2010-ben tette föl valaki, és a napokban a 4 696 172. voltam, aki megnéztem a YouTube-on a Soul Asylum zenekar videoklipjét, a Runaway Traint. Incze Zsuzsa a kilencvenes évek elején látta először, és beindították az agyát a klipben felvillanó történetek. A megerőszakolt és utcára kényszerített, felnőtt nőre maszkolt kamaszlány, a világgá rohanó kissrác, az elrabolt csecsemő. De a valósághű fikciós klipelemeknél jobban megfogta a valóság. Az ejtette rabul, az íratott vele szinopszist, aztán forgatókönyvet, az szerkesztet és ma már rendeztet is vele hetente riportfilmeket. A Runaway Train klipjében ugyanis igazi eltűntek igazi portréi is megjelennek. Srácokról és idősebbekről, akiket akkor már évek óta vártak vissza valahol. A kilencvenes években már lehetett hallani arról, hogy az eltűnésnek és a felszívódásnak kultúrája van Nyugaton, így aztán a keresésnek is. A tévé, a közszolgálat adja magát, de tudunk gyufásskatulyákra, tejesdobozokra nyomtatott fotókról, civil segítséggel teliplakátozott városközpontokról. A keresésben, a felkutatásban és néha a családegyesítésben rejlő műsor lehetőségét Incze Zsuzsa érezte és valósította meg. Biztos voltak a műsornak televíziós előzményei a világban már csak azért is, mert ott hamarabb kezdtek el beszélni az eltűntekről, elcsavargottakról, elcsellengőkről, mint nálunk. Akárhogyan volt is, a tizennyolc évvel ezelőtt elindult műsorral Incze Zsuzsa egyszersmind meg is vonta magától a másban való megméretés lehetőségét, mert bár éveken át készített havi műsorokat, portrékat, riportfilmeket is, a Csellengőkkel örökre megvédjegyezték egymást. Pontosítanom kell Incze Zsuzsa televíziós karakterét ahhoz, hogy megértessem a Csellengők sorozat jelenségét. Incze Zsuzsa régi vágású televíziós – ami annyit tesz, hogy saját ügyei vannak. Nem műsort akar mindenáron, hanem választ akar kapni a kérdéseire. Nem vadássza a hatást, de nem érzéketlen, tehát nem is ugrik el előle. Figyel, és a háttérbe húzódik. Egész lénye, a hanghordozása, beszédmodora távol áll minden agressziótól. Csöndesen határozott, visszafogottan eltökélt. Tudja, mit akar, azt is, hogy miért, és még azt is, hogyan. Olyan televíziós ő, aki képben, szövegben, történetben egyszerre és egyaránt képes gondolkozni. Akár ő rendezi a húszperces riportfilmet, akár más, az képeiben felépített, megkomponált, színben tartott, ízléses lesz. Szinte valamennyi filmjében benne van a 92-ben megtalált Runaway Train-klip, amelybe belemontírozzák a frissen keresettek hosszú névsorát és portréit. A filmek egytől egyig ellentmondanak minden bulvárközhelynek és -szisztémának. Ez pedig igazán elismerésre méltó teljesítmény, mivel az elcsellengő emberek, gyerekek, fiatalok után kutatók a sajátos magyar létet és annak esztétikáját is lefedik. Elcsellengeni ugyanis bárhonnan lehet. Incze Zsuzsa a kamerájával nem tolakszik arcokba, könnyekbe, remegő kezekbe. Nem furakszik leleplezni a szegénységet, a gazdagságot, miképpen nem nyomakodik előre a történetben sem. Szinte érthetetlen attitűd vezeti. Modern televíziósként értékelhetetlen. Nem műsort akar elsősorban, hanem segíteni. Mivel alkatától idegen a harsányság, mindezt mértéktartóan és hajthatatlanul teszi. Merőben életszerűtlen, hogy ezt az ízig-vérig közszolgálati feladatot lényegében háborítatlanul, tizennyolc éve végzi. Már évek óta saját gyártásban. Jellemző körültekintéssel, az összekonfokat elmondó Incze Zsuzsa frizurája és sminkje pontosan megegyezik a riportfilmben látható Incze Zsuzsáéval. Mondom: a régi tévés iskola. Vagy egyszerűen csak a profizmus, a tökéletességre való törekvés, az elsajátított televíziós szabályok betartása. Incze Zsuzsán éveken át az egyetlen szabálytalan éppen az izgatottvörös haja volt. Mára valahogy barnásra csendesedett, holott ennyi deviancia nagyon is kijár egy velejéig fegyelmezett televíziósnak.

1992 óta, amióta a Csellengőket készíti, a riportfilmfolyam készítése mellett szakértővé is vált. Nyilván nem úszhatta meg. Hiszen megérteni akar, nem leleplezni. Együttműködni, nem kioktatni. A címválasztása is reményt keltő. Aki cselleng, az még nem veszett el. Az még meglehet, megjöhet.

Incze Zsuzsa műsora hívta föl a figyelmet arra, hogy Magyarországon 1992-ben nagyjából négyszáz gyereket kerestek valakik. Szülők vagy nevelőintézeti gyámok. Hivatalból vagy féltésből. A magyar rendre fogy, de az elcsellengők száma emelkedik. Mostanában évente vagy 1200 tizennyolc éven aluli fiatal után kutatnak a hozzátartozók. Gyakran lépnek le nevelőintézetekből, ritkábban a családokból. A Csellengők 1992-ben azonnal egy sikertörténettel kezdődött. Az első adás után a nézők segítségével megtaláltak egy fiatal lányt. Ha ez Bulváriában történik, a sikerre trenírozott riportermunkások forgatnának azzal, aki megtalálta, aztán a megtalálttal, a családdal, amikor megtudják, hogy megvan, majd mindenkivel egyszerre. Lenne nagy zokogás, a tévékészülék alá lehetne tenni a lavórt. Incze Zsuzsa visszafogja jogos örömét és büszkeségét, mert már tudja – nyilván megtanulta –, hogy léteznek olyan élethelyzetek, amikor nem szabad megtalálni valakit, és vannak családok, ahonnan minél távolabb kell tartani az elcsellengőt. Azt is tudja: nem az a siker, hogyha megvan valaki, hanem az, ha az őt keresők végre, talán életükben először, beszélnek az érzelmeikről. Ha valamitől haza akar menni a csellengő, talán azért, mert megtudja, hogy hiányzik, hogy fontos, hogy szeretik. Képesek voltak miatta kamerába beszélni, megmutatkozni mások előtt.

Az egyik legutóbbi történetben egy kétgyermekes családanyát keresett a férje és az anyja. Tudták róla, hogy depressziós, gyógyszert szed, de csak a kamera előtt is felolvasott búcsúlevélből derült ki számukra, hogy hangokat hallott és – miképpen a nagymama mondja – sikofrénája volt, vagy mi. Látjuk a férjet, aki gondozza a tőle származó kisebbik gyereket, de még mindig egyszerűbb neki hűtlenséggel magyarázni a felesége eltűnését, mint a betegséggel. A hűtlenség érthető, a depresszió nem az. Incze Zsuzsa nem nyomul, hogy beszélgessen a minden bizonnyal árván maradt nagyobbik kisfiúval. A hatásvadásznak szánt mondat éppen annyi, hogy: mit üzennél a mamának? A kisfiú persze válaszol. Hiányzik neki a mamája. De nem a kötelezően elmormogott mondatból lehet tudni, hanem onnan, ahogyan a fotelban ül előrehajolva és messzire elnézve, minél távolabb a nagymamájától. Látszik rajta, hogy ő sem akar éppen ott lenni, ahol van. A kisebbik fiútól nem is kérdeznek semmit. Nem gügyögtetik, nem könnyeztetik. Egy vágókép erejéig mutatják, amint a fal és az ágy között begyűrte magát valami biztonságos kucokba, hogy legalább hátulról és oldalról ne támadjon rá a félelem. Ennyi elég egy családból, ahol az anya éveken át nem veszi észre a lánya skizofréniáját, és a férj nem akar tudni a gyógyszerrel kezelt depresszióról. Ha valaki meg is találná a szerencsétlen sorsú, beteg anyát, lenne-e szíve visszaküldeni?

Az elcsellengő fiatalok és a gyerekek inkább visszamennek. Az, hogy egyáltalán a televízióval kerestetik őket, Incze Zsuzsa műsorának az érdeme. Hiszen a családok inkább abban érdekeltek, hogy ne teregessék ki a köz elé megoldatlan problémáikat. Senkinek sem jó szembenézni azzal, hogy a folyamatos hétköznapi rutin-igénybevétel miatt lélekben elszakadnak a gyerekeiktől, nem figyelnek eléggé rájuk, és alig tudnak róluk valamit. A gyerekek évezredek óta azért lépnek le otthonról, hogy kiprovokáljanak egy kis figyelmet. Vagy nem. Ha szerencséjük van, megérhetik, hogy egy tévékészülékből tudják meg, hogy hiányoztak otthon. Nélkülük árva a ház, nincs kacagás. Ha nincs szerencséjük, akkor valami más miatt télakoltak. Családon belüli erőszak, alkohol, drogok, prostitúció. Lehet bármi, és néha tényleg a műsorkészítő felelőssége, hogy haza akarja-e vinni egyáltalán, akit megtalál.

Talán a műsor intézményesülésének köszönhetően a riportfilmekből kiderül, hogy idősebbek is tűnnek el, akiket aztán még idősebbek keresnek. Egy lelakott, vélhetően nyolcadik kerületalji lakásban pásztázik a kamera. Vízköves falikutat mutat, és ferdére tört ülőkéjű klozetot. A tapéta fakult és füstmarta. Az egész lakásban megül a hatvanas évek varia csőbútorainak, kiszikkadt szivacstöméseinek és buklékárpitjainak szaga. Átérzik a képernyőn. A két aggódó néni egy másik életben két idősödő nő lenne. De ebben az ő életükben lehasználtak, mint a koszlott lakás, amelyben állnak. Jánost keresik, meghalt nővérük ötvenévesnél is idősebb fiát, akit etettek, pénzeltek, elláttak mindig, ha szüksége volt rá. János a nevelőapjával élt a kietlen lakásban, a műanyag nippek és cigarettával kiégetett műanyag függönyök között, aztán egyedül maradt, és gyámra lett volna szüksége. Tudják ezt a nyugtalan, kötöttsapkás anyókák is, meszes csontjaikban érzik a tragédiát. Könnyeznek és üzennek, várják haza Jánost. Incze Zsuzsa rendező érzékeny operatőre diszkrét távolságból szemléli a lakás maradványait, amely vélhetően otthonnak nevezhető. Mutatja a megereszkedett konyhaszekrényt, a szúette asztalt, az afrikját szóró díványt. Aztán kifordul a kamera, és kinéz az ablakon. A Bazilika kupolájára. A nyolcadik kerületalji nyomor a Bajcsy-Zsilinszky út közepén tenyészik. Megérkezett a belvárosba. Nem magyarázgat Incze Zsuzsa, nem értelmez, nem kommentál. Csak mutat. Azt mutatja, hogy van a nincsnél rosszabb. A van.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...
2. Sándor Erzsi: Varázslatos dokumentátorok (Varázslatos gladiátorok. Dokumentumfilm, rendező Kabarcz Zsófi, producer Boros Panna, operatőr Somogyvári Gergő. HBO, 2011. június 30.) Áll Keresztes Anna a zsúfolt járdán, és a kezében lévő...
3. Győrffy Iván: Beszélni nehéz, mert levegő kell… (Egyenes beszéd, 2006. július 7., péntek Magyar ATV 19.25. Hírigazgató-műsorvezető Kálmán Olga; rendező Hoffmann György; felelős szerkesztő Kunstár Csaba. Közbeszéd – Aktuális háttérműsor, 2006. július 7., péntek Duna Televízió 22.30. Főszerkesztő-műsorvezető Szaniszló Ferenc; rendező Péterfalvi Attila; felelős szerkesztő Kádasi Gyula. ) Győrffy Iván Beszélni nehéz, mert levegő kell… A görög...
4. Sándor Erzsi: Pszichothriller (Lélek Boulevard. Barkó Judit műsora. Duna TV, 2011. szeptember, ismétlések.) Ahogy elnézem az erők vonalát kibontakozni, Barkó Judit úri középosztályba...
5. Sándor Erzsi: Kicsit terhes (Színházak csatái – Honfoglaló. Kvíz- és stratégiai játék a Duna TV-n.) Kamuztunk – mondja Ascher Tamás, a Színház és Filmművészeti Egyetem...