A napsütéssel vége a téli depressziónak, a tavaszi kerti munkákkal a mániákus médiafigyelésnek. Tisztább dolgokkal foglalkozom, lila akác, hibiszkusz, trombitavirág metszése, tenyérhólyagosító gereblyézés, beszélgetések a helyi gondokról a faluban, ahol az év melegebbik felében élni szoktam.

Nusi fiatal menyének, Bodzának az apja hirtelen meghalt. Csak negyvennégy éves volt. Egy nap rosszul lett, erősen fájt a hasa, saját lábán ment be a kórházba, ahol négy nap múlva meghalt. Láttuk őt a kórteremben, mondja Nusi, szörnyen föl volt puffadva, alig lehetett ráismerni. Azt mondták, hasnyálmirigy-gyulladás. Erre két nap múlva meghalt, a boncolási jegyzőkönyvbe meg azt írták, a halál oka szívelégtelenség. Volt neki valami szívgyógyszere, azt szedte, tudom. Hát láttál már ilyet? Negyvennégy évesen! A saját lábán megyen be, és négy nap múlva már úgy hozzák kifele… Gondoltunk rá, talán orvosi műhiba, mert itt valami nem volt rendben, de hát mit csináljunk, pereljünk? Úgyse nekünk adnak igazat. Meg hogyan bizonyítanánk.

Mesél Bodza pici lányáról is, hét hónapos, már jön a foga, nem sokat sír, az arany csillagom, de azért az biztos nem jó neki, hogy mindig feketét lát. Feketét lát? Hogyhogy? Hát a Bodza ruhája! Gyászolja az apját. Kérdeztem tőle, folytatja Nusi, meddig fogja hordani, mert lehet hat hétig, hat hónapig vagy egy évig. Talán akik nem voltak jóba, csak hat hétig hordják. De Bodza azt mondta, egy évig akarja. Hát én nem szólok bele, hogy is szólhatnék. Tudod, zenét sem hallgatunk ilyenkor, tévét, azt nézünk, de zenét nem hallgathatunk. Meg kell adni a tiszteletet a megholtnak. A Bodza ezt betartja. De különben a mai fiatalok már nem ismerik rendesen a hagyományt. Én, amikor kicsi voltam, mindig szerettem az öregeket hallgatni. Nagymamádat? Igen, meg a még öregebbeket. Azt mondták, nem jó világ jön. Piros lesz a világ. Hogyan piros? Vértől? Nem, nem úgy. Hanem piros. Az lesz az egésznek a színe.

Talán értem. Az indulat színe. Ha igen, jól látták az öreg cigány asszonyok. Indulatoktól fortyog körülöttünk a világ. Vörös világ.

A fiatalok Nusinál laknak, az ő háza mindig menedék négy élő gyereke és öt unokája számára. A hatodik már úton van, mondja széles mosolylyal, előre elgyengülve az újabb kisbabától, de aztán átvált, és a piacozásról kezd panaszkodni. Hogy egyre nehezebb. Ahogy az egész megélhetés. Már szinte lehetetlen.

Ma reggel, hogy jövök tehozzád, találkozom az Istvánnal. Éppen jött a hivatalból, az a segély, a munkakeresési támogatás, amit már csak három hónapra adnak, az még kevesebb lesz, 22 helyett 17 ezer, azt mondja az István. Meg az Erzsébet-jegyek! Hallottad?! Hogy azokon csak élelmiszert lehetne venni! Hát annak a gyereknek ruha nem kell? Meg táska, toll, füzet iskolakezdéskor?! Hát mi lesz így az emberekkel?

Rágyújt egy cigarettára, vékony, hosszú fajtát szív, ennek is mennyire fölemelték az árát, nyög, pedig most mondd meg, milyen örömem van énnekem az életbe? Hát csak ez, ez a kis cigaretta, meg a reggeli kávé. Hát ennyi az örömöm az életbe. Akkor most már ez se legyen?

Megértem. Én már nem dohányzom, de csak azért sikerült abbahagynom, mert már nem esett jól. Amíg szereti az ember, hát istenem… Tényleg. Mi örömünk van az életben?

Van azért néhány. Az unokák. A macska, ahogy gyönyörűen, kéjesen nyújtózkodik, és úgy néz bele hosszan a szemembe, mint aki mindjárt megszólal. A naplementék. A telihold, a nyíló rügyek, a megrészegülten virágzó gyümölcsfák, és még sok más, ha sikerül megtisztítanom az agyamat a kollektív elmebaj hullámaitól, a napi politika fertőző vírusaitól.

Inkább a szomszéd öregasszonyra, Ilus nénire figyelek. Nem mintha ő sokkal szelídebb lenne. Átszól hozzám a kerítés fölött, beszélgetni akar. A rég meghalt Vargánéra emlékezik, akié a házam volt hajdan. Vargáné köztiszteletben állt a faluban, istenes asszony volt, még püspökökkel is levelezett, de Ilus néni szerint lopta a szomszéd tyúkjait. Hitetlenkedem. A Varga néni, az a szent asszony? Mindenki valahogyan megjelölte a tyúkjait, magyarázza Ilus néni, még csibe korukban, ez vagy az a körmük levágva, innen ismerhették föl. Kerítés még nem volt, keresztbe-kasul szaladgált a baromfi. Aztán egyszer, illetve nem is egyszer, az ő tyúkjukat levágták a Vargáék. Mentek a piacra, az öreg Vargáné meg az Ilus néni anyja. Együtt mentek. A Vargáné kezében két megkopasztott csirke, vitte eladni, a lábuk jól össze volt kötözve. Mutassa csak a körmit neki, mondta az Ilus néni anyja, de a Vargáné nem akarta mutatni. Mert tudom ám, hogy az enyimet vágta le, az enyiméknek a hátrafele álló ujján van levágva a köröm. De csak nem tudta rendesen megnézni, mert a tolvaj asszony nem hagyta. Erre a másik fenyegetőzni kezdett: beérünk a városba, megyünk egyenesen a bíróhoz, följelentem ám. Na, megijedt az öreg Vargáné, visszafordult a faluba a csirkéivel együtt, mégsem mert velük kiállani. Akkoriban még gyalog mentünk a városba a piacra, itt a réteken át, hajnalban keltem, tizenkét éves voltam, vittem a fejemen a nagy kosarat, nem volt ez akkor még fáradság nekem, mondja Ilus néni, akinek keze, lába, térde, háta, mindene fáj mindig, és nem tud aludni, soha nem tud elaludni, hiába dug vattát a fülébe.

Ilus néni mély azonosulással folytatja a tyúklopás történetét. Amikor anyja visszatért a piacról, a Vargánénál még mindig ugyanúgy volt a két csirke, a lábánál összekötözve. Mutassa csak a körmit neki, mert tudom, hogy az enyim. Hát elkezdték cibálni. A két asszony, kétfelől, a két összekötözött jószágot. Addig-addig ráncigálták, rángatták, próbálták egymás kezéből kitépni, amíg eltörött a lába. Az én anyám ott maradt, a keziben a csirkelábakkal, mondja Ilus néni, és hát tényleg a miénk volt az egyik, látszott a körmin neki. Az apám perre ment. Volt egy hasas tehenünk, azt kellett eladni, hogy fizethesse a perköltségeket. (Ilus néninek nem tűnik föl ez az aránytalanság.) Ha az anyám nem csinált volna önbírósságot – így mondja –, akkor sokkalta többre megbüntették volna a Vargánét. Sóhajt. Még ma is sajnálja, hogy nem lett az a lopós sógorasszony súlyosabban büntetve. Ilus néninek a vérében van, hogy a szomszéd – ellenség. Nagyon magyar.

Egy másik öregasszonyt, a pár házzal arrébb lakó Bakos nénit nagyon megkedveltem. Amikor meglátogatom, többnyire fáradtan üldögél a konyhában egy hokedlin, talán nemrég fejezte be a mosást. Hamulúggal szokott mosni, a nyugdíjából nem telik mosóporra. A közelgő világvégéről beszél, mint szinte mindig, csomós, göcsörtös keze pihen az ölében. A semmirekellő Józsi fia, a sánta, ott ül a durva pokróccal letakart heverőn, a fekélyt piszkálgatja a lábán, amelyet az anyja mellett egy másik hokedlin pihentet, időnként ő is mond valamit, de egyikünk sem figyel rá. Józsi egész álló nap, kora reggeltől kezdve az utcán kódorog, főként az anyja háza meg a bolt között, a boltban lehet sört inni – tilos ott fogyasztani, de mindenki ezt teszi, a faluban nincsen kocsma –, Józsi unatkozik, beszélgetni akar. A közmunkások az üres kultúrház lépcsőjén üldögélve cigarettáznak, a ház előtti hét szép fenyőt már rég kivágták, ahogy az út menti cseresznyefákat is, ez a polgármester ilyen fakivágó döntéseket hoz, és a falu hagyja.

Békésen morfondírozunk Bakos nénivel a világvégéről, benne van ám a Bibliában, hogy eljön az, ha betellik a kétezer, már betelt, emlékeztetem csöndesen, de Bakos néni tudja a jó választ: hiszen hát itt is van, vagy nem? Hirtelen Józsi felbődül: Süket maga? Azt mondtam, kösse be a cipőmet! És tartja a születéstől kacska és isten tudja mitől állandóan fekélyes lábát. Az anyja szótlanul, engedelmesen odahajol és beköti a negyven-egynéhány éves fia cipőjét. Józsi soha életében nem dolgozott. Rokkantnyugdíját elkölti piára, cigire. Ő az én életem nagy bánata, mondja róla az öregasszony, nem engedelmeskedik, ez soha nem engedelmeskedik nekem. Csak iszik meg dohányzik, pedig az orvos megmondta, hogy nem lenne szabad neki. Tegnap is milyen részegen jött haza este. Az uram volt ilyen… Mély sóhaj.

A két Takács Antal is mindig részeg volt, apa és fia. De nem álltak egymással szóba. A Takács fiú egy nap azzal állított be a boltba, a falu egyetlen közösségi helyszínére – a kultúrházban nincsen élet –, hogy mindenkitől bocsánatot kér, akit megbántott volna, úgy érzi, meg fog halni, és másnap csakugyan meghalt. Az úgy volt, hogy elkezdett ömleni a szájából a vér, az öreganyja szaladt ki az útra kiabálva, hogy segítség, valamelyik szomszéd hívta a mentőket, közben id. Takács Antal, aki a szemközti házban lakott, kiállt az útra és azt kiabálta, hogy dögölnétek meg mind a ketten, és íme, a fia tényleg kiszenvedett. Az anyja nem, tehát Takács Antal továbbra is üvöltözött az út túloldaláról, hogy mikor fordulsz már föl, már megint odaszartál a szoba közepére? Az anyja nyolcvanvalahány éves, szenilis, félig-meddig magatehetetlen. El is vitték egy idő múlva egy öregotthonba.

Egyszer a boltban vécépapírt akartam venni, de nem volt. A boltosné kedves, de feledékeny, több a hiánycikk, mint a portéka. Megint álldogált ott néhány helyi léhűtő, iszogatták a féldecis üvegcsékből a színezett, aromával ízesített hamispálinkát, köztük volt ez a Takács is, bátor hazafi, odaszólt nekem: ott van magának az újságja, a Népszabadság, azzal törölje ki, az úgyis csak erre való!

Ez az eset már régebben történt, azóta ő is meghalt, most már a pokolban folytatják a fiával épületes párbeszédüket, miközben kéjjel sütögetik őket a tűzben az ördögök.

 

Kapcsolódó írások:

1. Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...
2. Lángh Júlia: Rangkórság Már akkor tudtam, hogy a jelképekből csak baj lehet, amikor...
3. Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...
4. Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...
5. Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...