stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kürti Emese: A tahrír – Jászberényi Sándor fotói

Amikor 2011 januárjában az első képek megjelentek a kairói Tahrír tér tüntetőiről, akik el akarták és el tudták kergetni Mubarak elnök-diktátort, azonnal nyilvánvaló volt, hogy létezik valamiféle sajátos történelmi ikonográfiája a vizualitásnak, amely mindenki számára érthetővé teszi, hogy éppen történelmet élünk át. Első ránézésre tudni lehetett, hogy nem könnyedén fölszámolható tüntetésről, a történelemmel laza érintkezésben lévő felkelésről, hanem valódi forradalomról van szó. Hogy honnan van a nézőnek azonnali bizonyossága a kép és a történelem legszorosabb kapcsolatáról, nehéz megfejteni, mert az állandó elem, a képek látványon túlmutató kódolt összetevője nincs is benne a képben, hanem a történelemben, illetve bennünk van. Hogy világosabb legyek: ugyanazzal a közös kóddal fejtjük meg a spanyol polgárháború, 1956, a romániai vagy az egyiptomi forradalom képeit, mindegyik esetben (és a sor a történelem minden forradalmára kiterjeszthető) ugyanazzal a specifikus tudással azonosítjuk a forradalmi helyzetet és ismerjük el a jelentőségét.

Ennek a kódnak a létezése akkor válik nyilvánvalóvá, ha egymás mellé teszünk két különböző időben készült felvételt, például a haditudósító Robert Capa valamelyik fekete-fehér fényképét és a kortárs Jászberényi Sándor egyiptomi tudósító színes, 2011 óta készülő sorozatának valamelyikét. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a kurrens események dokumentálására kitalált műfaj milyen határozott mértékben független a saját jelen idejétől, és hogy a különböző időszakokban készült fényképek, a természetes technikai és formai különbségek ellenére milyen esszenciálisan közvetítik ugyanazt a tudást: a történelem pillanatnyi átélésének a tapasztalatát. Azt a fölismerést, hogy az emberiség valamely csoportja kezébe vette a sorsát. Ha valakik kezükbe veszik a sorsukat, azt mindenki megérti, a legelvetemültebb ellenforradalmár is, a hadsereg vezetője és az otthonmaradók, elég ránézniük a képekre.

Az egyiptomiak elindították az arab tavaszt, és bebizonyították, hogy a forradalom nem a Nyugat civilizációs privilégiuma. A hagyományos, utcai összecsapásokon kívül kialakítottak olyan ellenzéki cselekvési formákat, amelyeket a későbbiekben tőlük másoltak a fejlett Nyugat antikapitalista mozgalmai Athénban, New Yorkban és Barcelonában. Olyan szervezők álltak mögöttük, akik nem láthatók a tudósítók képein, mert otthon, a számítógép mögött ülő fiatal nők, akiknek már a szüleit is megkínozta Mubarak rendszere. Ők a láthatatlan szereplői Jászberényi Sándor képeinek, akiket oda kell képzelnünk most is, az egyiptomi forradalom második szakaszának képeire, amelyek már a Mubarak utáni korszak semmivel sem szelídebb katonai diktatúrájában készültek, az átmeneti kormány éppolyan brutális rendőri intézkedéséről és politikai magatartásáról, a civilek elleni retorziókról, az első választásokig tartó időszakban.

Jászberényi felvételei a legelső vonalból készültek, az újságírói etika megfigyelői és be nem avatkozó kötelezettségének megfelelően, ennyi idő alatt azonban elkerülhetetlenül kialakul valamiféle viszony a megfigyeltekkel, akiknek egy része ismerősökké válik a sátrakban fölállított szükségkórházakban vagy a gumilövedékek előli rohanásban. A jó fotóriporter van is meg nincs is, úgy kell ott lennie, mintha nem volna, és el kell fogadnia azt a helyzeti előnyét, hogy neki gázmaszkja van az eszméletvesztést okozó, idegángenssel manipulált könnygáz ellen, a többieknek meg nincs. Az azonosulás a tömeggel, úgy látszik, elkerülhetetlen: a legsúlyosabb rendőri támadás után megállapítja, hogy „Ilyen erős támadást még nem tapasztaltunk, mióta kitörtek a zavargások.” A képeken kiégett szemű, holtfáradt férfiak várnak ecetes vízre, amely csillapítja a fájdalmukat, mások bekötözött arccal kuporognak a sorukra várva, vagy álldogálnak szemben a jól felszerelt, kipihent arcú katonákkal. Férfiak mindenhol, nők, akiket szüzességi vizsgálatnak és elektrosokknak vetettek alá, alig bukkannak föl. A forradalom második szakaszában a Tahrír téren mindenki tudja már, hogy milyen nehéz, milyen rettentő nehéz.

 


Kapcsolódó írások:

  1. Jászberényi Sándor: A kezdet Jászberényi Sándor A kezdet Hajnali négy van. A konyha...
  2. Jászberényi Sándor: Külső Kontrol Jászberényi Sándor Külső Kontrol Bevallom, én szelíd vagyok, engem...
  3. Jászberényi Sándor: Törődj magaddal Jászberényi Sándor Törődj magaddal Azt a kölyköt gyorsan most...
  4. Jászberényi Sándor: A dohányosok korábban halnak Jászberényi Sándor A dohányosok korábban halnak az augusztusnak ez...
  5. Jászberényi Sándor: Óda Jászberényi Sándor Óda Bármely társaságba belépőm a könnyen jött...
Cimkék: Kürti Emese
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret