Révész Sándor a Mozgó Világ márciusi számában a Szabó Zoltán hagyatékából válogatott Nyugati Vártán-ról a következőt írja: „…azzal az érzéssel búcsúzunk el a két kötettől, hogy amit hozzáad mindahhoz, amit Szabó Zoltán 1949-ig a mi országunk szellemi és politikai életébe beleadott – szinte semmi… Az elsúlytalanodás nem következik magából az emigrációból, de következik Szabó Zoltán világfelfogásából.” A továbbiakban arról kívánja meggyőzni az olvasót, hogy Szabó Zoltán a demokratikus szocializmus eszméjének „vonzó és reménytelen embere”. Életének és életművének másik fele ennek következtében tekintendő majdnem semmisnek.

A huszonnyolc éve halott és száz éve született Szabó Zoltánnak legkevésbé arra van szüksége, hogy hívei a centenárium alkalmából szentté avassák. Ebből azonban az ellenkezője sem következik: a kettéhasadt vagy töredékes életmű torzó állapotában is mű. Révész Sándor ítélete – véleményem szerint – nem Szabó Zoltán emigrációban keletkezett írásain alapszik, hanem saját, eleve téves prekoncepcióján.

Cikkének két következtetését vitatom:

1.) Szabó Zoltán a demokratikus szocializmus antiteoretikusa;

2.) A demokratikus szocializmus elmélete terméketlennek bizonyult, következtetésképpen Szabó Zoltán emigrációs munkássága „szinte semmi”.

Révész Sándor adós marad kétpontos axiómájának bizonyításával. Szabó Zoltán írásaiból egyetlen olyan szöveget sem idéz, amelyben Szabó a demokratikus szocializmus híveként határozza meg magát. Tudomásom szerint egyetlen ilyen létezik, méghozzá 1941-ből, a Magyar Nemzetben Kovács Imrével folytatott párbeszédében. Kovács Imre akkor – az időpont többszörösen is figyelemre méltó! – szocialistának vallja magát, és Szabó Zoltántól állásfoglalást követel. Szabó válaszában „odasorolja magát”. Talán nem szükséges hoszszasan fejtegetni, hogy ez a világháború kellős közepén, a náci birodalom és a hazai nyilas mozgalom sikereinek tetőpontján tett vallomás nem használható egy hetven évvel későbbi vádeljárás bizonyítékaként. Oly mértékben nem, hogy Révész Sándor a jelek szerint a szöveget nem is ismeri.

A közvetett bizonyítékok, Szabó Zoltán 1945-ös csatlakozása a parasztpárthoz, életük végéig tartó és ismert barátsága Bibó Istvánnal és Németh Lászlóval legfeljebb a tényt – azaz hogy Szabó a parasztpárt tagja, Bibó és Németh barátja volt – és nem feltételezett vonzódását a demokratikus szocializmushoz bizonyítják, még kevésbé, hogy ennek a Révész Sándor által jellemzett eszmének akár antiformájában is bármilyen teoretikusa lett volna. Természetesen eszem ágában sincs tagadni, hogy a népinek nevezett mozgalom, melynek hangadója elsősorban a Nemzeti Parasztpárt volt, mind a Horthy-rendszerrel, mind a szovjet jellegű szocializmussal szemben állva kísérelte meg egy a magyar adottságokra és lehetőségekre épülő, akár szocializmusnak is nevezhető rendszer felvázolását – de ennél többet nem. Köztudott az is, hogy Bibó István még Kádárék börtönének megjárása és a szellemi életből teljes száműzetése után is szocialistának vallotta magát, és hogy Németh László életének különböző korszakaiban ugyancsak az általa megfogalmazott szocializmus mellett érvelt. Révész Sándor szerint „Illyés, Németh, Tamási, Erdei a rendszer számára Kádár és Aczél által megemésztett emberek lettek”. Mivel „nyoma sincs annak, hogy Szabó valamiképpen észrevételezné”, ez rá is rossz fényt vet, „apologetizáló rabulisztikában” találtatik vétkesnek.

A szigorú, de igazságtalan, a korszakot és a szereplőket leegyszerűsítő ítélet elemzésére itt nincs hely. Bárhogyan vélekedjünk róla, a barátság és a barátok nézeteinek felidézése, továbbgondolása azonban még mindig kevés Szabó Zoltán szocialistának minősítéséhez és ebből következő leminősítéséhez. Már csak azért is kevés, mert Révész Sándor figyelmét elkerüli egy igen lényeges mozzanat. Szabó Zoltán, aki londoni emigrációból élte meg az 56-os forradalmat, ennek feltétlen és rendkívül aktív hívévé vált. Amikor Szabó Bibó István nyomán a munkástanácsok, az önigazgatási kísérletek jelentőségét emeli ki, nem új rendszerelméleteket gyárt. Egyrészt habitusához híven az akkori valóságot tárja fel, másrészt a forradalom és a nép becsületét védi a keleti és nyugati kommunisták rágalmaival szemben. Harmadrészt – tehetjük hozzá – a felkínált igen szűkös ideológiai ajánlatot utasítja el. Ha a „demokratikus szocialista számára a meghasonlás elkerüléséhez két dolog kell: a rendszeralkotó lehetőség hiánya és a rendszeralkotó ambíció hiánya”, akkor ennek a szillogizmusnak árán Szabó Zoltánból akár demokratikus szocialista is készíthető, hiszen valóban nem volt se alkalma, se szándéka rendszeralkotásra. A szillogizmus (a macskáknak bajszuk van, Jancsi bajuszt hord = Jancsi macska) azonban saját határain belül marad.

„…ötvenhat forradalma nem a múlté. Tanulságaiban, üzeneteiben a jövőnek – univerzálisan érvényes mondandója van eltemetve. S ezt jobb volna tisztábban látnunk” – írja pályájának végén, egy 1977 és 1982 között keletkezett esszéjében. Ezért, a jövőért ragaszkodik hozzá, és biztat másokat. Ha hagyatékát visszakézből utasítjuk el – megtehetjük! –, jobb, ha tisztábban látjuk, mit teszünk.

Megértem és méltányolom, hogy Révész Sándor 2012-ben a demokratikus szocializmust temeti, a gyakorlatot azonban Szabó Zoltán centenáriumának ürügyén tenni legfeljebb a szürrealisták szabad képzettársításának módszerével lehet. Válaszom itt végződhetne, ha Szabó Zoltán emigrációs évei valóban valami antiteória kudarcával teltek volna.

Ha a fikció helyett a tényeket nézzük, egészen más kép bontakozik ki. Szabó Zoltán ugyanis elsősorban író, az esszé műfajának művelője volt, Szerb Antal, Halász Gábor és amint Révész Sándor is említi, Cs. Szabó László kortársa. A politikáról, vagy ahogy ő maga szívesebben nevezte volna, a nemzet és a világ sorsáról való gondolkodás hazai és nyugati útját végigkísérte, de az életműnek kisebb részét teszi ki. A nagyobb rész, Czigány Lóránt kifejezésével, a Homo aestheticusé, az öntörvényű íróé.

Az eddig közreadott szövegek terjedelme valóban kevesebb, mint a Magyarországon töltött éveké. Milyenségét tekintve az 1949-es választóvonal nem tűnik élesnek. Szociográfiát természetesen nem írhatott többé, de érdeklődése, tájékozódása alig változott. Változatlanul magyar elődeire és kortársaira, a nyugat-európai szellemi élet irányzataira tekint. Nincs olyan emigráns író, akinek pályája ne módosult volna. Ritkább esetekben nyelvet, gyakrabban kenyérkereső foglalkozást vált. Vagy elhallgat.

A harmincöt évig tartó emigráns korszak jellemzésére az elsúlytalanodás kifejezés alkalmatlan. Szabó Zoltán szeme ugyanolyan nyitott, elemzőkészsége ugyanolyan éles és finom, kifejezésmódja ugyanolyan egyszerre veretes és hajlékony maradt, mint előző életében. A közeg azonban alaposan megváltozott. Az olvasóréteg, amelyhez Szabó írásai Magyarországon eljutottak, a néhány ezerről néhány százra zsugorodott. Az otthonról hozott ellentétek nemcsak konzerválódtak, de elmélyedtek és a hidegháború korszakában új árkok keletkeztek. Csodával határos, hogy Szabó Zoltán emigrációjának első tizenöt évében egyáltalán képes volt hazai tevékenységének jó részét folytatni: könyvkiadás, szerkesztés, szellemi műhelyek serkentése továbbra is mindennapjait jelentették. Révész Sándor tévesen tulajdonítja neki a Látóhatár gründolását, de annál nagyobb szerepe volt a londoni Irodalmi Újság újraindításában és a Magyar Írók Szövetsége Külföldön megszervezésében.

Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című munkájában visszafogottan tér ki az időszakra, de ebből is kiderül, hogy a 49-es emigráns Szabó Zoltán az 56-os emigráns Faludyhoz és Ignotushoz képest (akinek menekülésük dátumán kívül nem volt közük az 56-ban történtekhez) józanul és a nyugati erőviszonyokat figyelembe tartva képviselte a forradalom álláspontját. Faludy önéletrajzának második kötetében rágalmak özönét zúdította a már halott Szabóra. Ezekre – gondolom, az idős hajótörött iránti részvét miatt – senki sem válaszolt.

Miután az emigráns (javarészt másod- és harmadrendű) írók szétrúgták szervezetüket és az abban rejlő potenciális lehetőségeket, Szabó Zoltán visszahúzódott. A fiatal, a befogadó társadalomba sikerrel integrálódó értelmiség körei azonban változatlanul igényelték gondolatserkentő, műhelymunkára ösztönző szerepvállalását, ennek a következő tizenöt évben eleget is tett.

Alakja azok számára, akik mind az embert, mind a művet ismerték, tiszta és egyértelmű marad. Mivel nem szoborról van szó, dimenziói természetesen vitathatók, főleg ha ez a kor és a környezet alaposabb megértését segíti elő. Ennek feltétele azonban, hogy valóságos alakkal szembesüljünk, ne önnön projekciónkkal.

 

Válasz Márton Lászlónak

 

Én egy töprengő esszét írtam, Márton László egy szigorú vádiratot olvasott. Érdekes.

Szabó Zoltán a demokratikus szocializmust dogmátlan szocializmusnak nevezte. Élete végéig lelkesen kötődött a harmincas évek „dogmátlanul szocialista népi forradalmához”. Lelkes szavait bőségesen idéztem. Talán abban kételkedik Márton László, hogy Szabó Zoltán számára a dogmatikus szocializmus diktatórikus szocializmust jelentett, a dogmátlan pedig demokratikusat? Szabó Zoltán demokratizmusát vonná kétségbe? Nem hiszem, hogy ő erre okot adott volna. Hiszen (az általam szintén megidézett) esszéiben is elkötelezett szocialisták elkötelezett demokratizmusát, diktatúraellenességét méltatja. Révai Andrásét, Bertrand Russelét, George Orwellét.

Akkor hát azt vitatja Márton, hogy Szabó antiteoretikus volt. De hiszen ezt maga is elismeri. Akkor hát?

Vádként fogalmaztam volna meg a demokratikus szocializmus iránti elkötelezettséget? Nem arról szól-e az esszé jelentős része, hogy a 20. század magyar demokratáinak túlnyomó része Szabó Zoltán életében ennek a gyönyörű, bár sajnos megvalósulhatatlan ideának a rabja volt? Nem soroltam-e magamat is e rabok közé?

Azt írtam volna, hogy Szabó Zoltán „életének és életművének második fele majdnem semmis”? Azt írtam, hogy: „Szabó Zoltán tényleg kitűnő esszéíró és publicista maradt, tényleg nem a tehetségének veszett nyoma, tényleg nem az a döntő, hogy menynyivel kevesebb betűt termelt az emigráció három és fél évtizedében ahhoz a nagyon sokhoz képest, amennyit pályája elején. Nem érzékelünk semmiféle szellemi hanyatlást, kellemesen töltjük az időt majd nyolcszáz oldalon át ezzel a kedves, okos, művelt, jóakaratú és jó tollú, békebarát szerzővel. Nem is haszontalanul, mert szinte minden írásából tanulunk ezt-azt. Csak éppen azzal az érzéssel búcsúzunk el a két kötettől, hogy amit hozzáad mindahhoz, amit Szabó Zoltán 1949-ig a mi országunk szellemi és politikai életébe beleadott – már szinte semmi.” Mindahhoz képest! Tudniillik az a mindaz, miként írtam, irdatlanul sok volt.

Én vettem a fáradságot, hogy Szabó Zoltán „apologetizáló rabulisztikáját” a Kádár és Aczél által megemésztett barátaival kapcsolatban részletes elemzéssel bemutassam. Márton nem veszi a fáradságot, hogy bármit cáfoljon abból, amit írtam, ezért az ezzel kapcsolatos megjegyzésére nincs okom reagálni.

Márton kifogásaiból maradna még a Látóhatár. Szabó Zoltán a folyóiratnak kezdettől fontos szerzője volt és az alapító szerkesztőbizottság tagja. Gondoltam, ennyi elég ahhoz, hogy a gründolók közé soroljuk, de szigorú értelemben véve valóban nem elég. Elnézést.

 

Révész Sándor

Kapcsolódó írások:

1. Márton László: Látjátok, feleim? 1937, 1939, 2004, 2011. Válság előtt, válság után, válság közben....
2. „Tudunk-e egyetérteni, vagy nem?” – Bauer Tamás, Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc és Kerék-Bárczy Szabolcs a Fapados Szalonban, moderátor Pikó András, hozzászólók Heller Ágnes, Bitó László, Dés László, Márton László, Vitányi Iván – A Demokratikus Koalíció létrejöttének alapgondolata az volt, hogy kell...
3. Vásárhelyi Mária: A demokratikus intézmények tekintélyvesztése A demokratikus intézmények presztízsének csökkenése, az irántuk való társadalmi...
4. Márton László: Vércseppben a tenger (Huszár Tibor: A pokol malmai. Szűcs Ernő AVH-s ezredes ügye és elágazásai. Budapest, 2009, Corvina.) Huszár Tibor a sztalini rendszer magyar változatát esettanulmányokkal közelíti meg....
5. Kornai János: Liberté, Égalité, Fraternité – Gondolatok a szocialista rendszer összeomlását követő változásokról Bevezetés A francia forradalom célja a zsarnokság megdöntése volt. Most...