyan kiemelkedő személyiségekkel, mint Octavio Paz, García Marquez, Cortazar, Hernan Valdes, Maria Vargas Llosa, akik el tudták hitetni mindnyájunkkal, hogy nem hanyatlásról van szó, legföljebb helycseréről és a költészet lélekvándorlásáról, hiszen ezek az új alkotók fölszólítás nélkül is azt bizonyítják be nekünk, hogy az emberi sors nagyszerűsége, izgalma a modern világ apokaliptikus forgatagában se tűnhetik el a szemünk elől. Érthető, ha az élmény hatása alatt azt gondoltam, hogy a dél-amerikaiakkal és a közép-amerikaiakkal párhuzamosan Közép-Európa és Kelet-Európa irodalma is meglepetésekkel áll majd elő.

Mire alapoztam ezt a gólyalábakon lépkedő reményt? Egyszerűen arra a tényre, hogy a XX. század, sőt talán az egész emberi történelem legiszonyúbb eseményei ebben a jól körülhatárolható térségben zajlottak le. Itt tört ki az első, legnagyobb szabású háború, amelyet világháborúnak kellett nevezni. Nyomában itt robbantak ki azok az éretlen, szadista forradalmak, amelyek kis méretekben és nagy formák között egyaránt túl akarták szárnyalni a nagy francia forradalmat. A politikák vallásháborúi voltak ezek: fehérek és vörösök harca, a kommunizmus naturalista színjátékai. Színjátékai? A nagy orosz októberi forradalom egy legendásított mészárszék volt, éhínséggel, emberevéssel s minden vérgőzös korszak kínjainál mélyebb szenvedésekkel földúsítva. Az esztendő minden napjára legalább tízezer tragédia jutott. Kisebb térben és jobban legyalult díszletek közt ezt utánozta le a mi proletárdiktatúránk. A csehek, románok harca velünk. A lengyelek harca az oroszokkal. És hogy a vég ne befejezés legyen, hanem végzet, folytatásként ránk szakadt Trianon. Csonkolások örök életre és szétszakítások középkori szakértelemmel. A Hirosimára ledobott atombomba fölrobbanásától új időszámítás kezdődött el a világon. Pedig ma már látszik, hogy Trianon volt az első nagy hatású “atombomba”, amely a következményeivel vált igazán azzá: húsz év múlva miatta robbant ki az újabb világháború. Ez a háború hozta Európára, de leginkább a mi térségünkre a Sztálingrádokat, a Don-kanyarokat, Auschwitzot, a gulágok és a hadifogságok poklát, a parancsuralmi rendszerek pincéit, a koholt perek zajtalanul működő forgószínpadait, ahol az egyik “rekeszben” ártatlanokat vernek halálra lánccal, a másikban férfi politikusok nyálas csókokkal pecsételik meg az egymás iránti hűségüket. Júdás jelentéktelen epizodista lehetett volna azokon a deszkákon. Nem beszélve a magánszorgalmú besúgók fekete seregéről vagy azokról, akik a kisebbségbe kényszerített népek embereit figyelték naponta huszonnégy órán át, leponyvázott teherautókról vagy távcsővel a templomok ablakából. Ezekben az időkben nem a szél mozgatta a fák leveleit, hanem az őrület. És zavarodottságukban a szitakötők halottak arcára szálltak. Voltak politikai büntetőtáborok, ahol a tábor parancsnokai néhány címeres bűnözővel összeülve emberéletben kártyáztak. Aki vesztett, annak a politikaiak közül ki kellett választania valakit, akit a nyertesek kedvére és szeme láttára megölt. Hány ilyen bankot megütöttek a diktatúrák kártyajátszmáiban! Hozzájuk képest a görög sorstragédiák vagy Shakespeare véres drámái döcögős idillnek számítottak. S ennek ellenére: ama régi történetekben a halálnak volt még méltósága, az újakban már a nevét is elveszítette.

A kommunizmus eszméje diákkoromban engem is megérintett, mint annyi eszmék iránt érzékeny értelmiségit Közép-Európában, sőt Nyugat-Európában is. Az eszme gyakorlati megvalósulásáról kezdetben persze semmit se tudtam. Szerencsémre jóval az 1956-os forradalom tisztítótüze előtt minden megvilágosodott előttem. Már 1952 decemberében – ha dadogva is, de – nyíltan kezdtem beszélni becsapottságomról versben, levelekben, élőszóval, amely akkor minden volt csak életbiztosítás nem. A magammal való szembesülés révén természetesen nem az erényesség megszerzésére törekedtem, hanem az igazságra. Évtizedeken át vártam a vallomásos idők nagy alkalmait, amikor összeállnak nemzedékek, és elvégzik az elevenen eltemetett idők kihantolását. Sajnos, hiába vártam, mert a cenzúrázott élet a nagy ügyeket is a kisszerűség formái között képes csak ébren tartani. Az úgynevezett “nagy történetek” ezért rekedtek meg bennünk, s a lábunkon át szép lassan ezért szivárogtak le a földbe. Költőien szólva: a magyarság életét kifejező igazi drámák, regények úgy rejtőznek mélyen a föld alatt, mint az arab sejkek lába alatt az olaj, amelyet csak föl kell fakasztani.

1988-ban, első ellenzéki lapunk, a Hitel megindulásakor, leginkább az foglalkoztatott, hogyan tudnánk ezt a mélységet megnyitni s jóvátenni mulasztásainkat. A magam csöndes áltatására még a tolsztoji példába is belekapaszkodtam. Az oroszok 1812-ben űzték ki országukból a nagy hódítót: Napóleont. De igazi hazára és önmagukra találásuk nem a történelmi esemény után született meg bennük, hanem évtizedekkel később, a Háború és béke megírásakor.

Sajnos, mint olyan sok dologban, ebben a reményemben is csalódnom kellett. A háborúk és a diktatúrák helyén maradt légüres térbe nem a közös megrendüléseink élménye zúdult be, hanem a politikáé. Machiavelli, mint tudjuk, a társadalmi létezés bonyolult szükségleteiből fakadóan szétválasztotta a politikát és az erkölcsöt, hogy a fejedelmek szabadabban dönthessenek az államirányítás ellentmondásos gondjaiban. Korunk totális diktatúráinak csúcsemberei tökélyre emelték ezt a szétválasztást: az erkölcsöt nem elkülönítették, hanem kiiktatták.

A kilencvenes évek elején néhányunkat még az az “eretnek” gondolat is megérintett, hogy újra egyesíteni kéne őket, hiszen ha a szabadabbnak ígérkező döntéseinkbe a latolgató ész és az önmagát is folyton ellenőrző erkölcs egyforma eséllyel szólhat bele, a nemzet élete végre kiegyensúlyozottabbá válik. Az első szabad választások után azonban gyorsan kiderült, hogy a jámborok és az örök vesztesek gondolkodnak így: azok, akikre a mennyek országa vár. A demokrácia jelszavaival és kiáltványaival föllépő politika – minden reményt keltő gesztusa ellenére is – régi ösztöneit követi: minden ő akar lenni. A jó. Az erkölcs. A nélkülözhetetlen problémamegoldó. A tájékozott. A megvesszőzést vállaló szegény vértanú. A vesztesen is győztes. A napsugárzás szelíd szóvivője.

Annak, aki iróniát és epét érez szavaimban, fölhívom a figyelmét arra, hogy 1990 óta a magyar közéletnek egyetlen szereplője van: a magyar parlament. Szinte az tekinthető csak valóságnak, amiről ott beszélnek. Régebben – ha csupán virtuális létezőként is – volt egy másik szereplője. Úgy lehetne nevezni, hogy a mindenkori szellemi élet. Beleértve ebbe művészetet, tudományt, irodalmat, filozófiát. Ma úgy tetszik, hogy 1990 után a szótár bizonyos lapjai elmaszatolódtak, mert a fölemlegetett fogalmak közül határozottan egyiket se említhetjük.

Márpedig aminek nincs megjegyezhető neve, az nem is létezik. Vagy ha mégis, csupán csak mellékesen, mint az árnyékunk.

Értelmiségiként majdnem lehetetlen így élni. Azelőtt, attól a pillanattól kezdve, hogy helyet kaptam az irodalom kerítésén belül, harminc éven át nagyjából pontosan tudtam, hogy mi forr, mi sustorog vagy mi ecetesedik körülöttem. Tudtam, hogy a közeli jövőben – államcsíny mintájára – milyen “morális csínyre” készül egy-egy író vagy írócsoport, sőt azt is, hogy botránysorozatokon át milyen új távlatokat szeretne megnyitni mindnyájunk előtt. Annak idején tudtam a Húsz óráról, az Ötödik pecsétről, Hernádi Gyula Péntek lépcsőjéről, a Szegénylegényekről, Nagy László Menyegzőjéről, Illyés Szellem és erőszak című művéről.

Ma semmit se tudok igazán. Mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk. Azt persze látom, hogy termékenységben, divatokban, változatokban hihetetlenül gazdag, de hogy ennek a gazdagságnak milyen értéke, súlya, kiterjedése van, nem érzékelem. A könyveink mögül hiányzik az a többlet, amelyet mindnyájunk nevében Ady fejezett ki legegyértelműbben: “A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, / A Minden kellett s megillet a Semmi sem.”

Ez a hang már csak a múltunkból ismerős. És ez az öntudat is. Mondhatnánk úrinak, pimasznak, fennköltnek, arisztokratikusnak, sőt prófétainak is, amelyre mind a négy égtáj felől egyszerre csattanna föl a gúnyos kórus: hagyjuk már végre a váteszkedést! Az elavult irodalmi sóvárgásokat! Leghangosabban persze azok zajonganának, akiket bizonyos irodalmi irányzatok váteszeinek kiáltottak ki tájékozott kritikusok, de hát ki törődik ekkorka részrehajlással és elfogultsággal? Magyarországon ma mindennek van “piaca”, kivéve a több évszázadon át kikristályosodott hagyománynak. Nemzet? Haza? Közélet? Politizáló irodalom? Ezek már csak a tonnás népmesékbe illenek, amelyekben a kurta farkú, kis malacok is úgy lépegetnek, mint a lomha elefántok.

Jó, legyünk enyhébbek. Nem csodálom, hogy az írók zömében belső ellenállás alakult ki a közéleti, a küldetéses irodalommal szemben. Ezeknek a bilincsei látható nyomokat hagytak mindig a csuklón írás közben. Nemcsak a kéz mozgott tőlük nehezebben, hanem a teremtő képzelet is. Igen, ezt érti az ember. Attól viszont leesik az álla, hogy szinte egyik napról a másikra virradva történt meg a nagy fordulat. Azaz: ami tegnap még érvényes volt, mára természeti tüneményként szétfoszlott.

T. S. Eliot egyik tanulmányában arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos, jól fölismerhető kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotóstílusa is. A magyar irodalom alkotói stílusát – az első magyar nyelvű írások megszületése óta, vagyis a Mohács utáni időktől kezdődően 1990 tavaszáig – legegyértelműbben a sorsértelmezés jellemezte, a történelmi érzékből fakadó veszélytudat, a hamleti monologizálás még a napsütésesnek mondott korszakainkban is. Gondoljunk csak a Ferenc József-i boldog békeidők Adyjára.

Isten mentsen meg attól, hogy az esztétikai egyoldalúság szószólója legyek. Ebbe rég belepusztult volna az irodalmunk. De mentsen meg attól is, hogy eredetiségünk legjellemzőbb vonásait hagyjuk kifakulni, elveszni múló divatok miatt. Nem tudom, hogyan viselnénk el azt, ha a Hunyadiak hollós címeréből valakik épp a hollót próbálnák késheggyel kikaparni.

*

A mindent megmozgató és földúló változások idején mért emlegetem olyan makacsul a hagyomány szerepét? Félek talán az új modortól? A stílus új leleményeitől, és irodalmunkat továbbra is a helyi vagy a jól ismert közép-európai balsors drámáján belül tudom csak elképzelni? Épp ellenkezőleg: azt szeretném, ha
a múltban kialakult sorsérzékelés, vagy ahogy Eliot nevezi: “történelmi érzék”, minden új nemzedék “lírai génjeiben” ott munkálna, hiszen megújulni sosem az újból lehet, hanem a hagyományból. Ami egykor húsbavágóan időszerű volt, csak az válhat időtlenné s ezzel folyamatosan jelen idejűvé.

*

Soha ennyi író nem élt még Magyarországon, mint amennyi ma él és megjelenik, s ennek ellenére az irodalom még sose szorult ennyire partvonalon túlra, mint ma. Független, de csak tudata van, öntudata nincs. Bármit megtehet, de egyelőre semmi se függ tőle.

Tehetetlenségének egyik akadálya az elszaporodás? Az eltömegesedés? Ne legyintsünk könnyedén erre a tényre. Ahány író annyi világ, annyi stílus, igazság-elemzés, elfogultság, annyi fölhangosított monológ. Annyi önigazoló szándék. Ha természetesen “szaporodtunk” volna el, még tán megcsodálhatnánk magunkat is, különleges magyar jelenségnek nevezve a tüneményt, de szó sincs természetességről. Sokkal inkább történelmi kényszerekről beszélhetünk.

A trianoni döntéssel elszakított országrészek, megcsonkításuk után is, teljes életet akartak élni az utódállamokban. Életképességük igazolásául így teremtették meg a maguk külön irodalmát, képzőművészetét, zenei életét. Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, később a nyugati magyarság is fajsúlyos értékekkel gazdagította azt a mozaikot, amelyet egyetemes magyar kultúrának nevezünk. Egy hasonlattal talán még világosabbá tehetem a gondolatot. A beteg test az élni akarás lázában minden védekező sejtjét riadóztatja. És elszaporítja őket.

A hatvanas-hetvenes évekig egymástól és a magyarországi irodalomtól is eléggé távol éltek például a kisebbségben vagy a nyugati emigrációban élő írók, de ekkortájt megmozdult alattunk a föld. A nemzet életösztöne e téren is megelőzte a politikát: egyre izgatottabban együtt akarta látni mindazt, ami összetartozik. Az utolsó három évtizedben ez nagyjából meg is történt. Az irodalomra szűkítve a kört, elmondhatjuk, hogy a határon kívül élő pályatársaink zöme – szellemi értelemben használva a fogalmat – magyar állampolgár. Ha magyarul ír, bárhol kopogtatja is írógépét, velünk van itthon. Az utolsó három évtizedben nemcsak lélekben költöztek közülük sokan Magyarországra, de testi mivoltukban is.

Mindaddig, amíg követhető a bőség áradása – bármilyen okai és következményei voltak is előzően –, nincs baj. Válogathat belőle az ember, s a kiválasztottakkal röpülhet maga is. Eljöhet azonban az a pillanat, amikor a túl sok változat, ízlés csak a szakmát színesítheti, a cserepeire hullott irodalmi életet – magát az irodalmat nem. Rosszkedvűen írom ezeket a sorokat, őszinte lelkiismeret-furdalással, de korunk egyik nyavalyája abból származik, hogy mindenből jóval több van, mint eddig bármikor. Több van hírből és atombombából, édességből és katasztrófából, bűnből, hiszékenységből, áldozatból és gyűlöletből, mint ahogy több van valóságból is. Ami egyszer korunkban nőni kezd, hamarosan túlnő önmagán. Mondhatnám: túlteng.

Valójában reggeltől estig ennek a telítettségnek a “diktatúrájában” dülöngünk. Ejtsünk néhány szót a hírekről. Zúdulnak ránk válogatatlanul reggel, délben, este, éjfél után. Mindegyik valóságnak tünteti föl magát, és teret kér. Megteheti, mivelhogy nemcsak halljuk, hanem látjuk is. Ha pedig valamit a saját szemünkkel látunk, el kell fogadnunk igaznak. Ellenkező esetben meg kell cáfolnunk. “A hír szent, a vélemény szabad” – olvashatjuk egyik napilapunk homlokán. Műveletlen vagyok, nem tudom, ki mondhatta ezt a bearanyozni való ökörséget, többen egy Scott nevű angol újságírót emlegetnek, annyi azonban bizonyos, hogy a tömegfilozófia egyik legsikeresebb alaptétele. Ki tudja, hány milliónyi tonna újság jelenik meg naponta a földön, de mindegyik példány ennek a globális tévedésnek a nevében jut el az olvasóig. Hírek nélkül ma már a világ se volna világ. Pedig a hír nem a valóság. És nem az igazság. Legfeljebb csak a részlete, megjelenési formája, magja, hámja. Valamiféle okozat, amelynek csak töredékesen tudjuk az okát, sokszor pletyka szinten, mégis úgy kezeljük, mintha tudnánk.

Íme: a mintha-világ bennünk és körülöttünk. Filozófusok szóhasználatát kérve kölcsön: a virtuális világ. Modern civilizációnk műsoron kívüli terméke, amely egy szép napon úgy jelent meg fölöttünk, mint a mitológiák tüneményei közé sorolható ózonluk. A Nagy Seb. Egyre inkább tudomásul kell vennünk létezését. Csakhogy ami virtuális, az mindig viszonylagos. Örökös elmozdulásban van, s nem tudni, hol a kezdete, a vége, a közepe. Jean Baudrillard olyan mélyre ereszkedik a virtuális világ titkainak a föltárásában, hogy kijelenti: “Nem sok esélyünk van arra, hogy a világon legyünk. Ha egyszerűen azt mondom: létezem, az nem komoly dolog.”

A mai író számára van-e ennél a mondatnál hajmeresztőbb mondat? Mindent kérdésessé tesz a szemében. Azzá teszi rögtön a mesterséget, az emlékezetet, a lelkében lezajló napkitöréseket, s mindazt, amit az ihlet pillanataiban valóságnak gondol. Az író és egyáltalán az irodalom létezését eddig még semmi se tagadta ilyen egyértelműen. Még talán a legcinikusabb diktatúrák sem, ugyanis egy nyíltan elnyomott író – emlékezzünk csak rá – azonnal szabadságharcos íróvá vált, ha kérdésessé tették létezését. A hallgatásával is hangosan beszélt. A mai körülmények között vergődő, megkérdőjelezett sorsú író észrevétlenül a semmi hadifoglya lesz.

Az irodalomra nehezedő árnyak között a virtuális világ felhőárnyékai a legnyomasztóbb árnyak. Utána rögtön – kimondom, még ha megbélyegeznek is – az éretlen, kezdeti demokráciáké. Így a mienké is. Nyugatot járva már a hetvenes-nyolcvanas években tapasztaltuk, hogy az ottani demokráciák fő eszköze nem a könyv, nem a kultúra, amely azzal hat a társadalomra, hogy az embereket befolyásolja, hanem az érdek. A jómód, a kényelem, a biztonság hatékony ereje. Egy magasrendű középszer kialakítása. Teljes szabadság és tökéletes mérséklet együtt. Hazaérkezve azt gondoltuk: a mi valamikor megvalósuló demokráciánk a megszenvedettek demokráciája lesz, az igazabbaké, a műveltebbeké, akik az egyenlőtlenek egyenlőségét a kultúrához való viszonyukban kezdik megteremteni első lépésben, aztán fokozatosan más területeken is. A “lelki arisztokratizmus” így szolgálná, új formákat teremtve, a nyugaton megismert demokráciát.

Utópia? Lázálom? A demokrácia megfrissítésének a vágya növesztett az emberben ilyen gondolatokat. Ma már pironkodva beszélek erről, mert a mi demokráciánk legelőször épp a kultúrát dobta ki a bizonytalanul sodródó léghajóból. Földre hullott vele az irodalom is. Szegényen és szereptelenül tengődik tizenegyedik éve. Ami jó, az is; kivéve azt, amit magasba emel a reklám.

Tíz év roppant nagy idő. Aki, mondjuk, 1932-től 1942-ig beszámolót írna a magyar irodalom tízéves terméséről, lenyűgöző csodáról számolhatna be. Ehhez képest a mi évtizedünk jó színvonalú műhelymunka. Drámák és megvilágosodások nélkül.

Tapasztalt írók s komoly gondolkodók egybehangzóan azt állítják, hogy a valóságot legjobban úgy lehet megismerni, ha összeveszünk vele, ha megtámadjuk, ha veszélyes magasságokban belekötünk, mint Jákob az angyalba.

Ez a mi irodalmunkkal nem történt meg. Birkózás helyett az írók nagyobbik része inkább kísérletezett, nyelvi, esztétikai csínyekbe keveredett bele, amelyre mindig szüksége van az irodalomnak, de a Márai Sándorok nem erről írnak három emlékezetes sort a naplójukba. 1955-ben jelent meg Illyés Bartók verse, amely így kezdődik: “Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz!” Ma is emlékszem rá: egy ország tüzesedett át az indulattól. Illyés hangján ki próbál ma szembefordulni a virtuális világ létrehozóival és támogatóival? A vér és arany embereivel? A kisebbségeket fojtogató népek bujtogatóival? Senki. Mi sem, akik Illyés követői vagyunk.

Remélem, sokunknak rossz éjszakákat okoz ez, és kialvatlan fejjel is azon töprengünk, hogyan tudnánk a kortárs magyar irodalmat rangban és szerepben a régiek mögé fölzárkóztatni. Naplónkba talán érdemes volna az alábbi gondolatot följegyezni: Soha semmit se nyert meg eddig az irodalom, mivelhogy nem ez volt a célja, éppen ezért a föladataiból semmit se veszített el. 

A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottjai

2001-ben

Bethlen Gábor-díjasok

Kanyar József

Nem lehetett könnyű dolga a Bethlen Alapítvány kuratóriumának, amikor arról döntött, ki méltassa a kitüntetett dr. Kanyar József munkásságát és személyiségét. Hiszen laudálhatná őt történész, levéltáros szakember, oktatástörténész vagy más, Kanyar József nevével fémjelezhető civil szervezet vezetője. Az a körülmény, hogy az alapítvány vezetésének választása a Honismereti Szövetségre esett, azt mutatja, hogy Kanyar József – sok más tudományos és közéleti teljesítménye mellett legalábbis nem utolsósorban – a honismereti mozgalomban végzett szolgálatáért találtatott méltónak a Bethlen Gábor-díjra.

Dr. Kanyar József, a történettudományok doktora, a Somogy Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Honismereti Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, számos tudományos és társadalmi szervezet vezetőségének tagja, a Széchenyi-díj, az életművéért kapott Állami Díj és több más kitüntetés tulajdonosa, 1916. április 29-én született a Somogy megyei Kaposújlakon. Középiskolai tanulmányait Kaposvárott végezte, néptanítói oklevelet Nagykőrösön, református lelkészi oklevelet Budapesten, doktori diplomát pedig a Pécsi Tudományegyetem jogtudományi karán szerzett.

Ha ki akarnánk deríteni a Kanyar József életművét alkotó, törekvéseit meghatározó tényezőket, akkor az elődöktől kapott – manapság géneknek nevezett –, valamint a kozmoszból érkező titokzatos erőkön kívül a következő legfontosabb összetevőket mutathatná ki egy képzeletbeli vegyelemzés.

– Falusi, paraszti életformában megélt gyermekkor.

– A keze alá adott gyermekek sorsán igazítani akaró néptanító és falusi lelkész keze nyoma.

– A kaposvári alma mater tudást és lelki tartást akkumuláló sugárzása.

– Az 1943. évi szárszói találkozó társadalmi és politikai hovatartozást maghatározó hatása, és ami jórészt ebből következik: a népi írókkal kialakított, identitást formáló baráti kapcsolatok.

– A Nemzeti Parasztpártban való kiemelkedő szerepvállalás.

– A népfőiskolai mozgalomban való tevékeny és alkotó részvétel.

– A könyvtár és a levéltár semmivel sem pótolható, az idő és az időtlenség varázsával minden fogékony lelket és elmét megejtő hatása.

Ez így éppen hét, akárcsak a népmesék szent száma.

Ha ezeket a részben egymásból következő összetevőket számba vesszük, meg is értjük Kanyar József személyiségét. Teljesen természetessé válik számunkra, hogy azok közé a történészek közé tartozik, akik nem zárkóztak be tudományuk fellegvárába. Olyan történésztudós ő, aki a históriát nem csupán tudományos kutatása tárgyának, de egyben nemzete sorskérdésének, identitásunk fő pillérének, talpkövének is tekinti. “Tudásával minden jó ügy mellé odaszegődött, így a legelsők között ismerte fel a helytörténetet hivatásos minőségükben művelő kevesek és a honismereti mozgalomban érdeklődéssel, odaadással tevékenykedő tízezrek együttműködésének célját és értelmét” – írta róla Töltési Imre 1986-ban.¹ Ily módon azt is törvényszerűnek tekinthetjük, hogy levéltárosi-történészi munkássága kezdettől fogva összekapcsolódott a honismereti mozgalommal. Korábban a megyei, majd az országos honismereti bizottság, 1991-től pedig a Honismereti Szövetség elnökeként művelte, irányította, segítette – vagyis szolgálta – a jeles elődök: Bél Mátyás, Fényes Elek, Pesty Frigyes, Orbán Balázs, Herman Ottó által indított nemzet- és honismeretet.

Szülőmegyéjében a Levéltári Évkönyv, a Somogyi Almanach, a Somogy megye múltjából című sorozat, valamint a Szántódi Füzetek szerkesztőjeként, a Somogy folyóirat Szülőföldünk rovatának vezetőjeként, várostörténeti monográfiák, falutörténetek szerzőjeként és szerkesztőjeként bizonyította, hogy a kellő fölkészültséggel és nagy lélekkel rendelkező ember át tudja törni, meg tudja cáfolni azt a mindinkább közhellyé váló egykori bölcsességet, miszerint “senki sem lehet próféta a maga hazájában”. Nem véletlenül használtam az “áttörni” szót, hiszen az eredményes honismereti munkához azokban az időkben sokszor kemény falakat kellett áttörni. De Kanyar József legnagyobb hatású, az egész ország honismereti mozgalmának mintát és példát adó műve, a Harminc nemzedék vallomása Somogyról című, több kiadást megért monumentális munka, amely elsőként nyújtott biztos forrásanyagot egy megye pedagógusainak a helyismeret felkészült, biztos alapokon nyugvó oktatásához.

A helytörténettel, intézménytörténettel, néprajzzal, családtörténettel és más, a magyarságtudomány témakörébe tartozó szakterülettel foglalkozó lelkes amatőrök munkáját összefogó honismereti szervezeteknek nagy szükségük van olyan szakemberek, tudósok szakmai támogatására, akik fölismerték a tevékenység nemzetépítő szerepét, azonosulni tudnak célkitűzéseivel, és szakmailag hitelesítik a mozgalmat. Kanyar Józseftől – írásaiban és előadásaiban – ilyen ideológiai segítséget, útmutatást is kapott a honismereti mozgalom. Tőle származnak azok az immár sokak által használt, vagyis gondolkodásunkba szervesen beépült meghatározások: a “honismereti mozgalom nemzeti tudatunk környezetvédelme”. “A honismeret nem más, mint a haza földjére írott történelem országos mozgalma.” Vagy “a helytörténet országos köztörténetünk hajszálgyökérzete”.

Példaképhiányos korunkban, különösen ifjúságunk elé, ilyen emberek életművét, személyiségét kell állítanunk, mint a Bethlen Gábor-díjjal most kitüntetett Kanyar József. De pedagógusok, közgyűjteményi vezetők és munkatársak is példát vehetnek, erőt meríthetnek az ő szellemi teljesítményéből.

Kanyar József életműve azonban nemcsak példa, de mérce is minden, magát értelmiséginek nevező és annak tartó ember számára. Föltéve, ha ezt a társadalmi kategóriát a Németh László-i értelemben kívánja megélni, miszerint az értelmiségi lét nem egyéb, mint hivatás és szolgálat.

Halász Péter

Lezsák Sándor

A Bethlen Gábor-díj rangját – létrejöttének története mellett – elsősorban a díjazottak személye adja. E névsor a mai napon Lezsák Sándor nevével is kiegészül, akinek személye – és személye révén Lakitelek – a rendszerváltozás előkészítésében és kibontakoztatásában vált jelképessé. A Bethlen Gábor-díj nem politikai állásfoglalás kifejezője, de születésétől fogva politikai tartalma van, amennyiben a magyar közélet olyan jeles személyiségei kapják, akik a közérdek nyilvános képviseletét vitathatatlan teljesítménnyel és nemzeti elkötelezettséggel vállalták, vállalják munkásságukban. Külön öröm számomra, hogy Lezsák Sándor személyében, teljesítménye és a magyarság ügye iránti következetes elkötelezettsége mai fényében azt az egykori fiatalembert is köszönthetem, aki önerejéből, önnön vállalkozó bátorságából lett azzá, akit ma itt e díj átadása alkalmából üdvözölhetünk.

Lezsák Sándor útja a szélekről indult, az élet perifériáiról haladt a közélet központjai felé, és haladt, nem rokkant bele, mint annyian, nem adta fel közben legyintve és menet közben nem vált útszéli áruvá – mint annyian. Képesítés nélküliből lett képesített tanyasi-falusi tanár, és léte “magániskolájától” képesített lakiteleki életszervező. Közben megtanulta azt is, hogy a felpuhított diktatúrában is együtt jár az életgerjesztéssel a botrány. Munkálkodása során kevert is néhányat a maga halk, ámde konok egyéniségével. Sokat kockáztatott. Abból a kis egzisztenciából, ami akkor adatott neki, az egészet. Egyszer azonban – felsőbb körökből – még ki is akarták tüntetni, majdnem megkapta “a szocialista kultúráért érdemérmet” – hátha nyugton marad! Nem hagyta magát sem kitüntetni, sem lekenyerezni. A lakiteleki általános iskola tanárának a nevét ezután nemcsak a megyei pártbizottságon, de a hatalmi központban is megjegyezték. A még ekkor is elszigetelt, egyszemélyes szellemi szabadságharca azonban akkor emelkedett ki a cselekvés egyre szűkebbnek bizonyuló teréből, amikor 1979-ben Lakiteleken megszervezte a fiatal írók országos találkozóját. Akkor nagy szó volt ez, politikusidegeket borzoló, már nem csupán a helyi, de a központi hatalom érdekköreit is zaklató. A kezdeményezés mellé állt akkor Illyés Gyula – szólt is a fiatal írókhoz Lakiteleken. Támogatta a találkozót az írószövetség akkori elnöke, Dobozy Imre is. Lezsák Sándor számára alighanem innen vezetett egyenes út, az elhíresült találkozótól, a majd még jobban elhíresült, világpolitikai szenzációvá is lett 1987-es első lakiteleki találkozóhoz, az annak előkészítésében vállalt feladatig, a házigazdaszerepig. A történetnek ez a része ma már ismert, még ha nem is a valóságos jelentőségéhez mérten. Arra azonban nem árt emlékeztetni most, hogy mit jelentett akkor, az MDF megalakulásánál – valójában a rendszerváltás elindításánál – házigazdának lenni a puszta szélén álló ház udvarán, ahonnan a százhatvan fős gyülekezet hajnaltájt hazaindult, s a magára maradt házigazdát, a családot a három kisgyerekkel nem védte semmi, senki, hacsak az az árva kuvasz nem, akit korábban szinte családtagként szeretettel befogadtak.

Újabb történet kezdődött ezután. Néhány mondatban sorolni sem, méltatni sem lehet érdeme szerint azt a csakugyan pótolhatatlan szervezőmunkát, amit Lezsák Sándor ettől kezdve végzett.

Rótta az utat éveken át Pest és Lakitelek között éjjel és nappal, járta az országot, levelezett ezrekkel – az iskolai kötelezettségek mellett. A munkában sem erkölcse, sem akaratereje nem változott akkor sem, amikor a közélet színterein a rendszerváltás lázát rohamosan az alkalmazkodás és a szerzés láza váltotta fel, amikor fogyott a hit, szaporodtak a kudarcok, a veszteségek, a vereségek, ő maga pedig egyre többször maradt egyedül, egyre gyakrabban kellett méltatlan helyzeteket is szótlanul elviselnie. Vereségekre, veszteségekre, hitfogyatkozásra a rá minden tekintetben jellemző módon válaszolt: felépítette időközben a Lakiteleki Népfőiskolát. Az országban az egyetlen a maga nemében, mely talán leginkább a skandináv népfőiskolai intézményekhez hasonlítható. Sikeres konferenciák, kollégiumok, tanfolyamok, ifjúsági táborok, kiállítások, más intézményekkel közösen végzett kutatási programok (például falukutatás, Tisza-program) stb. jelzik a népfőiskola tevékenységének sokoldalúságát. A szép, puritán ökumenikus kápolna a mártír püspökök, kiemelkedő katolikus és protestáns egyházi személyiségek szoborparkjával, az emigrációs gyűjtemény, az MDF-archívum megalapozása egyebek mellett, vagy a kis könyvkiadó a nyomdával, a vendégfogadó és kiszolgáló épületek, az előadótermek stb. olyan tárgyi és szellemi berendezkedést mutatnak, amely együttesen a figyelmes szemeknek nemcsak múltat és jelent, de jövendő lehetőségeket is sejtet. Lezsák Sándor életet gerjeszt most is Lakiteleken, mint annak idején ifjú tanárként, csak most egészen más arányokban, egy országos jelentőségű és immár jelképértékű intézmény programjaival és példájával. Ehhez sem kell kevesebb erőfeszítés, önfegyelem és céltudatosság, mint a korábbiakhoz, mert akárcsak a Bethlen Gábor Alapítványnak vagy a Hitelnek, a Lakiteleki Népfőiskolának sem adatott meg a nyugodt, távlatos munkához nélkülözhetetlen gazdasági háttér. Mert mi úgy váltottunk rendszert, hogy lényegében nem változtattunk a létfeltételeinken. Ez is történelmi sajátossága ennek a rendszerváltásnak! Mégis, Lezsák Sándor létrehozott valamit, ami megmaradt a súlyos vereségek után is, ami él és működik, és tanúsítja, hogy lehet… lehet, ha keservesen is.

Illyés Gyula írja Kölcseyről: “Míg szeme elbűvölten csüng az Olimpuszon, keze máris rakná a magyar Akropoliszt, ha sárból, ha vályogból is.” Mintha Lezsák Sándor képzelete és alkotóvágya Kölcsey nyomdokain járt volna, akarata pedig szőlőt, gyümölcsöt a homokon meggyökereztető Kecskemét környéki elődök nyomán: felépített – középpontjában a Kölcsey-házzal – egy kis magyar Akropoliszt a homokon, a Holt-Tisza mellett az életnek, a magyar művelődésnek.

Legyen ereje fenntartani és tovább építeni! Adjon erőt hozzá ez a Bethlen Gábor-díj is!

Bíró Zoltán

Vári Fábián László

A végek végeiről szól, énekel az a poéta, akit most tisztem szerint is dicsérni jöttem. Mert Széphistóriákban udvarol nemcsak a szerelemtüzű szépeknek, hanem az anyanyelvnek is; s Kivont kardok közt nemcsak a maga, de népe sorsát is suhogtatja, hasonlatosan ahhoz, mint amikor legelőször Ugocsában a Rákóczi-zászlók kibomoltak; majd eljut a mindig csillagokra függeszkedő poéta-tekintet gyászoktól, tragédiáktól komorodva a Világtalan csillag magasába.

Magyarán szólva ez lenne az én rövid “összefoglalás”-om annak a költőnek művéről, aki csak az utolsó évtizedben – mely áthajlik már egyik századból a másikba – válogathatta egybe verseit. De Vári Fábián László olyan költő maradt minden lélegzetvételével, aki napfénytelen, hűvös időkben is képes az aszúsodásra.

Majd irodalomtörténészek föladata lesz azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha nem így alakul költői pályájának eddigi megfutása. Ha szólhat, dalolhat, publikálhat kedvére kárpátaljai magyarként, amint csak első ceruzáját versre rándította a vallomás és vállalás kényszere már legendás Forrás Stúdiós korában. De a hószín papíron boldogan szaladó ceruzát a tiltás visszalökte a grafit sötéten tátongó bányáiba. Abba a Szibériás világba, ahol a valóságos gulágok testeket megőrlő álkapcsa közt korábban eltűnt már annyi magyar élet; és ahol a szellemi gulágok karanténja még évtizedekig nyomorította a szépségre és igazságra szövetkező gondolat tántoríthatatlan dalosait.

De még ne szaladjunk annyira előre! Pedig micsoda jelet mutattak a csillagok, amikor Fábián László – éppen március idusán – világra sírja magát Tiszaújlakon! Igazi rebellisként, a rebellis Ugocsában! Ahogy írja: “a felnégyelt Haza” legősibb szögletében, “ott ahol zúg az az egy folyó”. Ennek immár félszázada múlt.

A fiatal költőről és kárpátaljai társairól, egyszóval a Forrás Stúdióbéli ablak- és szemnyitogató kísérletekről először, drága barátunktól, az ugyancsak Ugocsából, Péterfalváról származó Kiss Ferenctől hallottam jó szavakat, mondván: ha engedik, Kovács Vilmosnak lesznek utódai. Erről, ha nem csal emlékezetem, Kiss Ferenc 1973 áprilisában írásos tanúsítványt is tett, amikor verseiket, a szülőföld új szívdobbanásait – a tatabányai Új Forrásban – óvó és hitelesítő irodalomtörténészi szavakkal ajánlotta a hazai olvasóknak.

De ekkor már Vári Fábián László – kiszakítva az Ungváron éppen csak elkezdett egyetemi tanulmányaiból – a birodalom katonájaként, ahogy írja “lánctalpas huszárként” valahol a porosz síkon, Nyugat-Berlinnel szemközt védi a békét; lokátorával vallatja a csillagokat, hátha azok verseket súghatnak. De akkor még azt sem súghattak, sőt még utána se egy ideig. Legalábbis olyat nem, amely saját könyvbe kerülhetett volna. Így csak csempészáruként egyik-másik bátrabb hazai vidéki folyóiratban jelent meg, vagy az időközben szétvert Forrás Stúdióból áttelepült barátok dossziéjából indult el vándorútra, hogy meglelje közönségét. Talán gyötörték a kiadás körüli méltánytalanságok, de a verseiben volt az ereje és hite: tudott várni. És persze ő is tudván tudta: nem a szárnycsapások sűrűsége, hanem az ívelés magassága érdemel nagyobb figyelmet.

Ám a ritkán szóló, szépen és igazat szóló költőnek, tanúsíthatom, hívei, hírelői, sőt pengetős dalosai is lettek mifelénk. Otthon meg magánszorgalmú csahosai és irigyei. Nem mellesleg mondom: hogy az Egyetemi Színpad szintén legendás Forrás Köre (nomen est omen!) a nyolcvanas évek elejétől műsoron tartotta verseit, amelyekből a széphistóriás dalok és a keserű történelmet kimondó, de a hűségről mindig tanúságot tevő antológiadarabok sem hiányoztak. 1983-ban az Elérhetetlen föld költői, a Kilencek pedig díjukkal jutalmazták a rokon lelkű fiatalabb társat, aki a vér porondján Balassit, a bujdosó Rákóczi fejedelmet és Mikest szólongatja, aztán Petőfit és Adyt, József Attilát, Illyés Gyulát és Nagy Lászlót, a tragikus sorsú Jeszenyint idézi zaklatóan szép versekben. És a vállalt, vezérlő csillagok rámutatnak az utódokra. Csakúgy, mint a költészetét éltető népdalok tisztasága, és az általa is gyűjtött kárpátaljai népballadák lüktetése, amelyek az ő előszavával láttak napvilágot 1992-ben, csaknem húszévnyi késleltetés után. E könyv megjelentetése fontosabb volt számára, mint saját verseinek sorsa. S milyen beszédes a címe is: Vannak ringó bölcsők. Higgyük, hogy még vannak – ott Kárpátalján.

Az egyik legárvábban maradt, s ma is legnehezebb sorsban élő magyar töredéknek – Kovács Vilmos halála után – Vári Fábián László lett az egyik vigasza. Kinek méltó szavai voltak és vannak azóta is arra, hogy a költészet a hibátlan esztétikai működésen túl még mire való, ha a nyelvükben bujdosók bátorításra szorulnak. Ezért vallhatott hitelesen Illyés Gyula fejfája előtt, fogódzva az édes anyanyelvnek fölkínált legméltóbb Koszorúba. Hozzátéve a dac és reménység zöldjét. És vallhatott a hűségről, amikor két esztendeje a szülőföld utolsó üzenetét hozta a Farkasréti temetőbe Kiss Ferenc koporsójához. De még előbb fogalmazta Ferenc barátunk gyógyulásáért azt az esdeklő-perlő gyönyörű versimát, a Világtalan csillagot, amely címként került az új Vári Fábián-kötet homlokára.

Hogy éppen Illyés Gyulának és Kiss Ferencnek milyen elévülhetetlen szerepe volt a Bethlen Alapítvány több mint húsz éve kezdődött történetében, az itt, e körben jól ismert. Most bizonyára ők is egyetértőleg bólintanak Vári Fábián László régtől megérdemelt Bethlen Gábor-díjára.

Nagy Gáspár

Márton Áron-emlékérmesek

Horváth Arany

“Minden jó fa jó gyümölcsöt, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem… Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.”

Máté ev. 7. fejezet

Krisztus mély értelmű példabeszéde Horváth István és Horváth Arany esetében is igazolást nyer. Az apa és lánya közötti vérségi kapcsolaton túl a szellemi örökség felvállalásáról, továbbépítéséről is beszélhetünk. Horváth Arany alaptémája az önazonosságkeresés abban a történelmi hullámverésben, amely a hagyományos életformát, az erdélyi népi magyar kultúrát létében veszélyezteti. A megoldást a népi hagyomány rejtett értékeinek felfedezésében, a gyökerekhez való visszatérésben véli felfedezni. Horváth Arany a Magyarózdi toronyaljának és a Puszták népének szerzőihez hasonlóan nem az irodalom elefántcsonttornyában, hanem a szürke hétköznapok világában és a közélet fórumain érzi otthon magát. A nép nevében és nem a nép helyett szól hozzánk. Írásaiban azonosul a néppel, ugyanakkor gondolatainak, meggyőződésének érvényt szerez. Vallott és vállalt célkitűzése: a népi kultúrát, irodalmat művelni, kibontakoztatni, közkinccsé tenni.

Meggyőződése, hogy az irodalom, a kisebbségi sors elesettségében közéleti funkciót is el kell, hogy lásson, sőt a lelkiismeret-vizsgálat nehéz feladatát is magára kell vállalnia mindaddig, amíg a közélet meg nem tisztul, és nem működik elfogadható módon. Az író feladata a meggyőzés, amit a meggyőződés hitelesít, üzenetének csak akkor van foganatja, ha az igazság elkötelezett szószólója.

Horváth Arany írásaiban a jelen mindig a múlt folytatásaként, a jövő szálláscsinálójaként, az átmenet nyomasztó gondjaival, közös problémáink megoldásának keresésével együtt jelenik meg. Hiszi és hirdeti, hogy az egyén csak a feladatokat felvállaló közösségben találhatja meg boldogulását. Írásai reményben fogantattak, kiengesztelődést, életkedvet sürgetnek. Ugyanakkor aggodalommal kérdezi: vajon képes lesz-e az eszményképek hiányát megszenvedő fiatal nemzedék megbirkózni a történelmi feladattal, az erdélyi magyar kultúrörökség átmentésével.

Horváth Arany hűséges anyanyelve népéhez. Sikerül újjávarázsolnia a szavakat, hangot adni az új valóságnak. Míves tollforgatóként kibontja a rejtett értékeket, elérhető közelségbe hozza az élet szépségeit, az egyszerűségben rejlő nagyszerűséget. Írásainak vannak fénylő és rejtett szépségei. Az olvasó kedvet kap, hogy vidékre járjon, falvakat látogasson, eget lásson, a legeldugottabb településen is európainak érezze magát.

Mit szóljunk Horváth Arany riportjaihoz? Egyes írók a riportot alacsony polcra helyezik. A vízállásjelentéssel vagy időjárás-tájékoztatóval rokonítják. Valójában a riport is lehet méltó irodalmi műfaj, amelyet Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Ady Endre oly magas színvonalon művelt.

Horváth Arany riportjai pszichológiai érzékkel, írói igénnyel megformált művek, amelyek hű képei a valóságnak, az erdélyi magyar ember lelkivilágának. Egy-egy élethelyzet, gondolat, élmény önvizsgálódásra késztet.

Az író riportjai a női lélek rezdüléseit tükrözik, az élet mozgóképeinek elevenségével hatnak, az írásművészet fényében vetítik elénk a valóságot.

A Horváth István életművéből sarjadt hajtás fává terebélyesedett, és mindannyiunk örömére ízes gyümölcsöt hozott. Csodáljuk a fát, ízlelgessük gyümölcseit!

Czirják Árpád

Melbourne-i Magyar Központ

A külhoni nemzetépítő munka színhelyei és műhelyei a magyar szervezetek és intézmények, főként a magyar házak, amelyeknek jelentősége különösen a hazától távol, Észak- és Dél-Amerikában, illetve Ausztráliában rendkívül fontos. Általában sem a befogadó országok, sem az ottani városi önkormányzatok, sem a magyar hivatalos szervek nem tekintik feladatuknak a nyugati magyarság intézményeinek és szervezeteinek támogatását. Mégis működnek magyar házak szerte a világon, kicsik és nagyok, régiek és újabbak szép számmal: Torontótól Buenos Airesig, New Yorktól Brüsszelig, Clevelandtól meg Caracastól Stockholmig. Mindegyiknek megvan a maga története. Szinte mindegyik létrejötte és működése a csodával határos, hiszen azokat kivétel nélkül az ottani magyar közösségek adományaiból, rendezvényeik bevételeiből tartják fönn. Mivel jó néhányban magam is megfordultam, állíthatom, hogy legtöbbjük kitüntetést érdemelne, de legalábbis több figyelmet és folyamatos társadalmi támogatást itthonról. Közülük alapítványunk kuratóriuma elsőként a Melbourne-i Magyar Központot tünteti ki Márton Áron-emlékéremmel.

Ausztráliában, a hazánknál majdnem kilencvenszer nagyobb területű kontinensországban, az itteni magyar emigráció mintegy húszezer fős első (1945–47-es) nagy hulláma jóvoltából az ötvenes évek közepe tájára, az ország egymástól igen távol fekvő négy-hat nagyvárosában (Sydneyben, Melbourne-ben, Adelaide-ben, Brisbane-ben Perthben és Canberrában) hozták létre a magyar mikrotársadalmak első intézményeit. Többnyire ezekbe a saját szellemi és anyagi erőből alakult szervezetekbe, intézményekbe integrálódott később a szintén húszezer főnyi ’56-os emigráció, valamint általában hozzájuk csatlakoztak a Kárpát-medencéből később folyamatosan, illetve a Délvidékről nagyobb számban érkezett magyar menekültek.

A Melbourne-i Magyar Központ egyik büszkesége lehet az ötödik kontinens ötvenötezer és Melbourne közel húszezer főnyi magyarságának, példája az építő magyar összefogásnak. A melbourne-iek az ötvenes évek közepétől kezdték el tervezni a közösségi házat, de többszöri sikertelen kísérlet után csak a hetvenes évek végén, két tehetősebb honfitársunk, Jandó Gyula és Hende Sándor telekadománya révén kezdhették el az építkezést. Az építkezés megszervezésében jelentős szerepet játszottak a megfelelő otthonra igényt tartó magyar szervezetek és intézmények akkori vezetői, valamint az építkezéssel megbízott vezetők és társadalmi munkások. A központ építése a szövetkezeti részvénytársaságok szervezésével kezdődött, mivel az építkezés anyagi alapját az 1600 részvényes által 1979–93 években befizetett közel egymillió dollár, továbbá az építkezés céljára tartott rendezvényekből befolyt 350 ezer dollár képezte, amelyhez mintegy kétmillió dollár értékű önkéntes társadalmi munka és a régi Magyar Ház eladásából származó bevétel társult…

A központ – a magyar kulturális életnek és a szervezeteknek otthont adó – célkitűzéseit, a különböző korcsoportok igényeit az eddigi igazgatóságok sikeresen teljesítették. Biztosították adósság nélküli működését – ami évente mintegy 130 ezer dollárt tesz ki –, sőt a Kárpát-medencei magyarokat is támogatták.

A kétszintű, közel tízezer négyzetméternyi területű Magyar Központ nagy öszszejövetelek (ünnepségek, bálok, színházi előadások, konferenciák, közösségi ebédek, kiállítások és vásárok) céljára alkalmas két hatalmas termében összesen háromezer embert lehet leültetni, de jól van ellátva klubhelyiségekkel is. Húsz különféle kulturális, művészeti, ifjúsági, sport, nyugdíjas, karitatív egyesületnek, klubnak ad otthont; óvodát, iskolát működtet. 1993 végén a központ részeként fölépült Szent István ökumenikus templomban minden vasárnap miséznek a keresztény egyházak: reggel fél kilenckor kezdik a katolikusok, tízkor az evangélikusok és tizenegykor a reformátusok, híveik pedig az istentiszteletek után összejönnek, beszélgetnek a templomhoz csatlakozó mintegy százfős társalgóteremben.

Ami nehézségeket okoz, az a működési költségek előteremtése, és a hazai mértékkel elképzelhetetlen távolságok és azzal összefüggésben az idő leküzdése. A közel négymilliós nagyságú, földszintes kertes házakból álló világváros határa körülbelül olyan kiterjedésű, mint a Pásztó–Gyöngyös–Szolnok–Kecskemét–Dunaújváros–Székesfehér-vár–Tatabánya–Esztergom által határolt térség, s mivel a magyarok nem kolóniákban élnek, mint például az olaszok, a görögök, a kínaiak és a zsidók, szép számmal találhatók a város minden negyedében. A Magyar Központ viszont a nagyváros távoli, Vantirna nevű városrészének északkeleti sarkában fekszik, megközelítése nem egyszerű. Tehát aki az ott szervezett magyar életben részt akar venni, annak bizony áldozatot kell hoznia. Akiknek hetente nyolc-tíz óra önkéntes társadalmi munkát, fáradságos szervezést, vagy tanulást és plusz költségeket jelent a magyar megmaradás, ott naponta mérlegelik azt is, hogy vajon megéri-e a befektetés, megkapom-e majd azt a felemelő emberi többletet, amit ilyen nemzeti közösség egyenjogú tagjaként elvárnék. A tettekben kifejeződő válaszoktól függ a kétmilliós nyugati magyar diaszpóra jövője…

Csapó Endre, az Ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője nemrégiben írt arról, hogy az ausztrál föderáció centenáriuma alkalmából, 2001 júliusában Sydneyben, a Parlament előadótermében kiállítással egybekötött konferencián mutatták be, hogy a magyar emigráció mivel és mennyiben járult hozzá Ausztrália felemelkedéséhez; a tudomány, a felsőoktatás, a gazdasági és szociális szféra, az építkezések, a művészetek, a sport terén. Az eredmény még a bemutatót szervező Kardos Béláékat is meglepte. Miért? Az elmúlt fél évszázadban Ausztrália a világ legdinamikusabban fejlődő országa volt; lakossága 7 millióról 19 millióra, majdnem háromszorosára növekedett, de ugyanilyen mértékben emelkedett az életszínvonal is. Az ottani statisztikusok megállapították: noha az ausztrál népességnek mindössze 0,3 százaléka magyar származású, a magyarok hozzájárulása az ország gazdasági mutatókban mért fejlődéséhez ennek tízszerese. Vagyis a bevándorolt magyarság tízszer annyival járult hozzá a fejlődéshez, mint az ausztrál átlag. A teljesítmény példa nélküli. Az ausztráliai magyarság azonban nemcsak a befogadó országot, hanem a magyar nemzetet is gyarapította, gyarapítja. A magyar emigráció legjobbjai évtizedeken át világszerte, Ausztráliában is táplálták azt a tudatot, hogy a magyar nép szabad részeként a valódi nemzetpolitikát a nyugati magyarságnak kell formálnia. Neki kell a magyarságról a világban alkotott torz képet helyreigazítani, valódi kulturális értékeinket bemutatni, a Trianon okozta régi és újabb sebekre a külföld figyelmét felhívni, a szovjet hódoltság hivatalosságainak hazugságait kiigazítani, az ’56-os magyar forradalom lángját őrizni, s a Nyugat legújabb szellemi eredményeit hazafelé közvetíteni. Felmérhetetlen szolgálatot tettek nemzetépítő munkájukkal mindnyájunknak, nagy szerepet játszottak a magyar nemzet külföldi megítélésének javításában (az “országimázsban”), a hazai rendszerváltozásban, a Kárpát-medence határon túli magyarjainak külpolitikai és anyagi támogatásában, a nyugati magyarság disszidens létéből a magyar diaszpóra irányába történő elmozdulásában. Csapó Endre szerint azonban: “A magyarországi politikai elit még nem szabadult meg a korábbi évtizedekben kialakult szemlélettől, amelybe nem illik bele az a felismerés, hogy a második világháború és a magyar forradalom következtében Nyugatra került százezrek egyrészt az országnak óriási méretű vesztesége voltak, másrészt – ha már így szétszóródtak a nagyvilágban és ott befolyásos pozíciókat is elértek – kimeríthetetlen diplomáciai és üzleti potenciált képeznek.” Szeretnénk elérni, hogy az említett rossz beidegződések oldódjanak, s a magyar diaszpóra értékeinek fölismerése, hasznosítása itthon is tágabb teret kapjon.

A Márton Áron-emlékérem adományozásával – Szervátiusz Tibor gyönyörű alkotásával – köszönetünket, elismerésünket fejezzük ki a Melbourne-i Magyar Központ telekadományozóinak, építőinek és működtető szövetkezeteinek, igazgatóságának; egyházi és magyar közösségi tagjainak a magyarság megtartása érdekében végzett magasrendű, áldozatos munkájukért. Kifejezzük bizakodásunkat és biztatásunkat, hogy munkájuk gyümölcsét az ausztráliai magyar diaszpóra eljövendő nemzedékei is boldogan fogyasztják, a Magyar Központot éltetik, működtetik, s áldásos tevékenységükből a magyarság egésze részesedik.

Bakos István

Vármegye Galéria

Az Erdélyi Művészetért Alapítvány 1988. március havában alakult meg. A lakiteleki találkozó után többen keresték azt a rést, ahol a “remény, az életösztön utat talál”. Ekkor határozta el öt ember: az első Bethlen Gábor-díjazott Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erőszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi egység határokon átnyúló újrateremtésének megvalósításáért. Hiszen a határainkon túliak sosem jutottak volna ekkora nyomorúságra, ha a határon inneniek nem viselkedtek volna olyan oktalanul. A magyarság az elmúlt ötven év során nemcsak példakép nem tudott lenni, de mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor. Ezt érezve az alapítók vállalták, hogy támogatnak minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzet egészét tartja szem előtt, és felidézi az emlékezetünkből kiszorult történelmünk emlékeit. Az évek során részt vettek tiltakozó felvonulásokon, kollégiumépítésben, szerveztek előadásokat, könyvbemutatókat, konferenciákat és képzőművészeti kiállításokat. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb, leginkább omló helyzetben lévő része: a nép- és képzőművészete. Ezen kívántak segíteni 1991-ben, amikor – Erdélyben már betiltották és elsorvasztották a magyar művészeti élet összes rendezvényeit – az Erdélyi Művészetért Alapítvány megnyitotta a Vármegye Galériát. Immáron tíz éve!

A galéria hittérítő szerepet vállalt magára. Egyéni és csoportos kiállításokon mutatja be az erdélyi nagy mestereket, akik közül sokat, sajnos, a hazai közönségnek valóban be kell mutatni, ugyanakkor kiállítási lehetőséget nyújt fiatal művészeknek, akik nem készülnek külföldre, odatapadnak hűségben e gyönyörű és sorstudatot mutató néphez.

A Galéria diadalmas tíz évében majd hatvan egyéni kiállítást rendezett. Láthattuk Zsögödi Nagy Imre, Szolnay Sándor, Kulcsár Béla, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Páll Lajos, Maszelka János, Leiter Artur s most legutóbb Véső Ágoston remekeit, hogy csak néhány nevet említsek. És akkor még nem beszéltünk a harminc csoportos kiállításról, ahol egy-egy bemutató alkalmával – például az 1993-as Erdélyi Őszi Tárlaton – ötven művész is szerepelt egyszerre. Erdély jött el hozzánk ezekkel a művekkel. Az az Erdély, amelynek sokkal tartozunk; hisz a török ellen csak ennek a fellegvárnak a magyarsága védekezett nemcsak fegyverrel, de életformával is; nemzet és vallás oltalma volt, s a bujdosóknak remény, 1920 óta pedig már elszakítva – művészi halálos ölelésben, elszigetelve – mutatják fel Erdély természeti szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét s mindenekfelett szeretetüket és ragaszkodásukat szülőföldjük és az erdélyi szellemiség iránt.

A Vármegye Galéria úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a mai határon túli művészek megismertetésében, bizonyítva ezzel, hogy a politika országhatárokat módosíthat, de a lelkek fölött nincs hatalma. Következetesen megvalósította ars poeticáját: Erdélyt bekapcsolja a magyar művészeti élet egészébe; az egységes magyar kultúra és nemzeti hagyomány terjesztője; az erdélyi magyarság önazonosság-tudatának ébrentartója – ugyanakkor figyelmezteti az anyaországiakat: becsüljük nagyjainkat, ismerjük meg példaadó munkásságukat, és védjük ezt a megsemmisítésre ítélt gazdag örökséget.

Sikertörténet ez! Aki látogatja a kiállításokat, tudja, hogy valóban az, hisz még állóhelyet is nehéz kapni, annak ellenére, hogy már terjeszkedtek is: nemcsak vidékre és külföldre visznek el kiállításokat, de a pince fölött is bérelnek már egy kiállítóhelyiséget. Hogyan, milyen támogatással, adminisztrációval tudják ezt megoldani? Nos, a galériának egyetlen fizetett alkalmazottja van, aki a látogatási idő alatt a nyitva tartást biztosítja. Az egyes kiállítások költségeit pályázati pénzből fedezik, de a kiállítás megtervezése, a művészekkel való tárgyalás, képek behozatalának, vámolásának, biztosításának elintézése egyetlen személyre: Kulcsár Editre vár; ő a galéria motorja. Leírhatatlan életerővel, jókedvvel, fortéllyal és leleményességgel szervezi számunkra ezeket a megismétlődő csodákat. Hite, ereje művészetpártolók seregét gyűjtötte a galéria köré, akiktől azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiségek bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni. Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak, az igazán jó ügy érdekében, még a közszellem ellenében is jogosultsága van hazánkban. Sőt, hívei is támadnak, hisz ebben a galériában minden előadó, művész szeretetből dolgozik.

Édesapám azt írta A minőség forradalma című tanulmányában: ha elérjük, hogy az emberek szenvedélye és munkája közelebb kerül egymáshoz, azaz az emberek szenvedéllyel fogják végezni munkájukat, az lesz az igazi minőségforradalom. Én úgy gondolom, Kulcsár Edit megvívta a maga minőségforradalmát, ehhez gratulálok neki és a Vármegye Galériának. Úgy gondolom, a Bethlen Alapítvány jól döntött, amikor a Márton Áron-érmet a Vármegye Galériának ítélte, annál is inkább, mert úgy tudom, eddig semmiféle elismerésben nem részesült, s a sajtó se nagyon kényeztette el.

Németh Ágnes

Tamási Áron-díjas

Nagy Pál

Deák nyelven szólva: laudatiót kell prezentálnom Nagy Paulus kollégámról, kit a Bethlen Gábor Alapítvány nemes kuratóriuma azzal gyanít, hogy kitüntetésre érdemes határon túli, erdélyi férfiú.

Mivel magam is élek e gyanúperrel, határozottan és örömmel helyeslem a testület szándékát. Mondandómat pedig, a laudatio kettős értelme szerint igazoló tanúskodással is megerősítem. Ebben csak annyi a baj, hogy kevés az időm, sok az emlékem azokról az évtizedekről, melyeket közös gondban, ugyanazon sorsnyomás alatt elhagytunk rendre, miközben kenyerünk javát is megettük, ám ezt csak nyelvi fordulat mondatja velem, hiszen a földi vándorutunkra hintett kenyerek számát az Úr nem árulta el Mikes Kelemennek sem, hanem azt mondta: “ahová rendeltelek, oda kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart”. Kinek Zágonban, kinek Mezőkölpényben, ahol kilencszáz és huszonnégyben, immár a betiltott Himnusz s az üldözött Szózat idején, az erdélyi Holt-tenger peremén működő tanítócsaládban Nagy Pál megszületett. Így most szédületesen nagyot kell hátrálnom az időben, hogy kolozsvári emlékeim közül előszólítsam azt a gesztenyébe hajló barna fiatalembert, akivel – vigyázat!, meg ne botoljak itt – ötvenöt esztendeje paroláztam a Református Kollégium folyosóján, irodalmi együttműködést és kéziratot ígérve neki. Nagy Pál szerkesztő úrnak, aki egyetemi hallgatóként Gálfy Zoltán teológussal együtt az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóirat feltámasztásán fáradozott. Ez akkor nem volt szélkergetés, fellegjárás, ködevés. (E garabonciás mutatványokat Balogh Edgár nyakába varrták.) De Csipkerózsika-álmából Nagy Pálék a nagy múltú lapot szűk esztendőnyire fölébresztették. Írták, íratták, még velem is, mikor jobb dolguk nem volt, terjesztették is persze, parókiákon, templomi összejöveteleken csendült a kínálat: az Ifjú Erdély, mely Szabó Dezső és Tamási Áron hangján is szólt valamikor, újból megjelent! Kis nosztalgiával ajánlhatta művét a szerkesztő. Gyermekfővel, marosvásárhelyi gimnazistaként épp az Ifjú Erdélyben közölte legelső írását. Nem gondolhatta, hogy végleges megszűntekor forradalmas fejcsóválás közben némelyek így fogják majd vigasztalni: Ne búsulj, barátom! Előtted a jövő! De nézz magadba, önvizsgálatilag! Mit keres mögötted az egyház, amelynek arculatán a klerikális reakció foltjai kezdenek kiütni?!

Márton Áron nyilvános aggodalmai már csípték az új hatalom szemét. Gyulafehérvár felől terjengő hangulati háttere volt annak is, hogy Rozsonday Ádám tiszteletes úr jövendő vejét egyházi tévelygéstől féltik Kolozsváron.

Tehetséget óvó, távlatot kémlelő atyai barátaink is fölfigyeltek ránk, nyugtalan nyüsletésben forgó fiatalokra. Különös módon a végzete felé rohanó Adyval szólt ránk az egyik, s Németh László nagyváradi intelmét hozta föl nekünk a másik: “Tartsd magad, / Mert most az a leggazdagabb, / Ki várni érez, várni tud.”

Nem várhattunk! Éppen mi, akik rossz szövetség oltárán újból föláldoztuk magunkat és országunkat; mi, elvérzettek és bukaresti körökben már már kitelepítés végett megbélyegzettek befelé fordulásban, önvédelmi kísérletek nélkül javunkra semmit nem remélhettünk. Petőfi még azt fájlalta, hogy kétországos nemzet a magyar. 1946 táján már világosan láthattuk: éppenséggel hétországos nemzet leszünk, mikor is a nagyhatalmilag ránk mért balsorsban szellemi eligazítást, lelkierőt a boldogan ujjongó trombitaköltőktől nem várhatunk. A jórészt betiltott, anatéma alá vetett, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. Marosvásárhelyi indulásakor megtalált eszményeitől – a népi-nemzeti vonulat nagyjaitól – semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait, de még szervezkedett is. Egyházi ifjúsági konferencia nevében próbálták hazahívni Budapestről Tamási Áront, aki jött volna, ha esze helyett a szívére hallgat. Szerencsére volt, aki visszatartsa. Kolozsvárott pedig alázták volna! Fanatikus irodalmi komisszárok a hátán táncoltak volna. Előgyakorlatokat végeztek már György Lajos professzor üldözésbe vételével. Az volt a vétke, hogy az Erdélyi Katolikus Akadémia főtitkáraként egyházát nem volt hajlandó bűnszövetségnek nyilvánítani. Nagy Pálnak pedig az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe.

Világháborús dalaink szerint ezerkilencszáz és tizennégyben az Úristen lenézett a földre, Erdélyország közepébe… Vérhullatás, sírás lett belőle. Ezerkilencszáz és negyvenkilencben az ellenkezője történt. Az Úr nemhogy lenézett volna: elfordult Erdélyországtól. Szektariánus hitnyomozóknak és Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen.

Nem kegyelmeztek a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék fiatal tanársegédjének sem. Nagy Pált a “tisztogatások” alkalmával eltávolították az egyetemről, s mivel az utolsó szó jogán nem mutatott bűnbánatot és nem követte flagelláns társainak szánalmas példáját: a rehabilitáció reményét sem vihette magával új munkahelyeire. Szerencséje volt, hogy még apósa miatt is megbélyegzett “klerikálisként” nem írásból kellett megélnie. Magyartanárként került hajdani iskolámba, a kolozsvári Református Kollégiumba; szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig annál a képeslapnál, amelynek magam valék főszerkesztője, s mondhattam neki, mikor a pártos követelményekben ugyancsak elvadult irodalmi folyóiratnál felmondott: “Amit magam nem bírok lenyelni, miért próbáljam mással megetetni?” Ily módon menekültem el én is onnan, ahol pályatársaim prózai műveikhez kerestek cenzort és böllért. A film, színház és muzsika világa mindkettőnk számára kedvezőbbnek mutatkozott. “Úgy cselekedjünk – idézgettük Bethlen Gábort –, hogy megmaradjunk” – a szellemi tisztességünkkel együtt.

Azóta Nagy Pál irodalmi tárgyú írásainak három kötetét olvashattuk: az izgalmas emlékezésnek, a kristályos, gondolatgazdag esszének s az erdélyi magyarság létkérdéseire világító publicisztikának.

Ha igaz, hogy az egyszer megtalált igazság követelménye szerint az író kalapácsot csinál magából örök szolgálatra, akkor életre szóló a kis gimnazista szívében született hűség is, mely nagy szellemekhez kapcsolja, miként ezt Nagy Pálnak Tamási Áron iránti hűsége mutatja.

Ha az elmúlt tíz évben semmi más irodalmi, hagyományőrző munkát nem végzett volna: jó hírét, nevét Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteménye is megőrzi, amelyet az elmúlt két esztendőben gyűjtött egybe, szerkesztett meg, látott el jegyzetekkel tudós követelmények szerint.

Áron, ha élne, s e két csodálatos munkát kézbe vehetné: ama hajdani baráti öleléssel vonná magához Nagy Pál barátját, és azokkal a szavakkal köszöntené őt, amelyek még mindig emlékezetesek Marosvásárhelyt: “Olyan szép ez az alkalom, hogy zeng a magosság belé, kedves Áron”, mondtuk neki a találkozás örömében, ő pedig így szólt: “Akkor nézzünk utána jó vigalmi helynek, hogy magunkat megünnepelhessük”.

Sütő András

Banner Zoltán

Utópia és spekuláció

Az első szó jogán Mattis Teutsch Jánosról

A nyugati kultúra utolsó háza az 1477-ben befejezett Fekete-templom. A gótika legkeletebbre tolt bástyája köré épült Közép-Európa leghatározottabban önmagára mutató városa: Brassó. Ha Paulus eljutott volna idáig, itt kellett volna megfordulnia, hogy Szent Pálként induljon visszafelé.

Kelet és Nyugat, kereszténység és ortodoxia, hadászati és kereskedelmi, nyelvi és kulturális útkereszteződések kapuja, amelynek kulcsát a történelem sajátos alakulása folytán (kun, besenyő, tatár, török, pestis stb.) II. András magyar király 1224-ben a már korábban betelepített német etnikum, a szászok kezébe adta. Az óváros ma is az ő kezenyomukat viseli. Egy reneszánsz humanista, a reformáció barcasági meghirdetője, Johannen Honterus 1544-ben megalapítja Erdély s persze egész Románia első középiskoláját; az Olvasó Európa, a Gutenberg-galaxis apostolaként hozza létre Délkelet-Európa első papírmalmát, az Officina Chartaceae-t 1546-ban, amely hosszú időn át egyedül látja el Erdély nyomdaműhelyeit nyersanyaggal. De már korábban, az óvárosba torkolló völgyeken át visszaáramlanak az ősvizek: a Bolonya nevű városrészbe újratelepednek a székely magyarok (bolona = régi szláv szó, és nyílt mezőt jelent), a még korábbi telepesekre utaló Bolgárszeget pedig belakják a románok. A példa ekkor még fog rajtuk: már 1559-ben felépítik a ma is álló Szent Miklós-templomot, s a mellé épített iskolában készült a XVII. században az első román tankönyv. És Honterus lÍceumában tanul az első magyar bibliafordító, Károli Gáspár, valamint Dávid Ferenc, az unitárius vallás meghirdetője. Az ő tanítása révén mondja ki az 1568-as tordai országgyűlés a világon először a gondolkozás és a hit szabadságát.

Mert ez volt Közép-Európa missziója: a gondolkozás és a hit, utópia és spekuláció szabadságának őrzése És közvetítése a négy égtáj felé. Erről írta Kós Károly, példabeszédként, 1929-ben: “Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. [...] Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német, és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli. [...] És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak – egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket [...] az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak” (Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Kolozsvár, 1929, Erdélyi Szépmíves Céh, 90–91).

Éppen ezért számtalanszor emlegették Erdély “svájci” jellegét, hiszen mind földrajzi fekvését, domborzatát, festőiségét, mind etnikai s hajdani közjogi viszonyait tekintve – valóban megvalósíthatta volna sziget- és hÍdszerepét a közép-európai történelmi zajlásban, éppúgy, ahogy az Svájcnak sikerült földrészünk nyugati ütközőpontján. Ennek a szellemi hármashangzatnak a megszólaltatására keresve sem találhatnánk tipikusabb “kottapéldát” Brassó művelődéstörténeti hagyatékánál. S e valóban svájci szépségű várost ábrázoló postai képeslapokon már az első világháború előtt s egy kis ideig még utána is háromnyelvű felirat olvasható: Brassó – Kronstadt – Braşov.

Közép-európai város, közép-európai iparral, civilizációval, igaz, kissé későn, de annál energikusabban eszmélkedő kulturális és művészeti tudattal, s ez a konzervatÍv, legjobb esetben eklektikusnak mondható szellemi önismeret akkor alapítja meg első intézményeit, amikor Mattis Teutsch János 1908-ban először tér haza külföldről. A körülötte s a középkori várfalak helyén emelkedő háromnemzetiségű-háromnyelvű irodalmi, közművelődési és művészeti játéktérről – amelynek rövid időn belül a középpontjába kerül –, e játéktér díszleteiről, szereplőiről és kölcsönhatásairól az 1983 óta egymást követő magyar, román és német monográfiák és közlemények egyre árnyaltabb s talán mára megközelÍtőleg kimerÍtő képet rajzolnak.

Csupán azért időztem kissé hosszasabban Brassó fölött, hogy a nem Mattis Teutsch-kutatók is érzékeljék: nem remetének és éjjeli menedékhelyre jött vissza szülővárosába, s nem ő temetkezett a brassói romok alá, hanem a világ (a művészeti/művészettörténeti szakma világa) tanúsÍtott vakságot iránta, miközben az öszszeomlott Közép-Európából és Oroszországból a nyugati központokba emigrált avantgárd művészek sorsát, pályáját valóban teljesítményüket megillető figyelemmel kísérte és méltányolta.

Napjaink magyar művészettörténeti és műkereskedelmi eseményeiről, így például a közel fél évszázados rejtettségből, elfeledettségből főnixként újjáéledő Mattis Teutsch János-életmű szenzációszámba menő felértékelődéséről nem vagy nem kellőképpen tájékozott olvasó kedvéért:

– ez a tipikusan erdélyi gyökerű magyar művészsors 1884. augusztus 13-án kezdődik Brassóban, s ott is ér véget 1960. március 17-én;

– a székely magyar apától [a gyermek megszületése előtt elhunyt Mátis János nevében a Mátyás név középkori ősisége őriződött meg] és elmagyarosodó hétfalusi szász anyától [Schneider Jozefina] származó ifjú tehetséget a nevelőapa, Frederick Karl Teutsch iskoláztatja, egészen a Bajor Királyi Művészeti Akadémia elvégzéséig;

– a magyar aktivista művészet: Kassák és a Ma bemutatkozásának szinte emblematikus eseményeként 1917-ben az ő műveiből nyílik az első absztrakt kiállÍtás Magyarországon; de az avantgárd első hullámának valamennyi jelentős csoportulása (például a Sturm), illetve személyisége (például Kandinszkij, Klee, Franz Marc stb.) körében otthonos kiállítóművész;

– az ifjúkori kezdeményeket nem számítva, életművét – kissé túlzó egyszerűsítéssel – két nagy periódusra tagolhatjuk: absztrakt expresszionista-konstruktivista, illetve konstruktivista-figuratív korszakra, amely élete utolsó évtizedeiben szürrealisztikus elemekkel közelít egy spekulatív-realista képforma és alkotói eszmény felé;

– 1925-ig ki-kijárt Európába, majd a történelem és önmaga végleg bezárja pályáját brassói magányába;

– 1931-ben, a potsdami Müller és Kiepenhauer Kiadónál megjelent Kunstideologie cÍmű könyvére sem figyel fel a nyugati művészeti közvélemény, Erdélyben azonban számos méltatás (Kós Károly, Szemlér Ferenc, N. Méliusz József stb.) elemzi; magyarul Művészetideológia cÍmmel jelent meg 1972-ben a Korunkban, majd 1984-ben a Művészetben;

– e sorok szerzője a hatvanas években írta meg az első Mattis Teutsch-monográfiát, amely 1970-ben románul, 1972-ben magyarul, 1974-ben németül jelent meg a bukaresti Meridiane, illetve Kriterion Kiadóknál;

– az utóbbi években a magyarországi művészeti aukciók egyik legkeresettebb szereplője; műveiért milliókat áldoznak gyűjtői.

Amikor 1959 egyik novemberi napján becsengettem a Hosszú utca 143-as házába – Brassó, a közép-európai város már romokban hevert. Brassót akkor Sztálinvárosnak hívták. Véletlenül, a Brassói Lapok egyik hajdani munkatársa útmutatása nyomán kerestem meg a számomra, huszonéves nemzedékünk számára teljesen ismeretlen alkotót, aki ekkor éppen túl volt az agyonhallgatott 1957-es bukaresti kiállításon (amelyet az egykori avantgárd harcostárs s most éppen a Román Nemzeti Galéria igazgatója, M. H. Maxy hozott tető alá a Mattis Teutsch-redivivus reménységével), már visszavonták az általa 1945-ben alapított Brassói Képzőművészek Szövetségének elnöki megbízatását, kollégái – leghívebb tanítványait: Boros Lajost és Lukász Irént kivéve – messze elkerülik a formalistának bélyegzett Mestert, s akkor beállÍt egy 27 éves fiatalember a kolozsvári Utunk szerkesztőségéből (egyéves műkritikus voltam), s olyanokat kérdez a művek láttán, ami tökéletesen elárulja tudatlanságát, naivitását, hiszen látszik: fogalma sincs, milyen tabukat és csapdákat kerülget. Ki ez, mit akar, miért küldték? – látom most visszapillantva, még akkor, halála előtt fél évvel is mélyről csillogó tekintetében a gyanakvást. Aztán feloldódik, mert látja őszinte ámulatomat, s hogy elterelő mondatait örökké visszairányítom az expresszionizmusra, a Kompozíciókra meg a Kék lovasra és az Amerikára. “Jöjjön még!” – búcsúzik tőlem a kapuban. Nem mentem, meg már nem is volt rá idő: öt hónap múlva meghalt. Viszont látogatásom után két héttel az Utunk 1959. december 4-ei számában megjelent Cenk alatti műtermekben tett látogatásom krónikája, egy hétre rá pedig az országos hivatalos magyar pártlap, az Előre hasábjain az intelem: A fiatal műkritikus hasra esése a formalizmus előtt.

Számomra ez a találkozás, majd öt év múlva a felvállalt monográfia írása közben végzett dokumentálódás, a szűkösen rendelkezésemre álló források tanulmányozása jelentette a bevezetést a modern művészetbe. A modern és az akkori kortárs művészet forrásaitól, seregszemléitől való többrendbeli elzártságunk pecsétje rajta van szerény munkámon. Mellékesen az is nehezítette tájékozódásomat, hogy az özvegy (korán elhunyt és imádott első felesége, Borsos Gizella utáni, tehát második, osztrák felesége), Marie Konrad elzárkózott bármiféle Mattis Teutsch-könyv megjelentetésének még a gondolatától is, így nem volt szabad tudnia az én vállalkozásomról sem. Máttis János, a művész fia tehát, aki akkor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának az őre volt, naponta utazott be a brassói szülői házba, s az éjszakánként táskájába rejtett dokumentumokkal hajnalban korán vissza Sepsiszentgyörgyre, ahol emiatt heteket töltöttem.

A román művészettörténet aztán a hatvanas évek végétől – az ismert belpolitikai változások (a szovjet csapatok kivonulása, Ceauşescu diktatúrájának korai, “naiv” korszaka) átmenetileg oldottabb légkörében, s talán könyvem román nyelvű, tehát első megjelenésének bátorító hatására is – egykettőre elvégzi MT-rehabilitációját, nagy emlékkiállítással, lelkes elemzések közzétételével, el egészen addig, hogy Mircea Deac 1985-ben kiadott kétnyelvű (román és német) Mattis Teutsch-könyvét ezzel a mondattal zárja: tudni való volt, hogy eljön az idő, amikor “a román képzőművészetnek ez a nagyszerű zsenije” (geniu al artelor plastice româneşti) elfoglalja helyét stb., stb.

Mattis Teutsch János egy közép-európai városba tért vissza még 1919-ben is, a század és a század művészettörténetének első felvonását követően. Kezdeti sikereit, az avantgárd romániai megszervezésével elért megbecsültségét meghazudtoló kíméletlenséggel csúszik ki lába alól ez a közép-európai talaj, elsősorban a három brassói nemzet egymás felé hajló konszonanciájának a megbomlása és a szólamok széthajlásának a folyamatában. A folyamatot a bécsi döntés sem enyhíti vagy torpantja meg, hiszen Brassó, akárcsak egész Dél-Erdély, négy évre sem kerül vissza a magyar államiság kötelékébe.

Ő azonban mindvégig ragaszkodott a közép-európai tudathoz, annak ellenére, hogy 1932-től nem kap útlevelet, hogy a német művészek elfordulnak tőle miután nem lépett be a Volksbundba, s egyelőre felderítetlen okból a dél-erdélyi magyar művészek vándorkiállításán sem vett részt, amellyel elszigeteltségüket kívánták enyhíteni, s amelyet 1943-ban nyitottak meg Aradon, Temesváron és Brassóban. Egyszerűen és tüntetőleg félbeszakítja majdnem tíz ívre pályáját. Majd azt gondolja, 1945-ben valóban megkezdődik a Szép Új Világ, amelyet Művészetideológiájában vázolt fel. újabb, illetve ugyanaz az utópia s megújÍtott “spekuláció”, tehát képformakeresés jellemzi. Utópia és spekuláció ugyanis nem antinómiát, hanem egybevágóságot képeznek művészetében.

Mert akárcsak az avantgárd első hullámának mérvadó európai mesterei, Mattis Teutsch is, de talán ő a legerősebben hitt a művészet megváltó erejében: az alkotót önmagát és az emberiséget egyaránt megváltó szertartásban. Ebből a célból kívánt – saját szavai szerint – a “felérzésben” a transzcendenciával egyesülni, mert úgy gondolta, hogy ez a transzcendens erő, azt is mondhatnánk: a Teremtő – benne lakozik. A mű tökéletességében Ő valósul meg, maga az alkotó csupán közvetít. Ezért nem volt tartós a kapcsolata például a kölni A bis Z Csoporttal, mert – mint nyilatkozta – ők a művészi igazság, tehát a megváltás kiszolgáltatását bizonyos konkrét ideológiának, politikai törekvésnek, tehát egy szűk embercsoportnak tartották fenn. Az elvont expresszionista kompozíciók végtelen sora, egészen a Lelkivirág-műegyüttesig ezt a meggyőződést és habitust sugallják. Ehhez a nagy korszakhoz nem illik és nem is illesztett elméleti programot.

Okunk És jogunk van-e cáfolni ezt az utópiát? – ezt mindenki maga döntse el.

De az bizonyos, hogy ő sohasem ábrándult ki belőle. Utópiájának elméleti megindoklására az a felismerés vezeti a húszas évek vége felé, hogy az emberek nem hisznek a művészet megváltó erejében, vagy nem kérnek belőle; meg kell alapozni tehát a “látás iskoláját” (erről nekem már ama első és egyben utolsó találkozásunkkor beszélt) – nem véletlen tehát, hogy éppen a főiskolára készülő művész fiának írott, 1930-as Útmutatóban vázolja fel a következő évben már kiadásra kész Művészetideológia szerkezetét. “Hagyomány nélküli műszaki civilizációnk megteremti saját műformáját, saját új embertÍpusát” – írja mintegy a világ, e hagyomány nélküli műszaki világ mentségére, s a gótikus építészet, a csúcsíves templomok íveinek, tornyainak, fiáléinak az elvét antropomorfizálva megkísérli a mindinkább maga elé, a földre, a reáliákra, az érdekre és a haszonra szegezett tekintetű emberiség figyelmét mégis, mindennek ellenére fölfelé, a szellem felé irányítani.

A város viszonylag enyhe bomba- és ostromkárokkal úszta meg a második világháborút, de 1945 után kő kövön nem maradt Brassó hajdani társadalmi és művelődési struktúrájából. “A kor formája a reális konstruktÍv kifejezőforma – olvassuk utolsó »spekulációjában«. – Korunkban egy egyéniség nélküli forma elfogadhatatlan. Ez a technikai kor megköveteli a bensőséges, lelki művészi alkotást, korunk szellemiségének szolgálatában. Egész életünket áthatja az alkotó tevékenységre való törekvés. [...] Kultúrnép még sohasem alkotott naturalista formákkal. [...] Csak a saját maga által alkotott formával dokumentálhatja kultúráját egy nép a képzőművészetben.”

Az összehúzott szemmel, kényszeredetten, majdnem elkeseredett lélekkel megfogalmazott, harmincoldalas program cÍme: Gondolatok a képzőművész alkotó munkájáról a szocializmus korszakában. Tehát: ha már azt mondjátok, hogy “szocializmus” És szocialista realizmus – gondolja a krisztusian baloldali művész, aki már akkor sejtette és tisztábban látta, milyen kellene legyen egy szocializmus, amikor Sztálin még kispap volt egy grúziai kolostorban –, akkor tessék komolyan venni, mert ez szent dolog, és tessék valóban új világot s hozzá való művészetet konstruálni, amire magam is fél évszázada készülök.

1959-et írtunk. A biztonság kedvéért, hogy mindenki értse, gondolatait három nyelven örökítette meg, mint ahogy a régi képeslapokon állt: BRASSË – KRONSTADT – BRAŞOV. Azt hitte, hiszen javíthatatlan utópista volt, hogy még mindig Közép-Európában van.