Újvidék főterén, a város utcáin csinos lánykák választási röplapokat osztogatnak. Kedvesek, kommunikatívak, provokatívak, emiatt megkockáztatom, és egyikükre rákérdezek: mi mindent ígér a pártja. Bűbájos mosollyal a vállát vonogatja, és szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy fogalma sincs róla. Nos, a lányka jelképesen kifejezte az idei szerbiai választások jellegét. Senki sem tudja, mit akart megvalósítani tegnap, és mit akar holnap. Csak a hatalom birtoklása a lényeg! A Dveri nevű, sokak által szélsőségesnek nevezett szervezet is bejelentette, hogy indul a szerbiai parlamenti választásokon, mi több, államelnököt is jelöl. Honlapjukon máris azzal kérkednek, hogy ők lesznek az idei szerbiai választások legnagyobb meglepetése. Kikérik maguknak a szélsőséges megjelölést, állítják, hogy nem soviniszták, csak nacionalisták. Az albánokról és Koszovóról alig szólnak. Már nem az albánok a legnagyobb veszély, hanem az Európai Unió. Céljuk: visszaállítani a szerb nemzet méltóságát! Egyebek mellett emiatt utasítják el az Európai Unió neokoloniális politikáját. Újvidéki nagygyűlésükön szónokaik Orbán Viktor azon gondolatára hivatkoztak, miszerint Magyarország nem lehet EU-s gyarmat. Szerbiát sem lehet gyarmatosítani! Ugyanakkor külön kiemelték, hogy programjuk főképp szociális kérdéseken alapul, s felrótták a nacionalista szerbiai ellenzéknek, hogy a szociális politikában egy húron pendül a hatalommal, és a neoliberális gazdaságpolitika fertőjében tévelyeg. Meglepő mód a kizsákmányolt rétegek ügye áttevődött a szélsőjobboldalra.

Kötve hiszem, hogy ez a szélsőjobb sikerrel szerepel a választásokon, inkább csak a közeljövőt vetíti elénk. A jelentősebb pártok sorra az Európai Unió mellett állnak ki, pusztán abban különböznek, hogy milyen feltételekkel vállalják a tagságot. A „vagy-vagy” szituáció tehát elmaradt. A politikai elemzők szerint egyébként az idei szerbiai választások egyhangúak lesznek. Persze ők is unalmasak, mert már jó ideje ezt a következtetést ismételgetik. A választók dünnyögnek, a felmérések is bizonyítják, hogy torkig vannak a pártokkal, amelyek a választási cirkusz után elosztják a zsákmányt. Emiatt terjed az áthúzott vagy telerajzolt szavazócédulákkal operáló mozgalom. Az ötletgazdák szerint mindenképp eleget kell tenni az állampolgári kötelezettségnek, azonban ki-ki alkotói kedve, ihletettsége szerint vagy rajzol, vagy csak firkál, esetleg üzen a szavazócédulákon. A véleménynyilvánítás ilyen formáját érdemelte ki az aktuális pártokrácia, hiszen a párturalom ma nagyobb, mint az egypártrendszer idején.

A szocializmus idején Szerbiában a vezető beosztást gyakorló személyek számára természetesen kötelező volt a párttagság, ma viszont ahhoz, hogy bármilyen munkahelyhez jusson, párttagnak kell lenni. A gazdaság különböző területeit egymás között felosztották a pártok, így nyilvánvaló, hogy ki-ki abba a pártba tagosodik, ahol szeretne munkát kapni. Ez a folyamat olyan ellenszenvet váltott ki, hogy a pártok kénytelenek voltak megegyezést kötni, miszerint a választások után felszámolják a pártokráciát. Többé nem a tagsági könyv lesz a mérvadó, esküdöznek, hanem a végzettség, a szakértelem és a teljesítmény.

Vidám műsor, komédia, mondják a választópolgárok. Két fiatal drámaíró, Maja Pelevic és Milan Markovic, mindketten ismert szerzők, drámáikat játsszák a belgrádi színházak, elhatározták, hogy egyszerre több pártba is betagosodnak. Szándékukat tett követte, és hét pártba felvételt nyertek. Minden felvételi kérvény mellé csatolták indokaikat, sőt javaslataikat, így pl. médiakoncepciójukat. A győzelemre számító nagy pártok, mint a Demokrata Párt meg a Szerb Haladók Párt, felismerték az ismert művésznevek húzóerejét, kapva kaptak az alkalmon, és azon nyomban tisztségeket kínáltak fel nekik. Ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen Szerbiában a párttagsággal tisztség és munkahely jár. A botrány akkor robbant ki, amikor kiderült, hogy a médiakoncepció Goebbels egyik beszédének módosított változata. Goebbels beszédét egy-egy párt nevéhez módosították, Adolf Hitler helyett az illető pártvezér, a nemzetiszocialista párt helyett pedig az illető párt nevét írták. Aztán szóról szóra idézték Goebbels egyik beszédét. Az átiratban főleg azokat a részeket emelték ki, amelyek a nemzet egységét hangsúlyozzák, amikor a párt fejezi ki a nemzet szellemét. Egyik ügybuzgó pártszervezet sebtében még a hivatalos honlapra is felrakta. A két találékony fiatal szerző az anyagból dokumentumdrámát írt, amivel jelentkezett a Jugoszláv Drámai Színháznál, és kérték, hogy a darab bemutatása végett bocsássák rendelkezésükre a termet. A színház vezetősége készségesen elfogadta az ajánlatot, hiszen nem kerül pénzükbe, azonban miután kiderült, hogy a darabban hét aktuális párt lesz a gúny tárgya, visszavonulót fújtak, és sürgősen felmondták az egyezséget, azzal a megindokolással, hogy az előadás művészi megformálása igencsak hiányos.

Az egypártrendszer jut eszembe. A pártvezetők a szocializmus utolsó két évtizedében nem szívesen hivatkoztak a politikai érvekre, amikor egy-egy könyvet vagy előadást kellett eliminálni. Következetesen, szinte mindig, az esztétika mögé rejtőztek. Baj van a művészi megformálással, mondogatták fejcsóválva.

Nincs új a nap alatt, ez történik manapság is.

A szerzőpárnak végül mégiscsak sikerült bemutatni a darabot. A belgrádi Ifjúsági Otthonban kikunyerálták a termet, és telt ház előtt közönség elé léptek. A botrány óriási volt, ellenben a sajtó lapított. A történet ugyanis feltárta a rossz lelkiismeretét az értelmiségi elit nagy részének, amely erősen dörgölődzik a pártokhoz. Ha nem tagosodik be, akkor a „holdudvarban” foglal helyet. Úgy tesz, mintha nem érdekelné a „piszkos politika”, de azért szót fogad és – hallgat. A legjobb író, aki legalább hallgat, és időnként bólogat. Az előadás sikere után az érintettek természetesen tiltakoztak, mondván: fogalmuk sincs, kik ezek a fiatal drámaírók, majd kórusban nyilatkozták, hogy semmi, de semmi közük hozzájuk.

A pártszónokok mind jobban harsognak, a tömeg fanyalog. Honnan ez az érdektelenség?

Eddig a választó valami ellen szavazott, most azonban abban sem biztos, hogy ki ellen szavaz. Hiányzik a Nagy Ellenség. A közvélemény-kutatók alacsony részvételre számítanak. Ebben a kontextusban bizonyára nem lesz mellékes, hogy a vajdasági magyarok milyen arányban lépnek az urnák elé. A 2000 utáni választásokon szembetűnő volt a magyarok távolmaradása, akik meg megjelentek az urnák előtt, azok nagy számban szavaztak a többségi pártokra. Emiatt „veszett el” például Szabadka.

A Vajdasági Magyar Szövetség vezetői ezúttal (is) optimisták, hiszen élvezik a Fidesz támogatását, és több mint százezer magyar voksra számítanak (1990-ben 132 726, 1992-ben pedig 140 825 szavazatot kapott a kisebbségi párt). Ha a pártoptimizmus eredménnyel jár, akkor, igaz, nem fordulatról, de legalább előrelépésről lehet majd beszélni. Jelenleg ugyanis nagy sikernek számítana, ha a 240 ezer magyar választópolgárból „csak” 140 ezer marad távol vagy szavaz a többségi pártok egyikére.

Az efféle optimizmusnak van alapja, mondják. Miután Pásztor István, a VMSZ elnöke biztosította Orbán Viktort, hogy a vajdasági magyarok kiállnak mellette, Orbán pedig megígérte, hogy leutazik a Vajdaságba, és bekapcsolódik a VMSZ kampányába. A választási hadjárat kezdetén Németh Zsolt érkezett a Vajdaságba, és az egész Kárpát-medencében példamutatónak nyilvánította a VMSZ-t, és egységre szólított fel. Kampánykörútja során külön hangoztatta, hogy azok a magyar politikusok, akik nem a magyar párt listáján szerepelnek, nem képesek a magyar nemzeti érdekekért hatékonyan fellépni. Foglalkozott a Felvidékkel is, ahol, mint mondta, a magyarság csatát vesztett, de háborút nem.

Németh Zsolt után a Vajdaságba látogatott Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár is, aki a nemzeti összetartozás fontosságát hangsúlyozta. A téma kapcsán (is) külön dicséretben részesítette a Vajdasági Magyar Szövetséget. „És mi nagyon örülünk, hogy itt, a Vajdaságban a VMSZ-ben ilyen partnerre találtunk. Egy olyan partnerre, akire mindig tudunk számítani, és azt hiszem, ennek az a kulcsa, hogy közösek a céljaink. És ez a cél egy módon fogalmazható meg, s ez a magyar nemzeti érdekek képviselete”, nyilatkozta a szabadkai Pannon RTV-nek. A VMSZ bejelentette, hogy rövidesen Orbán Viktor is a Vajdaságba látogat, hogy kampányoljon a VMSZ mellett.

Mi mellett és mi ellen kampányol majd Orbán Viktor?

Erdélyben és a Felvidéken több egymással szemben álló pártról van szó. A Vajdaságban viszont nem ez nyomasztja a vezetőket, hiszen nincs ilyen pártmegoszlás. Az öt délvidéki magyar párt közül négy a Fidesz híve, egy pedig a Jobbiké. Paradox helyzet áll tehát elő: a magyar miniszterelnök a VMSZ mellett kampányolva saját hívei ellen is kampányol.

Van azonban egy másik, fontosabb és nehezebb vizsgatétel, amivel számolni kell. A vajdasági magyarok körében Miloševic bukása után új helyzet állt elő. Szerbiában nem jött létre egy HÍD – MOST jellegű párt, hanem a szerbiai politikai helyzet konszolidálásával párhuzamosan egyre több magyar nemzetiségű választópolgár fordult a többségi pártok felé. Valójában nem az a néhány magyar politikus okoz gondot, aki a többségi pártok listáin szerepel, mint ahogy azt Németh Zsolt gondolja, hanem az, hogy a magyar választópolgárok mind többen szavaznak a többségi pártokra. Legutóbb a magyar nemzeti tanácsi választásokra csak 140 ezer magyar iratkozott fel a választási listára. Hová tűnt 100 ezer magyar? A 140 ezer feliratkozott közül miért csak 70 ezer magyar voksolt? Ez a nagy kérdés, ami azonban eddig senkit sem ejtett gondba, holott ez az igazi probléma, nem pedig az, hogy néhány magyar nemzetiségű politikus a többségi nemzet listáján szerepel. Vajon a magyarok miért bíznak egyre nagyobb számban a többségi pártokban? Aki a tények, illetve a számadatok ismeretében a magyar pártot dicséri, ellentmondásos helyzetbe kerül, hiszen elmarasztalja a magyar polgárok többségét. Ezt azért mégsem lehet!

Hogy ennek elejét vegyék, a magyarországi és a kisebbségi politikusok teljes erőbedobással a nemzeti érdekekre és értékekre helyezik a hangsúlyt. A választások után majd kiderül, hogy milyen sikerrel tették. Ez a retorika kerekedett felül, miközben Szerbiában a nemzeti kérdés meglepő módon háttérbe szorult. Pár hónappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy Koszovó lesz a fő ütközőpont, de nem így történt. A politikusok ráeszméltek, hogy a polgárokat jobban érdeklik a mindennapi egzisztenciális gondok. Emiatt már a kopogtatócédulák gyűjtésekor néhány párt elemózsiáscsomaggal hálálta meg a bizalmat, amely olajat, lisztet, cukrot és szalámirudat tartalmazott. Az előző választások előtt rendszerint növekedett a magyarellenes incidensek száma, ezúttal ezekről szó sincs. A többségi pártok szinte udvarolnak a magyar kisebbségi pártnak, az egyik belügyminiszteri tárcát kínál neki, a másik még több bársonyszéket. Még a nacionalista szélsőjobb is visszavonulót fújt, és inkább jó példaként emlegeti Magyarországot, mert lám, szembement az Európai Unióval. Az egyik televíziós vitaműsorban a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke, Nenad Canak felrótta Németh Zsoltnak, amiért elmarasztalta a többségi pártok listáján szereplő magyarokat, mire a Szerb Radikális Párt (Vojislav Šešelj pártjáról van szó!) képviselője kegyesen leintette, mondván, hogy ez nem fontos. Ez a párt egyébként az EU-ba való belépés legnagyobb ellenzője, annak ellenére, hogy a vezér közel tíz éve az EU-ban, az EU börtönében éli mindennapjait, onnan irányít. Mivel objektív okok miatt úgymond „házon kívül van”, nem jelölteti magát, az elnökválasztásokon pártja feltalálta magát: Jadranka Šešeljt, a pártvezér feleségét jelölteti az államelnöki tisztségre, azzal a megindokolással, hogy a feleség kifejezetten családközpontú, hiszen az elmúlt több mint kilenc esztendőben megőrizte a családot.

Még egy vonatkozásban került Magyarország a figyelem középpontjába Szerbiában. A piaci üzérek árgus szemekkel figyelik Magyarország gazdaságpolitikáját. Vajon elkezdődnek az IMF-fel való tárgyalások, vagy sem? Ha nem, akkor bizonyára az euróhoz képest tovább zuhan a forint, dörzsölhetik a markukat. Olcsóbban jutnak áruhoz a határ túloldalán. Ezért érdemes szorítani, hogy ne kerüljön sor a tárgyalásokra. Az újvidéki piacok eddig is tele voltak magyarországi svarcáruval, még a díszes húsvéti piros tojásokat is onnan csempészik. A kifejezetten nemzeti érzelmű Koštunica-párt, a Szerb Demokrata Párt választási röplapokat osztogatott, amelyen egy kosárban piros tojások díszelegtek. Ez rendben is lett volna, csakhogy a piros tojáson a magyar Szent Korona látható. Szembeötlő helyen, a fotó közepén, nem lehet nem látni a magyar nemzeti ereklyét. A szerbiai királypártiak felkapták a fejüket. Legyen Szerbia is királyság, akkor majd a magyar piros tojásokon a szerb korona díszeleg.

Kapcsolódó írások:

1. Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...
2. Végel László: A magyar kultúra esélye Szerbiában A nyáron jelent meg szerb fordításban a Bűnhődés című könyvem,...
3. Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...
4. Végel László: Hogyan éljük túl a rendszerváltást? A leghidegebb téli napokban a Kelet-Közép-Európában aktuális író, Balzac regényeit...
5. Végel László: Keleti szelek és kisebbségek Éppen Göncz Árpád kilencvenedik születésnapján az egyik szerb barátom ajándékkal,...