Tavaly novemberben rendezték meg az első versmaratont József Attila Parlament melletti szobránál. Akkor, amikor először került komolyan szóba a Kossuth tér átrendezésének kérdése, melynek fő kormányzati koncepciója „az 1944-es állapot helyreállítása”. Restaurációs szándék a javából, nyílt kártyákkal, semmi kertelés, ők még őszinte emberek voltak, ordítottak és toporzékoltak, ma is őszinték, csak már nem kell ordítani, toporzékolni, megy minden szépen, olajozottan, fut a vonat, restaurálnak, térbútorokat tologatnak, átrendeznek, leporolják Magyarország történelmének legszégyenletesebb korszakát, 44 mint szimbolikus, számmisztikus sarokkő, hadd ragyogjon régi fényében, s várjuk nagyon az „Amire büszkék vagyunk” című, tömegképzést akadályozó, immár hagyománnyá vált, csinos, kísérő kiállítást a Parlament elé, fotókkal, dokumentumokkal, első zsidótörvény, második zsidótörvény, tanuljunk számolni, gyerekek, számoljátok ki az ujjacskáitokon, hány magyar állampolgárok hullái úsztak el a Dunán, utánuk a vízözön és a dinnyehéj, úgy vagyunk, hogy nézzük, mégse látjuk, hogy újra és újra, de, igen, ugyanabba a folyóba lépünk, erről is legyen egy fotó, erről az ugyanazról, meg a 9 milliméteres golyóról, amit Teleki a fejébe röpített, szószegés, becsület, kattintgatnak a turisták, próbálják a két kiállított szót a Parlament kupolájával együtt lekapni, apró tornamutatvány, de ha összejön, megéri, mehet a Facebookra, aztán irány villásreggelizni a Four Seasonsbe.
Megy a második, civil kezdeményezésű versmaraton, most már az idei, harmincnégy óra egyhuzamban, április 13. délután három órától másnap éjfélig. (Hivatásos felvételről, pláne közvetítésről szó nincs, se pénz, se lehetőség rá, nem úgy, mint a Thália Színházban megrendezett, a honlapjuk szerint „költészeti csúcsesemény”, „a Kárpát-medence legnagyobb költészeti ünnepe”, amelyre a belépés ingyenes, s amelyet az MR1 egyenesben közvetített, „rendhagyó módon videofelvétellel a honlapján”.) Már nemcsak József Attila szobrának, hanem Magyarország élhető jövőjének eltávolítása adja az alkalmat. Civilek, színészek, kórusok, együttesek, mozgalmárok szavalását hallgatjuk, versek a voluntarizmus ellen, szép gondolat, akárha Gandhi találta volna ki, csak éppen a versek mellé elkelne a satyagraha is, az az erő, amely engesztelhetetlen, türelmes, nem erőszakos kitartásból fakad, erőszakmentes és folyamatos civil ellenállás, ami, mondja Gandhi, nem a gyengék, hanem az erősek fegyvere; kis korcs kutya hegyezi a fülét, figyel nagyon, ilyet se hallott még, piros kötött sapkás kislány ül a szobor talapzatánál, elmélyülten lapozgatja a József Attila-kötetét, melegítőfelsős, ezüsthajú férfi törölgeti pézsével a szeme sarkát, hallgatja a szavalást, olykor bólint, elmosolyodik, két kamasz, fociedzés után, fáradtan lerogynak a fűre, egyikük hangtalanul mondja magában az épp elhangzó sorokat, mozog a szája, fölötte halvány, serkenő bajusz, miért mindig ennyire bonyolultak a dolgok, miért nem lehet, hogy ezek a kamaszok, meg a kislány, meg az öreg meg a kutya egy jó szobor mellett hallgassák a verseket, miért nem lehet az, hogy egy emlékmű méltó legyen ahhoz, akinek emléket állít, miért kell, hogy mindenbe belebújjon, belefészkelje magát a de ördöge, miért kell folyton valamin túltenni magunkat, az elv az elsődleges, az esztétika másodlagos? vajon mit lépne erre Attila, egy ország emlegette keresztnéven, mint egy babusgatott rocksztárt, helyette most van nekünk Ákos, majd ő megmondja. A szoboráthelyezési terv szerint a József Attila-szobor az alsó rakpartra, a köztudomásúan nem létező „sétányra” kerülne (copyright Wachsler Tamás, a Steindl Imre – született Kossuth téri rekonstrukció – program vezetője és Vadász György, a szobor „társtervezője”), közepes árvízkor csak nyakmagasságig, kiugró években tán az orráig is elérne a víz, és akkor végre befogná azt a pörös száját, és elsüllyedne, mint a Titanic.
A tér másik oldalán már működésbe lépett a gépezet, tér elkerítve, fák kivágva, szobor eltávolítva, kalap, kabát. Kalap ugyan nem volt az eltávolított Károlyi-szobron, hajadonfőtt állt a két boltív alatt, mögötte a csillogó Duna, s noha februárban volt a szobornál egy tüntetés, beszédek hangzottak el, ám az utóbb kivágott fákhoz később senki nem láncolta oda magát, nem volt élőlánc, nem volt picketing (ez is tüntetéskritika, hogy mi nem volt), volt viszont MSZP-s „tiltakozó őrség”, vagy nevezzük inkább figyelőszolgálatnak, akik mire március 29-én, csütörtökön, egy korai, sietve befalt reggeli után elfoglalták őrhelyüket, már csak a szobor hűlt helyét találták, szorgos munkáskezek elszállították. De ez már, ahogy mondani szokás, történelem (ha nem is nagybetűs). Péntekre volt meghirdetve egy nagyobb demonstráció a szobornál, ám a lépéselőny elve most is, mint eddig már annyiszor, bevált. Emberek, mondaná Gandhi, a szokásosnál is csendesebben, visszafogottabban, nyissatok sakkszakköröket, ne kelljen már mindent a szátokba rágni, s bepárásodott szemüvegét fehér leplének csücskével törölgetné. A feltúrt teret a „44-es állapotokig” nyúló, historizáló pannókkal takarták el – az általános eszmei dúlás térbeli díszletei. A rések közt bekukkantva, egy tátongó lyuk: a demokratikus köztársaság első miniszterelnöke emlékművének negatívja – alighanem a fentebb emlegetett fotós kiállítás akaratlan kezdeménye.
Hanem a versmaraton mint tüntetés. Hallgatjuk egyik verset a másik után, ismerteket és kevésbé ismerteket, profi és amatőr módon előadva, közös kultúránk szövegemlékeit, pilléreit, és egyszer csak elfog az a nyugtalanító érzés, hogy itt már valahogy a nyelv nem elég, még ha ez esetben egy költőóriásé is. Hogy cserbenhagyott minket a nyelv – illetve mi hagytuk cserben azt –, amelyen a kommunikáció, a gondolat-, érzés-, emlék- és tapasztalatcsere működni tud egy kultúrán belül, amelyen bizonyos dolgok, értékek megkérdőjelezhetetlenek. Amelyen egyik korosztály tud beszélni a másikkal, egyik politikai oldal a másikkal, mint akik tényleg egy közös kultúrán nevelkedtek, s egy közös országon osztoznak. Ekkor jött egy civil előadó („Mikor születtem, a kezemben kés volt – / azt mondják, ez költemény…”), akit az esemény főszervezője, Fülöp Viktória, egy történettel vezetett fel. Az első versmaraton alatt már járt itt ez a középkorú hölgy. A novemberi hajnalban, úgy kettő és három között, a szemtanúk elmondása szerint, két asszony jelent meg a szobornál, akik jelnyelven adtak elő József Attila-verseket. Elképzelem, ahogy a ködös, párás hajnalon a miniszterelnök, későig dolgozva, kinéz a szoborra néző dolgozószobája ablakán, és ezt látja, ezt a gesztusokból álló szavalást. S hiába van gondosan csukva a hangszigetelt ablaka, ez a nyelv, ez a beszéd nem tud nem áthatolni rajta, még akkor is, ha sohasem tanult jelelni. Elképzelem, ahogy odaszegeződik az ablakhoz és bámulja őket. Aztán persze sietve behúzza a függönyt. De a látványt nem lehet nem megtörténtté tenni. A látvány dolgozik.
Kapcsolódó írások:
- Bán Zsófia: A bomlás virágai Különös arra gondolni, hogy évtizedek múlva majd úgy emlegetjük (vagy...
- Tokai András: Ó, hajnali tág ég! Fénylik a fekete almafa-kupolában, fénylik az ezüst félhold. Fáradt sárga...
- Rapai Ágnes: Hajnali múzsa; Szeptemberi nap; Gyönge állítmány; Vannak misztikus pillanatok. Ez most nem ilyen. Morogsz, füstölögsz. A...
- Mihancsik Zsófia: Szeptemberben történt Néhány mondat erejéig szóvá tettem már (Mozgó Világ, 2009. május),...