Kétségbeejtő helyzetekben, elhúzódó válságban vigaszként, megoldásként, nyugtatásként vagy egyszerűen csak kényszerből gyakran szokták emlegetni az ifjú reménység, az új ember eljövetelét. Áprilisban én találkoztam vele. Magamra erőltetett türelem, gondosan ébren tartott érdeklődés volt bennem iránta. Az elhúzódó válság végében már rég nem hiszek, a kétségbeejtő helyzetekkel úgy vagyok, hogy nem esem kétségbe. Van jobb dolgom is. A megoldások, a nyugtatások és egyéb kényszerek nem érdekelnek. Semmiféle kezdetekkel és végekkel nem foglalkozom: a mindennapok rakódnak egymásra, feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul. Az új-ság és régiség gyanús, olcsó hazugságok.

Kedden, vagy szerdán, mindegy is, mikor, egyre megy: megszólalt a telefonom. Az új ember hívott fel. Nem volt ismeretlen a számomra, ilyen-olyan ürüggyel, ügyes-bajos ügyeket intézve, már találkoztunk, mint akik nem ismeretlenek egymásnak: így voltunk ismerősök. De ekkor, nem ismeretlenül, még fel sem merült, hogy ő lenne az a bizonyos, az az új. Elmentünk egymás mellett, vagy éppen megálltunk, ahogy az utca széle, az ügyek, a forgalom, az ismeretség engedte.

Egyszer csak, kedden vagy szerdán, nem is tudom, nem figyeltem, kiderült, hogy mi valamilyen baj kellős közepén állunk, keresetlen közösségben, és így, a baj általi közelségben. Utcaszéltől, forgalomtól és ügyektől függetlenül. Ráadásul pont ő, pontosan ő lenne erre a mi közös bajunkra, amitől mi mi vagyunk, a megoldás. Ő a megoldó ember. Az új-sága rendezte át köztünk a viszonyokat, a baj is ebből fakadt, az újból, meg a régiből. Az új ember jó, a régi ember rossz. Az új párt jó, a régi párt rossz. Vagy fordítva. Büntetlenül és egyedül nem lehet végig menni az utcán, azon csak mi masírozunk, és nem mindegy, milyen irányba.

Amikor felhívott, ő már mindent tudott. A telefonbeszélgetés remek dolog. Nem kell hosszas körmondatokkal birkóznunk beszélgetőtársunkkal: elég egy jól irányzott köszönés, egy megfelelően célzott bemutatkozás, néhány torokköszörülő hehere, vagy csak néhány másodpercnyi viszszavonhatatlan, feloldhatatlan csend a megsemmisítéshez. Az új ember általában gyorsan és pontosan mondja a nevét, előzékenyen szembesít a ténnyel, hogy az ígéret lőn, belépett a vonalunkba, és ezzel az életünkbe. Név előtt nem hezitál, egyetlen lélegzettel, egyenletes, feltűnően szerény hangsúllyal mutatkozik be teljes, hivatalos és alanyi jogon meggyőző névvel. Bemutatkozás után azonban hosszabb szünetet hagy, hogy legyen időnk tudomásul venni, zavarba jönni, majd hálásnak lenni azért, mert van nekünk, ott a vonal végén, teljes névvel. Mire ocsúdunk, a rendelkezésünkre bocsátott másodpercnyi idő után, megint ő szólal meg. Nem ad esélyt a viszontnevesülésre, hogy magunk rendelkezzünk a minket illető levegővételről, hangsúlyokról: ő mondja meg azt, hogy ki beszél, kivel beszél és miért beszél. A vonal végén ritkán kétnevű az ember. A megszólított rendszerint elveszíti a vezetéknevét, helyette valamilyen szólító szót kap, úgymint „kedves”, vagy „tisztelt”, hogy ettől kedvessé és tisztelettudóvá váljon. A múlté az urambátyám, a naccsosasszony, az elvtárs, ma már a hangszínben, a hangsúlyban is ott a cím vagy a bélyeg. SMS-ben kormányt lehet alakítani, egy hangulatjel mindent vihet.

Nekem a „kedves” megszólítás jutott, az én új emberem a nyájas megfegyelmezés útjára lépett, ez volt az ő hosszan odapattintott bemutatkozásában, az én kurta kis nevemben. Nem lepett meg, hogy név után, telefonos helyzetgyakorlatként, azonnal jött az utasítás: „találkoznunk kéne”. És nem tévesztett meg a „kéne” sem, amiben nem volt semmiféle kérő, semmiféle megengedő, nyomokban sem volt ott a lehetőség lehetősége. Egyszerű kell volt ez.

Napfényes áprilisi délután volt, kedd vagy szerda, örültem, hogy nem tartom számon. Tudtam, hogy mára vége, holnap meg kezdődik minden elölről. Az autóban egymásra dobálva hevert a hivatali penzum és a vacsorához vásárolt zöldhagyma, retek. Ilyen az élet, ma zöldhagyma, retek, nemsokára itt az őszibarack, és lesz olyan, hogy beosztjuk a kompótot. Aztán megint jön a zöldhagyma, retek: válság az nincs, csak szezonvég. Mára jön a holnap. „Találkoznunk kéne” – szólított fel a hang, és most én tartottam vissza a választ. Nem voltam bosszús a nevem kurtítása miatt, és a rám erőltetett kedvességtől sem akartam szabadulni. Egyszerűen tudomásul vettem a hívást, a szüneteket, a mellettem szétterülő hivatali hordalékot, és rajta a mindent beborító zöldhagymát. Ráhagyatkoztam az áprilisi délután fényére, öt óra körül süt ilyenkor úgy a nap, mintha reggel volna, ma vagy holnap vagy tegnap, mindegy is. Átmenő idők. „Jó” – válaszoltam tömören, és nem mondtam semmi mást, hogy én én vagyok, a „kéne” szót nem szeretem, különösen akkor nem, ha kicseng belőle a „kell”. Nem búcsúzkodtam, a telefonbeszélgetések hatékony ellenszere a gyors lezárás. A vonalhang felszabadít.

A megbeszélt helyen én voltam ott hamarabb, pontosan. Azok, akik saját nevüket erővel, hosszan mondják a vonalban, vonalon kívül gyakran pontatlanok. Idegen helyen várakoztam, természetesen azt sem én választottam, az én időm telt, mert emberemnek találkoznia kell – velem. Kávét rendeltem, ennivalót (az autóban várt a zöldhagyma, de ki tudja, mikor jut arra idő, ha jut, ezen a kedvetlen délutánon): nem hagytam, hogy beszippantson a kényelmetlenség, az időmúlás vagy az a fenyegető valami, ami miatt nekem találkozni kellett.

Félig ettem csak meg, amit elém tettek, falat közben érkezett az új ember, az én emberem. Szélesen mosolygott, határozottan nyújtotta a kezét, örült annak, hogy az én kezem még evőeszközzel, szájam étellel teli. Helyzetben voltunk megint. Még a nyeléssel voltam elfoglalva, amikor ő már a második, vagy a harmadik mondatánál tartott, mindegyik önmaga megszólításával kezdődött, és mindegyik róla szólt. Rágtam közben. Ő pedig beszélt, arról, hogy ő az új ember, az ifjú polgármesterjelölt. „Generációváltás”, a „régiek”, „ezekkel nem lehet”, „nekünk jár az esély”, „most mi jövünk” – ilyen szavak vettek pillanatokon belül körül, miközben én még mindig a késemmel, a villámmal hadakoztam. Rágtam. Forgattam a falatot a számban, miközben beszélgetőtársam csillogó szemét figyeltem. Úgy csillogott, mintha nem egy nagyon kisváros nagyon kis kifőzdéjében ülnénk. Mintha valóban a megváltást ígérné nekem, és én valóban erre vágynék, nem az autómban maradt zöldhagymára. Mintha nem őrölnének a fogaim, megállás nélkül.

Öltöny, nyakkendő, fehér ing, naponta kettőt is elhasznál ebben a nagy rohanásban, hiába, reprezentálni kell, ne haragudjak, most sem ér rá sokáig, mennie kell hamarosan a tévéstúdióba, a rádióba, a laphoz. Fontos ember. Elnéző mosoly, barátságos leereszkedés, hogy eljött a találkozóra, amire engem odarendelt. Mit akarsz? – kérdeztem röviden, a hosszú mondatok között, többször is, de egyszer sem kaptam választ. Csak úgy tűnt, hogy egymásra nézünk. Valójában nem rám csillogott a szempár, hanem valahova messzire. A választónak, az újsághasábnak, a képernyőnek, belecsillogott az éterbe. Én pedig, mint szolgálatos médium, mint lekezelhető, telefonon asztalhoz rendelhető sajtómunkás, túlóráztam, azért citált oda, engem, a „kedvest”, akit keresztnevén szólított, mert vagyunk mi olyan jó viszonyban, hogy nekem elmondja, megmagyarázza, kifejtse, értem én, és érti majd más is, mert ő tudja, és csak ő tudja. Szivárogtatott. Csinálhattam bármit. Feltett kérdéseire nem várt választ, kérdéseimet fel sem tehettem: mondta és mondta és mondta a betanult leckét, szivárgott feltartóztathatatlanul a tartalom. „Kettőnk között maradjon”, „ezt most csak neked” – kacsintott –, és tudtam, hogy ha tehetné, ha nem csak mi ülnénk ketten, ebben a világvégi kocsmában, ha figyelne még rá valaki, akkor hátat fordítana nekem, és belekiabálná a világba a magáét, ami a másé, mert ő mindenkié. Soha többé nem találkozunk már össze az utcasarkainkon.

Két vagy három mondatnak futottam neki. Először megpróbáltam kérdezni, aztán megpróbáltam válaszolni, aztán igyekeztem megszólalni. Végül feladtam. Módszeresen dolgoztam fel az ételt, ami előttem volt, miközben az emberem, a mi emberünk beszélt, szivárgott, és azon gondolkodtam: mit keresek én ott, ahol vagyok, és hol vagyok én, ahol nem én vagyok. Kell ez nekem? – bámultam a tányért, és nem tudtam eldönteni, miért vettem fel a telefont, miért nem tettem le, miért érkeztem korábban, pontosan, miért nem mentem el, miért hallgatok, és mire várok. Semmire sem várok. Arra várok, hogy beleizzadjon az ingébe, összegyűrődjön a nyakkendője, elfogyjon az ételem, elkopjanak a mondatok az „újakról”, a „mi másak leszünkről”. Fegyelmezett türelem, hivatali érdeklődés, hazugságemésztés.

Na ne haragudj, mennem kell – szakította magát félbe, pont akkor, amikor a villát és a kést egymás mellé helyeztem, jelként, hogy vége, befejeztem. Ugye, megértesz? – kérdezte, és a csillogásba kis könyörgés, kis parancs is került, remény, hogy mindaz, ami ő, az benne lesz a holnapiban. Hát persze hogy értelek – szólaltam meg először, hosszú várakozás után, az asztal másik oldalán. Pénzt próbált a kezembe nyomni, a kávéra meg az ételre. Hülye vagy – mondtam búcsúzóul, és én fizettem neki is a kávét. Nem lesz holnapi. Figyeltem a fehér ingén átütő izzadságot, ahogy távolodott: én maradtam, befejeztem a kávét, megvártam, amíg elviszik a terítéket, rendezik az asztalt. Nyoma ne legyen annak, hogy voltunk. Itt.

Hazamentem, megettem a hagymát, jött a szerda, vagy csütörtök. A fürdőszobában csepegett a csap, babráltam kicsit a csaptelepnél, nem szeretem a szivárgást. Másnap is, harmadnap is, azután is matt, fénytelen hasábok jelentek meg, nem csillogott se a képernyő, se az éter. Vigyáztam nagyon, és örültem neki. Jó ez a szürkeség, kell ez a szorgalmas mindennapiság.

És aztán bejelentették, hogy visszalép, nem lesz kampány, nem lesz polgármesterség, a fehér ing is megy a szennyesbe. Nem kérdeztem, hogy miért. Az új emberünk a régi. A régi pedig az új.

Jó elmenni egymás mellett, meg-megállni. Kérdezni, válaszolni. Fogunkemég.

 

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: Kündü „Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az...
2. Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...
3. Parászka Boróka: Társadalmi szívbéke Azt mondja egy régi cimborám… – vannak az embernek cimborái,...
4. Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...
5. Parászka Boróka: A kivándorló Nagypapája kiment Amerikába, ezt második vagy harmadik mondatából tudtam meg,...