A táj rózsaszín ködbe vész. A távoli horizonton mintha a Gellérthegy rémlene, de mégsem. A Szabadság-szobor helyett magányos óriásfeszület emelkedik a szűrt napsütésbe vont város fölé. Keresztek lejjebb is sűrűn: kéttornyú barokk templom gombján, szökőkút zárókövén (elferdítve), jurtaszentély tetején (kettőzve, keleties szögbe hajlítva), egy szobor kezében, egy néni nyakában és mindenütt, ahol lehet.
Ahol nem lehet, ott trikolór leng. Közelében piros-fehéren csíkozott másik, de nem biztos, hogy Árpád-sáv az, csak éppen valószínű. A körvonalak elmosódottak. Nem látni élesen a homályba vesző háttér emlékművét sem. Szárnyai vannak, magasan verdesnek, de teste torpedószerűen előrevág. Angyalok helyett a turulok repülnek így az ezredforduló óta.
Van még ágasfa és makoveczes tornác, nemzetiszínű virágágyás és CBA-bolt. A jurtatemplommal, a szerény kockaforma hivatallal (rendőrséggel?) és a Szent Koronát csobogó víz által megképzett szökőkúttal együtt a létesítmények olyan tiszteletre méltó módon határolják az epicentrumot, mint az egykori Konstantinápolyban a Hagia Sophia, a császári palota, a hippodrom és a mylion. Vagy mint a konszolidált közép-Kádár-korban a lehetőségek terét az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti bizalmi és a főmérnök. Azon a régi bizánci cezaropápista központban harcikocsis-lovas-fegyveres felvonulásokat tartottak, az üzemi négyszög asztalán kristály hamutartó és vándorzászló mutatta föl a pompát. A mi terünkön a nézőnek hátat fordító Szent István szobra parancsolja a tiszteletet. Körvonala hasonló a millennium idején avatott sok ezer társához, de nagy különbség a posztamens. Hófehér márványból faragott óriásfalloszra helyezték a központi erőteret értelmező emlékművet. A pénisz magasságát járókelő föl nem érheti, a fitymára helyezett szoborhoz vezető távot legföljebb a kanyargósra idomított borostyáninda képes megmászni. A többiek a gömbölyded heregolyókon hűsölnek.
Itt megszakítom a műleírást, a magyarázat után folytatom. Szabó Eszter művétől nehezen szakadtam el a Derkovits-ösztöndíjasok idei Ernst Múzeum-beli kiállításán. (Ezúton kérek elnézést a többi résztvevőtől, kiknek produkciói között természetesen akad egy-két ígéretes, egy-két reményre jogosító és tíz-húsz azonnali feledésre ítélendő. De most nem róluk lesz szó.)
A Mozgó Világ olvasói talán emlékeznek: 2011/5-ös számunkban Kürti Emese egyszer már bemutatta a kora harmincas éveiben járó festő-grafikus-animátort, azaz a vizualitás legkülönfélébb ágaiban jártas képzőművészt. Fölhívta a figyelmet műveinek szinte kizárólagos témájára, a magyar városi lakosság új típusait bemutató sorozatára, a kihízott, rossz hajfestékkel frizurázott antinőkre, a sörrel kigyúrt, két infarktus között janisan vonuló családapákra, a mankós, tetkós, pirszinges, susogóban korzózó reklámpólós, reklámszatyros „új népre”. „Az egyszerű emberek” panteonjára.
Száz év óta a művészet vagy hanyagolta, vagy idealizálta őket. Az „Arme-Leute” piktúra abban volt érdekelt, hogy a szegényeket látva a néző egy-egy könnyet morzsoljon ki szeme sarkából. A szociofotó indulatainkra apellált, a nehéz sorsot hordozó figura agitációs energiává alakult. Hazai példáknál maradva: Fényes Adolftól Kálmán Katáig ez „a nép” sovány volt és barázdált arcú, esendő és megváltásra váró, tragédiával teli és irgalomra éhes. És mindig jó. A népember a későbbiek során egyre javult. A posztszocreálban érte el legszimpatikusabb és etikailag leginkább vállalható alakját. Ez a munkásosztály tényleg a Paradicsomba ment. Nem tartott sokáig. A Somogyi Józseftől Koffán Károlyig ábrázolt plebejus erőt, öntudatos humanizmust, kultúrszomjas magatartást, gyenge lábakon álló, de mégiscsak létező osztályszolidaritást mára éppúgy szétette az azbesztpenész, mint a „két emelet boldogság” eladhatatlan panellakásait.
Szabó népfiai és néplányai külön-külön (a típusok a fő mű mellett tenyérnyi latexlapokon, akvarell technikában premier plánban is megfigyelhetők voltak), valamennyien sorstalan és beszűkült életű, ízléstelen és szerencsétlen, játékgépeken és kereskedelmi csatornákon lélegeztetett, általában kövér és többnyire magának való lumpenproletárok. Magányosak, noha nincsenek egyedül: lábuk körül gyakran három gyerek ugrál, kezükben a póráz végén olykor aranysárga kutya pisil, és párjuk nógatására rendszerint eljutnak A pontból B pontba.
Eljutnak, de minek. Erről szól a kép, azaz a táblakép adottságait sokban őrző videoinstalláció. A paradicsom visszafoglalása címmel kiállított 150×120 centiméteres mű mozog, műsora háromperces, a föntebb leírt falusiasan városi tájat belakó emberek szűnni nem akaró harangzúgás és madárcsicsergés közepette ide-oda sétálnak, cipekednek, ugrálnak, tánclépésben róják a számukra kirótt távot. Mindannyiuknak van A és B pontja. Mintha a képegészt a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, a NENYI koreografálta volna: az emlékmű körletét és a szakrális objektum belsejét, a vegyesbolt kínálatát és a virágágyás labdagurigálásra kiválóan alkalmas terepét egy láthatatlan kéz gondosan kimérte volna. Ő nyilván a mozdulatlan mozgató, maga az isten. A lakosok meg olyanok, mint a hangyák. A Nagy Terv részeként egyesek morzsát hurcolnak, mások szaporodnak, a többiek sürögnek-forognak, ahogy az Úr parancsolja. Egy fehér hajú sámán típusú rovarember – leginkább Papp szívsebészhez hasonlít homlokpántja miatt – újra és újra bemegy a jurtatemplomba. Egy anorákos másik ősz hajú, nagy bajusszal – ő Melocco Miklósra emlékeztet – boldogságában alig fér bőrébe, szapora csárdáslépésekkel egyenesen felénk, a nézők irányába táncol. A középmezőben aztán tetőfokára hág a jókedv, egy hangyapárocska – a fiú mellényben, a lány bokorugró szoknyában, puffos ujjú ingben – viháncolva betér a nemzeti CBA-ba, kisvártatva onnan újra kijönnek szökellve, kezükben műanyag zacskó, lóbálják, rajta a mustra matyóhímzésszerű. Távolból egy kordé indul, óriási Szent Korona a jármű terhe. Értelme nincs, helye nincs, funkciója nincs. Lassan végigkanyarodik a településen, üdvözli a templomot, a közértet, a szökőkutat, a szobrot. Megmutatja, hogy ki az úr a háznál. Végül is belesimul a madarakkal, lepkékkel, lufikkal, labdákkal teli ünnepi térbe. A szimbólumokkal, ereklyékkel és kegytárgyakkal zsúfolt táj értelmi középpontja „a visszafoglalás” allegóriája, a „mozgó” korona: általa kap súlyt a templom, jelentőséget a bolt, szépséget a vízijáték. A diadalkocsi mintegy megszenteli a centrális erőteret.
A kocsi hajtóját – igavonó barom helyett ez ember lenne – kevéssé lehet kivenni, akár a Turult, az Árpád-sávot, a budai hegyeket. Szabó Eszter nem rágja szemünkbe a „termesz” tűélességű részleteit. Úgy gondolja – helyesen –, hogy a madárperspektívában, nagytotálban láttatott tömegábrázolás önmagában is véleményformáló effekt, kerülendők tehát a művészettörténet idevágó előképei, az analógiák amúgy is túlterhelnék az értelmezést.
A kompozíció tehát nem flamandos. Idősebb Pieter Bruegel tömegei a spontán közösséggé szerveződő sokaság élményén alapultak. Szabó „Paradicsoma” viszont közösség nélküli lakosság, szereplői „nem tudják, de teszik” a tőlük elvárt mozdulatsort. Továbbá a rajzolat távol tartja magát a weimari világvégétől is. A szétesett vilmosi Németország George Grosz által megrajzolt masszáját az undor és a felháborodás alakította pokolivá és röhejessé. Szabó viszont indulattalanul tart szemlét a bambán viháncoló és skanzenbe szorított bennszülötteken: nem szereti, de nem is mérgelődik miattuk. Valamint a video kerül minden hasonlatosságot az Aba-Novák-, Pólya-, Gajdos-, Süli-féle naiv vagy pszeudonaiv stílussal. Ez a mennyország csak azok számára élvezetes, akik benne laknak. Nosztalgiának helye itt nincs, a néző egyet tehet: feszeng a tartalom és látvány között keletkezett feszültség láttán.
A bébiszínekben ragyogó táj, az üde lazúrral fölvitt festékanyag, a csengő-bongó hanganyag mintha mind azt szolgálná, hogy a veszélyérzet, a balsejtelem, a rossz közérzet úgy zsibbadjon el, hogy közben meg is maradjon. „Alszanak az egek, a mezők. / Ostorok, csizmák, kések / Lombok közt a tiszta tág közök. / S a levélrések.” – írja József Attila Falu című versében, éreztetve, hogy valami történni fog, de most még nem történik semmi, most még nyugalom van, magánélet és kérődző semmittevés. Nem tudni, mit hoz a holnap.
A kép jobb alsó sarkában egy emberke – mintegy kilépve a keresztekkel, koronákkal, szentekkel, hősökkel terhelt térből – kezét benyújtja egy „bocca della verità” fali reliefbe, az Igazság Száját formázó jóskőbe. E finom, tapintatos, elegáns motívummal utal alkotója arra: nem életkép, nem tájkép, nem veduta pereg a tárlat falán, hanem politikai művészet a javából.
Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula-képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Ernst Múzeum, 2012. április 5–22.
Kapcsolódó írások:
- P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...
- Rózsa Gyula: Identitászavar (Közös tér. Ernst Múzeum, Budapest, 2006. május 10. – június 21.) Rózsa Gyula Identitászavar Óriási szerencsém van: nem nekem kell...
- Rózsa Gyula: Csoportkép ((M)érték. Világhírű magyar fotográfusok. Ernst Múzeum, Budapest, 2006. november 15. – 2007. január 17. ) Rózsa Gyula Csoportkép Nem biztos, hogy a klasszikusok egymásra...
- P. Szűcs Julianna: Látnak a pipától (Magritte A bis Z. Wien, Albertina, 2011. november 9-től 2012. február 26-ig,) Tömegpszichológiai rejtély: Magritte-ra bárhol, bármikor, bármennyien kíváncsiak. Felsorolok fél tucat...
- P. Szűcs Julianna: Szép, mint egy gép (Centrale Montemartini – Musei Capitolini. Az ipari műemlék rekonstrukcióját az ACEA végezte 1989-ben, a múzeum 1997-től látogatható. A kiállítás rendezője Francesco Stefanori. Továbbá: Caravaggio, Scuderie del Quirinale, február 20. – június 13., kurátor Claudio Strinati; De Chirico: La natura secondo, Palazzo delle Esposizioni április 9. – július 1., kurátor Achille Bonito Oliva; Edward Hopper, Fondazione Roma, február 16. – június 13., kurátor Carter E. Foster.) Témát kerestem Rómában. Caravaggio a Scuderiében? Talán. Sikkes dolog írni...