Van-e még valami, amit a történetírás nem mondott el a legkidolgozottabb témájáról, a holokausztról? Létezik-e megközelítés, ami többet és újat mond, de még innen van a megoldhatatlanon, vagyis minden egyes áldozat teljes és személyes történetének egyenkénti elbeszélésén? A kérdés persze ál- és költői: a megoldhatatlan megoldásán intézmények és kutatók dolgoznak világszerte, az emlékezet kutatása pedig új és a jelek szerint kimeríthetetlen forrással szolgált.

Csapody Tamás hatalmas terjedelmű munkája azt szemlélteti, hogy a hagyományos tényfeltáró, ha tetszik, pozitivista történettudománynak is lehet új mondandója, mert egyáltalán nem mondott el még minden történetet, illetve, pontosabban, abban a hitben éltük, hogy a történetek egyszer, valamikor, de véget értek. Ott, ahol – esetünkben talán 1945-ben, a túlélők felszabadulásakor? Vagy mégsem, hanem amikor a meggyilkoltaknak megadták a végtisztességet? De nem is, talán inkább amikor a felelősöket bíróság elé állították, és megbüntették őket? Hanem mikor is volt az? Mikor kezdődött – ez talán egyszerűbb, még ostrom alatt állt Buda, amikor a pesti utcán felakasztottak két keretlegényt, gyors, elkapkodott eljárás nyomán – de mikor ért véget? A negyvenes évek végén? Vagy az ötvenesekben, amikor a darab ideig fagyasztott (esetleg felhasznált…) Bosnyák Zoltánt kivégezték (emlékezhetünk Ember Judit Hagyjátok beszélni a Kutruczot-filmjéből)? 1959-ben, amikor elővették az újvidéki gyilkosokat? A zuglói nyilasperrel, a hatvanasokban? Csapody más, egyenesen hátborzongató válasszal szolgál – előbb azonban elmondja a történetet.

Tudható volt, hogy ezzel foglalkozik, néhány éve nagy port vert fel megszólalása és mélyen elkötelezett állásfoglalása a történet egészen a máig nyúló szálával kapcsolatosan. Az akkor még csak de facto nemzeti panteonnak tekintett rákoskeresztúri 298-as parcella katonás rendben álló kopjafái között emléktábla hirdette a kommunizmus ártatlan áldozatainak dicsőségét. Csapody azt állította (és bizonyította), hogy a rabtemető kivégzettjei között – hogy is lehetett volna másként – egy csomó tömeg- és sokszoros gyilkos, jogosan elítélt háborús bűnös fekszik, s kapja meg évente a nemzetiszínű pántlikát, koszorút, virágot. Kitől tudva és akarva (velük nem sokat lehet kezdeni), kitől naivan, félreértés, félrevezetés, gyáva falazás nyomán. A felszólalás legalábbis célt ért, a jeltelen és jelzett sírokban fekvő áldozatok emléke 2006-tól csak tudatosan gyalázható a tettesek sírjára helyezett babérral. Ez is valami.

A könyv a magyar zsidóság tragikus elpusztításának méreteihez képest egy viszonylag kis csoport történetét beszéli el. 1943–44-ben a magyar kormány két transzportban hatezer munkaszolgálatost bocsátott a németek rendelkezésére, akik a szerbiai Bor környéki ércbányákban dolgoztatták őket. Amikor 1944 nyarán a partizánok megközelítették a területet, a bányákat evakuálták. A Sztójay-kormány újabb munkaszolgálatosokat exportált a Reichbe, a boriak maradékát is erre jelölte ki. Borból az országhatárig az utat gyalogmenetben kellett megtenniük (akárcsak másoknak, mondjuk, Budapesttől – de micsoda tragikus különbség!). A bányarabszolgaságban végsőkig kizsigerelt szerencsétlenek számára az út több száz kilométeres, végeláthatatlan keresztút, halálmenet, mozgó vesztőhely lett, töredékük érte el s még kevesebben élték túl a német KZ-ket (leszámítva azokat, akik a bányából indulva a jugoszlávok fogságába, majd szabadlábra kerültek). A boriak menete oda s vissza a halálba a közben (végén, szinte) meggyilkolt Radnóti Miklós noteszbe írt versei révén az 1944-es magyar tragédia alaptörténete, metaforája lett.

Szerző szerényen adalékoknak nevezi kutatási eredményeit. Valójában olykor szinte fárasztó részletességgel próbál rekonstruálni mindent, amit a szórványosan fennmaradt egykori iratok és a túlélők emlékezete megőrzött. Ez a pontosságra való szinte mániákus törekvés nyitotta meg Csapody számára az összes lehetséges (és néha lehetetlen, mert máig hét lakat alatt őrzött) iratőrző intézmény kapuit, kutattatott fel vele gyakorlatilag minden túlélőt. Ha kellett, maga dokumentált: elment minden helyszínre, a szó szoros értelmében két kezével kaparta ki a föld alól a táborok maradványait, ha nem maradt más, a nagy semmit fényképezte, lemérte a távolságokat, figyelmét semmi sem kerülte el. Úgy próbált tenni – mit próbált, úgy tett –, ahogy egy profi rendőrnyomozónak kell(ett volna), ha meg akar oldani egy ügyet.

Csapody ügye első látásra Bor – a bevezető összefoglalóban, majd a táborbéli orvosok és orvoslás történetéről szóló fejezetben alaposan áttekinti az ottani kényszermunka történetét, körülményeit. Igazi elemző és ábrázoló karaktere a visszavezető út, a halálmenet rajzában bontakozik ki. Itt kezdődik a minuciózusan kidolgozott történet, amely órákra bomlik, és konkrét dűlőutak, árokpartok és hálóhelyül szolgáló pajták szinte vizuálisan megjelenő képeit festi fel.

Radnóti Miklós haláltörténetét többen feldolgozták az azóta eltelt majd hét évtizedben. Csapody – gondolom – az apró eltérésekre, bizonytalanságokra figyelhetett fel, alapvető dokumentumok, mint például exhumálási, azonosítási dokumentáció hiányára, olykor groteszk eltűnésére (az irodalmi múzeumba került halottvizsgálati jegyzőkönyv megmaradt, ám üres tartótokja önmagában is hátborzongató kép). Továbbá az emlékezet elkerülhetetlen homálya, töredezettsége, bizonytalansága miatt fordult a levéltári iratokhoz. Ha a pontos történés rekonstrukciójához az emlékezet nem szolgáltathat adalékot, akkor hátha segíti a nyomozót a közeli emlékezet – ezt pedig a felelősségre vonás gépezete rögzítette, az 1945-öt követő években. Ekkor érkezik el a könyv a csúcspontra.

Eddig is lehetett tudni, hogy ez a gépezet rendkívül felületesen dolgozott. Hogy nem volt célja sem a körültekintő bizonyítás, sem a részletek felderítése, még az egyes tettesek tevékenységének dimenzióival sem bajlódtak sok esetben. De az mégis meghökkentő, hogy a tábor magyar munkaszolgálatosainak parancsnoka, a halálmenet irányítója, Marányi Ede alezredes egyszerűen el tudott tűnni, holott tetteinek százával akadtak tanúi. Az pedig egyenesen botrányos, hogy kézre kerítésére semmiféle erőfeszítés nem történt. Csapody Tamás mindenesetre meg akarta találni; így aztán – nyilván nem könnyen – nyomára is bukkant, s szokásos pontosságával rekonstruálta a Németországban álnéven élő katonatiszt életének utolsó évtizedeit és halálát. Marányit egy idő után már nem is körözték (törölték a listáról), nem szerepelt a Wiesenthal-központ célszemélyei között, nem szerepelt sehol, rég lezárt aktákon kívül. Elfelejtették – de kik és miért? Csapody utal egy lehetséges magyarázatra – a katonai szakmájára nézve hírszerző-elhárító Marányit talán megtalálta Pálffy György tábornok Katpolja (mert eleinte kereste), s igénybe vette a szolgálatait… Ennek iratai, ha vannak, ma sem kutathatók. Sem itthon, sem külföldön.

Radnóti Miklós haláláért senkit sem vontak felelősségre. A bori keret majd minden felderített tagjának több emberélet terhelte a lelkét – tulajdonképpen miért is emelték volna ki közülük a költőt, akivel sokan találkoztak, sokan látták, de mivel huszadmagával, leszakadókkal, végsőkig kifáradtakkal lőtték őket egy maguk ásta gödörbe, halálának nem volt túlélő szemtanúja. Csapody Tamás csak tisztázni akart néhány bizonytalan pontot – pihenőhelyeket, útszakaszokat, a halál egyes körülményeit. Ahogy haladt előre, mind több szemtanúról bizonyította be, hogy akkor, ott nem történhetett úgy, ahogyan elmondta. Amit átéltek, amit érzékeltettek, annak végső, személyes igaza vitathatatlan – de a kései vizsgálóbíró mérlegelése a konkrét rész és az ügy egésze igazságára irányult, s a tanúk relevanciája sorra kérdőjeleződött meg.

Ekkor jöhetett szembe a dráma, gondolom. Az állambiztonsági szervezet az 1970-es évek elején – feltehetően Tolnai Gábor irodalomtörténész megkeresése nyomán (talán Aczél Györgynek is lehetett köze hozzá) – szabályos nyomozást indított, amelynek eredményeit az Abdai gyilkosok nevű ügydossziéba rakták le. Tolnai feltehetően tudta vagy feltételezte, hogy a BM-ben őrzik a felelősségre vont és/vagy keresett háborús bűnösök anyagait, s úgy számíthatott, hogy a szervek annak idején bizonyára alaposan kivizsgálták a hamar a kánonba került költő halálát. Nem így történt, de az is kiderült, hogy huszonöt évvel később sem késő. Bár a keret néhány tagját kivégezték vagy börtönre ítélték (időközben ki is szabadultak), a nyomozók megtalálták a kivégző osztag négy olyan tagját, akiket 1945 után nem tartóztattak le, nem vizsgáltak, békésen élték az életüket, meg is öregedtek, s ketten tagjai voltak a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Megtalálták, kihallgatták őket – hárman tagadtak, egyikük azonban mindent elmondott. Bevallotta, hogy ő (is) tette – pontos időrendben idézte fel a történteket, név szerint a szereplőket, s elbeszélése egybevágott egy sor régi, még 1945-ben, meg újonnan, a hetvenes években beszerzett adattal, tanúvallomással.

Aztán semmi sem történt. A vizsgálatot lezárták, a dosszié irattárba került.

A koronatanú-tettes súlyos betegségben szenvedett. Koherens elbeszélése, magára (és a többiekre) súlyosan terhelő beismerése megkérdőjelezhető, írták a vizsgálók, előrehaladott agybetegsége miatt nem állná meg a helyét a bíróság előtt, így a többiek tagadásával szemben semmit sem érne. Csapody Tamás jogász (is), azonkívül – ezt tudom – mélyen elkötelezett ember. Becsületére váljon, nem kezd hosszú, érzelmekkel átfűtött kommentárokba. Mondhatni, szárazon ismerteti a tényállást, a szükséges jogszabályi hátteret. Aztán magára hagyja az olvasót, gondoljon a dologról, amit akar. A kivégzést közvetlenül vezénylő őrmestert már 1946-ban kivégezték. Akik lőttek, megúszták, mert tagadtak. Marányi alezredes, aki parancsot adott a lemaradók rövid úton való kivégzésére, Antal Fehér álnéven békésen élt egy badeni faluban, egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig.

1945 nulla év volt, nadír, ahonnan nincs lejjebb. A bűn hihetetlen dimenziói, a felelősség gyakori evidenciája nem írta elő parancsolóan, hogy körültekintően vizsgáljanak meg minden egyes halált. Hiszen százezrek és milliók halála ügyében kellett (volna) intézkedni. Az igazságtétel egyike volt 1945 forradalmi aktusainak, melynek jogosultságát a határolt forradalom protagonistája, Bibó István is elismerte. Lehetett volna-e másképp? Másképp, mint sietősen elítélni, akiről a nagyja bebizonyosult (vagy annyi sem), aztán nem foglalkozni a többivel? Nem belekeverni a politikába a pártdelegált laikus népbírákat? Figyelmen kívül hagyni a szülőfalu összes aláírásával (meg a falusi kommunista pártszervezet titkáráéval) tanúsított ellenérvet, hogy az illető – gyilkos bori kerettag – világéletében becsületes, dolgozó, osztálytudatos szegényember volt? Hanem nyomozni évekig, s igenis kivizsgálni minden halált? Vagy legalább a Radnótiét, hisz mégsem lehet, hogy egy hevenyészett papír maradt fenn az exhumálásról, egy kabátban talált notesz a versekkel, de hogy a kabát kin volt, ki tudta azt? De – ha már – akkor miért éppen az övét? A többi halott, akiknek holtteste sem fellelhető, nem megérdemelte volna ugyanezt?

Talán lehetett volna; s biztosan eltartott volna jó sokáig, évekig. Vagy évtizedekig. A tömegsír szélén azonban, a jelek szerint, nem volt nyilvánvaló, hogy minden egyes élettel el kellene számolni. Az áldozati falak először zsinagógák udvarára, izraelita temetőkbe kerültek, félhomályos, használatlan terekbe. Amíg meg nem érkezett a századvég embere, s egyszerre rákérdezett az egyes emberre, az egyes történetekre. Felelősségekre is – egyetlen ember halálából nemzetközi kiadatási ügy, címlaptéma lehet évtizedek múltán, a túlmediatizált világban. (És mellesleg, semmi új – a tömeghalállal, Srebrenica tömegsírja szélén, ugyanúgy döbbenten, tehetetlenül állnak a felelősség kutatói, mint 1945-ben.)

Közben pedig, ha újra megnyitották, le is zárták a dossziékat. Zavarta volna a – mit is? Amit (később) közmegegyezésnek hívtak? Az általános történetnélküliség hallgatását, amelyben békésen osztozott túlélő áldozat és túlélő tettes? Csapody Tamás könyve egyes emberekre kérdezett, és hozzáillesztette történetükhöz az addig eltelt időt is. Elmondta, ami még elmondható – tisztelet érte.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

1. Rainer M. János: Családunk sztorija, országunk imázsa (Duncan Shiels: A Rajk fivérek. Budapest, 2007, Vince Kiadó.) Rainer M. János Családunk sztorija, országunk imázsa Akadnak könyvek,...
2. Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.) Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy...
3. Rainer M. János: Dolgaink állása – az elmúlt jó (?) száz évben (Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Magyarország nemzetközi összehasonlításban az első világháborútól napjainkig. Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó.) Tomka Béla, a Szegedi Tudományegyetem professzora (idén nevezték ki egyetemi...
4. Rainer M. János: Kerék és csavar (Andor Mihály: Szegény Micsinay. Egy besúgó élete. Pécs, 2011, Jelenkor Kiadó.) A legkevésbé sem vagyok elfogulatlan Andor Mihály könyvének főhősével, Mikes...
5. Csapody Tamás: A demokrácia hasznos polgára – Horváth József bori keretlegény élete és halála A szerbiai Borba 1943- és 1944-ben öszszesen kb. 6000 magyar...