Horváth Sándor könyve erős képpel indul: 1960 áprilisában a Dobozi utcai (Budapest, nyócker) átmeneti szállás (akkori népnevén a Lordok Háza, valójában hajléktalanszálló) néhány lakója a magas Fővárosi Tanácshoz fordult, mert különféle ürügyekkel ki akarták tenni őket az épületből. Az aláírók elpanaszolták, hogy ezt teszik velük annak ellenére, hogy munkaviszonyban állnak. Írásos beadványt készítettek, aláírták a nevüket, az ügyirat pedig megőrizte a nevek mellé írott megjegyzéseket, amelyek az intézkedés legtömörebb indoklását szolgáltatták: „részeges”, „börtönviselt”, „tüdős”… Az erős felütés után s a szerző korábbi munkáit ismerve némi meglepetést kelt, hogy Horváth nem mikroléptékű felvételt készít, hanem egy erősen kiemelkedő magaslati pontról tekinti át tárgyát. Megfogható szereplői a továbbiakban is át-átsuhannak a színen, de a Fővárosi Tanács bürokratikus szakapparátusának, Végrehajtó Bizottságának teljes ülésének szintjéről nemigen látni őket egyenként.

Annál inkább látható a probléma, ami maga is komoly vívmány, előrelépés – hogy rájöttek ott: van probléma.

A szerző, Horváth Sándor, még jócskán innen a negyvenedik évén,  harmadik önálló monográfiájával jelentkezik (a korábbiakról – Kapu és határ – mindennapi Sztálinváros, illetve a Kádár gyermekei – már alkalmam volt e hasábokon tudósítani). Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézete tudományos főmunkatársa számos tanulmány és cikk szerzője, ezek java része egyébként idegen nyelven is megjelent, több kötet szerkesztője. Horváth a kétezres évek eleje óta fellépő új magyar társadalomtörténet egyik meghatározó képviselője, akit elsősorban a mindennapok története, a mikronézőpontú vizsgálat érdekel; elméleti és historiográfiai tájékozottsága mintaszerű, de mindig levéltári alapkutatásokból indul ki. Miután eddigi munkáiban is a mindennapi emberekkel, azokon belül is előszeretettel a hatalmi rendszerrel kényszerű interakciókba bonyolódókkal foglalkozott, új könyvének tárgya – szociálpolitika a Kádár-korban – nem okoz nagy meglepetést ismerőinek. A magyar történetírás társadalomtörténeti új hulláma erősen elkötelezett a marginális létbe szorítottak, az alul lévők iránt, ezt Horváth munkássága is kitűnően példázza.

A jelen könyv azonban – és a módszertani elmozdulást talán ez is magyarázza – műhelymunka terméke. Kiadó, intézmény (a Politikatörténeti Intézet, PI) és kutatási projekt (a Budapest-műhely) együttműködéséből született, még abból az időből, amikor a főváros képes volt támogatni a területén működő tudományos intézményeket, a műhelyeket. A műhely pedig igyekezett a köz támogatását a szó legjobb értelmében vett közszolgálattal meghálálni. Így készültek az említett kooperációban könyvek a fővárosi választások történetéről, Budapest távlati fejlesztési és rendezési terveiről és más témákról. A városi szociálpolitika – mert Horváth vizsgálódását a fővárosra próbálja szűkíteni – áttekintése tehát egyfajta megrendelés, ahol a megrendelő, a mikroléptékű társadalomtörténet-írás iránt kevés affinitást mutató PI nyilván a középszintű áttekintést igényelte.

A mű bázisa Budapest – bár Horváth következtetései általában minimum a városi, de bizony többször az országos szociálpolitikára vonatkoznak. Persze a helyi, autonóm politikák mozgástere a szovjet típusú rendszerben igen csekély, mindenesetre csekélyebb, mint ma. Mégis feltehető, hogy, mondjuk, a kisvárosi lakáskérdés dimenziókkal és súlypontokkal jellemezhető, vagy a falusi szociális kérdések egészen sajátos kontextusban jelentkeztek – az idős emberekről való gondoskodástól a cigányság problémáiig. Vidéken valószínűleg minden kicsit más volt, mint a(z egyetlen) nagyvárosban. Ezt az apró belső feszültséget akkor is érdemes szóvá tenni, ha az elhatárolás világos, és a szerző következtetéseinek fő érvénye változatlan.

A könyv a Kádár-kori szociálpolitikáról szól: olyan (politikai és más) tevékenységről, ami piacgazdasági viszonyok között a piaci verseny okozta társadalmi hátrányok enyhítésére, a különbségek mérséklésére irányul. E politika, valamint a társadalom autonóm kezdeményezései alakítják ki a szociális érdekvédelem intézményrendszerét. Ez a kettős versenytér nálunk a szovjet típusú rendszer körülményei között nem létezett. Horváth könyvében látszólag intézményekről, politikákról, társadalmi csoportokról, illetőleg emberek különféleképpen konstruált halmazairól esik szó. Mindegyik a központi gondoskodásról szól, a csoportok és emberek e gondoskodás tárgyai. Valójában Horváth érdeklődésének tárgya az a nyelv, az a fogalmi háló, amelyben az aktorok/intézmények a kérdést, a szociális gondoskodásra szorulók kérdését tárgyalják.

Szociálpolitika e rendszerben eleinte – Magyarországon nagyjából 1956-ig – nem volt, a szó sem létezett. Nehezen megnevezhető anomáliák, az ideológia előírta normalitástól zavaróan eltérő jelenségek igen, de ezekre más intézmények kínáltak megoldásokat. Kiváló példa a budapesti koldusok „begyűjtése” és kizsuppolása a fővárosból az ötvenes évek legelején a közigazgatás és a rendőrség együttműködése eredményeképp. 1956 után nem egyszerűen felismerték azt, amit korábban nem: létező jelenségek (ma úgy mondanánk: szegénység, hajléktalanság, beilleszkedési zavarok, jelentős társadalmi különbségek, hátrányok stb.) kaptak sajátos, de a korábbi hallgatástól azért különféle elnevezést. Valódi intézmények jöttek létre, persze felülről szervezve, hiszen a szociálpolitika az állami gondoskodás egy sajátos formája, amely egyébként és általában kiterjed az egész társadalomra. Több is ennél – s ez Horváth könyvének fő tézise –, mert az állami intézmények, sőt az egész rendszer legitimálásában is fontos szerepet játszott. Társadalmi normákat definiált, hogy az összetartozást erősítse – ugyanakkor és ugyanígy a gondoskodó államtól való függőséget is. A társadalmi/jövedelmi különbségek csökkentése, mérséklése például odáig ment, a munka szerinti és szociális elosztás közötti arányok oly módon változtak meg, hogy a nyolcvanas évekre az átlagjövedelem majd egyharmada társadalmi juttatásokból eredt. Csak ebben az utolsó időszakban, amikor a gondoskodás anyagi alapjait már a legnagyobb erőfeszítéssel sem sikerült biztosítani, s ezért hatékonysága is számottevően csökkent, érkezett meg a Kádár-kori szociálpolitika oda, ahová kellett volna: a szegénykérdéshez. Mire azonban a két emelet boldogság kispolgári idilljéből a szociálpolitika leért a földszintre, s végre lenézett a szuterénbe is, addigra kimúlt a rendszer.

Horváth Sándor a gondoskodás alrendszerei közül hármat vizsgál. Az első a lakáselosztás mint szociálpolitikai gyakorlat. Az új lakások építése a szovjet típusú rendszert berendező politikai ideológia egyik alapvető ígéretét váltotta volna valóra: az emberhez méltó otthont. Jó húsz évig azonban úgy tűnt, ez nem mindenkinek jár, ellenkezőleg, az egyenlőbbek kiváltsága. A főváros első lakótelepeit a deklarációk szintjén sem a köznépnek, hanem az élmunkásoknak építették, de jobbára funkcionáriusok és szocialista kapcsolati tőkék felhalmozói kapták. A lakótelep a hatvanas évek második felében vált a tömeggondoskodás formájává, de Horváth elemzése és adatai meggyőzően mutatnak rá, hogy a tömeggondoskodás ekkor sem valósult meg, hiszen az új lakások többsége, sőt a paneltechnológia tömegtermékei is mind nagyobb arányban magánerőből épültek. A lakótelep szociálisbérlakás-jellege végül akkor vált jellemzővé, amikor a lakótelep egyben a már letagadhatatlan leszakadás adekvát terepe – és nyelvi kifejezője – lett: a nyolcvanas években.

A második alrendszer a társadalombiztosítás, jelesül a nyugdíjbiztosítás és -juttatás kiterjesztése a teljes államosított társadalomra, illetve a családtámogatási háló bevezetése a hatvanas-hetvenes években. Mint minden, ez is kicsit mást jelentett – így például a rendszeridegen munkanélküliség „kiküszöbölésére” szolgált. De nem csupán erre: a munkaerő „felszabadítására” a terebélyesedő második gazdaság számára.

Végül a harmadik egység a peremvidék, ahol a gondoskodás kezdettől és valóban különlegesen hátrányos társadalmi helyzetek „kezelésére” irányult. Ilyen a segítségre, valódi gondoskodásra szoruló idősek helyzete, a valóban halmozottan hátrányos helyzetű munkáscsoportoké. Az erre szolgáló intézmények a térbeli izolációt ajánlották: a szociális otthont, a munkásszállást és végül a nem is a margón, hanem azon is kívül lévőknek az éjjeli menedékhelyet. A Lordok Házát a nyolckerületi Dobozi utcában, hol máshol. Az ezen a szinten is megfigyelhető rétegzettséget a gondoskodás nem csökkentette, hanem leképezte, sőt erősítette. Az összkomfortos apartmanokból álló veteránház (Horváth két példát elemez behatóan; itt, a mikroterepen érezhetően fel is szabadul a feszes előadásmód, az értekezésbe belopózik az élet) a rendszer kiváltságos rendjének járt csak, ahogyan a humánusabb és sokoldalúbb gondoskodásra is a peremvidék tehetősebbjei számíthattak. Megfelelően a jobbára rendszerfüggetlen társadalmi elvárásoknak: gondoskodni azokról kell, akik meg- vagy inkább kiérdemlik. A perem pereme nem ilyen – az igazi szegény nagy valószínűséggel deviáns (mert van annak, aki el nem issza…). S ha így van, akkor nem a professzionalizálódó szociálpolitika, hanem más intézmények kompetenciájába tartozik. Így a rendőrségébe, az igazságszolgáltatáséba – a könyv dermesztő momentumai közé tartozik a Politikai Bizottság ülésén „valamiféle munkatáborokról” elmélkedő Kádár János…

Horváth Sándor könyve kényelmetlen könyv. A Kádár-kor iránt létező nosztalgia egyik alapvető emlékezeti helye a gondoskodási rendszer, toposza a szerény, de mindenkire kiterjedő, kiszámítható jólét. Horváth ezt a szót le sem írja ugyan, de azt kérdezi: van-e okunk nosztalgiára egyáltalán? Hiszen amiről a hivatalban beszéltek, az legitimációs problémákról szólt: a fogyasztást lehetővé tévő újraelosztás egyik módjáról, paternalista gondoskodásról, amelyik a valódi gondoskodásra és gyámolításra szorulókat észrevenni sem akarta, nemhogy segítsen rajtuk. Még néven nevezni sem hagyta őket. S ebben bizton számíthatott a nagy többség egyetértésére, akik a juttatásokon kívül a rendszer eme igazságosságát is nagyra értékelték. Ez tényleg nagyon kellemetlen – s mert a könyv ezzel szembesít, a legnagyobb dicséret is egyben.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...
2. Rainer M. János: Eszter a szocialista brigádban (Tóth Eszter Zsófia: “Puszi Kádár Jánosnak” – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 212 oldal, 2100 forint. ) Rainer M. János Eszter a szocialista brigádban A magyarországi...
3. Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...
4. Rainer M. János: A muzsikus, a cár és a krónikás (Szolomon Volkov: Sosztakovics és Sztalin. Fordította Kállai Tibor. Budapest, 2006, Napvilág. 310 oldal, 3700 forint. ) Rainer M. János A muzsikus, a cár és a...
5. Rainer M. János: Rendszerváltás, nagy felbontású képen (Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Budapest, 2006, Napvilág, 588 oldal, 4600 forint. ) Rainer M. János Rendszerváltás, nagy felbontású képen A magyarországi...