A rövid, esős évszak derekánál tartunk. Alig van tíz fok itt, az Egyenlítőnél, Kenya fővárosában. Ameddig a szem ellát, végtelen szürkésbarna sártenger és köd, naponta átlagosan tizennyolc órát esik. A barna kányák csőrüket a szárnyuk alá dugva, ázottan gubbasztanak a póznákon, egerészni sincs kedvük. Csak az íbiszek nyögésszerű, rekedt károgása bontja meg az eső monoton zaját, amint délutánonként átvonulnak felettünk a nappali szemétdombjukról az éjszakai pihenőhelyükre. Sötétedés után békák százai kvartyognak az épületek közötti pocsolyákban, míg a szúnyogok hatalmas rajokban röpködnek és lepik el a szobákat.

Ugandai szomszédaim a kimondottan barátságtalan körülmények ellenére is töretlen lelkesedéssel készülődnek a hétvégi gardenpartira a háztömbünk előtti, szinte elmocsarasodott füves réten: egy rokonlány esküvői bulijára. Sátrakat vernek fel, sürögnek a szakácsok, harsog az afrikai lakodalmas. Noha csak holnap lesz, tucatnyi gyerek már itt van, óriási ricsajt csapva futkosnak a háztömb körül, miközben a lakók ajtajait ütemesen verik. A tanzán kapuőrünk tenyerét véresre törte a bozótvágó nyele, amint napok óta küzd a túlburjánzó gazzal, hogy a több száz ugandai vendég ne az esőerdőbe érkezzen. Már-már nem is Nairobiban érzem magam. Nagy a vigadalom, a boldogság.

Nairobi kenyai lakosságának azonban egyáltalán nincs oka a mulatozásra. Amióta az ország nemzetközi nyomásra felvette a harcot Szomáliával, nincs olyan társadalmi réteg, amely egyszerűen azt vallhatja, hogy most jó itt neki. Hivatalosan persze nem Szomáliával harcolunk, hanem az Al-Shabaab terrorszervezettel. Magával az országgal békés a kapcsolat, hisz Kenyában több millió szomáli lakik, ezeknek nagyjából a fele fővárosi kereskedő, a többi pedig az északi területeken vándorolva őrizgeti hosszú lábú, hófehér tevéit. Sőt Kenya menekülttáborában is félmillió szomáli húzta meg magát a múlt hónapokban a súlyos éhínség elől, összetűzés nélkül. De ezúttal nem volt más lehetőség, mint a polgárok nyakába akasztani a háború, a jövő évi választás és az államférfiak igényeinek költségeit, és átlagosan kétszeresére emelni mindennek az árát, ha éppen nem hirdettek hiányt egyes termékekből. Hetekig nem lehetett cukrot kapni, és gázpalackot máig is csak protekcióval lehet cserélni, miközben a villanyszámlán az összeg csak azért nem emelkedik, mert a legtöbbször nincs áramszolgáltatás. Víz viszont van bőven: a múlt heti áradások több kárt okoztak az egész országban, mint az aszály a közelmúltban.

Kezdetben az árvíz tett ezreket hajléktalanná, mostanában pedig az állam. Nem látunk tisztán, melyik minisztérium melyik alkalmazottja hirdetett „tereprendezést”, mindenesetre az úgynevezett „Tisztítsuk meg Nairobit” projekt keretében egyik napról a másikra dózeroltak le bádogvárosokat, nyomornegyedeket. Hetente tízezrek kényszerülnek arra, hogy az esőben fedél nélkül aludjanak. A hírekben csak felbérelt kordélyosokat látni, amint egyik pocsolyából a másikba ráncigálják a kilakoltatottak holmijait: vizeskannákat, matracokat, alumíniumlábasokat, ennél több már nem fér fel. Madártávlatból valóban sokkal rendezettebb lehet a táj: egy rozsdás fedelű nyomornegyeddel kevesebb. Csak a pór nép nem tudja, mihez kezdjen, a diákok elvesztették iskolájukat, néhányuk átült egy másik intézmény folyosóira, hátha így is ragad rájuk valamennyi tudomány. A férfiak öklüket rázva hangoztatják, hogy a kormány csak a gazdag emberekkel törődik, a nincstelenekkel nem. Ennek a véleménynek azonban ellentmond a múlt heti újabb váratlan rombolás, mégpedig egy olyan lakónegyed megsemmisítése, ahol a tehetős réteg húzta fel már-már villaszerű, két-három szintes otthonát. A tévénézőnek hasogat a szíve, amint a markológép széttépi a mesteri tetőszerkezeteket, a luxuskonyhákat. A lakók hiába lobogtatják kezükben a tulajdoni lapjukat, tíz év elteltével közlik velük, hogy ezek már akkor is hamisítványok voltak. Ezrek rángatják naponta a bíróság kapuját, onnan némi vigasz érkezik, miszerint már betiltották a bontásokat, amelyek ugyan egyre csak fokozódnak, de ha lezárul a folyamat, megígérik, mindennek utánajárnak. A milliomosokból éppolyan földönfutók váltak, mint nincstelen, napszámos honfitársaikból. Kezdjük érezni, hogy nem Nairobi nagytakarításáról van szó, hanem ennek is a szomáli harcokhoz van köze, és valóban. Azóta újabb negyedeket dózeroltak le, amelyek kivétel nélkül a nairobi kis- és nemzetközi repülőterek szomszédságában, a légifolyosókhoz, illetve a kenyai légierőhöz közel fekszenek. A tulajdonosok, a bérlők naponta találnak Ali baba meséjéből piros kereszteket ajtajukon: még ezt a házat is lebontjuk, meg ezt is. Valószínű a mi bérháztömbünkre is sor kerül, hisz a kisrepülőtér tőszomszédjai vagyunk, jelenlegi otthonunkat csak egy drótkerítés választja el a leszállópályától. Persze minket, bérlőket nem érint nagyon, legfeljebb gyorsan odébb költözünk. Annál nagyobb bizonytalanságot és aggályt okoz a tulajdonosoknak, akiknek még joguk sincs megtudni, mikorra várják a buldózert, mindenesetre előtte néhány órával beszólnak, nehogy személyi sérülés történjen. A tőlünk egy végtelennek látszó tócsán túli bádog nyomornegyed, Mitumba lebontását már megkezdték, több mint tízezren válnak majd otthontalanná. A markológépet mintha nem is egy szívvel bíró munkás, hanem lelketlen erők irányítanák: a bádogakol maga alá temetett mintegy száz kecskét is. Mindez idő alatt a több ezer szegény a távolból figyelte az eseményeket, körülöttük kisgyermekekkel, lábuknál, fejük tetején kendőkbe kötözött összes értékükkel – a zuhogó esőben.

Ann vasárnap virradóra született Kenya fővárosában, a kisrepülőtértől talán ötven méterre, a Mitumba nevű bádogvárosban, nagyjából háromszáz méterre tőlünk, „a végtelennek látszó tócsán túl”. Az éjjel igen hűvös volt, már napok óta szakadt az eső is. Az utak járhatatlanokká váltak a környékükön és egyben a mi környékünkön. Bádogviskójukat az előző nap roppantották össze, így a nagyanyja vonszolt a lánya elé egy rozsdás hullámpalát, a csapadék ellen arra támasztott egy másikat. Ezek rejtekében látta meg a kislány a napvilágot, azonnal a világ árnyas oldalát. Anyja mozdulatlanul ült egy deszkán, cipőtlen lábai egymást dörzsölgették a híg sárban, műanyag hajtoldását a feje tetejére csoportosította egy tarka kendővel, tekintetével mereven bámulta maga fölött a palát, tágra nyitotta szemeit, így nehezebben folynak a könnyek, karjai között szorongatta újszülöttjét. Már lassan húsz órája nem jutott élelemhez, amikor végre valaki észrevette, hogy segítségre lenne szüksége. Ann takarókba bugyolálva üvölt hajnal óta, az eső egyre csak ömlik, a lehelet is látszódik. Az ég szinte hófelhős, nyálkás, torokkaparó hideggel, hiába tudjuk, hogy csak néhány hét az egész, és utána jön a hosszú, forró, száraz évszak, mégis örökkévalóságnak tűnik a jelen.

Mitumba egy kicsinynek tetsző házcsoportosulás elnevezése jelenlegi, átmeneti lakóhelyem peremén, Nairobi South C városnegyedében. A szó jelentése „használt cikkek”, bár az utóbbinak kevés köze van a bádogkulipintyók ezreihez. South C a többi negyedhez viszonyítva elit hely, legalábbis afrikai viszonylatokban. A környéket tán úgy képzelhetjük el, mint valami külterületet, ahova jó minőségű aszfaltút vezet, ám a lakónegyed széleihez, hozzánk és egyben Mitumbához is csak egy kilométernyi földút, ahol séta közben, már ha céltalanul sétálgatni szeretnénk, két kecskenyájjal és egy marhacsordával találkozunk. A nairobi kisrepülőtér mellől tízpercenként bámulhatjuk a le-föl szálló gépeket és a szavanna kedves, tarka vagy tintakék, magevő madárkáit. Néhol az útszél inkább lerakodóhelyhez hasonlít, ahogy a lakók lomtalanítanak, a háztulajdonosok bontanak vagy felhúznak egy következő emeletet. Tán száz méterre tőlünk az ember akarva-akaratlanul is bekanyarodik, hisz arra vezet az út a civilizációhoz: a tömegközlekedés, a húsbolt, a gázpalackos felé. A sarkon rögtön egy teakifőzdébe ütközünk: négy görbe, ám erősnek látszó fapóznára szögelt nejlon alatt izzik a kiskályhában a szén, azon tán egy húszliteres alumíniumkondérban rotyog a tea. A tűz mellett megfáradt és szakadozott ruhás férfiak üldögélnek egy minden igény nélkül odavetett lócán, kortyolgatás közben meg-megszólalnak, de inkább csak a csend megbontásáért, mintsem az értelmes párbeszéd kedvéért, mialatt a teafőző hölgyecske gyors mozgással sodorja a lepénykenyér tésztáját, dobálja a vasplatnira, és minden vendégére kedvesen, félreérthetetlenül mosolyog.

Ők is Mitumba lakói. A büfét követi a zöldséges, szemben egy hajmosó, meg még több zöldséges, kenyér- és tejárus. Leszámítva az út minőségét, lakónegyedünk igen barátságos, már-már vonzó, amint elhaladunk a szinte palotához hasonlító, vadonatúj házcsoportosulások előtt, amelyeket a vaskapu bejáratuknál rosszul fizetett, ám elkötelezett, egyenruhába bújtatott, faluról érkezett sovány figurák védenek. Arra vetődőnek nem nyitnak kaput, csak az mehet tovább a házak közötti aszfaltúton, aki igazolni tudja magát, és aláírja a vendégkönyvet. Az útszéli szemetes, sáros árok partján újabb „üzletemberekbe” botlunk, vannak, akik rozsdás doboznak ható taxijukkal várják ügyfeleiket, vannak, akik csak kekszet és zsebkendőt árulnak, és olyanok is akadnak, akik reggeltől késő estig ülnek nagyobbacska esernyőjük alatt, és felvásárolják az eléjük hozott régi napilapokat.

Nem mindenki kanyarodik le az egyenes útról, hogy az aszfaltozott felé menjen. Sőt. Este hat-hét körül valóságos invázió indul előre, tovább a földúton; sovány lányok, leányanyák egyesével, párosával verik fel maguk mögött a port, vagy éppen vonszolják magukat a sárban. Hajuk sűrűn befonva, némelyikük apró kendőcskét kötött fejére. Egyenes, térdig érő szoknyát viselnek, kiszakadt cipzárral, vállán lyukas trikóval, lábkörmükön lepörgő, bíborvörös lakk, műanyag, kenyai flip-flop papucsuk elszakadt pántját vastag barna cérnával varrta meg egy helyi suszter. Meg sem állnak Mitumbáig, az otthonukig. Ők a cselédlányok, bejárónők, akik a környező házaknál szolgáltak reggel óta. Előttük érkeztek a vaskosabb asszonyok, akik már kora délután végeztek a munkájukkal, hisz csak egy mosás erejéig alkalmazták őket. Körülbelül ötezer nő tart a bádogváros felé, szédítő a látvány: a fejükön vízzel teli kannák, amelyeket alkalmazójuktól hoztak, vagy lavórokban a kimosott ruhák, sokuknak a hátára, hasára kötözött csecsemő, mellettük mezítlábas, poros arcú kölykök. Hazafelé igyekeznek, a „nők falujába”, mert így is nevezik a települést, hisz férfi lakója csak mutatóban van. Mitumbában leltek otthonra a leányanyák, akiknek három-négy gyermekük három-négy apától származik, az özvegyek, a hajléktalanok, a kilakoltatottak, a zöldségesasszonyok, az újságfelvásárlók, a cselédek, a mosónők, az éjjeliőrök, a guberálók, a vidéki földnélküliek, és Ann is.

Nemcsak ez az egy út visz feléjük. A bádognegyedet körbeöleli a kerekektől árkos földsáv, amely a Nairobi Nemzeti Park mellett húzódik. Azon egy átlagos járókelő meg sem próbál gyalogszerrel elhaladni. Nagyjából háromszáz méteren keresztül nyerhetünk betekintést a bádogváros életébe, miközben a gondosan bezárt autónk feltekert ablakán át ki-kipillantva átjutunk úgy kétszáz csontsovány zebutehénen, több száz juhon és kecskén. Meggondolatlanság dudálni, hisz maszáj pásztoraik úgysem értenék; ha az embernek sietős, csak zaklatásnak fogják fel a dolgot. Itt-ott egy-egy az éhségtől vagy betegségtől összeesett marha végképp elzárja az utat, olyankor ugyanazok a pásztorok leállítják az éppen arra haladó járművet, és a sofőrrel talpra állítják a jószágot, majd hármójuk odébb taszigálja. A vezető gyorsan leveri tenyeréről a ráragadt port és szőrt, indulhat tovább. Hiába sietne, döcögve halad az autó, pedig forgalom nincs, csak a gödrök és a nyáj. Jobbra, a parkban fel-feltűnik egy-egy zebracsorda, kandikáló zsiráffej, ám balra sokkal érdekesebb: több tucat bádogvárosi lurkó artistamutatványokat végez. Mindegyiken otthoni gúnya: terepszínűvé mocskolódott póló és rövidnadrág, a lányokon szoknya. Falujuk vége remek lehetőséget nyújt a gyakorlatokhoz, sok arra a deszka, farönk, amelyekről elrugaszkodhatnak. Szintén ott található a közösségi toalett, ha jól számolom, éppen kettő. Ezek után azt gondolhatnánk, hogy az emberek hosszú, tömött sorokban várakoznak. A használat nem ingyenes, kb. tizenkét forintnyi, és ehhez kell még venni nagyjából ugyanennyiért vizet, amellyel a használónak kötelessége leönteni a pottyantót maga után. Mivel erre az ott lakóknak egyáltalán nincs pénzük, más megoldást keresnek, így hát a faluvég üres, csak a kölykök töltik meg a gidres-gödrös udvart. Az öt-hat éves gyerek minden további nélkül hátraveti magát egy emelvényről, a szaltó után talpra érkezik, nagyobbacska társai földről, helyből is megcsinálják, sokan egymás nyakába kapaszkodnak, úgy szaltóznak hátra és előre, az álldogáló kölykök néha összeverekednek, okuk ugyan nincsen rá, de kell a show: közeledik egy autó. Hadd lássa mindenki, hogy élnek a bádoggyerekek. Nem vágynak szánalomra, a legkevésbé sem kibékítőre, masszív figurák, apró, pukkancs keménylegények, akik rá is játszanak a helyzetükre. Párbeszédre alkalmatlanok, hunyorogva, bólogatva bámulják az embert, önmaguk által kreált nyelvüket mások nem értik, a bádogvárosuktól távolabb sosem jutottak, évről évre durvulnak. Riogatják a nyomornegyed lakóit, az utcán sétálókat, bosszantóan esztelen csínytevők, akik hahotázva röhögnek azon, ha az emberek félnek tőlük. Aztán kamaszkorukra valamelyest megkomolyodnak, és lesz belőlük csendes, szorgos guberáló, ravasz tolvaj, ragasztót szipózó, elmélázó utcagyerek, cselédlány, akik már kezdik felfogni, hogy vége a gondtalan, szaltózó, bukfencező gyermekkornak. Zömük tizenévesen már apa, illetve anya, akik a tehetetlenség miatt leadják csemetéjüket a saját anyjuknál, hátha akad még valahol néhány fillér, amiből legalább az általános iskolát befejezhetik.

Mama Shihonga szintén Mitumbában lakik. A felettünk lakóknál szolgál mint bejárónő, a háztömbünk közös szárítóköteleinél szoktunk találkozni a nagy, füves udvaron. Alacsony termetű, kerek arcú, nagymama korú néni, az orra egészen apró, a fejkendője alól kibújik kicsiny, göcsörtös, fekete hajfonata. Együtt, némán bámuljuk meg ugandai lakótársainkat, akik a kötelek alatt bőségesen termő barnás gombákat gyűjtik be, amelyek akár hetekre elegendő ebédet biztosítanak nekik. Sosem értjük, hogyan lehetnek ilyen biztosak azokban a formátlan, vékonyka gombákban, mint ahogy azt sem, miért teregetnek egy ruhát egyszerre három kötélre. Mama Shihonga néha leül a betonszegélyre vagy a terméketlen, ámde terebélyes avokádófa árnyékába, hogy kifújja magát a pelenkamosás után. Egyszer-egyszer én is leülök a közelében, nagyon barátságos, öröm hallgatni. Megjelenik a kapuőrünk is. Elmélázó, rendkívül pletykás fiatalember, kék télikabátban és piros, kötött sapkában kifekszik a perzselő nap alá, szájában hosszú fűszál, a hideg esőben viszont csak egy vékony inget visel, és gyermeknevelési tanácsokat oszt. Ő már csak tudja, büszke maszáj, aki tizenhárom gyermeket nemzett – eddig. Évente egyszer látogat haza Tanzániába a két feleségéhez. A tanácsadás helyett inkább nagyobb figyelemmel őrizhetné a háztömböt és az udvart, mert jelenléte ellenére is ki-be járkálnak a látogatók, akik senkihez sem jöttek, csak az udvaron heverő bicikliért és focilabdáért ugrottak be.

Mama Shihonga elhatározta, hogy egyszer nálam fog szolgálni, naponta tesz erre említést, hisz a fehér ember úgyis többet fizet, mint afrikai alkalmazója. Hosszú időbe telt, mire megértettem vele, hogy a gyermekeim ellenére sincs szükségem cselédre, végzek én a házi munkával, van mosógépem is. De továbbra sem adja fel, le-lemossa a balkonunkat, hirtelen esőben még a ruháinkat is beszedi. Reggel hét körül érkezik Mitumbából. Lassan lépked a vaskaputól a házig, félig nyitott, álmos szemével a szomszédos épületek tetejét fürkészi, sosem tudom, mi lehet ott. Lábán viseltes fürdőpapucs, pikkelyesre száradt a bőre, fekete térdszoknyát visel,  olajzöld, kötött pólót és szürke orkándzsekit. Ráncos, fekete foltos arcán fénylik a rákent vazelin. Kora ellenére is csak anyuka, három kisgyermeke van, hihetetlen, de a legnagyobb is csak nyolcéves. Évtizedekig várt a gyermekáldásra, a férje hűségesen kitartott mellette. Abban az időben még Kiberában éltek, Afrika legnagyobb nyomornegyedében, amely távolról egyetlen többhektáros, rozsdás bádogtetőnek tűnik, ha elhaladunk a mellette húzódó főúton. 2007-ben a választási csalások miatt felkelt a kenyai nép, a vezetők fel- és egymás ellen lázították a népcsoportokat, vidéken éppúgy, mint Nairobiban. Közel egymillió áldozata volt a harcoknak; ártatlan emberekből sérültek, gyászolók, otthontalanok váltak, akik mind csak a jobb jövőjükben reménykedtek, miután leadták voksukat – ám még véletlenül sem arra, aki nyert… Hiába töltöttek idén szeptemberben heteket a Nemzetközi Bíróságon Kenya vezető politikusai, a károsultak nem reménykednek változásban, a zömüket nem is érdekli a bűnösök sorsának alakulása, hisz a veszteségeiket senki nem pótolhatja. Kártérítésben sem bízhatnak, szerintük az is korrupt lesz, úgysem az igazi vesztesek részesülnek benne. Ugyanezek a politikusok indulnak a jövő évi választásokon, addigra úgy is alakulnak a dolgok – mert majd a kompetens személyek alakítanak a dolgokon. Különben is, ahogy a szállóigévé vált szólásuk tartja: a megcsúszás nem esés. A kenyai átlagember ha fel is lázad a helyzete ellen, ez csak etnikai forrongásnak neveztetik, már megint az a káros törzsiség, amivel le kéne számolni. Rá kell fogni valamire a nép elégedetlenségét, mielőtt valaki hangosan ki merné mondani, hogy a politikusokban van a hiba. Mert leszámítva az északi területeken élő nomádok legelőkért folytatott harcait, Kenya mintegy negyvenkét etnikuma igen szépen él egymás mellett, szomszédokként, házastársakként, kollégákként.

A kiberai vérengzésekben sok férfit szabdaltak szét, bozótvágóval a felismerhetetlenségig csonkították őket, a rokonok mindenfelé fejeket, végtagokat találtak. Mama Shihonga ilyen szempontból szerencsésnek vallja magát, hálás arccal vagy talán a keserű beletörődés mosolyával meséli, hogy az ő férjének csak a lábát vágták le, hát, hogy mihez kezdenek a lábakkal azok, akik elvitték, ő nem tudja, de jobb volt így eltemetni, hogy a feje rajta volt a nyakán.

Azóta Mama Shihonga élete némiképpen megváltozott, elköltözött Kiberából, ide a szomszédos Mitumbába, három gyermekével, immáron négy éve él itt. Cseléd, mint egész életében. Havi keresete nagyjából nyolcezer forintnyi. Ebből fizeti a lakbért, ami mintegy 2200 forintnak felel meg. Nem világos, kinek a tulajdona Mitumba, állítólag a föld az államé, amelynek az illetékesét valami kétes csoport lefizette, majd felhúzta a bádogfalut, és szintén ez az illegális, titkos-titokzatos csoport szedi be a lakosoktól a bért. De vannak lakók, akik önmaguk tákolták viskójukat a kisajátított állami területre. Otthonuk parányi, egyetlen helyiség, ahova éppen csak beférnek a matracok, esetleg egy faágy. A sarokban főznek egy petróleummal működő kiskályhán, emellett áll halomban az alumíniumlábos, bádogtányér, bádogbögre. Ellentétben más nyomornegyedekkel, Mitumba házainak ablaka is van, pedig mekkora újdonságnak számított egy brazil fejlesztés: a vízlámpa. Az önkéntes szerelők felmásznak a bádogtetőre, és kezüket nem kímélve a tetőn lyukat hasítanak, amelybe belehelyeznek egy vízzel teli pillepalackot, a széleket ragasztóval szigetelik, ezután a flaska bevilágítja a nagyjából tizenkét négyzetméteres szobát. Sötétedés után nem segít ugyan, akkor marad a lámpás, de legalább nappal lehet látni és ingyen van. Néha cserélni kell benne a folyadékot. Sőt Mitumbában még áram is van – szintén ingyen, nem is titkolják: „Lopjuk.” Néhány helybéli lakos a közelükben lévő South C épületek elosztóiból áthúzta magukhoz a vezetékeket.

Mama Shihonga a keresetéből eteti három gyermekét, és ebből fizeti a tandíjukat is. Tán három éve már annak, hogy a kormány rendelettel szabályozta a cselédek, bejárók fizetését, amely kimondja, hogy a minimumbérük nagyjából tizenötezer forintnyi, be kell őket jelenteni, de még egészségügyi hozzájárulást is kell utánuk fizetni, és ha ennyi még nem lenne elég, a gyermekeik tandíját is az alkalmazónak kell állnia. Ebből persze nem lett semmi, hisz ilyen feltételek mellett senki sem lenne képes cselédet tartani, nekik pedig mindennél nagyobb szükségük van a keresetre, így maradt az éhbér és a kiszolgáltatottság – mindkét fél részéről.

A bádogfalvakben külön iskolák működnek az ott lakók részére. A környékünkön az egyetlen, állami és ezáltal ingyenes tanintézet több kilométerre található, de oda nem vesznek fel nyomornegyedből származókat, elgyalogolni odáig amúgy is képtelenség, nélkülük is vagy száz kisdiák ül egyetlen tanteremben. Marad tehát a magánkézben lévő mitumbai bádogiskola, ahol szintén a faluban lakó tanárnő tanít. A tandíj nevetségesen kevés, három hónapra ötszáz forintnyi, el is mosolyodtam a hallatán, amire Mama Shihonga fintorral reagált: ez igenis sok. A nagyobbik lányomnak hetekig kerestünk iskola-előkészítőt, mire ráleltünk egy olcsóra, sokan nem is értették, hogy lehet ilyen kevés a tandíj. Az iskolabusszal együtt 35 ezer forintnyi három hónapra. Ehhez jött még az egyenruha megvétele: minimum két, egyenként nyolc részből álló garnitúra, a fekete bőrcipőtől kezdve a térdig érő fuszeklin át a nyakkendőig.

Mitumbában, mint ahogy a többi nairobi bádogvárosban is, egy elkülönült, egyedi világ és életforma alakult ki. Itt a különbség talán annyi, hogy mivel a lakosok szinte kivétel nélkül nők és kisgyermekek, bádog csecsemőmegőrzőket állítottak fel, ahova a cselédek, bejárónők reggelenként leadhatják a csemetéiket. A felügyeletben benne van az ellátás is, persze az efféle helyeken csak avval törődnek, hogy jóllakjon a gyermek, többnyire puliszkával. A napi díj körülbelül hetven forintnyi, mód van arra, hogy néhány napos adósság halmozódjon fel, de azután már kiteszik a kisdedet. Nem véletlen, hogy amilyen korán csak lehet, a gyerekeket napközis iskolába küldik, az olcsóbb. A sok nő házastársi védelem híján ki van szolgáltatva annak a kevés férfinak, aki a szomszédságukban él. A közös ivóhelyekről, a bádogbárokból való éjszakai távozás után mindennapos a nemi erőszak. Ám ez senkit sem érdekel, köztudott, nem törvényellenes, egyszerűen elválaszthatatlan a bádogvárosi élettől. A nyomornegyed lakói a szeszes italukat is maguk főzik. Meggyőződésük, hogy a kb. 25 forintért nejlonzacskóban árult, valójában metanol nem mérgező, sőt kellemes itóka, és az azt fogyasztók csak azért pusztulnak bele, mert valaki kileste, hova rejti a szeszfőző az áruját, és a haszon miatti irigységből patkánymérget kevert bele.

A sokkoló környezetet látva megdöbbentő, hogy egyes napokon miért látogat oda néhány fehér ember. Ami még inkább meglepő, hogy a legnagyobb nyugalommal sétálgatnak, pedig a hely nyilvánvalóan közveszélyes. Mégsem éri őket bántódás. Mert ők a szponzorok. Felkeresik a bádogiskola tantermeit, ahonnan információkat gyűjtenek be a tanulókról, majd kiválasztanak néhány az átlagnál értelmesebb nebulót, hogy nyolc-kilenc éves koruktól bentlakásos iskolába vigyék, és a továbbiakban a fehér fizeti a tandíjukat. Nagy kiváltság ez, és nem kevés megkönnyebbülés és büszkeség az anyának.

Talán az egyetlen, ami igazán hiányzik Mitumbából, az az orvosi ellátás és a patika. Ám egy főleg távol-keletiekből álló, nemzetközi csoport e téren vállalta a negyed lakóinak felügyeletét, és hetente egyszer ellátogat a bádogviskók közé, hogy a betegeskedőket magukkal vigyék rendelőikbe, ahol térítésmentesen gyógyítják őket. Kenyában egyre több a kínai gyógyászat. Tíz éve egyetlen kínaival sem találkozhattunk az utcán, ma már otthonosan élnek itt, csoportokban sétálnak, sokan házasodnak kenyaival, és mivel ők nem tartoznak a gazdag fehér kategóriába, veszélynek sincsenek kitéve. Megszaporodtak a kínai éttermek, masszázsszalonok, sőt kelmeboltok is, ugyanakkor kínai befektetésből épülnek a többsávos utak, felüljárók.

A fáradságos és kihívásokkal teli munkanapok után végre elérkezik a hétvége a megszokhatatlan, síron túli hangokkal. Mitumba templomi női kórusának hangját hozza felénk a szél. De nem a jól ismert vidám, dobszóval és tapssal tarkított afrikai énekeket, ahol az emberek ujjonganak a megváltás hírén és amilyet például én is élvezhetek a fölöttünk lakók előadásában kikuju nyelven, hanem valamiféle elnyújtott és csupa félhangokból álló dallamokat, egy oktávval a fül tűrőképessége felett.

Mitumbában több templom is van, amelyek hasonlóképpen bádogból készültek. A körülbelül tízezer lakos a legszívesebben az újprotestáns egyházakhoz tagolja magát. Kenyában és Afrika-szerte ez a legelterjedtebb, mert határtalan szabadságot enged a követőinek. Egyszerűen azért, mert hetente „születik” valaki, aki miután elvégzett (vagy nem) egy Biblia-tanfolyamot, azt állítja magáról, hogy megvilágosodott, önmagát prófétának, apostolnak nevezi, még látomásai is vannak. Mindezeket az egyszerű nyomornegyedi lakó elhiszi, jobbat ő maga sem tud, honnan is tudhatna, és lóg az „apostol” szavain. Bizony, a bádogváros apostola közbenjárt, cseléd lett a munkanélküliből, a béna vagy a fetrengő meggyógyult, lám, eltorzult képpel bevonaglott a helyszínre, majd miután az apostol kiverte belőle a fogyatékosságát okozó rossz szellemeket, felpattant, örömkiáltások közepette körbeszaladt a gyülekezet tagjai között, és eldobálta mankóit. Túl van a szerepén, várja a jussát. A nép ujjong, és éljenzi a csodatévőt, igen, ez kell nekik, a mise végén többször is elismétlik az Mpesa (mobiltelefonon keresztül küldhető pénz) számot, amelyre várják a felajánlásokat, hogy az apostol többet tudjon tenni szerencsétlen honfitársaiért. Több szám is él: lehet az apostolt támogatni csak úgy, de lehet azért is, hogy imádkozzon az adományozóért. Azt is több célból, mint betegségből való kigyógyulásért, munkahelyért, stabil párkapcsolatért, gyermekáldásért, sőt, megrendelhető még az apostol által megszentelt olaj vagy víz is. Ezek bőrön való alkalmazása az apostoli imádság nélkül is megteszi a kért hatást.

Érkeznek a bádogvárosokba vendég próféták is, valóságos próféciaintézmény fejlődött ki Kenyában. A közbenjárók jellegzetessége, hogy nincs két nap, hogy ugyanaz az öltöny lenne rajtuk, rekedtségig üvöltenek és győzködik a népet, hogy higgyenek a megváltásban, amelyért majd ők garantáltan közbenjárnak, de ehhez előbb adományozzanak. Lehet közvetlenül is, akár húsz forintnyival, de ennek kevesebb lesz a hatása az életükre, mint ha nagyobb összeget fizetnek be az apostoli bankszámlára. A mise után beülnek Mercedesükbe, és kíséretükkel távoznak. Számomra a legbizarrabb ilyen egyház a Jézus Krisztus Helikopter Temploma: ha hiszel a megváltásban, a helyi próféta szavaiban, akkor helikopterként emelkedsz a menny felé. Biztos bennem van a hiba, hogy egyáltalán nem tudom értékelni, mert kenyai társaim tízezer számra ülnek fel a helikopterre (a lóra). Egy-egy mise után megjelenik az apostol felesége is, akinek a tengerkék, nyitott tetős BMW sportkocsija a tanú arra, hogy Isten igenis segít, csak kérni kell rá a pénzt.

Majd az átszellemült hétvége után a bádogváros lakói gondolatukba roskadva, sokan egy fillér nélkül a zsebükben nekivágnak a hétfőnek. A zöldségesnéni beszerzi a hagymát, a paradicsomot, a káposztát és a krumplit egy közeli zöldségestől vagy egy bicikliről áruló legénytől, a házikója elé terített körültekerőjére kipakolja az árut, és várakozik, hátha valaki főzni szeretne, és hátha nála veszi meg a zöldséget. Kilónként nagyjából négy forintnyi a haszna. Ám ennél nagyobb a feladata: a zöldség- és gyümölcsárus asszonyok vigyáznak ugyanis az ülőhelyük környékén lévő viskókra. Az éppen csak lelakatolt bádogházakba felügyelet nélkül naponta törnek be a negyed lakói. Igazi értéket persze nem találnak, nem is az kell nekik, hanem csak egy szivacsmatrac, bádogbögre, termosz.

Míg ők csendben árulgatnak és őrködnek, addig a nyomornegyedtől kijjebb áthasítja a levegőt a falu férfi tagjainak hangos, érces, kárálásszerű „mali mali” kiáltása, amely szavak jelentése: vagyon. Ők a környék házai között baktatnak, kiáltásuk nem szűnik délutánig, hátukon, kezükben hatalmas műanyag kosarak, lavórok, mosogatótálcák. Egy-egy háznál leállítják őket, ahol a család már semmire sem jó, használt ruhái közül válogathatnak, darabszámtól és minőségtől függően fizetnek értük egy tálcával, kosárral. Jobb esetben estére a műanyag áru helyett óriási zsákot cipelhetnek haza, a ruhákat alaposan kimossák, és rokonuk, barátjuk a nyomornegyedben árusítani kezdi. Két-háromszáz forintnak megfelelő összegért a bádogváros lakója tetőtől talpig felöltözhet foltos, gyűrött, szakadt, kifakult ruhákba. Csak kevésnek van arra pénze, hogy a bádogvárosi szabónál csináltasson magának öltözetet, általában a vasárnapi ruháikat varratják meg ott. A bádogvarroda egészen közel áll Mitumba bejáratához, ajtajára aggatták a megrendelők anyagait: a poliészter zsorzsett és az afrikai stílusú, tarka, merev karton a legkedveltebb. Odabent szorgosan hajtja a mesterember a varrógép pedálját, szabja a kelméket, segédje fáradhatatlanul legyezi a széntüzeléses vasalót. A viskó külső falát kézzel írt deszkák borítják, már távolról világlik, hogy itt készítik a környék legdivatosabb blúzait, sőt ezeket exportálják is.

Más, többnyire családos férfi lakók ezalatt alkalmi kőművesmunkát keresnek, abból akad bőven, Nairobi peremvárosában állandó az építkezés, a bontás, az átalakítás. A szakértelem nem fontos, viszonylag gyakran dől le egy-egy állvány, maga alá temetve a napszámost, ilyenkor a hírek bemondja, hogy keresik a felelőst, egyelőre nem tudják, ki vezette az építkezést, és itt véget is ér a történet. Néhány héttel ezelőtt, amikor fellobbant annak a híre, hogy letarolják Mitumba több ezer bádogviskóját, az elektromos művek hosszú türelmi idő után, a bontási előkészületekre hivatkozva, elvágta a lopott áram drótját. Ám a bádogfalu lakosai visszavágtak: a lakónegyed vezetékeit szétkapcsolták, és saját viskóikhoz bekötötték újra. Két napot töltött South C ezen része teljes áramtalanságban, miután végre az elektromos művek levetette félelmét és helyreállította az eredeti állapotot. A bádogváros lebontása azonban egyáltalán nem megy olyan gördülékenyen, mint ahogyan más területeken. Mitumba emberei nem fogadják el, hogy nincs hol meghúzniuk magukat. Őket az egész életük ide köti. Hiába intézik el annyival, hogy mindenki menjen vissza vidékre, ahonnan származik, a nyomornegyedek lakóinak zömmel nincs hova visszamenniük, tán már a szüleik is bádogviskó-, kartondobozlakó cselédek, napszámosok voltak, akiknek minden emlékük a főváros lakónegyedei peremén korhadozó kulipintyókhoz fűződik. A bontás napjaiban odébb húzódnak egykori kunyhójuk paláival és szerény otthonuk berendezésével, majd, miután a buldózer befejezte a munkáját, az immáron simára tarolt földterületen a legkisebb félelem vagy bűntudat nélkül ismét felállítják házaikat, hisz alkalmazóik ugyanott várják őket, nem remélhetnek máshonnan jövedelmet, csak onnan, ahol már évek óta szolgálnak. Mind ez idő alatt növesztik önmagukban és egymásban a hazaszeretetet és az öntudatosságot, és bátran hangoztatják, hogy ők kenyaiak, Kenya dolgozó és nélkülöző népe, jogukban áll Kenya földjén lakniuk, nem mondhatja meg nekik senki, hogy hol szabad élniük.

Kapcsolódó írások:

1. Horváth Beáta: A kenyai szamburu népcsoportról Nevem Horváth Beáta Katalin. A Baár-Madas Református Gimnáziumban végeztem, német...
2. Horváth Beáta: Longiro, a szamburu – utirajz 1999-ben már egy éve Kenyában éltem, akkor éppen lent,...