Elsőre azt hinnéd e kis könyvről: szép gyászbeszéd a jóléti társadalom sírja felett. Aztán lassan kapiskálod, hogy épp ellenkezőleg: ez az írás a mai globális rezsim kritikája: a virágzó múltat mutatja fel, ezt cseréltétek le, mert keresni akartatok rajta, s ma már fogalmatok sincs, mit dobtatok el. Más szóval: szembesít a globalizáció és az újkapitalizmus ígéreteivel, amelyeket nem váltottak be. Azt ígérték, hogy az állam szerepét minimálisra kell megnyesni, mert a globális gazdaság jobban tudja, mi a jó, megoldja az ellentéteket – oldja a szegénységet, felpörgeti a gazdaságot. Aztán jött 2008, és kiderült, hogy ez legfeljebb részben igaz (mondjuk: Indiában valamit nőtt az egy főre eső jövedelem), viszont a demokráciadeficiten mit se változtatott a globális gőzhenger: autoriter berendezkedések nyomasztják a fejlett világot (Kína a világ második gazdasági szuperhatalma), és ami még rosszabb: a fejlett országokban – az ígéretek ellenére – gyors iramban nő az egyenlőtlenség. Az, ami lerombolja az élhető társadalom életterét.

Ez a fogalom áll Judt elemzésének centrumában: a mai tőkefejlődés által generált és egyre nagyobbra nőtt egyenlőtlenség (a fejletteknél és globálisan is) megfosztja a társadalmakat közösségi javaiktól, s ami rosszabb, a közösségben való gondolkozás segédfogalmaitól. A fejlett világ állapotaira John Kenneth Galbraith híres szlogenjét idézi: ami Nyugaton kialakult, az „privát gazdagság – közösségi nyomor”. Angolszász példával: a hidak, utak, vasutak romlanak, a közterek (városmagok) pusztulnak, az életminőséget fenntartó intézmények levegő után kapkodnak (állítólag nincs rájuk pénz) – miközben a társadalom legfelső 1 százaléka hihetetlen mértékben gazdagodik. Nincs pénz? Sírni kell az adózás mértéke felett? Judt kimutatja, hogy kb. 1970-ig természetes volt a progresszív adózás (nemcsak Svédországban, Amerikában is), mert a társadalom addig elfogadta, hogy az állam e bevételekből (egyebek között, de kiemelten) a közösségi életminőséget tartja karban. Aztán fordult a közszellem, és az elmúlt harminc évben vallási dogmává csontosodott a „nem fizetünk adót” protesztje az állammal szemben. És kisebbségbe kerültek azok, akiknek fáj, hogy a közösségi intézmények – a vasutaktól az egészségügyig – legatyásodnak vagy épp csőddel küszködnek.

Rég hallott (ósdinak tűnő) gondolatok ezek. Pláne amikor a „mit tegyünk?” programjának élén is az egyenlőtlenség csökkentése áll. Régi szocdem tézis, a „Nyugat alkonyának” idején újra előkerült. Sokféle hátrányos helyzet forrása: az egészségügyből kizártak betegségei roncsolják a társadalom szövetét, a szegénység növekedése városrészeket tesz tönkre, a bűnözés ösztönzője. Ráadásul – fura módon – a termelékenység is gyorsabban fejlődik egy kiegyenlített társadalomban, mint az egyenlőtlenség vidékein. Röviden: Judt elsősorban erre a gyilkos tendenciára akarja felhívni a figyelmet.

Szellemes kritikus. A késő 20. századtól mindent csak ár/érték arányban, eladhatóságban, költségcsökkentésben (olcsóbbításban) mérnek. De mi lenne – kérdezi –, hogyha ezt az árazási mániát kiterjesztenénk az élet eddig nem piacosított jelenségeire is: be lehet-e árazni a megaláztatást? Az igazságtalanság valaminő „rátáját” hozzá lehet-e csapni valamelyik termék árához? Szellemes példa. Valójában Tony Judt gondolkozásmódjának lényegéből fakad: moralista, ahogyan Adam Smith első nagy műve is morálfilozófiával foglalkozott, miközben a modern piacgazdaság elméletét gründolta. Moralista, miszerint a közösségi értékekért emel szót, melyek eltűnését ma már észre se vesszük, szükségszerűnek, a piacgazdaság (globalizáció) természetes velejárójának látjuk, és gond nélkül beáldozzuk. Pedig – mondja – a modern társadalmak összetartó kovásza is a bizalom maradt, látszatra csak morális kategória, de ez működik a hitelező és adós, egyén és közösség, állam és polgár viszonyában is. E nélkül egyik sem működik, ma mégis felesleges kacatnak tűnik. Pedig nem az. Újraélesztésére épp az utolsó pillanatban biztatja olvasóit. A bizalom és biztonság nyelvileg is közel állnak egymáshoz, és a mai kor epidémiája épp a biztonság elvesztése, illetve a rettegés egy biztonság nélküli világban. (Állásbiztonság, közbiztonság, barátaim megbízhatósága – ez a legkülönbözőbb életdimenziókat átfogó fogalom, hiánya joggal vált ki globális pszichózist.)

Keynest idézi: az ő szemében „az emberek életét meghatározó biztonságérzet új keletű hiánya, a kollektív félelem szintjére emelkedett bizonytalanság volt az, mely erodálta a liberalizmusba és annak intézményeibe vetett bizalmat”. És ezzel aztán ránk szakad egy sor egyéb társadalmi anómia: a depolitizálódás, a demokratikus intézményekből való kiábrándulás, bénultság. Ismered, nem sorolom.

Judt modellje a roosevelti New Deal rendszere és társadalmilag kialakult közfelfogása volt, az, amit Michael Oakeshott „bizalomközösségnek” nevezett. Hogy pl. annak idején az egész társadalom magáénak érezte a tennessee-völgyi vízierőművet (TVA-t), a Roosevelt által keresztülvert projektet: az ország nemcsak örült a víz- és áramellátás biztonságának, de nemzetformáló szimbólumként is tekintett rá. Hát ez a fajta közszemlélet oda van, felépítése idő és verejték dolga, ha egyáltalán sikerül.

A jóléti állam lebontását két oldalról írja le: az egyik okot az ipar fokozatos leépülésében (gyárak kiszervezésében), s vele párhuzamosan a pénzügyi szolgáltató rendszerek beteges túlfejlesztésében látja (az utóbbi csúfos eredménye lett a 2008-as pénzügyi válság). A másik ok viszont meglepetés: Judt a ’68-as generációt teszi felelőssé a közösségi értékállomány szétzilálásáért. A jóléti társadalomban felnőtt ’68-asok vezették be az individualizmust, az egyéni identitások védelmét (mindenfajta közösségi – „szocialisztikus” – formájával szemben). Van benne valami – ám ő is csak a fejét vakarja, hogy e generáció narratívájában miképp kerülhetett egymás mellé ebben a maximális individualizmus és a Mao-mánia, azaz a legdurvább kollektivizmus? Mindegy: az akkori szótárban egymás mellett álltak-éltek. Aztán ez is elmúlt. (Más kérdés, hogy ma erre a generációra mégis nosztalgiával tekintünk: egyfajta liberális aranykorként.)

És jött a privatizáció jóval vaskosabb mániája: a fogalom az újkapitalizmus stratégiája lett, és Tony Judt nagyon nem szereti. A tézis úgy szólt – csak ismétlem, mert nekünk is a könyökünkön jön ki – hogy az állam rossz, (nem hatékony) gazda, privát kezekben ökonomikusabban működnek a hajdan természetesen állami intézmények: vasutak (Angliában), egészségügy, börtönügy, közoktatás, városfejlesztés. Judt szépen kimutatja, hogy a hatékonyságot tekintve ez a tétel nem igaz: a privatizáló szépen kimazsolázta a kiválasztott állami intézmény profitábilis alkotórészeit, a többit visszaadta az államnak. (Angol példa – a vasúttal kapcsolatban.) Vagy ha a privát működtetés nem vált be, az állam – mivel többnyire garanciát vállalt – fizette a veszteséget. És még így is billeg a mérleg – mondja Judt.

Mert az a véleménye, hogy túlfutott a szekér az állam leépítését illetően. Ma már a kormányzás (governance) sem megy igazán a széttöredezett – tehát államból kiszakadt – társadalmi részhalmazok között. A globalizálás még rátett egy lapáttal: ígéretei nem váltak be. Az elmaradott országok ugyan némileg felkapaszkodtak a globális tőkeinjekciók révén – de ez édes kevés. „India 400 milliós munkaerő- állományából csupán 1,3 millió embert foglalkoztat az »új gazdaság«. Enyhét szólva rendkívül hosszú ideig eltart, míg a globalizáció előnyei végigfutnak az országon.” De nevetséges illúzió maradt az a feltevés is, hogy a globalizáció majd a demokráciát is elterjeszti a világban. Ennek ellenkezője történt: autoriter társadalmak kaptak irtózatos gazdasági hatalmat a világban: ma már ott tartunk, hogy a „birodalom visszavág” – csak Kínára gondolok.

Akkor hát mi a pálya? Judt szerint korai volt a nemzetállamok temetésére gondolni – ez is a globalizáció egyik hipotézise volt. Ma az a helyzet, hogy a nemzetállamok feltámadnak tetszhalott állapotukból, igaz, kétes (veszélyes) programokkal – protekcionizmus, idegenellenesség, bezárkózás. Egyetlen kiút van: az államok közvetítő szerepének visszahívása. Mint annyiszor a könyv során, most is a 18. századot hívja tanúként: „Ahogy egykor a politikai pártok, szakszervezetek, az alkotmány és a törvény korlátozták a királyi és zsarnoki hatalmat, úgy az állam most maga lehet az elsődleges »közbülső intézmény« a  gyenge és kiszolgáltatott polgárok és érzéketlen óriás vállalatok, vagy nemzetközi szervezetek között.” Hát ehhez a programhoz fel kell kötnie a gatyát a szocdemeknek – Judt ugyanis nekik szánta e projekt megvalósítását. A veszélyek tengere övezi ezt a „közbülső intézménynek” szánt struktúrát: akadályozza a szélsőségek megerősödése, fúrja a fináncszféra túlnövése (ami az állam majd minden öntörvényű törekvéseit csírájában fojtja el). És akkor még az autoriter – vagy épp kormányképtelen – államkinövésekről nem is szóltam. Utópiákban utazik.

De épp ez a rokonszenves Tony Judt pamfletjében: gondolati-gyakorlati tabuknak megy neki, naivan moralizál (amiben ráadásul igaza is van), élesztgeti a halott közösségi kultúrát. Nógatja a tetszhalott – eszmék hiányával küszködő – baloldalt. Transzcendencia felbukkanását szeretné látni a politikai diskurzusban, hogy ti. az élet az anyagi javakon túlra akarna terjeszkedni, magasabb rendű célok és értelmek felé – csak immár senki sem vesz erről tudomást.

Korán ment el – 2010-ben súlyos betegsége végén hatvankét éves volt. Részben kelet-európai gyökerekkel, angol történészként, amerikai egyetemi tanárként, közíróként sokat tett a korszerű értékkonzervatív, ám baloldali szemléletmód átalakításáért. Ez a könyv – a maga kiáltványszerűségével – valóban végrendelete. Nehezen találsz még egy ekkora formátumú történészt.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.) Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt....
2. Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....
3. Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...
4. Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....
5. Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.) Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad...