Önkénygazdaságtan 2.0  ^[1]

„Ha ironizálni óhajtanánk, az Orbán-kormány végre azt teszi, amit a nemzetközi pénzügyi körökben várnak tőle: kétharmados erejét az államháztartás hiányának, adósságának csökkentése érdekében készül bevetni. Ha törik, ha szakad. Az ellensúlyokat elhárította, azt tesz, amit akar. Nincs fölötte kontroll. Nincs ennél veszélyesebb helyzet” – írtam egy évvel ezelőtt.

Ma már eszemben sincs ironizálni.

A tavalyi év végével lezárult az alkotmányozás, az Országgyűlés elfogadta a sarkalatos törvények többségét – némelyikét kifejezett uniós figyelmeztetés dacára –, az önkénygazdaság főbb jellemzőit szintén törvénybe foglalták. Ebben a régi-új világban a hatalmi apparátus állandó készültségben van, hogy a piaci folyamatokba történő rapid beavatkozással érje el aktuális céljait, minden általa vélelmezett vagy valós zavarra azonnal aktivizálja magát, anélkül, hogy a következményeket mérlegelné, a kormánypárti parlamenti képviselők jobbára csak statisztái a központi akaratnak. Mindez mára napi rutinná vált, és semmi jel nem mutat arra, hogy az év elején belengetett konszolidáció jegyében a lendület csillapodna. A gazdasági szabályozás normativitásának, a jogbiztonságnak annyi.^[2] Indokolt a kérdés: létrejött-e valamiféle új, egységes modell, az egy irányba mutató törekvések révén kialakult-e egy sajátos magyar út? S ha igen, mennyiben különbözik az ezt megelőzőtől?

 

Haszonelvű alkotmányozás

 

Ellenzékben sokat lehet tanulni.

A Fidesz azt tanulta meg, hogy a kormányzói akarat útjából a politikai ellenfeleket, az intézményes ellensúlyokat és a fékeket egyaránt ki kell iktatni. Ha lehet, mindet.

A 2010-et megelőző nyolc évben arra építette politikáját, hogy minden érdemi döntést tagadott, a költségvetés egyre sürgetőbb stabilizálását szolgáló eszközöket is. A tagadás stigmatizálással párosult: a kormánypártokat a nép ellenségeiként, az idegen tőke, a bankárok kiszolgálójaként állította be, önmagát pedig a dicső történelmi folyamatok örököseként, a keresztény civilizáció európai és honi védelmezőjeként. A parlamenti többség két pártjából az MSZP-t a kommunista diktatúrából kiemelkedett utódpártként jelenítette meg, az SZDSZ-t pedig a nemzetidegen liberalizmus honi letéteményeseként. Azt sugallta, hogy kettejük koalíciójával a megtévesztett Magyarország idegen elnyomás alá került, a nemzet az ő dilettáns kormányzásuk áldozata, védelmet és változást csupán a Fidesztől remélhet.

Most az ország gyarmatosítása ellen mozgósít.

Az ideológiai nyomulás a 2010-es kétharmados győzelem után felerősödött.^[3] Az Országgyűlés 2010 júniusában politikai nyilatkozatban rögzítette, hogy Magyarország a szavazófülkében sikeres forradalmat hajtott végre, az átmenet két zavaros évtizede után visszaszerezte az önrendelkezés jogát, a demokratikus népakarat létrehozta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. (A szöveget dr. Schmitt Pál még az Országgyűlés elnökeként írta alá, a Wikipédia a rovásírásos változatot is közli.) A közintézményekben kötelezően kifüggesztett politikai nyilatkozat mindazonáltal nem bizonyult időtállónak. Másfél évvel később az új alaptörvény már említést sem tesz a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, sem a dicsőséges fülkeforradalomról.

Az intézményesülés a forradalmak halála.

A történelmi alkotmányt, a kereszténység nemzetmegtartó erejét, valamint az alkotmányos állami folytonosságot és a nemzet egységét megtestesítő Szent Koronát méltató passzusokon kívül az alaptörvényben már az áll, hogy Magyarország 1944. március 19-én veszítette el önrendelkezését, amelyet 1990. május 2-án nyert vissza. Vagyis nem a rendszerváltást követő zavaros időszakot lezáró fülkeforradalommal, hanem az „első szabadon választott népképviselet” megalakulásával, ami egyúttal „az új demokratikus és alkotmányos rend kezdete”. A szövegezők a politikai nyilatkozat bornírt felfogását annak szofisztikáltabb változatára váltották. Ezzel együtt az alaptörvény-marketing célközönsége változatlanul az a keresztény középosztály, amelynek létezését és jellemzőit ismereteim szerint szociológiai vagy statisztikai felmérés nem bizonyította, a választási eredmények alapján azonban mégiscsak létezik. Ha másképp nem, közösségformáló önerőként. Lényege a racionális gondolkodást elnyomó rajongás a választott politikai erő és annak ideológiája iránt, ami a politikai riválisok megvetésével párosul. Ezt a jóval kritikusabb és önkritikusabb szoclib térfélről lehet furcsállani, még tán irigyelni is, de tudomást nem venni róla súlyos tévedés.

A politikai ellenfél törvényi megbélyegzése a híveknek tett gesztus.

Ennek jegyében a győztes kétharmad sarkalatos törvénybe foglalta a három demokratikus választást megnyert MSZP elítélését.^[4] Az ügy pikantériája, hogy miközben az MSZP ezzel az MSZMP jogutódjává lett, a belőle kivált Demokratikus Koalíció a megbélyegzést megúszta, holott azt a Fidesz által politikai értelemben halálra ítélt és ügyészi úton is szorongatott Gyurcsány Ferenc vezeti. Még árulkodóbb, hogy az MSZMP-hez s annak elődeihez közelebb álló Munkáspárt neve fel sem bukkan a megbélyegző törvény szövegében; igaz, utóbbival semmi baja nem volt a régi rendszer „működtetőivel” szemben előszeretettel vádaskodó fideszeseknek. A Demokratikus Koalíció persze nem úszta meg: az Országgyűlésről szóló új jogszabály csak azoknak a pártoknak engedi meg frakció alakítását, amelyek az előző általános választáson mandátumot szereztek, a képviselőcsoport minimális létszámát pedig 12 főben adta meg. A szigorításokkal a Demokratikus Koalíciót az Országgyűlésben voltaképpen törvényen kívül helyezték.

Az új alapjogi berendezkedés az ellenzéki jogosítványokat a minimálisra csökkentette, a kivételes sürgős eljárás beiktatása az Országgyűlés házszabályába pedig már leplezetlenül is a rendeleti típusú törvényhozást intézményesítette.

A stigmatizálás Bajnai Gordonra és kormányára is kiterjedt.^[5] Törvénybe iktatták, hogy a 2010-es költségvetésben „hamis adatok” szerepeltek.

A győztes igazságot teremtett. Álságosan és álságosat.

Az alaptörvény a hozzá kapcsolódó átmeneti és sarkalatos törvényekkel együtt messze nem az örökkévalóságnak készült, hanem napi használatra. Szövegén éppolyan praktikus hatalomtechnikai megfontolások ütnek át, mint korábban, az alkotmány szüntelen módosítgatásán.

Gazdasági értelemben is kifejezetten haszonelvű célokat szolgál az alaptörvény. Ezek közül a legfontosabb az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása, előbb a „régi” alkotmány módosításával, majd a nagy műgonddal kiagyalt szöveg az alaptörvénybe is bekerült. Eszerint a testület egészen addig nem szólhat bele költségvetéssel, adózással, illetékekkel, vámokkal kapcsolatos ügyekbe, amíg az államadósság a hazai össztermék, a GDP ötven százalékát meghaladja (leszámítva azokat az eseteket, amikor valamely költségvetési jellegű jogszabály az alapvető emberi jogokat sérti). Mivel az államadósság ilyen mértékű csökkentése beláthatatlanul hosszú időt vesz igénybe, a sajátos gazdasági szükségállapotot évtizedekig fenn lehet tartani. Ám ez sem volt elég: a taláros testületet tavaly júniusban öt Fidesz közeli taggal töltötték fel, kialakítva abban is a kétharmados többséget.^[6]

Az Alkotmánybíróság kivonásával a gazdasági erőtérből a kormánypárti többség szabad kezet adott magának, hogy tetszése szerint szabja át a gazdasági tárgyú törvényeket, bármikor megváltoztassa a szociális támogatások rendszerét, akár visszamenőlegesen is.

Meg is tette nemegyszer.

A korábbi rokkantnyugdíjasok egy kötelező felülvizsgálat során mind a jogosultság jogcímét, mind a mai nyugdíjukat elveszíthetik; például azok, akik nem érték el a korhatárt, a jövőben csak szociális juttatást kaphatnak (ehhez tavaly a régi alkotmányt is módosítani kellett), és más, nyugdíjhoz kapcsolt járandóságaik is megszűnnek. A munkanélkülieknek egy új rendelkezés folytán csupán három hónapig jár segély, a foglalkoztatást helyettesítő támogatás pedig 28500 forintról 22800 forintra csökkent. Az efféle döntéseket egy alkotmánybírósági vétó fenyegetésében csak előre meghirdetve, a törvény alanyainak kellő felkészülési időt hagyva lehetett volna meghozni.^[7] Még kétségesebb, eltűrte volna-e a hatáskörét és személyi összetételét tekintve régi Alkotmánybíróság a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetését, különös tekintettel arra, hogy aki nem volt hajlandó visszalépni az állami nyugdíjrendszerbe, elveszítette jogosultságát az állami nyugdíjra, függetlenül attól, hogy munkaadói korábban mennyi járulékot fizettek utána. A léc még így is rezgett, ezért a kormánypárti többség – a készülő, számára kedvezőtlen alkotmánybírósági döntést megneszelve – a társadalombiztosítási járulékot szociális hozzájárulási adónak keresztelte át. Ezzel megszűnt a biztosítási és a szolidaritási elv, a befizetett járulékok és a járadékok közti kapcsolat. Viszont a pénztári vagyon lenyúlásával a kormány a GDP tíz százalékát meghaladó többletforráshoz jutott.

Nagy részét már el is költötte.

 

Mégis, kinek a tulajdona?

 

Utólag nyert értelmet az új alaptörvény tulajdonfelfogása is.

Az alaptörvényben nem jelenik meg a magántulajdon védelme, a köz- és a magántulajdon egyenjogúsága, ami az alkotmánynak még része volt. Az új megfogalmazás talányosabb, és gondosan kibővíti az államhatalom mozgásterét: „a tulajdon társadalmi felelősséggel jár”, továbbá, „tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet”. Az utóbbi fél év kormányzati törekvései és egyes törvényei azt bizonyítják, hogy a kormány egyáltalán nem riad vissza attól, hogy más tulajdonára rátegye a kezét. „Pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van” – fogalmazta meg kendőzetlenül Orbán Viktor 2010. október 2-án a Magyar Nemzetnek adott interjújában.

Akiknek van, azóta lapítanak.

Az első olyan döntés, amellyel a kormánypárti képviselők mások tulajdonában kotorásztak, a különadók kivetése volt. A nettó árbevételre (bankok esetében mérlegfőösszegre) vetített adó független a vállalkozások, pénzintézetek teljesítményétől, nem normatív, azaz nem jelent azonos elbírálást más szektorok vállalkozásaival, torzítja a piaci versenyt, az adóalap visszamenőleges megállapítása sérti a jogbiztonságot, a progresszív adóterhek több esetben tőkepótlásra kényszerítették a – többnyire külföldi – tulajdonosokat. Ez az európai jog értői szerint felveti a gyanút, nem államosítási jellegű teherről van-e szó. Valamennyi ágazati különadó ügyében érkezett panasz az Európai Bizottsághoz, amely a távközlésiről már döntött is: mivel ellentmond a megfelelő uniós jogszabálynak (amely szerint az ágazatra kirótt adóból származó bevételt csak annak irányítási-szabályozási költségeire lehet fordítani), felszólította a magyar kormányt, hogy szüntesse meg. Eredménytelenül, ebből adódóan az ügy az Európai Bíróságon köt ki.^[8]

Az átmeneti jelleggel meghirdetett különadókat 2010-ben a miniszterelnök még válságadókként emlegette. Ma multiadónak titulálja őket. Okkal, mert a különadók több mint kilencven százalékát ötven vállalkozás és pénzintézet fizeti be, a szektorális különadókból és a bankadóból együttesen több költségvetési bevétel jön össze, mint a társasági adóból.^[9] Multiadóvá történt előléptetésük a jövőre esedékes megszüntetést is megnehezíti. Egy válságadót ugyanis maga a válság indokol, egy multiadót azonban a honi piac védelme, arra pedig miért csak átmenetileg lenne szükség?

Itt a legújabb magyar abszurd: az uniós tagállam Magyarország kormánya védi a saját piacát saját vállalkozóitól = az európait az európaiaktól.

A kivételességre és a közérdekre hivatkozás már az alaptörvény életbe léptetése előtt, a tavaly szeptemberben elfogadott végtörlesztési törvénnyel kapcsolatban felbukkant. A korábbi banki szerződésekbe való utólagos beavatkozás (a devizaalapú hitelek rögzített árfolyamú végtörlesztése) mellett érvelve éppen erre hivatkozott a kormányzat, amennyiben a devizaadósságot – egyébként elvileg helyesen – a pénzügyi stabilitást fenyegető kockázatnak tartotta. Csakhogy a végtörlesztési törvény meghozatalának módja,^[10] tartalma és eszközrendszere egyaránt ellentmondott az uniós jognak, ráadásul nemhogy csökkentette volna, növelte a pénzügyi kockázatot. Vastagon hozzájárult ahhoz, hogy a hitelminősítők a magyar államadósságot a bóvli kategóriába vágták.

Másutt ebbe kormányok buktak bele.

Mélységesen elmarasztaló volt az Európai Központi Bank (EKB) véleménye: a végtörlesztés a különadóval terhelt bankrendszernek súlyos egyszeri veszteséget okozott, válaszul a külföldi tulajdonú pénzintézetek forrásaik más országokba csoportosítására kényszerülhetnek, szűkíthetik a hitelezést Magyarországon, ami gátolja a gazdasági növekedést. Továbbá a végtörlesztéshez szükséges deviza iránti kereslet gyengítheti a forint árfolyamát, ebből következően a lehetőséggel élni képtelen adósok – a többség – terhei tovább nőnek. A magyar államadósság kockázati felára megugrik, a folyamat kamatemelést idézhet elő. Vagyis a törvény összességében többet árt, mint használ – leszámítva a tehetős végtörlesztő családokat, mert ők imába foglalhatják annak megalkotóit.

A fő kár a jogbiztonság sérüléséből adódik. Az EKB véleménye szerint a törvény – ha határon átnyúló hatásokkal jár – kérdéseket vethet fel az uniós szerződés „63. cikkének való megfelelőség tekintetében”. Egyúttal felhívta az uniós szerződés betartását ellenőrző intézmények figyelmét, bírálják el, hogy a végtörlesztési törvény „nem ütközik-e a tőke és a fizetések szabad mozgásával, a letelepedés szabadságával vagy más uniós szabályokkal”.  A közérdekre való hivatkozás pedig az EKB-vélemény szerint csak akkor állná meg a helyét, „ha a kívánt cél elérésére kevésbé korlátozó intézkedés nincsen”.

Ám lett volna – derül ki a nemzetközi szervezetek elemzéseiből, valamint a Magyar Bankszövetséggel kötött, árfolyamgátként emlegetett későbbi megállapodásból. Utóbbi azonban a végtörlesztés kedvezőtlen megítélését nem tudta feledni, az EKB figyelmeztetése pedig nem késztette jobb belátásra a magyar kormányt, amely más pénzügyi tárgyú törvények esetében sem konzultált vele időben és megfelelő módon;^[11] a jegybanktörvény módosítása során például csak részben vette figyelembe a véleményét.

Erőfitogtatás határok nélkül.

A végtörlesztéssel okozott veszteségeket a magyar bankok külföldi tulajdonosainak kell megfizetniük, amelyek panasszal fordultak Brüsszelhez, az ügynek messze nincs vége. Bár egyes jogértelmezések szerint ez a törvény is felfogható államosítási jellegű beavatkozásként, a kormány ennél közvetlenebb eszközöktől sem riad vissza, például törvényi erővel szorítja ki a magáncégeket a közszolgáltatások piacáról. Ez amúgy pénzkímélő megoldás, nem úgy, mint az azonnali kártalanítás, legalábbis első pillantásra, mert az uniós jog megsértése bírsághoz, kárpótláshoz vezethet. De ez még messze van.

Az egyik kényszerítő passzus az új hulladéktörvény tervezetében bukkan fel, amely kiköti, hogy lakossági szolgáltatást csak többségi állami vagy önkormányzati tulajdonú vállalkozás végezhet, és külön is meghatározza, hogy a fő tulajdonos jogosult a vezető tisztségviselők és a felügyelőbizottság tagjai többségének megválasztására. Vagyis a nagy európai cégek magyarországi vállalkozásai választhatnak: vagy beérik kisebbségi részesedéssel, lemondanak az irányítói jogokról, vagy kivonulnak a magyar piacról.^[12] Vagy perre mennek.

A másik megoldás a kényszerítésre a tavaly december 30-án elfogadott víziközmű-szolgáltatási törvényben bukkant fel. Ez előírja, hogy a víziközművagyon kerüljön köztulajdonba. Ahol a szolgáltatást végző magáncégek a közművagyonnak is tulajdonosai, adják el részesedésüket, mert az kizárólag az állam, a települési önkormányzat vagy a települési önkormányzatok társulása tulajdonába tartozhat. Ha a felek nem tudnak megállapodni, jöhet a kisajátítás.

A harmadik módszer az, amikor az állam egy szolgáltatást monopolizál, mint például a nemzeti mobil fizetési rendszerről szintén decemberben elfogadott törvény teszi. Eszerint a parkolási díjaknak, a helyi és helyközi személyszállítás jegyárainak, valamint az úthasználati díjaknak a mobilos beszedésére kizárólag „állami tulajdonú szervezet” vállalkozhat. Hasonlóképpen aggályos a dohánykereskedelem tervezett monopolizálása is. Az uniós jog szempontjából e megoldások súlyos aggályokat vetnek fel, amennyiben a közösségi joggyakorlat szerint monopóliumot csak ott szabad létrehozni, ahol nem működik a piac, ezek az új rendelkezések viszont működő piacokat zavarnának meg.^[13]

A fékek és ellensúlyok kiiktatása könnyen azzal a tévképzettel járhat, hogy a kormányzati akaratnak tulajdoni korlátja sincs. Az uniós jogrendszer azonban mégiscsak állít némi akadályt. Például egy EU–IMF–EKB-hitelmegállapodás útjába.

 

 Féktelenül

 

Az önkénygazdaság kiépítése a tavaly év végi törvénydömpinggel lezárult. Addigra a kormány valamennyi gazdasági kulcspozíciót elfoglalta – leszámítva a Magyar Nemzeti Bankot, amely erős nemzetközi védelmet élvez.

Az Állami Számvevőszék élére a Fidesz korábbi befolyásos politikusa, Domokos László került, aki kinevezése óta nem sok vizet zavart a kormányzat köreiben, viszont saját személyes hírportállal büszkélkedhet. A kötekedő Költségvetési Tanáccsal is gyorsan leszámolt a kormánypárti többség: 2010 decemberében előbb a következő évi támogatást vonta meg tőle – ezzel a szakértői stábot szélnek eresztette –, majd a három tanácstagtól is megszabadult. Stílszerűen az egészségügyi tárgyú törvények módosítása során, a záró rendelkezések között. Az új Költségvetési Tanácsban kétharmados kormánypárti többséget hozott össze, annak három tagja közül kettő – Domokos László és Járai Zsigmond – fideszes kötődésű. Velük szemben a harmadik tag, az MNB-elnök Simor András kisebbségben maradt; nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is, például a 2012-es költségvetési törvénytervezet megítélése során. Míg Domokos és Járai támogatta azt, Simor különvéleményének adott hangot.

Amúgy a kétharmad az új Költségvetési Tanáccsal sem tud mit kezdeni.

Először is új adósságszabályt alkotott. Az alaptörvény szerint „az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét”. Ám mindaddig, amíg az államadósság ezt meghaladja, az Országgyűlés csak olyan költségvetést iktathat törvénybe, „amely az államadósság a teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza”, kivéve ha a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesést szenved el. Például egy recesszió miatt, mint 2009-ben történt. Hasonló esetben semmiféle adósságkorlát nincs.^[14] Ha az idén beüt a recesszió, az államadósság növekedésének nem lenne törvényi akadálya.

Az új Költségvetési Tanács alkotmányos jogosítványokat kapott ugyan, de csupán arra az esetre, ha az Országgyűlés az adósságszabálynak ellentmondó költségvetési törvényt próbálna elfogadni. Ekkor meg is vétózhatja a tervezetet. Korábbi fontos funkcióit azonban elveszítette, így nem készít több évre szóló technikai kivetítést, és nem minősíti azokat a törvényeket sem, amelyek tartósan befolyásolják az államháztartás mérlegét. Az előző Költségvetési Tanács ezt tette – igaz, volt hozzá saját apparátusa –, megannyi kényelmetlenséget okozva a Bajnai- és az Orbán-kormánynak. Utóbbi nem is tűrte az ellenkezést.

A tanulságot a magyar gazdaság befolyásos szereplői is leszűrték.

Egy gumiszabály alapján a mostani Költségvetési Tanács is kitágíthatná tevékenységét, amennyiben a közpénzek felhasználásával kapcsolatos „bármely kérdésről” véleményt formálhat, de ezzel a jogosítványával április közepéig nem élt (holott az intézmény élén Járai Zsigmondot az év elején az Állami Számvevőszék korábbi elnöke, Kovács Árpád váltotta). Nem nagyon zavartatta magát, hogy az idei költségvetés már az első negyedév vége felé romokban hevert, és nem foglalt állást a magyar kormány és az EU súlyos deficitvitájában sem.^[15] Ennek ellenére április közepén a gazdasági stabilitásról szóló, alig száznapos sarkalatos törvény módosítására tett javaslatot az Országgyűlés alkotmányügyi bizottsága: ha a büdzsé módosításáról a Költségvetési Tanács nem nyilvánít véleményt, az annyit tesz, hogy az indítványt átengedi. A hallgatást beleegyezéssé minősítő passzuson kívül az indítvány a költségvetési zárószavazás előtti módosítók minősítésére legfeljebb egy napot ad a Költségvetési Tanácsnak.

Fiskális szabály van is – egyenesen az alap- és a sarkalatos törvényben – meg nincs is, hiszen alkalmazása fel van függesztve. A szabály megtartását ellenőrző testület létezik ugyan, de nincs megfelelő apparátusa,^[16] és láthatóan nem is nagyon töri magát.

Nem történt más, mint álcázás.

Bár kérlelhetetlen harcot hirdetett a kormány az államadósság ellen, egyelőre ez sem jött be. 2010 végén az államadósság 21750 milliárd forint volt, a GDP 81,3 százaléka, a tavalyi év végén pedig 22650 milliárd, 80,3 százalék. Vagyis nominálisan 900 milliárd forinttal nőtt, a GDP-hez viszonyítva kissé csökkent – annak ellenére, hogy a konfiskált magán-nyugdíjpénztári vagyonból több mint 1300 milliárd forint az államadósság csökkentésére ment el. Az államadósság-mutatót mégsem sikerült a konvergenciaprogramban 2011 végére célként megjelölt 75,5 százalékra leszorítani. Ennek az a magyarázata, hogy az államadósság csaknem fele devizában áll fenn, ebből adódóan például a forint tízszázalékos gyengülése öt százalékponttal növeli azt. (A forint erősödése értelemszerűen hasonló arányú adósságcsökkenéssel járna.) Az efféle számviteli kényelmetlenségek kiküszöbölésére is találtak törvényi megoldást a kormánypárti képviselők: a Magyarország pénzügyi stabilitásáról szóló törvény szerint az államadósság kiszámításakor a devizában fennálló tartozást „azonos árfolyamon kell figyelembe venni”, vagyis az árfolyamhatástól meg kell tisztítani.

Kozmetikai világújdonság.

A premier azonban balul sült el. A jegybanki vezetés január első napjaiban közzétett jelentésében a tavalyi harmadik negyedév végére új rekordot, 82,6 százalékos államadósságot állapított meg, amiben, mint láttuk, a forint gyengülése vastagon közrejátszott. Az adatban a Fidesz sajtókommandója súlyos szakmai hibát vélt felfedezni. „A magyar államadósság csökken, ezt mindenki tudja, mindenki látja” – érvelt Szijjártó Péter, a miniszterelnök személyes szóvivője, hozzátéve, a jegybank kijelentései „nem biztos, hogy összhangban vannak Magyarország érdekeivel”.^[17]

Alig burkoltan hazaárulózott.

 

A jegybanki csata

 

Ami perdöntő lehet.

A jegybankon a kormány mindmáig nem tudott átgázolni. Pedig minden eszközt bevetett: az elnök személyes lejáratását, lemondásra kényszerítését, amelynek érdekében parlamenti bizottsági vizsgálatok is indultak, a jegybanki vezetők fizetésének csökkentését, a monetáris tanácsba négy új tag kinevezését, ami az erőviszonyokat a jegybanki vezetők rovására változtatta meg, 4 : 3 arányban. Az MNB felügyelőbizottsága élére Orbán Viktor saját tanácsadóját, Járai Zsigmondot ültette,^[18] aki a Domokos László számvevőszéki elnökkel karöltve igyekezett a jegybanki gazdálkodás állítólagos szabálytalanságaiban fogást találni, főleg a szerintük kiugró kereseteket és egyes külső megbízásokat kifogásolva.

A kormányzati cél nem titok: az MNB-n belülre kerülni, a szakapparátust saját céljainak megfelelően működtetni, véget vetni az önálló – sokszor kritikus – jegybanki vélemények közlésének. A devizatartalékok feletti rendelkezés befolyásolása már csak afféle bónusz.

A kormány decemberben szánta rá magát a végső rohamra. Egyrészt az úgynevezett átmeneti törvénybe – amely, mint láttuk, nagy műgonddal bélyegezte meg az MSZP-t – a képviselők beszavaztak egy olyan értelmű passzust is, amely lehetővé tenné a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és az MNB összevonását, úgy, hogy „feladat- és hatásköreit általános jogutódként egy új szervezet láthatja el, amelynek elnökét a köztársasági elnök nevezi ki”. Ebben az esetben a PSZÁF és az MNB mai elnökei az új szervezet alelnökei lennének. A bekerítő hadművelet más elemeit a sarkalatos jegybanki törvény tartalmazta. Ez jogi alapot teremtett arra, hogy a miniszterelnök az MNB-hez egy harmadik alelnököt nevezzen ki, illetve hogy a jelenleg héttagú monetáris tanácsot további két fővel bővítsék. Ha ez bekövetkezik, a hat külső tag kétharmados többségben lenne az MNB elnökével és két alelnökével szemben. A harmadik alelnök pedig átvenné a jegybanki apparátus irányítását. Több más törvényi passzus is lehetővé tenné, hogy a kormányzat belelásson a monetáris tanács működésébe, annak döntéseit befolyásolhassa.

Az Európai Bizottság és az EKB apparátusa valamennyit kiszúrta.

A jegybanki függetlenség garantálása az IMF–EU-hitelmegállapodásról szóló tárgyalások megkezdésének szigorú előfeltételévé vált.

A jegybank elleni támadásokat az uniós intézmények nem tekintik elnézhető vétségnek. Ebből adódóan az EKB és az Európai Bizottság a legmagasabb szinten szállt be a védelembe: az előbbi Mario Draghi elnök aláírásával tett közzé elmarasztaló véleményt a jegybanktörvényről, olyan változtatásokat javasolva, amelyek annak méregfogát kihúzták volna,^[19] majd decemberben José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke azt kérte, hogy az Országgyűlés halassza el a jegybankról és a gazdasági stabilitásról szóló törvények végszavazását, ám hiába.

A halasztással Orbán Viktor jobban járt volna.

Megúszhatott volna legalább egy uniós kötelezettségszegési eljárást (a háromból), nem állított volna evidens akadályt az IMF-től és az EU-tól kért elővigyázatossági hitelmegállapodás megkötése elé, főként pedig nem ő maga táplálta volna a gyanút, hogy a magyar kormány be akarja kebelezni a jegybankot, annak devizatartalékait besöpörve. Orbán mohóságának a forint gyengülésével és a magyar államadósság kockázati felárának megugrásával százmilliárdokban mérhető az ára.

Egyelőre patthelyzet van. Meg persze bújócska, ami a nemzetközi porondon már-már hungarikumnak számít.

Az EKB központjában április 16-án ötoldalú egyeztetések kezdődtek a jegybanktörvény szövegéről, a három nemzetközi szervezet (EKB, IMF, Európai Bizottság), a nemzetgazdasági tárca és az MNB képviselőinek részvételével. Az első nap után mindenki nagyon elégedett volt. Április 17-én a Nemzetgazdasági Minisztérium váratlanul benyújtotta az Országgyűlésnek a jegybanktörvényt és az átmeneti törvényt módosító indítványt, orvosolva az Európai Bizottság kifogásainak java részét, törölve például az MNB és a PSZÁF lehetséges összevonását megengedő passzust. Viszont az előző nap elkezdődött ötoldalú tárgyalásokra és az EKB ajánlásaira ügyet sem vetett. Április 18-án a tárca közleményt adott ki: „Amennyiben a javasolt törvénymódosításokat az Országgyűlés elfogadja, a jegybanktörvény összhangba kerül az uniós joggal. A kötelezettségszegési eljárásban az egyetlen, még nyitott kérdés az MNB – az új jegybanktörvény hatályba lépése előtt kinevezett – elnökének és alelnökeinek jövedelemszabályozása.”

Ez megint féligazság.

Azt a minisztérium nem említette meg, hogy az EKB részéről is volna néhány nyitott kérdés: egyebek mellett a monetáris tanács létszámának bővítése, a harmadik alelnök kinevezése, ezeket is meg kellene változtatni. Ám a kormány most azt játssza, hogy az uniós jogból fakadó kötelezettségének eleget tesz, és a magyar jegybanktörvényt összhangba hozza azzal, ám ezen túl egyetlen lépésre sem hajlandó, az EKB-véleményeket elengedi a füle mellett. Holott az IMF és az Európai Bizottság az EKB véleményére támaszkodik.

Közben telik az idő, és Brüsszelben egymásra torlódnak a magyar akták.

A Magyarország elleni kötelezettségszegési eljárások közül a jegybanki függetlenség és a jogbiztonság megteremtése nyilvánvalóan előfeltétele a hiteltárgyalások megkezdésének. A túlzottdeficit-eljárás lezárása nem tekintendő annak, ám ha erre júniusban nem kerül sor, a magyar kormány aligha számíthat uniós hitelre, sőt a jövő évtől folyósítandó kohéziós pénzek egyharmadát, 495 millió eurót is elbukna. Mindeközben az Európai Bizottságot az Európai Parlament is bőségesen ellátta magyar aktákkal:{20} februárban hét ügyben kérte fel, hogy vizsgálja meg, vajon a magyar jogszabályok megfelelnek-e „az európai szerződések betűjének és szellemiségének”. Ezek az Orbán-kormány politikai berendezkedésének alapjait érintik. Az igazságügyi reform körüli viták máris túlmentek az Európai Bizottság eredeti kifogásain, amennyiben a vele együttműködő, jogtudósokból álló Velencei Bizottság öt pontban is súlyos kifogásokat fogalmazott meg; ezek az Országos Bírói Hivatal elnöke korlátlan hatalmi kontrolljára vonatkoznak, és egyebek mellett kizárnák a peres ügyek áthelyezését az egyes bíróságok között. „Az új bírósági rendszer a maga egészében fenyegeti az igazságszolgáltatás függetlenségét”– áll az ATV által megszellőztetett dokumentumban.^[21]

Ha a hitelmegállapodáshoz akár az EU, akár az IMF politikai feltételeket támaszt, túlterjeszkedik hatáskörén – nyilatkozta a kormányfő, aki ezt zsarolásnak tartaná.^[22] Ami az ő szempontjából zsarolás, Brüsszelből, Frankfurtból és Strasbourgból nézvést az uniós normák helyreállítása.

Momentán az orbáni átalakítás egyetlen ellensúlya.

 

Álharcok és valódi adósságok

 

Az adósságcsökkentő gazdaságpolitika hazug axiómára épült.

Hazug is maradt.

Az első hazugság mindjárt az „eladósító” baloldali kormányok egységes megbélyegzése és az első Orbán-kormány szembeállítása volt. Utóbbi diadala, hogy négy év alatt az államadósságot 58–59 százalékról 52–53 százalékra vitte le. Ebben a ciklusban pedig a második Orbán-kormány az örökölt 80 százalékról 66–67 százalékra fogja leszorítani, de a távolabbi cél: ötven százalék.

Csakhogy ez így nem igaz, ennél jóval árnyaltabb a kép. Ennek belátásához tucatnyi lábjegyzetre van szükség.

Egy. Az 1998-as bázis azért lett olyan nagy, csaknem 60 százalék, mert 1998 végén az Orbán-kormány, Járai Zsigmond pénzügyminiszter szép szavaival élve, a múlt szennyesének eltakarítása címén – például a Postabank vitatható konszolidációja miatt – 252 milliárdot utólag bevarrt a Horn-kormány költségvetésébe, így a deficit a tervezett 4,7 százalék helyett 6,8 százalék lett.^[23] E nélkül az 1998-as államadósság 56-57 százalék körül lett volna. Erre a szintre szorította le a Bokros-programmal elindított stabilizáció révén a Horn-kormány a GDP 85 százalékáról (GDP: 5746,2 milliárd, államadósság: 4905,2 milliárd)! Ezt megkönnyítette, hogy a hatalmas privatizációs bevétel java része az államadósság csökkentésére ment el.

Kettő. Az első Orbán-kormány 2000-től a büdzsét megkerülve a Magyar Fejlesztési Bankot, valamint az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t alkalmazta alternatív finanszírozási csatornaként, és nem is készített uniós elszámolású költségvetési mérleget. (Koronatanú: Varga Mihály pénzügyminiszter.)^[24] A választásokhoz közeledve kifejezetten szórta a pénzt, még ügyvezetői minőségében, májusban is tízmilliárdokat ítélt oda, a következő két év költségvetése terhére. Utóbbiakat a Medgyessy-kormány annullálta, és az MFB 142 milliárdos veszteségét is megtérítette.^[25] Vagyis a korrekt számítás a következő: ha az induló évben beszámítják a konszolidációt, akkor a ciklus záró évében is meg kellene tenni. Így négy év alatt legfeljebb öt százalékpontos adósságcsökkenés jön össze, ami nem rossz, de nem is túl fényes teljesítmény egy olyan időszakban, amikor a gazdaság stabilan 4 százalék fölötti növekedést produkált. A megelőző négy esztendőhöz viszonyítva semmiképpen nem számottevő siker.

Három. A 2002 és 2006 közötti időszakban valóban gyorsan nőtt az államadósság, a külföldi hitelek egy része a „jóléti rendszerváltásra”, a másik része infrastrukturális fejlesztésekre ment el. A sztrádapénzeket a kormány ugyanúgy a költségvetésen kívül akarta elszámolni, mint elődje, de ez az uniós csatlakozás után már nem ment, főleg mert az MNB-alelnök Szapáry György ezt lefülelte. (Ma ő Magyarország washingtoni nagykövete, kinevezéséhez személyére szólóan törvényt kellett módosítani, hogy 72 évesen is betölthesse ezt a funkciót.) Az államadósság a sztrádapénzek konszolidációja után 65 százalékra nőtt. A laza fiskális politika ezzel együtt is felelőtlenség volt, amelynek hátteréül a világban tapasztalható pénzbőség szolgált.

Négy. A második Gyurcsány-kormány 2006-tól stabilizációs csomagot hirdetett meg, kiadáscsökkentő reformokkal kombinálva, és három év alatt több mint hat százalékpontot faragott le az államháztartás hiányából. A program a Fidesz totális ellenállásán elakadt, az ellenzéki offenzíva sikeréhez hozzájárult a Gyurcsány-kormány felelőtlen választási ígérgetése, különösen a törvényekkel alátámasztott adócsökkentési és nyugdíjkorrekciós program. Előbbit a kormányalakítás után azonnal visszavonták, utóbbi a válság miatt félbemaradt. Az államadósság 72 százalékra ugrott.

Öt. Az újabb, hat százalékpontos ugrás 2009-ben következett be. Ennek fő oka már nem a költekezés volt, hanem az, hogy az államadósság/GDP-arányból a nevező, a GDP csaknem 7 százalékkal csökkent. Ez volt a válság legszörnyűbb éve, ekkor az ír államadósság 44-ről 65 százalékra, a brit 55-ről 69 százalékra nőtt, de még a német is 8 százalékponttal lódult meg, egészen 75 százalékra.

Hat. A válság mélypontján a Fidesz azt követelte a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormánytól, hogy „európai” jellegű válságkezelést folytasson, azaz adócsökkentéssel és fiskális eszközökkel mérsékelje a gazdasági visszaesést. Ez még nagyobb, feltehetően összeomlásba torkolló eladósodással járt volna.

Hét. A második Orbán-kormány a recessziót hozó 2009-es év után valóban 80 százalék körüli államadósságot örökölt, de 2010-ben – tekintettel az önkormányzati választásokra – még messze nem annak mérséklésével volt elfoglalva, hanem a költségvetés mozgásterének bővítésével.

Nyolc. Az Orbán-kormány nem „hamis” számokból álló államháztartást vett át, amelynek hiányát hősies erőfeszítésekkel 4,2 százalékra szorította le. A vádként emlegetett hét százaléknál jóval kisebb deficitet örökölt, amit a nyáron a bankadóval korrigált. Csakhogy a kiadások is elszaladtak, ezért döntött később az ágazati adók kivetéséről. A kormánynak a második félévben már saját fiskális hibáit kellett kiigazítania.

Kilenc. Tavaly a GDP-hez viszonyított államadósság nem a gazdasági teljesítmény miatt zsugorodott valamelyest, hanem kizárólag a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlása következtében. Utóbbi nélkül az államháztartás hiánya és az államadósság legalább hat-hét százalékponttal nőtt volna.

Tíz. A 2005-ös gyurcsányi sztrádatrükk nagyjából 300 milliárd volt, a tavalyi nyugdíjtrükk annak a tízszerese. Ha a gazdaság nem pörög föl, ebben a ciklusban legfeljebb az államosított nyugdíjpénztári vagyon még meglévő 700 milliárdjából várható adósságcsökkenés.

Tizenegy. Ellenzékben a Fidesz vezető gazdaságpolitikusai azt szajkózták, hogy ha Gyurcsány Ferenc távozna a hatalomból, azonnal ötszáz milliárd forinttal csökkennének az államadósság kamatterhei, mivel az ő tevékenységét súlyos nemzetközi bizalmatlanság övezi. Most Orbán Viktor kormányzását övezi gyanakvás, az adósságterhek nem is mérséklődnek. A bizalmatlanságot jelzi, hogy a Bajnai-kormány utolsó hónapjaiban az államadósság kockázati felára csökkenőben volt, 200 bázispont (2 százalékpont) körüli mértékkel, most pedig 500–600 bázispont körül ingadozik.

Tizenkettő. Senki nem várta el, hogy Magyarország ötven százalékra csökkentse az államadósságot. Azt viszont igen, hogy kormánya fenntartható, fokozatosan gyorsuló gazdasági növekedéssel előbb állítsa meg annak halmozódását, majd kezdje el kinőni az adósságot. Ehhez csupán hiteles gazdaságpolitika, erre alapozott nemzetközi együttműködés, az állami szféra fokozatos, kiszámítható szűkítése, valamint a beruházásokat és a fogyasztást támogató, felelős hitelezés szükségeltetik. Ezzel szemben ma a gazdaságpolitika hiteltelen, a nemzetközi együttműködés foszladozik, az állami szféra egyes területei amputáción esnek át, miközben a kormányzati uralom korlátai sorra leomolnak, a hitelezés pedig szűkül, csakúgy, mint a beruházások és a fogyasztás.

Reális programot csak tényekre lehet építeni.

A Fidesznek virtuális programja van. Terv szerint legfeljebb a politikai ellenfelek lenullázása halad, ennek érdekében működteti a parlamenti bizottságokat is. A Dancsó József elnökségével kutakodó, valójában Szijjártó Péter által irányított, a 2002 és 2010 közötti eladósodás okait vizsgáló albizottság ténykedése például leplezetlen prekoncepcióval kezdődött – és annak igazolásával zárult. Szijjártó alapvetése az volt, hogy „az ország eladósítása a legnagyobb politikai bűn”, amelyért nemcsak politikai, hanem büntetőjogi felelősséggel is tartoznak az eladósítók,^[26] s ha utóbbira nincs lehetőség, meg kell teremteni.^[27]

Minő véletlen, a bizottság épp erre a következtetésre jutott.

A hazugságból két év alatt egész vár épült.

Ezen az egyik bástya a nyugdíjak védelme. A kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetésekor a kormányfői ígéret úgy szólt, hogy a pénzt csak nyugdíjakra és az államadósság csökkentésére lehet felhasználni. Ennek ellenére jó részét beforgatták a költségvetésbe; egy őszinte pillanatában Matolcsy György azzal dicsekedett az Országgyűlés költségvetési bizottsága előtt, hogy a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokból tavaly 1200 milliárd forintot gazdaságélénkítésre fordítottak.^[28] A pénztári tagdíjak elvételének meghirdetésekor a nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott, Selmeczi Gabriella azzal kecsegtette a tagokat, hogy a reformmal „mindenki visszakapja a saját pénze feletti rendelkezés szabadságát”, mert „a magánnyugdíjpénztár-tagok a vagyonukat átvihetik és kezeltethetik az állami pénztárban”. Ebből semmi nem lett. Azt Selmeczi nem tette hozzá, hogy akik nem jelentkeznek át az állami nyugdíjrendszerbe, elveszítik jogosultságukat az állami nyugdíjra.^[29] Tavaly decemberben egy újabb költségvetési lyuk betömése érdekében pedig úgy döntött a kormány, hogy 2012-től egyetlen fillért sem utal át a magán-nyugdíjpénztárakba, még azoknak sem, akik az állami nyugdíjról lemondva maradtak a magánpénztárakban. Ezzel újabb 48 milliárdot nyel el a költségvetés. Ami pedig az állami nyugdíjakat illeti, a kormány olyan szisztéma kialakításán dolgozik, amely alapján nyugdíjat csak járadékból lehet fizetni. Mivel rosszabb időkben, például a foglalkoztatás csökkenése mellett vagy egy népes korosztály (például a Ratkó-) nyugdíjazása után kevesebb járulék képződik, a nyugdíjak elvileg csökkenhetnek.

A második hazugságbástya az adócsökkentés. Tavaly nagyjából 600 milliárd forint bevételről mondott le az állam az egykulcsos adó bevezetésével és 500 milliós adóalapig a társasági adó tíz százalékra csökkentésével. Ezt vastagon ellensúlyozta azzal, hogy a nyugdíjvagyonból 500 milliárdot beforgatott a költségvetésbe, és 350 milliárdot beszedett különadók címén. Ám még ez sem volt elég, így aztán jött a népegészségügyi termékadó (csipszadó), majd a megadóztatandó termékkör rögvest bővült, tovább súlyosbodtak a gyógyszergyártói terhek, nőtt az általános forgalmi adó (ami önmagában 150 milliárd forint többletbevételt jelent). Lehet, hogy jövőre ötkulcsos lesz az áfa-rendszer, bár ez az uniós jognak ellentmond. Máris vannak alternatívák: április elején egy pénzügyi tranzakciós adó előkészületei szivárogtak ki, néhány nappal később az internethasználat és a távközlés megadóztatásáról bukkantak fel hírek. Több ütemben nőttek a jövedékiadó-terhek (az égbe lökve a benzin árát), bevezették a baleseti adót, megemelték az egyszerűsített vállalkozói adó kulcsát, megdrágulnak az illetékek, a büntetések, szabálysértési bírságok, az önkormányzatok növelik az építmény-, a kommunális adót. A költségvetési bevételek az idén az inflációt jócskán meghaladó mértékben, 1170 milliárddal, azaz több mint nyolc százalékkal nőnek. Az állandó pénzbesöprési ötletelés egyik oka az egykulcsos személyi jövedelemadó meggondolatlan, rosszul ütemezett bevezetése, az emiatt kieső bevételeket ugyanis pótolni kell. Viszont az egykulcsos adót és az abban érvényesíthető gyermekkedvezményeket ma már a gazdasági stabilitásról szóló sarkalatos törvény rögzíti – annak ellenére, hogy emiatt mind az Európai Bizottság, mind az IMF szakértői rosszallásukat fejezték ki.

A harmadik hazugságbástyán az államosítás és a központosítás előnyeit lebegtetik. Eszerint a közszolgáltatások terén a közkiadások csökkentésére, a takarékoskodásra leginkább a központosítás alkalmas, ez a leghatékonyabb üzemeltetési mód, ezért van szükség a kórházak és az iskolák államosítására, a közigazgatás centrális átszervezésére. Csakhogy félő, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Vegyes tulajdonú egészségügyi és oktatási rendszerben például van esély magántőke bevonására, ami némiképp tehermentesítheti a központi és a helyi költségvetést, totálisan államosított rendszerben viszont ennek az ellenkezője, tőkekivonás történik. Sőt tőkekimenekítés, amennyiben az állam a korábbi magánbefektetésekre, azok eredményeire is ráteszi a kezét; viszi a helyi pénzekből épült rendelőt, a szülői befizetésekből korszerűsített iskolát. A decentralizált rendszer további, bizonyított előnye, hogy az állam melletti részfinanszírozó (az önkormányzat, az egyház, valamely alapítvány) és a felhasználó (tanuló, beteg) között szorosabb a kapcsolat, az igények közvetlenül érzékelhetők, és nagyobb a (helyi) nyomás azok teljesítésére. Az államosítás ezzel szemben lefelé nivellál, növeli a bürokráciát, intézményesíti a felelőtlenséget – és emiatt a központi kontrolligényt. A helyi beszerzés kis simlikre, a központosított nagy korrupcióra hajlamosít. Összességében a központosítás gyanítható végeredménye: roszszabb output, drágábban. No de nem is hatékonysági szempontok miatt vált politikai primátussá a központosítás, hanem a hatalmi rendszer minél teljesebb kiépítése végett. Ezt szolgálja a közigazgatás monolitikus átszervezése is. Való igaz, az államtól való függőség „gyártja” a legjobb alattvalókat.

A negyedik hazugbástya a szabadságharcosoké. Azoké, akik 2010 nyarán kipaterolták az IMF-et, majd egy évig ezzel hencegtek, ám 2011 novemberében mégis a segítségét kérték. Azoké, akik az IMF kipenderítése után az Európai Unióhoz simulva próbáltak lazább fiskális feltételeket kialkudni, ám hiába, most pedig az unióval szemben az IMF-hez dörgölőznek, és kifogásolják Brüsszel szigorát, politikai természetű feltételeit. Azoké, akik úgy hirdettek függetlenségi harcot, hogy nem közölték, tán nem is mérlegelték, mibe kerül ez nekünk. Azoké, akik a honi terepen a gyarmatosítók elleni harcra buzdítanak, külföldön pedig azt ismételgetik, előfeltételek nélkül készek a tárgyalásokra. Azoké, akik brutálisan megadóztatták a bankrendszert, egyvégtében uszítottak ellene, és örömködtek, hogy a külföldi tulajdonosokat tőkepótlásra kényszeríthették, most pedig siránkoznak, hogy nincs elég hitel és pénz a gazdaságban. Azoké, akik a profitban csak lenyúlható adóalapot látnak, és nem a beruházás, a fogyasztás forrását. Azoké, akik azt a hamis illúziót keltették, hogy a visszább szoruló külföldi cégek, bankok helyét a honi vállalkozói, bankári kör azonnal át tudja venni, s ha nincs rá pénze, kap hozzá. Azoké, akik befelé büszkén vállalják a rekvirálást, a pénzbehajtást tehermegosztásnak állítják be, ám tudják, hogy a különadókat, a végtörlesztést, az államosításokat idővel elbukhatják a bíróságokon; ezért az átmeneti rendelkezések között törvénybe foglalták, hogy ha az Európai Bíróság vagy az Alkotmánybíróság döntése következtében az államot terven felüli kiadások terhelnék meg, és emiatt felborulna a költségvetés, e kötelezettségek teljesítésére „a közös szükségletek fedezéséhez” valamiféle hozzájárulást kell megállapítani. Azoké, akik befelé azzal büszkélkednek, hogy megszorítások nélkül hozták egyensúlyba a költségvetést, a nemzetközi porondon viszont azzal hencegnek, hogy csupán a tavalyi évben 1400 milliárdos megszorítást hajtottak végre.

A hazugságvár bejárata fölött gyorsan változnak a feliratok.

Tíz év alatt egymillió új munkahely. Négy év alatt négyszázezer új, adózó munkahely. A ciklus végéig háromszázezer új munkahely. Kétszázezer közmunkást foglalkoztatunk. Háromszázezret.

A gazdaság három év múlva hat százalékkal fog növekedni. Jövőre hárommal. Elkerüljük a recessziót.

Az államadósság 2012-re 72 százalék lesz. A ciklus végére 65–70 százalék. 2018-ra 50 százalék. Önkéntes felajánlásokkal 40. Mindenki tudja, hogy az államadósság csökkent. Vegyünk vonzó állampapírokat!

Magyarország lesz a régió pénzügyi központja. Munkaalapú társadalmat építünk. Véget vetünk a spekulációnak. Nem leszünk gyarmat. Előre az elővigyázatossági hitelért!

A Széll Kálmán-lobogón pedig ez áll: 2010 óta nálunk van a legstabilabb politikai rendszer, itt a legalacsonyabb a társasági adó, itt van a legegyszerűbb szja-rendszer, benne a legerősebb gyermekvállalást ösztönző elem, 2011 és 2014 között a magyar államadósság csökken a leggyorsabban, 2012-re a magyar lesz a legrugalmasabb munkaerőpiac, itt emelkedik a leggyorsabban a versenyképesség. Kialakul az egyik leghatékonyabb állam, így leszünk sereghajtóból éllovasok.

A kétharmad kikezdhetetlen magabiztossága.

 

Másvilág

 

Akkor hogyan összegezhetők az elmúlt két év fejleményei? Kormányzása első félideje alatt létrehozott-e a Fidesz valamiféle új, egységes modellt, s ha igen, ez mennyiben különbözik a megelőzőtől?

A külföldi és honi közírók jellemzései nagyjából egy irányba mutatnak, a megengedőbbektől a legdurvábbakig nagyjából a következő skálán mozognak: frakciókormányzás folyik, hegemón törekvések nyilvánulnak meg, demokráciahiány jelei mutatkoznak, felszámolják a harmadik köztársaságot, az ország putyinizálódik, vezérelvű demokrácia jött létre, monolitikus (állampárti) hatalmi rendszer épül ki, ez a fasizálódás kezdete, máris nyakig vagyunk benne.

Valamennyi a hatalomgyakorlás módozataira vonatkozik.

Az erőteljes kormányzati beavatkozások és a szórványos államosítások ellenére a gazdaság tulajdoni arányai egyelőre nem módosultak érdemben, két év alatt nem változtak annyit, hogy új minőség jött volna létre. Új minőséget a politikai intézményrendszer, a kormányzás mutációja hozott.

Amikor az új hatalom berendezkedését egy évvel ezelőtt önkénygazdaságként jellemeztem, talán nem tévedtem túl nagyot. Állami beavatkozás korábban is volt. Piactorzítás, túladóztatás úgyszintén. Túlköltekezés, politikai természetű szelekció, korrupció is. Még különadó is, bár messze nem ennyire brutális. De az ellensúlyok jól-rosszul működtek, az elmúlt húsz évben az összeomlás előtt mindig bekövetkezett a korrekció. A kétharmad azonban eltompítja a veszélyérzetet. Az önkény lehetősége azt a benyomást kelti, hogy rekvirálással a csődveszélyes heteket, hónapokat, akár évszakokat is át lehet vészelni.

A fülkeforradalmat követő „kétharmados villámháborúval” kialakuló „vezérdemokráciát” a demokratikus átmenet jogállamával összevetve – némi távolságtartó cinizmussal – Sárközy Tamás jogászprofesszor arra a következtetésre jutott, hogy az ország az egyik végletből a másikba sodródott.^[30] Az 1990-es fordulattal rendkívül erős parlamentáris rendszer alakult ki, amelyben a végrehajtó hatalmat számos ellensúllyal szűk keretek közé szorították, az államszervezet működése „túlterjedelmes, túlbonyolított és túlköltséges” volt; ez a berendezkedés húsz évvel később a pártok elfajult küzdelmének áldozata lett. A Fidesz kétharmados győzelmével a jogállami államszervezetet az ellenkező véglet váltotta fel, „az ellensúlyok leépítésével de facto szemiprezidenciális rendszer felé közelítő kormányzás”. A folyamatot rezignáltan kommentálja: „Nyugat helyett elindultunk Keletre (no meg Délre).”

„Szétvert demokrácia, államcsőd felé sodródó gazdaság, szétszakadó társadalom és Európából kifelé haladó Magyarország – ez másfél év kormányzásának elborzasztó mérlege” – állapította meg Bajnai Gordon, az előző kormány miniszterelnöke.^[31] Nála is vészjóslóbb következtetésre jutott Kornai János, a Harvard Egyetem emeritus professzora: „az autokratikus uralom, a féktelen központosítás, az állam tevékenységének túlburjánzása összeférhetetlen a modern kapitalista piacgazdaság egészséges működésével”.^[32] Szerinte az állam és a piac eme kedvezőtlen együttélése olyan rossz kombináció, amely nem hozza ki a kapitalizmus előnyeit, az innovációt, a dinamizmust, a vállalkozó szellemet, ellenben felerősíti a kapitalizmus generikus rossz tulajdonságait, növeli a jövedelmi különbségeket és a munkanélküliséget.

Ha Kornai nem téved (nem szokott), akkor a java még csak most kezdődik. Piacgazdaság kontra autokrácia, félidőben 0:1.

De az állam még nem gyűrte végletesen maga alá a piacot.

Az újabb túlzásokat ki kell küszöbölni, hatékony demokratikus jogállami kormányzásra lenne szükség, a kormánypártok részéről önkorrekcióra és mentális változásra – veti fel Sárközy Tamás, és ezzel összecseng Bajnai Gordon megállapítása: a csődveszélyben elkerülhetetlen a radikális irányváltás, és az idő szorításában az lenne a legkedvezőbb forgatókönyv, ha a jelenlegi kormány átfogó önkorrekciójával történne meg, ám erre nem sok esélyt lát.

Az elmúlt hónapokban a kormány semmi jelét nem adta önkorrekciónak. Ellenkezőleg, önigazoló hajlama mintha gyógyíthatatlanná vált volna.

Nincs önkontroll. Nincs ennél veszélyesebb helyzet.

 

Jegyzetek

[[20]] Az Európai Parlament „felhívja az Európai Bizottságot mint a szerződések őrét, hogy szorosan kövesse nyomon a fent említett jogszabályok esetleges módosításait és végrehajtását, valamint az európai szerződések betűjének és szellemének való megfelelésüket, továbbá végezzen alapos vizsgálatot az alábbiak biztosítása érdekében:

a) a bíróságok teljes körű függetlensége, különös tekintettel annak biztosítására, hogy az Országos Bírósági Hivatalt, a Legfőbb Ügyészséget és általában a bíróságokat politikai befolyástól mentesen irányítsák, és a függetlenül kinevezett bírák mandátumát ne lehessen önkényesen lerövidíteni;

b) a Magyar Nemzeti Bankra vonatkozó szabályozásnak az európai jogszabályokkal való összhangja;

c) az adatvédelem intézményi függetlenségének és az információ szabadságának helyreállítása és a vonatkozó törvény betűje és végrehajtása révén történő szavatolása;

d) az Alkotmánybíróság bármely jogszabály felülvizsgálatával kapcsolatos jogának visszaállítása, ideértve a költségvetési és adóügyi törvények felülvizsgálatához való jog visszaállítását is;

e) a média szabadságának és pluralizmusának a magyar médiatörvény betűje és végrehajtása révén történő garantálása, különös tekintettel a civil társadalom és az ellenzék képviselőinek a Médiatanácsban való részvételére;

f) az új választási törvény európai demokratikus normáknak való megfelelése és a politikai hatalomváltás elvének tiszteletben tartása;

g) a politikai ellenzék demokratikus fellépéshez való jogának intézményeken belüli és azokon kívüli szavatolása;

h) annak biztosítása, hogy az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény tiszteletben tartsa a lelkiismereti szabadság alapvető elveit, és ne kösse a magyar parlament kétharmados többsége általi jóváhagyáshoz az egyházak bejegyzését.”

Egyúttal „felhívja az Európai Bizottságot, hogy kérje ki a Velencei Bizottság véleményét az új alkotmányról, az átmeneti rendelkezésekből és a sarkalatos törvényekből álló jogalkotási csomag egészéről, és továbbra is működjön együtt e kérdésekben az Európa Tanáccsal.” [[20]]

 

 

Kapcsolódó írások:

1. Farkas Zoltán: Önkénygazdaságtan – A Fidesz erőltetett menete In memoriam Antal László Önmegváltók Nem tudni, történelmi vagy keresztény...
2. Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...
3. Farkas Zoltán – A tervezőasztaltól a boncasztalig (Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai szándékai és a valóság) Schmitt Pál köztársasági elnök határidőre aláírta a „talpra állás”...
4. Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...
5. Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? – A radikalizálódó Fidesz Nincs mókásabb, mint meg nem nevezett személyek nyilatkozatait idézőjelbe tenni....