Hogyan sikerült ennyire megosztó személyiségről ennyire nem megosztó könyvet írni?

Horthy Miklósról a Jobbik szavazóinak 95, a Fidesz szavazóinak 82, az MSZP szavazóinak 1 százaléka vélekedik pozitívan. Az MSZP szavazóinak 93, a Fidesz szavazóinak 4, a Jobbik szavazóinak 2 százaléka vélekedik róla negatívan. Ennél súlyosabb megosztottságot elképzelni sem lehet. Ezt az eredményt hozta Turbucz Dávid tavalyi kérdőíves felmérése, melyet a blogján ismertet. A felmérés ugyan nem reprezentatív, de ez csak az összesített eredményeket torzítja, a szavazótáborok szerint bontott alminták tanúságát nem. Reprezentatív öszszesítésként annyit mondhatunk, hogy a 2010-es választásokon tíz választóból hét tartozott a Horthyt szinte egységesen pozitívan értékelő szavazótáborokba és egy az őt szinte egységesen negatívan megítélő szavazótáborba.

Ezt az eredményt annak fényében kell értékelni, hogy Horthy Miklós soha nem pártolta, viszont kifejezetten kártékonynak tartotta a polgári demokráciát, azt a szabályrendszert, melyen kívül a mai Magyarország politikailag és gazdaságilag életképtelen. Ezzel exponáltuk a Horthy-problémát.

 

A rendszerváltást óvodásként megélő ifjú történész első könyvének a bemutatója (Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, 2011) nagy érdeklődés mellett zajlott le tavaly decemberben a Politikatörténeti Intézetben. A multkor.hu tudósítása szerint „az eseményen jelen levő felszólalók abban egyetértettek, hogy a mű fog kapni »hideget-meleget«, lévén hogy a szerző távolságtartással, kívülállóként fogott a könyv megírásához”. Hiába értettek egyet a felszólalók, a mű nem kapott „hideget-meleget”. A fogadtatása rendkívül békés és barátságos volt. „Jobboldali” és „baloldali” lapok egyaránt – és méltán – dicsérték a szépreményű szerző objektivitását, tájékozottságát és kiegyensúlyozottságát, meglátták a kis ismeretterjesztő könyvecskében (254 oldal) – melyet rövid idő alatt és szűk korlátok közé szorítva kellett megírnia – a majdani nagy Horthy-monográfia lehetőségét. A passzionátus horthysták nem vettek tudomást a műről. A Horthy-kultusz zászlóvivői nemlétezőnek tekintik, és mocskolódásra sem méltatják a magát első számú Horthy-szakértővé fejlesztő történészt, noha az a blogjában szorosan nyomon követi és kommentálja napjaink Horthy-kultuszának fejleményeit.

 

„Mi magunk is mélységesen elítéljük a horthyzmus gyakran emlegetett bűneit, egyben intő példát is látva ezzel kapcsolatban. Horthy Miklós ugyanis döntő módon a Tanácsköztársaságot megbuktató román királyi hadseregnek köszönhetően került hatalomra – példát szolgáltatva arra, milyen történelmi következményei lehetnek a népek egymással való szembefordulásának.” Ezt írta Szőcs Géza abban a páratlanul okos és bátor levelében, melyet a magyar kisebbség jogainak védelmében intézett 1984-ben a Román Kommunista Párt Központi Bizottságához. Ha valaki a névmutató alapján végignézi, hol esett szó a szamizdat Beszélő három nagy kötetre menő betűtengerében Horthyról, ez a legérdekesebb, amit talál. Csizmadia Ervinnek az ellenzék történetét összefoglaló köteteiben sincs nyoma, hogy az ellenzék, a szamizdat bármi érdemlegeset a fölszínre hozott volna Horthyról. Az ellenzéknek nem volt lényeges mondandója a kormányzóról azon túl, hogy Szabó Miklós hasonlóságot fedezett föl a Horthy-korszak és a Kádár-korszak „neobarokkjában”. Nemcsak a szamizdatos ellenzéket, de a népi békétleneket sem zavarta a hivatalos, negatív Horthy-kép. Ők a Horthy-féle úri-konzervatív szociális vakságot az országot verő átokként megélő és Horthy által szolidan üldözött népi írók és falukutatók örökségéhez igazodtak.

Természetesen Horthyról sem lehetett szabadon írni és beszélni, de róla nem is volt olyan fontosnak érzett, feszítő, az első nyilvánosságból kizárt mondandó, mely a rendszerváltás idején kiszakadhatott, fölszabadulhatott volna. Az 56-ról, a kommunista diktatúrák különböző korszakairól és változatairól, a Nyugatról, a „népiekről”, az „urbánusokról”, magyar kisebbségekről és üldözőikről, zsidókról és antiszemitákról, cigányokról és cigányüldözőkről volt, Horthyról nem volt. A század első felének meghatározó politikai vezetőjéről, aki a népszerűség nagyon magas fokáról esett igen gyorsan szigorú anatéma és megsemmisítő politikai-morális ítélet alá – nem volt. A rendszerváltás éveiben, a tabudöntögetés konjunktúrájában Horthyt nem is képviselte más, mint egy emigráns történész, Gosztonyi Péter két évtizeddel korábban megjelent munkájának magyarországi kiadása.

Horthy tehát nem volt téma. De lett. A rendszerváltás utáni első ciklus során, melynek vége felé a fél kormány félhivatalos jelenlétében temették újra őt. Ez a „félség” pontosan jelzi Horthy akkori státusát. A Horthy-apológiának erős funkciója keletkezett. Egyrészt a rendszerváltást szellemileg teljesen kiürült állapotban megélt „jobboldal” identitáskeresése miatt. Másrészt az állami és a kollektív nemzeti felelősséget összeolvasztó nemzetállami fölfogás eluralkodása miatt, mely a Horthy-apológiát a nemzetapológia föltételévé tette. Harmadrészt és főleg pedig azért, mert a kormányt és „radikális” bázisát elérte a demokratikus hatalomgyakorlás korlátozottságának a sokkja. Ebből fakadtak a köztársaság első éveinek nagy konfliktusai a közmédia, az államfő, a gazdaság, a sajtó, az igazságszolgáltatás, az alkotmánybíráskodás autonómiája körül, és hirtelen szükséglet támadt annak a más hatalmi ágaktól kevésbé korlátozott, igen erős végrehajtó hatalomnak a példájára, mely a fél-parlamentáris Horthy-rendszert jellemezte. Ez a folyamat érkezett el mára oda, ahová.

Horthy kettőssége leképezi a mai „jobboldal” kettősségét, miként egykoron leképezte a szakadás előtti antallista–csurkista kormánypárt kettősségét is. A Jobbik és a hozzá közel álló motoros és gyalogos civil szervezetek Horthy-kultusza az erőalkalmazást kedvelő, a „nemzeti radikalizmusra” támaszkodó, a katonai diktatúra bevezetésére hajló Horthyról szól, a Fidesz pedig a tartósan domináns és belső korlátok nélkül cselekvőképes, a szabadságjogok korlátozásával, az államhatalmak plusz az egyház összecementezésével létrejött centrális politikai erő, a kötcsei idea megvalósítóját mutatja fel Horthyban. Illetve félig mutatja föl, félig rejti. Azzal a „félséggel”, mint egykoron az MDF. Egyelőre még csak a Fidesz-tábor jobbszélén, a Demokrata és a Magyar Hírlap körében válik nyílt hitvallássá a Horthy–(Putyin)–Orbán kontinuitás. (L. „A kérdés ezért az, hogy amint Vlagyimir Putyin egyik politikai előfutárának, vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak is erővel és erkölccsel sikerült csak a bolsevik elitizmus által okozott káoszt felszámolni, és a korlátozott demokrácia kulisszái között egy irányított és a második világháborúig meglepően sikeres államvezetést megvalósítani, vajon az ugyanezen az úton haladó Putyin elnök képes lesz-e olyan utód kezébe adni a stafétát, aki az államépítést folytatja, avagy visszatér a »demokratikus« káosz. És persze kérdés az is, ami nekünk, magyaroknak most a legfontosabb, hogy ez a folyamat vajon miképpen és mikor következik be nálunk, mert ne legyenek kétségeink, előbb-utóbb bekövetkezik. […] Van megoldás: a részeges és korrupt Jelcint egy kemény és tudatos államépítő váltotta fel. Gyurcsányt és tettestársait is [copyright: Kövér László] egy hasonlóan kemény és tudatos államvezetésnek kell felváltani.” Bencsik András: Trockij látta. Demokrata, 2007. május 3.)

 

Mire egy ilyen hűvös, rendíthetetlenül tárgyilagos könyvet végigolvasunk a kormányzóról, fölhalmozódik egy sor téma (az issue pontos magyar megfelelőjét írnám inkább, ha volna ilyen), amiben Horthy kapcsán fontos, tanulságos és aktuális lenne belemélyedni. Ezekből vetnék itt föl néhányat.

 

Amit Horthyból a legjobban és legészrevétlenebbül takartak el a rendszerváltás előtti évtizedek, az nem a politikai tevékenysége volt, hanem a személyisége és annak hatása. A kormányzó népszerűségének mértéke és személyes tulajdonságai, melyekre a kultuszát föl lehetett építeni. Horthyra a Kádár-korszak nonkonformistái is leginkább elkorhadt kor elkorhadt embereként gondoltak (gondoltunk). Reménytelenül korlátolt, sikertelenségre ítélt, idejéből kiavult öregemberként. Nem létezett számunkra az ereje teljében lévő, a szuperman Horthy. A ranglétrán villámgyorsan fölkúszó, pályatársai tömegét beelőző, harci kedvtől duzzadó mintakatona, háborús hős, világlátott, hódító, nőfaló tengerész, a bátor, nagy vadász, a mindenben kiváló, versenyeket nyerő lovas, lövész, vívó, vitorlázó, kerékpáros, teniszező és korcsolyázó, aki hat nyelven beszél, fest, zongorázik és mindemellett közvetlen közéleti ember, egy sármőr, aki folyton-folyvást közszerepel és könnyedén barátkozik a haza népével.

Nem hiányzott nekünk az igazság Horthy személyiségének vonzásáról, mert taszított minket az ő történelmi szerepe.

A populáris kulturális közegben folyamatosan megerősített homogén személyiségmodell ereje – félelmetes. A rossz képviselőjének ellenszenvesnek, a jó képviselőjének rokonszenvesnek kell lennie, a személyiségek rétegei között nem lehet ellentmondás. Aki ezt a homogenitást megbontja, elárulja a jót, szolgálja a rosszat; kiábrándító személyes tulajdonságokkal ábrándít ki a jóból, imponáló személyes tulajdonságokkal vonz a rosszhoz. Mindannyian találkoztunk már ezzel a nyomasztó posztulátummal, akik bonyolult személyiségekről igyekeztünk tisztességes könyveket írni. Ebbe a homogenitásba belecsiszolt, belehazudott hősök előbb-utóbb visszanyerik a személyiségüket, és akkor a lelepleződött hazugságok hazugnak mutatnak majd mindent, mi igaz volt. Így lesz a feledésből föltámadt, imponáló Horthy új Horthy-kultusz hőse, és alighanem így járunk majd egyszer a kommunistáinkkal is.

 

A „nemzeti szuverenitás” kibontakozó koncepciójában Horthy megkerülhetetlen és vállalhatatlan lesz. Ha a német, a szovjet megszállás és a „gyarmatosító” EU előtt utat nyitó, zavaros posztkommunista évtizedek választják el egymástól az autentikus, szuverén nemzeti lét korszakait, akkor Orbán Viktor nemzeti történelmünk hasadásán átnyúlva Horthy Miklóstól veszi át a stafétabotot.

De milyen botja van a Horthy Miklósnak? Horthy mindenekelőtt és mindenekfölött monarchista volt. Nem Magyarországhoz, még csak nem is az Osztrák–Magyar Császárság magyar részéhez, hanem a monarchia egészéhez kapcsolja őt a neveltetése, meggyőződése, kötelességtudata. A monarchia volt számára a szuverenitás birtokosa.

Horthy István, az autoriter apa nagyjából úgy igazgatta gyermekeit a legmagasabb, királyi és miniszterelnöki protekciókkal a monarchia szolgálatába, ahogy Jókainál a kőszívű Baradlay Kázmér óhajtotta volna.

Horthy Miklós a császár katonája, legboldogabbnak vallott éveiben a császár szárnysegéde volt, „a Monarchia keretei között mozgott otthonosan, azt tartotta ideálisnak, a világ természetes rendjének”. Ha Horthyn múlik, szuverén, saját hadsereggel rendelkező, a világ diplomáciájában saját jogon megjelenő, pénzügyeiben Bécstől független Magyarország soha nem létezett volna. Még az emlékiratait író, öreg Horthy sem a nagyhatalmaktól független, önálló Magyarországról, hanem egy új Osztrák–Magyar Monarchiáról álmodozott az emigrációban.

Horthy azért lehetett az ország vezetője negyedszázadon át, mert ő volt az, aki elfogadta Magyarország szuverenitásának korlátozottságát, s ő volt az, akiben a nagyhatalmak az elfogadás biztosítékát látták. Ő volt az, aki az antant elvárásainak megfelelően konszolidálta az országot, aki az ország érdekeinek megfelelően, hűségesküjét megszegve, egyes történészek szerint lelkiismereti válságot átélve szembefordult a visszatérni készülő királlyal, s tudomásul vette, hogy külső hatalmak határozzák meg, ki uralkodhat Magyarországon és ki nem. Ő támogatta Bethlen Istvánt abban, hogy az országot bevigye a Népszövetségbe, s minél szorosabban beépítse az új európai rendbe. Bethlen mellé állt akkor is, amikor Gömbösék gazdasági szabadságharcot óhajtottak folytatni, elutasították a népszövetségi kölcsön felvételét és az ország szuverenitásának azzal együtt járó korlátozását. Az erőviszonyokkal együtt változott Horthy nagyhatalmi igazodásának iránya is. És hát a Horthy-korszak, akárhogy nézzük, nem az egyik megszállás végétől a másik kezdetéig tartott, hanem megszállásban kezdődött és megszállásban végződött. Horthy 1919–1920-ban megszállt országban került a helyére, és 1944-ben megszállt országban maradt a helyén. A valóság egyik nagy kihívása a mai „jobboldalon” kialakulóban lévő Horthy-képzettel szemben az, hogy a Horthy-korszakban az ország mozgástere, szuverenitásának mértéke sokkal kisebb volt, mint a mögöttünk lévő két évtizedben, a harmadik magyar köztársaságban.

 

A fent említett „jobboldali” kettősségnek megfelelően Horthy Miklós apológiájának is kétféle változata van. Egy Nyugat-ellenes változat, mely a központi hatalmak, a raszszista katonai diktatúrák apológiájával kapcsolódik össze, és egy náciellenes változat, mely Horthy angolbarátságára hivatkozik. Horthy valóban anglofil volt, de egészen más értelemben, mint Széchenyi István vagy a 20. századi liberális demokraták (egy része). Az ifjú Horthy mindenekelőtt a gyarmatosító hatalmakat tisztelte, és közöttük első helyen a hatalma csúcsán lévő brit gyarmatbirodalmat. A világ óceánjait átszelve örömmel állapította meg, hogy „a fehér ember uralma az idegen földrészek és országok felett szilárdan állt”. Ez a csodálat élete végéig megmaradt benne. Horthy „az angolok kiváló gyarmatosító” tehetségét ünnepelte. Úgy látta, az angolok Indiában „civilizációt és gazdagságot teremtettek, kevés erővel a rendet is fenntartották”. Még a második világháború után is „az úgynevezett felszabadítás kétes szerencséjének következményeitől” féltette Horthy India és Pakisztán lakosságát.

Horthy jelentős értékkülönbséget tételezett a különböző származású embercsoportok között. Ugyanazon az alapon üdvözölte a gyarmatosítást, amelyen elutasította a népszuverenitást. Ahogy a világ népeit az ő szemében a fehér ember hivatott uralni, úgy egy-egy népet az ő történelmi elitje. „A nép zöme alkalmatlan arra, hogy helyesen hasznosítsa a választójogot”; „az úr [...] hivatva van elmaradt faját nevelni, tanítani, istápolni”, s „a falu józan népe nem akar illetéktelenül nagy befolyást az ország kormányzására”. Ez volt a többségi fölfogás a történelmi úri középosztály körében. Tisza István is, Bethlen István – a mai konzervatív identitású „jobboldal” valamennyi irányjelző idolja – így vélekedett. Ezen a meggyőződésen alapult a Horthy–Bethlen tandem által 1922 elején a nemzetgyűlés kiiktatásával, nyílt törvénysértéssel végrehajtott, Turbucz Dávid által is alkotmányellenesnek minősített választójogi puccs. Károlyi Mihály idejében a kor élenjáró demokráciáinak szintjén álló választójogi rendelet született, mely titkos választójogot biztosított minden 21 éven felüli férfinak és 24 éven felüli, írni tudó nőnek. A totalitárius terrorkormányzás bukása után, 1920-ban a Károlyi-félénél korlátozóbb, de a 24 éven felüli lakosság háromnegyedének még mindig titkos választójogot biztosító rendelet szerint választották meg a nemzetgyűlést, s ez meg is látszott annak összetételén. Az arisztokraták, valamint a nagy- és középbirtokosok együttes aránya, vagyis a régi uralkodó elit képviselete 51 százalékról 20 százalékra zuhant. Erre válaszolt a választójogi puccs, mely jelentősen csökkentette a szavazásra jogosultak számát, és, ami még sokkal lényegesebb, a választók négyötödét megfosztotta a titkos, tehát a valóságos választás lehetőségétől. „A nyílt szavazás példa nélkül állt a korabeli Európa parlamentáris országaiban.” (Romsics Ignác: Huszadik századi magyar politikai rendszerek, in: A mi 20. századunk, Kolozsvár, 2011, Korunk, 21. o.)

„A korabeli Európa parlamentáris országai” közül azokat, melyek a világháború győzteseiként meghatározhatták, hogy ki rendezze be az új Magyarországot, a stabilitás mértéke kétségkívül sokkal jobban érdekelte, mint a demokráciáé. A tömegdemokrácia akkor még új és korlátozott történelmi jelenség volt, s Magyarországon a demokratikus választójog és általában a szabadságjogok biztosítása összekapcsolódott „a korabeli Európa parlamentáris országainak” rendjét és alapvető érdekeit veszélyeztető antikapitalista törekvésekkel, kivált, hogy ezekből a szociáldemokratákon keresztül út nyílott a bolsevista diktatúra felé. A liberális polgári demokrácia opciója nem volt jelen. A titkos választójog általánossá tételébe végül nem Európa parlamentáris hatalmainak, hanem a náci birodalomnak a nyomására törődött bele Horthy a harmincas évek végén, amikor ez a nyilas pártok érdekeit szolgálta.

Horthy hevesen ellenezte a nép politikai aktivitását. A legélesebb szavakkal ítélte el az utcai politizálást is, a népszavazás intézményét is, és a rendetlenkedőknek nem pofont, hanem golyót ígért: „a rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval”.

A lényeg itt számunkra az, hogy a Horthy ideáljaira hivatkozó szuverenitás egy történelmi elit szuverenitása, annak a népszuverenitáshoz semmi köze.

 

Említettem föntebb, hogy a Horthy-apológia jelentős részben a nemzetapológiával függ össze. A nemzetapológiának nyilvánvalóan csak akkor van értelme, ha egy nemzet lehet bűnös, tehát létezik kollektív nemzeti bűnösség, illetve ártatlanság. Ha nem létezik, ha egy nemzet elvileg sem lehet bűnös, akkor semmiféle további érv, történelmi bizonyító anyag nem kell hozzá, hogy egy nemzetet bűntelennek tekintsünk. A nemzetapológiának és nemzetostorozásnak az a föltevés ad létjogot, hogy a nemzet morálisan és minőségileg értékelhető entitás.

Ahol van nemzetapológia, ott lennie kell nemzetostorozásnak és nemzet-önostorozásnak is, és lennie kell nemzetidegen nemzetrésznek is, mely hordozza és magyarázza az ártatlan nemzet közegében a bűnt és a bűnös nemzet közegében az ártatlanságot.

Horthy fölfogásának és beszédeinek egyik alappillére az volt, hogy a magyarság nem felelős azért, ami az országgal és az országban Trianon előtt és után történt. Akik pedig felelősek érte, nem magyarok. Hanem nemzetidegen zsidók, munkások. És persze románok (Horthy számára: „az egyetlen faj, amelyet megvetek, ott mindenki lop, hazudik és csal…”). Az 1918–19-es eseményeket a „»söpredék zsidóság« irányította a háttérből, akiknek hatalomgyakorlását a »pénzhamisítás, terror, kínzások és embertelenségek« határozták meg”. Horthy „emiatt rendkívül fontosnak tekintette a zsidóság politikai és gazdasági befolyásának a visszaszorítását”. Ezen az alapon a numerus clausus bevezetését-feloldását és a későbbi zsidó törvények tartalmát, időzítését Horthy elvi és lelkiismereti skrupulusok nélkül, de pragmatikus alapon kezelte. Ellenben a nevéhez kötődő szimbolikus intézmény, a Vitézi Rend esetében egy levele szerint fontos volt a számára, hogy annak még a „legbátrabb és legjobban dekorált zsidó” se lehessen a tagja. (Más kérdés, hogy azután egy-két kivétel mégis volt.) A Bethlen István által utódjának javasolt Teleszky Jánost is azzal utasította el, hogy amíg ő a kormányzó, „zsidó nem lesz miniszterelnök Magyarországon”. A minden zsidóra kiterjedő diszkrimináció támogatása és olykor kezdeményezése ellenére természetesen Horthy rasszizmusa is szelektív volt, mint szinte mindenkié. Ahogy azonban az általa bűnösnek tartott magyarokat nem tekintette magyaroknak, úgy a bűnösnek nem tartott zsidókat sem tekintette zsidónak. Másképp nehéz értelmezni Teleki Pálnak írt levelének sorait, miszerint „én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem”. Ez a levél 1940 októberében született, Horthy pedig kormányzóként ekkor már két évtizede jó és szoros kapcsolatban állott magánemberként is számos zsidó bankárral és nagytőkéssel. Még az emigrációban is Chorin Ferenc támogatásából élt (többek között). Horthy a sikeres, gazdag, asszimilált zsidókat nem tekintette zsidóknak. Büszkén vállalt antiszemitizmusának tárgya a szegényebb rétegekhez tartozó „galíciai söpredék” és az ellenzéki polgári radikális, szociáldemokrata, kommunista zsidó volt.

Miután a nemzetapológiához Horthy-apológia kell, az antiszemitizmus pedig nem fér össze az apológiával, a nemzet jelenkori apologétái számára Horthy nem lehet antiszemita. Hiába vallotta magát százszor is annak, akkor sem. A nemzetapológia ebben a tekintetben hazugságkényszerben van. Ezt ismerte és vállalta föl Antall József, amikor – képzett történész lévén nem ismeretek hiányában, hanem hazugsági kötelezettsége tudatában – közölte az ország népével a Magyar Televízión keresztül, hogy Horthy nem volt antiszemita.

Ez a hazugsági kötelezettség természetesen kiterjed a konzervatív identitású „jobboldal” többi, önmagát antiszemitának valló idoljára, Teleki Pálra, Prohászka Ottokárra is, és a jobboldalon belüli határvonalak elmosódásával ez a kiterjesztés egyre több és egyre radikálisabb antiszemitát ér el, Imrédy Béláig, Wass Albertig, Tormay Cecilig stb.

 

A rasszizmus és a konzervativizmus Horthy (és a horthysták) esetében egymást magyarázza. Horthy az adottat, a status quót – igen sikeres kőkonzervatív neveltetése folytán – a természet rendjének tekintette, amin nem kell változtatni. A társadalmi feszültségek, konfliktusok, gazdasági bajok objektív okairól, melyek a status quo fönntarthatatlanságára utaltak, nem vett tudomást. Így minden magyarázó erőt szubjektív okoknak – kollektív szubjektumoknak kellett tulajdonítania. Zsidóknak, románoknak stb. Másrészt pedig a megoldást is szubjektív tényezőkben, a hivatott vezetők vezette hivatott nemzetek erőfeszítésében, akaratában, elhatározásában kellett föllelnie a társadalmi-gazdasági viszonyok, intézmények átalakítása helyett. Ez a szociális érzéketlenséggel párosuló állagőrző, reformellenes akaratközpontúság jellemezte Horthyt, aki társadalmi reformokat nem tartott szükségesnek, a földbirtokviszonyok tarthatatlanságát az utolsók között ismerte föl, amikor már jól benne voltunk a háborúban. Az anschluss után, 1938. április 3-án elmondott rádióbeszédéből „a nemzeti összetartás, a fegyelem, a munka fontosságának, az átfogó földosztás lehetetlenségének és a »természeti törvények« (értsd társadalmi egyenlőtlenségek) megváltoztathatatlanságának hangsúlyozása sem maradt ki”.

 

Horthy a tudomány mai állása szerint nem használta fel a hatalmát vagyona gyarapítására. Nem volt korrupt. Ideje letűnt.

Kapcsolódó írások:

1. Révész Sándor: Szabó Zoltán, az antiteoretikus Szabó Zoltán életének bő hét évtizedét nagyjából a felénél osztja...
2. Révész Sándor: Két űr között az űr Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg...
3. Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...
4. Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...
5. Révész Sándor: Fogat fogatért Mennyire társadalomellenes a gyermekellenes iskola? Ez itt a kérdés. És...