Nem a színházi tanácstalanság netovábbja a Bolha a fülbe? Amikor már nincs mit kitalálni, és még a Csárdáskirálynőhöz sincs megfelelő emberanyag (hiszen tényleg nincs az érintett színházakban), akkor előveszünk valamit, amire azt mondják, hogy be szokott válni. Hogy miért kellene beválnia egy százéves darabnak, azt nem tudom megmondani. Nem mintha nem volna száz- vagy akár négyszáz éves darab is, ami bármikor vállalható, de a Bolha a fülbe? Miért?

Feydeau kellően szexbarát szerző volt, mint a róla elsőként tudósító Ady is, a szifilisz végzett mindkettőjükkel, de ha az utóbbi disznólkodásnak nevezte az előbbi munkáit, nem szeméremből tette, hanem mert tényleg van valami kellemetlenül lapos az előbbi munkáiban. Lapostetű a fülbe. Valami sutyorgós ki nem mondás. Két nő beszélget, az egyikkel túl sokat közösül a férje, a másikkal túl keveset. Nem mondom, hogy nem probléma, de már a színpadon is ajánlanak megoldást rá: ha a bővebb vérű úrnak van rá kapacitása, akkor esetleg… a közönség itt nevet. Nyilván ezt nem bírta Ady, aki arról írt verset, hogy mondják már ki végre: a férfi és nő közötti testi kapcsolat csúcspontja nem a csók, még ha a legtöbb 19. századi irodalmi műben ezt érzékeltetik is. Feydeau persze tudja, hogy nem a csókról van szó, de helyette azt mondja, hogy a vulkán az néha kitör, néha elnyugszik. Az értők értik.

Rendben van, de ezen már túl vagyunk. Feydeau is túl volt, finoman behozott valami freudizmust is, amikor az épp elnyugvó vulkán tulajdonosa azt mondja, hogy hirtelen kisfiúnak érzi magát, összezavarodott valami a képzeteiben, és ezért nyugszik épp a vulkánja. Hát, mit mondjak, nem érzem nagyon sikamlósnak a pillanatot. Úgy meg különösen nem, hogy mindezt illusztrálja is Békéscsabán Bartus Gyula, összemegy, egyre kisebb kisfiú lesz, nem valami nagy poén, de nem szeretném rajta verni le, nyilván rendezői ötlet, hátha nevetnek rajta. Kicsit nevetnek is, de diákelőadáson vagyok, nem mindig annak örülnek, amire számítani lehet.

A budapesti változatban a rendező Mohácsi János és dramaturgjai, Mohácsi István és Hárs Anna tudják, hogy ennyivel nem lehet megúszni, az egészhez bokrétát kötnek, a rossz képzettársításhoz még egy színdarab is kötődik, a címe az, hogy Van valami elvámolnivalója?, és épp ezt játsszák a színházban, látja egy másik szereplő, a doktor is, de mégsem látja, mert „páholyozik”. Fogadkozik is többször a darab során, hogy pótolja a mulasztást. Ez a változat nyilván sokkal hosszabb, ha percben mérjük, de van min nevetni, már eleve ezen az idióta darabcímen, hogy Van valami elvámolnivalója?, ami önmagában még igazán szép mondat is, csodálatos v betű halmozással. Közben bekapcsolódik a történetbe a doktor is, elindul valami, ami öszszetartja a darabot, olajozza a cselekményt, röhögteti a nézőt. És régen túlléptük már azt, hogy Freud emlegetése egy francia bohózatban mennyire szellemes vagy sem.

Nem azt akarom hosszan elmesélni, hogy Mohácsi János mennyivel jobb rendező, mint a most Békéscsabán szolgáló Merő Béla, vagy hogy a Radnótiban jobb színészalapanyag áll rendelkezésre, mint a Jókai Színházban, az utóbbi egyébként is csak megszorításokkal és kivételekkel igaz, csak azt bizonygatom, hogy a Bolha a fülbe nem annyira egyszerű eset, mint amilyennek tűnik. A poénjait kissé át kell pozicionálni, és akkor még mindig belebotlunk a megkerülhetetlenbe, hogy a második felvonástól kezdve a főhumor egy szerző ex machina, a garniszálló szolgája pont úgy néz ki, mint Victor Emanuel Chandebise, a biztosító igazgatója, akinek épp szünetel a vulkánkitörése. Ezerszer elsütött, bár filmekben jobban funkcionáló és kivitelezhető komikum, mindenesetre innentől már gyorsítani kell az eseményeket, mert kifújhat az agyalmány. Ilyenkor segít a virtuozitás, a gyors átalakulások, bemegy az egyik ajtón, kijön a másikon, ugyanaz, de mégsem ugyanaz, mindjárt elhiszi a közönség, hogy egyszerre lesznek jelen a színpadon.

Meglepő módon a Radnóti előadásában lemondanak ennek a pörgetéséről, a harmadik felvonásig nem is lehet érzékelni a két karakter, Chandebise és Poche éles különbségét. Gazsó György játssza a szerepet, akinek a testalkata meghatározza a játszott karaktert, halk, tétova, kispolgári, aki bizonyos dolgokban ragaszkodik a mániájához. Ezerszer elmondja, ugyanazzal a gesztussal és arckifejezéssel, hogy a leveleket mindíííg alá kell írni, a két karakter között a különbség leginkább a társadalmi helyzetből fakad, az egyik gazdag, a másik szegény, ez így üzenetnek annyira sovány, hogy nem is üzenet, nem is akar az lenni, csak akkor nem értem pontosan, hogy miért nincs megerősítve a különbség. Bartus Gyula igen szorgalmas a maga területén, kitalál más testtartást, egy jellegzetes, horkantós nevetést, máshogy fésüli a haját, ha van ideje rá a színfalak mögött, kihozza, ami a helyzetben van, és talán megmagyarázza, hogy a másik színházban miért is nem dolgoztak ezen: mert nem érdemes. Annyira el van használva a zsáner, hogy korrekt kivitelezés esetén sem hoz sokat, jó, látjuk, amit látni kell, de ha nem, akkor megoldjuk fantáziából.

Mielőtt mégis belecsúsznék abba, hogy mennyivel jobb a nagyobb, vagyis a hosszabb, van egy biztos pont, ahol nem jobb. A garniszálló igazgatóját, Ferraillont Pesten Szervét Tibor játssza, de egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mit vagy kit játszik. Unott és energiátlan, ez nyilván a szerep és nem ő maga, vagy legalábbis remélem, mert különben nehéz élete lehet, ha ennyire kevés örömet okoz neki a színpadon állás, de rossz ritmusban van jelen a darabban, lassabb, kimértebb, mint a környezet, de ez nem ad súlyt neki, idegen az egész történetben. Békéscsabán egy különös színész, Jancsik Ferenc játssza Ferraillont, akiről nem nagyon értem, hogy miért nem nagyobb sztár, mert minden oka megvolna rá. Mély, férfias hang, és az a fajta színpadi biztonság, amit csak a nagy színészeknél érezni: nem kérdés, hogy ott a helye, fenn, súlya van a szavának vagy a némaságának, a gesztusainak és a mozdulatlanságának. Még akkor is, ha látni, hogy nincs sok öröme a szerepben, elmondja, lemozogja, csak hát ez a tehetség: jól csinálja, még ilyenkor is.

Van azért megbocsáthatatlan pontja is a békéscsabai változatnak, és ez a spanyol szereplő, Carlos Homenides de Histangua, akit ezzel a névvel nyilván már eleve karikatúrának kell érteni, és ennek megfelelően kell el- és túlrajzolni, de vajon mennyire? Mindannyiunkban élnek emlékek a különböző kabarétréfák őrült spanyoljairól, selyemöves, pisztolylóbáló, szemmeresztgető szenvedélyesekről, akik zagyván karattyolnak, kiabálnak, és a becsületük védelmében hirtelen felindulásból bárkit megölnek, majd térdre borulva zokognak. Spanyolország ugyanaz volt Párizsnak, mint Itália a németeknek és az angoloknak, a szenvedély és az őszinte élet hazája, de a szenvedély a 20. századra már komikussá fokozódott. Nem is azt kívánja a 21. század, hogy ezt feledjük el, csak talán mégis normális keretek között kellene tartani, különben fölborul a darab. Histanguának azért jó pasinak kell maradnia, egzotikus, de érthető választásnak egy nő számára. Ehhez képest Csomós Lajosra rápakolnak mindent, amit a jelmeztárban találnak, westerncsizmát, torreádorkalapot, rövid, derékba szabott zakót, és a színész nem is tehet mást, mint fut a jelmeze után, utol is éri talán, ordibál, gesztikulál, heveskedik, tökéletes volna egy tízperces jelenet színfoltjaként, de három felvonáson át meglehetősen fárasztó, nemcsak nekünk, neki is.

Ezt azonban csak az elméleti színházba járó mondatja velem. A gyakorlati némileg meglepődve tapasztalja, hogy bár a két előadásnak alig van köze egymáshoz, már ami a színvonalat illeti, mert a darab maga meglehetősen szigorú kézzel fogja a díszlettervezői fantáziát, a második felvonás színpadképe szinte ugyanaz a két távoli színházban, és egyébként is: ajtók és ablakok kellenek, ahol ki s be lehet járni és esni. Mindamellett mintha két különböző világ találkozna a szöveggel, a Radnótiban masszívan dolgoznak azon, hogy kibontsák mindazt, ami a darabban benne van, és ami különös módon egyszerre teszi feszesebbé és terjedelmesebbé a művet, de amin valahogy muszáj nevetgélni, Békéscsabán bőven beérik a színrevitellel. Amit hozzátesznek, az nem nagyon funkcionál. Fekete-fehér csíkos bútorok, amin egyszer zongorafutamokat játszanak, stroboszkóp, hogy valami némafilmes, burleszkes hatást találjanak, hozzá zongora, de érezhetően nem ez a megoldás, a Bolha a fülbe szövegcentrikus, hiába próbálják, egyébként sem sok sikerrel tömegjelenetté, szaladgálássá változtatni, úgy már végképp semmi értelme nincsen.

Biztosan számít az is, hogy délutáni, diákelőadáson láttam a darabot, és hiába hinné az ember, hogy nem épp a megfelelő színdarabbal nevelik a kamaszokat, az ifjú közönség pontosan érti, hogy miről van szó, és körülbelül ott nevet, ahol kell. Leszámítva az életkorból fakadó zajkedvelést, ami miatt a második felvonás fináléja a lövöldöző Histanguával meglepően pozitív fogadtatást kap. Éppen ez a két előadás közös élménye, a bábszínház, a közönség térdcsapkodása, egymás ölébe borulása, a közös feljajdulások, a teljes búfelejtés. Más közönséggel, más minőségű és mennyiségű munkával érik el a célt, de amit elérnek a két színházban, az körülbelül ugyanaz.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...
2. Fáy Miklós: Egyszer se élünk (Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház.) Egyszer kezdhetnék már másképp. Ez jut eszembe a harmadik másodpercben,...
3. Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.) Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és...
4. Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...
5. Molnár Gál Péter: A többi: néma csend? (Madách Stúdió – Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. (Bemutató 2005. október 29.) Rendező Kerényi Imre. Bárka Színház – Shakespeare: Hamlet – Színházi kísérlet. (Bemutató 2005. december 16.) Rendező Tim Carroll.   Budapesti Kamara Színház, Tivoli – Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. (Bemutató 2006. január 21.) Rendező Sándor János. ) Molnár Gál Péter A többi: néma csend? Hozott világirodalmi...