Berlin, 2012. április 9.

Azt álmodtam, hogy Hitler feltámadt, és tiszteletére hatalmas fogadást rendeztek egy berlini kongresszusi palotában. Jómagam már korábban odaérkeztem és valami módon egy újságíró társaságában összekerültem a Führerrel. Roppant zavarban voltam, egyrészt mert nem tudtam, hogy kell ebben a helyzetben viselkedni, másrészt pedig már előre tartottam tőle, mekkora szégyent hozok a fejemre, ha a német média nyilvánosságra hozza a találkozást. Szorongásom akkor sem enyhült, amikor a palota egyre-másra megtelt vendégekkel, akik a folyosói büfékben falatozva várták a nagy eseményt. Hogy az mi lett volna, már nem tudom, mert hirtelen felébredtem. Azóta próbálom szétbogozni az álom kusza szálait, kideríteni összefüggését a valósággal.

Hitler legalább két okból megjelenhetett az álmomban. Az első egy furcsa epizód havannai utazásomból (lásd MV, 2012. április). Az Armas téren felállított antikvár könyvsátrakban német nyelvű irodalom után kutattam, meglehetősen reménytelenül. Ekkor egy előzékeny árus különös csemegével kínált: Hitler Mein Kampfjának 1935-ös angol nyelvű kiadásával. A „My struggle” e példánya ráadásul dedikálva volt. „Meinen zukünfigen Freunden” – majdani barátaimnak – ajánlotta a szerző, s egyben spanyolmód „Adolfo Hitler”-ként kanyarította alá a nevét. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy ha kifizetnék érte, teszem azt, harminc konvertibilis pesót, Németországban többszörösét kapnám vissza az eladásából. Rövid töprengés után azonban lemondtam az üzletről – azért, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni magamat abban a szerepben, hogy én ebből a ritkaságból pénzt csinálok, vagy akárcsak megmutatom valakinek. Nem kell nekem ez a kötet – döntöttem, és visszatettem a többihez. Magát a művet eredetiben olvastam, szellemével pedig akár naponta találkozhatok a hálón némely szolgáltató jóvoltából.

A másik szál, amelyen a Vezér és Kancellár becsúszhatott a takaróm alá, a legújabb Günter Grass-botrány volt. Beate Klarsfeld német–francia újságíró ugyanis a vita tárgyát képező „Amit el kell mondani” című költeményt egy 1939-es Hitler-beszéddel vélte összehasonlíthatónak. A hasonlat természetesen túlzó, akárcsak az izraeli kormány lépése, amely a vers nyomán beutazási tilalommal sújtotta a Nobel-díjas írót. Günter Grass ugyanakkor Izrael nukleáris hatalmát véli túlzásnak, amely szerinte fenyegeti a világbékét – ez persze szintén túlzás. Ugyanakkor az is túlzás, hogy miközben Grass elítéli Netanjahu izraeli kormányfő Iránnal szembeni – egyébként túlzó – kardcsörtetését, megfeledkezik róla, hogy a nukleáris fegyverkezés iránt szintén nem közömbös Ahmadinezsád iráni vezető évek óta „kioltással” fenyegeti a zsidó államot, ami még túlzásnak is rossz. A vers körüli vitában egy hét alatt minden lehetséges vélemény napvilágot látott a német sajtóban, és a vita időközben a mi kis, túlzásoktól szintén nem mentes magyar politikai kultúránkba is átszüremlett. Megvallom, nekem is van véleményem, csak éppen semmi kedvem beleártani magam a diskurzusba, amelyről – mint a Grass körüliekről általában – eleve látni, hogy rettenetesen el van túlozva és három hét múlva a kutyát sem fogja érdekelni.

A berlini polgári miliőből származó Beate Klarsfeld arról lett híres, hogy 1968-ban saját kezűleg pofozta fel „Náci! Náci!” felkiáltással Kurt Georg Kiesinger szövetségi kancellárt, miután évekig hiába hívta fel a közfigyelmet a politikus múltjára (a jogi végzettségű Kiesinger afféle középkáder volt von Ribbentrop külügyminisztériumában). A nyakleves miatt Klarsfeld ellen gyorsított bírósági eljárás indult, ennek során egy évi szabadságvesztésre ítélték, amelyet azonban, francia állampolgár lévén, nem kellett ténylegesen letöltenie. Az akkori botrányhoz hozzátartozik, hogy Heinrich Böll el volt ragadtatva az akciótól, és nagy csokor vörös rózsát küldött az újságírónő párizsi lakására. Ezt a gesztust Grass élesen elítélte, mondván, hogy nemes eszméket sem szabad erőszakosan képviselni. Mindennek ellenére A bádogdob írója az akkori spektrumon belül Böllhöz és Klarsfeldhez hasonlóan a német baloldali liberális elitjéhez soroltatott, s annak is ama részéhez, amely nemcsak a nyugati politikát bírálta, hanem szovjet és kelet-európai emberjogi mozgalmak mellett is elkötelezte magát. Izrael és a zsidó állam kérdésében még árnyalatnyi nézetkülönbség sem volt közöttük. Igaz, Beate Klarsfeld nem az írás, hanem inkább az akció embere volt: férjével, Serge-zsel együtt szenvedélyesen kutatta fel és próbálta bíróság elé vinni a rejtőzködő egykori tetteseket – legnagyobb fogása Klaus Barbie, a „lyoni hóhér” leleplezése volt.

Günter Grass és Beate Klarsfeld útjai 1968 után szétváltak. Húsz évvel később összeomlott az NDK, és bekövetkezett a német újraegyesülés. Grass ezt a folyamatot leplezetlen ellenszenvvel kísérte, és emiatt újra meg újra politikai és irodalmi támadások kereszttüzébe került. Ezeket tetőzte be a 2006-os botrány, amikor ő maga hozta nyilvánosságra pályájának elhallgatott epizódját, azt, hogy nem sokkal a háború befejezése előtt, 17 évesen bevonult a Waffen-SS-hez. Az ekkor kirobbant vitában nemcsak az ifjúkori bűnt vetették szemére, hanem valamennyi későbbi közéleti megnyilatkozásáért is felelnie kellett. Nem utolsósorban többen visszamenőlegesen kétségbe vonták a német múlt kíméletlen feltárására irányuló addigi erőfeszítéseit.

Hogy mi mehetett végbe benne akkortájt, annak külső megfigyelőként csak bizonyos jeleit láthattam. 2004-ben a közte és Kertész Imre közötti budapesti beszélgetés moderátoraként stramm, erős hangú, kemény fellépésű, koránál jóval fiatalabbnak tűnő ember volt, de amikor 2007 őszén a frankfurti főpályaudvaron feleségével egy padon ülve várakozott a Lübeck felé tartó Intercity Expressre, roskatag aggastyánnak hatott. Akkor úgy hittem, hogy a „Hagymahántás közben” önéletrajzi vallomásával élete végső botrányát robbantotta ki. Ez a mostani is annak ígérkezik, legalábbis a szerző annak érzi. A fűrészporízű tézisversben egyetlen költői képre bukkantam, ott, ahol arra hivatkozik, hogy amit szerinte „el kell mondani”, azt már csak „vénülten, az utolsó csepp tintával” közölheti.

A német újraegyesülés Beate Klarsfeld életében is éles cezúrát vont. Egyfelől világképe középpontjában még mindig a zsidóság és Izrael állt, másfelől francia és német énjéről sem tudott lemondani. Ráadásul franciaként Sarkozy elnök hívének vallotta magát – fia az elnök tanácsadója –, míg németként ez év tavaszán büszkén elfogadta, hogy a német Baloldali Párt jelölje őt Joachim Gauck ellenében szövetségi elnöknek. A konstelláció kétfelől is zavaros volt: Sarkozy és a Linke egymást kizáró politikai üzenete és a balosok nyíltan hangoztatott palesztinbarátsága miatt. Az előre látható kudarcon kívül azonban jóval kínosabb dolog történt. A sebtében lefolytatott kampányban a Welt nyilvánosságra hozta Albert Nordennek, a valamikori NDK-s állampárt PB-tagjának 1968-as instrukcióját, amelyben az osztályellenség testi bántalmazásának jutalmaként 2000 nyugatnémet márkát küldetett a Fal mögül Beate Klarsfeldnek. Ezek után hiába magyarázta, ami egyébként nyilvánvaló, hogy nem az NDK megbízásából, hanem önszántából követte el a kisebbfajta merényletet, amely sokak szerint mindmáig akadálya a Szövetségi Érdemkereszttel való kitüntetésének, noha már több ízben javasolták rá. (És tegyük hozzá: Franciaországban antifasiszta tevékenységének elismeréseként Klarsfeld több mint negyedszázada viselheti a Becsületrend jelvényét.)

Megvallom őszintén, hogy a Grass körüli újabb médiavihar fejleményeinek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, legkevésbé abba a kérdésbe fognak beleszólni, amely körül a vita forog: Izrael és Irán szembenállásába. De ahogy ez a két ember negyvenöt év után önnön esendőségében és gyarlóságában bukdácsolva, hiúságtól és szereplésvágytól vezérelve hirtelen ellenfélként kerül szembe egymással, az talán a 20. század és benne a német történelem utolsó fintora.

Kapcsolódó írások:

1. Dalos György: Mong Attila csöndje Amikor azon a decemberi hajnalon Mong Attila műsorvezető Bogár Zsolt...
2. Dalos György: Téli elégia Berlin–Budapest, 2010. február 13. A klíma nyomatékosan cáfolja a...
3. Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
4. Dalos György: Gyerekszáj, felnőtt témák Berlin, 2011. május 5. Valami zavar engem a Heller Ágnes...
5. Dalos György: Születésnap, díjátadás és a Pofalla-ügy Bonn–Berlin, 2011. október 6. Mégiscsak van valami a Facebook forradalmában:...