p.121

1956 gondolatrendszerének tükröződése egy "Pesti srác" irodalmi naplójában

A szerkesztő előszava

I. Az életrajzi módszer bölcseleti vonatkozásai

Magyarországon már a második generáció nő fel úgy, hogy emberi méltósága, egyetemes emberi hivatása kérdőjeleződik meg a mindennapokban. Az ember tudja (ha nem is érzi hazánkban), hogy különbözik az állattól, s arra törekszik, hogy ezen kiváltsága értelmes természetében, szabad akaratában és a föld feletti uralmában ki is fejeződjék. Értelemmel irányított, korlátok közé szorított kulturális feladatunk ez, a helyzet megkövetelte társadalmi, gazdasági és politikai háttér-ismeretekkel. (1)

Joggal merül fel a kérdés: van-e, vagy egyáltalán volt-e valaha olyan közvetlen tapasztalásunk, amely az emberi méltóságunkról való gondolkodásra ösztönzött minket? A korlátokat önmagukban hordozó, állandó döntésekből álló emberi szabadságra és önrendelkezésre épülő társadalmi és jogrendben "önmagunk megvalósítását csak úgy érhetjük el, ha igazodunk az értékek világához, ahol abszolút értékekkel is találkozunk. Vannak értékek, amelyeket nem magunk találtunk ki, és amelyeket nem változtathatunk meg, ha nem akarunk lesüllyedni az emberi szint alá."(2)

p.122

Mi az ember? Mi a hivatása? Miben rejlik az érték lényege? Ezek olyan fogalmak, amelyek tisztázása a mentalitás-történet kutatásához újra feladatunkká vált.

Ez volt az első gondolatom, amikor a "Tudományos Lapok a rendszerről" az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára megjelentetett számának szerkesztésére készülve a kíváló történetíró, főgimnáziumi tanár, Makkai Ernő "Az életrajz bölcseleti problémája" című, 1913-ban, Kolozsvárott írott tanulmányát(3) olvastam. Ő téziseit Böhm Károly főművére, az "Ember és világa" III. kötetében kidolgozott értéktanára alapozta. Ma már az én fiatal generációm a kérdést más, számomra nem elfogadható oldalról közelíti meg. Kérem tekintsék ezért a "Tudományos Lapok a rendszerről" ezen mentalitás-történeti számát problémafelvető, hosszabb távú vitaindító tanulmánynak.

*

Az ember véletleneken múló születése és biztos, elkerülhetetlen halála nem számítható ki előre; tettei viszont általa értelemmel és szabadon irányítottak, egy meghatározott cél érdekében. Térben és időben az ember a hozzá hasonlóan egyszeri, megismételhetetlen és szuverén módon cselekvő embertársaival együtt él és alkot, akiknek tetteire puszta törvényszerűség alapján előre következtetni nem lehet. Ebből a környezetéből életében nem tud kitörni, hiszen emberi lénye/lényege korától, történelmétől elszakíthatatlan.(4)

Méltóság és szépség rejlik e tág lehetőségek szabadságában, amely egyben korlátokat is szab. E korlátok meghatározzák nemcsak cselekedeteit, hanem azokon keresztül determinálják magát az embert is, akinek történelmében ezek a tényezők különböző mértékben dominálnak. Vizsgálatuknál ki kell emelni az eredetileg nem az ember belső igényeiből fakadó, hanem valamiféle külső elvárásnak megfelelő tényezőt: az "idegen-meghatározottságot"(5), amely három, egymással szervesen összefüggő részből áll.

1. Az erkölcsi jó kapcsán Arisztotelész vallja, hogy a természetének megfelelő élet tudja csak boldoggá tenni az embert, mivel a megfelelő lelki alkatnak -

p.123

helyes gondolkodással párosulva - evidens az erkölcsi jó, amely nem cél számára, hanem a természetes cselekedeteiből következve okozza a boldogságot. Zénón etikája szerint az ember éljen összhangban a logosszal, vagyis a tulajdonképpeni létével és a természettel, amelyet követnie kell, hiszen az adja számára a törvényt. Aquinói Szent Tamásnál az embernek természetes vágya van Isten látására (desiderium naturale videndi Deum), Nietzsche Zarathustrája pedig a húsból és vérből való természeti embert biztatja, legyen azzá, ami valójában. Ezekből a példákból is látszik, hogy az ember az állatvilághoz hasonlóan kiszolgáltatott "eleve elrendelt" természeti szükségszerűségeknek. Függ az ember attól, ami van, de ennek lehetőségein belül már ő döntheti el, hova helyezi a hangsúlyt.

2. A következő meghatározó szféra a kötelesség. Választás nincs, teljesítenem kell azt, amit a társadalom, az egészség, bizonyos élethelyzetek, munkakörök megkövetelnek. Ennek elmulasztása elkerülhetetlenül visszaüt. Ezt értelmileg be kell látni, el kell fogadni, sőt - annak tudatában, hogy ez az emberre ruházott kötelesség - önmagát felülmúlva teljesítését akarni is kell. Így az eredetileg az emberre kényszerített kötelesség-szerep (amennyiben hittel, jó lelkiismerettel, szívesen el tudja fogadni) feladatává, majd hivatásává válhat. A kötelesség által szigorúan lekeskenyített út ekkor kiszélesedik, az eddigi idegen cél, amely korábban meghatározta életét, most annak értelmévé válik. Így léte az "idegen-meghatározottságból" a legmagasabb szintre lép, az "önmeghatározottságba", amely az emberi méltóság legnagyszerűbb formája.(6)

3. A természetes ösztönök és az emberre rárótt objektív kötelességek mellett a véletlennek alapvető szerepe van. Az élet véletlen találkozásból születik, az ember vágyai, feladatai a véletlen szeszélyének lehetnek kitéve. A sorsát határozzák meg az embernek előre nem várt, a szürkeségből megmagyarázhatatlanul kitörő ajándék találkozások, amelyek a szeretetben realizálódnak. Karl Rahner szerint "a szeretet... levezethetetlen egyszeriségében létező személyre irányuló akarat"(7). "A szeretet fölfénylő tisztasága"(8) pedig a megismerés. Ezzel szemben "a véges olyan megismerése, amely nem a szeretetben látja beteljesedni - és akarja beteljesíteni - tulajdon legvégső lényegét, sötétséggé változik"(9). Ez a sötétség gátolja az embert társa elvárásainak megismerésében, amelynek - jó lelkiismerettel - éppen a saját

p.124

akaratánál döntőbb kellene lennie. Ám, ha ez megvalósul, akkor a másik felé irányuló tetteit már nem idegen tényezők fogják meghatározni, hanem a másik, a társa, vagyis léte "mástól meghatározottá" válik.

Az embernek természeténél fogva belső igénye van arra, hogy mindig valami magasabbhoz viszonyuljon. A felvilágosodásig az egészségesen megoszló három meghatározó tényező szabta meg az ember viszonyulásának tárgyát, változó módon és intenzitással, de mindig együtt, heteronóm formában.

Az ember azonban fellázadt, és felborította az egyensúlyt: az egyik tényezőt kiragadta összefüggéseiből, és kizárólagossá, autonómmá tette. Kant etikájának alapelve az emberi tetteket meghatározó, az erkölcsi értékek tiszteletéből fakadó törvény, amely a kötelességérzeten alapul. A kategorikus imperativusz, a "cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson" (10) révén az értelmes és felelősségtudattal rendelkező ember önmagát határozza meg. Az autonómia ebben a formában biztosítja az ember méltóságát, kötelességként (!), hogy úgy hasznájam "az emberséget mind magamban, mind mindenki más személyében, mindenkor mint célt, sohasem mint pusztán eszközt" (11). Fichténél a legfőbb kötelesség az akart tett, amely által szabad lesz az ember, mert énje intelligenciaként valósulhat meg.

Míg az idegen-, a más- és az önmeghatározottság heteronóm egysége különböző helyzetekben mindenki szintjének megfelelően biztosította a döntési szabadságot, addig a felvilágosodás - amely már képes a tudomány által a világot újjáteremteni - ezt félretolva, helyébe az önmaga, mint tiszta "észlény" (12) által meghatározott, kivetített törvényt helyezve, mondhatni, parancsba adta a szabadságot. Ennek viszont gátja volt ismételten a társadalmi körülményeken is alapuló különbözőség. Vizsgáljuk meg Helvetiust! "Az ember általában csak azoknak az eszméit tükrözi vissza, akik a környezetében vannak." (13)

Az egyenlőtlenség megszüntetésére így két dolgot tehetünk: vagy a társadalmon kívül neveljük fel Émile-t, ahogy Rousseau tette, vagy - mivel Csokonai szerint kanász marad, akinek a nevelője kanász - a társadalmat változtatjuk meg. Ez

p.125

magától is végbemehet, ugyanis a magántulajdon révén polarizálódott közösségben egyesek a megszerzett politikai hatalmuk révén eljutnak oda, ahol "az egyenlőtlenség végső határa és utolsó pontja" van, "amely bezárja a kört, és azt a pontot érinti, ahonnan kiindultunk; itt minden egyes újra egyenlő lesz, mert mindnyájan semmik" (14). Ezt a folyamatot a politika gyorsíthatja meg, amely Rousseau szerint nem objektív történelmi tény, hanem főleg erkölcsi kérdés, amely arra irányul, hogy mihez kell, hogy joga legyen az embernek. Az ebből a jogból születő végrehajtó hatalom a közakarat megállapodásán, szerződésén alapul, s bármikor visszahívható a közösség maga szabta, tagjait egyformává, testvérivé tevő törvénye alapján. Ezt a gondolatot Robespierre teljesen magáévá tette.

A keresztény Európa hegemóniája - amelyet számára a világ missziókkal történő inkultúrálása biztosított - megszűnt a XIX. századra. Az Egyház az egységét is fenyegető új világ tudatformáihoz nem kívánt felzárkózni, "öt sebét" (15) nem gyógyította. Az ellenállásra így kívülről képtelennek tűnő, visszahúzódó Egyház számos híve megingott, - magát önmeghatározva - régi, neveltetéséből eredő keresztény értékrendszerének természetfölötti motivációját kiiktatva "emberbaráttá" vált.

A folyamat ellen fellépő Georg Hermest a pozitív kétkedésből pusztán gyakorlati ésszel kikövetkeztetett szilárd hitről (a kinyilatkoztatás többé-kevésbé figyelmen kívül hagyására hivatkozva), Rosminit pedig az intuitív úton, következtetés nélkül megragadott megismerésről (meghatározottságról) vallott nézetei miatt az Index Kongregáció elítélte. A helyzeten nem az egyes teológusok, hanem majd a IX. Piusz pápa által összehívott egyetemes zsinat volt hivatott segíteni, az alapkoncepció szerint az Egyház teológiai fogalmának tisztázásával.

De a Róma megszállása és a porosz-francia háború miatt megszakadt I. Vaticanum csak a "Dei Filius" és a "Pastor Aeternus" konstitúciókat fogadta el, így az eretnekként való elítélés és az infallibilitás dogmája az Egyház támadóit a későbbiekben még radikálisabb szembefordulásra késztette. Ennek szívós, leküzdhetetlen bázisát a már a feudalizmusban közösségi privilégiumokkal rendelkező tulajdonos és képzettségi polgárság szolgáltatta, amelynek állandó

p.126

piacra termeléséhez megbízható ország- és nyelvismeretre, írni, olvasni, számolni tudásra volt szüksége. Ők a polgári haszonelvűségből kiindulva egy ponton túl az abszolút monarchia ellen fordultak, és a kereszténység Isten előtti egyenlősége helyett "kifizetődőbbnek" találták a törvény előtti egyenlőséget. Ez akkor biztosított számukra, ha a valóságos élethelyzetek kiszámíthatóan egyformák - azaz ez csakis egy szűk elit zárt, szociálisan nem értelmezhető ideológiája lehet. A Nagy Francia Forradalom egész emberiséghez viszonyulása elbukott, az utána következő űrt ez a közösségre vonatkoztatott emancipációs szabadság-gondolat: a liberalizmus töltötte be - vagyis az egyénnél értékesebb nemzet és állam, amely a magát akaratként megvalósító ész hatalmára épül. (16)

**

Az ember biológiai, filozófiai és pszichológiai egyéniségét ezek a tényezők szüntelen alakítják. "Mert az élet" írja Bergson "hajlam, s minden hajlam lényege kéveformán bontakozni, növésének puszta tényével széttartó irányokat teremteni, melyek közt megoszlik a lendülete. Ezt észleljük önmagunkon is annak a speciális hajlamnak fejlődésében, amit jellemünknek nevezünk. Ha visszanézünk saját történetünkre, mindegyikünk látja, hogy gyermekkori egyénisége, bár oszthatatlanul, mégis különféle személyeket egyesített magában, melyek, mert születőben voltak, együtt maradhattak... De az egymást átható személyiségek növekedőben összeférhetetlenekké válnak, s minthogy mindegyikünk csak egy életet él, kénytelenek vagyunk választani. És valóban szüntelenül választunk... Az időben befutott utunk tele van hintve mindannak hulladékaival, amik elkezdtünk lenni, s amikké válhattunk volna." (17)

Ha azt kutatjuk, milyenek az ember gondolatai, s hogyan, minek a hatására lettek olyanná, akkor meg kell találni azt a műfajt, amelyben leginkább kereshetjük a vizsgált személyiség többé-kevésbé állandó megnyilvánulásait, ítélkezéseit azokról a magatartásformákról, érzésekről és tapasztalatokról, amelyek az adott kultúrkörben kialakultak. Karl Rahner a transzcendencia és a történelmiség viszonyát vizsgálva megemlíti: "amit jelenségnek neveztünk, az nem más, mint amivel az ember történelmében találkozik: az összes világon belüli létező, nemcsak a közvetlenül érzékileg megismerhető tárgyak, hanem - teljes létében és cselekvésében - maga az ember is, aki a megismerésben és

p.127

közös, valamint környező világával érintkezvén megragadja saját történelmi lény(eg)ét." (18)

Az ember szellemi lelkének aktív változása - azaz történetisége - csakis passzívan elszenvedett fejlődésében gyökerezhet, egymást mintegy átjárva és egymásra épülve (conpenetratio). Yeats önéletrajzában így ír: "semmit sem változtam tudomásom szerint, s mégis úgy kell lennie, hogy gondolataim megváltoztak, tudomásom nélkül" (19). Wordsworth szerint: "a legtöbb költővel az volt a baj, hogy nem tudták tekintetüket állandóan tárgyukon tartani. Pillantásuk túl gyorsan repdesett, meghatározták, átformálták, felhasználták a tárgyat." (20) Benjamin Disraeli "válasza" erre: "ne verseket olvass, hanem életrajzokat, mert ez az elmélet nélküli élet" (21).

Egy ember sorsából, történetéből sokat tanulhatunk, annak puszta tényei mögé látva, ha hagyjuk azokat megszólalni saját környezetükben, világukban, amelyet André Varagnac így határozott meg: "közösségi hit hitelvek nélkül, közösségi gyakorlat elmélet nélkül". (22)

A mentalitáskutatás módszeréül tehát a biográfiát választom, amelyet - az ógörög költőéletrajz-típus ellenhatására kialakult filozófus-életrajz legismertebb képviselője, Diogenész Laërtiosz nyomán - a Pallas lexikon így határozott meg: "a történetírás egy faja, mely egyes személynek élettörténetét adja elő. Az így felfogott életrajz nem szorítkozik hőse életének külső eseményeire, hanem a belső ember rajzára, jellemzésére törekszik, s nevezetesen azt a kapcsolatot kutatja, mely az egyén és azon viszonyok közt fennállt, melyekbe történetileg helyezve volt, mint hatottak azok ő reá, s mint hatott ő is ki azokra... Az életrajz a többi történeti fajoktól lényegesen különbözik abban, hogy nem az események fonalán halad, hanem az egyént teszi ábrázolása központjává, a körül rajzolja meg a kort és a kor eseményeit."(23)

A tudományáganként változó életrajzi módszer fogalmának jelentése a Jacques Le Goff-i szellemes meghatározásban gyökerezik tehát: "a mentalitás-történet... mindenekelőtt a pszichológiai mélyrétegek archeológiája, majd - mivel e roncsok összefüggő, szinte logikus egységet alkotnak - e pszichikai rendszerek megfejtése, amelyek roppant közel állnak az intellektuális barkácsoláshoz". (24)

p.128

Vagyis ez a metódus jellemző a pszichológiára, pszichiátriára, de a szociológia és a kriminológia is használja, valamint idegen kultúrák tanulmányozására már a néprajz is.

A történelem-tudományokban még nem vált egy teljes, hétköznapi értelemben "átlagos" emberi élet kutatása kellőképpen megszokottá, amelynek oka a kidolgozáshoz szükséges megfelelő koncepció hiányában kereshető. Le Goff szerint "a mentalitások története" ugyanis "arra kényszeríti a történészt, hogy tüzetesebben vegye szemügyre szakterületének alapvető jelenségeit: a folyamatosság, a veszteségek és a cezurák arányát az örökölt szokások területén (vajon honnan, kitől származik, mikor keletkezett egy-egy érzület, kifejezés, vagy mozdulat?), a hagyományokat, vagyis a társadalom "mentális" újratermelődésének folyamatát, s végül azokat a fáziseltéréseket is, amelyeket részint az egyénnek a változásokhoz való roppant lassú alkalmazkodása, részint a különböző történelmi szektorok egyenlőtlen fejlődése idéz elő... A tunya mozdulatlanság ugyanis, ez a nagy történelemformáló tényező inkább a szellemi, mint a nála sokkal gyorsabban fejlődő anyagi struktúrákkal kapcsolatos... A gondolkodásformák, a mentalitás változik a leglassabban. A mentalitás-történet a lassúság története." (25)

Így szinte berobbant a humán tudományok korábban megszokott elvont struktúrájába a Thomas és Znaniecki által, a gyökerüket vesztett lengyel emigránsok körében végzett, személyes dokumentumokra épülő kutatássorozat. (26) Az egyszerű vizsgálati jelentésnek indult mű a szociológiai irodalom klasszikusává vált; lényege az átélt valóság egy meghatározott összefüggésben történő múltbéli megragadásának gyakorlati - és nem statisztikai (!) - alkalmazása. Ebben az intencionális játékban azonban az egyéni reakcióknak általános értéket tulajdonítani nagy veszéllyel jár, ezért a megfigyelt magatartást mindig össze kell vetni a vizsgált egyéniség történelmében tapasztalt megnyilvánulásokkal. Chałasiński - Znaniecki módszerét felhasználva - 1930-ban diplomamunkájában ezt írta: "csak az önéletrajz teszi lehetővé a szociológus számára azt, hogy pontosan határozza meg - a társadalmi tudat szempontjából - a különböző intézmények szerepét" (27).

p.129

Znaniecki módszerével először a lengyel Társadalomtudományi Intézet (Institut d' Economie Sociale) vezető egyénisége, Krzywicki fordult szembe, a statisztikához ragaszkodva. Az életrajzi visszaemlékezések alapján kutatócsoportja technikailag tökéletesen kidolgozta az attitűd-gyakoriságok táblázatrendszerét.

A másik ellentétes elemzési mód az ún. lefedési szabály szerinti értelmezés (covering-law explanations), mikor csak általános szabály szerint meghatározott feltételek mellett történhetnek meg bizonyos események, s a kutatás azokra a tényekre irányul, amelyek "lefedik" a feltételeket - azaz megfelelnek annak. (28)

A mentalitáskutatás módszerének további tökéletesítéséhez számomra Robert Redfield elgondolása szolgált, amely szerint egy ún. tipikus életrajzon �a typical biography� (29) keresztül - egy nagy anyag tudományos feldolgozásával készített generalizált életrajz - az olvasó az adott társadalom tagjaként éli át a történetet. Redfield szerint: "ez olyan módszer, amely megnyit egy bizonyos dimenziót, láthatóvá teszi azt, amit egyébként nem látnánk meg. Például: az elvárások és a valóság közötti különbséget, vagy azt, hogy a társadalom értéknormáinak mekkora jelentősége van a nép döntéseiben és a választási helyzetekben." (30)

Ez az alapgondolat szerintem David Mandelbaum módszerével valósítható meg; ő a puszta kronológikus sorrenden kívül három megközelítést javasol. (31)

1. Az egyéni élet "dimenziói" az azt meghatározó főbb tényezőkhöz adnak különböző kategóriákat, mint a biológiai dimenzió, készen beprogramozott fejlődéssel, a kulturális dimenzió, előre gyártott általános forgatókönyvével, amelynek elvárásai a társadalmi és (más formában) a pszichoszociális dimenzióban ismétlődő konfliktusok hatására módosulnak, átértékelődnek.

2. Különösen nagy hangsúlyt kap az egycsapásra, vagy fokozatosan; előírásszerűen, vagy improvizált jelleggel bekövetkező fordulópont, mikor az ember új szerepvállalásra kényszerül (kulturális), kapcsolatai megváltoznak (társadalmi) és új éntudatot alakít ki (pszichoszociális dimenzió). A teljes fordulópontok Karl Jaspers-i határhelyzetében a föltétlen - amely "úgy lép

p.130

hozzám, mint tulajdonképpeni énem követelése puszta létemen"(32) - "irányítja néma döntéseivel az élet útját; nem mutatható ki egyenesen, bár állandóan hordozza az életet"(33).

3. Ezek a szempontok az ember bizonyos tevékenységi indítékait kioltó társadalmi változások vizsgálatánál kitűnő eszközül szolgálhatnak, mivel egyben a fennmaradáshoz szükséges "adaptív készséget" (34) is bemutatják.

A kutatási gyakorlatban felmerülő következő döntő kérdés: mit tekinthetünk életrajzi dokumentumnak. Erikson így fogalmazza meg: "tágabb értelemben idetartoznak az összes írásos formában, vagy hangfelvételen megőrzött kijelentések, amelyeket egy ember önmagáról, vagy életének eseményeiben való részvételéről tesz... Itt lényegtelen, hogy a leírt benyomások a magánélet történeteinek eseményeire vonatkoznak-e, vagy történelmi folyamatokéra. Ennek a két területnek a szisztematikus szétválasztása amúgy is lehetetelen, mert az élettörténet és a történelmi folyamatok egymástól kölcsönösen függnek, és egymást kölcsönösen befolyásolják." (35) Le Goff szerint: "mindenekelőtt azok a dokumentumok, amelyek szokatlan, vagy marginális magatartásformákról és érzelmekről adnak hírt; ezek épp az átlagostól való eltérésükkel világítanak rá az emberek mindennapi gondolkodásmódjára" (36). A Robert Redfield-i módszer értelmében a tipikus életrajzhoz tartozó olyan események (születés, legkorábbi gyermekkor, halál, temetés vagy mély "hullámvölgyek"), amelyekről az ember már nem tud, vagy nem akar nyilatkozni, kortárs vallomásokból, szakirodalomból kikövetkeztethetők.

Levéltárosként ezeket a meghatározásokat tovább kell pontosítanom forráskritikai szempontból, két tekintetben is.

1. Azt, hogy a dokumentum, vagy adat mennyire reprezentatív, nem az dönti el, hogy a kutatott személy a társadalom ranglétráján hol helyezkedik el, hanem, hogy mennyire képviseli a vizsgált életformát.

2. Érdekes, összetett probléma, hogy a forrás - akár írásos dokumentum, akár annak pusztulása miatt szóban hagyományozott mondanivalója - mennyiben tükrözi a valós eseményeket. Charles Olson szerint az életben két, egymással

p.131

szervesen összefüggő, egymást kiegészítő hozzáállást (stance) különböztethetünk meg. (37)

Az egyik a történelem, amely - a Karl Rahner által "felvillantott" fogalomnál maradva - "olyan történés, amely nem vezethető le és nem számítható ki valamely előzetes általános alapból... mindig egyszeri, megismételhetetlen, csak önmagában érthető, valami, ami nem egy általános törvény esete csupán" (38), így kutatásához a múltban megtörtént eseményeket (res gestae) fel kell tárni, rendszerbe kell foglalni. Herodotosz nevét - historia rerum gestarum - az "idtorin" (magától felfedezni) igéből származtatja, s valóban a "hisztor" (tanult ember) "amikor... odafordul történelméhez, akkor... specifikusan emberi szellemiségéből következően elvileg ráruházott föladatát teljesíti" (39) - azaz felfedezi azt.

Ezzel szemben Olsonnál az ember másik lehetséges viszonyulása az eseményekhez nem a feltárás, hanem a "csinálás" (facio - fictio), a kitalálás. Ez nem azonos a hazugsággal (locutio contra mentem) - mivel az már tudást feltételez -, hanem a tévedéshez hasonlóan az, amikor az ember nem-tudását pozitív formában fogalmazza meg, s - tudatalatti vágyból, félelemből is - úgy állítja be, mint igaz és helyes ismeretet. Ez a látszat-igazság mindig valamilyen hiányra mutat rá, amelyet a kutatóknak fel kell dolgozniuk. "Az az energia, amit ebbe fektetnek, hogy (a fikciónak) értelmet szerezzenek...: kultúra." (40) Erre érzett rá Jacques Le Goff is, mikor a mentalitás-történet forrásainak másik kategóriájába (kellő kritikai hozzáállással) az irodalmi és a művészeti alkotásokat sorolta. "Mivel kutatói nem az "objektív" jelenségekkel, hanem e jelenségek reprezentációjával foglalkoznak, roppant fontosak számukra a képzelet dokumentumai. A középkor alkonya című... művében Huizinga megmutatta, hogyan segítheti elő az irodalmi szövegek tanulmányozása egy kor jellemző érzelmeinek és mentalitásának megismerését." (41)

***

"Következésképpen az ember... szellemi természete folytán lényegileg a történelemre tájolt" (42), egyedi szellemi élete történelmileg meghatározott. A tapasztalatok, képességek s élethelyzetek nemzedékről-nemzedékre

p.132

hagyományozódva biztosítanak folytonosságot a megismerésben és értékelésben - azaz a mentalitások történetében. Ez "alapvető jelentőségű az ember szellemi-történelmi lény(eg)e számára. Hiszen az ember eredendő értelmében nem "históriai tanulmányok" révén fordul oda történelmének "múltjához", hanem azáltal, hogy ez az "elmúlt" egy élő tradícióban (emberi - történelmi időben mérve) jelenvaló marad, sőt tulajdonképpen még mindig lesz." (43) Ez Karl Rahner vallomása, amelyre Dienes Valéria így "válaszolt": "S életekből, emberekből, / Múltakból és jelenekből, / Gondolatból, ismeretből, / És Mindenségszeretetből / Készítjük a bennünk élő / Istenarcú Végtelent." (44)

Jegyzetek:

1.) Dr. Lea-Katharina Steller bevezető tanulmányához 1997-ben a Faludi Ferenc Akadémia nyújtott segítséget.

2.) MESSNER J., Mi az emberi méltóság?, in Communio. Nemzetközi katolikus folyóirat 1/3(1993)19-20.

3.) MAKKAI E., Az életrajz bölcseleti problémája (Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco Josephinae. Sectio Philosophica V/1), Szeged 1934,24.

4.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,127-128, 144-145.

5.) V.ö. HENRICI, P., Az ember meghatározása, in Communio. Nemzetközi katolikus folyóirat 1/3(1993)6-11.

6.) Az önmeghatározottság elérésének ez az egyetlen sikeres útja, másképpen történő megvalósítása inkább önigazolásnak tekinthető.

7.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,110.

8.) Ibid.

9.) Ibid.

10.) KANT, I., A gyakorlati ész kritikája, Budapest 1922,19-54, 75-93.

11.) KANT, I., Grundlegung zur Metaphysik der Sitten, Gratz 1796,99-100.; KANT, I., Die Metaphysik der Sitten, II, Königsberg 1797,§23-44.

p.133

12.) ein vernüftiges Wesen (J.G. Fichte)

13.) HELVETIUS, C-A., A szellemről a társadalomhoz való viszonyában, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, szerk. LUDASSY M., Budapest 1975,403-438.

14.) ROUSSEAU, J-J., Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól, in Filozófiatörténeti segédkönyv, szerk. SIMON E., II, Budapest 1966,273.

15.) ROSMINI SERBATI, A., Delle cinque piaghe della Santa Chiesa trattato dedicato al clero cattolico, Lugano 1848,313.

1. nemzeti nyelvű liturgia lehetőségének hiánya, 2. a papság nem megfelelő képzése, 3. püspökök világi fejedelmektől való függése, 4. püspöki kinevezésekből az alsópapság jogtalan kizárása, 5. világi hatalmak beavatkozása az Egyház belügyeibe

16.) Hegel szellemfilozófiájában az abszolút szellem konkrét megjelenése a történelemben az állam.

17.) BERGSON, H., Teremtő fejlődés, Budapest 1930,95-96.

18.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,168.

19.) TITON, J.T., Az élettörténet, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,96.

20.) Ibid.

21.) KÖSTLIN, K., Folklór az életrajzban: Hazugságtörténetek?, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,121.

22.) Ibid.

23.) A Pallas Nagy Lexikona, VI. Budapest 1896,25.

24.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in Világosság 11(1976)685-686.

25.) Op.cit.,686.

26.) THOMAS, W.I. - ZNANIECKI, F., The Polish Peasant in Europe and America. Monograph of an immigrant group, I-V, Boston 1918-1920.

A felméréshez a szerzők külföldre emigrált lengyelek és otthon maradt családtagjaik között váltott mintegy 15 ezer levelet elemeztek, s ebből illusztrációként 764-et, valamint egy teljes önéletrajzot közöltek.

p.134

27.) MARKIEWICZ-LAGNEAU, J., Az önéletrajz Lengyelországban, avagy egy szociológiai módszer társadalmi alkalmazása, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,15.

Chałasiński 1931-ben megjelent elméleti, módszertani műve irányadó lett a két világháború közötti szociológiában, s az egyre inkább "lengyel módszerként" emlegetett (Z. Dulczewski), a visszaemlékezést meghirdetett pályázatokkal segítő új megközelítési mód komoly hatással volt a csehekre, az amerikaiakra és az angolokra is.

28.) TITON, J.T., Az élettörténet, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,87-88.

29.) V.ö. REDFIELD, R., The Little Community, Chicago 1955,182.

30.) TOBIASSEN, A.H., Mit értünk életrajzi módszeren?, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,78.

31.) V.ö. MANDELBAUM, D.G., Egy életrajzi tanulmány. Gandhi, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,34-38.

32.) JASPERS, K., Einführung in die Philosophie, München 1969,54. (Az idézetet Nyíri Tamás fordította)

33.) NYÍRI T., Filozófiatörténet, Budapest 1983,447.

34.) V.ö. KLUCKHOHN, C., The Personal Document in Anthropological Science, in The Use of Personal Documents in History, Antropology and Sociology, in Social Science Research Council Bulletin 53(1945)79-115.

35.) LEHMANN, A., Autobiográfiai módszerek. Lehetőségek és eljárások, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,48.

36.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in Világosság 11(1976)687-688.

37.) V. ö. OLSON, C., The Special View of History, Berkeley 1970,10-23.

 Olsonnál a "stance" mindig a múlthoz viszonyul.

38.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,127.

p.135

39.) Op. cit.,173.

40.) KÖSTLIN, K., Folklór az életrajzban. Hazugságtörténetek?, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,127.

41.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in Világosság 11(1976)688.

42.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,174.

43.) Op. cit.,176.

44.) DIENES V., Októberi emberek, in Hajnalvárás, Budapest 1983,58.

II. Egy "Pesti srác" irodalmi naplója

�