Fruzsina 1998 végén érezte úgy, hogy nincs tovább. Harmincas éveinek a vége felé járt, épp megszülte harmadik gyermekét – a két lány után végre egy fiút –, megszerezte harmadik (bölcsész) diplomáját.

Ekkorra esett, hogy a cég, amelyben férje, Karesz dolgozott éjt nappallá téve, becsődölt. A családi ház – töredék áron – egy élelmes ingatlanspekuláns kezére jutott, és örülhettek, hogy háromezer kötetes könyvtárukat ki tudták menekíteni egy ismerős spájzába. Utolsó reményük volt a tönkrement téesztől megvett baromfitelep egy közeli faluban, be is rendeztek egy palackozóüzemet, sőt már a próbaüzem is megvolt, amikor a parlament elfogadott egy javaslatot a jövedéki biztosíték megtízszerezéséről. Ötmilliót még kölcsön tudtak volna kérni, no de ötvenet?

Ez volt az a pillanat, amikor Fruzsináék minden reménye elszállt. Népművelői állását elvesztette, Karesz lelkileg roppant össze, és ott volt a három gyerek.

– Miért nem mentek ki Amerikába? – kérdezte tőlük egy ismerős ismerőse.

– Hm. Miért is ne? – kérdezett vissza Fruzsina.

Beletelt pár hónapba, mire mindent megszervezett, ám egyszer csak klappoltak a dolgok: meglett az útlevél, a vízum, meg egy cím, valahol Floridában.

És útra keltek: a két, 18 és 20 éves lány, az egyéves kisfiú, Fruzsina és Karesz, két bőrönd és valamivel kevesebb mint kétezer dollár.

Az Immigration Office illetékesét – 9/11 előtt más idők voltak azok – nemigen érdekelte a magyar család, egykedvű nemtörődömséggel nyomta bele a pecsétet az útlevelekbe.

Fruzsináék megköszönték, majd vettek egy nagy lélegzetet a forró floridai levegőből. Ott voltak, ahová indultak, előttük volt a Big American Dream, a Nagy Amerikai Álom.

Arra már alighanem az első napon rájöttek: saját magukon kívül itt aztán senkire nem számíthatnak. Egy olyan világba kerültek, ahol ugyan sok minden lehetséges, ám a legfőbb szabály az, hogy mindennek ára is van. Azt nagyon jól tudták: a magukkal hozott pénz – még ha a legtakarékosabban költenek is – inkább előbb, mint utóbb elfogy, tehát a legjobb, ha minél hamarabb önálló bevételre tesznek szert. Helyzetüket csak súlyosbította, hogy angolul – pláne azon a nyelven, amit Amerikában neveznek angolnak (és aminek szinte már alig van köze az igazihoz) – gyakorlatilag egyetlen szót sem beszéltek. A két lány ebből a szempontból más tészta: ők a katolikus gimnáziumban tanultak angolt, és jó eszűek lévén hamarosan fölszedték, amit kell.

Amerikába érkezésük harmadnapján – egy nap kellett az átálláshoz, egy pedig arra, hogy valami ideiglenes megoldást találjanak Attila elhelyezésére – Fruzsináék egy New York-i közvetítőn keresztül (fejenként 250 dollárt akasztott le róluk) megjelentek első munkahelyükön. A világhírű szállodalánc lengyel származású almenedzsere nem volt kíváncsi a papírjaikra, nem érdekelte, hogy beszélnek-e bármilyen nyelven, sőt hogy egyáltalán tudnak-e beszélni: megmutatta nekik a vödröt, a felmosórongyot és a tisztítószereket, majd széles karlendítéssel jelezte: neki lehet állni a munkának. Óránként 6 dollárt kaptak, ketten, 10 órai munkával megkerestek napi 120 dollárt – akkor még fogalmuk sem volt, hogy ezért a munkáért ez a bér lealázóan alacsony, örültek annak, hogy nem fogy tovább a kevéske pénzük, és hogy ennyiből már nemcsak élelemre futja, hanem egy-két dollárt félre is tudnak tenni.

Az akkor már öreg munkatársnak számító Enikőben – a szállóban vele találkoztak össze először – Fruzsina felismerte egy régi kollégája volt barátnőjét.

Kicsi a világ. Azóta is tartják a kapcsolatot, és Enikő számos olyan trükköt árult el nekik, amit a gyakorlatban talán csak egy év múlva tapasztalhattak volna meg.

Amerikába érkezésük első évfordulóján a mérlegkészítés azzal az eredménnyel zárult: a két lány tökéletesen beszéli a nyelvet, mehetnének college-be (főiskolára), ehhez azonban speciális – tanuló – vízumra volt szükség. Még mindig 9/11 előtti időket jártak, tehát ez viszonylag könynyen ment. A tandíj – évi több ezer dollár – előteremtése már keményebb diónak bizonyult, de végül ez is megoldódott. A kisebbik lány – Dóri – azonban (mindig is érzékenyebb lelkű volt, mint a nővére) nem bírta megszokni a tengerentúlt, ezért ő hamarosan Budapesten kezdte meg tanulmányait. (Ugorjunk előre az időben: a híres főiskola padjait másfélszer addig koptatta ugyan, mint amennyi a normális, ám végül diplomát nem tudott szerezni, mert ezredszerre is lekéste a saját, a legutolsó utáni méltányossággal meghosszabbított államvizsgáját, hja, a szerelem – ő ma Amszterdamban egy sikeres underground klubot vezet, és köszöni szépen, jól van). Fruzsináék – nem először – elgondolkodtak az eredmény- és pénzelvű társadalom sajátosságain: ha Klári (a nagyobbik lány) amerikai állampolgár, akkor a college-ban elég lett volna évi 800 dolláros tandíjat fizetnie. Abból sem csináltak ugyan gondot, hogy nem amerikai – ha ki tudja fizetni a 10 ezer dollárt, hát fizessen, hogy tanulhasson.

Utólag visszatekintve Fruzsináék számára az első két év csak úgy elröppent, mint a cigarettafüst. Azon vették észre magukat, hogy – élére rakva minden centet – talán még egy házat is megvehetnének. Osztottak, szoroztak, aztán szóltak is egy realestates-nek, hogy adjon címeket. Egy tavaszi napon fordultak be – pontosan a 13. cím volt – a Blueflower Drive-ra. A 2342-es szám az utca közepén volt, balra. Elmentek előtte szép lassan, majd megfordultak és vissza, Fruzsina pedig kimondta, amit gondolt:

– Ez a ház rám mosolygott.

Amikor aláírták az adásvételit, megkötötték a mortgage-szerződést, az idősödő – magyar származású – ügyvéd csak annyit mondott:

– Kérem, soha, egyetlen amerikainak ne árulják el, hogy lényegében másfél év alatt össze tudtak spórolni 28 ezer dollárt, és megvették ezt a házat. Nincs amerikai, aki erre képes lenne. Nemhogy takarékoskodni nem tudnak, de kizárólag hitelből élnek. Ha bárkinek is elmondják, ahelyett hogy elismerően nézne magukra, meg lesz győződve, hogy loptak, raboltak vagy droggal kereskedtek.

A ház – amerikai mércével – se nem kicsi, se nem nagy. Olyan 180 négyzetméteres, amihez még egy jó 40 négyzetméteres garázs is társul. Hátul kis udvar, elöl pedig akár 4 autó parkolására is alkalmas kocsibeálló, az ablak előtt pálmafa, az udvarban pedig narancs- és grapefruitfák.

Ekkorra már volt pár saját használati tárgyuk is, néhányat vettek, de a legtöbbet egyszerűen kapták. Az amerikai tulajdonképpen nagy gyerek: sok mindent összevásárol, csak mert olcsó, otthon bevágja egy szekrénybe, és elő sem veszi többet, és amikor teli a szekrény – kellene a hely az új szerzeményeknek –, elajándékozza vagy kidobja ezeket a régi – amúgy használatlan, tökéletesen új – „vackokat”.

A Fruzsina & Karesz story pici lépésekkel folytatódott. Ma már szinte mellékes is, hogy mi mindennel próbálkoztak, de amikor felidézik emlékeiket, órákig tudnak mesélni fordulatos éveikről.

Karesz, példának okáért, volt ékszerész is, bizony. Egyáltalán nem értett persze hozzá az elején, de John szerint – ő volt az ötletgazda, ő bocsátotta rendelkezésre a tőkét, tehát egyes-egyedül az ő szava számított – nem is ez volt a lényeg, hanem a feltétlen megbízhatóság. Amerikában úgy van, hogy a kisebb-nagyobb bevásárlóközpontok mindegyikében van pár – olcsó árfekvésű bizsut kínáló – „ékszerszekrény”. A megszabott üzletpolitika jegyében ezeket két-három hetente új kollekcióval töltik fel, ami pedig nem kelt el, azt elviszik. Na, ez adta az ötletet Johnnak: elment Chicagóba, ahol egy óriási raktárbázison tárolták a gyűrűk, fülbevalók, brossok, melltűk és más mütyürök százezreit, és havonta vett két-három konténernyit.

– Ötven-hatvan tonna cucc érkezett hozzánk, és az én feladatom a szortírozás volt. Ami kicsit is hibás volt, az kidobáltuk, naponta telt meg egy hat köbméteres szemeteskuka. Külön pakoltuk azokat, amin minden rendben volt – árcédula, ismertető –, és persze csináltunk papírt a sértetlen daraboknak. Ezerszámra ment át a kezemen gyűrű, a végén már tíz méterről is meg tudtam állapítani a méretét.

Az újraszortírozott ékszerek John saját boltjaiban komoly haszonnal keltek el, a szemétből Karesz olykor hazavitt pár ládányit, ezekből később saját garage-sale-eken több ezer dollárt maga is forgalmazott; fiókok mélyén ma is van több kilónyi ezüst fülbevaló, nyak- és bokalánc, soha nem lehet tudni, mire lesz még jó.

Ekkor még érvényes volt a jogosítványa, tehát – extra juttatásért – Karesz futárként is besegített: telipakolta a fülkés truckot, és eleinte négy, később három, legvégén két nap alatt a környező államok tíz városába kiszállította a következő adagokat.

– Mi lett a vége?

– John egy erősen középkorú, alacsony, kopasz, pocakos, kissé kancsal, egyik lábára erősen sántító fickó, távolról sem hasonlít Kevin Costnerre, soha nem volt egy rendes nője sem, mígnem egyszer, jó pénzért, szerzett egy latin barátnőt, láttam a fényképét: 20 éves ha lehetett, és mondhatom, mindene pontosan olyan volt és ott volt, amilyennek és ahol lennie kellett. John meg elhitte, hogy saját magáért szerette meg: idehozatta a lány családját, taníttatta a húgait, az üzlettel nem törődött, aztán egyik nap arra ébredt: se barátnő, se pénz – összegzi Karesz a szerinte teljesen hétköznapi történetet.

Utána egy pár hétig nem volt semmi állandó munka, majd – ahogyan az szokás – Fruzsina szólt valakinek, az pedig szintén szólt valaki másnak, és jött a telefon, hogy a közeli város egyik luxus apartmanháza – Amerikában ezt condominiumnak, rövidítve csak „condónak” nevezik – caretaker-t, azaz házmestert keres. Karesznek eleinte nemigen akarózott elvállalni – attól félt, nem ért eléggé az ott megkövetelt munkákhoz –, de aztán mégiscsak elment tárgyalni, és föl is vették.

Ennek most van hét éve, azóta Karesz a házmester a condóban.

Egy tengerparti, tizenöt emeletes betonépületet kell elképzelni, olyasmi így kívülről, mint, mondjuk, az újpalotai lakótelepi tömbök – és ezzel véget is ér az összes hasonlóság. Az épület előtt fedett, számozott kocsibeállók. Az apartmanház földszintjén 24 órás – biztonsági őrséggel is megerősített – recepció. Van jól felszerelt – legalább 2000 könyvet számláló – könyvtár. Kártya- és biliárdszoba (ajtaját tilos becsukni!), jól felszerelt konditerem. A tengerre néző oldalon fűtött – állandó hőmérsékletű – pool (úszómedence). Korábban havi 7 ezer dollárt költöttek a fűtésre, ám tavaly modernizálták a rendszert, és átállították geotermikus energiára, azóta a gázszámla öszszesen nem tett ki 2 ezer dollárt. Az épületben a legolcsóbb – két hálószobás – apartman 120 ezer dollár, de a legfelső emeleten, tengeri kilátással egy nagyobb – négy hálószobás – lakrészért megadják az egy-másfél millió dollárt is; a havi közös költség 500 dollárnál kezdődik.

Kimászunk a tetőre, a kilátás pazar – delfinek raja úszik a parttól két-három méterre.

– Na, itt vagyok én a házmester – int körbe szerényen Karesz, és a valószínűtlenül kék háttérben széles hullámain lustán kanyarodik egy luxusboat.

Fruzsina is hamar búcsút mondott a szállodai mosodának, Minden Magyar Mindenkori Első Amerikai Munkahelyének. Talán úgy történt, hogy az egyik menedzser megkérdezte: lenne-e kedve délután kitakarítani a házát, s persze miért ne lett volna. Az amerikaiak vagy tiszták és rendesek – ez esetben alig van mit csinálni –, vagy koszosak és rendetlenek, ez esetben pedig többnyire nincs is igényük arra, hogy bárki polcra pakolja a törülközőket, ingeket, felszedje a porcicákat a parkettáról – magyarán az ügyfélkör az első kategóriából kerül ki. Fruzsina abszolút megbízható és rettentően precíz – ő maga észre sem veszi, hogy munkája átterjedt saját házára is: még véletlenül és egy percre sem hagy semmilyen konyhai eszközt elöl; le nem ül anélkül, hogy előbb össze ne seperné a nem létező morzsákat, a mosdókagylót – idegesítő módon – használat után rögvest szárazra törli.

Ketten Karesszel, úgy, hogy mindketten vállalnak plusz délutáni műszakokat is, megkeresik havonta az 5-6 ezer dollárt. Ez Budapestről nézve komoly és irigylésre méltó összeg. Amerikában, ahol egy kezdő kormányhivatalnok simán kap évi 70-80 ezret, nem igazán sok pénz, ám az átlagos életvitelhez elegendő.

Még akkor is, ha az ember illegális.

Mert az illegális élete nem – csak – azért nehéz, mert elvileg bármikor kitoloncolhatók az országból, hanem mert drágább is. Sokkal.

– Ha homesteaded van a házra, ahol laksz, fizetsz, mondjuk, évi 800 dollár helyi (állami) vagyonadót – magyarázza egy másik magyar, a szintén illegális András. Homestead: az ősidőkben azt jelentette, hogy a telepesek elfoglalhattak szűz földeket, és házat építhettek rajta, művelés alá vehették. Ma a jelentése nagyjából az: az a hely, amely az állandó lakcímed. Mivel azonban az illegálisnak nyilvánvalóan nem lehet homesteadje (háza viszont bárhol, bármennyi), a teljes összegű vagyonadót fizeti, ami három-négyszerese a kedvezményes összegnek, tehát évi 2500–3000 dollár.

Kérésemre Kinga összefoglalta egy átlagos család havi kiadásait. A bérleti díj – vagy ha már meg van véve a ház: a jelzálog – havi 900–1000 dollár, egy kisebb társasházi lakásé 700 körül. Tévé, vezetékes telefon, internet 100 dollár, HBO-csomaggal 170, igaz, országon belül a vezetékes hívások ingyenesek. Mobil: családi csomag 700–900 perccel 200 dollár (oda-vissza számol, mint a régi 450-es Westel, tehát a hívott fél perceit is könnyen le lehet fogyasztani). Víz, szemét: 120 dollár, villanyszámla 120–150. Autóbiztosítás havi két autóra 100–400 dollár.

Kinga magyarázata: – Igazából ez horrordrága, és azért ennyi, mert nincs floridai jogsink. Valójában örülhetünk, hogy van biztosító, aki még szóba áll velünk.

Akinek kisgyermeke van, heti 100 dollárt fizet a bölcsiért – ennek is school, azaz iskola a neve –, ám ötéves kortól egészen a high school-ig (középiskola) minden ingyenes, beleértve a komplett étkezést, a tankönyveket, mindent.

De kanyarodjunk vissza Minden Problémák Ősanyjához, azaz: az illegális léthez.

– A vízumot (persze látogatóit) tulajdonképpen nem bonyolult megkapni. Ez egyre jó: belépni az országba. Elvileg tilos vele a munka, és amikor lejár, kötelező elhagyni az Államokat. Mármost: aki azzal a szándékkal jön ki, hogy itt marad, azt ez mind nem érdekli, egyetlen célja az, hogy beengedjék. Aztán meg majd lesz valahogy, reméli. Ám – int Kinga – nemigen van remény. Ha letelik az idő, a külföldi menthetetlenül illegal. Ha elkapják, vita nélkül kiteszik a szűrét, ha magyar, ha lengyel, ha bármilyen nemzetiségű.

Fruzsina magyarázata:

– Európában, de otthon, Magyarországon is, egyszerűen nem értik a mi helyzetünket. Ha van házad, ha van munkád, ha van autód, kérdik, akkor hogy a fenébe nincs papírod? Hát így. Egyszerűen nem lehet. Tehát nem az van, hogy nem akarunk, hanem nem tudunk papírokhoz jutni. Nincs rá jogalap. Ezek meg itt nemigen tudnak velünk mit kezdeni. Csikicsuki helyzet, zsákutca stb. stb., nevezhetjük sokféleképpen.

2012-ben az Amerikai Egyesült Államokban kb. 20 millióra becsülik az illegális bevándoroltak számát. Ez azt jelenti, hogy mindenütt ezerszámra találhatók – azaz: lennének találhatók.

A mindenről és mindent tudó Big Brother korában lehetetlen elhinni, hogy a hatóságok ne tudnának (vagy ami ugyanaz: ne tudhatnának) – szinte mindent – mindenkiről. Ha bejegyeznek egy kis kft.-t – LLC az amerikai rövidítése –, amelynek van két tulajdonosa, a két tulajdonos megad egy címet, majd ez a társaság ugyanarra a címre megvásárol egy-két autót, akkor az egy tiszta képlet. Ez a társaság rendszeresen beküldi a bevallásokat az IRS-nek (az amerikai NAV), be is fizeti rendre, amit kell. Adóügyileg tehát minden oké.

Amúgy pedig a képmutatás legfelsőbb foka, hogy ugyan az illegal-nek nincs módja pl. floridai jogosítványt szerezni (ha már itt tartunk: floridai homesteadhez sem juthat hozzá papírok nélkül), de a biztosítót nem izgatja a driver license hiánya: cégnévre, de – három-négyszeres áron – szemrebbenés nélkül kiállítja a kötvényt.

Kívülről szemlélve az Állampolgár (minden illegális áhítatosan nagy Á-val mondja) és az illegal között az igazi különbség az, hogy az illegal mindenért minimum háromszor annyit fizet, ráadásul pedig folyton ott les rá a kitoloncolás veszélyes eshetősége. Fura és outsiderként érthetetlen szituáció: lehet tulajdonod, de – ha kitesznek az országból – nem birtokolhatod.

Két hétnél is rövidebb idő alatt az ember csak benyomásokat szerezhet, a maga teljességében aligha érezheti át mindazt, ami az illegal-öknek napi rutin.

Hogy mindig először körülnézel, amikor beülsz az autóba: nincs-e épp ott egy érdeklődő rendőr.

Hogy igyekszel mindig minden szabályt betartani, mert csak úgy, az ellenőrzés kedvéért, soha senkit meg nem állítanak.

Hogy ezer és egy történeted van készenlétben, ha mégis megállítana.

Hogy alapból nem utazol se busszal, se vonattal (repülővel ugyebár – mióta valamilyen fényképes igazolványt kötelezően kérnek – eleve nem mehetsz), mert az Immigration Office emberei előszeretettel lepik el a megállókat és igazoltatnak mindenkit: itt és ilyenkor a legnagyobb a lebukás veszélye.

Hogy bárki és bármikor meglátogathat otthonról – de te, hacsak nem szerzel papírt, erre azonban szinte semmi esélyed, már sohasem mehetsz haza.

Hogy tulajdonképpen nem múlik el perc, hogy ne jutna eszedbe: nem kaphatnak el.

Hogy igazából – miközben nem gondolhatsz a fehér elefántra – mindig a fehér elefánt jár az agyadban.

– Nekünk már ezzel kell dealelnünk – foglalja össze Fruzsina.

Kemény asszony, de a hangja megremeg, amikor anyja látogatásáról beszél. Mária néni 87 évesen utazta át a világot legkisebb lányáért, bolyongott az átszálló londoni repülőtér labirintusában, ám végül sikerrel kitipegett a bőröndjéért a forró floridai éjszakába: két hétre tudott csak jönni, megnézett minden nevezetességet, ám a legjobban akkor érezte magát, amikor csak ültek a nappaliban, és beszélgettek a lányával. Csupa semmiségről, és a mondatok kilencvenkilenc százaléka kezdődött így: „hát arra emlékszel-e”? Amikor eljött a búcsú napja, Mária néni félrevonta Fruzsinát:

– Kislányom, én már öreg vagyok és beteg, nincs sok hátra, előbb vagy utóbb meghalok.

Fruzsina mondani akart valamit, de az anyja félbeszakította:

– Csak még annyit: ne gyere haza a temetésre, rajtam nem segítene, te meg mindent elveszítenél. Jól vagytok ti itt. Jobban, mint mi otthon.

Rá öt hétre Mária néni meghalt. Fruzsináé volt a legnagyobb koszorú, de a videofelvételt még nem volt ereje megnézni, pedig a temetés óta már öt év telt el.

A honvágy talán az egyetlen, amit nem nagyon tud leküzdeni egyetlen illegal sem. Álmaikban az Andrássy úton járnak, vagy a kiskunhalasi főutcán. Meglepő, de legtöbbjük máig fejből vágja az ismerősök és barátok vonalas és mobilszámát – egy olyan világban, amikor ezt megjegyzi helyettünk a cellphone, ez fölösleges luxus.

Kingának legjobban a színház hiányzik.

– Ha egyszer hazajutok, biztos, hogy mindennap más előadást nézek meg – sóhajtja ábrándosan.

Amúgy – teszi hozzá – egy átlagos napon őt is prózai dolgok foglalkoztatják: el ne felejtsen bejelentkezni a fodrászhoz, időben feladja a csekket, és mostanában az, hogy a francba fog valaha lefogyni (március elejére várja a második gyerekét). Pesten, ismeri el, több lehetőség volt, de nem tudta kihasználni a munka miatt, amit 12 órában művelt.

Kinga története kicsit kilóg a többi közül. A legtöbben ide azért jöttek, mert otthon nem ment jól nekik – neki, ellenkezőleg, éppen hogy állt a zászló. A versenyszférában, ezen belül egy nemzetközi – ahogyan ő mondja: multikulti – ügyvédi irodában nyomott le 12 évet.

– Hajnalhasadástól késő estig készenlétben kell állni, és tök ciki, ha van magánéleted. Közben minden áldott nap arra gondoltam, hogy amit csinálok, ekkora energiaráfordítással, az igazából nem viszi jó irányba a világot, és folyton az járt az eszemben, hogy ha virágkötő, könyvtáros vagy fodrász lennék, mennyivel több embernek okozhatnék örömet. Jól kerestem, de piszkosul üres volt az egész. Közben – a teljes munkaidős állás mellett (ami felért kettővel is) nyomtam ki magamból a diplomát, levelezőn. A napfényt sosem láttam. A póráznak – céges mobil és Blackberry – köszönhetően sosem tudtam felengedni, még szenteste sem. Hétvégén csapatépítő tréning – nem folytatom, megvan a kép, ugye? Ez a tizenkét év az elkövetkező 12 évre is kiölte belőlem az efféle ambíciókat.

Kinga ma boldog kismama.

– Örülök, ha sétálok a parkban a vízparton, etetem a teknősöket a gyerekkel, próbálok, egyelőre kevés sikerrel, alkotni a konyhában. A legjobb az, hogy instant kapom a visszajelzéseket vagy egy izzadós-ragadós puszi vagy egy szál rózsa formájában. Lehet, hogy ez később változni fog, de egyelőre el vagyok ezzel a domestic bliss-szel, ahogyan itt nevezik ezt a lassú életet. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kismama-lét – bárhol is lennék – mindenütt ugyanarról szól, tehát valószínűleg Pesten is nagyjából ugyanezeket csinálnám, mint itt, legföljebb, ha otthon vissza kellett volna mennem dolgozni, egyfolytában lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy kevés időt vagyok a picurral, arról már nem is beszélve, gőzöm sincs, ki hozná el 4-kor őkelmét a bölcsiből. Hamarosan megszülöm a következőt, kész vagyok arra, hogy még három évet erre a projektre áldozzak, de egyáltalán nem érzem áldozatnak.

Úgy a kintlét harmadik évében kezd el mangolul (más kifejezéssel: Hunglishül) beszélni az illegal. Észrevétlen keveredik egy-egy amerikai kifejezés a beszédébe. A mosdókagyló sink lesz, a súlyt kiló helyett már poundban méri, a hőmérsékletet Celsius helyett Fahrenheit-fokban, az autóját az insurance company biztosítja, a munka új és általános neve pedig job. A gyerekek – ha otthon a szülők magyarul beszélnek is velük – egymás között szinte kizárólag – és akcentus nélkül – az amerikai angolt használják, olyan szlenggel, amit egyedül az amerikaiak értenek, iskolában megtanulni nem lehet.

A felnőttek tulajdonképpen mind megtanulják a hatodik-tizedik év végére érteni a nyelvet – sokkal jobban, mint bárki, aki csak az iskolában tanulta –, de nem annyira beszédesek. Karesz például percek alatt megfejt bármely amerikai keresztrejtvényt – erre az ottaniak közül is csak kevesen képesek –, ám fizikai nehézséget okoz számára, ha meg kell szólalnia, annak ellenére, hogy a legkacifántosabb akcentust is tökéletesen megérti.

Aki vendégként, egy-két hétre csöppen Fruzsináék köreibe, alaposan meglepődik legfőképp azon, hogy az ottani magyar közösség mennyire összetartó. Az otthonról jött tiszteletére vacsorapartit szokás szervezni, amelyre akár harminc-negyvenen is hivatalosak. Nagyjából – nem korra, hanem amerikai tartózkodásra nézve – egyívású a csapat, kivéve a Kormányost – nemcsak a háta mögött, de a szemébe is így hívják Pétert, az 56-ost, aki bölcs megjegyzéseivel érdemelte ki ezt a megtisztelő megszólítást. A csapat sok tekintetben homogén – szinte mindenki saját házában lakik, ritka kivétel, aki „csak” lakást bérel, és az is közös, hogy – egy-két kivétellel – már mind illegálisok. Valószínűleg éppen ez a sorsközösség kovácsolja eggyé a társaságot, amelynek tagjai kivétel nélkül mind fizikai munkából élnek. Ezt – hangosan – egyikük sem panaszolja, helyzetével mindenki megbékélt. Talán ez lehet a legnagyobb kihívás, zsörtölődés nélkül elfogadni, hogy egy nemzetközi tárgyalásokra járó, diplomás nő takarításból éljen. Alapvetően ebben a körben mindenki takarítóvállalkozást vezet, kivéve Katát, aki saját – otthon amúgy utált – szakmáját űzi: varrónő, egy komoly és híres stúdióban, amely az Oscar-gálára is készít ruhakölteményeket (lánya minden óvodai farsangon toronymagasan nyeri a fődíjat). Nem takarít továbbá Hajnalka sem, ő – kézügyessége révén – egy fogtechnikai laboratóriumba került be, egyike a labor legmegbecsültebb dolgozóinak, hamarosan mestervizsgát is tehet, főnöke – több más kollégájával együtt – konferenciákra viszi, persze csak országhatáron belül.

Különös módon a takarítás nem a munka első állomása – ezt gondolnám kívülről –, hanem, úgy fest, már a beérkezés stációja.

Kinga regényeket tud a magyarokról.

– Évi és Gyuri. Természetesen egyetlen szót sem tudtak angolul, egyetlen cent nélkül érkeztek meg. Az egyik leghíresebb szállóban takarítottak, a szobák elé kitett room service-maradékot ették titokban a folyosón. Aztán Évit meglátta egy férfi, és megkérdezte, lenne-e kedve táncolni. Volt. A gentlemen’s clubokban akkoriban kizárólag magyar lányok dolgoztak, egy éjszaka több száz dollárt is megkerestek: ez volt az a pénz, amit a vendégek a tangabugyijukba dugdostak, meg ami részesedés járt nekik az italfogyasztásból, szóval teljesen legális jövedelem, zéró szex. A legérdekesebb, hogy egyik sem tett félre egy árva centet sem: amilyen könnyen jött, úgy el is ment a pénz. Szoli, műköröm, táncosruha stb. Ugyanolyan csórón hagyták abba, mint ahogyan elkezdték. Persze a végén mind férjhez mentek – Évi az első szerelméhez, Gyurihoz. No, akkor kezdtek el takarítani. Kifejezetten jól megy nekik a bolt, padlót fényeznek, egy csomó új gépük van, nagyon rendesek.

Nem volt mindenki ennyire szerencsés.

Fruzsináék rokonai, Joli és Kálmán is átkeltek az óceánon: valaki otthon – gondolom, jó pénzért – beszervezte őket tuti munkára. Meg is érkeztek a világ végére a motyójukkal és nulla nyelvtudással. A reptéren várta őket valaki, aki csak a nevüket tudta, beültette őket a pickupjába, és elzötykölődtek egy rettenetes csirkefarmra, ahol belezniük kellett, futószalagon, időre. De nem ez volt számukra a legrosszabb hír. Hanem az, hogy a gyár váltott műszakban, éjjel-nappal üzemelt, s akik a nappalisokat váltották éjjel, azok egy és ugyanabban az ágyban aludtak velük. Vagyis az ágyad a tiéd napi 8 órában, majd valaki más alszik benne, amíg te dolgozol, utána csere. Ettől totál kiborultak, és kalandos úton elmenekültek a farmról, meg sem álltak Floridáig, ahol már aztán Fruzsiék segítettek rajtuk: mehettek az ötcsillagos szállóba mosodázni, mint mindenki más.

Kálmánék akkor ugyan őrjöngtek, később azonban köszönték a sorsnak, hogy Amerikába vetette őket. Kálmán kétszer is kapott szívinfarktust, és kizárólag azért él máig is – immár újra Magyarországon –, mert az USA-ban kapta.

Fruzsina: – Itt a sarki kórházban is megvannak ugyanazok a legszuperebb berendezések, mint a John Hopkinsban, az ellátás pedig a lehető legkorszerűbb: ha valahol kitalálnak valamit, ami jó, akkor azt hetek alatt mindenhol bevezetik.

Az árak húzósak, pláne, hogy aki illegal, az nem köthet egészségbiztosítást (ami Amerikában – lásd Obama elnök lankadatlan küzdelmét – cseppet sem általános, Florida államban például a lakosok 80 százalékának nincs semmilyen egészségbiztosítása).

Az orvosi díjakról Kingát kérdezem.

– Egy általános, mondjuk így: háziorvosi vizsgálat 120 dollár alkalmanként, előre fizetendő. A szakorvos, bőrgyógyász, szemész, ilyesmi, több mint 300, szintén alkalmanként és szintén előre. A fogorvos egy fogkő-eltávolításért kér 120 dollárt egyszerre, a gyerek fogszabályozása eléri a 4000 dollárt, a gyökérkezelés 2400, egy híd több mint 6000 dollár. A szülés emergencynek (sürgősségi ellátásnak) minősül, tehát előbb kötelesek ellátni a kismamát, majd utána megpróbálják behajtani az árát, ám erre sem tőlünk, sem az átlag amerikaitól semmi esélyük sincs. Szülész-nőgyógyásszal, továbbá ultrahang-specialistával, aneszteziológussal és gyermekorvossal egy sima szülés kórházi éjszakánként 12 000 dollár. A terhesgondozás – ezt viszont muszáj kifizetni – 4000 dollár, beleértve a laborszámlákat is. Mi szerencsések vagyunk, tudtunk kötni egészségbiztosítást az ötéves kisfiunkra: évi 240 dollár az ára, ez a díj a család bevételétől függ, mi a maximumot fizetjük.

A magyarok – meg, természetesen, az amerikaiak – nem szívesen és csak tényleg végszükségben mennek tehát orvoshoz. Tekintve azonban, hogy a Walmartban – és az összes többi nagyáruházban – tömött polcsorokról választhatnak maguknak fillérekért lényegében bármilyen gyógyszert, nem maradnak ellátatlanok. Az adagok félelmetesek: van 500 szemes Aszpirin (5,99 dollár), és rengeteg twinpack (két üveg összecsomagolva) is kapható, fejfájásra, álmatlanságra, torokfájásra – akármire, nevetséges, pár dolláros árakon.

Aki már 8–10–12 éve kint él, annak az emlékezetében a legutolsó általa ismert otthoni árak ragadtak meg, mint egy kimerevített pillanatkép.

Amikor Fruzsináék felszálltak a repülőre, Budapesten 181 forint volt a 95-ös benzin literje és 159 forintot kértek a gázolajért.

Most a St. Armands Circle-ön – Sarasota legelegánsabb pontja – ketten 65 dollárt fizetünk egy kolumbiai steakhousban az ebédért, majd pedig 30 dollárért csurig megtankoljuk az autót – ezek cseppet sem magyar árak, és pláne nem magyar arányok.

Florida amúgy önmagában is megosztja az embereket. Szívesen jönnek a nyugdíjasok, egyes övezetek speciális jelölése +60, ami azt jelenti, hogy nem is költözhet ide 60 évesnél fiatalabb. A klíma tényleg isteni, a telet nem ismerik – így a fűtésszámlát sem. Mások viszont arra panaszkodnak, hogy itt valójában a világon semmi sem történik, a boltok meg az éttermek a negyedik botoxkúrát is túlélt 98 éves matrónákkal vannak teli, akiket egy fiatal – alig 70 éves – assistant segít a járókeretükig, de szemrebbenés nélkül fizetnek 80–100 dollárt egy zabreszelékből, tejmentes sajtból és koffeinmentes kávéból álló menüjükhöz.

Hát igen. Az ember már csak olyan, hogy mindig és mindent összehasonlít. Ez az, amit napi szinten megtesznek a kinti magyarok is. Ennyi idő alatt kapcsolataik az otthonnal igencsak elvékonyodtak. A szerencséseknek van egy-két hűséges barátjuk – őket ugyebár maguk választották –, a többieknek marad a család, ami olyan, amilyen. Amit itthonról hallanak, az minden, de nem szívszorító: azok a hírek, amelyek elérnek az óceán túlsó partjára, kivétel nélkül rosszak, vagy még rosszabbak, de akkor sem túlzok, ha azt írom: 1999 óta, amióta kimentek, Fruzsináék jó hírt még nem kaptak, és ennek semmi köze pártokhoz. Most nem is csak arra kell gondolni, hogy ki betegedett vagy halt meg. Amit nem értenek: hogy van az, hogy a sok-sok tucat ismerős és barát közül egyetlenegy sem csinált semmiféle karriert, nem lett milliomos.

Senki sem.

A legtipikusabb hír az, hogy csődbe ment a cége, mert nem fizettek neki.

Hogy Sándort kirúgták, mert túl öreg és túl sokba kerül.

Hogy Erzsike már második éve nem talál semmilyen munkát.

Hogy Karesz nővéréék szívesen kiszálltak volna a svájci frankos hitelből – csak épp nem volt miből.

Hogy kizárólag ők telefonálnak haza, őket még sohasem hívták otthonról: ennyire drága a hívás díja (Amerikában nem, percenként fizetnek pár centet).

Hogy Géza nyugdíja arra is kevés, hogy a téli gázszámlát kifizesse.

Az óceán túlpartján – még magyar gyökerekkel is – mindez felfoghatatlan. Valamilyen munka mindig adódik. A Walmartban 80–85 éves öregurak csomagolják az árut, 8–10 dolláros órabérért. A reggeliző – 2,99 dollár egy „amerikai reggeli” (két fasírt, két tükörtojás, négy szelet kisütött baconszalonna, hozzá francia pirítós és egy bögre kávé) – zsúfolt, az éttermekben kedden, szerdán vagy csütörtök este is alig van hely.

– Én nem azt számolom, hogy egy dollár 200 vagy 240 forint, hanem hogy egy óra alatt keresek 30 dollárt, és abból megtankolom az autómat, a másik órai keresetemből pedig bevásárolok hétvégére – mondja Fruzsina, és azon töpreng: hogyan lehetséges az, hogy valakinek az egész havi nyugdíja kevesebb, mint a gázszámlája.

– De akkor mit eszik az a szerencsétlen? – kérdezi, jelét adván annak, hogy pontosan elég arra körülbelül egy évtized, hogy a fényévekkel jobb körülmények minden korábbi emléket kimossanak az agyból.

Az agy már csak ilyen: a jót veszi alapnak.

Nem találkoztam egyetlen illegális magyarral sem, aki ne azonnal az otthoni állapotokról – A Helyzetről – kérdezett volna, noha amióta internet van, még a tévéadásokat is élőben nézhetik. De minél inkább olvassák a híreket és minél többet nézik a tévét, annál kevésbé hiszik el, hogy igaz, amit olvasnak és látnak.

Ebben a legnagyobb ludas maga az Amerikai Egyesült Államok, ahol még egy illegal is olyan szinten él, ahogy Magyarországon csak nagyon kevesek. A munkanélküli-segély – ami a korábbi nettó bér 50 százaléka – két évig jár. Az áfa – Floridában, példának okáért 7 (hét) százalék, de ha az ember interneten rendel valamit egy másik államból, akkor föl sem számítják. Ahhoz, hogy elszámolj a cégedben egy költséget, bőségesen elég a vásárláskor kapott nyugta, nem kell áfás számla (Péter mondását nem fogom elfelejteni: a számla azé, aki elszámolja). Az IRS szigorú ugyan, de szabályai logikusak, tarthatóak.

Az illegálisok mindegyike saját céget működtet, komoly pénzeket fizet az amerikai könyvelőnek, és a határidő előtti napon fizeti meg a nem túlságosan magas adókat: számukra ez a rend része, és ez a rend teszi olyanná az országot, hogy mindenkinek ad valamilyen lehetőséget. Egyiknek ugyan csak annyit, hogy takaríthat, de ha ebből is szépen meg lehet élni, akkor ez ugyan miért lenne probléma?

Ha pusztán, csak és kizárólag az anyagi jólét kerülne a mérleg serpenyőjébe, Amerika simán győzne. Egy amerikai illegális körülbelül bármit megengedhet magának: annyit megy az autójával (érvényes jogosítvány nélkül), amennyit akar, akkora televíziót vesz magának, amekkora befér a házába (tényleg csak ez a határ, egy 90 collos mindentudó lapos tévé sem kerül többe akciósan 1000 dollárnál), akkor megy vendéglőbe ebédelni vagy vacsorázni, amikor kedve szottyan rá, a ruházkodás ára nevetséges. Fruzsináék – a többi magyarral – hétvégenként kenutúrákra járnak, Karesz nemrég kapott egy 80 lóerős csónakmotort születésnapjára a többiektől – itthon egybefolytak a napjaik, és a keddet semmi nem különböztette meg a vasárnaptól.

Aki itthon él, tudja, milyen ez.

Aki Amerikában, az már nem emlékszik rá.

De azért nincs olyan illegal, akiben ne mocorogna a kisördög.

Amit nevezhetünk honvágynak is, bár nem az.

Azt – ésszel – könnyű belátni, hogy ami Amerikában egyszerűen olyan, amilyen, az Magyarországon elképzelhetetlen.

Épp ezért jó lenne valahogy bebiztosítani a maradást.

Ez azonban – pláne annak, aki túltartózkodik (a vízuma lejárta után is az országban van) – szinte megoldhatatlan.

A legfinomabb steak, a pár dolláros csodaszép póló és az úszómedencés ház sem enyhíti a feszültséget: mindennek egy óvatlan pillanatban – bármikor: a következő percben vagy tizenöt év múlva – örökre vége szakadhat.

Hacsak nincs meg – valahogy, bárhogy – az áhított greencard, azaz a zöld kártya. Mert addig az illegal: szabad rabságban él, bármit megvehet, jó színvonalon élhet, de az országot nem hagyhatja el (ha mégis, hát csak örökre).

Elvileg az Egyesült Államokban a következő módokon lehet törvényesen letelepedni:

1) Nyersz a greencard lotteryn: évente 50 ezer zöldkártyát egyszerűen kisorsol egy számítógép a jelentkezők – több millióan vannak már – között.

2) Egy gazdag rokon jótáll érted, és szerez megélhetést (munkát) is.

3) Egy multinacionális nagyvállalat bebizonyítja, hogy te értesz egyedül a folyadékkristályos űrradar számítógépes rendszerének kitalálásához – az összes indiai komputermérnök így került az Egyesült Államokba, nagy összegű fejpénzt fizettek értük.

4) Van a zsebedben 500 000 (félmillió) dolcsi, és Amerikában akarod befektetni. Zöld az út a greencardhoz.

5) A feleséged vagy a férjed amerikai állampolgár: ha a különféle – szigorú – interjúkon is beigazolódik, hogy a) tényleg együtt éltek, b) megvan a szükséges anyagi fedezet is e megélhetéshez, c) egy csomó más jel is arra utal, hogy az életetek szekere össze van kötve (közös bankszámla, a nej számára vásárolt autó, amelyre a férj fizeti a biztosítást stb.), akkor előbb 2 évre, majd – talán – véglegesen is megkapod a zöldkártyát.

6) Ha a gyereked már kint született, jó az ügyvéded, rendszeresen (nagy összegekért) pszichiáterhez jársz a picivel, akkor – talán – be tudod bizonyítani, hogy a gyerek élete filmje egyszerűen elszakadna, ha őt – és persze vele együtt téged – kiutasítanának. Halvány esély, de esély.

7) Ha te vagy Penelopé Cruz (művészvízum).

Az Egyesült Államokban született gyermekek – őket hívják amúgy anchor baby-nek, azaz „horgonybabának” – automatikusan állampolgárságot kapnak – ők a „natural born American citizenek”, ráadásul ez elvehetetlen, elvitathatatlan állampolgárságot jelent. Születésük pillanatától jár nekik minden, és ami a legjobb: ők – persze tetemes ügyvédi segítséggel (ami csinos kis vagyonba kerül) – patronálhatják illegal szüleiket, hogy – általuk – ők is megkaphassák a zöldkártyát.

Itt érdemes egy rövid pluszmagyarázattal szolgálni: az amerikai állampolgároknak valójában nincs is zöldkártyájuk, Kinga szerint óriási többségük csak a filmekből ismeri, már ha egyáltalán hallott róla valaha. A green card becsületes neve: Permanent Resident ID Card, célja pedig: alien registration – az idegenek nyilvántartása. Ebből következik, hogy a ZK általi státus ideiglenes. Amikor egy idegen permanent resident statust szerez, akkor ehhez green cardot kap, előbb 2, majd 10 évre. Utána lesz – ha lesz – állampolgár, az óhajtott kártya pedig – mivel innentől semmi szükség rá – megy a kukába.

A születési joggal szerzettel szemben a másik fajta állampolgárság a felvett – amerikai kifejezéssel: naturalized citizenship. Ez elvileg elvehető (bár nagyon rossznak kell lenni, hogy ezt megtegyék: terrorizmusgyanú vagy hamis adatszolgáltatás az állampolgársági procedúra során, mint például büntetett előélet letagadása, eltitkolása). A legnagyobb hátrány – amivel alighanem minden illegal látatlanban kiegyezne, ha felajánlanák neki az állampolgárságot –, hogy naturalized citizenship birtokában az emberből sohasem lehet az USA elnöke, mert president csak natural born citizen lehet.

A modern világban majdnem Amerika az egyetlen, amely állampolgárságot ad azoknak, akik ott születnek – ez a birthright citizenship. Ezt anno azért tették az alkotmányba, mert a) a felszabadított feketéket ezzel engesztelték ki, hogy a családok, ha már – többnyire erőszakkal – idehurcolták őket, itt maradhassanak, és b) akkortájt rettentően kellett az emberanyag, az új bevándorló. Manapság a konzervatívok verik a nyálukat, hogy ezt az elavult „engedményt” vegyék ki az alkotmányból, és legalább az egyik szülő meglévő amerikai állampolgársága legyen az alapfeltétel, de egy ilyen alkotmánymódosítás jelenleg éppen annyira elképzelhetetlen, mint amennyire napi téma.

Kinga kommentje: a bírálóknak igazuk van, tényleg elavult ez a paszszus, de csak annyira, mint a bevándorlási törvény bármely többi része (amihez a hetvenes évek óta nem nyúltak). Egyedül ezt a pontot nem fogják tudni átírni, az egész problémát kéne valahogyan kezelni. De, amúgy meg kizárólag ennek köszönhető, hogy az USA a földkerekség egyetlen fejlett országa, ami nem öregszik. Részben tehát épp amiatt, hogy bizonyos bevándorlók átlagosan 6 gyermeket nevelnek az itteni 1,6-tal szemben, fogja a social security és a nyugdíjrendszer túlélni a következő évszázadot, szemben a némettel, magyarral, franciával…

Illegal körökben – természetesen – a legtöbben a papás-mamás változatot szeretnék megjátszani: a házasságot. Mindenki hallott már jól sikerült esetről, és mindenki tud az ellenkezőjéről is. Karesz személyesen ismer egy fickót, aki minden újságban hirdette, hogy a) amerikai állampolgár, b) magyar feleséget akar. Jöttek is tucatszámra a jelentkezők, mindegyiket – mondjuk így – ki is próbálta, ám a tizedik nap táján mindet ki is rúgta. Szép lenne az a csattanó, hogy az egyik nő pasija ledobta a fickót a tizenhatodikról, de nem ez a helyzet: a mai napig hetente jelennek meg a hirdetései, és a nők egymásnak adják nála a kilincset.

Mégis, talán a házasság az egyetlen valós megoldás. Félmillió dollárt nemigen fog összegyűjteni egy illegal sem – egy-két ezres tartaléka van azért a legtöbbnek, de több nemigen.

Márpedig a gyűjtést jobb előbb elkezdeni, mint utóbb: nyugdíjra egyikük sem számíthat, tehát addig vagy összekuporgatnak valamennyit öreg napjaikra, vagy pedig addig dolgoznak – például a Walmart árucsomagolójában –, amíg onnan is ki nem dőlnek.

Valójában azonban Amerika éppen azért Amerika, mert még a legroszszabb esetben is látszik valamilyen lehetőség.

Erre egy itteni illegal – természetesen magyar – a legjobb példa.

Jánost – tizenöt éve volt az országban, és persze már egy lejárt BKV-bérlettel sem tudta igazolni magát – igazoltatta a rendőr. Azonnal kiderült, hogy engedély nélkül tartózkodik az országban.

Kitoloncolták.

János azonban mindig is egy élelmes pasas volt.

A Niagara-vízesés kanadai oldalán néhány dollárért vásárolt egy ósdi fényképezőgépet – film, természetesen, nem volt benne –, nyakába tette, és így, amerikai turistának „álcázva” magát, visszagyalogolt az USA-ba.

A határőr hozzá sem szólt.

Ennek több esztendeje, azóta egy amerikai asszony hűséges férje.

És Állampolgár.

A reptérre, utolsó floridai napom reggelén, Fruzsina visz ki. Egyáltalán nincs jó kedve, Karesz próbálja vigasztalni, de igazából ő is meg van zakkanva.

– Amikor hazamegy valaki, mindig ez van – teszi elém a bögre kávét Fruzsina. – Egyszerűen nem találjuk a helyünket. Beletelik két-három hétbe, mire nagyjából visszaállunk a régi kerékvágásba.

– Minden látogatás fölkavar – bólogat Karesz. – A tudat, hogy te hazamégy, és mi meg itt maradunk. Pontosabban, hogy te hazamehetsz, mi meg nem mehetünk haza.

A reptér felé vezető úton próbálunk a semleges időjárásról beszélgetni, de nem sok sikerrel, így inkább hallgatunk.

A security check-nél aztán Fruzsi a nyakamba borul, és kitör belőle a zokogás.

– Mondd meg az otthoniaknak… – kezd bele, de aztán nem tudja befejezni, előkotor egy pézsét a zsebéből, kifújja az orrát, majd lemondóan sóhajt: – Inkább ne is mondj semmit.

Azóta sem tudom, mit akart üzenni.

Ha ugyan üzenhet – bármit is – egy illegal.

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: Szabad-e bejönni nagy fene késekkel? (Georg Büchner–Tom Waits: Woyzeck. Budapest, Katona József Színház, rendezte Ascher Tamás.) Szabad-e nem szeretni a Woyzecket? Nem általában a darabot, mert...